Bangha Béla SJ

Bangha Béla (1880-1940) jezsuita atya nevét valószínűleg még a legtöbb katolikus sem ismeri, holott tetemes életműve 1942-43-ban 30 vastag kötetben jelent meg. Teljes ismeretlensége már akkor is talány lenne, ha életében kizárólag csak írással foglalkozott volna. Erről azonban szó sincs. A két világháború közötti magyarság egyik szellemi vezéralakjának életútját a Katolikus Lexikon (SZ.I.T., 1993-) nagy vonalakban így összegzi (csak az általam lényegesnek ítélt részeket közlöm): Pappá szentelése után átvette a Mária Kongregáció folyóirat szerkesztését. Ugyanebben az évben hitvédelmi előadásokat kezdett. Két év múlva, 1912-ben megalapította a Magyar Kultúra folyóiratot. A kat. sajtó helyzetének előmozdítására megszervezte a Kat. Hölgyek Orsz. Sajtóegyesületét. A lelkipásztori munka elősegítésére létrehozta a Kisegítő Kápolna Egyesületet. 1917-ben szintén a katolikus és nemzeti sajtó pozíciójának javítására, ill. a liberális sajtó ellensúlyozására létrehozta a Központi Sajtóvállalatot (KSV) és részvényeket bocsátottak ki. A Tanácsköztársaság alatt művét tönkretették, menekülnie kellett. Hazatérése után újjászervezte a KSV-ot. A KSV fenntartására 1922-ben szerte a világban, New Yorktól Mezőkövesdig kb. 100 városban tartott előadást. 1923-tól egy latin nyelvű folyóirattal az egész világ Mária kongregációit irányította. Mint hithirdető bejárta Olaszországot, Németországot és a Balkánt. Nemzetközi kongresszusokat szervezett és irányított. 1925-ben átvette a Magyar Kultúra és a Mária Kongregáció folyóirat szerkesztését. 1931-33-ban szerkeszti és kiadja a korábbi Katolikus Lexikont 4 kötetben. Az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus fő szervezője. Ez az az esemény, amelyre a szentatya képviseletében mint pápai legátus hazánkba érkezik Pacelli bíboros, a későbbi XII. Piusz, aki 1956-ban – mint fentebb bemutattam – négyszer is szót emel mellettünk a világ közvéleménye előtt. „Luctuosissimi eventus” kezdetű enciklikájában kifejezetten meg is említi ezt az 1938-as Bp.-i világkongresszust, melyen egy életre szóló barátságot kötött népünkkel.

Látjuk tehát, minden ok megvolna rá, hogy nemzetünk Panteonjába állítsuk őt. Rehabilitációjára azonban várni kell még. Bűne kettős: hitvallóan katolikus és magyar hazafi volt, a szó legnemesebb értelmében.

Ami a rehabilitációt illeti, nincs kétség, erre még igen sokat kell várni. Bangha Bélát ugyanis antiszemitizmussal vádolják, amely ma, a XXI. század elején minden másnál nagyobb akadálya a jóváigazolásnak. Bangha páter azonban nem volt antiszemita, ahogyan Prohászka sem. Legalábbis nem a szó mai értelmében. Zsidóságról alkotott véleményével megmaradt a keresztény erkölcs keretein belül. Nézetei ezért természetesen ma is vállalhatók. Az már egy másik kérdés, hogy a háború óta mesterségesen szított túlérzékenység tapasztalható e témában, ez pedig nem teszi lehetővé a dolgok tárgyilagos, higgadt és elfogulatlan interpretációját.

Írásos életműve kincsesbánya azoknak, akik közérthető nyelvezettel megírt, de tudományos igényű keresztény illetve nemzeti apológiát keresnek. A liberális sajtóról és a mögötte álló hatalmi elitről írt esszéi időszerűségükből semmit sem veszítettek.

De most beszéljen ő. Az alábbiakban a kereszténység és a magyarság viszonylatát megvilágító, jellemzőnek mondható politikai írását közlöm. Előrebocsátom, hogy az általa használatos kifejezések egyikének-másikának jelentése kissé módosult, ami értelemzavaró lehet. Egy módszertani elv az olvasáshoz: érvelése nagyon pontos, és minden szónak megvan a maga sajátos helye és jelentősége, ezért esetleg többszöri olvasással jutunk el a teljes megértéshez. A kiemelések az eredeti szöveg sajátjai.


A nemzeti eszme és a kereszténység

(in.: Bíró Bertalan [szerk.], Bangha Béla Összegyűjtött munkái, Bp., SZ.I.T., 1942-43., XXVIII., 146. skk.)

A nemzeti eszme merőben emberi és pogány alapon nem egyéb, mint a földrajzi és történelmi, esetleg faji és nyelvi összetartozásnak érzete, mely a közös múltból, közös hagyományok és remények kultuszából, közös törvények és intézmények talajából meríti erejét. A keresztény nemzeti eszme ennél sokkal több, szentebb és nemesebb: az összetartozás érzetében az egymásra utaltaknak és egymáshoz tartozóknak Isten akaratán nyugvó erkölcsi egységét állapítja meg, ezt az egységet a keresztény erkölcsi és jogrend legfelsőbb szankcióinak védelme alá helyezi s az egy-nemzet gyermekeire nézve a keresztény szeretet parancsának fokozottabb gyakorlását teszi lelkiismeretben kötelezővé. Első pillanatra szembeötlő, hogy a „nemzeti” eszmének a „keresztény nemzeti” eszme legerősebb hatványozása, legszentebb, örökebb s mindennél szilárdabb alapra helyezése.

A magyar nemzetnek óriási szerencséje, hogy a nemzeti eszme benne Szent István óta legmélyebb kapcsolatba került a kereszténységgel s mint keresztény nemzeti gondolat vésődött bele a nemzet fiainak lelkébe. Ez a keresztény nemzeti eszme volt közel egy évezreden át legbiztosabb támasza sokat szenvedett, sok vihart látott nemzetünknek. Nem ismeri a magyar történelmet, akinek bőven kell bizonyítgatnunk, mit köszönt nemzetünk nemcsak európai királysággá alakultában, nemcsak kulturális fejlődésében a kereszténységnek, de mit köszön neki állandóan akkor, amikor belőle meríti a nemzeti összetartozás, a nemzeti kultúrmisszió s a nemzeti jog legmélyebb szentesítését, legelpusztíthatatlanabb nimbuszát. A Szent István koronájának tisztelete, a szent király nagy gondolatainak észrevétlen tovalüktetése a legutolsó tanyai magyar szívében legjobban fejezi ki a nemzeti eszmének ezt a megdicsőülését az apostoli kettős kereszt fényében. A vörös zászló is nem ok nélkül volt egyformán ellensége a keresztnek és a háromszínű nemzeti lobogónak.

Ezen a keresztény nemzeti gondolaton azonban szintén rést ütött a legújabb kor liberalizmusa és elkereszténytelenedése s 1848-tól kezdve törvényhozásunkban és államéletünkben sűrűn találkozunk a pogány-zsidó állami és nemzeti eszme dédelgetésével. Ez a nemzeti liberalizmus teremtette meg a „felekezetnélküli” államot s az egyházellenes törvényeket; ez mellőzte lehetőség szerint egyre jobban a kereszténységnek az állam irányításában való szerepét. Ez dédelgette a zsidóságot s növelte naggyá köztünk azt a hazug, önző, tartalmatlan sovinizmust, mellyel nemzetiségeinket oly alaposan elhidegítettük magunktól.

A keresztény nemzeti eszme nem sovinizmus s amíg a liberális nacionalizmusnak nem adta át a teret, addig nemzetiségeinkkel a legjobb barátságban éltünk. A keresztény nemzeti gondolat nem jelenti más nemzetek sajátlagos értékeinek értelmetlen lebecsülését, sem a magunk erejének és nagyságának értelmetlen túlbecsülését. Nem jelenti a nemzeti nyelv kultuszának azt az ügyetlen és gyakorlatiatlan túlzását sem, amellyel nemzetiségeinknek faji és népi érzését oktalanul sértettük. De jelenti igenis azt a szent meggyőződést, hogy honfitársainkkal szemben Isten akarata szerint is különösebb testvéri együttérzést és tevékeny szeretetet kell tanúsítanunk, hogy a magunk igazi egyéni boldogulását is a nagy nemzetcsalád erősítésével s boldogításával kell kiküzdenünk.

A keresztény nemzeti eszme szerint a nemzet nem annyira faji, nyelvi vagy származási összetartozást, mint inkább ezeken a kapcsolatokon s a földrajzi és történelmi egybetartozáson alapuló magasabb, kulturális és erkölcsi egységet jelent. Ennek az erkölcsi és kulturális egységnek tagjai az idegen nyelvű polgárok és nemzetiségek is. Amint viszont nem mindenki tekintendő azonnal teljes értékű polgártársnak, aki mégoly jól elsajátította is nemzeti nyelvünket.

A keresztény nemzeti eszme végül nem ellentéte a keresztény nemzetköziségnek sem. A radikális és szocialista nemzetköziség hazaárulás volt s a nemzeti eszme tagadása; s ez kétszeresen erkölcstelen és esztelen dolog oly kicsiny nemzetnél, aminő mi vagyunk s háromszorosan esztelen akkor, amikor a közvetlen szomszédságunkban élő még kisebb nemzetek éppen a nemzeti eszme hatalmas lendítőerejéből merítik az energiát fokozottabb fejlődésre s izmosodásra a mi kárunkra.

A nemzetköziség eszméjét emelni bálvánnyá, midőn körülöttünk, sőt határainkon belül, keleten, délen, nyugaton és északon a nemzeti eszme új birodalmakat teremtett, oly esztelenség és gonoszság volt, mely egymagában örök időre hazaellenesnek bizonyította kitermelőit: a liberalizmust és a szociáldemokráciát. Mindazáltal nemzetközi kötelességeink is vannak; nemzetközi viszonyokat s kapcsolatokat is kell keresnünk. A kultúra legértékesebb javai nemzetköziek és sok tekintetben nemzetközi ápolásra vannak utalva.

S főleg akkor, amikor a kereszténység ellenségei, liberalizmus, plutokrácia, szabadkőművesség és és szociáldemokrácia nemzetközileg szervezkednek s szövik meg hálóikat a keresztény érdekek és gondolatok nemzetközi megfojtására, a keresztény eszmék s intézmények védelmére a nemzetközi keresztény szervezkedésnek is mihamar meg kell indulnia – politikai, gazdasági, pénzügyi, karitatív, művészeti, irodalmi és sajtótéren. A katolicizmusra, mint amely a maga világszervezetével, 280 milliónyi hívével, hatalmas intézményeivel s erős központi vezetésével amúgy is kész kerete a további nemzetközi szervezkedésnek, e téren különösen nagy feladatok várnak s örömmel értesülünk róla, hogy külföldön máris élénken kezd bontakozni a katolikus internacionálé nagyarányú tervképe.

http://orvosl.hu/magyar.html#bangha