ki mitől lesz egy diktatúra kiszolgálója?

Valahol a magyar irodalom peremén van egy elfelejtett, elsikkasztott, egykoron nagynevű író, akinek könyveit talán senki sem olvassa. Azoknak, akik a kommunista és balliberális dogmák szűrőjén keresztül ismerték meg a magyar irodalmat, már nem mond semmit a neve. Ez az író az érmihályfalvi születésű Kuthy Lajos (1813–1864), akinek apja később Székelyhídon, majd Asszonyvásárán is lelkészkedett.

Műveit ma már az iskolákban sem tanítják, pedig a 19. század negyvenes éveiben a legsikeresebb, legkeresettebb írók közé tartozott. Korszakalkotó stílusa nagy hatással volt kortársaira, köztük Jókaira is. Az irodalmi lexikonok – ha egyáltalán megemlítik – azt tanítják, hogy unalmas, zavaros könyveket írt, munkái tele vannak szertelenségekkel, tovább hogy gyenge jellemű ember volt, mert 1848-49-es forradalmárként és kormányhivatalnokként állást vállalt a Bach-korszakban és rendelésre ódát írt a császárnéhoz még a kiegyezés előtt (ahhoz a Sissihez, akit később aztán mindenki dicsőített). De ennél is nagyobb „bűne” volt állítólagos antiszemitizmusa, amely bélyeg máig hatóan kirekeszti a magyarországi irodalomtörténetből e kiváló, termékeny írót.

Utoljára 1906-ban adta ki a Franklin Társulat Hazai rejtelmek című, annak idején óriási sikert aratott regényét, amelyhez az előszót Mikszáth Kálmán írta. Azóta nem akadt kiadó, aki vállalta volna, hogy újra megjelentesse a kötetet. Ebben a könyvben Kuthy Lajos tisztán és világosan látta meg a mai Magyarország sorsát. Az uzsorásainak kiszolgáltatott nemzet mai vergődését nézve, nyilvánvaló, hogy egy 165 esztendős próféciával áll szemben az ország.

A Hazai rejtelmek második kötetében Löbl Simon uzsorással mondatja el Kuthy a jóslatát: „A kevés részvény – mondja Löbl – mi magyar köröm között van, apránként idegen kézbe vándorol. Itt siettetve lesz a jövendő, hogy a magyar föld idegen országok technika-provinciájává váljék. Nekünk erre törekednünk kell. Csak így leend az, hogy a folytonos szegényülésben, mi és utódaink, bővebb és könnyebb alkalmat nyerünk excellenciátok megtört és megfogyott fajában nemzetietlen pénzarisztokráciát alapítani. (…) Különösen mi, zsidó magyarok, vagy magyar zsidók, kik jövő uraságunkat akarjuk megépíteni, nem rakhatjuk az alap közé az idegenek kövét, nem segélyhetjük társunkká a bukott telektulajdonost, hogy midőn a ház felépül, szalonjainkat elfoglalja, és minket kiszorítson. Nekünk törni, nyomni, eltapodni kell minden csirázó versenyt és vetélyt, elzárni és betemetni minden felfakadó forrást, mely a pénzt, hatalmunk eszközeit a nemességhez szivárogtatná, s új uralgást adna kezébe.”

Magyarországról szólva ekként folytatja elmélkedését Löbl Simon: „Ez a mi bőrünknek való hely, a mi zsebeinknek való hizoda. Igen alkalmatos héber konzervatórium, amelyben a jeruzsálemi fény megnő és felmagzik. Soha egy státus sem engedett a spekulánsoknak olyan bő és könnyű nyereséget, anélkül, hogy emberi vagy országos célnak általuk hasznot ne szerezne. A helybeli és jellem viszonyok egészen a malmunkra dolgoznak. Akármilyen politikai színű egyén legyen a nemzet élén, rögtön támad párt, mely mielőtt magát úgy mutatná, hazaárulónak kiáltja ki, népszerűségét, hitelét aláássa, furkálja, szárnyát megnyírja, s mikor sehova nem tud mozdulni, saját pártja is odább áll tőle, hogy új zászló alá csapja magát, melynek tartója egy másik csoport által ismét le fog rántatni. Azért sok jellem, sok tehetség kényelmei közé vagy szegény zugába vonja be magát, és elpipázza erejét, mert nem akar taps közt kezdett szerepet füttyön végezni, hogy végre mit se használjon, aminek itt a legnagyobb művész is ki van téve. Látja excellenciád, hogyne örülne ennek a zsidó. Nekünk olyan nép kell, amely jeleseit becsülni nem tudja, mely egymással veszekszik.”

Jóslás a törvényhozásról

Löbl Simon azt is megjósolta, hogy a magyar törvényhozás miként fogja derekát beadni az idegen fajta érdekeinek. „Mi és feleink – mondja az uzsorás – ezer és ezer úton körmeinkbe tartjuk a pénzpiacot, az ipart, s a magyar gazdatisztjeinkké lesz saját földjén. Ő vezeti a címet és zsellérkedik, mi pedig szolgáknak látszva országlunk. Mily mulatságos lesz majd az, ha a magyar urak, hideg kőszobákba gyűlöngve, vagy elszigetelve értünk dolgoznak, ha díszparkjainkba hozzánk küldenek ki, megkérdeztetni, hogy mi és miként történjék. Ha mi igazgatjuk a törvényhozó szavát, s mondva rendeljük, hogy töröljenek el cikkeket a mi érdekeink szerint. Miénk lesz fény, divat, kitüntetés. Elfoglaljuk a közhelyeket, színházakat, sétányt, termeket, ünnep- és néztereket. Persze a magyarokéit, mert mi közcélból mit sem teszünk saját zsebünkre, hanem kezünkre csaklizzuk, vagy becsempészkedünk a kész érdekekbe.”

„Csak nézzen szét excellenciád, hová vittük pár év alatt a közerkölcsöt!”

Megdöbbentően beteljesedett Kuthy jóslata a magyarság szellemi és gazdasági leigázásáról, ötszáz családnak mindenekfölött való hatalmáról, melyről ekképpen jövendöl a továbbiakban Löbl Simon: „Csak nézzen szét excellenciád, hová vittük pár év alatt a közerkölcsöt. Író és művész fut, fárad, éjjelez s Szilveszter estéjén nem marad fillérje, mit újév napon koldusnak adjon. A közhivatalnok teng, nyomorog, nélkülöz, özvegye mégis kéregetni jár, a földbirtokos kétezer holdból nem képes családját ellátni s az igavonó nép éjt-napot eggyé tesz, mégsem lakik jól egész év hosszában. Minden munkásosztály sínylik, s érzi a pénz szűkét, és csak a korhely uzsorás viheti véghez, hogy hatezer forint kamatjából a fővárosban keresetág nélkül, kényelemmel éljen s négy év alatt mégis tizenkétezer pengő tőkét tegyen félre. II. Endre korában nem sanyargatták jobban excellenciátok őseit őseink. Pedig, ha az üzéreket kútfejökre visszavisszük, s kit-kit helyére sorozunk, nem több mint ötszáz család zsarolja Magyarhont. Ennek van alárendelve 14 millió ember sorsa, jövője, erkölcse. Ennek adózik az ország hallatlanabb kulcs szerint, mint valaha a legzsarolóbb hódítónak (...). Mindez tagadhatatlan tény s mindez közönyösen foly, mintha úgy kellene folynia.”

Mienk lesz a földje…

Löbl az idegen érdekek szolgálatába szegődő képviselőházról is jósol, majd következik a jóslat legmegrázóbban bekövetkezett, legteljesebben valóra vált része. Így mondja Kuthy uzsorása: „A népet félig már kivettük excellenciátok kezéből, kiveendjük egészen. Miénk lesz földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szűrünk szöllejében, leszedjük fája gyümölcseit s végre elsőszülöttjét adandja zálogba, hogy eleget tehessen. A magyar nép még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét falvakra pusztuland. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni, közöttük egy-két vagyontalan magyar, aki másokért dolgozik. A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? Érdemli-e ily hon, ily polgárzat, hogy vakon áldozatja legyek s emberi jogaimat erőszakkal vissza ne vívjam? De ezt csak az első kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő igájába térnek, azaz érdekeink alá. Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká lesznek s nőiket, leányaikat adják el pénzünkért. Valóban, mi szobrot emelhetnénk a törvényhozói észnek, mely országát ily bölcsen kezünkre ada.”

Vajon mit írna ma Kuthy Lajos, 2011-ben?

(Sütő Éva - Reggeli Újság, Szent Korona Rádió)