PETŐFI SÁNDOR
ARANY LACINAK
Laci te, Hallod-e? Jer ide, Jer, ha mondom, Rontom-bontom, Ülj meg itten az ölemben, De ne moccanj, mert különben Meg talállak csípni, Igy ni! Ugye fáj? Hát ne kiabálj. Szájadat betedd, S nyisd ki füledet, Nyisd ki ezt a kis kaput; Majd meglátod, hogy mi fut Rajta át fejedbe... Egy kis tarka lepke. Tarka lepke, kis mese, Szállj be Laci fejibe.
Volt egy ember, nagybajúszos. Mit csinált? elment a kúthoz. De nem volt viz a vederbe’, Kapta magát, telemerte. És vajon minek Meritette meg Azt a vedret? Tán a kertet Kéne meglocsolnia? Vagy ihatnék?... nem biz a. Telt vederrel a kezében A mezőre ballag szépen, Ott megállt és körülnézett; Ejnye vajon mit szemlélhet? Tán a fényes délibábot? Hisz olyat már sokat látott... Vagy a szomszéd falu tornyát? Hisz azon meg nem sokat lát... Vagy tán azt az embert, Ki amott a kendert Áztatóba hordja? Arra sincsen gondja. Mire van hát? Ebugattát! Már csak megmondom, mi végett Nézi át a mezőséget, A vizet mért hozta ki? Ürgét akar önteni. Ninini: Ott az ürge, Hű, mi fürge, Mint szalad! Pillanat, S odabenn van, Benn a lyukban. A mi emberünk se’ rest, Odanyargal egyenest A lyuk mellé, S beleönté A veder vizet; Torkig tele lett. A szegény kis ürge Egy darabig türte, Hanem aztán csak kimászott, Még az inge is átázott. A lyuk száján nyakon csipték, Nyakon csipték, hazavitték, S mostan... Itt van... Karjaimban, Mert e fürge Pajkos ürge Te vagy, Laci, te bizony!
(Szalonta, 1847. június 10.)
ARANY JÁNOS: Fiamnak
Hála Isten! este van megin'. Mával is fogyott a földi kín. Bent magános, árva gyertya ég: Kívül leskelődik a sötét. Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren? Vetve ágyad puha-melegen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Látod, én szegény költő vagyok: Örökül hát nem sokat hagyok; Legföljebb mocsoktalan nevet: A tömegnél hitvány érdemet. Ártatlan szíved tavaszkertében A vallást ezért öntözgetem. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Mert szegénynek drága kincs a hit. Tűrni és remélni megtanít: S néki, míg a sír rá nem lehell, Mindig tűrni és remélni kell! Oh, ha bennem is, mint egykor, épen Élne a hit, vigaszul nekem!... Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Majd ha játszótársaid közül Munka hí el - úgy lehet, korán - S idegennek szolgálsz eszközül, Ki talán szeret... de mostohán: Balzsamul a hit malasztja légyen Az elrejtett néma könnyeken. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Majd, ha látod, érzed a nyomort, Melyet a becsület válla hord; Megtiporva az erényt, az észt, Míg a vétek irigységre készt S a butának sorsa földi éden: Álljon a vallás a mérlegen. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
És, ha felnővén, tapasztalod, Hogy apáid földje nem honod S a bölcsőd s koporsód közti űr Századoknak szolgált mesgyeül: Lelj vigasztalást a szent igében: "Bujdosunk e földi téreken." Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Oh, remélj, remélj egy jobb hazát! S benne az erény diadalát: Mert különben sorsod és e föld Isten ellen zúgolódni költ. - Járj örömmel álmaid egében, Útravalód e csókom legyen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem!
1850.
|