2012. 11. 06. keltezéssel bélelt borítékot kaptam postán, feladója Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke. Valami kemény tárgyat tapintottam a papíron át, s ezt a beüvegezett-keretezett, akasztóval ellátott képet találtam benne:
A hátoldal közepére ragasztva cédula s. k. aláírással:
A kép mellett képeslap:
A képeslap hátoldalán szöveg:
Sajnos, az alelnök levelét nem hagyhatom válasz nélkül, mint öt éve, amikor hasonló gesztussal, feltétezve hűségemet Lakitelekhez, oklevéllel lepett meg – akkor egy kézlegyintéssel elintéztem. Ma ez súlyosabb provokáció, és arra indít, hogy én is emlékezzek és kérdezzek, mindenekelőtt: mi az a “Lakitelek”, amihez hű maradtam.
Öten ültünk a találkozóra tartó kocsiban, én vezettem, félúton jártunk, mikor elmesélte Ujhelyi Szilárd, hogy este telefonált Vásárhelyi Miklós, és ajánlotta, ne jöjjön, mert a demokratikus ellenzéket nem hívták meg (ma már tudható, hogy az MSZMP-vel kötött alkuhoz igazodva). Akkor megállítottam a kocsit, és azt kérdeztem, forduljunk-e vissza, de hamar megállapodtunk: nézzük meg, mi lesz, kik lesznek ott és mit akarnak, s végső soron fogadjuk el normálisnak, hogy a saját kertjébe mindenki azt hív, akit akar. Így érkeztünk Lakitelekre; a vendéglátókat rokonszenvesnek láttam, a résztvevők egyik részét szintén, a másikat nem, a beszédeket ugyanúgy (volt, amit irányában sem), és sikerült kierőszakolnom, hogy előre megírt szövegemet, melyben Mándy Ivánt idézve a pár napja betiltott Liget-matiné ügyében ágáltam, fölolvashassam, pedig ott ült az elnökségi asztalnál a tiltást elrendelő MSZMP-s politikus és a hallgatók közt a végrehajtó hivatalnok is. Lakitelekről hazafelé, mintegy utólag is egyetértettünk a részvételben, a mindennél fontosabbnak tűnő szembefordulásban, és a további együttműködés fölmérhetetlen nehézségeiben.
És most itt ülök az alelnök számomra provokatív küldeménye előtt, amely arra kényszerít, hogy kimondjam: nekem nem jár a mitikusnak szánt sátor tenyérnyi darabkája, röhögni is csak kínnal tudok rajta, mint annyi más demagógiával fölékesített mai hazugságon. Az 1987-es sátort és Magyarország Alaptörvényének parlamenti megszavazását nem lehet összekapcsolni. Ez történelemhamisítás. Az a sátor legfeljebb az aktuális zsarnoki hatalommal szembefordulás ismélődő kényszerére figyelmeztethet. De az a sátor már nem a mai alelnök sátra.
Ráadásul attól tartok, az egykori lehetőség romjain szemlélődve, változást vágyva, hogy az ellenálló együttműködés nehézségeit nem enyhíti a friss tapasztalat.
Horgas Béla írásai a blogon | horgas.org
