Payday Loans

Keresés

A legújabb

Kassák Lajos: Egy ember élete PDF Nyomtatás E-mail
Magyarok történetei
2011. május 21. szombat, 09:08

kl

Kassák Lajos
Egy ember élete
Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011

Egy ember élete

Első könyv

Gyermekkor


Nem vagyok babonás ember, soha nem akartam öngyilkos lenni, és nincsenek különösebb materiális igényeim.

Avas szagú parasztudvaron léptem ki első lépéseimet, nem emlékszem vissza, hogy valaha is katonásdit játszottam, nem emlékszem rá, hogy a fekvőhelyem előtt valaki meséket mondott volna tányérszemű kutyákról vagy holdsugárhajú királylányokról – és eljutottam idáig, hogy szembenézzek magammal.

– Ki vagy? És hogyan lettél azzá, aki vagy?

És hangsúlyozom, hogy az én értelmezésemben most nem művészetet csinálok. Nem elsődlegesen teremteni akarok, csak egy megteremtett lénynek, magamnak a múltját akarom visszaidézni olyan eszközökkel, amilyenek a rendelkezésemre állanak. Speciálisan művész vagyok, s így az eszközeim itt is csak a művészet eszközei maradnak. Lesznek, akik velem ellentétben ezt a munkámat is művészetnek fogják nevezni, én csak az élet reflexét akarom adni, szinte iskolázatlan egyszerűséggel és mechanikus pontossággal.

Mindig az embert kerestem, és bizonyos, hogy magamban is önmagam tiszta embersége érdekel a legjobban. Kérdéses azonban, van-e bennem valami abból reálisan, ami egész eddigi életem ideálja volt? Gyötrődő és akaratos természet vagyok, s mintha semmi összemosó szín nem lenne bennem a végletek között. Ha földühödöm magamra (csak önmagamra tudok komolyan és kitartással haragudni), nem meghalni szeretnék, mert a halált csak együgyű kitérésnek tartom az élet elől, össze szeretném törni magam a saját két öklöm alatt, aztán egész magamat mint valami általam legyőzött erőt a szemétládába dobni. Úgy érzem, a szemétláda az egyetlen hely, ahol a dolgok nemcsak anyagukban, de szellemükben is egészen megsemmisülnek.

Lehet, hogy ez már az öregség jele. De általában az, hogy ír az ember, vagy hogy valamivel
egyáltalában komolyan foglalkozunk, nem egy neme ez maga is az öregségnek? És ebből, az öregedés meggondoltságából mindig volt bennem valami. Az igazi gyerek szeret gondtalanul élni, s a világ komolyabb ügyeit ösztönösen áthárítja a körülötte élő felnőttekre. Szeret jól enni, és soha nincsenek komolyabb kenyérgondjai, kötelező ránézve az iskolába járás, de legjobban szeretné, ha a mameluk házitanító tanulná meg helyette a leckét. Ő csak azért van, hogy éljen és nőjön, teljesedjen minél erősebbé, hogy ezzel a szabad, gondoktól kimentett erővel minél jobb helyet biztosíthasson magának a világban. Az az ember, aki nem így éli le gyerekéveit, az öregen született, visító hangjában már magával hozza a szülei fáradtságát, s legtöbbjük az egész életen át nem hall meg egy hangot a maga tiszta füleivel, nem lát meg egy színt a maga tiszta szemével. Semmi sem tud hatni rájuk az újság ingerével, egyszer valahol mintha már mindennel találkoztak volna. Azok a kevesek pedig, akik ezek közül kiválnak, azokhoz az idők eljövetelével nem az öregség elfáradása, hanem az örök fiatalság érkezik meg. Jobban mondva, ők állandóan útban vannak a fiatalodás felé. Azokból a holmikból, amiket elődjeiktől mint sablont, mint formulát magukkal hoztak, napról napra kidobnak valamit, s mire mások elérkeznek a teljes elszürküléshez, a hideg és forró között langyossá válnak, ők elérkeznek önmagukhoz, és egyre inkább a fiatalság füleivel kezdenek hallani, és a fiatalság szemeivel látni. Belőlük a világban tapasztalt erők váltották ki a nagyszerűségekre éhes új életet. Belőlük lesznek a zseniális kalandorok, a felfedezők és a magukat adni tudó művészek.

Összegezésül: sohasem voltam nagyszerű gyerek a föntebb vázolt ösztönös növendékember értelmében, a gondolatsoron végigkövetkeztetve tehát: nagyszerű szélhámossá, felfedezővé vagy jó művésszé kellett volna válnom.

Harminchét éves vagyok.

1

Tizenegy és fél éves voltam, mikor a szülői tenyerek alól kiszedtem a horgonyaimat, járni kezdtem a magam lábán, és a saját fejemmel avatkoztam bele a magam sorsába. Komoly és látszatra nagyon meggondolt emberke voltam. Fehér nadrágban és nagygalléros kabátban, ahogy az egy vidéki gimnazistához illik. A második osztályba jártam – másodszor. Az első évben két tantárgyból megbuktam, apám összeköttetései révén könnyen pótvizsgát tehettem volna, sikerrel, de nem akartam. És egyáltalában nem akartam tovább iskolába járni.

Az év elején mégis majdnem kötélen végigvezetett apám az álmos városon, keresztül a hideg, buta folyosókon a tanáriba, és újból beíratott. Jól van, gondoltam magamban, ha mindenáron urat akartok nevelni belőlem, akkor én nyugodt lelkiismerettel már most elkezdem az uraskodást. Bejártam az iskolába, de soha még csak könyvet sem vittem magammal, ezeket az utálatos holmikat minden reggel a szomszéd kutyaól alá dugtam, s mint egy valóságos úr sétáltam be az utolsó padba. Ezt a helyet mindjárt az első órán kiválasztottam magamnak, jó távoli és sötét volt. Nyolctól tizenkettőig sokszor elaludtam, és valami csattanásra vagy röhögésre sokszor felébredtem.

Húsvéti szünet előtt kikaptuk a bizonyítványt.

Minden tárgyból megbuktam.

A gyerekek a katedra körül zsúfolódtak, halálos sápadtak vagy durván vörösek voltak valamennyien. Mintha légmentes bura alatt lettünk volna. És nem ismertük egymást.

Hallottam a nevemet kiáltani.

Mikor az osztályfőnök felém nyújtotta a fehér papírlapot, láttam, valami nagy prédikációba akar kezdeni.

– Látod, fiam – mondta, s azután elszakadt a hangja. Nézett rám, csak nézett, egészen elbámult. Nem tudtam, mit találhatott rajtam olyan különösnek. Nagyon jól éreztem magam, és mosolyogtam
rajta, hogy mennyire elbámészkodott. Elfordult, és dühösen azt mondta:

– Menj ki, te borjú, nem is akarlak látni!

Az egész piactéren meglátszott, hogy a diákok ma kapták ki a bizonyítványt, a lárma ide-oda csapódott, mint valami színes papírsárkány. A diákok hangosak és pityergősek voltak. Egy piaci pecsenyesütő már ütötte a fiát:

– Nem élsz tovább a véremen, te gazember! Inasnak mész, ha beledögölsz is! Elmész inasnak!

A lógós bajszú emberek és piszkos asszonyok beleavatkoztak a verekedésbe. Nekem tetszett ez a nekivadult ember. Ennek van esze. A gyereke elmehet inasnak. Ez a vágy égett minden porcikámban. Iskolába járni? Ez nem nekem való, úgy éreztem, valósággal megbecstelenít annak a tudata, hogy diák vagyok.

Néhány gyerek röhögve meglökdösött, mások sajnálkoztak fölöttem.

– Ne vidd haza azt a vacak bizonyítványt, mondd, hogy elvesztetted!

A szemükbe nevettem:

– Szamarak, hát mitől féljek? Én nem félek attól, hogy megvernek. Megmondtam már tavaly, hogy inas akarok lenni. Üssenek agyon!

Egy szalmahajú, aki kettőből szintén megbukott, hencegőn mellém állt:

– Igaza is van neki. Már miért félne?

A többiek nekiestek, és ütni kezdték:

– Ő mondhatja, hogy nem fél, ha agyonütik, de te csak hencegsz! Miért magoltál akkor mindig a pad alatt, ha most olyan hős vagy. Te egy született buta vagy meg hencegő vagy!

Mindenki az én pártomon volt, s én éreztem, hogy valaki rendkívüli vagyok közöttük. S ezt ők még jobban tudták, mint én. Megfeledkeztek a maguk kis bajairól, s elkísértek egészen hazáig.

Útközben láttam, amint a rövidlátó zsidógyerekek tovaosonnak a boltok fertálya felé. Táskájukat a mellükön vitték, s benne a jó bizonyítványt. Őrizték az egyes és kettes számokkal teleszórt papírlapot, nehogy valaki meglássa, s a jámbor számokért pofonokat kelljen elszenvedniök.

Dél volt, mikor hazaértem. A konyhaajtó nyitva volt, anyám a mosóteknőnél állt, mint valami szuroklap csillogott a fekete, lesimított haja.

Az udvaron a szederfa alá álltam, kezemben volt a bizonyítvány, és vártam, hogy valaki észrevegyen.

Anyám a kútra indult, mikor meglátott, letette a dézsát, és előrehajolt felém, mintha rosszul látnának a szemei.

– Megbuktál?

– Nem tudom.

– Mutasd! – belemeredt az írásba, aztán értelmetlenül visszaadta. – Olvasd el, mi van benne… Édes istenem, én azt hiszem, megbuktál! Olvass el minden betűt!

Nagyon összetört és kétségbeesett volt. Hazudhattam volna, hiszen ő nem tudott olvasni, de még ahhoz sem volt kedvem, hogy a bizonyítványt szétnyissam. Valami utálatféle gyülemlett fel bennem az egész világ ellen.

– Minek olvassam… Megbuktam! Mondtam, hogy nem akarok iskolába járni! Mindenből megbuktam!

Anyám nem szólt semmit.

Azt hittem, amint a „megbuktam” szót kimondom, egy nagyot, egy borzalmasat fog sikoltani, s aztán összeesik és meghal.

Egy perc múlva szörnyű nyugalommal azt mondta:

– Ha apád hazajön, agyonüt…

Fölvette a dézsát, telemerte vízzel, és visszament a konyhába.

Erre nem voltam elkészülve, majdnem sírva fakadtam.

Éreztem, most valami történt, amit nem tudok fölfogni.


2.

Vagy félóra hosszat állhattam a szederfának nekitámaszkodva, mikor az anyám kiszólt a konyhából:

– Gyere be attól a fától. Mit szól hozzá, ha valaki meglát ott?

Átmentem a konyhán, be a szobába, s az egyik sarokban letettem a kutyaól alól előkapart könyveimet és a bizonyítványt. Vártam, mi fog történni ezután. Valami rossz? Attól nem féltem. Mindenre el voltam készülve, és a részemre az lett volna a legkínosabb, ha most nyugodtan békében hagytak volna. Éreztem, hogy harcra kész vagyok, és éreztem a nagy körmeimet… Csak anyám fejét ne látnám olyan fényesen és szomorúan ingadozni a teknő fölött. A sűrű levegőben hol jobbra, hol balra rándult, és néha egészen elsüllyedt az opálos ködökben. Szerettem volna kimenni hozzá, és mondani neki valamit… de minek? Bizonyosan csordultig van könnyekkel, s ha csak hozzáérek, csak a hangom meghallja, kibuggyan belőle a fájdalom.

– Gyere ki, itt van egy kis leves… egyél!

– Köszönöm – mondtam nagyon szelíden. Jó akartam lenni, de nem tudtam, hogyan mutassam meg magamat ilyennek.

– Gyere, edd meg! Nem tudom, ha apád hazajön, mi történik. Sajnállak, te szegény gyerek, nagyon sajnállak.

– Köszönöm, nem vagyok éhes – de odamentem a tűzhelyhez, kezembe vettem a tányér levest, hogy a konyhaküszöbre vigyem, leüljek, és megegyem. – Nem vagyok éhes – mondtam még mozgás közben is, de már csak azért, hogy mondjak valamit, hogy ne kelljen a csöndet hallanom, aminek hangja, színe és súlya volt az anyám körül. Éreztem, hogy anyámmal szemben jóvá kell tennem valamit, akartam, hogy a hangom, a szelíd, megadó hangom simuljon hozzá, és ebben a pillanatban – nem tudom, miért – kiesett a kezemből a tányér, csörömpölve eltörött, és a zsíros leves szétfröccsent a már kimosott ruhán.

– Hát így adod vissza azt, hogy még mindig jó vagyok hozzád?!

Nem tudtam válaszolni.

Végre kibuggyant belőle a keserűség, hosszan és panaszosan sírt. Lassan mozgott, mintha álmos lett volna, és beszélt, beszélt, és újra szedett levest, odavitte a küszöbre, és közösen ettünk a tányérból.

Hallottuk az apám köhécselését. Bejött a kapun.

Anyám közelebb húzódott mellém a küszöbön, hogy hely maradjon az átjárásra.

Mikor az apánk hozzánk ért, felkeltem, és kezet csókoltam. Engedte. Ez annak a jele volt, hogy a bizonyítványról még nem tud semmit. Anyám is nekibátorodott, mosolyogva köszönt.

– Alászolgája! – mondta apám, és mindjárt tovább az ő tótos zsargonjában, amelyben mindnyájunkat magázott. – Aza lebo, kérem szépen, nincsen maguknál asztal? Micsoda dolog az,
kérem szépen, mint a koldus cigányok?

– Vártunk rád – felelte az anyám, aztán bementünk a szobába. A tálalás közben, amíg behordtam a tányérokat, megint majdnem sírva beszélt nekem az anyám.

– Ha apád előhozza a bizonyítványt, kérd meg szépen, hogy ne haragudjon, majd megint jobban fogsz tanulni. Ha megüt, ne nagyon kiabálj, mert akkor véged van.

Alig hallgattam rá. Valami fullasztó hőségben botorkáltam ide-oda. Nem féltem, de már nagyon túl szerettem volna lenni mindenen. Úgy éreztem, ha máma történni fog valami, az komoly, nagy dolog lesz. Tízéves elmúltam, és még egyszer sem ütött meg az apám. És ez nem azért volt így, mintha én vagy két lánytestvérem, akik különben is nem a legcsöndesebb természetű gyerekek voltak, még egyszer sem érdemeltük volna meg a nádbotot. Más családban e nélkül a szerszám nélkül nem lehetett volna boldogulni a gyerekekkel, nálunk azonban elég volt, ha apánk csak ránk vetette a szemeit. Egyszerre meghunyászkodtunk, félresomfordáltunk, s csoszogó menésünkben benne volt a megbüntetett kutyák bűnbánata és szívbéli alázatossága. Előretolt tartással nézett ránk esztendőknek ható pillanatokig, a szemei szinte kijöttek a fejéből, s ha mi tehettük volna, a legnagyobb boldogsággal süllyedtünk volna el nézésének ettől a részünkre megmagyarázhatatlan súlyától. A legszörnyűbb haragjának ismertük eddig, ha az asztalra csapott, hogy ökle körül összecsörömpöltek az edények, s nikotinos bajusza alól, mint valami tüskés állat, kibújt a káromkodás:

– Krucifix! Herrgott miatyánk!

Ha nagyon erősen és gyorsan akart kimondani valamit, akkor egészen rosszul tudott magyarul, s ezért, ha elült a vihar, s ő elment hazulról, sokszor színházat csináltunk a legfélelmetesebb pillanatok emlékeiből is.

Ma még senki sem tudhatta, mi fog történni.

– Aza, hol vannak a többi gyerekecskéi?

– Át vannak a szomszédban.

– A, mindig a szomszéd! Mindig a szomszéd, kérem szépen! Nekem ez a dolog nagyon nem smakkolja…

Az anyám kezes volt, mint a bárány:

– Menj, fiacskám, hívd őket haza!

– No, no! Maga maradjon csak itt, kérem!

No most. Most kezdődik a világ vége. A tányér fölé hajoltam, és oldalt kilestem az apámra. Ő is úgy tett, mintha nyugodtan kanalazna. Találkozott a tekintetünk.

– No?!

Anyám az asztal alatt meglökte a térdemet, aztán kiment, hogy behívja a lánykákat.

Ketten maradtunk. Apám letette a kanalat, két tenyerét szélesen a térdére fektette:

– Megkapta, kérem, azt a bizonyítványát?

Hallgattam.

– Nem tud beszélni, kérem szépen?!

Előhoztam a bizonyítványt, és az asztalra tettem.

Apám lassan érte nyúlt, és közben állandóan rám nézett. Mintha az egész testem üvegből lett volna: bizonyos, hogy még a gondolataimat is ki akarta nézni a fejemből. És valószínű, hogy már mindent tudott. Álltam előtte, de alig bírtam el a saját súlyomat. Mért nem ütött már agyon, gondoltam minden rémület vagy félelem nélkül, akárha csak valami semmiségre gondolnék.

Az udvarról behallatszott az anyám hangja:

– Mariska! Terka!

A papírlapot egészen maga elé emelte az apám, belevetette a szemeit, és egyszerre mintha késsel beleszúrtak volna: – Mi? Mi?!!

Összeszorítottam az ökleimet és fogaimat, hogy el ne vihogjam magam. A testem remegett, nem bírtam magammal.

– Hát megbukta maga! Gazember, csirkefogó, megbukta!!!

Egészen közel álltam hozzá, és az asztal sarkánál. Láttam, hogy fölemelkedik, szörnyű magasra fölnyújtózik, s a szájából kiugrik a nevettető káromkodás.

– Krucifix! Herrgott miatyánk!!

Felém ugrott, felkapott a padlóról, s magasba, a feje fölé emelt. Nem kiáltottam. Alsótestem csüggedten hullott lefelé, mozdulatlan lábaim valahol egészen közel a szemei előtt lógtak. Egész tisztán tudtam és éreztem mindent. Számítottam, hogy most a földhöz fog csapni, s aztán minden jó lesz.

Lassan, mintha üvegből lettem volna, visszaeresztett a padlóra.

– Hát megbukta, svindler, csirkefogó!

Aztán őrült csattanással sűrű, forró levegő csapódott a fülembe. Egy pillanatra nem tudtam, mi történik velem, csak a kályhához ütődött fejemet éreztem fájdalmasan.

A többiek is bent voltak már a szobában, a lánykák rémülten sikoltoztak, az anyám hátulról belekapaszkodott az apám nyakába:

– István, az istenért, mit csinálsz?! István! István! Véresre vered a saját gyereked!!!

– Ajajjajj! csirkefogó lett a maga gyereke. Csirkefogó, csirkefogó, csirkefogó…

Rekedt volt a hangja, mint valami állaté. Aztán egyszerre összecsuklott. Visszaereszkedett a székre, és hangtalanul sírni kezdett.

Az anyám egy nedves ronggyal megtörülgette a fülemet, amely vérzett a pofontól. Aztán a nagykés lapjával vissza próbálta nyomkodni a púpot, mely a bal halántékomon bújt ki, mint valami zöld dió.

Semmi szó. Az ebéd ott maradt jóformán érintetlenül.

Nagyon meg voltam elégedve magammal, egy könnycsepp nem esett ki a szememből. Szinte diadalmasan nézelődtem. Nem lehet világesemény, ami most hatni tudott volna rám. Egészen magamé voltam, mint győző, fölötte éreztem magam a tárgyaknak és személyeknek. Az apám néha felém fordította a fejét, de észrevettem, hogy a szemeivel nem lát el hozzám.

Fél kettőkor felkelt a székről, már fején volt a kalap, jobb kezét a nadrágja zsebébe dugta, és megállt előttem… Nézegetett, mintha kicsit ismerős lennék neki.

– Aza lebo, kérem szépen, majd meglátjuk, mi lesz magából!

Két krajcárt vett ki a zsebéből, letette elém az ablakdeszkára, és kiment.

A lánykák szokás szerint kezet akartak csókolni neki, de nem engedte.

Köhécselve végigment az udvaron, s a kapuajtót nyitva hagyta maga mögött.

__________________________________________________________________________

forrás és folytatás:

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=2675&secId=459042&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Kass%C3%A1k+lajos&limit=1000&pageSet=1

LAST_UPDATED2