LION FEUCHTWANGER

(1884-1958)

A régi korokban játszódó szépirodalom - regény, dráma - nem mindig törekedett történelmi hitelességre. A cselekmények általában régen, az ókorban, középkorban játszódtak anélkül, hogy gondoltak volna a régiségtani hitelességre. Csak a felvilágosodás hitelességigénye, majd a romantika figyelme a valóság túlzásaira, szélsőségességeire tette szükségessé a felidézett kornak a jelentől különböző régiségtani hitelességét. A drámairodalomban Schiller, és nemsokára a regényben Walter Scott különíti el élesen a jelenben játszódó "társadalmi" és a régebbi korokat felidéző "történelmi" szépirodalmat. Scott hatása döntő a szépirodalomra. Angliában a Scottot közvetlenül követő Bulwer (a "Pompei utolsó napjai" és a "Rienzi" szerzője), Franciaországban Victor Hugo és az idősebb Dumas, német nyelven a svájci Conrad Ferdinand Meyer, minálunk Jósika és Jókai, Európa-szerte csaknem valamennyi nemzet romantikája elkülönült és közkedvelt műfajjá tette a történelmi regényt. Ennek közvetlen folytatása volt a diadalmas realizmus történelmileg is, régiségtanilag is hiteles történelemidézése, legmagasabb fokon Tolsztoj "Háború és béké"-je és Flaubert "Szalambó"-ja. Ezek élő hagyományként öröklődtek a huszadik század irodalmára. Ehhez párosult az utóbbi évszázadban egyre divatosabb "életrajzregények" elszaporodása. Ez a műfajárnyalat átmenetet valósított meg a képzelet mozgatta regény és a történelmi adatokat hitelesen közlő, mégis szórakoztató-gyönyörködtető esszé között. Századunk történelmi szépirodalma művészien olvasztja össze a képzelet és a hitelesség igényét. Nagymértékben fellendült a történelmi szépirodalom, a legnagyobbak is oda-odafordultak régmúlt korok megjelenítéséhez. Thomas Mann a közelmúltban játszódó "Lotte Weimarban"-ja és még inkább a régmúltakat felidéző "József és testvérei" című regényciklusa, vagy Anatole France "Thaisz"-a, "Az istenek szomjaznak" című regénye és számos történelmi novellája, Heinrich Mann "IV. Henrik"-je. Alekszej Tolsztoj "Első Péter"-e az egész világirodalom számára ösztönző volt a történelmi elbeszélő műfajok elterjedésére. Ennek az újra divattá váló műfajtípusnak talán legművészibb és legnépszerűbb szerzője a német Lion Feuchtwanger.

Feuchtwangerék gazdagok voltak. Lion apja gyáros a kapitalizmus fénykorában, a XIX. század végső évtizedeiben. A Német császárság lelkes és bizakodó nacionalizmust öntött junkerekbe és a burzsoákba is. Egész Európában köztudomású volt, hogy a német zsidó polgárság gyönyörűséggel élt a németségtudatban és a hazafias pátoszban. Sokkal később, az "Oppermann testvérek" című regényben van egy serdülőkorú zsidó fiú, aki eredendően azonosítja magát a germán őstörténettől és mitológiától kezdve a múlt és jelen minden olyan mozzanatával, amelyre büszke lehet egy német. Amikor pedig nemcsak kétségessé, hanem lehetetlenné válik, hogy egy zsidó német lehessen, akkor lelkében összeomlik és belepusztul.

Ez az ifjú önéletrajzi emlék: ilyen volt ő is serdülőkorában. Ezért indult az egyetemen germanistának, és hogy visszanyúljon az indogermán előzményekig, megtanult szanszkritul is. Egyébként is telhetetlen volt a művelődésben. Az egyetemi évek alatt a nyelvészeti és kultúrtörténeti témák mellé felvette a filozófiai és antropológiai órákat. Ezek azonban mind csak alapok voltak a szakadatlan, szenvedélyes olvasással bővített művelődésben. A kitűnő tanuló művelődési vágyát örömmel, büszkeséggel vette tudomásul a család. Apja semmi pénzt nem sajnált tőle. Ha látni akarta Róma emlékeit, utazhatott Olaszországba, a görög szobrok és oszlopok élményéért megnézhette a görög látnivalókat. Görögül olvasta a görög klasszikusok és történetírók műveit, latinul a római irodalmat. A francia forradalomért francia költők, írók és történészek hatására lelkesedett. 23 éves korában disszertációját Heine "A bacharachi rabbi" című töredékesen fennmaradt elbeszélő költeményének elemző értelmezéséről írta. Ennek és szigorlatainak alapján nyerte dicsérettel a doktori címet. Hamarosan már folyóiratot szerkesztett és olyan drámákat írt, amelyek ókori tragédiák és komédiák újrafeldolgozásai voltak. Aiszkhülosz, Arisztophanész, az indiai, szanszkritul író Kálidásza erősen aktualizált változatait a színházak is elfogadták. Hanem amikor Plautus "Hadifoglyok" című érzelmes komédiájának a témáját írta újra, erősen aktualizálva, politikai célzásokkal, ezt a hatóság betiltotta. Ekkor ugyanis már oly sok forradalmi célzatú szocialista, anarchista, a francia felvilágosodás klasszikusaitól származó könyveket olvasott, hogy kritikai szemmel kezdte nézni az imperializmus hódító szellemét. A betiltás azonban mindig jó propaganda az irodalomnak. Az akkor már nagy hírű, nála 9 évvel idősebb Thomas Mann is felfedezte, pártolta, témáit is megbeszélte vele. És életre szóló barátságot kötött a 16 évvel ifjabb, még sihederkorú Bertolt Brechttel, aki úgyszintén gyáros fia volt, de egész fiatalon már harcosan szemben állt otthona világával és eszméivel. Nem voltak szocialisták, igazán sose lettek azok, de rokonszenveztek a szocializmussal. Amikor 1918-ban Bajorországban egy némileg szocialista, bár inkább anarchista zendülés tört ki, amelyet hamarosan elfojtottak, mindketten együtt éreztek a lázongókkal.

Amikor 1923-ban Münchenben a hitlerizmus előjátékaként a "sörpuccs"-nak nevezett zavargás kitört, Feuchtwanger is, Brecht is, de a mindig megfontolt Thomas Mann is szorongani kezdett a jövőért. A mozgalmat hamar leverték, de a látni tudók félni kezdtek.

Erre az időre a több műfajban is kisebb-nagyobb sikerrel jelentkező Feuchtwangerban már kialakult az a történelmet és a jelent párhuzamosan látó szemlélet, amellyel a múltban is a jelenre utaló mozzanatokat kereste, és a jelen mozzanatait nagy távlatú történelmi eseményként vette tudomásul. Ha néhány ezután írt regénye kifejezetten a fenyegető veszéllyel, a náci mozgalom kialakulásával, majd uralomra kerülésével is foglalkozik, a hitlerista mozgalmat mint történelmi jelenséget nemcsak Németországot, de egész Európát fenyegető közveszélyként tudja ábrázolni. Ugyanakkor a múlt németországi zsidóságának és antiszemitizmusának eseményeiben a jelen előképeit látja. A két nagy sikerű regénye, amely a húszas években egyszerre világhírűvé tette a nevét - a náci mozgalom kezdeteit tragikusan és ironikusan megjelenítő "Eredmény" című, és a XVIII. században játszódó "Jud Süss" (magyar fordításban "A herceg és zsidaja") egyaránt kétségtelenné tette, hogy a szerző szorongással és harcos indulattal áll szemben a hatalmasodó mozgalommal. De még valamivel ezek előtt világsiker volt első történelmi regénye, "A csúnya hercegnő". Ez a középkorban játszódik, amikor Tirol még önálló feudális fejedelemség volt. Ez a nagyon érdekes, kifejezetten szép, társadalomtörténetileg is, lélektanilag is hitelesen felépített epikus mű otthon is, világszerte is könyvsiker volt.

A fokozódó irodalmi népszerűség azonban oly köztudottá tette az antiszemiták gyűlöletét, hogy 1933-ban Hitler hatalomátvétele pillanatában tudta, hogy menekülnie kell. Szinte azonnal átlépett a határon, Franciaországba ment, ahol a háború - a második világháború - kitöréséig, 1940-ig nagyrabecsüléssel fogadták. E hét év alatt regényeinek jó részét ott írta. Ezeket külföldön is persze német nyelven írta, de francia fordításaik az eredetivel csaknem egyszerre jelentek meg. Az eleve nyelvtudósnak induló szerző ugyan franciául is, angolul is csaknem anyanyelvi szinten tudott, a fordításokat maga ellenőrizte, de dacos német öntudattal nem volt hajlandó anyanyelvén kívül más nyelven fogalmazni. Franciaországban írta az "Oppermann-tetralógia" következő három regényét, az Oppermann fivérek és családjuk megpróbáltatásait otthon a náci Németországban, és a svájci emigrációba menekült fivér lelki szenvedését külföldön. És ott írta a "József trilógiá"-t amelyet a nagy életmű fő művének mondhatunk. Első - és azóta is leghíresebb - regénye, "A zsidó háború" olyan világsiker volt, hogy egymás után meghívták Amerikába és a Szovjetunióba. Mindkét helyen ünnepelve fogadták, Washingtonban Roosevelt elnök, Moszkvában Sztálin személyesen köszöntötte. Német hazájában pedig megfosztották nemcsak állampolgárságától, de doktori címétől is.

A trilógia hőse Josephus Flavius, az ókori zsidóból jött római történetíró és körülötte a történelem a Flavius-császárok korában. (Josephus Flavius latin neve onnét származik, hogy hadifogoly volt Rómában, és ott a Flavius-családból származó Vespasianus császár szabadította fel. A felszabadított rabszolgák pedig szokásból is, hálából is a felszabadítók családnevét vették fel.) Ha a nagy hírű, görögül író római zsidó történettudós regénybeli életmozzanataiban van is némi utalás Feuchtwanger saját élményeire, a nagy mű rendkívül hitelesen és szemléletesen mutatja be a Római Birodalom vonzó és riasztó sajátosságait. Önmagában indokolja írójának nagy hírét is, népszerűségét is. Az első két rész híven is követi a hajdani történetíró életútját. Csak a harmadik részben kanyarodik el Josephus útja az egykori valóságtól. Igazából az egykori történetíró élete a római korszakban már mindenestül rómaivá vált. Rómában szobrot is emeltek neki. Feuchtwangernél Josephus élete végén egyre jobban átéli a zsidóság szenvedéseit és hazamegy megalázott hazájába meghalni. Ez már az író vallomása volt, aki ekkor még nem mehetett haza Németországba. 1940-ben, amikor Hitler hadai elárasztották Franciaországot is, Feuchtwangert is, mint oly sokakat, internálták. Félő volt, hogy kiadják a németeknek. De amerikai tisztelőinek közbenjárására mégis inkább kitoloncolták. Hajóra szállhatott és eljuthatott Amerikába, ahol a háború végéig élhetett. Csak akkor tért haza, amikor formailag is különvált Nyugat- és Kelet-Németország. Az NDK-ba költözött, ott természetesen azonnal visszakapta az állampolgársággal együtt doktorátusát, nemzeti díjjal tüntették ki, a Humboldt-egyetem díszdoktorává avatta.

Volt még egy évtizede. Ezalatt három remekmívű történelmi regényt írt, mindhármat egy-egy nagy hírű férfi életútjához kapcsolva. Az első a "Fegyvert Amerikának" című (magyar fordításban: "Rókák a szőlőben") Beaumarchais kalandos, némileg kalandor élete kapcsán idézi a francia felvilágosodás és Amerika szabadságharcának korát. A másik is a francia XVIII. századba vezet, a Rousseauról szóló "Balgák bölcsessége". A harmadik, az utolsó a híres spanyol festőnek, "Goya"-nak dicsőséges és gyötrelmes életútját idézi fel. Ez is világsiker volt.

72 éves korában halt meg. Mint ahogy a híres zsidó Josephus Flavius tisztelt rómaiként fejezte be életét, a zsidó Feuchtwanger tisztelt német íróként juthatott a földi élet végére. Ahogy mindketten kívánták.

*

Lion Feuchtwanger: Oppenheim-testvérek

(Regény, fordította Turóczi József. Budapest, 1935. Káldor kiadása)

Vidor Imre

Lion Feuchtwanger most ötvenegy éves. Nevét a világhír felkapta. Nincs ma kultúrország, ahol ne ismernék, ahol regényeit vagy fordításban vagy eredetiben ne olvasnák.

Eleinte drámákkal próbálkozott írói pályáján. Írt vagy nyolc drámát, de híre hazája, Németország és talán szűkebb hazája, München határain túl nem jutott.

1925-ben jelent meg Jud Süss című történeti regénye (magyar fordításban: A herceg és zsidaja). Ezzel a témával 1918-ban színdarab alakjában próbálkozott először, nemrég Londonban elő is adták, de csak a regény nagy sikerének hatása alatt. Süss-Oppenheimer történelmi alak. Lángeszű zsidó kalandor, aki az uralkodó herceg védelmében a gazdagság és a társadalmi rang hihetetlenül magas fokára ugrik fel, és kiszakadva talajából, gyökértelenül lebegve a magasságban tragikusan bukik le az ellene kavargó gyűlölet örvényébe, és csak a halálában emelkedik fel ismét szimbolikusan is, de a valóságban is, mert akasztófáját, amelyen kivégzik, toronyszerű emelvényen állították fel. Az urat mímelő, gettózsidóból átmenet nélkül úrrá lenni akaró zsidó egyéni tragédiája után kis kitérővel (mert közben megírja Die hassliche Herzogin című regényét, amelynek Margarethe Maultasch, tiroli hercegnő megrázóan szomorú sorsa a tárgya) a zsidó nemzet egyetemes tragédiája felé fordul. Der jüdische Krieg (A zsidó háború) című művében a zsidó nép nemzeti államának pusztulását írja meg megrendítő drámai erővel, nagyszerű megjelenítő tehetséggel.

Feutchtwanger erőssége (majdnem azt írtam: szakmája) a történelmi regény. A történelem nem lát napokat, éveket, év[446]tizedeket, csak eseményeket. És tömegeket, amelyekből az egyént csak akkor veszi észre, ha a tömegmozgalom háborgó hullámai éppen a felszínre vetik, vagy ha benne van a mozgató erő, amelynek a hullámok elindításában része van. A történelmi regény írója, ha kiragad a múltból ilyen egyént, be kell őt állítania az elmosódott évek, hónapok, napok és órák reális vagy legalábbis reálisnak látszó keretébe, a folyamatos élet és nem a történelmi időszakok ugrásszerű sodrába, terekbe, utcákba, házakba és szobákba. Fel kell öltöztetnie őt ruhákba, asztalhoz kell ültetnie, társaságokba kell küldenie. Élnie, járnia, ülnie, ennie, innia, beszélnie kell a halottaiból életre támasztott történelmi egyénnek. Az írónak ki kell töltenie azokat a hézagokat, amelyeket a nagy vonásokkal dolgozó történelem természetszerűleg hagy. Ehhez az írói fantázia magában nem elég még akkor sem, ha olyan gigászi, mint Jókaié. A történelmi regény írójának ismernie kell apróra azt a kort, amelyben hőse él. A ruhák szabásától, a lakások berendezésétől, az ételek és italok rendjétől kezdve az ideológiáig, a világképig, a korszerű műveltség, állami és társadalmi berendezkedés minden részletéig.

Feuchtwanger a történelmi regényírás e technikai felkészültségével is a legnagyobb mértékben rendelkezik. Ezernyolcszázhatvanöt éves alakjai a zsidó háborúban olyan magától értődő természetességgel mozognak, beszélnek és cselekszenek, hogy valósággal élőknek hatnak.

Mindezt – úgy érzem – el kellett mondani, mielőtt legújabb regénye tárgyalását megkezdeném.

Hogyan viselkedik – ez volt az első kérdésem – a történelmi regények írására specializálódott író, ha témául a jelenkor, a saját kora történelmének a megírásához fog? Nagy távlatokra beállított szeme és képzelőtehetsége hogyan látja az előtte lefolyó eseményeket, amelyekről közvetlen tapasztalata van? Amikor a hullámok mozgása, a rengés még nem pihent el, hogy hatásaiban felmérhető lenne?

A német kohóban még izzik, fortyog, füstöl, és lángol minden. „Ha forr az érc, a rossz salak kihull… Az eszmék erősbek a rossz anyagnál. Ezt ledöntheti erőszak, az örökre élni fog.” Ezt Madách írta a francia forradalomról, de hetven évvel később.

Feuchtwanger benne él ebben a német országrengésben, annak szenvedő részese. És történelmi regényt ír róla. Kettőt. Az első az Erfolg (Siker) volt. A kispolgár forradalmi kilengésének az elindulását írta meg abban, ahogy az szülővárosában, Münchenben történt. És ez a másik, a nagy német tragédia: Oppenheim-testvérek. (Vajon véletlen-e a név hasonlósága Süss-Oppenheimer, a herceg zsidaja nevével?) Előnye vagy hátránya-e a regénynek, a történelmi regénynek az a felfokozott, szenvedő, vonagló szubjektivitás, amely talán zavarja is a tisztánlátást?

A regény utószavában Feuchtwanger azt írja: „A könyv egyetlen alakja sem élt 1932–33-ban a Német Birodalom határain belül, úgyhogy létezését okmányszerűen igazolhatnék. De a maguk összességében éltek valamennyien. A szerző eltüntette az egyes arcok fényképszerű realitását, hogy megközelítse a típus képzelt igazságát. Az Oppenheim-testvérek című regény alakjai nem valóságos, hanem történeti emberek.”

Az író tehát ebben a művében is hű marad, vagy legalábbis arra törekszik, hogy hű maradjon a történelmi regény módszeréhez, hogy típusokat, a kor megszólaltatóit hozza elénk.

Az Oppenheim-testvérek zsidó család. Lehet-e, helyes-e a német forradalmat vagy újalakulatot egy zsidó család keretébe összesűríteni? Hiszen Németország hatvanmillió lakosa között csak hatszázezer zsidó élt. Elenyésző kisebbség. És mégis így van. A hitlerizmus programjának sarkalatos, arckimédészi pontja a zsidókérdés. Az Oppenheimek családja négy ágból áll. Gusztáv, esszéista, széplélek, irodalommal, művészettel, tudománnyal flörtölő, aki nagyon büszke arra, hogy Goethéhez hasonlít alakjában. Martin, a másik testvér, az örökölt bútorgyárüzemek és üzletek vezetője – a többi testvér csak részes –, kereskedő. A felesége keresztény asszony, előkelő családból való. Egyetlen fiuk Berthold, gimnazista, tehetséges fiú, a német irodalmi stílus kiváló művelője. A harmadik testvér Edgar, orvosprofesszor a városi klinikán, a róla elnevezett sebészeti eljárás feltalálója. A felesége szürke asszony, leánya Ruth külön fejezet. A negyedik testvér Klára, egy amerikai állampolgársággal bíró zsidónak, Jaques Lavondelnek a felesége. Fiuk Heinrich Bertholdnak osztálytársa, reális, okos fiú, kitűnő sportoló, az intézet híres kapusa a futballban. Mind a négy testvér gazdag, és szívvel-lélekkel németnek érzi, vallja magát. Őseik évszázadok óta laktak ott, ők német nyelvben, német szellemben, német irodalom és zene hatása alatt nevelkedtek – hát mi egyebek is lehetnének. Ez nem probléma, nem is vita tárgya, magától adódó természetes dolog.

Csak egyetlen tagja van a népes családnak, aki másképp érez: Ruth, Edgar professzor leánya. Ő cionista. A család jóindulattal mulat rajta, hadd járja a bolondját.

Ezekből áll a család. Élik a maguk zavartalan, jómódú életét, és nem akarják hinni, hogy olyan idő is jöhet, amely őket elsöpri, elpusztítja.

Különösen Gusztáv, a „litterary gentleman” filozofál sokat a dübörögve közeledő új időről.

Mühlheim, a család jogtanácsosa, a paragrafusok rideg embere figyelmezteti őt: „Láttuk a bilincseitől megszabadult proletárt, s ez nem volt szép. Láttuk a fékevesztett nagy polgárt, nagygazdát és militaristát, s ez utálatos volt. De mindez valóságos paradicsom lesz ahhoz a látványhoz képest, amelyet majd a fékevesztett kispolgár, a nemzeti szocialisták s vezérük nyújtanak.”

Gusztáv nem hiszi. Goethe, Kant, Schiller Németországa nem vadulhat el. „Nyugtalan időkben a nép egyik oldaláról a másikra veti magát, mint a lázbeteg.” Ennyi az egész, majd megnyugszik, majd elmúlik a láz. A német írók, művészek tiltakoznak írásban az új rezsim ellen. Gusztáv is aláírja. A nemzeti szocialista párt uralomra jutásával halálra keresik őt is. Jogtanácsosa unszolására külföldre menekül. Pár hétre, gondolja. Majd elrendeződik minden. „Emelkedünk, esünk, ide-oda vet a szél. Vödrök vagyunk a kút fenekén. A sors megtölti egyikünket, kiüríti másikunkat. Fölemel, lesüllyeszt, összeláncolja, ami ellenséges, ami harcban áll egymással szeszélyesen játszó gyermekként. Igen, az emelkedők s a süllyedők egymáshoz voltak kötve.”

A hatalomra jutott párt véresen kezdi a munkáját. Bernd Vogelsang tanár, osztályfőnök egy iskolai dolgozat miatt üldözi, megalázza, a németségből kiküszöböli, és a halálba kergeti Bertholdot. A bútorgyárat kiveszik az Oppenheimek kezéből. A gimnázium rektorát, szelídlelkű humanistát, kidobják állásából. Edgar kénytelen elhagyni a klinikát. Gyilkosságok. Koncentrációs táborok.

Gusztáv hallja, hallgatja ezeket a híreket. Kínlódik. „Egy azokkal, akik vernek, és egy azokkal, akiket megvernek.”

Még mindig bízik. „A hullám elmúlik, az ember érzése és gondolkozása elmúlik, akárcsak a hullám. De az embernek megadatott, hogy lehetővé tegye a lehetetlent. Azt mondja a hullámnak: – Állj meg, hullám! – Megrögzíti a múlandót a megreformált szó, a megreformált kő, a megformált hang segítségével.”

És hazamegy álnéven, elkért útlevéllel, hogy megrögzítse a hullámot. Elfogják egy óvatlan kijelentése miatt, koncentrációs táborba viszik, és amikor barátai nagy nehezen kiszabadítják, már fizikailag tönkretették. Rövidesen rá meghal.

Az Oppenheim család körül sok ember mozog. Régi német és új német. Emberek, típusok és sorsok. Mindet elmondani sok volna.

A regény? Hogy jól van megírva? Szépen, klasszikusan, érdekesen, drámai kiélezettséggel és feszültséggel? Hogy minden alakját mintha márványból vésték volna ki? Az ilyen elismerés Feuchtwanger könyvével szemben nagyképűség volna.

Élmény ennek a könyvnek elolvasása. Szomorú, lelket nyomasztó élmény. Az emberi kultúrát vádoló soraiból kicseng a tehetetlen kétségbeesés jajkiáltása. De a jajon túl, a sötétség mélységeiben fel-felcsillan valami kis biztató fény. Világítani, melegíteni még nem képes. De irányt mutathat a sötétségben botorkálóknak, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon…”

A fordítás jó, és szép. A kötet kiállítása kifogástalan.

*

Lion Feuchtwanger: Jud Süss,

ford.: Tandori Dezső,

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007, 591 oldal, 3999 Ft

A huszadik század első harmadának narratív irodalmában számos olyan tendencia mutatkozott meg, ami a megelőző századok szövegein szocializálódott jóemberek számára jogosan vetett fel kérdőjeleket. Az emlékezés működésének, a gondolatfolyamnak, és a különféle „idők” percepciójának középpontba helyezése (hogy csak a legelkoptatottabb példákkal éljek) éppen a „kőkemény” – általában egy mindentudó narrátor által vezérelt – elbeszélés ellenében alakították ki az „el-beszélés” hagyományát. A két vonulat (a „hagyományos” és az „újszerű”) azóta is békében megfér egymás mellett, bár ez nem is túl meglepő, hiszen nem két egymással összeférhetetlen dologról van szó. Feuchtwanger regénye az időszak nagy formabontó szövegei mellett jelent meg, de azt hiszem, semmi okunk nincsen a piedesztálra emelt nagyregények mögé helyezni egyfajta kanonikus besorolásban. A nagy „romantikus-realista-naturalista” szöveggalaxis modern leszármazottjának számító történelmi regény éppen annyi újszerűt mutat, hogy ez ne zavarjon meg semmifajta olvasatot, de így is szórakoztatólag hasson a mindenkori befogadó számára.

Mindenfajta tudálékoskodás mellett vagy annak ellenében számomra az volt a meglepő a Jud Süssben, hogy szerzője, a vaskos és nagyszabású regényeket írógató Feuchtwanger mennyire csínján bánt a mai szemmel pazarnak látszó poétikai lehetőségekkel. Kigondolta, (vélhetően) utánaolvasott, majd megírta – a hazánkban anno a vicces ’A herceg és zsidaja’ címen megjelent regényből mindenfajta narratív krikszkraksz, nyakatekert mnemotechnika, és fejezeteket betöltő, központozás nélküli tudatáram hiányzik, leszámítva (persze) egy két modern allűröcskét (persze ezekről a meglepetés kedvéért egy szót sem ejtek). A regény főszereplője Josef Süss Oppenheimer, a nemes zsidó família Württembergben munkálkodó porontya, aki a helyi hercegség ügyeinek meg- majd kiismerésével egyre feljebb küzdi magát a ranglétrán, majd annyira magasra kerül, hogy nem is csodálkozunk jó nagy puffanással végződő zuhanásán. A bökkenő az, hogy a nácik által az 1940-es években leegyszerűsített, eltorzított, majd propagandafilmbe implikált címszereplő története nemcsak a triviális fejlődés-kiteljesedés-bukás ívének figurájáról szól, hanem a zsidó önérzet, és a XVIII. század „németországi” körülményeinek való megfelelés között tétovázó kalandor szerethető alakjáról.

Nem véletlenül használtam a ’szerethető’ szót, hiszen – ahogy a mai világban – a korabeli időkben ugyanúgy éltek a zsidósággal kapcsolatos negatív előítéletek, mi sem egyszerűbb annál (azaz mi sem lehetett volna egyszerűbb) annál, hogy egy „törtető” (a regény jelen idejében teljességgel elképzelhetetlen kiváltságokat élvező) „hercegi udvari zsidót” összevont szemöldökkel bámuljanak meg a nagyurak. A Goebbels & Co. feladata az volt, hogy Süss alakjából eltávolítsa a humánumot, és olyannyira kiemelje a korabeli hierarchia Süss-szel szembeni alárendeltségét, hogy aztán egyértelmű legyen a sulykolt üzenet. Pedig, a humánum nagyon is központi szerepet tölt be a regény világában.

A fiatal Oppenheimert a történet kezdetén mindenki sültbolondnak nézi, amikor egy Karl Alexander nevű hadvezért támogat a hercegség trónjának megszerzéséért folytatott küzdelmek során. Süss-t azonban nem ejtették a fejére, számításai bejönnek, és a herceg mindenese lesz. Mivel az új fejedelem abszolút alkalmatlan a vezetésre, Josef intézi a bel- és külügyeket, az ő kezében fut össze az összes szál, ami persze számos irigy ellenséget szerez neki. Miközben a tartomány zsidóit állandó kamatadókkal, sarcokkal büntetik, mindezeken kívül pedig jól elagyabugyálják vagy leköpködik őket, egyik „képviselőjük” jól megszedi magát, európai királyi udvarok kurvái között válogat, és – uralkodik. Süss egyetlen gyenge pontja múltjából eredeztethető – amszterdami tanulóévei alatt gyereke született, akit azóta a titokzatos rabbi nagybácsi, a „bolygó zsidó” nevel a hercegség egyik eldugott szegletében. Süss egy állandóan tologatott végzetes választás előtt áll: szeresse, és saját maga nevelje gyerekét, ezzel eldobva magától a pompát vagy mutassa meg ország-világnak, hogy zsidó létére meddig képes eljutni. Egyfelől kikeresztelkedett – ezzel egy csapásra „elismert” – bátyja, valamint Gabriel rabbi próbálják meggyőzni a „beilleszkedésről”, másrészt azonban ott van a gyémántokkal kirakott mézesmadzag: a hatalom, és ezzel a lehetséges fricska, amit az udvar körül sertepertélő lezüllött zsidó pénzembereknek mutathat. Döntését, ahogy az ilyenkor lenni szokott, egy külső körülmény hozza meg, amit a felgyorsult események közepette még egy óriási csavar is befolyásol. A főszereplő őrült erővel veti bele magát saját hadjáratába, melynek célja az, hogy etikai fronton rendbe tegye a helyzetet, még ha ez saját egzisztenciájába is kerül.

A regény szempontjából teljesen lényegtelen, hogy mi állt készen Feuchtwanger számára, és mit adott hozzá ő maga a történethez – remek dolgot vitt véghez. A Jud Süss segítségével belekukkanthatunk a korabeli „birodalom” mocskos üzelmeibe, a titkos udvari intrikákba, az ellenreformáció mindent elsöprő erejébe, megismerhetjük az állandóan rangjelekben pompázó nagyurakat, a csúszómászó bürokratákat, a lábukat egy nyakékért széttáró nőket, és a kifinomult, ámde összeesküvéseket forraló nagyvilági dámákat is. Feuchtwanger egyetlen hibája az, hogy képtelen az önkorlátozásra: mindent bemutat, aprólékosan feltár, és regénye cselekményének központi szálát akkurátusan a „kontextushoz” igazítja. Képes arra, hogy érdekessé tegye a történelemkönyv egyik fejezetét, és az első látásra egyszerű történetet is, középpontban Oppenheimerrel. A Jud Süss ott van a legnagyobb regények sorában.

http://konyves.blog.hu/2008/05/27/judenstil

*

Jud Süss magyar felirattal

http://www.youtube.com/watch?v=qBGBys5215Y&feature=share&bpctr=1348258254

+

J. R. George: Jud Süss

TÖRTÉNELMI REGÉNY

A hasonló című Terra-filmből vett 16 képpel.

E könyvet a Jud Süss című, Ferdinand Marian, Kristina Söderbaum, Heinrich George és Werner Kraus főszereplésével, Veit Herlan rendezésében készült film nyomán J. R. George írta, Veit Herlan, Eberhardt Wolfgang Möller és Ludwig Metzger forgatókönyvének felhasználásával.

http://betiltva.com/2006-2009/j-r-george-jud-suss-i-resz/

*

Málnási Ödön:

Magyarország első Jud Süsse: Snéor-Szerencsés Imre

A Mátyás király halálát követő nemzedék népsorvasztó, néppusztító, országveszejtő korszakában az ismeretlenség homályából bújt elő egy zsidó pénzváltó és hamarosan feltornázta magát a gazdaságpolitika parancsnoki hídjára. Származása ismeretlen. Csak egy bizonyos: minden őse zsidó volt. Gazdag apja Efrájim névre hallgatott. A zsidó pénzfi eredeti neve: Snéór Zálmón, amelyből népies használatban Snéor Salamon lett Csakhogy Snéornak a Salamon nem tetszett Etel-nek írta magát, mint ahogy napjainkig szokták a tetszetősebb, mimikrisebb neveket használni. Snéor Zálmón születési éve is bizonytalan. Halálakor, 1526-ban „agg”-nak ismerték. Tehát 1450 körül születhetett. A budavári Zsidó-utcában lakott zsidó feleségével és két fiáival. Fiai: Ábrahám és Efrajim.

Snéor Zálmón javakorában Budán gyakori volt a zsidók miatti forrongás. A zsidók kapzsisága és hatalmaskodása 1494-ben a jámbor budai polgárokat parázs tüntetésre ragadta. Az antijudaista tüntetőket Bakócz Tamás akkori kancellár és püspök lovascsapatai szórták szét; három magyar gyermeket halába is gázoltak a főpapi lovasok. Két évvel később, 1496-ban a budai zsidó gyermekek — valószínűleg a Zsidó-utcában lakó két Snéor-fiú is — megtámadták a budai magyar gyermekeket. A gyermekek utcai verekedése magával ragadta a szülőket is. A gyermekeik védelmére siető budai polgárok és a zsidók küzdelmébe Bakócz püspök lovasai újból beavatkoztak, természetesen a zsidók oldalán. Emiatt olyan parázs küzdelem fejlődött ki, hogy csak a zsidók kölcsönei által nekik lekötelezett király testőrei tudtak az antijudaisták többnapos tüntetésének véget vetni. Királyi testőrök és főpapi lovasok közös erővel fojtották vérbe a budai polgárok antijudaista feleszmélését: sok antijudaistát a tömeg előtt felakasztottak. A budai zsidók boldog purimot tartottak. Bizonyosan a Snéor-.család is.

Snéor Zálmón őrömében kicsapott a medréből. Valószínűleg egyik üzleti útja alkalmával megismerkedett egy kolozsvári magyar nővel, aki elég fajáruló volt ahhoz, hogy a gazdag zsidónak kiszolgáltassa magát. A viszony hamarosan kitudódott. Már pedig ezidőben az árja nővel viszonyba jutó családos zsidó férfire tűzhalál, megégetés büntetése várt. A büntetés alól csak egyféleként lehetett mentesülni: katolikus hitre téréssel és katolikus egyházi házassággal.

A magas pártfogók

A máglyától menekülő Snéor Zálmón egész közeli ismerőséhez, üzletfeléhez és pártfogójához, az ezidőtájt nádorrá választott Perényi Imréhez fordult kérésével: vállalja el a keresztapaságot! Perényinek elég oka volt Snéorral szemben a jóindulat megbizonyítására. Csak egy feltétele volt: tartsa szerencséjének a Perényi keresztnevéhez a szerencsés jelző felvételét. így lett Snéor Zálmónból: Szerencsés Imre.

Az igazi szerencse fel is virradt Snéorra. Zsidó feleségét és két zsidó fiát a Zsidó-utcai lakásaiban hagyta, de ellátásukról bőségesen gondoskodott. Azután a Szent György-téren vásárolt magának szép házat, ahová kolozsvári magyar feleségével beköltözött. Ebből a házasságból is született egy félzsidó fia.

A keresztapa nádoron keresztül a gazdag Szerencsés Imre közelebbi kapcsolatba jutott a magyarországi zsidóság kiváló pártfogójával: Bakócz Tamás bíboros érsekkel, 26 egyházi javadalom, legalább évi 300.000 aranyforintnyi jövedelem és többek között a velencei köztársaság tekintélyes évi zsoldjának élvezőjével, akit mindenhová ezer lovasa, rengeteg hintója kísérte és az egykorú követjelentés szerint egyszemélyben Magyarország „pápája és királya” volt. A semmiből sokszázezer holdas magánvagyont szerzett bíboros-érsek még idejében hozta össze zsidó pártfogoltját, Szerencsés Imrét a későbbi esztergomi érsekkel, Szalkai Lászlóval. Ez a főpap is két elődjéhez, Bakóczhoz és Szatmári Györgyhöz hasonló mértékben szerette a pénzt és a háremtartást, éppen ezért a pénzes zsidót is. Semmiből mesés gazdagsághoz csak zsidó segítséggel és zsidó módszerrel juthatott. Szalkai püspök, mint királyi kancellár és kincstárnok 1520 körül beajánlotta zsidó barátját a királynak alkincstárnoki tisztségre. Szalkai sok más elfoglaltsága folytán ez azt jelentette, hogy a magyar királyság gazdaságpolitikájának parancsnoki hídján Szerencsés Imre lett a parancsnok.

Snéor-Szerencsés legelőszőr a királyt és királynét kötelezte le kölcsönein kívül számtalan figyelmeskedésével. A csak lovagi tornának, vadászatnak, evésnek, ivásnak, társasjátékoknak és dorbézolásoknak élő király hamar szemet huny Snéor-Szerencsés Imre gazdaságpolitikai garázdálkodásaival szemben. Sőt annyira zsidó befolyás alá kerül a király, hogy 1520-ban, Snéor kinevezése után azonnal felszabadítja a zsidókat a zsidó kalap, a vörös köpeny és a sárga folt viselése alól. Szerencsés Imre mindenekelőtt a királyi kincstár jövedelmének rendszeres és módszeres elsikkasztására rendezkedett be.

Nincs pénz a hadsereg felszerelésére

Ugyanekkor az ország határain már vészfelhők gomolyogtak. Nándorfehérvárt ostromolja a török, de a főurak Budán vigadoznak, Snéor-Szerencsés Imre Szent György-téri palotájában lakmároznak és egykorú feljegyzés szerint: egyetlen egy sem akadt közöttük, aki a Nándorfehérvárról loholt futárnak a lőszer vásárlásához szükséges 50 forintot kifizette volna. A török csapatok már a Szávánál portyáznak, de az országtanács még a mozgósítást kihirdető futárok útiköltségét sem előlegezi. Ekkor jegyzi fel Burgio: „Ha Magyarországot a veszélyek örvényéből 3 forint árán ki lelhetne ragadni, nem akadna 3 ember, ki ezt az áldozatot meghozná.” A velencei követ szerint: „Az urak az ország védelmét két bánra bízzák: a Dunára és a Szávára…” Az országgyűlés drámai önvallomása szerint pedig „Minden országot két eszköz tart fenn és őriz meg: a törvény és a fegyver; a mi Magyarországunkban most egyik sincs!” Mindenki honmentésről beszélt, de senki sem tett semmit a hazáért, csak a saját javáért. Mint Burgio feljegyzi: „Elég komédiát játszottak a kölcsönös óvásokkal oly időben, midőn az ország egén vészfelhők tornyosultak!”

A szájnagyiparos hazafiak sérelmi politizálása és hangos szónoklása közben és csak egy embernek volt helyén az országveszejtésre céltudatosan beállított esze: Szerencsés Imrének, Nédonfehérfvár elvesztekor mindenki megállapítja, hogy a királyi hadseregnek nem volt felszerelése és zsoldja, ennek pedig Szerencsés az oka. A kincstárnok Werbőczi István ugyanekkor Nándorfehérvárnak hűtlenségben elmarasztalt védőjét védelmébe veszi és ezen ügyvéd-politikusi szolgálatáért két várat és egy uradalmat fogad el, mint ahogy legalább 600.000 katasztrális holdnyi többi birtokát is mind ilyen módon szerezte. A megtámadott zsidó alkincstárnok pedig csendesen ráveszi a királyt az érmepénz 50%-os ötvözethamisítására… A budai országgyűlés a pénzhamisítást megszavazza. Erre az adók megkétszereződnek, a rossz pénz kényszerforgalma következtében pedig a nép rohamosan pusztul a teljes nyomorba.

A zsidót újból megmentik a máglyahaláltól

Az 1524 szeptember 8-i pesti országgyűlés elhatározza Szerencsés alkincstárnok elmozdítását. De a zsidó házi pénzügyér hitelezőitől lekötelezett királyné és a király mégis megtartja a zsidó gazdaságpolitikust. Az 1525 május 12-i rákosi országgyűlés a bajokat főleg a zsidó Szerencsésnek tulajdonítja és 60 tagú küldöttség útján kéri a királytól Szerencsés elégetését. A király nyolcnapi vonakodás után, május 20-án kénytelen alkincstárnokát elfogatni, de most a keresztapa-nádor utódja: Báthori István nádor siet a veszélybe jutott zsidójának segítségére. Báthori Istvánt minden kortársa folyton részeges és teljesen jellemtelen embernek ismerte. Hadiadósikkasztás, pénzhamisítás, török kémek rejtegetése, a zsidóságtól évi 400 arany forintnyi védelmi zsold elfogadása: Báthori nádor arcképének nem is legsötétebb foltjai. Mindenesetre nem meglepő, hogy a nádor jó pénzért 14 nap alatt Szerencsés Imrét is kiszabadította a fogságból.

A Vár Szent György-téri Szerencsés-palotájában az egész udvari párt örömlakomát rendezett a zsidó házigazda és közpénzsikkasztótárs szabadulásának örömére. De a budai nép izgalmában megrohanta a zsidó palotáját, az elsikkasztott aranykészlet egy részét széthordta és három napig a többi budai zsidót is megsarcolta. Csak Zápolyai György csapatai mentették meg a zsidók életét.

Szerencsés gyorsan lemérte a politikai erők átcsoportosulását. Megnyerte és lekötelezte magának Zápolyai Jánost, Werbőczi Istvánt és rajtuk keresztül a köznemesi ellenzéket. A július elején Hatvanban tartott országgyűlés most már Werbőczi javaslatára választja meg újból alkincstárnoknak Szerencsést és ráadásul megkapja a rézbányák jövedelmét, majd a budai és pozsonyi harmincadvámot is.

A gazdasági anarchia tovább fokozódik, a nép nyomora még jobban tombol; csak a zsidó aIkincstárnok összeharácsolt tőkéje sokszorozódik. A gazdaságpolitikai csődben az 1526-i rákosi országgyűlés már Szerencsést kéri fel a pénzügyi helyzet tisztázására. A zsidó egészen nyeregben érzi magát. Sikkasztásairól, csalásairól akként tereli el a figyelmet, hogy támadásba megy át: az országgyűlés előtt leleplezi a többi országnagyok sikkasztásait, garázdálkodásait.

A zsidópártfogók miatt: Mohács

Néhány hét múlva, még a mohácsi csatái előtt a zsidóból lett gazdaságpolitikai diktátor vége közeledését érezte. És most mutatta meg, hogy faji öntudatos zsidó volt egész életében. Haldoklása előtt visszatért a zsidó hitre, mint ahogy addig is csak látszatkeresztény volt. Letette a Szerencsés Imre nevet és mint Snéor Zálmón halt meg.

Fajáruló felesége nagy vagyont örökölt zsidó férje után, de könnyelműen eltékozolta. Nyomorúságban és vízkorságban halt meg a fajáruló asszony. Félzsidó fiát később Breslauba hurcolták és ott meg is gyilkolták.

Első, zsidó feleségétől született két fiát, Ábrahámot és Efrajimot nemsokára a törökök messzi távol, ismeretlen helyre hurcolták.

A Snéorok, Zápolyaiak, Werbőcziek, Bakóczok, Szalkaiak, Báthoriak fejedelmi vagyonokat szereztek akkor, amidőn a nép koldus lett és az ország elveszett. A mohácsi tragédiáiért a nép a zsidóságot okozta. Mohács után tíz héttel az országgyűlés Székesfehérváron törvényt is alkotott a zsidóknak az országból való kiűzéséről. Csakhogy Zapolyai János király ezt a tőrvényt nem erősítette meg. Csak negyedszázaddal később, 1551-ben rendelte el I. Ferdinánd a zsidók számára felsőruhájukon, a mell baloldalán a gyűrűs sárga posztófoltot. Ezért a zsidók zöme török hódoltsági területre vándorolt.

Snéor Zálmón utolsó pártfogója, Werbőczi István is a budai pasa napidíjas bírója lett és megmérgezett, felpuffadt tetemei a budai zsidó temetőben helyeztettek örök nyugalomra.

Mátyás király országának zsidó és lelki zsidó elveszejtői közös sorsra jutottak.

Forrás: Harc!, 1944. évf.