|
MÓRA FERENC
Hannibál feltámasztása
Utószó
Ad usum delphini. Ez a szállóige XIV. Lajos francia király
fiának nevelőjétől, Montausier hercegtől (1607–1671) származik,
és benne a latin delphinus nem a kedves tengeri
állatot, a delfint jelenti, hanem a francia trónörököst,
a dauphint. Azt mondja tehát: a trónörökös használatára.
E célra a latin klasszikusokat herélték ki: gondosan kigyomlálták
szövegeikből az ítéletük szerint az ifjú szeme
elé nem való részeket.
Azóta nemcsak az erkölcsi, hanem – és korunkban főként
– a politikai szempontú csonkítást is ide értjük. Szörényi
László teremtette meg a magyar irodalmi szövegeknek
a Rákosi- és a Kádár-korszakban rendszerré vált
efféle meghamisítására vonatkozó vizsgálódásáról a gunyoros
delfinológia műszót. Kötetnyit kiadott e filológiai
groteszkekből (Delfinárium, 1998).
Móra-delfinológia
Móra Ferenc életműve sem kerülhette el ezt a sorsot.
Olyannyira, hogy az, ami az ő műveivel ezekben az évtizedekben
történt, a legélesebben világít rá a parancsuralmi
rendszer irodalompolitikájának erre a jellegzetes
gyakorlatára.
Ének a búzamezőkről (1927) című regényét, amelyből
Szőts István klasszikus filmje (1947) készült, és kihívta
a hatalom, a hagyomány szerint személyesen Rákosi Mátyás
dühét, 1945 után sokáig nem adták ki. Kimaradt
a Magvető 13 kötetes sorozatából (1958–1967) is. Amikor
a puhuló diktatúrában már nem térhettek ki a megjelentetése
elől, 1978-ban, ugyancsak a Magvető, sorozaton
kívül kiadta – ad usum delphini.
Az 1918. évi forradalomkor kezdődő regényben Móra
hiteles képet ad a szegedi tanyavilágban játszódó eseményekről.
A komenistákról, vörös katonákról szóló mondatok,
bekezdések, jelzők a gondos szerkesztő ébersége következtében
rendre kimaradtak. Ferenc, mondják a főhősről,
nem komenista. „Lehet, hogy jót akarnak azok is, de
rosszat csinálnak.” A dőlten szedett mellékmondat kimaradt.
A Móra kedvelt szavával esernyőcsinálónak nevezett
kétkulacsos „forradalmárt” a másik főhős, Mátyás, az
ellenforradalom hatalomra jutása után így köszöntötte:
„Hát maga most ezön a pályán van? Fölköszönt a komenizmussal?
Látja, mögmondtam én azt mán akkor is, hogy
jégre mönnek maguk azzal.” Az egész utolsó mondat közölhetetlen
volt.
Vészits Ferenc hagyatéka
Nyolc éven át egy gimnáziumi osztályba jártam a Vademberrel,
Vészits Ferenccel (1925–2000), Móra Ferenc unokájával.
Halála után lánya, Andrea megtalálta hagyatékában
a Móra életében kiadatlanul maradt kisregényének,
a Hannibál feltámasztásának 164 kutyanyelven írott kéz113
iratát. Fecó, ahogyan hívtuk, tudta, hogy Móra életművével
foglalkozom, műveit gondozom, tanulmányokat
írok alkotómódszeréről, nyelvművészetéről, de soha nem
mondta, hogy őrzi a kéziratot. Megértem. Abban az időben
nem vetett volna jó fényt sem Mórára, sem örököseire
ez a kézirat.
A regény keletkezéstörténete
Habent sua fata libelli. A könyveknek megvan a maguk
sorsa – mondja a bölcs latin mondás. Móra e regényének
története igazolja a szentencia tanulságát.
A szegedi újságírót, lírai költőt és polgári radikális vezércikkírót
a Világ című liberális-demokratikus napilap
ismertette meg az országgal. „Engem a Világ ásott ki
a körtöltés mögül” – írta Móra 1931-ben egyik levelében.
Világ-beli első cikkének megjelenése után a lap szerkesztője,
Supka Géza, arra biztatta, írja meg a kor regényét.
A kor az ellenforradalom első esztendeinek ideje...
Móra eleinte húzódozott. Két év múltán, 1924. április
24-én ezt írta a szerkesztő ismételt biztató szavaira: „Isten
Máriauccse, nem a jó szándékon múlik, hogy a regényt
még mindig nem tehetem az öledbe. Megpróbáltam
világra hozni, de láttam, hogy csak torzszülött lesz
belőle, hát abba kellett hagynom.”
De Supka Géza tovább sürgette, sőt most már terminust
is szabott számára. Móra ezt sem teljesítette. „Drága
jó embereknél töltöttem a nyarat Makón, de nem jót tett
nekem, hogy annyira szerettek” – írta tréfásan mentegetőzve,
hogy nem készült el időre. Makón, Diósszilágyi
Samu főorvos vendégszeretetében a karácsonyra megjelent
Georgikont (1924) fejezte be. Csak december 8-i levelével
egyidejűleg küldte a Supkának ígért mű kéziratának
első részét. Kísérő levelében ezt írta:
„Tájékoztatásul itt a mese in nuce [mogyoróhéjban].
Napjainkban nagyon sok a szerelem, de kevés az intelligencia
és a helyesírás. Egy B-listás klasszika-filológus
Szerelmi Levelező című irodát nyit, amely a régi divatú
levelezőkönyveket pótolja. Őrülten beválik, a legnépszerűbb
ember lesz Budapesten – de örökre megutálja a szerelmet,
amelyet hivatalosan ápol. Végre is a felesége,
akivel imádják egymást, kénytelen tőle elválni, és olyan
férjet keresni, aki nem tud írni-olvasni. Ez a mese gerince,
húsul a mai élet lötyög rajta.”
A regény eredeti tervében tehát a szerelem elüzletiesedése
állott középpontban, bár ugyanakkor a kor, az
ellenforradalom társadalmi-erkölcsi viszonyai is kritikai
ábrázolásban kerültek a kissé erőltetett, valószínűtlen
cselekmény hátteréül a műbe. Érdekes azonban megfigyelni,
hogy alakult, tisztázódott az íróban a mondanivaló,
a közelmúlt, a Horthy-rendszer éles kritikája, amely
végül is lényegesen módosította a regény tervét. Pár hét
múlva újabb levelet írt Supka Gézának:
„A regény nyúlt-nyúlt, mint a jó rétestészta, és addig
nyúlt, míg a közepén elszakadt. Más baj nem történt
vele, mint hogy egy regényből lett kettő, s mivel
csak az egyik kész, meg kell a címét változtatni. Nem
Szerelmi levelező lesz, hanem Hannibál föltámasztása. Az
epizódgally levált a fáról, és külön fa lett belőle. Én
ugyan nem hagyom elszáradni az anyafát se, megírom
a Szerelmi levelezőt, valószínűleg ennek folytatásául – erős
a gyanúm, hogy a Jean Christophe is így készült –, de az
nektek most sok is lenne, meg én se győzöm már szuszszal.”
A meg nem írt Szerelmi levelező
Még három értékes adatunk van a későbbi időkből, amelyek
mind azt mutatják, hogy Móra változatlanul meg
akarta írni első regénytervét. A szegedi napilap, a Délmagyarország
1925. augusztus 9-i száma átvette Pálfyné
Gulácsy Irénnek a Nagyvárad című lapban Látogatás Móra
Ferencnél címmel megjelent interjúját. Móra ebben már
elkészült műként beszélt a Szerelmi levelezőről, tehát bizonyos,
hogy ezt még csak a Hannibál feltámasztása című
regényének első részére értette. (A most előkerült kéziraton
Móra áthúzta a Szerelmi levelező címet, s fölé írta
a véglegeset.) Témáját, gondolatmenetét lényegében hasonlóan
mondta el, mint Supkához írt fél év előtti levelében.
De ami meglepőbb: öt év múlva, már az Ének
a búzamezőkről után is foglalkoztatta a csaknem évtizeddel
előtti regényterv. A Délmagyarország 1930. január
24-i számában Magyar László közölte Mórával folytatott
beszélgetését, s ebben ismét szó esett a Szerelmi levelezőről.
„Foglalkoztat – mondta Móra – a Szerelmi levelező
témája is, amelyre még 1922-ben bukkantam, de
amely körül olyan jelek mutatkoznak, hogy nem nagyon
bízok benne. Nem a téma jóságában, hanem abban,
hogy lesz-e belőle megírt írás.” E pesszimista kijelentésre
nyílván az elkészült első rész, a Hannibál feltámasz116
tása kéziratának sorsa, kiadatlansága, sőt elkallódása
késztette az írót.
A regény tartalmát most is a már ismert fölépítésnek
megfelelően mondta el. A Hannibállal közös gyökérzetére
utal a főszereplő figurája is: ott is tanár, orosz asszonyt
hozott haza a fogságból, s itthon nyomorog.
Hiteles irodalomtörténeti dokumentum van erre a meg
nem írt Móra-regényre: egy üzleti nyomtatvány, egyetlen
nyomtatott lap, amely Új utakon címmel – ez bizonyára
sorozatcím – egyik oldalán Kosztolányi Dezső
A mostoha című, annak idején szintén meg nem jelent,
de azóta töredékként napvilágot látott regényét, másikon
Móra Szerelmi levelezőjét hirdette. „Ára vászonkötésben
4,80 pengő” – már ezt is tudta a röplap. A regény
mondanivalóját, bizonyára Móra tájékoztatása alapján,
így ismertette:
„A Szerelmi levelező az egész vidék ifjainak-leányainak
szerelmi levelezője, az elszegényedett, megrokkant
lelkű magyar intellektuel, aki miután régi kenyerét, régi
pozícióját elvesztette, abból tengeti életét, hogy másoknak,
nyersebb, fiatalabb, erősebb embereknek udvarlási
és szakítási formulákra van szükségük. A környezet
a Szeged környéki tanya, a háború utáni magyar parasztnak
– a magyar alföldnek az a sűrű vérű, keményfából
faragott népe, amelynek gondolkodásmódját és szokásait
Móra Ferenc olyan érzékletes élethűséggel szokta megrajzolni.
Móra Ferenc egyik legmagyarabb,
talán legzamatosabban és legtősgyökeresebben magyar írónk,
ki tudósi pályájának folyamán, régészeti és nyelvészeti
búvárkodásainak során sem vesztette el a szoros kapcsolatot,
mely eredeténél fogva is a föld népéhez fűzte.
Ritka jelenség: egy tág látókörű, nagy műveltségű gondolkozó,
kinek esze járásán, mondatfűzésén mindig
mintha egy bölcs, nyugodt, szelíd derűvel anekdotázó
magyar gazda jóízű hanghordozását éreznők. A legnagyobb
problémáikra olyan egyszerű, szinte fülbemászóan
talpraesett, meggyőző feleleteket tud adni, hogy még
a legprimitívebb ember előtt is egy csapásra megvilágosodik
a dolgok bonyolult szövevénye. Ám ebben a regényében,
a Szerelmi levelezőben – akárcsak az óriási sikert
aratott Ének a búzamezőkről című regényében – egyéb
kiváló kvalitásokat is megismerünk: színes fantáziát,
nagyszerű emberábrázoló erőt, igazi elbeszélői mesélőkedvet.
Dédelgető, meleg, szinte atyai szeretettel éli bele
magát alakjainak érzéseibe, de közben tisztán látja hibáikat
is, s különösen tisztán látja a derűs, idillikus zsánerképek
mélyén a megbújó, egyhangú keserűséget,
a homok sivárságát, a puszta dermedtségét, a kis epizódokban
a nagy tragédiákat. Kevés olyan igaz és tiszta
hangon megírt könyve van a mai irodalomnak, mint
a Szerelmi levelező.”
Több tanulságot is nyújt ez az üzleti fölhívás. Legfőképpen,
hogy Móra a Hannibál feltámasztásának megírása
után több évvel is, az Ének a búzamezőkről sikere után, tehát
1930 táján ismét foglalkozott a Szerelmi levelező megírásának
gondolatával. De – ha nem lehet is az ilyesfajta
előzetes kiadói reklámismertetéseknek egészen hinni –
ismét jelentősen módosult formában. Az ismertetés
– a szokásos általánosságokon, dicsérő jelzőkön túl – elárulja,
hogy a regény környezete megváltozott: Budapest
helyett (ahol eredetileg játszódott volna, s ahol
a Hannibál feltámasztásának ismert változata játszódik is)
Szeged környéke a színhely. A mondanivaló visszatért
a magánélet problémájához, s csupán annyi társadalomkritikai
vonatkozása maradt, hogy a „szerelmi levelezés”
kényszerű üzletére fanyalodó értelmiségi sorsában
a Horthy-korszak tanult emberének sorsát tipizálja az író,
ha kissé karikatúraszerű, különc módon is.
Miért nem írta meg – még ebben az enyhített formában
sem – a Szerelmi levelezőt? Biztosat e felől ma már
aligha tudhatunk. Két motívum játszhatott itt szerepet:
egyik, hogy az ellenforradalom első éveiben még oly elevenen
ható, húsba-vérbe vágó kérdéskör a konszolidáció,
majd még inkább a gazdasági válság idejére már elavult;
ekkor már új módon kellett volna mondanivalóját megragadnia,
s talán ez nem sikerült neki. A másik akadályozó
tényező pedig valószínűleg az lehetett, hogy ekkortájt
már az Aranykoporsó témája foglalkoztatta, s élményei
is e felé terelték.
Nem tudjuk, milyen lett volna a Szerelmi levelező. De
ha az Aranykoporsót úgy tekintjük, mint az író ekkor már
szűkre mért életének helyette megalkotott hattyúdalát,
akkor elvesztéséért bőven kárpótolva érezzük magunkat.
A megírt Hannibál feltámasztása
A Hannibál feltámasztásának vázlatát az előbb idéztem,
1924-beli levelében – ismét mogyoróhéjban – Supka Gézának
Móra maga így írta meg:
„A hadifogságos tanár hazajön, ír egy értesítői programértekezést
a zámai csatáró1, azt fejtegeti benne, hogy
mi lett volna a világból, ha Hannibál nem győzött volna,
akadémiai pálmát vár, parlamenti interpellációt kap
a »sémi világeszme propagálásáért«, mivel senki a kerek
világon el nem olvasta a tanulmányát, maga az interpelláló
se, öngyilkos akar lenni, de a felesége megsúgja
neki az örvendetes titkot, s erre megnyugszik abban
a hitben, hogy majd a fia föl fogja támasztani Hannibált,
aki a civilizációt képviseli a barbár katonával, Rómával
szemben. Ez a meséje Hannibál föltámasztásának, amiben,
azt hiszem, a legnevettetőbb és legszívfájdítóbb magyar
szatírát vasaltad ki belőlem... Különben egy percig se
szidtalak, mert ebben a munkámban magamnak is nagy
passzióm telt, és szokatlanul meg vagyok vele elégedve.”
„Jól emlékszem – írta Emlékezés Móra Ferencre című
füzetében Móra makói vendéglátója és barátja, Diósszilágyi
Sámuel –, milyen önelégtétellel mesélte el a regény
egy-egy fejezetét, amelyben akár politikusokról, akár
írókról, akár más honmentőkről mondta el véleményét.”
A kézirat azonban eltűnt. Móra 1925. június 3-i levelében
visszakérte, de akkorra már „nyoma veszett”.
Nem is került az elő az író életében, s ő azzal a tudattal
távozott az életből, hogy ezt a művét hiába írta, végleg
elkallódott.
Alig telt azonban el néhány hónap Móra halála után,
Feleky Géza, a Világ egykori főszerkesztője, költözködés
közben holmijai közt, ahová annak idején – nyilván
szándékosan – úgy eltette, hogy sokáig maga sem
tudta, hová, megtalálta. A Móra-örökösök a kiadóhoz
fordultak, ez azonban visszaadta azzal, hogy nem meri
kiadni, mert a regény a Horthy-rendszert pellengérezi
ki. Ahogyan tehát annak idején a Világ főszerkesztője
sem merte közzétenni, a Móra-kötetek kiadási jogát a Lantos
Adolftól megvásárló Révai kiadó sem.
A kéziratot a Móra-örökösök megbízásából eljáró, a Világ
utódjaként működő Magyar Hírlap szerkesztője, Móra
barátja, Roóz Rezső vette magához. Gondosan elzárta,
őrizte, sőt amikor 1944-ben, a nyilas terror idején lakását
el kellett hagynia, magával vitt kevés holmija között
ott volt a Móra-regény kézirata.
Diósszilágyi Sámuel 1938-ban azt írta idézett füzetében:
„Majd eljön az ideje Hannibál föltámadásának is.”
Jövendölése valóra vált. 1945 után Roóz Rezső a magyar
irodalmi köztudat rendelkezésére bocsátotta a gondosan
megőrzött kéziratot. „Én csak örülök – mondotta
a kézirat átadásakor –, hogy a mai kor közönsége számára,
amely bizonyára nagy élvezettel fogja olvasni Móra
Ferencnek ezt az ismeretlen írását, sok viszontagság
és hányattatás után megőrizhettem.”
Az előkerült kéziratot először a Magyar Nemzet tette
közzé 1949. november 13-tól december 6-ig 20 folytatásban.
Ennek alapján a szegedi Délmagyarország 1954-
ben újra közölte. Utána jelent meg Szegeden önálló kötetben,
1955-ben. Ebből született Fábri Zoltán immár
nemzetközi hírű filmje, a Hannibál tanár úr (1956).
A delfinizálás a Magyar Nemzet szerkesztőségében készült.
A kéziraton ott a nyoma: az aggályosnak ítélt szövegek
mellett, a lapszélen függőleges vonások, olykor kérdőjelek
jelzik az utóbb kihagyott vagy megváltoztatott
részeket.
Ma már nehéz biztonsággal állítani, ki vette magának
a bátorságot, hogy Móra szövegét fölülbírálja, kiherélje,
átírja. Minden bizonnyal a kulturális rovat vezetője,
Sós Endre (1905–1969) vállalta, lelkiismeret-furdalással
vagy e nélkül – ezt már soha nem tudjuk meg – ezt a gyilkos
föladatot.
Az eredeti kézirat alapján készült kiadásunk tipográfiai
módszerrel, a megfelelő szövegrészek áthúzásával
hívja föl az olvasó figyelmét Móra művének önkényes
szerkesztői megcsonkítására, melynek nyomán valamennyi
eddigi kiadás meghamisított szöveggel látott
napvilágot.
A cenzor szerepét vállaló szerkesztő törlései és változtatásai
többféle indítékból születtek. Mindenekelőtt
kiirtotta a szovjet viszonyokra utaló részeket, szavakat,
neveket. Leninről, „a vörös cárról” természetesen már
1949-ben sem lehetett írni; Buharin nevét leírni sem.
Tovarisok, bolsik, muszkák szintén nem fordulhattak elő.
De nem csak a rendszerről, hanem az oroszokról is
csupán jót lehetett írni; kárukra még tréfálkozni, enyhén
gúnyolódni sem volt szabad. Azt szoktam mondani:
a törökök itt hagyták nekünk a papucsot, az oroszok
a férficsókot. A szláv csókolódzás, mint olvasható, már
Mórának sem tetszett. Az erre utalást azonban, akár az
olajos káposzta kellemetlen szagára, a szerkesztői cenzúra
törölte. Nem lehetett megbántani az oroszokat azzal
sem, hogy szóvá tette: Moszkvában megfosztották
aranyórájától. Ez sokakat emlékeztetett volna a fölszabadító
szovjet hadsereg gyakorlatára...
Három-négy olyan hely is van a szövegben, ahol
a cenzor bekezdésnyi anyagot önkényesen „foglalt össze”
saját szavaival, Móra mondanivalóját egyszersmind
meghamisítva. A Leninről szóló részből tolmácsolásában
ennyi maradt: „Megvolt a munkám, és a nagy ég122
zengés után, amit a háború jelentett, szerettem volna békességben
élni.” Ennek semmi köze sincs a törölt rész
mondandójához.
A felszabadítás szót a szerkesztő nem merte a szövegben
hagyni. Ha csak ezt a szót kellett helyettesíteni,
arra jó volt a szabaddá tétel. De azután Móra ezt írta: „Így
dőlt sírba a haza felszabadításának reménye...” Ezt már
egész mondattal kellett „helyrehozni”: „Így dőlt sírba az
új rendszerű háború győzelmének reménye.”
Különösen fölháborító a befejezés. „Hanem... hanem...
majd a fiam. Az majd föltámasztja Ábelt. Akarom mondani
Hannibált.” E két utolsó mondat közé önkényesen
beszúrta a maga vulgáris, szájbarágó fogalmazását: „Az
ő idejében majd más lesz a világ... nem akarják majd az
igazság kutatásáért máglyára tenni az embereket.” Jellemző,
hogy a kisregény könyv alakban megjelent első
kiadásának (Tiszatáji Magvető, Szeged, 1955) előszavában
Vajda László – abban a hiszemben, hogy Móra hiteles
szövege – éppen ezt a mondatot idézte!
A kiadástudománynak, szakszóval textológiának, fontos
fölismerése a banalizáció törvénye: az a lélektani kényszer,
amely a szokatlan vagy kevéssé ismert szót szokványossal
helyettesíti. Ez elsősorban az olvasatban,
egy-egy nehezen olvasható szó értelmezésében, másodsorban
a kézirat másolásában, nyomdai szedésében érvényesül.
Ezért sok esetben nem dönthető el, hogy a változtatás
a szerkesztő vagy a szedő rovására írandó-e.
Móra kézírása közismerten nehezen olvasható, és ma is
rejtvényeket ad föl másolójának, értelmezőjének. Az
ő avval szava a szerkesztő és szedő kezén így lehetett
szándéktalanul is azzal; a kötő~kötény; kifejteni~kifejezni;
az~ez; ezelőtt~azelőtt; ült~dült; pártértekezlet~pótértekezlet;
szeméből~szentből; kérdezik~kezdik; megismerik~megismerték;
iskolámhoz~iskolánkhoz; szelíd~szolíd; elfogadtatása~
elfogadása. Abban már szándékosságot látunk, hogy
„az arisztokraták sérelmére” helyett azt olvassuk: „az
arisztokraták kérelmére”.
A szerkesztő meg akarta óvni az olvasót a szerinte
kevéssé érthető idegen szavaktól. A hermája így lett egyszerűen
csak képe. A kor stílusát jellemző pappendekli
a purista szerkesztő átiratában naprakészen hullámpapír,
a suvick pedig kenőcs lett. A nyomdászműszó, a surculás
szintén: nyomdászinaskává magyarosodott. Holott, ahogyan
a regény sok más szava, szólása, a mai olvasó számára
magyarázatra szorul, úgy köztük ezt is meg lehetett
volna fejteni, s így megmenteni fogyatkozó szókincsünk
számára. Martinkó András szögezte le a tételt: a nyelvi
változások miatt minden ötven évnél régebbi művet csak
szómagyarázatokkal szabad kiadni!
A Móra pályakezdésekor még általános (Babits költői
nyelvében is gyakori) villanyos a megjelent változatban
villamossá korszerűsödött. A Megváltó pedig – nyilván
nehogy vallásos hangulatkeltéssel vádolják a Magyar
Nemzetet – csak Mária fiává egyszerűsödött. Az pedig
nem olvasat kérdése, hanem tudatos torzítás, amikor kisgazdák
helyett gazdák, sőt parasztok helyett földbirtokosok,
vasmunkások helyett turulisták kerültek Móra szövegébe:
így szinte ellentétesre fordult az ő álláspontja.
A verejték bizonyára túl népnyelvinek tetszett az önkéntes
cenzornak, irodalmibbnak vélte a verítéket. Nem
tetszett neki a népi szólás: törte rám a kórét; átírta a megszokott
változatra: tört felettem pálcát... Nem ismerhette
azt sem, mi az, ha valaki az angyalát látja: az angyalodat
ezért olvashatta, vagy írhatta át a szólástól idegen angyalokat
alakra. Móra gyakran élt – nyelvének közvetlenségét
fokozva – más írásaiban is az élőbeszédben
általános mink névmással; a szerkesztő ezt sem tudta
elviselni, rendre mi alakra „banalizálta”. Talán egy helyen
átfutott rajta a szeme, s úgy hagyta. Mint ahogy csak
véletlenül maradt egy-két közt is a szigorúan között alakra
változtatott mellett.
Sokszor teljesen érthetetlen, a Magyar Nemzet szerkesztője
miért változtatta meg Móra szövegét. Miért volt
neki jobb ettek helyett vacsoráztak; pillanatra helyett pillanatig;
gyötrelméről helyett gyötrelmeiről; ajánlgatták helyett
mondta valaki; kenyérbe helyett kenyerembe; tetemét
helyett testét; zsinagóga helyett templom. Mi kifogása lehetett
Mórának e mondata ellen: odakuporodott az ölembe?
Átírta: ahogy hozzám bújt.
Móra a sváb Bierhuber magyar kiejtésében következetesen
érzékeltette a zöngés alakokat: Eszted id hagyog...
Ezt sem értette meg a cenzor: valamennyit
zöngétlenítette. Móra – ë-ző félegyházi nyelvben nevelkedvén
– nemigen élt az ö-ző változatokkal, még
az irodalmi nyelvben egyenrangú föl igekötővel is ritkán.
A kéziraton is egyértelműen Hannibál feltámasztása
áll, tehát – sajnálatomra – az eddigi címet is meg kellett
változtatnunk. Olykor azonban használja a föl, fölszabadulás,
föltámasztás, csönd, fölött változatokat, de többnyire
ezek is a banalizáció áldozatai lettek, a szerkesztő vagy
a szedő kezén olykor fel, csend, felett lett belőlük.
Átalakult a központozás is, aligha a helyesírás szabályai
szerint. Önkényesen tűntek el vagy kerültek máshová
fölkiáltó-, kérdő-, idéző- és zárójelek, három pontok.
Többször szabdalták a hosszabb mondatokat rövidebbre,
és szüntettek meg vagy alkottak bekezdéseket.
Ezeket a változtatásokat nem tüntetjük föl, mert több lett
volna a lapalji jegyzet, mint a szöveg.
Tartozunk az igazságnak annak megállapításával, hogy
a sok átalakítás-hamisítás terhe nemcsak a Magyar Nemzeté.
Az 1955-i első könyvkiadás is jócskán megszaporította
a hibákat. Akkor ugyan tudatos politikai megfontolásból
már kevéssé húztak, s ritkán írtak át szöveghelyeket,
ámde figyelmetlenségből kimaradtak szavak,
mondattöredékek, s túlzott „figyelmességből” szaporodtak
a „stiláris” javítások. Ami például a sajtóközlésben
még megmaradt a közt, mikor, fel~föl alakokból, azokat
– és még másokat is – gondosan átírták; nyilván
a vélt következetesség jegyében.
A mostani első hiteles kiadás lapalji jegyzeteiben rögzíti
azokat a változtatásokat, amelyeket a Magyar Nemzet
szerkesztőségében követtek el, de nem tünteti föl
a későbbi, így az 1955. évi első kötetkiadás során végrehajtott
szövegmódosításokat. Az Argumentum Kiadó
szerkesztői arra ügyeltek, hogy a hiteles kézirat birtokában
minél pontosabban adják vissza Móra szövegét.
Az eddigi kiadások jellemzett torzításai, még a mondanivaló
szempontjából kevéssé jelentős nyelvi eltérések
is, önmagukban, már csak mennyiségük miatt is tűrhetetlenek.
De természetesen azok a törlések és betoldások
a végképpen fölháborítók, amelyek az író véleményét
hamisították meg. Móra 1924-ben – végig élve, végig
szenvedve a forradalmak és az ellenforradalom viszontagságait
– kisregényében tudatosan gúnyolta ki mind
a két szélsőséget: a vörös- és a fehérterrort, a kommunista
zsarnokságot és az ellenforradalmi bosszúállást.
A sztálinista zsargon ezt úgy fogalmazta volna meg:
„kétfrontos harcot” vívott. A Magyar Nemzet cenzora
beavatkozásával mindezt egyoldalúvá tette: azt a látszatot
keltette, hogy Móra csak a fönnálló rendszert bírálta;
azt viszont, amelynek a reakciójaként ez a rendszer létrejött,
és amelyet ellenkező előjellel megtorlásként utánzott,
tehát a proletárdiktatúrát, a bolsevizmust és hazai
paródiáját, elfogadta, szó nélkül hagyta.
Holott épp a Hannibál feltámasztásának e hiteles szövege
a bizonyíték rá, hogy Móra – akár az ellenforradalmat
fehér bolsevizmusnak minősítő Juhász Gyula – nagyon
jól látta a történelmi folyamatot: ahogyan a világ
megújításával hitegető forradalmak utáni csalódást az
igazságtételt ígérő fehérterror képmutatása fokozta.
Móra Ferenc valódi politikai nézeteit csak a Hannibál
feltámasztása mostani kiadásából ismerheti meg az utókor.
Ebben van jelentősége.
Péter László
___________________________________________________________
Ez a teljes szöveg eredeti formában, kurziválásokkal,
és persze maga az eredeti Móra kisregény olvasható:
|
