Payday Loans

Keresés

Filozofikus töprengések PDF Nyomtatás E-mail

rembrandt_harmensz._van_rijn_038-crop

Filozofikus töprengések

életről, elmúlásról, jóról és rosszról –

Mindenszentek és Halottak napja idején

 

Mottó:

1.) „Aki bennem hisz, ha meghalt is, élni fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg sohasem.” (Jézus Krisztus)

2.) „Lélegzet nélkül nem élhet az ember. Igazság, jóság, szépség élteti a lelket. LÉLEKzet nélkül meghal a lélek.” (Mácz István)

3.) „Sorra születik, aki nincs; és sorra meghal, aki van.” (Pilinszky János)

4.) „A halál fölfedezése annyi, mint fölfedezni bennünk a halhatatlanságra való éhséget.” (Miguel de Unamuno)

5.) „Magadnak teremtettél minket Istenünk, és nyugtalan a szívünk, amíg nem lakik tebenned.” (Szent Ágoston)

A Magyar Katolikus Lexikon szerint Mindenszentek napja (röviden Mindszent; lat. Festum Omnium Sanctorum) a megdicsőült Egyház ünnepe. Nem tévesztendő össze a szenvedő Egyház ünnepével, mely a Halottak napja (estéje a halottak vigíliája). Az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak a szentek egyességében, azaz könyörögnek és helytállnak egymásért. Ennek alapján beszélünk küzdő Egyházról (Ecclesia militans), mely a földön élő lelkek közössége;szenvedő Egyházról (Ecclesia patiens), mely a meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő lelkeké; és diadalmas Egyházról (Ecclesia triumphans), mely a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága. Mindenszentekkor azon megdicsőült lelkeket ünnepeljük, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg. Ide tartoznak az életszentség hírében meghaltakon kívül mindazok, akik a tisztítótűzben megtisztulva már megérkeztek a mennyországba. Szűz Mária a Mindenszentek Királynéja.

A Mindenszentek ünnepe a keresztény egyház saját ünnepe, ami a történelem folyamán összekapcsolódott az ősszel tartott ősi kelta Samhain pogány ünneppel is, amelyet azonban már az ókereszténység korában krisztianizáltak. A Samhain ünnep jelentette a kelta népek számára az újév, valamint a tél és a sötétség kezdetét. Úgy hitték, hogy az ünnep éjszakáján az előző évben meghalt emberek lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel az év során elhunyt lelkek ezen az éjjelen vándorolnak át a holtak birodalmába. Az emberek a szellemeknek ételt és állatot áldoztak, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat. A keresztény közösségek a hetedik századtól kezdődően egyes helyeken elkezdtek ünnepet tartani az elhunyt valamennyi katolikus szent tiszteletére. Így a pogány halottakra emlékező ünnep Mindenszentek ünnepeként élt tovább. A római Feralia a holtak emléknapja volt, melyet februárban (tehát nem az őszi napéjegyenlőség idején) ünnepeltek. Virággal díszítették a sírokat, ételeket és sót helyeztek rájuk. Közben bezárták a templomokat, s nem kötöttek házasságot. Úgy hitték, hogy az elhunytak lelke ezekben a napokban feljön a sírra, s fogyaszt az étkekből, mert szünetelnek az alvilági büntetések, és a manesek (az elhunytak lelkei) is pihennek. E napokban minden római család megülte a Caristiát, a kölcsönös szeretet ünnepét, és egymást megajándékozva, vidámsággal oldották föl a Feralia komorságát. A kereszténység elterjedésekor az őskeresztény gyakorlat az volt, hogy a Biblia kijelentéseivel ellentétes ünnepeket nem fogadták el, hanem a keresztény szokásokat a pogány ünnepekhez igazították, azok elsorvasztása helyett. Így ez a pogány ünnep a keresztény Mindenszentekké változott. A keresztény Keleten már 380-tól megtartották az összes vértanú ünnepeként. A nyugati keresztény egyházban 609-től ünneplik, 835-ben pedig egyetemessé tették.

Sok európai országban – köztük maradék hazánkban és valamennyi magyarlakta területen – szokás, hogy az emberek meglátogatják és rendbe teszik elhunyt hozzátartozóik sírját; virágot, koszorút visznek, és gyertyákat, mécseseket gyújtanak Mindenszentekkor, ill. Halottak napján. A gyertya fénye az örök világosságot jelképezi; a katolikus egyház szertartása szerint a temetők nagy keresztjénél, a „mindenki keresztjénél” elimádkozzák a mindenszentek litániáját, és megáldják az új síremlékeket. Magyarország egyes vidékein régebben harangoztattak is a család halottaiért. Nálunk a sírok feldíszítése a 19. század elejétől terjedt el (állítólag német hatásra). E szokást nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok és a nem hívők is átvették. Mivel a krizantém fehér és színes változatai Mindenszentek és Halottak napja körül nyílnak, ezért leginkább ezzel a virággal szépítik a sírokat. A magyar népi kalendárium szerint a halottakra emlékező „halottak hetében” van Márton napja, mely a paraszti év végét is jelentette november 11-én, mert ilyenkor zárták le az évente ismétlődő mezőgazdasági munkákat, és ekkor vette kezdetét a természet téli pihenése. Ezen a napon tilos volt a munka, egyes helyeken az egész „halottak hetében”. Szent Márton napján választottak bírót, fogadtak cselédet a következő évre. Csíkban (Székelyföld) engesztelő körmenetet is rendeztek, míg másutt egyéb népszokások kapcsolódnak a jeles ünnepekhez. Magyarországon számos templomot szenteltek a Mindenszenteknek, és sok oltárkép ábrázolja őket. A Mindszent elnevezést olykor településeknek is adták, s a Mindenszentek tiszteletét őrzi Mindszenty (Pehm) József hercegprímás neve is, aki 1942-ben szülőfalujáról, Csehimindszentről vette fel magyarosított vezetéknevét.

A Halottak napját (lat. Commemoratio Omnium Fidelium Defunctorum) a katolikusok november 2-án tartják, a Mindenszentek főünnepet (nov. 1.) követő napon. (A bizánci szertartásban a pünkösd előtti szombaton ünneplik.) Magyarországon a két egymást követő ünnephez kötődő szokások széles körben élnek a nem katolikusok között is. A régi magyar népnyelvben „lölkök napja” (lelkek emlékezete) elnevezése volt. A holtakról való megemlékezés az ókereszténység kora óta, a 3. századtól, megtalálható a szentmisék liturgiájában. A katolikus egyházban először 998-ban ünnepelték önálló ünnepként a Halottak napját (s a 14. században vált hivatalossá), melyen valamennyi elhunyt hívőről megemlékeznek. Az ünnepet azért látták szükségesnek, mert a kisebb bűnökért a lélek a purgatóriumban (tisztítóhely) bűnhődik, és üdvözülését meggyorsíthatja, ha az élők könyörögnek érte. A Halottak napján gyakran mondott imádság a Halottak olvasója, amely 5 tizedből áll, Jézus öt sebének emlékezetére. Néhány népi hiedelem is kapcsolódik ide. Például azért gyújtanak ilyenkor gyertyákat, mécseket, hogy a világosban a „véletlenül kiszabadult lelkecskék” újra visszataláljanak a maguk sírjába; ne kísértsenek, s ne nyugtalanítsák az élőket. Azért kell megszépíteni ilyenkor a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben (a bukovinai magyarok még ennivalót is vittek a temetőbe). Aki ezeken a napokon nem tud kimenni a temetőbe, otthon gyújt gyertyát; néhol úgy tartották, hogy akié a családban legelőször leég, az hal meg leghamarabb.

Van-e élet a halál után? S ha igen, vajon miféle? Ezeket a kérdéseket előbb-utóbb mindenki felteszi magának. Alapvetően háromféle felelet adható: az egyik a materialista-ateista megközelítés, a másik egyes keleti vallások (pl. hinduizmus, buddhizmus) álláspontja, s a harmadik – részünkről valószínűleg a legemészthetőbb – a történelmi keresztény egyházaké (melyek tételeihez bizonyos vonatkozásokban hasonlítanak a muszlimok és a zsidók nézetei is, bár korántsem azonosak). Bizonyára valamennyiünkben mocorog valamiféle irtózás a haláltól, mivel eredendően az életre vagyunk teremtve és berendezkedve. Egyesek megpróbálják félvállról venni; mások szüntelenül erre a találkozásra készülnek, nem ritkán eltúlzott aggódással; megint mások keresik a helyes egyensúlyt, a „modus vivendit”. Néhány bekezdés erejéig (a jelzett hármasságnak megfelelően) időzzünk el most ennél a rendkívül fontos és bonyolult kérdéskörnél. Annál is inkább, mert meglehetősen ritka manapság az olyan rövid, ám átfogó fejtegetés, mely kellően megvilágítja ezt a homályos, nehezen érthető és elképzelhető problémahalmazt; ráadásul valamelyest össze is hasonlítja az egymásnak ellentmondó, okkal-joggal vitákra ingerlő válaszokat. Vágjunk rögtön a közepébe („in medias res”), mellőzve a forró kása kerülgetését; s közben tartsuk észben, hogy „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké”; valamint azt, hogy „a szeretet erősebb a halálnál”; továbbá azt, hogy „embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges”; s még azt is, hogy „Istenünk azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön”.

1.) Az istentagadó materialisták szerint a halállal számukra véget ér minden, noha a világ nélkülük is kiválóan működik, azaz „a mindenható anyag tovább forog a tengelyén”. A halálban testük és lelkük, lelkiismeretük (ha egyáltalán van ilyen) egyaránt elpusztul, megsemmisül, és nincs semmilyen folytatódás, csupán a végleges, visszavonhatatlan enyészet. Ők a tudomány hatalmában, istenítésében hisznek; az érzékekkel és elvontabb eszközökkel megtapasztalható, megmérhető „valóságban”. Számukra a fizikai világon kívül nincs semmi; nem létezik se menny, se pokol; nincs üdvözülés, nincs kárhozat, nincs örökkévalóság; se lélekvándorlás (más testben újjászületés), se utolsó ítélet, se bűnhődés, se megtisztulás, se megigazulás. Ez a felelőtlenség, a következmények nélküliség rideg, önző és barbár világszemlélete, mely abszolút amorális is egyben (nemcsak silány erkölcsű, hanem erkölcs nélküli!). Azt sugallja, hogy bátran gyűlölhetsz, legázolhatsz bárkit, akár népeket, nemzeteket is elpusztíthatsz; hogy csak magaddal törődj (legföljebb még a családoddal), istened a pénz, az anyagi javak, a karrier, a hírnév, a médiaszereplés, a korrupció stb. legyen (egyszóval a Mammon, az Aranyborjú); a saját boldogulásodon túl semmi sem lényeges; akkor jó a világ, ha te gátlástalanul bármit megtehetsz, mindenki más pedig a te főúri kényelmedet és perverz élősködésedet szolgálja. Ha ocsmány bűneid dacára megúszod a földi elszámoltatást, akkor nyert ügyed van; mivel senki és semmi nem kényszeríthet arra, hogy megváltozz, viszont kedved szerint egyre elvetemültebbé válhatsz, ráadásul sokakat csábítóan fölmutathatod, milyen is egy velejéig romlott, kártékony életmód. Neked valóban nincs szükséged az ördög súgására és tanácsaira, mert magad is a Sátán vérszívó fattya vagy, még ha zavaros tudatodban ez föl sem merül. Ezért hát tobzódj csak a mocsokban tetőtől-talpig, gyilkolj, harácsolj egyre szorgosabban, amíg föl nem fordulsz. Mindegy, hogy mit gondolsz, mit hiszel, s mit remélsz, mert eljön az idő, amikor szándékod ellenére is lezuhansz egy olyan feneketlen mélységbe, ahonnan nincs többé szabadulás és fölemelkedés. Ott majd örökké üvöltözhetsz és kesereghetsz rettenetes fájdalmadban, mert nem lesz, aki segíthetne rajtad, amit egyébként sem érdemelnél meg semmiképpen. Még nem késő, még megtérhetsz a pokol tornácáról, egy szigorú bűnbánattal még enyhíthetsz valamelyest a rád váró szenvedéseken; de ha gőgösen kikerülöd az összes kitörési alkalmat, akkor jobb lett volna meg sem születned, mert végül magadat ítéled örökös sötétségre, melyért senkit sem hibáztathatsz. Ha ugyanígy folytatod hitvány, sivár életedet, bizony menthetetlenül pórul jársz.

2.) A jelentősebb keleti vallások követői a reinkarnációban (lélekvándorlás) hisznek, melynek létezik egy hamisítatlan eredeti, ill. egy nyugati „demokráciákra” adoptált, torzult változata is. (Itt az előbbivel kívánunk részletesen foglalkozni, utóbbit csak érintőlegesen tárgyaljuk.) A dolog lényege, hogy a halálban a test megsemmisül, azonban a lélek halhatatlan; s vezeklésül mindaddig újabb és újabb testekben kell megszületnie (inkarnálódnia), amíg meg nem tisztul korábbi bűneitől, s el nem éri a tökéletes megvilágosodást (Buddha-állapot), amikor beolvadhat a nirvánába (a végtelen Semmibe), ill. egyesülhet a Mindenség Ősokával, az Önvaló Istennel (aki egy egyetemes, világbíró szellem, a hinduknál Brahma). Az ember, bármiképpen is élt előző életében, a halálban nem zárja le végleg a sorsát (kivéve, ha azonnal a hőn óhajtott nirvánába juthat, kiemelkedő érdemei okán); s nem szenved utólagos, elrettentő kínokat sem, csupán „osztályismétlésre” utasítják, mint egy bukott diákot. Ezt aztán tetszőleges ideig – évszázadokig, sőt évezredekig – folytathatja (akár egy mókuskerékben!); azonban más testben újjászülető életébe magával viszi a karmáját (élettörvényét, útjelző koloncait, béklyózó többletterheit), ami egyfajta büntetésként is felfogható, amennyiben megnehezíti földi boldogulását (pl. egy alacsonyabb rendű kasztba kerüléssel), azonban a bűnök elkövetésétől aligha tartja vissza. Ebben a beláthatatlanul hosszú körforgásban az a legszörnyűbb, hogy dögunalmas lehet nagyjából ugyanazt ezredszer is eljátszani (mintha mi keresztények több ezer esztendeig nem tudnánk kimúlni az „árnyékvilágból”!). Az sem túlzottan vonzó benne, hogy a testet csak egy eldobható, egyszer használatos göncnek, vagy egy ideiglenes börtönnek tekinti; de még a lélek „örök életének” körülményei, feltételei sem világosak, hiszen a „nirvána” inkább hasonlít valamely légritka térben bekövetkező lassú fulladásra, mint a mennyország tartós gyönyörűségére. Az út végére javasolt boldogság is kissé furcsa, sőt bizarr. A sorozatos újjászületésekkel elérhető megtisztulás abban áll, hogy vágyainkat elvonjuk az anyagi javaktól, a hatalomtól, a másokkal való kapcsolatoktól, a barátságtól, végül minden dologtól, ami az élettel összeköt minket: nem gondolkodunk többé, nem cselekszünk, nem mozgunk, nem szeretünk, aztán nem is lélegzünk. Ha már nincs többé személyiségünk, ha megszűnik az egyéniségünk, elsorvad méltóságunk, akkor ugyan miféle zombi olvad össze (helyettünk) a Nagy Akármivel?

(Ennél még a komcsik és a globalisták lopakodó „Nagy Testvére” is szimpatikusabb, mert azt legalább teljes szívünkből gyűlölhetjük, és harcolhatunk is ellene, ha úgy határozunk. Ám az arctalan Semmi ellen semmit sem tehetünk!) Vajon ez az a boldogság, amire vágyakozunk? Fölrémlik bennem az Internacionálé strófája: „Semmik vagyunk, és Minden leszünk!” (Ahogy azt Móricka elképzeli.)

A másik gond a reinkarnációval az általa javasolt megtisztulás módja: vagyis az egymást követő életeink során a rossz anyagi világból eljuthatunk a jó (személytelen és anyagtalan) „Teljességig” (hát én inkább felkötném magam!). Ugyanakkor félő, hogy az életünk elveszti legfőbb kincseit, s elodázhatjuk problémáink megoldását is (patópálosan szólva: „ejh, ráérünk arra még!”), hiszen majd egy következő életben jobban csináljuk talán. Ez szinte tálcán kínálja a könnyelműséget, a komolytalan életfelfogást; mert amit most elmulasztunk, vagy rosszul oldunk meg, legközelebb simán bepótolhatjuk és korrigálhatjuk; de ez is fölösleges, hiszen az életünk úgyis értelmetlen, céltalan, egyfajta kómában vergődő, tömény nihilizmus.

A „fejlett” nyugati álkeresztény, áldemokratikus államokban ennek a sületlenségnek ráadásul egy zanzásított, New Age-esített változata honosodott meg, és terjed rohamosan ma is. A fő különbség abban áll, hogy itt úgy állítják be, mintha az újabb és újabb életeket nem büntetésként, hanem jutalomként kapnánk, ami még nagyobb hedonizmusra és felelőtlenségre sarkall. Pont ez kell az ördög karmába került euroamerikai tévelygőknek, a kultúrmoslékot és drogokat zabáló, agyatlan „fogyasztóknak”; akik torkig vannak már a keresztény felelősségtudattal, a léha és vétkes viselkedésük következményeire figyelmeztető egyházakkal és látnokokkal, s már a pokol sem riasztja őket különösebben, ha mindhalálig megőrizhetik elsivatagosodott, eszmények nélküli, parazita életvitelüket. Nem folytatom a korholást, úgyis hiába; úgy peregne le az érintettekről, mint a falra hányt borsó.

3.) A keresztények (+ a muzulmánok és a zsidók, de velük most nem foglalkozunk) hisznek abban, hogy a földi lét után egy Isten szeretetével teli, békés, boldog, örökké tartó paradicsomi (mennyei) élet vár ránk – már ha kiérdemeljük, ill. az Úr irgalmából és kegyelméből üdvözülhetünk. Ha ez nem sikerül, akkor a pokolba kerülünk, ahol a teljes kilátástalanság, az elviselhetetlen szenvedés lesz osztályrészünk, az idők végezetéig. A feltámadásunk testben és lélekben egyaránt megtörténik (a kettő szorosan összetartozik, és egymástól elválaszthatatlan!), mint Jézusé és Máriáé; ám a porhüvelyünket csak az utolsó ítélet után kapjuk vissza, mely a sajátunk lesz ugyan, de egy tökéletes, hibátlan, romlatlan változatban.

A feltámadás után örökké fogunk élni (csonkítatlan személyiségünkben) Istennel és mindazokkal együtt, akik vele vannak hajlékában. Beszélgethetünk vele, és továbbra is szerethetjük azokat, akik még a Földön vannak, és imádkozhatunk értük, hogy ők is részesei legyenek ennek a csodás mennyei közösségnek. Isten, a mi Atyánk, annak örülne, ha jók és tökéletesek lennénk; bár tudja, hogy milyen gyarlók vagyunk. Isten nagylelkű, bőkezű és irgalmas; nem vár tőlünk erőnkön felüli teljesítményeket. Elküldi hozzánk a Fiát, hogy megbocsásson nekünk, hogy megtisztítson bennünket és képessé tegyen minket a jóra; Ő, aki a forrása minden szépségnek és jóságnak, s aki a saját életét áldozza fel értünk. Tiszteletben tartja és komolyan veszi szabadságunkat; szelíden kérlel, hogy válaszoljunk hívására, fogadjuk el és viszonozzuk szeretetét, mert akkor beléphetünk az igazi, örök életbe.

Az ám, miben is áll az örökélet, s milyen kapcsolatunk lehet azokkal, akik a mennyben vannak? Ott nincs szomorúság (Jézus letörli a könnyeket), harag és viszálykodás, sőt unalom sem; mindent áthat a béke, a boldogság és a szeretet, s Isten fényessége árad ki mindenkire. Néha előfordul (Isten engedélyével), hogy egy számunkra kedves személy, aki már eltávozott közülünk, valahogyan érezteti velünk jelenlétét, vagy közbenjár értünk, esetleg mások érdekében is. Mi az imáinkkal üzenhetünk mennyei szeretteinknek, ők pedig jelekkel, sugallatokkal segíthetik Isten felé fordulásunkat, hogy egyszer mi is szemtől szembe láthassuk Őt. Tehát nincs feloldódás az Univerzumban, a nagy semmi és minden katyvaszában, ahogy azt a reinkarnációban hívők képzelik, mert nem ismerik Isten ígéreteit. Épp Isten adja vissza tökéletes létünket, és személyiségünk is megmarad, miközben társaivá válunk, az asztalánál ülve. Bizonyos értelemben az öröklétet már itt a földön is elkezdhetjük élni, mert Isten lehetőséget nyújt arra, hogy az imádság, a miselátogatás, a szentségek vétele és az Evangélium (örömhír, Isten igéje) olvasgatása által valamelyest megismerhessük Őt és országát. Isten, ha szánunk rá egy keveset az időnkből, megnyitja a szívünket és az elménket, hogy képesek legyünk az evilágon túli dolgok befogadására is.

Ekkor egész életünk (pl. házasságunk, baráti és munkatársi kapcsolataink) előnyösen megváltozik; Isten belénk költözik, s mi megtelünk örömmel, szeretettel és reménységgel. A szentek közösségébe nemcsak azok tartoznak, akiket az Egyház kanonizált (szentté avatott), hanem mindazok, akik közvetlenül vagy a tisztítótűzön átmenve jutottak a mennybe. Nem tudhatjuk biztosan, hogy elhunyt rokonaink éppen melyik stációban tartózkodnak, de ha haláluk előtt igent mondtak Isten szeretetére, akkor legrosszabb esetben is a tisztítóhelyen vannak; s hogy ezt mielőbb elhagyhassák, abban mi is segítségükre lehetünk imáinkkal. Ugyanakkor a mi javunkra az égiek is imádkozhatnak, s így válik kerekké, kölcsönössé a dolog. (Nevezhetném ezt egyfajta „égi és földi szolidaritásnak”, imáink által megvalósuló „párbeszédnek” is.) A pokol (a gyehenna lángtengere) bizony tőlünk függetlenül is létezik, s aki elutasítja Isten irgalmát, és megtérés helyett megragad a gonoszságban, aligha kerülheti el. De Isten senkit sem szán erre a tragédiára (sőt kifejezetten fáj neki minden elveszett lélek), s kizárólag rajtunk múlik, hogy melyik utat választjuk. Ő mindnyájunkat az üdvösségre hív; arra, hogy felelősséggel éljünk szabadságunkkal, kerüljük a szeretetlenséget, mert csak így nyerhetjük el az örök életet. Halottainknak és nekünk közös reménységünk, hogy Isten kegyelméből ismét találkozhatunk az Ő országában.

Sokan úgy vélik, hogy a világosság és a sötétség úgy áll egyensúlyban, mint azt a taoista-buddhista szimbólum, a jin-jang jelzi: azaz egy körön belül 2 esőcsepp (egy fehér és egy fekete) simul egymáshoz, fonódik egybe úgy, hogy mindkettő tartalmaz a másikból is egy kis pontot. Vajon a jó és a rossz, a bűn és a bűntelenség, a szentség és a gonoszság valóban efféle kapcsolatban vannak egymással? Ha mondjuk időnként hazudok és lopok, aztán sokáig nem teszem, avagy mások tőlem lopnak és nekem hazudnak, akkor beáll az „egyensúly”, s már rendben van minden? Aligha igaz ez, nem gondolom, hogy a dolgok ekképpen működnek. Hiszen Isten tökéletesen jó és igaz, szemernyi rossz, gyűlölet és hamis(ság) sincs benne. Az ördög pedig pontosan az ellentéte, vagyis teljesen gonosz és hazug, csupa ármány és gyűlölet, a legcsekélyebb jó(ság) és igaz(ság) nélkül. Isten és a Sátán soha nem egyeztek ki egymással (ezt igazolja Jézus keresztáldozata is!), ráadásul nem is egyenrangúak, noha egymással szemben álló erők. Isten ugyanis maga a Teremtő, az egyetemes Szeretet; az ördögök pedig csak teremtmények, az Alkotójuk ellen fellázadó, bukott angyalok. A küzdelmük már eldőlt, bár formálisan az utolsó ítéletig még tart; akkor azonban nem lesz kompromisszum, egyensúly a sötétség és világosság között, hanem az utóbbi végérvényesen győzedelmeskedik, s mindenütt uralkodni fog az öröm, a boldogság, a béke és a szeretet.

A Biblia szerint „Isten a halált nem alkotta, és nem leli örömét az élők pusztításában. A Sátán irigysége révén azonban a világra jött a halál.” Amikor az első emberpár (Ádám és Éva) evett az almából (a tiltott gyümölcsből), lelkük elszakadt a Szentlélektől, így a szellemi halál állapotába jutottak, hiszen (eredendő) bűnük miatt kiűzettek a Paradicsomból. Elvileg (a biológia szerint) az öregedés és a halál nem szükségszerű velejárója az életnek. A testi halál oka, hogy a bűn miatt megbomlott a teremtés harmóniája. A Sátán a bűn által uralkodik az embereken, akiknek testi halála után lelkük az ő szolgálatába kerül. Ám nem véglegesen, mert Isten végtelen kegyelméből (bűnbocsánat) kiszabadíthatja őket, hiszen Krisztusban legyőzte a Sátán minden fegyverét, beleértve a halált is. Isten előtt csak a pokol a végleges halál, s ide csak a javíthatatlanul megátalkodottak kerülnek, a megtérők még az utolsó pillanatban is menthetők, függetlenül korábbi életük minőségétől (gondoljunk csak a jobb lator példájára!). A mennyországba azonban nem juthat fel mindenki közvetlenül; a legtöbb embernek még tisztulásra van szüksége, bűnei miatt. A tisztítótűz kiéget belőlük minden romlottságot, vétket, viszályt és gyűlölködést, s miután a fájdalmas bűnbánat által megigazultak, azaz „az utolsó fillérig megfizették adósságukat” (ami külső imádságokkal, értük ajánlott szentmisékkel is meggyorsítható), csak akkor kerülhetnek az örök béke honába.

A legjobb, ha életünket már itt a földön úgy irányítjuk, hogy – elfogadván Isten szeretetét, s pozitívan válaszolva meghívására – megtisztuljunk minden káros szenvedélytől és emberi gyarlóságtól, s álljunk ellene a kísértéseknek, mert akkor a Megváltó vére lemossa rólunk a maradék szennyeződést, és rögtön megnyílhat számunkra a mennyek kapuja. „Legyetek szentek!” – mondta Jézus; s bizony ezt nem lehet elégszer ismételni, s még nehezebb ennek megfelelően élni, noha csupán így érdemes. Mivel senki emberfia sem bűntelen, ezért nem tarthatja önmagát igaznak; ezt kizárólag az ítélő Isten jelentheti ki bárkiről, megingathatatlan érvényességgel.

Azt is fontos leszögezni, hogy a még élők s a már meghaltak közt közvetlen kapcsolatfelvétel nem lehetséges. (Természetesen ez nem jelenti azt, hogy össznemzeti szinten nem tisztelhetjük és követhetjük arra méltó nagyjaink és hőseink példáját, ill. hogy elhunyt szeretteink emlékét nem ápolhatjuk, tetteikre, jellemükre nem hivatkozhatunk olykor családi vagy baráti körben.) Tehát tilos bármiféle „lélekidézés”, „asztaltáncoltatás”, mágia, varázslat, jóslás, ezoterikus és okkult praktikák bevetése stb., mert könnyen alvilági kísértés, démoni hitetés áldozataivá válhatunk, ami egyértelműen üdvösségünk ellen hat. Elfogadható kontaktus egyedül a „hit által, Krisztus testében” jöhet létre. Vagyis imádkozhatunk segítségért, kérhetjük a szentek és angyalok közbenjárását, s bízhatunk benne, hogy azt meg is kapjuk. Bizonyos szellemi-lelki szálak összefűzhetik ugyan a családokat és nemzedékeket, de legjobb, ha az élők és holtak „elengedik” egymást, mivel máshova tartoznak, s minden túl szoros kötődés abnormális, beteges állapot.

Lássuk be, hogy életünk és halálunk nem öncélúan a miénk, s nem csupán családunknak, ill. szűkebb környezetünknek tartozunk felelősséggel azért, amit és ahogyan földi pályafutásunk során művelünk; hanem alapvető hivatásunk és küldetésünk is van a világban, ami nem más, mint népünk és hazánk odaadó szolgálata, s ezen túlmenően az egész emberiség boldogulásának előmozdítása. Persze nyilván nem erőnket, lehetőségeinket meghaladó, heroikus módon, hanem annak a jónak mindenkori önzetlen megtételével, ami tőlünk telik. Isten sohasem követel tőlünk irreális, mesebeli óriásokhoz illő, fantasztikus dolgokat; csupán annyit, hogy a magunk életterében megálljuk a helyünket, s megfelelően sáfárkodjunk a ránk bízott talentumokkal. Arra szólít csak, hogy legyünk tisztességesek, becsületesek, kövessük az Ő útmutatásait, s minden gondolatunkat és cselekedetünket hassa át a jóindulat és a felebaráti szeretet.

Nem azt kéri majd számon tőlünk, hogy sikeresek, híresek, gazdagok voltunk-e, hanem hogy elkövettünk-e mindent azon feladataink megoldása végett, melyekkel megbízott bennünket. Azt fogja vizsgálni, hogy segítettük-e, avagy hátráltattuk Őt terveinek (a teremtés művének) univerzális kiteljesítésében. (Hiszen azért alkotott minket a saját képmására, hogy méltó társai, szövetségesei lehessünk a világ szebbé és tökéletesebbé formálásában.) Végső soron ezen áll vagy bukik egész életünk értelme, hasznossága. Ha ezt fölismerjük, s állandóan ebben a szellemben munkálkodunk, akkor nem kell félnünk a haláltól és a kárhozattól, hanem bízhatunk az Ő ígéretében, hiszen „mindnyájunk neve föl van jegyezve a mennyben”.

vaneyck hall s pokol

Végezetül szeretnék – nem szó szerint – fölemlíteni néhány hasznosítható passzust egy tibeti gyűjteményből (Lhászai életkönyv), melyek ellen a keresztényeknek sem lehet különösebb kifogása. „A test betegsége a lélekre is kihat; az ember nem mondhatja egészségesnek magát, ha a teste vagy a lelke fáj. A betegségekből a fájdalmat érzékeljük leginkább; a természet így akarja tudtunkra hozni, hogy valami nincs rendjén bennünk. Amikor az egészséged oda, nyúlj az észhez s magyarázz; amikor a türelmed is oda, nyúlj a reményhez, és bízz. A szenvedés az ember létének természetes velejárója. Senki sem menekülhet meg tőle, mindenkivel megtörténik. Bölcs dolog beletörődni abba, amin úgysem tudsz változtatni. (Ha nem kedvelsz egy évszakot, attól az még tőled függetlenül is bekövetkezik.) A hosszan tartó fájdalom elviselhető vagy megszokható; a rövid viszont heves és kibírhatatlan, de szerencsére nem tart sokáig. A test arra teremtődött, hogy helye legyen a léleknek; ne akard hát a testet a lélek elé helyezni. A bölcs nem okolja magát azért, mert tövis tépte a ruháját; az okos beteg nem a lelkét hibáztatja azért, mert a teste megsérült.

A halál az élet próbatétele; az a pillanat, amikor leszüreteljük tetteink édes vagy keserű gyümölcseit. Ez a pillanat teszi fel a koronát életedre; ekkor szétfoszlanak az ábrándok és a téveszmék, s az igazság megmutatja magát. Aki tudja, hogyan kell fogadnia a halált, nem tölthette hiábavalóan az életét, nem vesztegette fölöslegesen az idejét. Aki mindig szem előtt tartja, hogy egyszer meghal, elégedett lehet, amíg él; aki megfeledkezik az elmúlásról, semmiben sem lelhet örömet, míg él. Aki tudatában van a halálnak, mindent világosan lát; aki csak a legvégső percben döbben rá, hogy nem kerülheti el, úgy érezheti, megfosztják attól a kincstől, amit az élet jelent számára. Tanuld meg, hogyan lehet nemesen, büszkén meghalni. Halálod előtt szabadulj meg bűneidtől. Boldog csak az lehet, aki halála előtt befejezettnek tekinti élete minden eseményét, akinek a pillanat eljövetelekor már nincs más dolga, mint meghalni; aki nem akarja elodázni az elmúlást, mert már nem venné hasznát az időnek, amit nyerne. Ne kerüld a halált – ez gyengeség. Ne rettegj tőle, mert nem értheted meg, mi is ez valójában. Ne hidd, hogy az élet annál boldogabb, minél hosszabb; hogy az emberre akkor emlékeznek majd jó szívvel, ha sokáig létezett ebben a világban. A halállal nincs mindennek vége – ez csak a kezdet.”

 

 

Vegyük észre, hogy a dűlőutak mentén, a völgyekben és a hegycsúcsokon, a templomokban és a családi otthonokban álló feszületek nem hangolnak le bennünket, mert éppen azt sejtetik, hogy az ember nem él, s (főképpen) nem hal meg hiába. Az emberi élet a halálban értékelődik azzá, ami valójában. A halálra gondolás nem más, mint szerető törődés az élettel. A halál valójában és teljes mélységében megtapasztalhatatlan, amíg el nem szenvedjük (noha kétségkívül akadnak bőven ún. „halál-közeli élmények”, „látnoki, prófétai beszámolók” is). Addig, míg (várva- váratlanul) elénk nem toppan, folyamatos éberséggel és töretlen hittel készülnünk kell a fogadására. Figyeljük meg, mit suttognak vagy kiáltanak a haldoklók, s képzeljük el, vajon milyen szavak hagyják el a mi ajkunkat, ha fölvillan előttünk a Végtelenség. (Jézus a keresztfán, utolsó leheletével a következőket mondta: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?!” Itt a személyiség széthullása, a magány és az üresség átélése sikoltott fel benne. – „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Itt elérkezett a hazatérés, az isteni egyesülés pillanata. – „Beteljesedett.” Ezzel végérvényesen teljessé vált az élete, majd harmadnapon föltámadt sírjából.)

Építsük együtt Isten országát, a Szeretet földjét! Ez azt jelenti, hogy békéljünk meg egymással (a megrögzött gonoszokat, nemzetpusztítókat, hazaárulókat kivéve!), forduljunk el a rossztól, tűzzünk magunk és közösségeink elé nemes célokat. Teremtsünk lehetőségeket arra, hogy mindenki érdemeinek megfelelően érvényesülhessen, szabadon kifejthesse tehetségét és képességeit, s egymást bátorítsa, erősítse a szeretet útján. Másképpen szólva: igyekezzünk valamennyien Isten védelmező tenyerén élni, s az Ő lángoló Szívében meghalni, hogy örökre egyesülhessünk Vele!

Megjegyzések:

1.) Nem vagyok teológus, sem „hivatásos” vallásszakértő (csupán kutató szellemű magyar költő és hívő keresztény), ezért tanulmányomban előfordulhatnak kisebb pontatlanságok, noha elég alaposan elmélyültem választott témámban. Bízom a képzett olvasók megértésében, s persze abban is, hogy semmilyen sértő, durva melléfogást nem követtem el. Ha mégis hibáztam itt-ott, úgy mindenkitől előre is elnézést kérek.

2.) Kapcsolódó (2 évvel korábbi) cikkemet – Halottak napjára – és csatolt verseimet is ajánlom szíves figyelmükbe; lásd: http://kuruc.info/r/7/68754/

Siklósi András

+

yorick

Siklósi András versei

 

Dal

Száz hattyú fehérlik egy tó közepében

tűzliliom lángol mind a száz csőrében

Ha szirmuk vízbe hull és hamuvá porlik

elszáll életem is lelkem dallá foszlik

De ha nem hervad el nem alszik ki többé

én is élni fogok örökkön-örökké

*

Intelmek

Kétségek furakodnak közénk

nem látunk a horizonton túlra

Vergődünk botladozunk

fuldoklunk csak a földön

Időnk gyorsan elszáll

alig van néhány hasznos évünk

Védtelenek vagyunk

a végtelen táguló világban

de gazdagok is

mert gondolataink még határtalanabbak

Mégse töprengjünk a halál titkán

hisz úgyis kioltja életünket

s bármit teszünk

kíméletlenül sírba fektet

.

A túlvilágról még senki se jött vissza

senki se szólt hozzánk

senki se tudja mi lehet a titka

Föltámadunk-e egy új alakban

vagy szétporlunk eltűnünk végleg

Legyen bár száz halálunk

életünk mégis egy van

s el kell számolnunk vele

Mentsük meg lelkünk kincseit

éljünk okosan bátran

Nagyok szabadok így leszünk

s így győzhetünk csak

a halálon

*

Távozó öregek

Kiülnek a házak elé

mint a fészküket őrző madarak

Hajlott háttal elcsoszognak

tejet kenyeret

orvosságot venni

Betérnek olykor

a templomba temetőbe

és félénken

elmormolnak egy-egy imát

vagy szárnyaszegetten

betegen hallgatnak

Nem bízhatnak

többé semmiben

megváltás nekik a vég

.

Sokat próbáltak

Dante poklain

vergődtek keresztül

Alig volt örömük

ma már reményük sincs

Becsülettel éltek

s koldusként mennek el

Nem törődik velük senki

faképnél hagyta őket a haza

Kopár tölgyként sötétlenek

a megtizedelt erdő közepén

Kinyújtóztatják fáradt tagjaikat

sütkéreznek még

az őszi fényben

Bámulja őket a lebukó nap

de nem ad vigasztalást

.

Búcsúznak a világtól

Hasadt szívvel várnak sorukra

félhalottak és tehetetlenek

Elrohannak fölöttük az évek

nincs célja értelme létüknek

nem hiányzanak senkinek

Csordultig telnek

bánattal keserűséggel

de nem lázadnak

nem is kiabálnak

Könnyű elbánni velük

Fölhasználták erejüket

kiszívták vérüket

s most elhajítják őket

mint megunt ócskaságot

.

Kár értük

sajnálom valamennyit

szegényebbek leszünk nélkülük

Eltűnik velük a dal

kiapadnak a mesék forrásai

megnémulnak a balladák

lesántul a tánc

Sírba száll velük egy kor

elnéptelenednek falvaink

pusztul a magyarság

halálba szédül az ország

*

Zakopane

Fehér óriások voltak a fák

és véres tányérból evett a nap

a hörgő szelek fejüket rázták

s felkorbácsolták az alvó havat

.

Másnap mosolygó meleg fűtött

belül mégis megfagyott a kedvem

mostoha sorsom messze űzött

világgá bujdosott árva lettem

.

Megtört a fény a hegyek csúcsán

fojtogattak a csendes kövek

sírva sírtam a lét határán

ahol az őrök halott szívek

.

Kövéren izzott szikrázott minden

gyémántos álmok futottak elém

Szaladt az idő röpült felettem

és tüzes nyilakat dobált felém

.

Hívott hogy én is suhanjak szálljak

legyek a társa végtelen útjain

de a semmiből nem nőnek szárnyak

zene se csendül tört hangszer húrjain

.

Illan az élet mint az árnyék

a vad sziklák közt torz halál nevet

Fennkölt kopár rémes a tájék

Valahol harang szól Engem temet

*

Űzött vad

(Petőfi emlékére)

A semmiből jöttél mint űzött vadállat

Egyedül maradtál Üvöltve rád támad

a felhergelt tömeg

Sohase érti meg

halhatatlan lelked Meg nem bocsátható

örök tagadás vagy eretnek lázadó

égbe törő vulkán

A szabadság útján

csillagok közt vágtatsz Ürpoklok rémei

harapnak beléd Átvergődsz rajtuk s neki-

feszülsz a világnak

Forradalmi lázak

gyújtottak szívedben máglyát Fölégeted

a Sötétség fészkét Ledöntöd népeket

rontó bálványait

Szétzúzod rácsait

gyilkos börtönünknek s mint elérhetetlen

fényes üstökös eltűnsz a végtelenben

*

Pásztortüzekben égek

A messzi tüzekben lelkem táncol

lobogó hajam az élet gyökere

Szomorú szemem népemben lángol

sorsverte reményem százezrek hite

.

Versem túlzeng léten s elmúláson

szelek szárnyán röpül a végtelenbe

Egy vágyam van csak gyönyörű álom:

még tovább jutni – az emberszívekbe

*

Imádság ünnepért

(A 70 éves Zas Lórántnak a régi barátsággal)

Asztalunkra kenyeret

– kiváltképp ha nincsen –

s kupánkba bort eleget

adjál Uramisten

.

Ne szipolyozzon senki

s ne dolgozzunk ingyen

A hazánkból ne űzz ki

minket Uramisten

.

Országodba fogadj be

mert bár bűnben élünk

megbocsátunk s bocsáss meg

Uramisten nékünk

.

A ránk váró halállal

birkózzunk meg könnyen

kórral bajjal viszállyal

ne sújts Uramisten

.

Szereteted áraszd ki

sugározd ránk fényed

hogy zenghesse mindenki

örök dicsőséged

.

Ne fordulj el légy velünk

erősíts a hitben

Aki bántja nemzetünk

üssed Uramisten

.

Szülessen sok gyermekünk

Kárpáton túl s innen

Öntudatlan elvesznünk

ne hagyj Uramisten

.

S mit remélünk oly nagyon

– melynél szebb kincs nincsen –

végre éljünk szabadon

add meg Uramisten

.

Karold föl népünk ügyét

virágozzon minden

A magyarok ünnepét

hozd el s áldd meg Isten

boldog_nyito