Payday Loans

Keresés

A legújabb

Razzia az "Arany Sas"-ban PDF Nyomtatás E-mail
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2013. január 08. kedd, 20:34

 

HUNYADY SÁNDOR


A VÖRÖSLÁMPÁS HÁZ

AZ ATHENAEUM KIADÁSA


TARTALOM

A VÖRÖSLÁMPÁS HÁZ
RAZZIA AZ »ARANY SAS«-BAN
SZAPPANOS, MELEG VIZ
HUSVÉTI PÁLINKA
KÁRTYAAFFÉR, HÖLGYKÖRÖKBEN
AZ ALVILÁGI KÉRŐ
KARÁCSONYI EMLÉK
X. DOKTOR.
A »VEZÉR«
A MOSTOHA
HADAK ÚTJA
MUCI ÉS NACA
MILLIÁRDOSOK NÁSZÉJSZAKÁJÁN
JÚLIUSI ÉJSZAKA
SZEREPOSZTÁS


 

RAZZIA AZ »ARANY SAS«-BAN

A történet színhelye Bukarest. Egyébként megeshetett volna bárhol, de az eredeti dekorációtól még külön nyugtalanságot és keleties hemzsegést kap a mese, ha az olvasó minden környezetrajz nélkül is kiérzi a város puszta nevéből a szereplő személyek érzékibb bőrszínét és türelmetlenebb életritmusát.

Az igaz történeteknél általában fontos, hogy a részletek valódiságát meghagyjuk, ahol csak lehet, még akkor is, ha valami gyakorlati érdek más eljárást ígérne hasznosnak. Ez a história pedig valóban megtörtént. Kolozsvári ujságírókoromban hallottam valahol, valami rendőrségi személytől, aki megjárta az ókirályságot. A dolgok forrása már elmosódott előttem, de az elfelejthetetlen adatok alapján meglehetős könnyen tudom ezt az elbeszélést megfogalmazni.

* * *

A történet hősének keresztneve Coriolan, Titus, Sabin vagy Traian volt. Szóval egészen tipikus, latin keresztnév. Holott a férfi, a bukaresti rendőrség egyik csoportvezető detektívje, inkább szlávos, mint latinos jellegű román volt. Igen nagy, legalább százkilós, erős, csontos és húsos, barátságosan kopaszodó, negyvenes ember. Egészséges, kerek, szőke arcában vidám, kis, orosz szem mosolygott. Derék és boldog szem egy derék és boldog ember hatalmas képén.

A detektívvel úgy szokott lenni, hogy ha irgalmatlanul végzi a kötelességét, akkor a főnökei meg vannak elégedve vele, viszont gyűlölik a bűnös és esett emberek, akikkel dolga támad. Ha pedig lágy, laza, engedékeny, akkor szert tehet bizonyos népszerűségre a gonosztevők társadalmában, de a pályáján nem igen fog előrejutni.

Ez a muzsikkülsejű román azonban mind a két oldalnak megfelelt. Aranygalléros istenségei szerették ereje, becsületessége és fáradhatatlan buzgalma miatt. A csirkefogók közül pedig még az sem gyűlölte, akinek éppen a csuklóját szíjazta össze, olyan jóindulat áradt a lényéből. Vannak emberek, akik hasonlítanak a rokonszenves, jámbor, nagy növényevőkhöz. Rengeteg rózsaszín, síma húsuk van, impozánsan lélegző tüdejük. A jókedvük és az egészségük megingathatatlannak tűnik. Aztán váratlanul valami iszonyú dolog történik velük. Az ilyenekre szokták mondani: »mit szól hozzá, annak a hatalmas embernek rákja van. Megoperálták. Menthetetlen. Talán már meg is halt azóta...« Na, de ilyen módon az események elé vágunk tartsuk csak meg a sorrendet.

A detektívnek nem volt gyereke, de felesége volt, akit lelkének és érzékeinek minden erejével, naívan és gyanútlanul imádott.

Az asszonyt Myrának hívták. Indiánfekete hajú, fiatal nő volt. A bőre színe a kajszibarack legmelegebb árnyalata. Az ajka fölött egy kis bársonypehely. A szája duzzadt és rettentő piros, a foga rettentő fehér. Meleg lehelletének mindig volt egy kis édes, vaníliacukor illata. Nem volt divatosan sovány. Divatfölöttien ingerlő, kemény, molett, de karcsú testét különös bájjal ruházta föl valami mámorító lustaság. Attól is meg kellett bolondulni, ahogy ez a kényelemszerető asszony, mihelyt csak tehette lebocsátotta, gömbölyű térdéről a harisnyakötőt, mert még a gumi enyhe szorítását sem tűrte tüzes hanyagságában.

A detektív valósággal bálványozta a feleségének minden testi és szellemi tulajdonságát. Mint egy jókedvű óriás, falrengetően röhögött az asszony tréfáin. Rajongott a főztjéért. Reszketett az érintésétől. Okosnak, jónak, szépnek tartotta. Nem volt előtte titka. Az asszony volt életének világossága. Közelében oly tisztán lélegzette be a boldogságot, mintha fenyőillatot inhalálna a havasok között.

A házaspárnak volt egy kosztos-albérlője is. Szükségük volt erre a kis mellékjövedelemre, mert a detektív nem tartozott a megvesztegethető vagy pláne zsaroló, levantei tisztviselők típusába. Makulátlan, egyenes, tiszta jellem volt. A szeme ártatlan örömmel ragyogott, nem is értette igazán, mit jelent, amikor a felesége néha azzal bosszantotta, hogy jobban szeretné, ha egy kicsit »tekervényesebb« lélek volna, ehelyett az örökös, unalmas becsület helyett.

A lakójuk valami diákféle fiú volt, színésznövendék vagy zeneakadémista, távoli rokona az asszonynak. Szépfajú, tiszta latin. Olajbogyószín, keskeny arcában hosszú pillájú, sötét szempár ragyogott. Valódi, romlott, fiatal, fekete tündér volt, olyan karcsú, hogy bogra lehetett volna kötni derékban.

A detektív ezt a fiút is nagyon szerette. Szinte hozzátartozott a boldogságához. A romlottságát, sárgás szemfehérjének alattomos fénylését nem vette észre. Csak azt látta, hogy milyen fiatal, kedves, életrevaló. Milyen remek kiszólásokat hoz haza az iskolából. Milyen pazarul lehet vele diskurálni és nevetni, evés közben, a terített asztalnál.

Vacsora után sokszor előfordult az a figura, hogy az asszony a férje ölébe ült. Súlyos, meleg testével ránehezedett, átölelte a nyakát, dorombolt, csókolta a férfi fülét, mintha lógó harisnyakötőivel, rendetlen pongyolájában, máris az éjszaka fülledt műsorát készítené elő.

A detektív balkarjával átfogta a felesége derekát. A jobbkarja azonban szabad volt, hogy sakkozhasson vagy snapszlit játszhasson a fiúval, aki ott ült mellettük, bizalmas harmadiknak, mint egy kedvenc apród, tündéri, hosszú szempilláival.

A kenyérmorzsás abroszon sör volt, halikra, kékparadicsom. Falatoztak, iddogáltak és csókolóztak. A detektíven ezekben a percekben oly szemmellátható boldogság áradt el, hogy sánta, vén cselédjük, aki körülöttük botorkált, mint egy gonosz boszorkány, emlegetni kezdte a babonát, amely szerint »minél nagyobb az öröm valahol, annál nagyobb bánat következik utána...«

A férfi vidám, elefánttrombitáláshoz hasonló kacagással csúfolta ki a vén cselédet. Letette a kártyát, hogy mindkét kezével magához ölelhesse az asszonyt. Magához ölelte. Beszívta vaníliaillatú lehelletét, majd arcát meleg keblére rejtette. A fiú ilyenkor, mintha két sötét napot oltana el, lebocsátotta sűrű pilláit. A szájára szemérmes mosoly ült, mintegy jelezve, hogy nem ítéli el, de látni sem kívánja ezt a törvényes, szerelmi kettőst.

* * *

Történt egyszer, hogy a detektívnek valami vidéken lezajlott bűnügy dolgában Bukovinába kellett utaznia. Szerelmesen elbúcsúzott a feleségétől, aki a szükséges holmikat kedvesen, gondosan becsomagolta egy papendekli-neceszerbe. És elment a rendőrségre, hogy csatlakozzon a társaihoz.

A központban azonban hirtelen új helyzet alakult ki. Távirat érkezett, hogy a gyilkost elfogták. A bukovinai út fölöslegessé vált. Viszont egy másik csoportparancsnok, akinek erkölcsrendészeti razziát kellett volna tartania aznap, telefonált, hogy kificamította a lábát. Pedig az emberei már ott álltak, indulásra készen, a rendőrprefektúra udvarán.

Egy élelmes tanácsnok véletlenül ránézett a muzsikkülsejű detektívre:

- Jaj de jó, hogy látom, Motofelean. Vezesse le, öregem, maga ezt a razziát!

- Kérem! - felelte buzgón a csoportvezető. Őszinte szívességgel vállalta kificamodott lábú kollégájának kötelességét. Azonkívül időtöltésnek is jó volt ez a kis munka. Féltíz volt. Úgy tudta, hogy a felesége és a fiú moziba mennek este. Mit csináljon egyedül az üres lakásban? Annál jobb lesz majd hajnalban hazaérkezni, váratlanul, a fáradságos mászkálás után. Szinte érezte a meleget, amely meg fogja csapni az arcát, amikor fölemeli a paplant, hogy felesége mellé bújjon az ágyba.

A razzia jól dolgozott. Már az első órában egész csomó biciklisapkás zsebtolvaj, gyilkosjelölt selyemfiú, kokaincsempész és elnyomorodott prostituált jutott a rendőrség kezébe.

Nem volt még éjfél, amikor a sintérmenet, a külvárosi sikátorok közt haladva, elért a »Vulturul de Aur«-nak, »Arany sas«-nak nevezett garniszálloda elé.

Az összefogdosott tolvajok és prostituáltak leültek a járda szélére, a rendőrök között. A detektív jószívűen megengedte, hogy a lányok cigarettára gyujtsanak, aztán behatolt társaival a házba.

Az első négy szobában nem volt semmi különös. A párnák közt meglepett, borzas párok mind igazolták magukat. A férfiak elrongyosodott lakásbejelentőlappal, katonai obsittal, iparigazolvánnyal. A szegény, kifestett nőknél meg éppen annyi agyonnyűtt bélyeges és fényképes papír volt, mint egy diplomáciai futárnál.

Az ötödik küszöbön azonban túlsokáig kellett várni, míg végül az egyre türelmetlenebb és energikusabb kopogásra kicsit kinyílt az ajtó és a keskeny résben, homlokba hulló, sötét hajával megjelent a zeneakadémista-színinövendék romlott, fiatal arca.

A detektív harsányan és vidáman elkacagta magát:

- Ejnye, pajtás, hát így vagy te a moziban?!

A fiú fekete szemén szörnyű rémület hullámzott végig. Aztán megpróbált vigyorogni, mint aki azt szeretné éreztetni, mennyire örül, hogy ebben a kínos ügyben jóismerőssel, baráttal került szembe, aki biztosan »protekciósan« fogja kezelni.

Cinikus módon kacsintott:

- Szervusz, öreg. Menjetek innen. Majd elmesélek mindent odahaza! - suttogta.

A detektívnek azonban nem volt érzéke a gavalléros diszkréció iránt. Furdalta a kíváncsiság. Jó tréfának véve a dolgot, hatalmas kezével rányomta a fiúra az ajtót és emberei kíséretében belépett a szobába.

Ez a szoba is csak olyan volt, mint az olcsó garnik szobái. Bűnös, aljas, rendetlen, mintha éppen gyilkosság zajlott volna le foltos tapétái között. A levegője ecetszagú, az örökös poloskairtástól.

A detektív vidáman nézett körül, a kaland hősnőjét keresve. Majd hirtelen megállt, mintha homlokán taglózták volna.

A fogason megismerte a felesége műszilszkin bundáját, piros kalapját. Egy széken ott volt Myra jól ismert ruhája, inge és más fehérneműje. Az ágy előtt pedig - szinte látszott, milyen mohón vethette le - füstszín harisnyája és fekete félcipője.

Az első pillanatokban, amíg a méreg nem hatott teljes erővel, csaknem rendesen váltott a férfi agya: »Miért kellett idejönni nekik? Miért nem maradtak otthon?« - gondolta inkább csodálkozva, mint haragosan. Aztán mingyárt eszébe jutott: hát persze, nem csinálhatták otthon a vén cseléd leskelődő szeme előtt, a szűk lakásban, ahol a falak olyan vékonyak, hogy áthallatszik egyik szobából a másikba a fogkefe sercegése is.

Az ágyra pillantott, ahol egy női alak guggolt, a fejére húzva a pikétakarót. A takaró rövid volt, kilátszott alóla a nő lába. Myra lába. A sarkán, ahol feltörte a cipő, testszín angolflastrommal.

A férfi odament az ágyhoz, megfogta a paplant és egy rántással lehúzta az asszonyról... ott volt előtte, teljes, virágzó, barackszín pompájában a felesége meztelen teste.

Az asszony rémülten felkiáltott és a fal felé fordult, hogy elrejtse arcát a férfiak szeme elől. Erre, mint egy Rubens-akt, fölragyogott gyönyörű háta, a karcsú gerincvonallal, lent, hátul a csípő táján, az érett, asszonyi szépség két művészi gödröcskéjével.

Hosszú csönd volt. Csak az indulatával birkózó, megsebzett férfi nehéz nyögése hallatszott. A detektívek ismerték a kollégájuk feleségét. Az egyik föl is kiáltott döbbent meglepetésében: »Myra!« Szorongva várták, hogy mi fog történni? Lesték a szemük szögletéből a főnöküket, hogy idejében megfoghassák a karját, ha a hátsó zsebe felé találna nyúlni, ahol a revolverét viseli.

De a százkilós nagy embernek nem volt természete a gyilkolás. Behúnyta a szemét, mintha ki akarná pihenni magát, aztán rekedten rászólt a fiúra, aki ott állt előtte, reszketve, divatos pupliningében, mezítláb, a talpa külső karéján, felemelve a hüvelykujjait, mintha a piszkos padlót útálná:

- Igazolja magát!

A szerető makogni próbált, hogy hát hiszen ismerik egymást, mit akarnak tőle az igazolással? Aztán mégis előkapart remegő kézzel valami írást.

- Rendben van. Öltözzék fel és pusztuljon innen! - mondta a detektív, mintha idegen emberrel kellene eljárnia, a szabályok szerint.

Ha valakit nagyon megijesztettek, iszonyú gyorsan tud öltözni. A fekete tündérfiú is magára kapkodta a ruháit egy perc alatt. És úgy ment el, szó nélkül, zöldre sápadtan, gyáván, sorsára hagyva az asszonyt, mintha semmi köze nem lenne hozzá. Az egyik detektív utána is köpött, mikor az ajtón kisurrant; »aljas betyár!«

Amíg a szerető öltözködött, a férfi merően nézte a felesége meztelen hátát. Köd gomolygott a fejében. Talán nehéz álom ez csupán? Hogy történhetik vele mindez? A nyelvén, némán, szörnyű mellékízzel megfordult ez a szó: szerelem.

Az alantasai is hallgattak. Nem voltak válogatottan finom emberek. Mégis érezték azt a borzadályt, amely mindenkit elfog, ha szemtől szembe látja a sivár kéjvágy valamilyen züllött ábráját.

Amikor a kölyök eltakarodott, a detektív rászólt a feleségére:

- Maga is igazolja magát!

Az asszony erre elfelejtve minden szemérmét, megfordult a matrácon. Az arca könnyben ázott. Mezítelen karját rimánkodva nyujtotta ki a férje felé. És kínjában, e szörnyű helyzetben is kimondotta azt a becéző szót, amelyet annyira megszokott a férjével kapcsolatban:

- Édes apuskám!!... Könyörgök!!...

A férfi hátralépett, mintha irtózna a közelségétől:

- Szóval nincsenek papírjai?!

Az asszony zokogott:

- Mirevalók nekem a papírok, apuskám?! Az Isten áldjon meg, add már ide az ingem!

A csoportvezető nem mozdult. Az emberei adták oda a nőnek a holmiját. Haragosan szótlanul, de némi udvariassággal, hiszen az asszony jóismerősük és fölebbvalójuk felesége volt.

Myra sírva és reszketve húzni kezdte a harisnyáját. Majd hirtelen lángpirosra gyúlt:

- Az ég szerelmére, forduljanak el. Nem tudok így öltözni!

Amikor készen lett, a csoportvezető parancsot adott embereinek:

- Vigyétek! Állítsátok oda a többiek közé!

Myra sikoltozni kezdett:

- Apuskám! Segítség!

A detektívek haboztak. Ez mégis sok volt kissé a számukra. Végre, hölgyről volt szó. Úriasszonykáról. Egy kolléga nejéről.

A csoportvezető felhördült:

- Azt mondtam, hogy vigyétek!

Nem lehet mit tenni a hatalom ellen. A parancs, parancs! Myrát, a hóna alatt lakkretiküljével, műszilszkin bundájában odaállították a cigarettázó és köhögő, rongyos utcai lányok közé, akik gúnyos kíváncsisággal gusztálni kezdték. Vihogtak: »milyen parfőmös!« Csakugyan Myrán nagyon erős chypreillat érzett, jószagú akart lenni a randevúján. A menet megindult. A sikátorokból kifordult nagyobb utcákra. Megállt kivilágított kávéházak előtt. Myra a zsebkendőjébe rejtette arcát és sírva haladt a rendőrök között. Néha felsikoltott, mint a fuldokló, irgalomért könyörögve:

- Apuskám!

De a férfi süket volt. Eltorzult kő az arca.

- Fogd be a szád! - mondta ingerülten, amikor egyik társa protezsálni próbálta Myrát.

Ez azonban nem volt józanul kitervelt bosszú. A detektív elvesztette az eszét a sokktól. Valahogy egészen gyerekes módon megszületett benne az ötlet, hogy végigcsináltatja a feleségével azt a szabályszerű hatóság tortúrát, amelyet ki kell állnia minden rongyos uccai nőnek, akit igazoló írás nélkül fognak össze a razziákon. És a dolog, amikor megindult, olyanná vált, mint a lavina. Nem lehetett megállítani. Nem is lett volna hozzá ereje a férfinak, hogy más irányt adjon a cselekedeteinek. »Kóstolja meg, mi az, ilyennek lenni?!« - gondolta magában gyerekes daccal.

Nem tudta világosan mit tesz, meg volt félig hibbanva, amikor kikísértette a toloncházba a feleségét. Amikor szigorúan, egész feljebbvalói hatalmával vigyázott, hogy a legkomiszabb fogdába dugják. Hogy fertőtlenítsék. És hogy világos reggel, arra a rendőrorvosi vizsgálatra is elvigyék, amelyen az összes nőknek ott kellett lenni, akiket összeszedtek az éjjel.

Myra halálraválva jött ki egy tucat röhögő nővel a rendelőből. Olyan volt, mint a holdkóros. A hóna alatt görcsösen szorította a retiküljét. A kalapja elveszett valahol, a haja összekócolódott, az arcán szétkenődött a sírástól a szempillafesték, a bundája teliszívódott karbolszaggal. Könnye már nem volt, már nem tudta mondani olyan rimánkodva: »apuskám!« Apatikusan ült a hosszú padon a várószobában. Ronggyá omlott, a szeme táskás lett, szétment, szinte meghízott, húsz évet öregedve az éjjel.

A férfinak összefacsarodott a szíve. Hirtelen elapadt a haragja. »Hogyan tudott ilyent csinálni velem, amikor mindene megvolt!« - gondolta, teli naív panasszal. És kétségbeesve elrohant, mint aki kisiklatott egy vonatot, aztán nincs lelke nézni tettének következményeit.

A prefektúrára ment, a hivatalába. Beült a szobájába. Szomjas volt, éhes. A szolgával hozatott egy heringet, meg két deci cujkát. Evett, ivott. Aztán nekiesett az aktáinak. Körmölt, számolt jelentéseket írt. Dolgozott, mint a barom késő estig. Aztán tíz óra után lefeküdt egy legénységi priccsre. Nagyon fájt a szeme, a feje. A két kezét összekulcsolta a homlokán, hanyatt feküdt, a bedrótozott, kopasz villanykörtét nézve szakadatlanul.

Megint eszébe jutott, hogy »hiszen mindene megvolt!« Aztán, mintha a belseje vérezne, mélyen sajogva érezni kezdte, hogy: igen, mindene, csak éppen az hiányzott a menűből, amit az ilyen fekete, tündérfiúk nyujthatnak. Már nem gyűlölte a fiút. Inkább félt tőle, mint a kutya attól, aki nagyon megverte egyszer. Ha abban a pillanatban belép a szobába a fiú, talán a priccs alá bújt volna előle rémületében. Nem is gondolt rá, hogy hazamehetne, lefekhetne az ágyába. A világnak az a része összeomlott, mintha földrengés pusztította volna el. Myra arca jelent meg, méhcsípte, duzzadt ajkával a képzeletében és a könnye csöndesen folyni kezdett, ahogyan halottakat szokott az ember megsiratni. Majd rettentő szégyen fogta el, ahogy emlékébe tolult a kép, a garniban, az ágy előtt: »ott álltam, a barátaim a hátam mögött, mindnyájan látták!« Felnyögött és nagy tenyerét az arcára tette, pirulását rejtegetve a kopasz villanykörte előtt.

Három napig ki sem mozdult a prefektúra épületéből. Nem kérdezősködött semmiről. Az arcára valami kövült vigyorgás ült ki. A kollégái csak félve mertek közeledni hozzája. Közben az inge bepiszkolódott, a ruhája összegyűrődött, a szakálla kinőtt. Olyan lett torz arckifejezésével, mint egy jó moziszínész, aki csónakban hányódó hajótöröttet játszik a filmen.

A harmadik nap maga elé hívatta a detektívtestület főparancsnoka.

A csoportvezető megállott az ünnepélyes, mahagóni íróasztal előtt, amelyet Minerva és Lafayette tábornok gipsz mellszobra ékesített.

A főnök - festettbajúszú, igen gavalléros hajlamú úgynevezett »nőpárti« férfi volt - őrjöngött a haragtól:

- Hallja-e, Motofelean! Megbolondult maga?! Jelentették nekem hogy mit csinált a feleségével. Tudja mi ez? Barbárság! Disznóság! Maga rendőr? Maga egy állat! Maga csoportvezető?! Ez a jó példa? Én a maga privátügyével nem törődöm. De azt nem tűröm, hogy rendőrségi közegeket használjon föl, amikor a dühét akarja kitölteni valakin.

A férfi csak állt, szomorú, hajótörött arcával az íróasztal előtt. Nem szólt, nem védekezett, ami még inkább dühbe lovalta a főnökét.

- Nem ismerem azt a szerencsétlen asszonyt! - üvöltötte. - De fölteszem, hogy igaza volt. Úristen! Milyen szörnyűség lehet élni az ilyen alakkal, mint maga! Hiszen maga most is részeg. Meg lehetne gyujtani a lehelletét. És milyen piszkos! Takarodjon! Mosdjon meg legalább! Undor magára nézni!

A titkár megkérdezte az előszobában:

- Miért haragudott úgy az öreg?

- Összeszidott. Azt mondta, hogy rossz rendőr vagyok, - felelte keserű mosollyal a férfi, amíg zavartan kereste az ajtókilincset.

Tíz perc mulva egy fiatal díjnok, aki éppen a harmadik emeleti folyosón ment végig, észrevette, hogy lent, a földszínt egyik legénységi szobájában, Motofelean csoportvezető elvesz a falmelletti állványról egy fegyvert, lehúzza a jobblábáról a cipőt, a puska csövét az álla alá illeszti és harisnyás hüvelykujját ráteszi a ravaszra.

A díjnok hevesen integetett és kiabálva rohant le a lépcsőn. De már késő volt. Amikor betörtek az ajtón, a füsttel teli legénységi szoba levegőjében már csak az eldördült lövés visszahangja rezgett. A padlón, két feldőlt szék között pedig ott hevert a százkilós súlyos test. A fej helyén... Olyan romboló ereje van ezeknek a rendőrségi fegyvereknek... Aki elbeszélte nekem ezt a történetet, így mondta... »A fej helyén olyan volt a parkett, mintha egy nagy tál pörköltet ejtettek volna el...«

 


 

 

LAST_UPDATED2