Válasz Medvigy Endrének és Szalay Lászlónak
Mi sem mutatja jobban a nemzetinek kozmetikázott tábor szellemi proletárságát, mi több, csököttségét, minthogy a mára valósággal médiasztárokká előléptetett közmegmondóik gyakorta liberálisainkat is túllicitálva egyenesen gőzerővel gyalázzák két világháború közötti nemzeti radikális mozgalmainkat, kiváltképpen a Nyilaskeresztes Pártot, a Hungarista Mozgalmat, továbbá azt akarják mindenáron elhitetni, hogy akkori költőink, íróink sorskérdéseinkben való felfogásukkal azonosulása részükről megtévelyedés volt, igazi énjük a valójában soha nem létezett, ködös „harmadikutasság" támogatása volt.
Nem most kezdődött el ez a folyamat, hanem még az 1989 eufóriáját kámforrá változtató kilencvenes években, amikor még, ráadásul nem is kevesen, azt hitték, hogy az 1945-ben betiltott (különösen is „A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus" sajtótermékek négy jegyzékén szereplő) művek végre nemcsak megjelennek újra csonkítatlanul, hanem igazságaik oktatásunk, közéletünk szerves részévé válnak. Nem így történt. Azóta néhány könyvkiadón (mindenekelőtt a Gede Testvéreken), honlapon (AMDG, Betiltva.com) és a Hunhír.Info „Tompó testvér" rovatán kívül úgy tűnik, mára odáig jutottunk, hogy rajtuk kívül jóformán aligha szívügye valakinek is igazán életművük hiteles megismertetése, köszönhetően a liberális kánonnak megfelelő „népi", „harmadikutas" irodalompolitikának.
1.
Medvigy Endre, a Don Quijote
Ez utóbbi vezető hangszerelője az önmagát hol irodalomtörténésznek, hol irodalomkutatónak aposztrofáló Medvigy Endre jogtanácsos, aki már 1996-ban a Püski Kiadónál megjelent Sértő Kálmán-kötet (Hírért megszenvedtem) válogatásával megkezdte a költő és olyan további életművek, mint Sinka Istváné, Erdélyi Józsefé, módszeres meghamisítását azzal, hogy zsidóbíráló, általa „problematikus"-aknak nevezett verseiket, prózájukat kihagyta vagy kihagyatta újonnan megjelenő köteteikből, ráadásul az ezt akkor az említett Sértő-kötet kapcsán (egyedül) szóvá tevő Dobszay Károly újságíró-szerkesztőt alpári hangnemben (őt „kipusztulóban lévő nyilas ősbölény"-nek titulálva) igyekezett nevetségessé tenni a Havi Magyar Fórum hasábjain, mondván, a sokat szenvedett költőt „a magyar igazság védelmében a nyilas áfium ellen" kötelessége neki megvédenie.
Elsősorban ő felelős tehát azért, hogy (amint ezt e sorok írója a felsoroltak életművét is kutató irodalomtörténészként a Hunhír.Info-n rovatában közölt, neki 2012. november 9-én írt nyílt levelében megírta) holtukban is meghamisítják évtizedeken át elhallgatott klasszikusainkat, mint Sértő Kálmánt, aki így, az abban foglaltakból most idézve, az ECHO TV 2012. október 21-i adásában elmondta, hogy az 1930-as években, amikor az amúgy tehetséges parasztköltő szerencsét próbálni fővárosunkba érkezett, négy-öt elemije bizony már akkor is kevés volt ahhoz, hogy megtalálja a helyét a magyar társadalomban, pláne, ha ráadásul még „egy kicsit gyenge jellem lehetett", ha a „nőket is nagy kanállal fogyasztotta", aki így hamarosan „teher lehetett azok számára, akik felfedezték", akik mindezekért mintha „egy idő után ejtették volna", hogy azután a nyilasok karjaiba dőljön, akikkel viszont „nem volt felhőtlen a kapcsolata", éspedig olyannyira nem, hogy nyilaskeresztjét végül egyenesen „a Dunába akarta dobni".
Nem győzte hangsúlyozni ezúttal is, szegény Sértő mennyire „tévedett", amikor a szélsőbal után a szélsőjobb vizeire evezett, s bár ez az „esendő ember" valahol tehetséges költő volt, „kedvesek, ötletesek" a versei, csak hát így sem könnyű „észrevenni az igazi gyöngyszemeket" köztük, további előadásaiban, írásaiban ugyanígy megtévelyedésként jellemezve persze Erdélyi József „Solymosi Eszter vére" című versét, Sinka István „Denevérek honfoglalása" című eposzát és „Fekete bojtár vallomásai" című regényes önéletrajzát, arról azonban hallgatva vagy nem tudva, hogy a felsoroltak közül Sértő és Erdélyi a kor vezető nemzeti radikális lapjaiban rendszeresen publikáltak, sohasem tagadták meg hűségüket a maguk választotta világnézeti-politikai irányvonal mellett, vagyis a zsidósággal és a kommunizmussal való együttes szembenállásukat, amelyre különösen is eklatáns példa Erdélyi önéletrajza, „A harmadik fiú", a „Fegyvertelen", továbbá „Örökség" s „Riadó" című verseskötete, vagy, ha már Sértőről van szó, végrendelete, amelyben meghagyta, hogy tűzzenek majd szíve fölé egy nyilaskeresztet.
Nos, Sértő nem kényszerből, hanem meggyőződésből vállalta a „köpönyegfordítás"-t, a velük való végső leszámolást, ugyanis számára 1938-ra végleg betelt számára a pohár, nem tűrte tovább, hogy a marxista „Társadalmunk" folyóirat főszerkesztője, Klár Zoltán sajtóhatalma „polgári" szalonok és színpadok árvalányhajas kalapban táncoló, bőgatyába beöltöztetett falusi bohócaként, ripacsaként lejárassa. Velük való szakításának és így igazi énje megtalálásának történetét egyik legjobb barátja, a szintén költő Gellért Vilmos írta meg leghitelesebben róla szóló, Medvigy Endre által rendre elhallgatott, 1942-ben megjelent regényes életrajzában, ő maga pedig az „Összetartás" 1938. június 5-i számában „Köpönyegfordítás" címmel közölt vallomásában félreérthetetlenül olvasói tudomására adta, hogy egyszer s mindenkorra betelt számára a pohár, amiért
„lassanként meg kellett szoknom, hogy a pesti negyvenezer kocsma főnökei között alig láttam egy százalék keresztény tulajdonost. Mert a kocsmába is a zsidók űztek. Felöltöztettek és telegyömöszölték pénzzel a zsebemet, hogy Ady Endre sorsára juttassanak."
A jelek szerint pontosan ez az, amit Medvigy sem tud megbocsátani neki, ezért, hogy az említett műsor tizenkét percében művészetéről mindössze annyit mondott, hogy „kedvesek, helyesek" a versei ugyebár, viszont annál többet mindezekhez nem tartozó magánéletéről (ilyen alapon, amint Szabó Dezső írta Adyval kapcsolatban, ha kiderülne a Notre Dame építőjéről, hogy alkoholista családapa volt, nem tartanánk alkotását műremeknek?), azonban életműve általa való meghamisításának csúcspontja a korábbi Sértő-válogatás előszavában valósággal filoszemitává kozmetikázása, arra hivatkozva, hogy 1936-ban Olaszliszkán egyik zsidó ismerősénél töltött öt hónapja során „református létére éli a helyi zsidó közösség életét", ráadásul 1936 és 1938 között az „Egyenlőség" című zsidó hetilap versét közli a zsidó népélet szokásairól, mintha ez lenne az igazi Sértő, mintha nem is ment át volna (pláne önszántából) a jobboldalra, nem jutott volna a mélyből a magasba. Bizony olyan ez, mintha valaki Petőfi leggyengébb zsánerképeiből alkotna lírája egészéről képet.
2.
Szalay László, a Sanco Panza
A mesterhez, még ha csak a hamisításban is az, persze tanítvány illik, így kerül Medvigy, mint amolyan Don Quijote mellé fegyverhordozó tanítványaként, Sancho Panzájaként egy bizonyos, korábban a Hunhíren Falusy Márton álnéven, újabban kizárólag a Neményi.net-en publikáló, soha semmiféle érdembeli irodalomtörténeti kutatómunkát nem végzett Szalay László, aki egyre vehemensebben támadja írásaiban a huszadik századi radikális nemzeti ideológiákat és képviselőit, rendre egybemosva a nemzetiszocializmust és a hungarizmust a kommunizmussal, különösen is e sorok íróját támadva, kiváltképpen azután, hogy az a Pax Hungarica Mozgalom szervezésében, a Prohászka Ottokár Népfőiskolán 2012. november 4-én „Hungarizmus és irodalompolitika" címmel Budapesten tartott előadásában arra figyelmeztetett, hogy korántsem elegendő az irodalmunk klasszikusai közé kerüléshez a mégoly zseniális művészi tehetség, az esztétikai igényesség, ehhez legalább ennyire szükséges a nemzeti küldetéstudat képviselése, a babitsi elefántcsonttoronyba zárkózás elkerülése, amelyre példa Sértő Kálmán, Erdélyi József, Sinka István és Alföldi Géza életműve.
Több se kellett Medvigy fegyverhordozójának, máris támadásba lendült: a Neményi.net-en már másnap „Babits Mihály nem, Süllős Lenke igen?" című irományában először is azt állította, hogy köszönő viszonyban sincs a Prohászka Ottokár használta hungarizmus a Szálasi és a nyilasok által használtéval, s aki ennek ellenkezőjét hirdeti, az „irodalmunk sztálini korszakának ijesztő szellemiségét" újítja fel, csak ezúttal „hungarista mázzal leöntve", hungarista irodalompolitika pedig nincs is (elvégre „nem attól lesz jó vagy rossz költő valaki, hogy szépeket vagy csúnyákat mond „a" zsidókról"), továbbá, hogy „Erdélyi József és Sinka István nincs kirekesztve az irodalmi kánonból" (csak éppen a jelzetteket bíráló részeiket hagyták ki a Medvigy mestere által „gondozott" kiadásokból), ráadásul Sértővel amúgy meg jó lesz vigyázni, hiszen említett olaszliszkai öt hónapja során nagyon megszerette a zsinagógalátogatást, zsidó „népszokásokat", csak hát ugye gyenge jelleme, a szép nemet nagy kanállal fogyasztása, egyszóval természete hajtotta az őt pártköltővé silányítani akaró nyilasok karjaiba.
Ama bizonyos azonban, ami kilóg, csak ezután következik: Alföldi Géza szerinte „más eset", mint az eddigi három, akinek, amint bevallja, „teljes életművét nem ismerem alaposan, de amit olvastam tőle, számomra nagyon lehangoló volt", ezért aztán „sok gyenge zöngeménye után nem támadt bennem igény arra, hogy egész munkásságát átböngésszem", hiszen „az igazi költőket az különbözteti meg a rímkovácsoktól, klapancia-gyárosoktól, hogy nem egyes pártok törekvéseit szólaltatják meg. A pártpolitika - pártpolitika. A költészet pedig - költészet. Ez ilyen egyszerű."
A bevallottan alapos műismerettel nem rendelkező és erre eszerint igényt sem tartó fegyverhordozó (aki, amint a Neményi.net-en közölt önbemutatkozásában írta, még gimnáziumi magyartanárként is működött valaha!) számára úgyszólván Babits Mihály az egyetlen, aki „nemcsak művészi, hanem erkölcsi mérce is", akibe persze e sorok írója is beletörli a lábát, amiért szerinte hiányzik belőle a „nemzeti küldetéstudat", amelyről viszont nem tudni, hogy „pontosan micsoda, milyen küldetéstudatot kell képviselnie egy magyar költőnek-írónak?", hacsak nem „valamiféle magyarságtudat"-ot, amit azonban idolja mindvégig képviselt, elfeledve, hogy a szóban forgó előadás egyáltalán nem vonta kétségbe tehetségét, viszont művészeti elveit, pláne irodalompolitikáját kortársai (leghatározottabban Féja Géza értekezésében [Magyar irodalomszemlélet, 1943]) és Szabó Dezső a „Halálfiai című regényéről írt pamfletjében (Filozopter az irodalomban. Kritikai Füzetek, 1., 1929) is keményen megbírálták, sőt helytelenítették.
Arról mellesleg, hogy az előadásban mi is hangzott el kritikaként a babitsi irodalompolitikáról, elég a róla a Hunhíren megjelent rezüméből („Ha e világon bűn magyarnak lenni, én mindörökre bűnös maradok!" 2012. november 5.) idéznünk, miszerint „a sokak szemében mindmáig szálkának számító hungarista mozgalom szellemisége valójában nagyon is rokon volt az irodalom nemzeti mivoltát hangsúlyozó irodalomtörténészekével (kiváltképpen Beöthy Zsoltéval, Gyulai Páléval, Pintér Jenőével, Zoltvány Irénével, Alszeghy Zsoltéval, Féja Gézáéval, Várkonyi Nándoréval) és írókéval (főként Szabó Dezsőével s Németh Lászlóéval), hiszen, amint a Fiala Ferenc által szerkesztett 1940. évi „Nyilas könyv" egyik névtelen írója kifejtette, a magyar irodalmat csak az antik és a nyugati irodalmaktól való függés nagysága alapján értékelő babitsi irodalomszemlélettel szemben irodalmunk rákfenéje, hogy a mesterségesen keltett úr és paraszt közti, antagonisztikusnak ítélt szembeszállás jegyében a népi, paraszti hagyományok hiteles bemutatásáról rendre megfeledkezett, holott „a ma magyar nemzetét nagy arányban a parasztművészet reprezentálja", amely „a nemzet egyetlen és igazi művészete", nem is szólva arról, hogy „voltaképpen nincs jobb- és baloldali irodalom, csak irodalom van: az egyik magyar építő, a másik becsempészett és romboló".
Mindezek után már nem csoda, ha Szalay végül Süllős Lenkének az előadásban említett versét (Szent hungarizmus, égi fénysugár) is az általa „mindig is rühellt pártköltészet" termékeként „nyilas klapancia"-ként, „primitív zöngemény"-ként intézi el (azon gúnyolódva, „hányszor fordul elő a »vers«-ben a »testvér« szó", amely „ugye az elvtárs »hungarista« párja, s jelen esetben nem a roma közösség hívószava", Zelk Zoltán Rákosi-opuszáhohoz (A nép szívében) hasonlítva, amelyet így meghagy „a »hungarista« törpe minoritásnak, mert ő tényleg nem része a magyar irodalmi kánonnak", ezért „szavalgassák csak a verseit lelkesen a »testvérek«, amíg bírják szusszal."
Mindezzel azonban még nem tett pontot a mondat végére, ugyanis november 9-ével új sorozatot indított „Irodalomtörténet és hungarista hazugságok" címmel, amelynek eddig megjelent két része az első betűtől az utolsóig azt sulykolja, mennyire „kisajátították" szegény Sértőt a nyilasok (akiknek mozgalma amúgy sem volt soha azonos a nemzeti radikalizmussal), „Köpönyegfordítás" című írásával mennyire a „mélybe tartott" útja, azután a Solymosi Eszter véréről verselő Erdélyi József pedig 1954-ben egy versében (Visszatérés) véglegesen „leszámolt korábban durván - és egyébként sokszor indokolatlanul - zsidózó" önmagával, így „a szélsőjobboldali kaland csak rövid, önvizsgálattal lezárt epizód volt a költő életében", amit kár felmelegíteni ma, amikor a népi írók életművét „hitelesen" kutató Medviggyel ellentétben a (korábbi állítása szerint az általa „nem ismert") publicista-előadó ráadásul azt sem tudja, „mi az a népi irodalom, hiszen még valamelyik óvodában játszadozott", amikor az a pártállammal szembemenve foglalkozott műveivel, melyekből fehéren-feketén kiderül, hogy Sértő hiába képzelte önmagát „új Petőfinek, Adynak, aki előtt előbb-utóbb leborul Budapest népe", tévedett: „Tehetséges volt, de nem zseni. Nem Petőfi és nem Ady."
3.
Ami a legnagyobb szégyen
A liberális kánonnak megfelelő iménti Don Quijote és Sancho Panza persze nem érdemelne egy szót sem (különösen az utóbbi nem), más szóval kár kesztyűjüket felvenni, ezzel nekik reklámfelületet biztosítani, amiért azonban hosszú hallgatás után e sorok írója mégis úgy döntött, hogy tollat ragad, annak egyedüli oka, hogy kezd elege lenni abból, hogy az önmagát kimondottan másként gondolkodónak, sőt nemzetinek-kereszténynek tekintett média ilyeneknek rendszeres publikálási felületet biztosít. Egy szavunk nem lehetne ugyanis, ha a hungarizmus gőzerővel való gyalázása kizárólag a kozmopolita-liberális palettán folyna, de hogy itt is, mutatja a legnagyobb szégyent, tulajdonosaik gyávaságát, gerinctelenségét, szellemi elproletárosodás útjára lépését, ugyanis ha valaki közülük az iménti kirekesztett költők-írók életét csak egy kicsit is ismerné, tudhatná, hogy koruk vezető nemzeti radikális médiumaiban nyilatkoztak rendszeresen, ezek fejezik ki életművük igazi irányát, nem pedig világnézeti tisztázódásaik előtti zsengéik.
Ifj. Tompó László - Kitartás.hu
