GULÁGJÁRÓ PAP

Prevozné Balogh Irén - Rostás Gábor

Számontartva

Dr. Balogh István tábori lelkész élete és megpróbáltatásai a vörös csillag árnyékában

Leírás:

Szerencsére az utóbbi időkben egyre több fórumon foglalkoznak a kommunizmus üldözötteinek a sorsával. Mi is azt szeretnénk a könyvünkkel bemutatni, hogy az utókor reális képet kapjon az életükről és hányattatásaikról. Szeretnénk, ha nem merülne feledésbe az átlagtól eltérő megpróbáltatásokkal terhes életük.

„Számontartva” című könyvünk, egy római katolikus papról, dr. Balogh Istvánról szól.

1941-ben szentelték pappá, a központi szemináriumban. Rövid, de nagyon ígéretes papi szolgálat után önkéntes tábori lelkészként részt vett a II. világháború utolsó, hadműveleteiben a visszavonulásban, majd orosz fogságba esett, ahol 6 évet töltött. Példamutató papi magatartásával kivívta nemcsak bajtársai elismerését, de a rabtartók előtt is nagy tekintélyre tett szert. Ezt, 1951-ben hazatérve, az ÁVH azonnali elkülönítéssel „jutalmazta”.

Előbb Kecskeméten, majd Kazincbarcikán kényszermunkatáborban dolgozott, végül közel 1 évet töltött a Mosonyi utcai Toloncházban sötét –és- magánzárkákban. A Történeti Hivatali adatok alapján egy koncepciós perhez készítették elő. Nagy Imre hatalomra kerülésével szabadult ő is, sok rabtársához hasonlóan.

Időközben a felsőpapság köreiben a békepapi mozgalom olyan szépen meggyökerezett, hogy az ilyen megbélyegzetteket nem szívesen vállalta a saját egyháza, ezért szerte az országban különböző plébániákon helyettesített. Még ez sem nagyon tetszett a III/III-as alosztálynak, prédikációvázlatok terjesztése okán, újabb ügyet kreáltak ellene a 60-as évek elején. Szinte a csodával határos módon ép bőrrel megúszta ezt az újabb ellene irányuló akciót is.

12 évig „parkoló pályán” tartották, majd Göncre helyezték. Az ÁEH büntetésnek szánta a „világvégére” szóló kinevezést, de Ő itt is megtalálta a lehetőséget, hogy ne csak a szigorúan vett papi feladatokat végezze. A falu gyerekeinek továbbtanulását, betegek kórházi kezelését intézte. Lehetetlent nem ismerve segítette a csonka kassai egyházmegye latin és görög papjait, reverendákkal, bibliákkal, imakönyvekkel, és szentképekkel, hogy megkönnyítse működésüket a „végeken”. Ezek anyagi fedezetét, a hadifogságban szerzett hitelessége révén teremtette elő, a külföldön élő papi sorstársak segítségével. Idős korában a székesfehérvári papi otthonban élt a 2002-ben bekövetkezett haláláig.

Ezt a nem mindennapi életutat írtuk meg, történelmi háttérrel, hadifogolytársak, barátok, ismerősök elbeszéléseiből, levelekből és Történeti Hivatalból megkért iratokból.

*

A „SZÁMONTARVA” című ezen kiadványt a Dr. Balogh István tábori lelkész élete és megpróbáltatásai iránt érdeklődő olvasóink figyelmébe ajánljuk.

EMLÉKKÉPEK BALOGH ISTVÁN TÁBORI LELKÉSZRŐL

Ahogy isteni Mestere soha életében egyetlen pillanatra sem alkudott meg még átmenetileg sem a gonosszal, úgy Balogh István sem ismerte a kétszínűség, a hazugság iránti megértés fogalmát. A mai ember számára már-már érthetetlen makacssággal ragaszkodott egész életében a megismert igazsághoz, a krisztusi alapelvekhez, egyházához, magyarságához. Ennek a kitartó makacsságának köszönhette, hogy 1945. májusában mint tábori lelkész fogságba esett. Többször is hazaengedték volna Oroszországból, de ő nem volt hajlandó a nála levő halottak listája nélkül visszatérni.

Amikor hat évi nehéz fogság után, 1951 márciusában végre hazakerül, itthon a szabadulás helyett újabb két és féléves rabság vár rá. Először a Mosonyi úti Toloncházba viszik, majd onnan a kazincbarcikai internáló táborba hurcolják. 1952 végén visszaviszik Budapestre, ahol az ávósok tíz hónapig válogatott kínzásokkal gyötrik. Őt azonban semmiféle eszközzel sem sikerül megtörni. Végül 1953. október 22-én, teljesen legyengülve, elgyötörve kilökik a toloncház kapuján. A sok szenvedés, megpróbáltatás után életének legfájdalmasabb emléke, hogy szabadon bocsátása után egyházi elöljárói tartózkodóan, részvétlenül fogadják. Pedig a világ, az egyszerű hívek, művész, tudós barátai ma is ragaszkodnak hozzá. Amikor 1986. július 1-jén felkerestük őt gönci plébániáján, éppen Balczó András a hatszoros magyar olimpikon, a nemzet büszkesége a vendége. Alig múlik el nap, hogy egy-egy híresség ne tenné nála tiszteletét.

Balogh István nem engedelmeskedik annak parancsnak, hogy a fogolytábor területén tilos gyóntatnia, miséznie, tilos a haldoklókat a betegek szentségében részesíteni, a halottakat egyházi szertartással temetni. Kitartó jellemének híre terjed, és nemcsak fogolytársai, de rabtartói is tiszteletben tartják személyét. A szabadulás lehetőségét kétszer is visszautasítja. Miután a hazai ÁVH rabságából is megszabadult, káplánként, helyettes plébánosként szolgált Hernádnémetiben, Tarcalon, Körömben, Szerencsen és Salgótarjánban. 1965-88-ig, nyugdíjba vonulásáig Gönc község plébánosa.

A nagy paphiányra való tekintettel ezután — betegen, megtört egészséggel — még elvállalta a kékedi plébánia vezetését. 1993-ban a székesfehérvári papi otthonba költözött.

BALOGH ISTVÁN LEVELE A FŐVÁROSI FŐÜGYÉSZNEK

Budapest Főváros Főügyészének

Budapest

Igen Tisztelt Főügyész Úr!

Alulírott Dr. Balogh István, róm. kat. lelkész, születtem Sárospatakon, 1917. július 3-án, anyám neve Trócsányi Erzsébet, jelenlegi lakhelyem Salgótarján, Rákóczi út 178, tisztelettel kérem törvényességi óvás kezdeményezését a következő ügyben:

1963. év júliusában jutott tudomásomra, hogy a Fővárosi Bíróság irattárában lévő akták szerint a Budapesti Megyei Bíróság 1953-ban B.II.0556/1953-5. szám alatt el voltam ítélve 3 év 9 hónapra izgatásért.

A legfőbb ügyészhez írtam 1963 augusztus 26-án, kiegészítőleg aug. 27-én, és törvényességi óvás kezdeményezését kértem, mert soha bíróság előtt nem álltam, tudtommal és jelenlétemben el nem ítéltek.

A legfőbb ügyészségtől 0040.036/2/1963. szám alatt kérelmemet elutasították azzal, hogy az aktákon ott van az aláírásom, tehát az eljárás törvényessége nem vonható kétségbe.

Megismétlem a törvényességi óvás kezdeményezésének kérelmét a következő indoklással:

1/ az aktákban szereplő bírósági tárgyalás 1953 októberében lett volna (22-én) Kistarcsán. — ezzel szemben törvényes felelősségem tudatában kijelentem:

a/ Kistarcsán sohasem voltam, sem fogolyként, sem szabad emberként.

b/ 1953. október 22-én nem lehettem személyesen jelen Kistarcsán, mert aznap délelőtt 9 óra körül engedtek szabadon a budapesti Mosonyi utcai volt Toloncházból, ahol szovjet hadifogságból történt hazatérésem, majd minden indoklás nélküli folytatólagosan történt internálásom és kényszermunkára történt befogásom után a kazincbarcikai munkatáborból előttem ismeretlen okból és szándékból történt elszállításom után hónapokat töltöttem magánzárkában, közben az intézetből soha ki nem vittek, sehová, egészen szabadon bocsátásom pillanatáig.

c/ 1953. október 22-én délelőtt a Toloncház kapujától egyenesen a Központi Papneveldébe mentem, az elöljáróknál jelentkeztem, mint az intézet egykori növendéke, csaknem évtizedes távollét után hazatért volt tábori lelkész. — Kértem a Papnevelde elöljáróságát, hogy nyomban jelentsék hazatérésemet Dr. Czapik Gyula egri érseknek és Brezanóczy Pál helynökének Egerbe, valamint öreg szüleimnek Sárospatakra, akiknek a hadifogságból hazatérve egész magyarországi fogvatartásom alati (munkatábor, Toloncház) se nem írhattam, se nem üzenhettem két és fél éven keresztül.

d/ Nagyon rossz egészségi állapotom miatt a Budapesti Központi Papneveldében maradtam 1953. október 24-ig, és onnan mentem Egerbe jelentkezni egyházi elöljáróimnál.

e/ Egerből elöljáróim 1953. október 27-én bocsátottak haza, és aznap érkeztem meg Sárospatakra szüleimhez.

2/ Az aktákon szereplő elítélésem megokolásában egyik vádpontkén szerepel egy olyan dolog, amit sem akkor nem tartottam bűnnek, sem ma: t.i., hogy a Rajk-pert törvénysértési eljárásnak neveztem, és bíráit rágalmaztam elfogultsággal.

Ilyen megokolással alátámasztott ítélet ellen elvből tiltakozom. De hozzáteszem, hogy az ítélet eme megállapítása egyszerűen nem felel meg a tényeknek.

3/ Elítélésem megokolásában szereplő másik pont: hogy a hadifogságban a munka ellen, nevezetesen a hadifogoly tisztek munkája ellen lázítottam.

Nos: a hadifogoly tisztek munka-viszonyait nemzetközi egyezmények szabályozzák, amelyeket jól ismertem, és tiszteletben tartottam. Ha úgy láttam, hogy azokat megsértették, néhány esetben tiltakoztam a helybeli szovjet parancsnoknál, mindig illetékes fórumnál, nyíltan, és sosem csináltam hangulatot társaim között, nem vállaltam felelősséget, hogy az esetleges opponálásból hátrányaik származzanak. Emiatt vitáim lehettek, de a szovjet hatóságoknak sosem jutott eszébe engem vád alá helyezni ebből kifolyólag. Nem is büntetendő cselekmény, különösen nem az évekkel utóbb, a saját hazám jogrendje szerint. Legfeljebb a Rákosi Mátyás-féle önkényeskedésnek idején lehetett büntetendő cselekményként kezel¬ni.

Azokkal a tisztekkel, akik önként vállaltak munkát, általában szívélyes, baráti viszonyban állottam, az egymás közötti érintkezést nem befolyásolta, hogy valaki önkéntes munkát vállal-e vagy sem.

4/ Elítélésem következő pontja szerint Mindszenty hercegprímás mellett csináltam hangulatot...

Hivatalos lelkészi tevékenységemet mindig szigorúan elválasztottam a politikától, engem még arra neveltek, hogy így járjak el. Mindszenty hercegprímás közéleti szerepléséről biztos értesüléseink nem voltak, felelőtlenség lett volna „mellette" vagy „ellene" korteskedni. Magánbeszélgetésben — tekintve a vele járó óriási felelősséget: hazaszállítás idő¬pontja, sorrendje stb. — sose vettem magamnak a bátorságot, hogy valakit befolyásoljak ebben a kérdésben. Nem is tartozott feladatomhoz, nem is volt rá szükség: mindenki megformálhatta véleményét a sajtó és az otthonnal való levelezés útján, illetve az ezekből levont következtetések alapján. Annyira tiszteletben tartották fogolytársaim a semlegességemet, hogy nem is kívántak nyilatkozatot tőlem: veszélyeztethettem volna ilyenekkel a köztünk végzett lelkészi munkám szabadságát.

5/ A bírósági aktákon szereplő két tanú vallomásához ennyit szeretnék hozzáfűzni:

Az egyikkel sohasem beszéltem, ennek ellenére azt állítja, hogy én előtte a vádpontok kérdésében bizalmasan nyilatkoztam. — Akár igazam volt akkor, akár nem, magamban sokkal jellemtelenebb embernek ismertem, semhogy kísértésbe hozott volna vele szóba elegyednem, főleg nem olyan szellemben, amilyenben másokkal beszélgettem. Azóta, tudomásom szerint külföldre szökött. Ugyancsak tudomásom szerint önkéntes S.S.-tiszt volt a háború során, nem értem hirtelen fellángolt buzgólkodását az ország új rendje mellett...

A másik tanú vallomása sokkal inkább tartalmazza az akkori tipikus internáló tábori „vallomások" témáit, mint a köztünk valaha is lefolyt beszélgetések anyagát. Az akkori viszonyok közé beállítva annyira „típus-vallomás" (lásd: Rajk-per, munka stb.), hogy nem is kívánok vele foglalkozni. Holtbiztos, hogy pl. a Rajk-perről ezzel a tanúval nem beszélgettem, de mivel ez 1953-ban főbűn és főtéma volt, úgy látszik, kiderült, hogy ez a tanú is emlékezik velem kapcsolatban kifogásolható nyilatkozatokra.

6/ Megismétlem igen határozottan, hogy BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁSON NEM VETTEM RÉSZT, legalábbis öntudatomnál lévő állapotban nem! Tehát ébren és beszámítható állapotban nem.

7/ Az aktákon szereplő „ügyvédemet" sohasem láttam, sem akkor, sem azóta.

8/ Figyelembe kérem venni még, hogy az akták szerint ügyvédem AZ ÉN FELLEBBEZÉSEMET VISSZAVONTA, holott én ilyen meghatalmazást NEM ADTAM neki, ő ilyent magától jogszerűen nem tehetett, és jellemző körülmény, hogy papíron ilyen meghatalmazásnak nyoma sincs az akták közt.

9/ Az előzmények rövid vázolása engedtessék meg nekem:

Magyar földre lépésemtől kezdve embertelen bánásmódban részesültem, indoklás nél¬kül börtönbe, majd kényszermunkára vittek, majd a kazincbarcikai kényszermunka¬táborból megokolás nélkül és előttem ma sem világos okból egymagamban visszavittek a budapesti Mosonyi utcai volt toloncházba, amely akkor börtönnek volt berendezve.

Itt végig magánzárkában tartottak, és szabadulásomig, majd egy egész éven át a leg¬brutálisabb bánásmódban részesítettek. Legjobb tudomásom és emlékezetem szerint sem¬mivel sem szolgáltam meg a káromkodások, rugdosások ütlegelések egész tömegét. Többször leütöttek, eszméletlenül hevertem a börtön kő-padlóján. Valami fantasztikus kísérlet lehetett-e, ma sem tudom: szokatlan nyájasan mondták egyszer, hogy ha valami kell, csak kopogjak a cella ajtaján. Halk kopogtatásomra többen berontottak: „Mit lármázik, mit zavarja az intézet nyugalmát!..." és hasonló kiáltozással kurtavasba vertek. Ezt aztán heteken át többször megismételték néha anélkül, hogy kopogtattam volna az ajtón, vagy bármi más zörejt okoztam volna. A kurtavasat néha kényszerzubbonnyal cserélték fel, amit az egész dolgot nem értő embernek nyugodt beletörődésével tűrtem, és az volt többször a be¬nyomásom, hogy akik viselkedésemre hivatkozva a kényszerzubbonyt hozzák rám, inkább maguk lennének abba valók, annyira erőltetett volt és eltúlzott ez a sok, számomra igen keserves hasonló jelenet. Többször hagytak félnapokig, sőt néha tovább is kényszerzubbonyban, gúzsba kötve, kurtavasban stb...

Időnként ismételten adatokat vettek fel, és aláírattak különféle íveket. Kérdezősködni nem lehetett, hogy mit ír alá az ember, komoly verés járt' érte, gúnyolódásokkal és megalázásokkal...

A cellámból közvetlen a szabadulásom előtt két-három ízben vittek egymagamban sétára a börtön udvarán. Az intézetet szabadulásomig soha el nem hagytam: megismétlem, hogy tudtommal és ébren. Szquot;Georgiafont-size: 12pt;span style=abadulásom előtti napokban a cellámban akartak velem aláíratni valamit, miszerint el voltam ítélve, de „amnesztia" révén szabadulni fogok. Ezt az aláírást következetesen megtagadtam és hangoztattam, hogy sem elítélve nem voltam, sem bíróság előtt nem álltam. Olyankor hallottam a vésztjósló válaszokat: „azt maga nem tudhatja", vagy: „az nem a maga gondja" és hasonlókat.

Kurtavas, guzsbakötés: a foglyok kínzásának egyik legkegyetlenebb formája. Erdey Sándor, a recski haláltábor egykori rabja ismerteti könyvében: „A delikvensnek két kezét előre kellett nyújtania, nyitott tenyereknek egymással szembe nézve, majd azokat a csuklóknál vastag spárgával összekötözték. Most le kellett úgy ülni, hogy a két térd az összekötözött kezek közé kerüljön. A következő fázisban egy kőtörőkalapács nyelét dugták a két térdkalács alá, úgy, hogy a szorosan összekötözött csuklók a karokkal a térdek alá lettek feszítve. A csuklókat szorosan összekötö zsineg mélyen belevágott a húsba, elszorította az ereket, a felhúzott térdeke span style=t rögzítő kalapácsnyéltől pedig az egész alsótest elzsibbadt. Leírhatatlan szenvedés következett be, mindenki már tözenöt perc után levegőért kapkodott, majd rendszerint eszméletlen ájulás következett. Ezt az önkívületbe esést nem tűrték a kegyetlen örök, egy vödör vízzel visszakényszerítették az áldozatot a szomorú valóságba, és kezdődött minden elölről." Erdey Sándor: A recski tábor rabjai. München, 1984. p. 82).

Ennek a kínzásnak másik, a kegyetlenebb, de gyakran alkalmazott változata, amikor a zsineget lánccal helyettesítik, és azzal a bal csuklót a jobb bokához, a jobb csuklót pedig a bal bokához kötik. Igen sok papot kínoztak meg így. A jezsuita Tüll Alajost és Vid Józsefet egy hónapon keresztül minden másnap éjjel hat óra hosszat tartották kurtavasban. Nappal dolgozniuk kellett. Vid atya belehalt szenvedéseibe.

Az ÁVH még ezt a kínzási módot is tudta fokozni: az itt leírt módszert úgy alkalmazta, hogy a foglyot nem előre, hanem testét hárafelé görbítve kötötte gúzsba. Ezt „dupla-kurtá"-nak nevezték. Föleg a középkorban volt szokásos kínzási módszer.

Október 22-én délelőtt — mint később kiderült: 9 óra után — többen bejöttek cellámba, hozták a hadifogságbeli hátizsákomat és a hadifogságom alatt végig megőrzött tábori lelkészi felszerelést, és közölték velem, hogy mehetek haza.

A Mosonyi utcából alig tudtam kivánszorogni, olyan gyenge voltam, és ma is érdekesnek találom, hogy sem útiköltséget, sem menetlevelet, semmiféle hivatalos írást nem kaptam. Igaz, előtte kérdezték, hová megyek, ha kiszabadulok. Egyenesen a Budapesti Központi Papneveldébe mentem, az elöljáróknál jelentkeztem, mint volt növendékük vendégszeretetüket kértem arra az időre, míg egyházi elöljáróimhoz eljutok.

A Papnevelde elöljárói nyomban táviratoztak dr. Czapik Gyula egri érseknek és dr. Brezanóczy Pál egri helynöknek, hogy élek, és szabadlábra kerültem. Két nap múlva Eger¬be vittek, és rövid gondozás után, amit leromlott egészségi állapotom és megrendült idegzetem tett szükségessé, haza küldtek Sárospatakra szüleim házához azzal, hogy pihenjem ki magamat, közben pedig előkészítik kórházi kivizsgálásomat és gyógykezelésemet

Még egyszer megismétlem: tudtommal és ébren nem álltam bíróság előtt, és Kistarcsán soha nem is voltam.

Mint érdekességet említem: a Legfőbb Bíróság irattárában emlékezetem szerint szerepel egy idézés, amit Sztálinvárosban (Magyarországon!) írtam volna alá: ott sem jártam soha abban az időben! (Nb.: lehet, hogy ez a tanúnak szóló idézés, erre nem BIZTOSAN emlékszem...)

Az előadottal kapcsolatban hivatkozom arra: hogyan lehet érvényben egy ítélet, amelynek egyik komoly pontja sérti a baráti jugoszláv nép iránti lojalitásunkat?

Kihallgatási jegyzőkönyvemben szerepelnek olyan „vallomások" részemről, amelyeket soha nem tettem, de nem is lettem volna hajlandó rá, mert képtelenségek is, meg a saját szerepemet gyalázatos színben tüntetik fel emberi becsületérzés szempontjából, pl.: „mint tábori lelkésznek feljebbvalóim utasítására kötelességem volt a katonákat is az ellenség iránti gyűlöletre uszítani..." — nos: ez százszor letárgyalt téma, és mindenki tudja, hogy nem igaz, sőt feljebbvalóim — az egyháziak — felfüggesztettek volna hasonlóért más¬hol meg: „hadifogoly társaimat éhségsztrájkra szerveztem, de én magam nem kapcsolódtam bele, hogy a gyanút magamról eltereljem..." — szellemes trükk lehetne, de olyan ocsmány eljárás lett volna társaimmal szemben, hogy az életem árán sem tettem volna ilyet.

ALÁÍRÁSAIM: a kihallgatási jegyzőkönyveken is, meg a bírósági „ítélet"-en is lehetnek az enyémek: a kézvonásokat nézve akkor olyan testi állapotban voltam, hogy akár tíz¬féle írás is származhatott nyomorékká vert kezemtől. Határozottan rá nem ismerek kézírásomra bennük, de határozottan tagadom, hogy azok, ha tőlem származók, úgy kerültek az említett okmányok alá, hogy én ismertem volna azok tartalmát. Nem szívesen idézek szomorú emlékeket, de az ilyesmi AKKOR nem lehetett egyedüli eset.

Amiért felhoztam az ügyet: 10 éven keresztül kísért átkos emléke! Sok helyzetben és esetben érezhettem, hogy gyanakvóbb, sőt eleve rosszhiszeműbb szemmel néznek, mint más hasonló embert, vagy mint ahogy azt magam kiérdemeltem volna. Ettől szeretnék szabadulni, és szeretném, hogy tárgyilagosan mérjék le magatartásomat, ne hajszoljanak bele szinte előre kiszámítottan az oppozícióba, ne könyveljenek el „hivatalból" ellenségnek, mintha annak az évtizedes fogságnak idegenből hazaküldött és idehaza gyártott „okmányai" mind abszolút csalhatatlanok és tárgyilag igazak lennének...

(Aláírás és dátum hiányzik a lap aljáról. Dr. Balogh István úgy emlékezik hogy a fenti okmányt 1963 őszén küldte el a címzettnek.)

RÉSZLETEK DR. BALOGH ISTVÁN SZÓBELI VISSZAEMLÉKEZÉSEIBŐL

Mi százhatvanezer magyar katona, 1945-ben egy nappal később tettük le a fegyvert Prága és Olmütz között, mint a német hadsereg. A németek megüzenték nekünk, hogy május 8-án 2 órakor leteszik a fegyvert, ehhez tartsuk magunkat. Nekünk azonban tizenegyezer lány és asszony volt a pártfogásunkban. Kárpátaljáról, Észak-Magyarországról, Sátoraljaújhely¬ről, Felvidékről menekültek a hadsereggel együtt. Mindig 2-300 kilométerre voltak a front¬tál, és magyar katonai ellátásban, ruházatban részesültek. A férfiak közül aki akarta, egyenruhát kapott a hadseregtől.

Én akkor tábori főlelkész voltam századosi rangban.

Hadseregparancsnokunk — a később kivégzett Karácsonyi László tábornok — azt mondta, hogy a tizenegyezer polgári személyt nem lehet az oroszok prédájára adni. Mert ahova az oroszok betették a lábukat, egyetlen nő sem maradt előttük biztonságban. A fegyverletétel előtt mind a tizenegyezer polgári személyt repülőgéppel az amerikai zónába szöktettük. Az amerikaiak óriási repülő¬gépeket küldtek mentésükre. Vitték, vitték a nőket, de a fegyverletétel után egy nap késéssel értek a végére. Ezért kellett még egy nappal tovább harcolnunk az oroszok ellen. Az amerikaiak három példányban adtak pontos névsort azokról, akiket átvettek tőlünk. A nők legtöbbje kint maradt, férjhez ment, az asszonyok később hazajöttek. Akadt néhány tiszt, aki nem engedte el feleségét a repülőgéppel. Ezeket az orosz katonák halálra erőszakolták.

Az oroszok bezártak bennünket egy óriási parkba, a tisztikart különválasztva a legénységtől. Három hétig voltunk Csehországban, amikor kitört a tífuszjárvány. Ekkor elszállítottak bennünket marhavagonokban Jászvásárhelyre. Egy vagonba kilencvenhatan voltunk bezsúfolva. Jászvásárhelyen aztán szelektáltak. Osztályoztak bennünket, hogy ki a főfasiszta, ki a közepes és ki a kisfasiszta. Ismét vagonokba tereltek, és két hónapig utaztunk embertelen körülmények között. Egy-egy vagonban itt is kilencvenhatan voltunk. Lefekvésről szó sem lehetett. A szerelvényen nyolcezernégyszáz magyar fogolyból legalább kétszázan megfagytak. Két hónap után kiszálltunk Szibériában. Ott már nem volt nevünk, csak számunk. Én Kamcsatka félszigetre kerültem. Alaszkát majdnem hogy kézzel elértük. Velem érkezett dr. Sárközi Lajos református pap barátom is.

- Hogy bírtad ki két hónapig az éhezést ?

- Nem tudom. Erős szervezetem volt. Sportoltam, cserkész voltam. Volt úgy, hogy 5¬6 napig egy falatot sem ettem. Ha belöktek időnként egy vödör moslékot, kiálltam a sorból, hogy megvagyok. A vagonunkban haldoklókat, akármilyen vallásúak voltak, elláttam a szentségekkel. Csak egyetlen ember volt, egy német katona, aki megtagadta a papi szolgálat igénybevételét. Eltolt magától az utolsó percben is.

Irkutszban újabb elosztóhely volt. Negyvennyolcan voltunk papok. Huszonnégy katolikus és huszonnégy protestáns. Jött egy orosz pufajkás, a lapockáján is átzsírosodott a pufajka. Tábornok volt. Elénk állt és felajánlotta: Mi a papokat nem öljük meg, de csak terhünkre vannak. Ezért aki megígéri, hogy nem imádkozik nyilvánosan, és nem tart istentiszteletet, azt soron kívül hazaküldjük. Aki nem ígéri meg, az itt fog megdögleni. És volt, aki a tábornok ajánlatának első részét elhitte. Én nem. Vajon azért vittek bennünket két hónapig Irkutzkig, hogy onnan azonnali hatállyal hazaküldjenek?

Nagyon szelíden és barátságosan azt mondtam: Tábornok Úr, nagyon köszönjük kedves ajánlatát, a többieket tessék megkérdezni, én személy szerint nem tudom elvállalni, mert a katolikus egyház szolgálatában pár évvel ezelőtt egészen másra tettem esküt. Álljon félre! - szólt rám a tábornok. - Nem állok, én jóhelyen állok, ahol vagyok - feleltem.

- Mi történt ekkor?

- Néma csönd. Iványi Endre - azóta már meghalt, szívbeteg volt, kalocsai egyházmegyés pap volt - előlépett és hangosan így szólt a tábornokhoz: Ha Balogh István kiesik a sorból, én a katolikus egyház nevében állok a helyére. - Ekkor odalép egy református lelkész, Ötvös Ferenc - most az Andrássy úton lakik, az apja makádi lelkész volt, - és kijelenti: A magyar református egyház részéről az istentiszteleteket és a lelkészi teendőket ő kívánja végezni a táborban. A többiek, harmincan elmentek lesütött szemmel. Ekkor nekem esik tizenöt: Ki vagy te, taknyos? Mit ugrálsz itt? Elrontod mindannyiunk helyzetét.

Kigomboltam a köpönyegemet, parancsoljatok: Három sugnum laudis, német első és másodosztályú vaskereszt. Láthatták azt is, hogy százados vagyok, ők főhadnagyok. Hát én vagyok az a taknyos. Kis ember voltam, magunkfajta cserkésznevelésű, jól kisportolt. Szüleim egyszerű emberek voltak, de a tisztességtelenséget nem tűrték, azt gyomlálták a hét gyermekükből. A piaristáknál végeztem, a pesti papneveldében voltam kispap, és erre voltam nevelve. Kiállásommal tehát nem csináltam semmi különöset.

- Nem büntettek meg érte?

- Különválasztottak hármunkat. Ötvös Ferit és Iványi Endrét elvitték egy külön csoportba, engem pedig a halálra ítéltek közé. Tizennégy hadseregnek nyolcezernél több tisztjéhez. Ebből mintegy háromszáz tábornok volt, közülük hat japán, harmincöt román, harminc magyar, 220 német. Továbbá kémek, kémelhárítók, vezérkari tisztek, katonai attasék, csendőrök, csendőrtisztek.

Betereltek bennünket egy 5x5 méteres szögesdrótkerítés mögé, melybe aknazárat is telepítettek. Tizenkét barakkba nyolcezernél több ember helyeztek el. A tizenkét barakk elég lett volna talán ötezer embernek. Minden barakkban két benzinkályha. Mi jó társaság voltunk a németekkel meg a kisebb nemzetségekkel, akik önként csatlakoztak hozzánk.

Mi 1945. szeptember 1-jén érkeztünk. De ott találtuk azokat, akik már a doni ütközetnél estek fogságba. A barakkokban általában négyemeletes, korhadt priccsek álltak, tele poloskával, tetűvel. A mennyezetet fával bélelték, csorgott be rajta az eső. Hiába volt a barakk a föld alá süllyesztve, földdel leborítva, örökké csöpögött ránk a víz. Reggel kiráztuk a takarónkat, és meg lehetett olvasni a tetűket. Megfagytak a havon. Kétszáznegyven volt a rekord. Én egy alkalommal száznegyvenet olvastam. A poloskák a vérünket szívták, a tetvek meg a betegséget, a tífuszt terjesztették.

- Írhattatok haza levelet?

- 1948-ig nem is írhattunk, nem is kaphattunk levelet. Rengetegen meghaltak közülünk. Én tizenkétezer ember személyi adatait hoztam haza, olyanokét, akiket én temettem.

- Nem vették el tőled ?

- Nem, mert én háromszor kiálltam a hazamenetelre kijelöltek csoportjából. Kijelentettem, hogy a névsor nélkül nem megyek. Harmadszorra, 1951-ben aztán megunták, menjek a francba. Állítólag azt mondták, ha majd hazamegyek, a csekisták elzarándokolnak a templomba, és hálát adnak Istennek. Amikor hazajöttem, a halott foglyok hozzátartozóit mind értesítettem. Nem postán, hanem biciklivel jártak körül ismerőseim az országban.

- Volt papi öltözéked a táborban?

- Volt, de időnként elkobozták. S ha vissza is adták, egyenruhában miséztem, stólával a nyakamon. Először a magyar reformátusok kerestek meg, és kértek, nem lehetne-e a misén zsoltárokat énekelni. Örömmel engedtem. Az evangélikusoknak is, amit akartak. A románoknak is voltak kívánságaik. Ma sem tudom, jól tettem-e, de teljesítettem.

Minden vasárnap tartottam szentmisét. Nyolc nyelven prédikáltam. Egy dolgot szégyellek utólag is, de ma már másképpen csinálnám. Akkor még fiatal voltam és ortodox katolikus. Kértek a másvallásúak, magyarok, németek tömegével, hogy áldoztassam meg őket. Nem tettem. Elhárítottam kérésüket azzal, hogy ezt a szentséget nem szolgáltathatom ki, csak katolikusoknak. Ma már szó nélkül megáldoztatnám őket.

- Honnan vetted az ostyát?

- A szakács készítette az élelmiszernek kiadott lisztből.

- Gyóntattál is?

- De még mennyit! És minden haldoklóhoz elvittek, akármilyen vallású, akármilyen nemzetiségű volt. A vasárnapi istentiszteletbe nem engedtem beleszólni. Az egyedül rám tartozott. És múltak a hónapok, az oroszok belátták, hogy a latin misével nem zavarunk senkit. Volt misekönyvem is. Többször elvették, de mindig visszaverekedtem. A mise szövegét egyébként kívülről tudtam. Azért volt jó a latin mise, mert minden nemzetség azt hitte, hogy az ő nyelvén mondom. Hoztak valahonnan egy akkumulátoros mikrofont, mert már csak suttogva tudtam beszélni. Sokáig gróf Batthyány Ferenc — a híres szemorvos, Batthyány László fia — volt a ministránsom. Huszonöt évi börtönre ítélték, de szabadult, és most Ausztriában él.

Volt egy hivatalos, katonalelkészi kehely, haza is hozhattam. Most a sárospataki plébánián az egyházi gyűjteményben őrzik. Amikor hazajöttem, odaadtam a pesti papneveldének ajándékba az egész felszerelésemet. Meg voltak ijedve, hogy elfogadhatják-e, mi lesz a papnevelde sorsa emiatt. Akkor ilyen világ volt. Aztán túladtak rajta. A táborban volt egy kis kofferom, abban tartottam a miseruhát, a kelyhet és misekönyvet. Ebbe nyíltan nem avatkoztak bele, csak időnként lázítással, izgatással vádoltak.

Egyik nagyhéten közénk hoztak öt olasz tisztet fegyencként, és becsukták őket a börtönbe. Köztük volt egy pap is. Jön hozzám egy magyar huszártiszt, hogy Páter, kérlek, az olaszok üzentek: gyónni és áldozni szeretnének, mert nagypéntek van. Csak egy baj volt: a fogdánál végződött a nyílt latrinaárok. Kétoldalt gerenda, amelyen egyszerre 25-25 ember végezhette szükségét. A fogdának volt itt egy kis ablaka. Azt ők majd kiemelik a helyéről, ha én hajlandó lennék az ürüléken átgyalogolni az ablakig. Ez a szennyes lé éppen derékig ért akkor. Ezen ne múljék, mondom. Nem leszel rosszul? - kérdezték. Volt egy orosz közlegényruhám, abba átöltöztem. Na, gyerünk! Odaértem a fogdaablakhoz, az olaszok sorban odajöttek, meggyóntak, megáldoztattam őket a szennyes lében állva, aztán visszamentem. Azt mondja a magyar tiszt barátom: Páter, kérlek, ezt a ruhát most bennhagyjuk a gödörbe, te pedig fürödj meg a hóban, ahányszor csak bírsz. Én addig megyek a mosdóba, ha lehet, lopok egy kis lúgfélét, és lemosdatlak. Így is történt.

1948 nyarától kezdve havonként egy lapot kaphatott mindenki hazulról. És havonta írhatott is egyet. Anyámnak írtam először. Múlnak a hónapok, egyszer csak hívatnak a táborparancsnokságra. Odavezetnek egy kályha mellé. - Fogsz még misézni, prédikálni vasárnap? - kérdezték. - Fogok. - Elővettek egy pakli levelezőlapot, megmutatták, anyámnak igen jellegzetes, szép írása volt - ott előttem kettétépték, és be az egészet a kályhába. Nem hagytak belőle egyetlen egy darabot se.

- Hogyan oldottátok meg a tisztálkodást?

- Minden szombaton minden táborban adtak egy úgynevezett „bocska" langyos vizet. Ez körülbelül egy 10-15 literes favödör volt. Havonta adtak 10 deka szappant, azzal beken¬te magát az ember, fejére öntötte a vizet, és megvolt a mosdás. Az oroszoktól tanultuk. Nem akartunk mocskosak maradni. Szibériában remekül fürödtünk a hóban.

- Mit kaptatok enni?

- Reggelire a rántott levesnél is ocsmányabb gyenge levest. Nem lehetett tudni, miből készítették. Néhány köles vagy zabszem úszott benne. Reggel kiadták az egész napi kenyeret. Nagyon vizes, fekete kenyér volt, általában zabból és árpából készült, és hántolatlanul őröltek. Ha megette az ember, végigkarcolta a belét. Szinte mindenki véreset székelt tőle. Gyógyszerellátás nulla volt. Nekem volt hastífuszom, kiütéses tífuszom, négy vírusos máj¬gyulladásom és mindig vérhas. Dehát mindenkinek ez volt ettől a kenyértől.

Az ázsiai májgyulladás minimum hat hétig tartott, és nem lehetett tudni, milyen étel okozta. Besárgult a szemünk, megduzzadt a máj, elment az étvágy. Mit lehetett tenni? Fagyott krumpliból pürét enni, meg sok sok cukrot fogyasztani. Naponta mindenki 1 dkg cukrot kapott. Ott feküdtem a szalmán a betegek barakkjában. S mi történik? A magyar és német tisztek napokig lemondtak a napi cukoradagjukról, összegyűjtötték, és odatették a fejemhez. Hatvan kiló cukrot, hatezer ember fejadagját. Jön az orosz altábornagy, kérdi mi ez. Mondom, cukor. Hogy kerül ide? Én most májbeteg vagyok, láthatja a szememen. Az Úristen meghallotta, hogy a Szovjetunió nem képes a betegeit gyógyítani, hát elküldte nekem az angyalokkal ezt a hatvan kiló cukrot... Lehetett velük így beszélni, tudták, hogy tréfa, nem nehezteltek meg miatta. Hazatérésünk után a magyar ávósokkal szemben ezt a hangot nem lehetett használni. Az orosz elfogadta az elkeseredett ember vicces komiszkodását. Azt mondja erre: Ezt a hatvan kiló cukrot vigyék el a konyhára és osszák ki. A lelkész úrnak pedig hozzanak a raktárból annyi cukrot, amennyi csak kell neki, és még egyszer annyit. Tegyék mind ide, az ágya mellé.

1951 márciusában végre belekerültem a hazainduló transzportba a névsorommal együtt. Mielőtt Kieven keresztül Máramarosszigetre értünk, gondolkoztunk, leszálljunk-e a Kárpátoknál, a magyar határnál, hogy megcsókoljuk az édes anyaföldet. Egyesek azt mondták, elég lesz azt Záhonynál is megcsókolni. Máramarosszigeten körülbelül tíz napig szortíroztak bennünket, mert sokan Erdélybe mentek, mások a Felvidékre, de legtöbben az anyaországba. Tíz nap után megindult velünk a vonat. A kísérő orosz tisztek nagyon kedvesek és udvariasak voltak. Ekkor már fegyvert nem is viseltek. Ez többeknek igen gyanússá vált. Itt valami baj lesz.

Az oroszok Záhonynál leszálltak, és átadtak egy sereg ávós tisztnek. Mi nem tudtuk, hogy kik azok, csak azt láttuk, hogy tányérsapkájuk van és kék parolijuk. Ezek rögtön ocsmány káromkodással fogadtak. Az oroszok káromkodásaihoz képest ez minden képzeletet felülmúlt. Tették ezt minden ok nélkül. Mert mi nem csináltunk semmi rosszat. Meg¬döbbentünk egy kicsit, és elgondolkoztunk, hogy hát most megcsókoljuk-e az anyaföldet vagy ne. De a többség leszavazta, hogy ne siessünk vele. Az ávósok minden vagonba bejöttek, és a legmocskosabb káromkodások közepette ránkszegezték a géppisztolyt: „Mindenki maradjon a helyén, mindenki tartsa fel a kezét!" Nem tartotta föl senki. Hát mit gondolnak ezek? Hazajövünk a saját hazánkba, és tartsuk fel a kezünket? Mik vagyunk mi? Utólag kitudódott, hogy az egész szerelvényen senki se tartotta fel a kezét. Elég egységes volt a hangulat. Kétezren jöttünk ezen a szerelvényen.

Senki se mozduljon! - kiáltotta az ávós. Velem szemben az ülésen haldoklott egy fiatal szabósegéd, közkatona. Egészúton tápláltam, itattam. Egész úton vonaglott, szenvedett, azt hiszem, rákja lehetett. Felálltam, megitattam, volt még egy kis víz a kulacsában. Ekkor puff, tarkóncsapott az egyik ávós a gumibotjával. Mondom, hát ez mi? „Kuss, fogja be a pofáját! Még egyszer fel ne álljon, mert keresztüllövöm!" Ilyen volt a fogadtatás. Egyszer-kétszer még megitattam a fiúcskát. Már haldoklott. Debrecenből hazavitték valamelyik hajdusági faluba, ahol napokon belül meghalt. Szabó Istvánnak hívták.

A vonat ment tovább Budapest felé az ávósok kíséretében. Enni nem kaptunk, felállni nem volt szabad, WC-re menni nem lehetett... Megérkezünk a Keleti pályaudvarra. Jönnek végig a listával, s körülbelül nyolcvanunkat leszállítanak, közöttük engem is. A polgári közönséget a pályaudvarról kizavarták arra az időre. Egyenruhában voltam, kitüntetésekkel. Ekkor elszállítottak Kazincbarcikára egy munkatáborba. Több mint egy évig dolgoztattak itt.

Egy szép napon jönnek értem: irány Budapest, a Mosonyi utcai toloncház. Ezt akkor börtönnek alakítottak át. Levittek egy alagsorba, bezártak egy betoncellába, amelynek sem¬milyen ablaka vagy szellőzője nem volt. Priccs se volt benne. Egy szál ruhában úgy voltam ott tíz hónapig.

Valami oxigénszűrő volt az ajtón. Az ávósok be-benéztek, amikor már fuldokoltam, meg ha nem, akkor is, és tetszésük szerint engedtek be egy csepp levegőt. Az ajtó teljesen légmentesen zárt. Időnként bejöttek, össze-vissza rugdostak, aztán kurtavasba tettek. A kurtavasnak az előnye, hogy egyenes vas, és átfogja a bokát és a csuklót is. A régi hadseregben volt ilyen fenyítés a garázda katonák megbüntetésére. A jobb csuklót a bal bokához, ez sem volt népünnepély, meg fordítva. Engem hasra fektettek, a hátam mögött keresztbe kulcsolták össze a kezemet, lábamat, és akkor ráálltak és taposták a két vasat.

- Gyakran megtették ezt veled?

- Egyszer harminchat óra hosszat benne felejtettek. Teljesen elkékültem, hetekre érzéketlen volt a tenyerem.

- Mit mondtak, miért teszik ezt veled?

- Nem mondtak semmit. Oroszországból küldtek velem egy vastag dossziét, abban benne volt minden. Itthon aztán kiértékelték. Hogy gonosz, elvetemült ember vagyok, el¬lensége szocializmusnak, kommunizmusnak, és nem tudom, még minek. Időnként bejöttek, megrugdostak, hogy jól fekszem-e a kurtavasban. Ezt többször is újra rám rakták. A kezemen, a bokámon és a két csuklómon ma sem nő ki a szőrzet, annyira elhasználta a kurtavas. A fejemre, nyakszirtemre ütöttek, néha a hátgerincemre gumibottal, keresztbe a tarkómra, aztán kimentek és röhögtek.

- Nem emlékszel a nevükre?

- Hogyan emlékeznék? Nem mutatkoztak be. Jobb is nekik. Mind fiatalabbak voltak, mint én. Némelyikük még biztosan él. Itt a községemben is van néhány véreskezű pribék 1945-ből, 55-ből, 56-ból. Jönnek-mennek az utcán szabadon. Egyszer megkérdeztem egyiküktől: Mondja, tud aludni?

Ez a kínzás tíz hónapig tartott. Három héttel szabadulásom előtt bejöttek, hogy írjam alá, miszerint amnesztiát kaptam. Mondtam, nem írom alá. Önök kérjenek bocsánatot tőlem a bánásmódért. Amnesztiát nem kérek, nem szorulok rá. Fogságbeli tapasztalataim után, korábbi neveltetésem eredményeként nem tudtam mást mondani, mint azt, hogy előbb tőlem kérjenek bocsánatot. A tíz hónapi kínzással sem tudtak megtörni. Próbálkoztak azzal, hogy valljak azok ellen a csendörtisztek, katonatisztek ellen, akik velem együtt jöttek haza a fogságból. Mert hogy ők nekem, mint lelkipásztoruknak sok mindent elmondtak életükböl. Annyit ki tudtam nyögni két megkínzás között, hogy korábban keljenek föl, ha ilyenhez akarnak preparálni.

Az utolsó három hét alatt mindennap bejöttek, eredménytelenül. Aztán egy szombati napon megragadtak, már jártányi erőm se volt, kezembe nyomták lelkészi kofferemet, benne a kehellyel, miseruhával, meg a tizenkétezer halott adataival, hogy vigye, és kilöktek az utcára. Se elbocsátó, se igazolás!

Elvánszorogtam a Központi Papneveldébe. Véletlenül ott volt Ijjas József, a mostani kalocsai érsek, a háború előtt elöljáróm és Marcell Mihály, a papnevelde rektora meg Schwartz-Eggenhoffer Artúr. ők hárman röviden meghallgattak, ott tartottak ebédre, s egy napra elvittek Esztergomba, majd onnan Egerbe. Egerben akkor Czapik Gyula volt az érsek. Nekem, mint kassai egyházmegyésnek ő volt az apostoli kormányzóm, tehát érsekem, püspököm. Illőnek tartottam, hogy bemutatkozzam neki. Már Oroszországban megtudtam róla, hogy akiket korábban elbocsátottak a hadifogságból, és jelentkeztek nála, nem szívesen fogadta őket. Néhány ilyen látogatás után kiadta a parancsot a portásnak, hogy hadifogoly kinézésű férfiakat ne engedjen be a palotába. Nekem ezek megírták, hogy „te beszélsz itt a szenvedők iránti anyaszentegyházról?" Rosszul esett ez nekem odakint.

Megérkezem délelőtt Egerbe. Budapestről autóval vittek oda. Az érsek hűvösen foga¬dott: „Megjött? Megjött?" A tartózkodó fogadtatás láttán előadtam, hogy én nem szerettem volna korábban hazajönni, mert amíg ott kint tömegek vannak rabságban, sokkal nagyobb hasznát láttam annak, hogy mint pap, ott élek köztük. 1949-ben javasolták először, hogy hazamehetek, de csak azzal a feltétellel, hogyha befogom a számat, és csupa jót mondok a fogolytáborról.

Czapik érsek hidegen ott tartott az ebédre, azt elfogyasztottam, de éreztem, hogy vala¬mi nem stimmel. Jelen volt Brezanóczy Pál, a későbbi érsek. (5 kassai egyházmegyés volt, tehát tőlünk származott. Háború előtt kedves, jó ismerősöm volt. Ebéd közben egy-egy intéssel többször jelezte nekem, hogy ne beszéljek. Ebéd után azt mondta az érsek, menjünk ki a kertbe, ott beszélgessünk. Kimentünk a kertbe, tíz percig beszélgettünk, s akkor mondta el, miért intett csendre. Ezekben az esztendőkben már minden püspöki lakosztályban, a főegyházmegye fontosabb hivatali helyiségeiben fel voltak szerelve az ÁVH titkos lehallgató készülékei. Brezanóczy Pál bizonyára emiatt integetett Balogh atyának, féltve öt további meghurcoltatástól. ott hagyott Brezanóczyval kettesben. Brezanóczy első szava az volt hozzám, hogy nem szabad így beszélni a mai Magyarországon. Miért nem? - kérdeztem. - Én bántottam másokat, vagy mások bántottak engem? Hamar kitelt a becsületem az érsekségen. Valósággal postára adtak. Brezanóczy adott rám egy ruhát, ami nagy volt nekem. Majd otthon átszabatod, mondta búcsúzáskor. Zavarta őket az egyenruha. Pesten az utcán mindenütt nagyobb becsületem volt. Mindenhol előzékenyek voltak. Járdán, villamoson két fiatalember segített fogni a karomat, nem kértek tőlem jegyet. Egyszerű emberek megkérdezték, hova megyek, leszálltak velem, csomagomat segítettek vinni, és elkísértek. Megvolt a lelkész jelzésem és a rangom is. Egerben féltek tőlem, mint egy leprástól.

Harmadnapra jutottam el Sárospatakra anyámhoz. Jellemző az akkori állapotokra, hogy feladtam Pestről anyámnak egy táviratot, de ő nem kapta meg. Oroszországból minden hónapban lehetett írni, és megkapták. A Mosonyi utcából tíz hónapig egyetlen sort sem írhattam haza.

- Mikor és hova kaptad az első diszpozíciódat?

- 1955-ben. Az a Brezanóczy, aki bevonulásom előtt azt mondta, hogy máris hív Kassára teológiai tanárnak, tizenkét évvel később azt mondta nekem: „Látom, most ki vagy fáradva, le vagy gyengülve, elhelyezünk téged káplánnak egy jó gazdag faluba, Hernád-németibe, ahol sok gyümölcsfa van." Örömmel mentem. Nagyon szépen megvoltam ott. A hittanosaimmal különösen. Elkezdtem velük kajakozni, futballozni, télen sízni. Ez nagy hiba volt. Továbbhelyeztek. Brezanóczy megnevezett egy plébániát, ahol nagy adósság volt, menjek oda, hozzam rendbe. „De előre megmondom, ott nem maradhatsz." Már akkor észrevették, hogy a fél világ levelez velem. Egykor magas rangú külföldi tisztektől, politikusoktól érkezett naponta halom levelem a világ minden tájáról. Mindannyian fogolytársaim voltak, és biztosítottak szolidaritásukról. [...]

- Mit tapasztaltál, a magyar katolikus egyház, az egyszerű hívők és a hierarchia megbecsüli-e, értékeli-e a bátor kiállást, amit értünk tanúsítottál?

- A hierarchia részéről mind a mai napig egyetlen jó szót sem kaptam. Létem, szenvedésem témáját inkább felejteni, áthidalni igyekeznek. Egyszerűen beszélni sem szabad a múltról közöttük. A hívek, az más. Az ő rokonszenvüket meg lehet nyerni önzetlen papi szolgálattal. ók megérzik, és nagyon hálásak, ha pártfogásba vesszük őket, különösen a szenvedőket, megalázottakat, nyomorgatottakat. Az utóbbi időben többször előfordult, hogy öregedő, nálam idősebb fogolytársaim elhozatták magukat gyermekeikkel, unokáikkal, hogy még egyszer akarnak látni életükben. [...]

*

FRIGYESY ÁGNES DONDOLATAI BALOGH ISTVÁNRÓL

Az oroszok egyrészt gyűlölték, másrészt babonásan tisztelték őt. 1945 szeptemberében tartották az első éhségsztrájkot, mert a lágerparancsnokság nem engedte a halottakat illő módon eltemetni.

A lágerba bejövet letette a kanalát. Hamarosan több ezer kanál került melléje: azoké, akik szolidaritást vállaltak vele.

Méteres hóban, gyakran negyven fokos hidegben temette a halottakat. Minden vasárnap szabadtéri misét is mondott az egész tábor számára. Ehhez tűzzel-vassal ragaszkodott minden gyötretés és fenyegetés ellenére - a mise sohasem maradhatott el, a halottaknak egyházi temetésben kellett részesülni.

...az utolsó transzporttal jött haza - amíg foglyok voltak a táborban, kötelességének érezte, hogy maradjon, karakán helytállása következtében pedig „ki is érdemelte" ezt a büntetést.

Az ENSZ ekkor már vizsgálatot indított a Szovjetunióban fogva tartott hadifoglyok ügyében. Koncepciós pert terveltek ki ellene: avval vádolták, hogy a lágerben a Vatikán számára kémkedett, s összeesküvést szervezett. Amikor a hadifoglyokat szállító vonat megérkezett a Keleti pályaudvarra, őt néhány társával azonnal letartóztatták. Újabb kínzások következtek, ezúttal már az ÁVH pribékjeivel és módszereivel. Semmit sem tudtak rábizonyítani, semmilyen vallomást nem tudtak kicsikarni belőle. Tíz hónap után kitették az utcára, a régi katonai ruhájában, rajta a vitézségi érmekkel...

Egyenesen Egerbe ment, hogy főpásztoránál jelentkezzék. Czapik Gyula egri érsek félelemből elutasította: „rossz papírokat" kapott róla, nem alkalmazhatja egyházmegyei szolgálatra. Csak ezután ment haza édesanyjához. A fogolytáborból közel 4000 „dögcédulát", a halottakat azonosító lapocskát hozott haza magával. Hónapokat töltött ennek feldolgozásával: értesítette az elhunytak hozzátartozóit.

Több hónapos kórházi kezelés következett. A halálra gyötört szervezetben ekkor már csak a gyémántkemény akarat tartotta a lelket. A kórház elhagyása után pap barátai fogadták be, majd újra egyházmegyei beosztást kapott. [...]

Nehéz volna néhány szóval összefoglalni lelkipásztori működését. A sző legtágabb értelmében mindenütt pásztora lett a rábízottaknak: jó pásztor, aki életét adja övéiért. Nem¬csak lelki, hanem testi szükségleteikről is gondoskodott. Mindenütt összegyűjtötte a fiatalokat, akkor is, amikor ez még súlyos vétségnek számított. Különös gyöngédséggel törődött az öregekkel, a betegekkel, a magukra maradottakkal. Ki tudja, hány százan, ezren köszön¬hetik neki gyógyulásukat, életük jobbra fordulását, a megélhetéshez szükséges anyagi segítségüket. Sokakat ismert, sokan szerették, tisztelték, a szerteágazó kapcsolatait pedig mások megsegítésére használta fel. Volt hadifogolytársai révén az egész világra szerteágazott levelezése. Hajdani tiszttársai, külföldön élő magyar vagy külföldi paptársai anyagiakkal is segítették, hogy másoknak segítségére lehessen.

Lelki-szellemi központja lett a környék, főleg az egri főegyházmegyéhez tartozó „északi részek" papságának is. Íróasztalán mindvégig ott állott Mindszenty bíboros képe: amikor a papság is megoszlott, s ki-ki a maga lelkiismerete, nemritkán hibás vagy hamis elképzelése alapján kereste, milyen utat válasszon a megalkuvás, a józan és elvállalható kompromisszumok között - ő mindig a kristálytiszta igazságot képviselte, minden engedmény és megalkuvás nélkül. Ki tudja, hányan tanultak tőle bátorságot, tisztánlátást, egyházhűséget, a legnehezebb, legtöbb homállyal és zűrzavarral teli években is.

Ugyanakkor azonban figyelmesen és nagyvonalúan segített paptársainak anyagi gondjaikban. Egyszemélyes „egyházmegyei központként" talán elsőként szervezte meg, hogy autóhoz jussanak a rászorulók, szerzett támogatást templomépítéshez, plébániák felújításához. Plébániáján egymásnak adták a kilincset a látogatók, a segítséget, tanácsot, támogatást kérők.

Tette mindezt küldetéstudatból, kötelességét teljesítve. Nem várt érte emberi hálát, el¬ismerést - bizonyára ma sem várja ezt. E sorok írója is csak az Úristennek tud köszönetet mondani - bizonyára sokakkal együtt, azért, hogy Balogh Istvánon keresztül jelen volt az ö kegyelme a háború és a fogság iszonyatában, eljuthatott az ő emberszerető jósága és igazságának fénye sokakhoz az elmúlt évtizedek zűrzavarában és megpróbáltatásaiban. Krisztus katonája ma is az ő seregében szolgál, megtört testtel is hüséges lélekkel, abban a falucskában, amelynek lelki gondozását elvállalta: Kékeden. Itt mutatta be aranymiséjét Mindenszentek ünnepén.

Balogh István a hadifogság után huszonnégy éven keresztül Göncön szolgált, majd elérve a nyugdíjkorhatárt Kékedre került. Ám ő nem az az ember, aki megpihen...

Amikor e csöndes kis faluban jártam, megkerestem Hankár Gyöngyi polgármesterasszonyt : „Amikor Pista bácsi idekerült, az első dolga volt, hogy kisközösségbe gyűjtse a gyerekeket, a cigányokat is. Azelőtt a gyerekek nem jártak ministrálni, most mind ott vannak körülötte. Jelentős közéleti tevékenységet folytat, jó tanácsaival engem is sokat segít. Csodálom megértő, optimista természetét, kitartó erejét."

Balogh István hűséges szolgája maradt mindvégig Istennek. Sehol sem feledte esküjét. Íróasztalán az alábbi bibliai idézet áll: „Nézzétek a szolgám, akit támogatok; a választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztottam rá lelkemet, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek."

*

BALOGH ISTVÁN LEVELE AZ EGRI ÉRSEKSÉGRE

Főegyházmegyei Főhatóság

Eger

Az 1995. évi IV. körlevél 879/1995. számú rendeletére közlöm katonai szolgálati adataimat, és tisztelettel kérem azokat Ladocsi tábori püspök úrhoz továbbítani. Több paptestvérem sürgetett erre a tábori lelkészi szolgálat újból történt bevezetése óta, de örülök, hogy hivatalos úton küldhetem el adataimat, amelyek a közben kiadott schematizmusokban igen hézagosan, adatokat mellőzve („korszerűen") láttak napvilágot. Gondolom, a tábori püspökség a valóságban teljesített „Szolgálatomra" kíváncsi.

Nevem: Dr. Balogh István.

születtem: Sárospatak, 1917. július 3-án.

tábori lelkész lettem: 1944-ben, főhadnagyi rendfokozattal.

szolgáltam: a II. hegyidandárban.

Fegyverletétel után 1945. május 9-től: hadifogság, több állomáson keresztül Szibéria északkeleti sarkában. A várható tilalmak ellenére ünnepnapokon miséztem 14 hadseregből összeszedett tisztek (305) tábornok és katonák számára. A miséken általában minden járni tudó részt vett. Halottainkat egyházi temetésben részesítettem, azt csakis annak köszönhettem, hogy mint egyetlen lelkészt az egész tábor egy emberként támogatott. El is várták tőlem, nem kellett hozzá személyes bátorság.

Több mint 6 év után hazaszállítottak a még élő bajtársaimmal. Itthon azonnal börtönbe vittek, onnan kényszermunkára, majd újra börtönbe. 1954 elején szabadulásomkor jelentkeztem Czapik Gyula egri érseknél, mint kassai egyházmegyés papnak: apostoli kormányzóm volt. Magyar és német kitüntetéseimért és sebesülési emlékérmemért, századossá történt előléptetésemért megkorholt, és közölte, nem tud papi beosztást adni, különben is menjek kórházba.

Első papi diszpozícióm 1955 márciusára szólt: káplán lettem Hemádnémetiben. További szolgálati helyeim nem érintik katonai szolgálatomat. 1993 végén rehabilitáltak, alezredessé előléptettek. Közben a Legfelsőbb Bíróság titkos irattárában heverő és hadifogságbeli magatartásomért járó (soha bíróság előtt nem álltam) börtönbüntetést hatóságilag érvénytelenítették, és kényszerű távollétemet polgári vonalon beszámították nyugdíjba.

Egyházi szolgálatból négy éve nyugdíjba kértem magamat, járásképtelenné váltam.

Tisztelettel kérem katonai szolgálati adataimat elöljáróim tudomására hozni. Gyakorlatilag különben szolgálatképtelen vagyok

Székesfehérvár, 1995. május 17-én.

Dr. Balogh István tábori lelkész alezredes.

*

Dobos Marianne: Szibériai ballada

„Aki nekem szolgál, az engem

kövessen, s ahol én vagyok,

ott lesz a szolgám is. Aki nekem

szolgál, azt megtiszteli az

Atya.” (Jn 12,26)

Egy gyönyörű példa arra, hogy az „erő az erőtlenségben”, hogyan győzelmeskedik dr. Balogh István tábori lelkész élete.

1917. július 3-án Sárospatakon született. A Pázmány Péter Hittudományi Egyetemet elvégezve elöljárói fényes jövőt, nagy tudományos karrierrel jósoltak neki. Nem így történt. Mert kitört a világháború, és őt is 1944-ben behívják katonának. Tábori lelkész lesz, aki 1945. május 8-án szovjet hadifogságba kerül.

Az elvesztett második világháború után a hadifoglyok ’idegen föld csavargói’-vá váltak. Velük a tábori papok, lelkészek, ahogyan ez vele is történt. Nem kevesen voltak, Irkutszkban, az egyik el-osztóállomáson meg is akadt a szeme valakinek azon, hogy mennyi sok lelkész van itt. Mit is kéne kezdeni a szétvert különféle hadseregek maradékaiban lévő lelkészekkel, papi emberekkel? Így emlékezett erről Dr. Balogh István:

„Összegyűjtöttek hát bennünket egy csoportba. Emlékszem, negyvennyolcan voltunk. Lengyelek a legtöbben, meg németek és magyarok főként. Néhányan románok is. A román lelkészek többsége ügyesen már le-lemaradozott Romániában, ha módot leltek rá. Inkább lengyelek, magyarok és németek voltunk. A lengyeleknek két csoportja. Az egyik az oroszok ellen harcolt, arccal kelet felé, míg másik részük a németek ellen, arccal nyugat felé. A hadifogolytáborokban, többen is, így a mieinkben is, találkoztak. Mivel az elhelyezésük ezután „egyformán” közös volt, kisregényt írhatna valaki arról, hogyan egyeztették ezt egymással, és hogyan élték meg majd a ’különbözést’, a ’különbözést’ senki számára nem biztosító lágeréletben. Fontosabb ennél az epizódnál, bár ki-ki elgondolkodhat ezen is, hogy én ’dicsekedjek’ most azzal, hogyan kerültem oda, ahová. Mi, lelkészek, ott állunk, egy a győzelem diadalából még magához nem tért, vagy csak a ruhatárát otthon felejtett tábornok előtt. ’Tábornok házigazdánknak’ még a pufajkája is zsíros volt. Ennek leginkább az lehetett az oka, – vicceljem el –, hogy a rengeteg étel feljött megnézni, ki itta meg a rengeteg vodkát a győzelem örömére.

- Mi már a papokat nem öljük meg! – Vezette be hozzánk intézett mondatait. Mint korban a legfiatalabbak közé tartozó, később ki is derült, a legfiatalabb voltam valóban, hátul állva hallgattam tovább. – Itt csak útban vannak nekünk. Aki a most kiadandó parancsomat teljesíti, azt soron kívül haza fogjuk küldeni. A papi emberek, papi fejjel gondolkozva, mondjam papi naivitással ezt komolyan is vették. Csak arra kellett volna gondolniuk, hogy nem igen visznek ki valakit Irkutszkig azért, hogy rögtön soron kívül hazavigyék. Társasutazás? Világlátás? Meg volt! Irány hát hazafelé!

– Haza küldünk mindenkit, kivéve azt, aki imakönyvből nyilvánosság előtt imádkozik. Aki megkísérel istentiszteletet tartani. Aki a betegek közé megy. Megértették?!

Tehát nincs istentisztelet, nincs imakönyv, a többiek szeme láttára történő imádkozás főként nincs, mert ezzel nem befolyásolhatják a társaikat.

Megdöbbentem a csenden. Itt álltak, akiknek katona fejjel, és lelkész fejjel egyaránt gondolkodva, mint hivatásos katonalelkészeknek meg kellett volna szólalniuk, és mégsem szólalt meg senki. Azt írták alá, hogy lelki gondozói lesznek a hadat viselőknek. A püspökeik ezért küldték őket a frontra. Erre a kötelességre szerződtek. És csend, csend, mélységes csend, mélységes hallgatás.

– Akkor hát megértették?

Felemeltem a kezem. Nem mint cirkuszi bohóc, ha néha annak is nézek ki, és ha egész életemben, ha a körülmények hozták, mindig félig mosolyogva, félig olyan ’na majd csak lesz valahogy’ jeligével úgy is tettem. Felemeltem a kezemet és elkezdtem a mondandóm:

– Nagyon köszönöm a tábornok úr kedves, biztató szavait. – Mosolygott is már szegény, váratlan mondandóm indításán, mert azt hitte, hogy valami szép következik, meg fogom dicsérni hozzánk való jóságáért.

– Magamra nézve – kezdtem, mert a többiek hallgatásából egy pillanat alatt fölmértem, hogy itt most csak mint Balogh István szólhatok. Ha szólok, annak minden következményét is egyedül kell, csak magamra vállalnom.

– Nem úgy van az. A magam nevében mondom, hogy nem úgy van az.

– Pocsemu?

– A katolikus egyház szolgálatában pár évvel ezelőtt másra esküdtem fel. Nem arra, hogy imakönyvet se veszek elő, és nem arra, hogy nem tartok istentiszteletet. Megígérhetem, tartani fogok. Jönnek, vagy távol maradnak, az nekem teljesen mindegy, abból a szempontból, hogy a misét igenis megtartom. – Szónoklatom hatására félre állítottak. Egy református lelkész, Eötvös Ferenc, kivánszorgott erre a sorból:

– A magyar református egyház részéről a paptestvérem, Balogh István mellé állok. – Oda tántorgott még egy katolikus pap, Iványi Endre, a Balatonalmádi plébános, súlyos szívbajos. Alig állt a lábán. Ödémás mindene. Minden ujja négyszeresre dagadt, a víz teljesen elöntötte. Hárman voltunk hát. Felíratták nevünket. Egy fiatal orosz ezután már hármunkhoz jött. Az orosz őrnagy felmért bennünket. Megsajnálta társaimat. Abban a táborban harmincezernél többen voltunk, eltüntette, megmentette őket valahogy. Élve maradtak.

A botrány okozóját, engem nem vihetett el. Egy tettes kellett. Mint a kirobbantót, otthagyott. Együttérzéséről integetésével biztosított, nem tudok mit tenni, hát maga csak maradjon, ahol van. Jött is két orosz értem. Belém karoltak, úgy vezettek. Hogy hová? Egy félreállított, egyre gyarapodó létszámú tömegbe. Isten ujja, Isten útja. Olyan táborba kerültem, ahová papot nem szántak. Válogatottan a legszigorúbban, a legveszedelmesebbnek tartottak kerültek ide. Kamcsatka-félszigetére vittek.”

Alig érkeztek meg több mint évtizedes rabsága színhelyére, máris elkezdte annak a feladatnak teljesítését, ami a lelkész, és főként a tábori lelkész isteni szeretetből fakadó kötelessége, felebarátaiért. Amikor az egy hónapos vonatút végállomásán megállt a szerelvény, a vagonokból több mint kétszáz csonttá fagyott halottat emeltek ki a már maguk is szinte félhalott bajtársaik.

Az első fontos kérdés tehát a temetésük ’hogyanja’ lett. Amiről a ’vendéglátóknak’ teljesen más volt a véleménye, mint a hadifoglyoknak. De ez a véleménykülönbség abból a szempontból sem volt elhanyagolható, hogy a hazatérésre és a majdani, a honi földben, örök nyugalomra halvány remény sem igen élt már bennük. Ha itt kell végső pihenőre térni, legalább testük ne legyen a farkasok eledele, amennyiben a fél vödör mésszel leöntött holttestet a vadállatok, valamely főétkezésül magukkal vonszolnák, hogy belakmározzák. Balogh atya szép szóval kezdte. Európai, keresztény szokásokról, a beszentelt sír, a koporsó, a végső tiszteletadás voltak azok a fogalmak, melyekre a válasz csak annyi volt, hogy a tábor szélén kiásott árok arra vár, hogy dobálják ott egymásra a halottakat, míg a természet, és annak éhes ragadozói a többit elrendezik. Ekkor jött a második felvonás. Az eltökélt, nyomatékos meggyőzés. Most már az ő szavaival folytatom az elbeszélést:

„Evőkanalammal megkocogtattam az ablakot az őrbódén.

– Minek adja ezt nekem?

– Éhségsztrájkot jelentek be, amiért a halottainkat nem engedik eltemetni. – Persze engem mindenki figyelt, tudták, hogy miért megyek oda. De nem illett úgy figyelni, hogy azt láthassa az ellenség is. Ez is kialakult, szinte magától értetődően, hogy kíváncsian figyelni nem szabad. A szemünk sarkából figyeltük egymást, nem mutattuk, hogy feszültségben vagyunk, vagy hogy izgulunk. Tettük szinte nem is izgat minket, hogy mi lesz most. Mert akkor az ellenfélnek már támpont, hogy ezek izgulnak, tehát most lehet srófolni, csavarni a türelmüket. Kérdezi az orosz tiszt:

– Ezzel meg, mit akar megoldani?

– Mondtam, uram, én önnel nem vitatkozom, leadtam az evőkanalamat, írja fel a nevemet, éhségsztrájk, majd a parancsnokával megbeszélem a többit. – Sarkon fordultam. Mentem az én barakkom irányába. Voltak a barakkok között kilapátolt, sétáló, vagy közlekedőfolyosók a hóban. Belátta, komolyan tettem, amit mondtam, tettem. Felírta a nevemet, meg hogy hányasban lakom. Eközben meg már tódultak minden barakkból sorjában a tisztek az evőkanalukkal a kezükben és ők nem is vacakoltak külön-külön a napos tiszttel. A tábor főkapujához egy kupacba dobálták az evőkanalaikat, és nem is jelentették a nevüket sem. Ott volt 8000 evőkanál. Ebből nem volt szabad kimaradnia senkinek. A becsületbizottság pillanatokon belül alakul ilyenkor, és az majd eldönti, hogy ki a becstelen, amiért nem tart a többiekkel. Még senki sem tudta, hogy mi lesz a jövőben. Most még a tiszti becsület törvényeit ajánlatos volt betartani. Nyolcezer kanál, hatalmas kupac. Rabtartók meghökkentésére alkalmas hatalmas nagy kanál halom.

Először kijött a táborparancsnok egy fél tucatra való tisztjével. Nézelődtek, legyintettek, visszamentek. Telefonáltak jobbra-balra. Oblasztyoknak nevezik ott a körzeteket, kerületeket. Tartományok inkább ezek. Szibériában óriásiak a területek. A parancsnokságról nem tudjuk, milyen választ kaptak. Akkor odajött egy csomó katona, egynéhány tiszt vezetésével, és a táborba bevezető személykaput kinyitották, az orosz katonák körülállták a pazar nagyságú evőkanál-halmazt. Egyszer csak rohan egy másik tiszt, belülről, az orosz parancsnokságról. Mert először úgy volt, úgy gondolták jónak, hogy ki kell dobálni, el kell kobozni a tábor bejárata elől az evőkanalakat, mert így bárki (ők már hittek akkor abban, hogy az amerikaiak le tudják fényképezni) a sok kanálból meglátja, hogy a tábor pontosan hol van. Igen, ők hittek ebben. Nekem nem volt erről sose véleményem. Privát véleményem sem, mert nem értek ehhez. Tehát nem maradhat ott az a halomnyi evőkanál, mert ebből a bolond is látja, hogy itt valami nagy felhajtás van, nagy botrány van kitörőben.

Azután rájuk üzentek, hogy mégse! Mert hogyha ott maradnak az evőkanalak, és a szervezőt, ha megtalálják, előkapják… Tíz év lesz az neki még tovább! Bűnjel nélkül pedig, a szervezőt nem lehet elővenni. A bűnjel a bizonyítéka a bűnnek. Ezen, komikus, de legalább délig, reggeltől délig nem is tudtak megegyezni. Vitatkoztak. Tanácstalankodtak. Az éhségsztrájkra kialakult szabályok voltak a korábbi, a régi hadifoglyok között. Mi bányarémeknek neveztük el megérkezésünkkor azokat a már 1942 óta ott raboskodó, kétségbeejtően leromlott állapotú magas rangú tiszteket, akik tapasztalataik átadásával is segítették, hogy mihamarább ’otthon érezhessük’ magunkat.

– Urak, belemenni csak akkor szabad, hogyha nincs más út. Ha van az eredményére biztos kilátás. Vagy beledöglünk – így fejezték ki magukat az alapító tagok, akik már több éve gyakorolták ezt az ipart is – vagy győzünk. Vagy igazunk lesz, az adott kérdésben, vagy meghalunk. Vagy ’megéljük’, hogy egy szál, senki sem marad életben közülünk. Szomorú élmények.

A mi éhségsztrájkunknak a harmadik napján összeszedtek 260 tisztet. Kihívták őket névsorban. Leszállt a hómezőre megint már másodszor egy repülőgép. De akkor már valami alkalmasabb gép jött, mert az előző a hóba süppedt. … Süllyedt, süllyedt ez is a hóban. Kiszálltak belőle, akik az éhségsztrájkunkat jöttek ellenőrizni. – Folytatom páter Balogh István elbeszélését, gulágra érkezésüket követő, első éhségsztrájkjukról. Bármilyen hihetetlenül hangzott a számomra, többször is rákérdeztem, azóta is nyomozom, hátha találok erre a külföldi sajtóban valamilyen adatot. – A vak nem látja csak, mekkora volt itt a logika, és a bölcsesség. Kétszázhatvan francia, belga, holland, luxemburgi tisztet beültettek a repülőgépbe. Felszálltak. Fogalmunk sem volt arról, hogy hová viszik társainkat. Ekkora butaságot, a butaságaik halmazában is kiemelkedőnek kell, hogy nevezzek. Utólag kiderült ugyanis, amikor az események után, nekünk társaink vidáman elmesélték, hogy Párizsig mentek. Körülbelül 24 óra alatt oda is értek. Nem fogadtak el egy pohár vizet sem az úton. A kétszázhatvan tiszt egy korty italt, és egy falat ételt sem fogadott el. Meg is volt ezen az orosz repülőszemélyzet döbbenve. Mit kéne most tenni? Hiszen valószínű, abban reménykedtek, hogy a kétszázhatvanból legalább egy ott a gépen csak megtöri a sztrájkot, és már fordulhatnak is vissza, mint akik jól végezték dolgukat. Vagy elmondhatják, milyen gyenge emberek is ezek a rabok. Nem volt szerencséjük. Moszkvával felvettek hát valamilyen rádiókapcsolatot, hogy eligazítást kérjenek. Hirtelen érte ez, felkészületlenül Moszkvát is. Megdöbbentő hír, egyeztetnivaló hír. Kétszázhatvan fogoly lesz Párizsban. Már nem lehet visszacsinálni. A gép már a levegőben van régen. Nagy botrány lenne, ha a gép nem érkezne meg a várható időben. Látszott, utólag felmérve, nem tudtak dönteni. Az éhségsztrájk közben ’vígan’ folyt. A gépről leszálltak ők, a már negyedik napja éhségsztrájkolók, tehát már nagyon erősen legyengülve. Az embernek a hangja például az ötödik napon szokott elmenni ilyenkor. A párizsi riporterek megrohanták őket. A szó, a hang közvetítése, a rádió volt a sláger a hírközlésben ekkorában.

Azután jöttek az írott sajtó képviselői. Az újságírók hada. Az interjúalanyoknak meg nem volt hangjuk. Beszéltek, beszéltek ugyan. Értelmes is, érthető is volt a beszédjük, de gyanúsan egyformán, akárkihez szóltak is, akármilyen nyelven is, mindenki feltűnően gyenge hangon válaszolt.

A riporterek hada megdöbbenve kérdezte: Ez meg miért van? Miért ment el a hangja mindenkinek?

– Ja, hát mi éhségsztrájkolunk – volt a válasz, ami már a következő kérdést vonzotta:

– Miért?

– Nem engedik a holtakat eltemetni.

– Hol vannak a halottak?

– Ott, a Távol-Keleten, Szibériában.

Mi, hogy van ez? No ezp class=t nem értették, nyugati fejjel. Egyszerűen nem értették meg. Kérdezgették, hát hol is vannak? A válasz: helyet nem tudunk mondani, ott csak számok vannak. Ez így is volt, minden tábornak volt egy száma, és egy per alszáma, mint a mellék a telefonnál. Amikor ezek nyilvánosságra kerültek, éktelen botrány tört ki. Sztálinnak volt minden fontos fővárosban ilyen-olyan jelentő besúgó szolgálata, akik biztos és titkos utakon visszajelentették ezt. Neki. Moszkvába. Tudván, hogy mi a nyugatiak véleménye más dolgokban is, hát ez persze kapóra jött, gyorsan jelentették, hogy baj van! Csúnyákat mondanak a rádiók több országban is, meg a környékükön is. Mert az egyik rádió pillanatokon belül át tudta venni a másiktól. Meg hogy milyen csúnyákat írnak az újságok is. Mi ebből csak annyit tapasztaltunk, hogy a nyolcadik napján az éhségsztrájknak elsötétült az ég, mert egy nagy repülőgép ismét leszállt. A tábornak elég szerencsés oldalán. A táborhoz elég közel. A helyi parancsnokság vezetői, meg akik a repülőből kiszálltak, úgy szoktam tréfásan emlegetni, hogy roppant széles, nagy váll-lapjuk volt. Sejtettük már ebből is, hogy ezek igen nagy emberek lehetnek. Ha a havon lehetne úgy, akkor döngő léptekkel vonultak volna be. Mindenesetre óriási erőfölényüket a helybeli parancsnoksággal szemben csak az kurtította, hogy nem voltak semmiképp sem a fél lábszárig érő hóra felkészülten öltözve. De hát jöttek azért, mert parancs az parancs. Bejöttek a barakkunkba. Jött néhány másik tiszt is, egy hordággyal. Engem rácipeltek, hiába tiltakoztam, hogy nem megyek. Le is hemperedtem, ahogyan kiértek velem a barakkból a hóba. Mert elvi kérdés volt ez is, és ennyi még kitelt tőlem. Nem megyek. Együtt maradunk. Bárhogyan is zárul az, amit elkezdtünk.

Tizenheten már belehaltak. Nagyon megrendítő volt ez mindenki számára. Nekem különösen, akit a becsületbíróság – minden hadseregből egy tábornok volt a tagja – küldött sorjában minden haldoklóhoz.

– Páter, kérünk, mondd meg nekik, elmentek már a végső határig. Beszéld rá őket, fogadjanak el, ne az orosz által beadott ételből, hanem a mi itt-ott dugaszban megspórolt, amit mi nem ettünk meg falatjainkból párat, életük megmentésére.

Az éhségsztrájkot azonban halálosan komolyan kellett venni. Életébe-vágóan komolyan is vette mindenki. Havat se ettünk! Mert az önelpusztítás, az tárgyalási alap. Azt a másik félnek is komolyan kell venni. Módjában áll azon gondolkozni. Ha csak vizet iszunk, vagy havat eszünk, az napokkal is megnyújtja a tárgyalást, mert megnyújtjuk a tűrőképességét is a szervezetünknek. A régi foglyok nekünk tálcán kínálták a már kitapasztalt okosságaikat, bölcsességeiket. A legjobb testvéri jóindulattal.

– Ti tudjátok, ha belefogtatok, ám csináljátok, de vigyázzatok, csalni nem lehet! Hamar észreveszi az ellenség és akkor nem érnek el az igazi áldozatvállalók sem semmit. Elsőként egy német vezérkari alezredes halt meg. Szikár, vékony ember volt. Odamentem hozzá. A priccse olyan alacsonyan volt, hogy letérdeltem mellé és úgy beszéltem hozzá.

A többiek húzták, bírták még. A többség kibírta a nyolc napot. Tizenheten haltak meg. Ő már az ötödik napon. Aztán a hatodik napon még tán egy vagy kettő, a hetedik napon már többecskén. Mind azt mondta, hogy páter, ha ezt elkezdtük, ezt végig kell, hogy vigyük. Vagy érdemes volt azért, hogy a halottainkat becsülettel tespan style=messük el, vagy nem volt érdemes, de most már nincs erről tárgyalnivaló. Minden haldokló ugyanezen a véleményen volt. Nyugosztalja őket a Mindenható! Itt látszott, hogy mikor nem babra megy a játék, akkor nagyon komolyan meg kell gondolni, hogy ellenkezünk, tiltakozunk, cselekszünk a gyakorlatban, vagy csak beérjük elvi szövegekkel.

A régi foglyok tanácsára úgy kezdtük, hogy nincs olyan, hogy maga meg így meg úgy, a megszólításhoz hozzá kell tenni, hogy úr, (goszpogyin), meg a rendfokozatunkat. Akinek szólt bármelyik orosz és nem mondta, például, hogy goszpogyin kapitán, nem volt szabad odanézni, nem volt szabad meghallani, visszafelelni. Ez is bevált. Az éhségsztrájk közepétől kezdve, amikor bejöttek, és ha valakihez szólni akartak, rábeszélni, hogy beszéljen már a többiekkel, hogy hagyják abba, a rangján szólították, és úrnak. Az éhségsztrájk közepétől tehát, az a felelős parancsnokság, amelyik miatt kitört az éhségsztrájk, már tiszteletet mutatott, és talán érzett is irántunk. Ott a barakkban, az orosz magas rangúak következtek ezután. Pillanatokon belül elővették nagy szónoklataikat. A tolmácsok darálta szövegeket hallani még hallottam, de beszélni már nem tudtam. Édes teát akartak a számba önteni, mutattam, hogy még az hiányzik, hogy én, pont én, aki kezdtem, törjem meg a sztrájkot! Magyarázták, biztattak, hogy csak azért, és csak annyit igyak belőle, hogy megjöjjön a szavam, a beszélőkém. Annyira csak, hogy meg tudjak legalább szólalni.

Mert nem mentem bele, hoztak egy hangerősítőt. Abba csak bele kellett lehelnem szinte, és ők már hallották is, amit mondtam. Valami nagy apparátus volt. Hiszen balsoj ott minden. A kelleténél sokkal balsójjabb és drabálisabb. Mert szerintük csak akkor használható valami, ha nagy és nehéz. Én a készülékükön át suttogtam, míg ők meg mondták, csak mondták, hogy csupán félreértés volt az egész. Mondták mindezt a moszkvaiak, a nagy fölényükkel. Azt is ők maguk mondták, hogy moszkvaiak. Látni meg abból lehetett, ahogyan reszketett a helybeli parancsnokság előttük. Nem tudták melyik lábukra álljanak hatalmas tiszteletükben. Ezek itt mind buta emberek – mintha azért ők nem volnának azok, és nem volnának felelősek, a drágák.

- Ezek itt nem tanultak se nemzetközi jogot, se ezt, se azt, se amazt, ők itt majd megmondják, hogy lesz tovább. Egy ilyen apróság miatt ekkora felhajtás. Itt. Mikor önök itt, nálunk, a Szovjetunióban, a legbarátibb, a legtestvéribb ellátásban részesülnek… Mint legyőzött ellenség is, és nemcsak a nemzetközi jog szerint, de szinte a vendégszeretetünkben élhetnek. Piszokul hazudtak. Az ég alatt, ha hazugságot hallottam érintő közelről, ez az volt. Általuk nevelt, félresikerült emberek végrehajtanak valamit, amiről azt hiszik, hogy majd felülről azért dicséretet kapnak. Anélkül, a párizsi kirándulás nélkül, felülről hagytak volna minket valamennyiünket megdögölni valószínűleg. De annak a visszhangja olyan nagy volt már világviszonylatban. Ígértek most már rögtön mindent. Ígérték, mondták, hát az a legtermészetesebb. Ehhez jogunk van, és ők megengedik, és máris kezdhetjük, máris temethetünk!

Kérdeztem, hogy gondolják, hogy fogunk mi, ilyen állapotban sírt ásni? Hány halottunk van, kérdeztek vissza. És az első kétszáz sírt kiásatták az orosz katonákkal, az őrkatonákkal. De külön-külön sírokat, a drótkerítés mellett. Koporsó? Hú, erre még a moszkvaiak is begurultak: koporsót, hol élek én? Tudniillik náluk mindenkit alsóruhában temetnek, minden halottat, kicsit és nagyot, és rá egy vödör mész és pár lapát föld. Ezt utólag tudtuk meg, az őrség egyik-másik tisztje, azért csak emberek voltak azok, és úgy néha a szája sarkából egy-egy mondatot odavetett, amiből mi megtudtuk, amire kíváncsiak voltunk, vagy annak egy részét. Ezt először is nem tudtuk, másodszor minket nem az érdekel, hogy ők hogy temetkeznek, hanem mi hogy fogunk.

Odáig jutottunk (ez már teljesen az én találékonyságom volt, a többiek nem jöttek oda tanácsot adni, nem bírtak már járni-kelni, egyik sem); ha önök itt maradnak addig, míg erőre kapunk, akkor próbaképpen sűrű cukros teát elfogadunk, attól lehet leghamarabb erősödni. Ezt megint a bányarémek mondták el, akik közül némelyik – mi csak ’45-ben tettük le a fegyvert – akkor már ’42 óta hadifogoly volt. Próbaképpen, de addig önök maradjanak itt, a helybelieknek nem hiszünk. Áthidalónak próbálták mondani: a helybeliek mind el vannak bocsátva, meg lesznek büntetve, le vannak váltva. Ez mind szép, majd akkor hisszük, ha tapasztaljuk. Átmenetileg eszünk, azaz inkább iszunk. Nem is lehet olyankor szilárd ételt enni, ezt is a bányarémek terjesztették el, mikor még ők tudtak vánszorogni, járni-kelni, hogy ha megbékélésre kerül a sor, szilárd ételt senki se fogyasszon, egy falatot se, csak cukros teát, de azt sokat. Cukor, az kevés volt az oroszoknak is, de ilyenkor azért előteremtették valahogyan, valahonnan. Próbaképpen kezdhetjük a teázást, egyeztem meg velük, de addig önök ne menjenek el sehová, mondtam határozottan. Megegyeztünk. Hat óránként jöttek a táborkapuhoz bemutatkozni. Így, ahogy mondom! Mert egyébként, nem hihettünk nekik, de a magyar kormánynak se hihetnénk másként, mi, mint magyar állampolgárok.

De, ott így lett. Az oroszok megtették. Hat óránként jöttek négyen, a helybeli kisebb rangú tisztek is. Magasabb rangú tiszteket nem láttuk, őrnagytól felfelé többet egyet sem a régebbiek közül, a mi táborunkban. Így jöttek a táborkapuhoz bemutatkozni. Én voltam a legóvatosabb. Annyi becsületérzés volt bennem, hogy a teából is én ittam utolsónak, amit még az oroszok is megsüvegeltek.

Hordták be tonnaszámra a nagyon édesített teákat. Aztán az egyiknek közben eszébe jutott, hogy egy kis vodkát is lehetne beleönteni. Az csalás lenne, de serkentő hatása tényleg lett volna. Akarták is ész nélkül beleönteni a nagy üstökbe. Négy ember hozott egy üstöt, egy-egy fülét ketten-ketten fogva is alig bírták. Olyan nagy üstök voltak. És akkor öntötték volna ész nélkül bele a sok vodkát. Megint nekem kellett kalimpálni, hogy nem, nem!

Közben már, körben az oroszok ásták a sírokat. Láttuk, ahogy ássák, dolgoznak ész nélkül, keményen. Lommal. A lom az egy univerzális orosz műszer, órajavítástól sírásásig mindenre használják. Egyik vége élesre van kovácsolva és köszörülve, másik vége hegyes, 20--25, némelyik 30 kilós vasrúd, egy-egy csapására férfiököl vagy kisgyermekfej nagyságú göröngy fordult ki a talajból. Először ők megásták az első kétszáz sírt körülbelül.

Belejöttem az intézkedésbe. Mutattam, hogy ott a fenyőerdő, vágjanak ki fenyőfákat, hozzák be, adjanak nekünk fűrészt-baltát, a koporsókat mi intézzük. Ezt is megtették. Mintegy hat szál fenyőt, de milyen nagyokat, harminc-harmincöt méteres hatalmas, gyönyörű szép fenyőket vágtak ki! Annak milyen vastag a töve, abból egy fél országnak kitelik a koporsó. Meg hoztak fűrészt. A német műszakiak mondták németül, hogy hát olyat hozzanak, amilyen maguknak van ott az udvaron, olyan félgépesített fűrészt. Én nem voltam barkácsoló ember sose, mindig volt fontosabb dolgom. Akkor se értettem mit szeretne a német, hogy hozzanak nekünk. De tudom, hogy négy pacák két oldalról hajtott is valami kereket, meg azért volt valami, nem tudom megmagyarázni, hogy milyen, valami komolyabb fűrészük is. Óriási nagy lap volt, malomkerék nagyságú fűrész. Hát olyat adjanak. Csak egy volt nekik, de azt is behozták. Ki hogy kapott erőre, a fiatalabbak hamarabb. Itták a sok cukros teát, ahogy tudtak, dolgoztak is már, és váltották egymást a fűrésznél. Gyártották a deszkákat, fűrészeltek. Aztán felszabdalták méretre. Két nap alatt minden halottunknak meglett a koporsója.

Ott volt ám a bizottság, az idegen bizottság is! A helyi parancsnokságba jöttek valahonnan új orosz tisztek, a régieket ismétlem, és újra ismétlem, nem is láttuk többet. Nem mondom azt, hogy nem egy táborral odébb vitték őket csak. Ez nem az én feladatom. Általában ezt mondták: kétszáz kilométerrel odébb ugyanazt csinálják, amit eddig itt. Vagy úgy volt, vagy nem úgy volt. Ami minket érdekelt, az megvolt, azt elértük, kikoplaltuk, kiharcoltuk.

Aztán jött a kérdésük: hogy megy önöknél a temetés? Mondtam: pap és kántor. Úgy végeztük, ha lehet, hogy a halott nemzetisége szerinti kántor volt, a latin szertartáshoz olyan mindegy, hogy mit énekelt. A pap mondta latinul, mindenkit latinul temettünk, nem volt hogy ilyen vallású, olyan vallású, sose kérdeztük egymástól. Pap rajtam kívül úgyse volt. Mondom még: egy tábornok is legyen ott, a hadsereg nevében, ha lehet, olyan tábornok, amilyen nemzetiségű a halott. Veszekedtek aztán ezen – igaz barátsággal – a tábornokok egymás közt, mert roppant ünnepélyes, kitüntető szerepnek vették, és a németek közt túl sok tábornok volt. Közöttünk 30, a románok között is csak 35, a többiek között egy-kettő-három. Meg kell még 10 tiszt, és annyi sírásó katona, amennyi szükséges a táborellátó munkára vezényelt katonák közül.

Ásták ott aztán a tisztek is, részben megbecsülésből a sírt, a lomot kiragadták a katonák kezéből, mert kaptunk egy sírhoz vagy 15 lomot. Sírt azt lehetett egyszerre többet is ásni, de szellemesen visszalőttek nekem, és erre egy kicsit rá is fizettem később.

Temetni ugyanis egy tiszta vasból álló teherautót adtak, négy kereke volt, úgy tudjuk, négykerékmeghajtású, a legnagyobb hóban is ment és haladt, de egyszerre csak egy koporsót hozhatott ki a táborból. A temetkező urak azok cserélődhetnek. Felülnek a temetés után az autóra, az bejön velük, felteszik a másik koporsót, mehet a másik kíséret. Kántor annyi volt, mint a pelyva. A tábornokok, tisztek garmadával, meghatottan és megrendülten, még félholtan is ölték egymást, hogy ki következzék. Pap meg egyedül voltam. Elsőnek temettük az éhségsztrájkban meghaltakat.”

Az atya mindaddig, napokon át kint temetett a táboron kívül, míg az utolsó koporsóra is ráhullott az orosz föld fagyott röge. Nem mert bemenni, kicsit melegedni, kicsit megpihenni, hátha nem engedik újra ki, hogy visszamehessen, és folytassa a bajtársai örök nyugalomra helyezését, az örök hómezőn. El is fagyott a lába, élete végéig fájdalmas emlékét hagyva így testében is a sikeres első éhségsztrájkjuknak a gulágon. Az évek során, – mert Balogh István atya több mint évtizedet töltött ezután, ahogyan azt a történészek azóta felmérték a legszigorúbb, legkegyetlenebb táborok egyikén –, volt, hogy tárgyalási alappá lett már az is a ’vendéglátó’ rabtartók felé, ha felmutatta nekik a kanalát. Azt mesélte sokszor, az orosz könyörületesebb rabtartó volt, mint utóbb az ÁVÓ. Rázta az öklét, dühöngött, de kénytelen meghallgatta, sőt olykor meg is hallgatta a rab szavát.

„Amiért odakerültem: a szentmiséket tartottam. A vasárnapiakat nyilvánosan. Csak amikor beteg voltam, akkor nem. Hastífusz miatt két vagy három vasárnapot, pedig az hat hétig tartott, kiütéses tífusz miatt két vasárnapot kellett kihagynom. Lehetetlenség lett volna megtartanom a szentmisét.

Maláriát is kaptam természetesen. Ha vasárnap következett be a maláriás lázrohamom, a misét akkor is elmondtam. Jobbról-balról állt mellettem egy-egy ’stramm legény’, ha összeesnék lázroham közben, akkor kapjanak el. Isten kegyelméből nem került egyszer sem sor erre. Vacogó fogakkal nem prédikáltam. A misét, általában halotti misét meg mondtam csendben. A fogolytársaim énekeltek. Minden nemzet énekelhetett saját nyelvén egy templomi éneket az istentisztelet közben, hamar kialakult szokás szerint. Megjegyzem, hogy a latin nyelvű szentmisék meg olyanok voltak a gyakorló keresztények számára, mintha anyanyelvükön hallgatták volna.

Az első vasárnapon az istentiszteletet három nyelven hoztam össze, egy rövid prédikációt is mondtam. Mindenki ott volt. Érdekes volt, hogy Hitler kétszázhúsz német tábornoka is. Körülbelül a tábornokok fele még fiatal volt. A Hitlerjugend nevelés. Mind ott voltak, az ünnepi egyenruhájukat, a díszegyenruhájukat vették föl a jó hidegben. Ugyan nem ilyen körülményekre volt szabva az a ruha, de másfél órát kibírtak ott abban. Én meg fölhatalmaztam a hallgatóságot, hogy topogjanak, mozogjanak, a lábuk el ne fagyjon. Azt mondhatom, aki csak mozogni bírt, mindig mindenki ott volt, még a hitetlenek is. A hitlerjugendesekkel egy év alatt már úgy összebarátkoztam, hogy mondtam nekik:

- Uraim, önök pogányok, ugye hogy nem keresztények. Azt sem tudják, miért jó kereszténynek lenni. Nagyon örülök, hogy itt vannak, az első sorokban ilyen szép szál legények, délceg fiatalemberek, de meg szabad kérdeznem, hogy miért jönnek?

Egy másodpercre eltűnődtek, aztán egyik átvette a szót:

- Azért, mert ilyen beszédeket, mint ahogy ön prédikál, nemigen hallottunk mi eddig a nevelésünk során. A másik hozzátette: meg hogy bosszantsuk az oroszokat.

Ilyen két apostoli „sikerem” volt hát velük. Az egyik az, hogy ők, akik sose hallottak keresztény szempontból több mondatot egybefűzve, most hallottak egy nagyon rövid igehirdetést, a bibliai szövegek felolvasása után pár szót. Ez is szokatlan volt nekik, meg örültek, hogy bosszanthatták ezzel is az oroszokat.

Ha ilyen vasárnapi ’miserend’ volt, ’Kamcsatkánk’-ban, hogyne lett volna akkor éjféli mise is, ha nem is teljesen egyszerűen, de sikerült elintézni, hogy megtarthassam.

Akkor már volt egy bádogbarakkunk. Berendeztük gyönyörű szépen, feldíszítettük karácsonyian. Önkéntes vállalkozó ment ki karácsonyfáért. Este tizenegy óra felé körbejárt a parancsnok őrnagy és minden barakkba beszól, hogy sajnos az éjféli mise lehet, ahol akarjuk, de a nagy bádogbarakkban nem. Ott akkor filmvetítés lesz, majdnem közkívánatra, hangsúlyozta. Néhány antifasiszta tagja a tábornak kérte, sőt, a tábor többségének a nevében kérte, hogy filmet játsszanak ott, és akkor, este. A foglyok már évek óta nem láttak filmet, mozizni akarnak, filmet akarnak! Mi? Hogy? Igen? Antifasiszták? Azt se tudtuk, hogy vannak ilyenek. Kik azok? Megneveztek néhány német tisztet, olyan se ilyen, se olyan alakokat. Lehet, hogy titokban jelentkeztek antifasisztának, de az is lehet, csak rájuk fogták. Tiltakozni meg nem mertek. A hét antifasiszta igen törődött ábrázattal ki is jelentette, hogy ők valóban szeretnének filmet látni.

A szegény megbízott őrnagynak is úgy kellett az a film, mint egy púp a hátára, de tudta, hogy baj lesz, ha nem tesz az éjféli mise ellen.

Hatalom alatt állt, és neki vigyázni kellett, az ő beosztásában, hűséges, jó fiúnak mutatkoznia, mert Sztálinék hamar gyanút fogtak a kényes pozíciókban lévő embertársaikkal és haverjaikkal szemben. Cáfolhatatlan logikával előadott dolgainkra azért, azt kell, hogy mondjam, mindig igazat adott nekünk ez az őrnagy. Kinek jutna az eszébe, hogy a Szovjetunióban az egyik legnagyobb keresztény ünnepet ne lehessen megülni? Talán ezt is őszintén mondta, amikor valószínű, ő adta ki a parancsot is, hogy ne lehessen megünnepelni.

Most azonban filmvetítés lesz, nem lehet mise. Akkor éhségsztrájk! Vagy van vallásszabadság, vagy nincs! Magam részéről máris éhségsztrájk! Vettem a kanalam. Hiába éjszaka volt, jöttek utánam kanalastul a többiek is. Félóra huzavona után, bejön az altábornagy.

- Micsoda? Hogy mit hallok? Hogy nem lesz éjféli mise? Mikor itt a fenyőfa? Fel volt díszítve az egész hangár? (Nagyon szépen volt díszítve, hiszen karácsony volt. Ott is. Mégis.) Dehogyis nem lesz! Kik akartak filmet? Felíratta a hét árva németet. Az őrnagy álljon mellém. Ott voltak végig az éjféli misén.

Hozzám meg, így szólt:

- Főlelkész úr! Maga mindennek bedől, beugrik! Mindent komolyan vesz. Szó nélkül meg kellett volna tartania az istentiszteletet. Éjféli misét?! Azt meg főként! (A kanalakból látta, hogy érti, miről van szó. Milyen nagy súlya van az éjféli misének számunkra.) Meg kellett volna tartania, Főlelkész Úr, meg kellett volna tartania.

Kérdezem:

-Az őrnagy úr? A hét antifasiszta?

Háromnegyed tizenkettőkor volt ez. Békéltetni akart tovább is.

- Miért kell ilyen kicsinységen fennakadni. Érdemes felkölteni engem ezért álmomból? (Őt? Felkölteni? Aki tudván mi készül, le se feküdt. Az biztos.)

- A hét antifasisztát ki kellett volna verniük a teremből.

- Jelentsenek fel bennünket testi sértés miatt? – kérdeztem vissza nagy hamar.

Végre elkezdődhetett a mise. Végig ottmaradtak vendéglátó orosz parancsnokaink. Én meg nagy ártatlanul kifordulok, akkor még szembemisézős oltár nem volt, egy emelvényszerűn háttal a ’közönségnek’, és háttal az igazi hívőknek miséztem. Kifordultam, hát a mise elején, egy bevezető ének után, és látom ott állt a sok orosz.

Feltartom a kezem. Ez számukra, már rég kialakult, nem jót jelentett. Azt, hogy valami mondanivalóm van már megint. Én, aki tolmácsot kértem vitatkozásainkhoz, bár rég gyanították, hogy beszélem a nyelvüket, ha azt mondtam is: nem vagyok köteles oroszul tudni. Oroszul szóltam most:

-Uraim! Kérem önöket, a nálunk bevett szokások szerint szíveskedjenek a sapkájukat levenni.

Összenéztek. A hónuk alá kerültek a tányérsapkák. Elegánsan, enyhe vigyázban állva maradtak ott a mise végig. Így ünnepeltünk. Fel nagy örömre, ma született, akiért a föld epedett.

A tömeg oszlik.

- Urak! -- Már mindenki értette oroszul -- A hét antifasiszta, meg a mozigépész és az őrnagy ’igyi szuda!’ Holnap hideg reggelit oszt minden barakkba a konyhaszemélyzet. Helybe viszik. Reggelizzenek meg. Azután ebédig egyfolytában filmet néznek. Szovjet háborús film volt, oroszul vetítették. Megállás nélkül, végtelenítve. Mert, ha vége lett, már kezdték ismét elölről.”

Nagy fegyverünk volt az éhségsztrájk. Nagy és fontos célok elérésére vettem kezembe a kanalamat. Nem lehetett azt mondani, hogy ez mindenkire vonatkozó és mindenkire nézve kötelező. A többség követett. Voltak mások, mást kívántak elérni. Volt, hogy a többiek olykor azt mondták, kérem, engem nem érdekel, és akkor ilyenekkel nem kell az éhségsztrájkot fenntartani. Tudtak más trükköket is kitalálni. Elkezdték például a szögesdrót oszlopait ásóval kiásni. Azért az őrök, már ismerték a tábor lakóit annyira, hogy érezték, nem tanácsos közéjük lövetni, mert ezek a piszok foglyok valamit majd kitalálnak az önmaguk igazolására. Így csak szitkozódtak az őrtornyokból, de lövés nem dördült. Azután az ásók is abbahagyták. A szögesdrótkerítés oszlopai általában fából voltak. Mikor a rabok felhagytak az ásással, a rabtartók bekiabáltak, hogy amit követeltek, az meglesz. Ezek apró trükkök voltak, mert a pihentagyúak, hogy bosszantsák az oroszokat, mindig ki-kitaláltak valamit. Rendszerint olyan dolgokat, melyek megvalósítása nagyobbrészt sikerült. Hivatkoztak jogra, Genfi Konvenciókra. A rabtartók, azt sem tudták, eszik-e azt vagy isszák.

Elmondok egy inkább mulatságos, de jellemző történetet. Elkezdték egyszer a babérlevelet. Magamban mosolyogtam, de arra én már oda se mentem érdeklődni. Hiszen nekem kétszeresen kellett vigyáznom, hogy csak olyan ügyhöz adjam oda a nevemet, amelyik vitathatatlanul felkarolandó. Elindítandó vállalkozás. Babérlevél? Mondom, ahogyan hallom: Ne hülyéskedjetek! Babérlevél? Hát minek az nekünk? Majd meglátod! Egyet se búsulj, páter, mi ezt összehozzuk. Összejött. Nagy szitkozódás, egyszer beállít egymás után három autó. Olyan kisebb termetű, igen magas, nagykerekű. Ilyen autóik is voltak. Nem tudom a gyártmányaikat, ki törődött akkor ezzel. Nem voltak sokan, akik a ponyvával lekötözött autókkal bejöttek a tábor közepére. Villaszerű dolgokkal, mondjuk sokágú villával elkezdték leszórni a hóra a babérlevelet. A beadott követelések után vagy három hónappal történt ez. A kérésre határidőt adtak az orosz parancsnokságnak, azt hiszem, MsoNormalp class=két hetet. A teljesítésből lett három hónap is. A lényeg az volt, legyen babérlevél, mert az jár. Ilyen és ilyen mennyiségben, a fogságban eddig eltöltött idővel időarányos módon. Megjött tehát a babérlevél. Körülállták és meggyújtották. Kell az a fenének! Eddig is megvoltunk babérlevél nélkül! De az jár! Akkor adják ki! Az egy érdekes látvány volt. Rohantak, egész megütközve, hogy mit csinálnak? Mi milyen fáradsággal kerítettük elő! -- kiabálták. Az a maguk dolga, hogy hogyan, és honnan kerítették elő! A miénk, mert nekünk jár a babérlevél. Ha pedig jár, akkor a mi dolgunk, hogy megesszük vagy felgyújtjuk. Ha melegedni akarunk mellette, hát elégetjük.

„Ma született” -- zengte magyarul a karácsonyi éneket több, mint évtizeden át a gulágon évente egyszer az a Balogh István atya, aki mindhalálig, így ott is, mint az eddig elmondott néhány történetből is kiderül, az életével prédikált. Számára minden nap karácsony volt. Mert mindent elvehettek és el is vettek tőle, de a ’Pap vagy Te mindörökké’ hatalma a börtönrácsok között, ugyanúgy, mint Szibériában megmaradt. A szentmiséin, és szívében, minden nap „Verbum caro factum est”. Az Ige Testté lett.

Mikor hazafelé indult velük a vonat 1954-ben Voronyezsig elkísérte őket az az őrnagy, akivel szemben, saját eszességével és rátermettségével, pillanatig sem megingó papi hivatástudattal, a Szentlélek kegyelmével támogatottan annyi sikeres csatát vívott meg. Voronyezsben érte a nagypéntek őket. Ott csinálták meg Jézus kínszenvedésének ünneplését, énekelve. Az egész város megtudta, mire készülnek. Látni akarták. Az erkélyeket, pénzért is lehetett bérelni, mint ahogyan utólag megtudták. De a város lakosai egymásnak adtak helyeket. Barátságból. Felengedve az ismerősöket, hogy jól láthassanak.

„Zárt térség volt a nagy tábor, mindenütt nyolcemeletes házak vették körül. Elég jó, akusztikai szempontból alkalmas tér volt. Akkor történt, hogy bejött egy ezredes. A parancsnok-helyettes, mert a parancsnok elutazott, de azt hiszem, ilyen URH-s autóval, hogy szükség esetén visszajöjjön. Vissza is jött -- én már álltam fent az emelvényen, hogy kezdjük ötkor, a Jézus kínszenvedéseinek eléneklése után a nagypénteki szertartásokat. Feljön az altábornagy: -- Főlelkész úr, jöjjön le! Mondom, nem érek rá altábornagy úr, nekem most istentisztelet következik. Tudta, hogy mire szól a válasz. Szusszantott egyet -- nagy, kövér ember. Nagyon intelligens és alapjában véve emberséges, csak hát hatalom alatt állt. Vigyázni kellett az ő beosztásában. Hűséges, jó fiúnak mutatkoznia, mert Sztálinék hamar gyanút fogtak. A kényes pozíciókban lévő embertársaiknak és a haverjaiknak sem volt pardon, és bocsánat. Ez is benne volt a viselkedésben. Azonban, ha cáfolhatatlan logikával valamit előadott az ember, mindig, azt kell mondjam, igazat adott nekünk. Hát följött egy létrán az emelvényre -- nem kis erőfeszítésébe került. A kis, vékony ezredes, a helyettes az már ott állt, harcra készen. Nem arra számítva, amit a főnök mondott.

- Ez az ezredes egy műveletlen alak. Nem tanult jogot. Voronyezsben jogot csak én tanultam -- mutatott magára. Ezért értette félre a parancsokat. Kinek jut eszébe, hogy a Szovjetunióban ezt a nagy keresztény ünnepet ne lehessen megülni? Ezt már hallottuk tőle, és őszintén mondta, azt hiszem. Ugyanakkor valószínű, hogy ő adta a parancsot a bamba ezredesének, hogy a megünneplést valahogy torpedózza meg. Miközben azt is tudta, hogy a felesége és a két nagy lánya egy erkélyt már kibérelt a délutáni istentiszteletre. Tehát sok mindent kellett neki egyeztetni. Gyorsan leteremtette az ezredest, majdnem megsajnáltam. Akkor megint elszólta magát -- már benne volt a lendületben: -- én megparancsolom az önök lelkészének… Ránéztem --, Ööö – folytatódott: -- megkérem, hogy az önöknél szokásosnak megfelelően, annyi és annyiféle istentiszteletet tartson, amennyit csak kell, amennyit szeretne. Megértettek, goszpodá? Tehát az urak. Hát olyan jobbról-balról így is érthető, úgy is érthető morajlás kísérte, hogy megértették. Levonultak büszkén, nekem még visszaszólt, hogy a legkisebb nézeteltérés esetén neki üzenjek, ne ezeknek szóljak -- és rámutatott az ezredesre, aki csak pislogott.

Voronyezs. A híres Don-kanyarnál – ahol keletre kanyarodik a Don, a túlsó oldalán ott van Voronyezs városa. -- Megdöbbentő az emlékezése a továbbiakra: – Ott a hídon át, ahol vonattal hoztak tovább Kijevig, néhány dörzsölt öreg hadifogoly, aki harcolt azon a szakaszon és élve került még 1943 januárjában fogságba, majd véletlenül még élve maradt tizenkét éven át, a hazatérésünkig, kimutatott az ablakon:

- Most figyeljetek, itt a fűzfabokrok - amik azóta nőttek – között látni lehet rohamsisakokat, csontvázakat, a volt lövészárkokra dőlve, és be nem temetve, mert sok évtized alatt sem temetődtek be maguktól. Mi eltemetgettük az orosz katonákat is, viszonzásul meg azt kaptuk, amit itt látunk. Egy jól kiépített lövészárok, ha nem temetik be, az évtized múltán is az marad. Lehetett látni jobbra is meg balra is, hat sorban egymás mögött a csontvázakat, rohamsisakokkal a fejen, vagy leperegve a sisakokat az árokba. Hát ennyire teljesítették azt a világviszonylatban kötelező, a nemzetközi hadi, harcászati előírások szerinti kötelességet, ami a harctéri események lehetőségeinek megfelel.”

* * *

A hazaérkező hadifoglyok -- azon a vonaton vagy kétezren voltak -- azt vitatták, hol csókolják meg az édes anyaföldet. Letérdeljenek-e már a trianoni határnál… Nem tették. Azután meg már nem is tehették. Itthon, ahogyan a hazai ÁVÓ-sok felszálltak a vonatra, onnantól kezdve, honfitársaik gonoszabbul bántak velük, mint őreik a Szovjetunióban.

A Keleti Pályaudvaron, vagy nyolcvanukat rabszállító autóba tették. Az újabb rabságból 1953. október 22-én szabadult. Nem tudták megtörni. Nem törte meg a Mosonyi úti toloncházban a sok ütés-verés-rúgás, a többszöri, akár harminchat órás kurtavas. Soha nem írt alá semmit, soha nem mondott ki semmit, tiszta tudatállapotában, cselekvőképességének birtokában, ami nem volt színtiszta igazság. Nem kért kegyelmet, és nem kért amnesztiát. Azt kérjenek a bűnösök! Tőle meg kérjenek bocsánatot.

Nem volt ítélet, és nem volt minek az alapján szabad lábra helyezés. Szinte jártányi ereje sem volt, mikor 1953. október 22-én táborilelkészi felszerelését, és halott bajtársainak azonosítóját tartalmazó bőröndjével, kitették az utcára a börtön kapuban. Az egyenruhája volt rajta, annak zsebében fillér sem. Jóemberek támogatták, míg eljutott a Papneveldéig.

Élete története talán innen még fájdalmasabb… Mert nem mindegy, hogy ki áll veled szemben… Idegen állam polgára, hazád fia, vagy saját egyházad „hatalmasai”…

Lett belőle ezután, ahogyan viccelődve nevezte magát „mezei pap”, „tanyasi plébános”. „Hatalom nélküliségében” a földalatti egyház egyik „legnagyobb hatalma”. Akit szabad világ szerte óriási tisztelet övezett. Ennek köszönhetően, a volt hadifogolytársak által nyújtott anyagi segítséggel tudott segíteni itthon az egyszerű rászorulótól kezdve a templomot, plébániát építő paptestvéreinek. Vagy a több falut ellátó atyáknak abban, hogy autót kapjanak.

1993-ban rehabilitálták, és előléptették alezredessé. Szent Margit ünnepén, 2002. január 18-án Székesfehérváron a Papi Otthonba érkezett meg -- „ott lesz az én szolgám” -- örök behívója. Nyolcvanötötödik évében.

Kérdés ennyi gyötrelmet, hogyan élhetett túl, acélkeménységgel, törhetetlen gerinccel?

Aranymisés szentképén áll a válasz: „Mindig hittem Istenben!”

http://www.ktp.hu/index.php/ajanlo/900-a-szent-korona-szeretetevel