A természet kalendáriuma XXVIII.
Id. Plinius írta: „In contemplatione naturae nihil possit videri supervacuum.” Azaz: „A természetben folytatott vizsgálódások során semmi sem tűnhet hiábavalónak.”
„Mert semmi sem gyönyörködtet annyira, mint a természet alkotásai.” – feleltetem rá most ifj. Plinius mondatát: „Nam me nihil aeque ac naturae opera delectat.”
„Mikor a kapun belépett, megállt egy pillanatra. Meg kellett állnia. A felkelő nap első sugarai akkor lepték el a kertet, s ő éppen a virágok ébredését lepte meg. A júniusi éjszaka könnye, milliónyi harmatcsepp úgy csillogott mindenféle színben, ezer meg ezer virágon, mintha gyémántszemekkel szórták volna be… Hófehértől a bordó bársonyig a színek végtelen árnyalata.”
Így mutatja be Palocsay Rudolf, a legnevesebb erdélyi növénynemesítő, kertjét a november 10-én 90. évébe lépő Katona Szabó István első, még 1955-ben megjelent regényében, a Virágzó életben. Az Új Élet egykori főszerkesztő-helyettese mintha saját sorsát írta volna ebbe a képbe:
„Ha a főrügy elfagy, vagy valami baj éri, ezek a kicsi mellékrügyek hajtanak ki. Igaz, ezek nem nőnek olyan gazdagon, mint a főrügyek. De a fának mégis lesz levele abban az évben is… Milyen csodálatos a természet! Mindenre gondol. Vajon honnan tudja a növény, hogy baj is érheti? ...Csak azok a növények maradnak meg, amelyek újból tudnak hajtani.”
Aztán vannak gyümölcsfák, akik többé nem hajtanak. Téli zuhanás. Elsóhajtója, Páll Lajos november 9-én költözött örök kertjébe:
„Zöld sehol. A moha itt ezüst, a jég drágakő.
Tán szállnom kellene, lassú szárnycsapások nélkül.
A hajlaton túl várnak a kertek,
Szétszórt hírnökei egy őrült vetkőzésnek.
... És föl kell vennem ezt az inget,
Viselni a bizonyosságot,
Hogy boldog csillagok nem leszünk.”
A korondi Páll testvérek külön planétája Áprily Őszi muzsikáját sajogja:
„A könyveket elhullatom,
egy lesz velem, Antigoné tán.
Írt szépségből csak ő marad
a havasi külön planétán.”
Ezzel a gondolattal indulok felfedezőútra a késő őszi erdőbe.
„Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany.
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.”
– írja Halotti beszéd hulló leveleknek című versében Áprily leghűségesebb barátja.
Novemberrel búcsúzunk az ősztől. Hadd álljon itt még egy nevezetes novemberi nap: tizenhetedike. 1773-ban ezen a napon született Csokonai Vitéz Mihály. Nem csupán a felvilágosodás nagy magyar költője volt, de szenvedélyes természetkutató s botanikus is. Jól ismerte Linné Károly tanait, lefordította Raff Természet história című művét, mely korának igen nagy népszerűségnek örvendő tudománynépszerűsítő alkotása volt. A botanikában neve elsősorban az általa magyarul elnevezett növényeken keresztül maradt meg. Íme, egy kis csokor e kedves virágnevekből: fülvirág, estike, kankalin.
19. Erzsébeté. Ha megrázza pendelyét, leesik az első hó. Van, hol rigmusba is szedik:
„Inget rázott Erzsébet,
Lám a világ fehér lett.”
Búcsúznánk tehát az ősztől, a fentebb már idézett Reményik Sándorral:
„E levelet a hegytetőn találtam,
Hóban feküdt, az erdőhöz közel,
Fákról hullt gyémántporral beszitáltan.
Míg zöld volt, írni rá nem lehetett.
De hogy megbarnult, megkeményedett:
Az írás felcsillámlik rajta,
S tűnődvén, lelkem elsóhajtja:
Kellett a dér, a tél, a hóvihar,
S a zúzmara, a zordfényű palást,
Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.”
Kiss Székely Zoltán
e-nepujsag.ro
|
