Payday Loans

Keresés

A legújabb

Bruncik királyfi PDF Nyomtatás E-mail
MESE ÉS MÍTOSZ - ARCHETÍPUSOK

bruncik kiralyfi

Bruncik királyfi

Volt egyszer hol nem volt, volt egyszer egy király. Azt a királyt Veres királynak hívták. Volt neki három daliás szép fia, de az öreg király mindig haragudott, nem beszílt tisztessígesenn a fiaival eggyel

se, s ez még csak tűrhető lett volna, de naponta egyszer-kétszer a király sírt is. A három fiú már nem állhatta tovább, elhatározták, megkérdezik az apjukat, miért olyan haragos, és naponta sír is. Azt határozták, hogy a legnagyobbik megy bé legelőször. Bé is ment megkérdezte:

- Felséges királyapám, mondd meg nekem, miért vagy olyan haragos és még közben sírsz is?

- Ejnye, kutya keringette kölyke, ilyesmit mersz tűllem kérdezni?

Fölkapta a kardot, a fiú ugrott ki az ajtón, és az ajtófélfában állott meg a kard. Künn kérdi a két öccse:

- Mit mondott az apánk?

- Menjetek bé - mondja - , majd megmondja ű nektek is. Bé is ment a közbülső, ű is megkérdezte:

- Felséges királyapám, miért vagy olyan haragos és közben sírsz is?

- Kutya keringette kölyke, még te is azt kírded tűllem?! Fölemeli a király a kardot, hajítja a fiú felé. Ez is kiugrik az ajtón, a kard megint az ajtófélfában állott meg. Künn a kisebbik kérdi:

- Neked mit mondott az apám? Amaz feleli:

- Eredj bé, megmondja neked is!

Bé is ment a legkisebbik is. Û is kérdezi:

- Felséges királyapám, mondd meg nekem, miért vagy mindig olyan haragos és közben sírsz is?

- Ejnye, kutya keringette kölyke, még te is azt kérdezed?

Felkapja a kardot, hajítja a fiú felé. A kard megint megállott az ajtófélfában, de az nem szaladt ki. Kihúzza a kardot, és odaadja az apjának.

- Itt a kard apám. Ölj meg, de én addig ki nem menyek, míg meg nem mondod, amit kérdeztem!

- No jó, látom tebelőlled még lesz valami, de két bátyádbúl, abbúl soha semmi. Tudd meg fiam, azírt sírok örömömben, hogy olyan szép három dali fiam van! Azírt sírok haragosan, mert nem mentek sohuva világot látni.

- No nem baj, édesapám, szíjjelnízünk egy cseppet az országban. Ahogy kimegy a szobábúl, a két bátyja kérdezi:

- Mit mondott az apánk?

Û elmondja azonnal. A két nagyobbik megy az istállóba, két szép lovat kiválasztanak, megnyergeltetik, szólnak az öccsüknek:

- Gyere te is, válassz lovat, s menjünk el az országba együtt, nízzünk szíjjel!

Bémegy ű is az istállóba, de mikor látja, hogy a lovak kapálnak, nyihognak, rúgnak, harapják egymást, annyira megijedt tőlük, azt mondta, ű ezekkel el nem indul. Meglátott a trágyadombon egy hírges-horgas, lesoványodott, semmit nem írő csikót. A kocsistúl kír egy kötőfíket. Odamegy a kis görbe csikóhoz, fejibe teszi a kötőfíket, elkezdi maga után húzni. Meglátja a két bátyja:

- Jaj, öcskös, véllünk nem jössz! Ilyen rongyos lúval mi nem utazunk!

- Nem bánom én - mondja a kis királyfi -, elmenyek én egyedül is.

A két nagyobbiknak bétarisnyáltak, pínzt vettek magukhoz, még a kisebbik fiú a görbe csikóval küszködött, a két nagyobbik elvágtatott. Elírtek egy szomszíd városba, bé a kocsmába, elkezdtek mulatni. Cigány került oda, széplányok, a pínzt hamar elmulatták, Utóvégre még a lovuk is ott maradt.; (Eltáncolták a lányok!) Gyalog kellett, hogy nekiinduljanak,, még a ruháikbúl is kellett eladjanak, annyira gyötörte űket az íhsíg. Mi most hagyjuk űket, nízzük meg a kicsit, mit csinált. Vezeti a görbe lovat ki a városbúl. Aki meglátta, mindenki kacagott rajta. A nízők közzül azt kiáltja valaki:

- Úgy níz ki, mint a mesebeli Bruncik királyfi!

Odafordul a kis királyfi:

- Jó, hogy megkereszteltetek, ezt a nevet fogom_viselni, amíg ílek. Mikor kiírt a város vígire, egy mezei úton halad vígig.Egyszer a kis görbe lú megáll, heába húzza, ráncigálja, nem líp egy toppot se. - Gyere, kis lovam! - mondja a királyfi, de a lú csak hallgat. - Na, megállj, ha nem jössz - felvett egy darab fát az út szílirűl -, agyonütlek - azt mondja.

Akkor a lú megindult. Vagy tíz lípíst haladtak előre, újonnan megáll a lú. Elkezd a kis Bruncik sírni, sírva kírleli a lovat:

- Kedves kis görbém, má ha nem ülhetek rád, nem bírsz, legalább gyere utánnam! - De a lú nem szól.

Akkor a kis Bruncik királyfi ölébe veszi a görbe lovat, kezdi cipelni. De olyan nehíz volt, alig három lípíst ment vélle.

- A kutyák egyenek meg, én tovább nem viszlek! Ütlek agyon, majd a bőrödbűl csak kapok valamit!

Fel is emelte a nagy fát, hogy üsse agyonn a lovat. Hát csak látja, hogy a lú feláll. Akkor a fát letette, megfogta a kötőfík szárat, kezdte maga után húzni. Három-nígy lípíst ment a lú, megint megállott. Bruncik királyfi megint ölbevette, egypár lípíst vitte, akkor a földhöz ütte. Hát csak látja, a lú kinyújtja mind a nígy lábát, a szeme kidüjjed, a farkát felemeli, elkezd reszketni. Egy nagyot rúgott, egészen kimeredt. Bruncik királyfi leül mellé, elkezd sírni .(volt is mit sirasson rajta!), de olyan keservesen, még én is megsajnáltam. Mikor a sírást elvígezte, azt mondja:

- Na, ha már megdöglöttíl, menyek a hóhír után, megnyúzatlak, a bűrödbűl kapok egypár fillért.

El is indult. Alig megy öt-hat, lípíst, visszaníz a lova felé. Istenem, mi történik? A lú megrázkódik, felugrik, újonnan megrázza magát, hétszerte szebb és kövírebb lett. A királyfi csak níz és bámul. De halljunk csudát, mi törtínik! A lú megszólal:

- Kedves kis gazdám, gyere vissza! Bruncik odakiált neki:

- Te még beszílni is tudsz?

- Tudok ám! Gyere, ülj a hátamra!

- Nem ülök én - mondja Bruncik -, csak gyere utánnam, ne kelljen, hogy én vigyelek.

Igen ám, a lú megint megrázza magát, megint hétszerte szebb és kövírebb lett. Akkor látja Bruncik királyfi, hogy a lúnak hat lába van. - Mi a csuda, neked hat lábod van?

- Az ám, én tátos vagyok, de a csikósok ezt nem tudták, nem is törődtek véllem, én se űvéllek. Most ülj a hátamra!

Nagy kírlelísre Bruncik királyfi felült, a táltos felreppen vélle a levegőbe olyan magasra, Bruncik a földet alig látta. Akkor a lú a hatodik lábával rúgott egyet, Bruncik lefordul a lúrul. Alig húsz méterre a földtűl, amint zuhan lefelé, a lú alábújik, kifogja. Akkor újonnan száll fölfelé. Olyan magosra ment, a csillagoktúl csak húsz méterre volt. A lú megint rúg egyet, leesik a királyfi. Zuhan, zuhan lefelé. Mikor tíz méterre volt a földtűl, a lú megint kifogja, leszáll véle a földre. Az ám, Bruncik is leszáll a lúrúl. A lú bíztatja:

- Ülj vissza, kis gazdám!

- Nem ülök én! Még elejts, meghaljak, mit mondjak apámnak, hogy hol voltam?!

- Na, ne fílj semmit, ülj csak fel!

Felült, felszállott megint vélle a levegőbe, de olyan magosra, Brunciknak a feje a hajnalcsillagot írte. Akkor rúgott egyet a lú, leesett a lúrul Bruncik. Esik lefelé, mikor alig három méterre volt, alábújik, de már csak a farkát tudta odanyújtani. Bruncik belékapaszkodott, úgy írt földet a Iába.

- Ugye, megijedtíl? - kérdezi a lú.

- Bizony meg én! Nem is ülök én többet a hátadra soha!

- Hallgass! - mondja a lú -, én is megijedtem, mikor először a fát felvetted, hogy agyonüssél. De ám másodszor még jobban fíltem, harmadszor, mikor mentél a hóhér után, akkor a legjobban megijedtem. A kölcsönt visszaadtam, most ülj a hátamra! Azt mondd meg, hogy hogy menjünk, mint a szél vagy mint a gondolat?

Mondja Bruncik:

- Csak úgy, mint a gondolat, hét országot egy perc alatt! Alighogy ezt kimondta, Brunciknak szeme-szája tátva maradt. Egy olyan erdőbe írtek, hogy a fáknak a tetejit nem látta. De már esteledett, sok küszködís után gondolta, hogy itt megpihennek. Mikor le akartak feküdni, Bruncik kihúzta a kardját, kettévágott egy falevelet, a fél falevéllel bétakarta a lovát és ő magát. Reggel, mikor fölébredt, egy egísz falevelet összefogott, bétette a tarisnyájába, s felült a lovára.

- Édes kis lovam, legyünk otthun!

Alighogy ezt kimondta, már a királyi palota udvarán voltak. Leszállottak a lúrul, bémegy az apjához, eléveszi a falevelet, mutatja:

- Ni, édesapám, mit hoztam!

- Már látom, tebelőled lesz valami, de ha tudnád, mi van azon túl! - Megnízem én azt is, édesapám.

Másnap reggel ahogy felkelt, megreggelizik, megy a kis lovához, megkérdezi:

- Nem vagy éhes?

- Az ám - mondja a lú -, éhes vagyok én is!

- Na, várjál, me hozok én zabot! - mondja Bruncik királyfi. - Állj meg - mondja a lú - , nem kell nekem zab!

- Hát mit ennél? Azt adok, amit kívánsz.

- Na, jó. Látod, van apádnak kétszáz mázsa fája, azt gyújtsd meg, ígesd el!

Úgy is tett Bruncik, meggyújtotta a fát. Mikor a fa elígett, csak a nagy ízzó parazsak voltak, az a sütő forró hamu, odamegy a tátos, mind egy szemig megette.

- No, kedves gazdám, most már három íjjel, három, nap mehetünk, nem íhezem meg.

Igen, de úgy ragyogott a szőre, a napra lehetett nízni, de rá nem. Felült rá Bruncik, elindultak. Az ám; de csak a levegőbe mentek. Mikor elírik azt a nagy erdőt, ahol tennap voltak, megkérdezi a lú: - Menjünk odább?

- Igen ám! - mondja Bruncik.

- Nem bánom - mondja a lú -, de egyet mondok neked ne hallj, ne tudj, ne láss!, Mert aki sokat hall, sokat lát, sok baja van annak.

Megfogadja Bruncik, megégéri a lovának. A tátos nagyot trüsszent, felszáll a levegőbe. Szállnak, szállnak előre. Egy nagy, rengeteg erdő felett szállnak. De ott olyan sűrű volt a fa, akárcsak a kender. Egyszer csak leníz Bruncik a földre; lát egy_arany lúpatkót, megszólal:

- Kedves kis lovam, engedd meg, vegyem fel azt a szíp arany lúpatkót!

- Nem bánom - mondja a .tátos - , vegyed, de tudod mit mondtam!

- Ne fílj, kedves kis lovacskám, nem lesz ebbűl semmi baj! Leszálltak a földre, felvette Bruncik az aranypatkót, tarisnyájába tette. Felszállnak megint a levegőbe, és mennek odább. Bruncik megszólal:

- Kedves kis lovacskám, látok a földön egy szál arany madártollut. Kedves kis lovacskám, engedd, hogy vegyem fel!

- Vegyed! - mondja a lú. Felvette, tarisnyájába tette.

Mennek, mendegélnek odább. A sűrű rengeteg kezd ritkulni, de a fák akkorák, mint nálunk a torony. Meglát Bruncik egy fának a tövinél egy arany hajszálat.

- Kedves kis lovam, engedd, még azt az egyet vegyem fel! - Vegyed - mondja a lú -, nem is kell neked több.

Felveszi, tarisnyájába teszi azt is. Megint levegőbe szállnak, mennek, mendegélnek. Már a nap kezd hanyatlani lefelé, akkor pillantanak meg egy gyönyörű szép várast. De az úgy ragyogott, avvót a szerencséje Brunciknak, a nap lemenőben volt, mert ha dílben tanál odaírni, a nagy fínyessígtűl a szeme is meghibázott volna. Odaszól a lovának:

- Szálljunk le, kis lovam!

Huva pottyannak! A királyi vár kapuja eleibe. Mit lát Bruncik? Olyan fekete katonákat, akárcsak a korom. Kérdi az egyiktűl:

- Kik vagytok, mik vagytok?

- Nem is tudod? - kérdi a katona. Feleli Bruncik:

- Ha tunnám, nem kérdezném.

- Tudd meg, te jövevíny, ez az ország Szerecsenyország, ez a palota a szerecseny királyé.

- Menjetek bé - mondja Bruncik - , mondjátok meg a királynak, egy eltívelyedett királyfiú áll a kapujában!

Bészalad az egyik katona, mondja a szerecseny királynak, hogy ki és mi van a kapu előtt.

- Bocsássátok bé, ha királyfi!

Bé is megy Bruncik királyfi. Jött vélle szembe a szerecseny király, az ippen olyan fiatal volt mint ű. Megszóllal a szerecseny király:

- Kinek az ivadéka vagy? - A Veres királynak.

- Jól van, barátom. Sokszor hallottam az apámtúl, hogy a te apád kenyeres pajtása volt. Na, barátom, most már nállam maradsz villásreggelire.

- Nem bánom - mondja Bruncik -, de én tétlenül nem ülök. Nekem adj valami szolgálatot!

- Nem bánom, legyél intéző! Elfogadod? - Örömmel - feleli Bruncik.

Úgy is törtínt, intéző lett, cselédek közt mozgott, forgott. De ám megtörtínt az irigysíg. Látták a régi cselédek, hogy a király az új cseléddel milyen jól van. Avval beszíl többet, mint űvéllek. Azon kezdtek töpröngeni, hogy kéne valahogy a királyt megharagítani rá. Elhatározták, csinálnak egy cselédbált. Hozattak jó muzsikusokat, kihírdettík az egísz városban, a király összes cselédjei, bíresek, juhászok, kondások, mind ott legyenek. Meghítták Bruncikot is. Bruncik azt felelte:

- Ha a király megengedi, én is ott leszek.

Megkezdődött a mulatság. Mikor hallotta Bruncik a muzsikát, a nótázást, szólott a királynak.

- Nézzed, barátom, engem is meghíttak! Én azt mondtam, ha te elengedsz, én is köztök leszek.

- Hogyne, barátom, mehetsz. Jó mulatást!

El is ment Bruncik. Volt ott inni-, ennivaló, kinek mennyi kellett. Éjfélkor összeültek a cselédek, de csak a férfiak, egy hosszú asztalhoz. Aki az asztal véginél ült, elmondta az ílettörténetit. Így sorba mindenki el kellett hogy mondja, hol járt, mit csinált és mit látott. Mikor Bruncikra került a sor, Bruncik azt mondta:

- Én nem láttam semmit, én nem tudok semmit. Megszólal a szomszídja, megtaszítja, mondja neki: - Hazudj te is, mint én hazudok most!

Mondja Bruncik:

- Én nem szoktam hazudni, mikor jöttem errefelé, tanáltam az úton egy arany lópatkót.

Kiáltják a cselédek:

- Az mán valami! Nem tunnád megmutatni?

- De igen - bényúl a tarisnyájába, kiveszi a patkót -, nízzítek, itt van.

Bámulták a cselédek. Az egyik alig várta a reggelt. Bémegy a szerecseny királyhoz, béárulja Bruncikot az aranypatkóval, és azt mondja a királynak:

- Az az új cseléd azt mondta, még a lovat is el tudja hozni, amelyiknek a lábárúl leesett.

Hivatja a szerecseny király Bruncikot, menyen bé Bruncik: - Jó reggelt!

- Szervusz, kedves barátom Bruncik - feleli a szerecseny király -, hogy mulattál?

- Elég jól.

- Nahát, ha jól mulattál, úgy hallom, van nálad egy arany lúpatkó, és azt mondtad, még a lovat is el tudod hozni; amelyiknek a lábárul leesett.

- Én? Én soha sem mondtam! - azt feleli Bruncik.

- Hát tudd meg, kedves barátom - mondja a szerecseny király -, ha a lovat el nem hozod hat napon belől, karóba kerül a fejed. Megszomorodik Bruncik. Kimegy az istállóba, elpanaszolja a kis lovának, milyen parancsot kapott.

- Most már tígy, amit akarsz! - mondja a lú. - Megmondtam az úton, ne tudj, ne hallj, ne láss, mert aki sokat tud, sokat hall, sok baja van annak!

Elszomorodott Bruncik. Egísz héten lesütött fejel járt az udvarban. Ötödik napon este bémegy az istállóba, a kis lova mellé, előveszi a pisztolyát, homlokának szegezi.

- Mit akarsz? - kérdi a lú.

- Meg akarok halni. Mintsem a fejem karóba kerüljön, inkább öngyilkos leszek.

- Tégy, amit tudsz, én nem tudok rajtad segíteni! - azt feleli a kis lú.

Mikor Bruncik a ravaszt el akarta húzni, akkorát rúgott a lú, hogy a pisztoly mind összetört.

- Tedd rám a nyerget, Bruncik; menjünk, próbáljunk szerencsít!

Felnyergelte a kis tátost, a sötítsíg leple alatt kiugratott a királyi palotábúl. Repült vélle a kis tátos hegyek, völgyek, erdők felett. Mikor az óra egyet ütött éjfél. után, egy aranyvár alatt állottak. Megszóllal a lú:

- Most bészállunk ebbe a várba. De vigyázz, bémenyünk az istállóba, ott van az az aranyszőrű mén, akirűl a patkó leesett! De az a mén az olyan, ha egy idegen bogár kerüll a várba, azt is megírzi. Mijent az istállóhoz érkezünk, tebelülled lesz egy zabszem, és bébújsz a lúnak a s . . . ibe. De úgy bújj bé, ott is megkeresnek, s ha megtanálnak, akkor víge neked is; nekem is!

- Hát te huva bújsz? - kérdi Bruncik. - Avval te ne törődj! - mondja a kis lú.

Akkor csak a lú nagyot ugrik, Bruncikkal együtt ott terem az istállóban. Elkezd a mén ordítani, ahogy csak tudott. Futnak a csikósok, a kocsisok, fújnak a trombitások, riadót csinál az egísz várban. Kerestík az idegent a kertben a fűszálak közt, az istállóban a szénatartóban, még a hidlást is felszedtík, nem tanáltak sehol semmit: Akkor két csikós két jó vastag nádbotot vett,- úgy megvertík a mént, nyúlva maradt a pallón.

- Kutyátúl származtál, döge, az egísz várat fölverted, mégse találtunk még egy idegen legyet se!

Mikor a csikósok otthatták a mént, Bruncik kibútt a lú s . . . ibűl, megint ember lett belűlle. Akkor látja, hogy a kis tátos mellette áll. Mondja Brunciknak:

- Húzzál ki egy szál szőrt a farkambúl, lökd rá a ménre, és akkor ülj a hátamra! Egyébbel ne törődj!

Úgy is történt. Rádobta a szőrt. A tátos kiindult az istállóból, a mén utánna. Fölreppentek a levegőbe, repültek ki a várbúl. Mikor a vár falán repültek keresztül, a tátosnak a lába megírintette a falat. Nagyot csendül a vár, talpra ugrottak a katonák.

- Haj, tolvaj, gazember! - kiáltották -,lesz-e még utad ide? Mondja a csikó Brunciknak:

- Kiáltsad, hogy lesz!

És mire megvirradott, a szerecseny király udvarában voltak. (Hamar, jó volt az út!) Kijön a szerecseny király, meglátja a gyönyörű mént, elkiáltja magát:

- Kedves barátom, ilyen szép lovat életemben nem láttam! Mán túl többet nem étekezel a cselédházban.

Na, de ám még jobban megharagudtak a többi cselédek. Megint bált rendeztek, meghítták Bruncikot is. Épp úgy csináltak, mint az előző bálban. Mindenki elmondta az ílettörténetit. Mikor Bruncikra került a sor, ű megint csak azt mondta:

- Én nem tudok semmit.

De a szomszídja megint megtaszította, mondta neki: - Hazudj te is, mint én hazudok most!

- Kedves barátaim - mondta Bruncik -, én nem szoktam hazunni, de mikor jöttem ide, tanáltam egy szál arany madártollut. Ki is vette a tarisnyájábúl, meg is mutatta. Nem kellett egyéb a

cselédeknek, megint béárulták a királynak. Azt mondták, hogy azt mondta Bruncik, el is tudja hozni azt a madarat, amelyik a tollut elejtette. Alig várta a király a reggelt. Rögtön hivatta, és mondta neki:

- Ha hat napon belül azt a madarat el nem hozod, kerékbetöretlek!

- Meglátom - mondja Bruncik -, majd gondolkodok rajta, de én azt a madarat soha sem láttam.

Azzal kiment az istállóba, elmondta a kis lovának az új parancsot. A kis lú azt felelte:

- Ugye, megmondtam, ne tudj, ne hallj, ne láss, mert aki sokat tud, sokat hall, sok baja van annak. Most tégy, amit akarsz!

Az ám, Bruncik könyörgísre fogta a dolgot, sírva kírlelte a kis lovát, hogy csak segíjjen rajta.

- Nem bánom - mondja a lú -, megpróbáljuk. Ha te pusztulsz, én is pusztullok.

Ötödik nap este megint kirepültek messze a király udvarábúl. És hol állottak meg? Az aranyvár kapuja előtt. Megszóllal a kis lú, mondja Brunciknak:

- Na, kedves gazdám, most bémenyünk a várba. Van ennek a várnak erőssen sok szobája, de minden szobaajtó tárva-nyitva. Keresztül mísz kilencvenkilenc szobán, és a századikban a falon van felakasztva egy aranykalitka, és abban a kalitkában van az az aranytollú madár. Kihúzol a sörényembűl egy szál szőrt, ráteszed a kalitkára és akkor leakasztod. Egísz nyugodtan hozhatod magaddal, csak vigyázz, amint mísz, amint jössz, nehogy az ajtófélfához .vagy valami bútorhoz hozzáírj, mert abban a szempillantásban nagyot csendüll a vár, és mi mind a ketten ittveszünk.

Akkor már ott állottak, mikor a lú ezt elvígezte, a nyitott ajtó előtt. El is indult Bruncik szobárúl szobára a kastélyon keresztül. Mikor a kilencvenhetedik szobába ír, ott lát egy rézbölcsőt. A rézbölcsőben ott feszik egy rézhajú leány, az egyik karja lelóg. Jól megnízi Bruncik, oda akar menni, hogy tegye fel a kart, akkor jut eszibe, neki nem szabad semmihez írni. Bémegy a másik szobába, a kilencvennyolcadikba. Ott egy ezüstbölcső, abban is egy leány fekszik, az ezüstpaplan derekáig takarja, azon fejül látta azt a gyönyörű szép fejír mellet és nyakat. Úgy rábámult Bruncik, azon vette észre, hogy a bölcső mellett áll. Akkor jut eszibe, neki nem szabad. Akkor bémegy a másik szobába. Alighogy bélíp, szeme-szája tátva maradt. Itt egy aranybölcső, s benne fekszik egy aranyhajú leány, de azon takaró nem volt, csak a szép aranyhaja takarja. Az egyik karja és az egyik lába lecsüng a bölcsőbűl. Gondolja Bruncik: "Nem bánom, akármi lesz, de azt a lábat és azt a szép gömbölyű kart nem hagyom, hogy elzsibbadjon, felteszem a bölcsőbe." Ippen mikor odhajol, akkor jut eszébe, hiszen neki nem szabad. Széjjelníz, meglátja a túlsó falon a másik szobában az aranykalitkát, benne az aranymadár. Előveszi azt a sörényszőrt, amit a tátosbúl kihúzott, ráteszi a kalitkára, akkor szépen leakasztja, hóna alá fogja, elindul vélle kifelé. De ám még két szobát keresztüljött, mindig hátrafelé nízett, az aranyhajú lányt nem tudta felejtenni. Mikor az utolsó szobábúl líp ki, véletlenül hozzáírt az ajtófélhez. Nagyot csendült a vár, futnak a katonák. Odaugrik a kis lú, elkapja Bruncikot kalitkástúl, madarastúl, átugorja vélle a várfalat. (Avvót az ügyes kis lú!)

- Látod, édes gazdám, tudtam, hogy szerelmes leszel, megfelejtkezel magadrúl; s azért mentem az ajtóhoz, hogy elkaphassalak. Mentek űk osztán. Mire megvirradott, a szerecseny király udvarában voltak. Viszi bé a kalitkát a madárral együtt, átadja a szerecseny királynak. A szerecseny király felakasztja a falra egy szegre, de a madár nem énekelt. Mondja a szerecseny király:

- Kedves barátom, ezentúl egy asztalnál ebídelünk, és együtt sétálunk.

De ám mi történik? A cselédek még jobban megharagudtak. Megint bált rendeztek. Bruncikot meghítták. El is ment. Múlattak, egísz tizenkét óráig táncoltak. Tizenkét órakor a hosszú asztal körül ültek megint, mindenki hazudott egyet, csak Bruncik nem. Û elévette az arany hajszálat és mondta:

- Nízzítek barátaim, mikor jöttem ide, tanáltam ezt a szál aranyhajat.

Mikor Bruncik eztet elmondta, a mulatságnak víge lett. Û is elment és lefeküdt. Az egyik cseléd bészaladt a királyhoz és jelenti:

- Felséges királyom, az idegennél van egy arany hajszál. Azt mondta, azt a lányt is el tudja hozni, akinek a fejirűl leesett.

Nem kellett egyéb a szerecseny királynak, rögtön szaladt Bruncikhoz. Nem várta be a reggelt, felkeltette.

- Kelj fel, barátom! Igaz, hogy van nálad egy arany hajszál? - Igaz - mondja Bruncik.

- Ha van, nekem azt a leány hozd el, mert ha nem, halálnak halálával halsz meg! Apádnak hadat üzenek, űtet is megölöm, a másik két fiával együtt, s az egísz országot elfoglalom.

- Jó, barátom - mondja Bruncik - , de talán egy kis gondolkodási időt csak adsz?

- Nem bánom, adok három napot.

Kimegy Bruncik a kis lovához, elmondja az új parancsot. Feleli a kis lú:

- Mondd meg a szerecseny királynak, kíszíttessen egy aranyhintót, hat fejír lovat, utaljon ki neked egy ezred katonaságot, s az országbúl szedjen össze száz leányt! A leányok mind fejírbe öltözzenek! Mikor ez mind meglesz, akkor elindullunk.

Jöttek az aranyművesek, kíszítettík az aranyhintót. A lovászok pucolták a fejír lovakat, a katonák pucolták a fegyvereket, a lányok mosdottak, az összes mind fejírbe öltözött. Ez idő alatt elkíszűlt a kocsi. Bruncik felült a kis lovára, vezette a csapatot. Mentek, mendegéltek. Már egy hete hogy mennek. Mindenki megéhezett, a katonák zúgolódtak. Odamegy a kis lú Bruncikhoz, azt súgja neki:

- Mondjad, hogy még egy napi kitartás, akkor minden jóra fordul!

Bruncik kírelte a katonákat:

- Egy kis nyugalom, kedves bajtársaim, egy nap kitartás. Akkor ehettek, ihattok, amit szemetek-szátok kiván.

Lecsendesedtek a katonák, mennek, mendegélnek. A kis lú megszóllal:

- Kedves kis gazdám, a hintót hajtasd félre az útból, katonák, lányok álljanak kétfelől az út szílire, mert jönnek a vaddisztók: Háborúban voltak, nagyon ki vannak fáradva.

Mikor a vaddisztócsorda vígighalad, a vaddisztókirály megszóllal: - Kedves Bruncik, amiért nekem utat csináltál és a katonáimnak, mikor szükséged lesz rám, csak gondolj énreám, rögtön ott leszek és segítek!

A disztócsorda elvonull, Bruncikék megindulnak. Alig két kilométert mennek, mondja a kis lú:

- Kedves gazdám, állítsd félre megint a csapatot, most jönnek az ördögök. Azok is nagyon ki vannak fáradva, űk is háborúból jönnek! Alighogy helyet csinálnak, mintha egy fekete felhő jűne, annyi az

ördög, mint a ríten a fűszál. Volt köztök sebesült is, volt olyan is, amelyiknek egyik szarvát levágták. Mikor az ördögök királya Bruncikhoz írt, mondja:

- Kedves Bruncik barátom, én vagyok Plútó, az ördögök fejedelme. Amiért nekem útat adtál és a katonáimnak, ha valahol bajban leszel, csak gondolj rám, ott leszek és segítek.

Ekkor Bruncik összeszedte az embereit, haladtak előre az úton. Alig három-négy kilométert mennek, a ló megint mondja:

- Állítsd félre a katonáidat, me jönnek a míhek! Azok is csatározni voltak, me a lúdarázs megtámadta űket, azokat vertík meg.

Félreállította Bruncik az embereit, megparancsolta, hogy senki még a filit se moccantsa. Megírkeztek a míhek. El voltak szegínyek fáradva. Rászállottak a katonák filire, orrára. De ám azok egy se mozdultak, pedig ugyancsak viszketett a filik és az orrok. Mikor a míhek kipihentík magokat, felkerekedtek, hogy továbbszálljanak. Akkor a míhek királya odament Bruncikhoz, és azt mondta:

- Kedves Bruncik barátom, soha sem lehet tunni, mikor lesz édessígre szüksíged. Akkor csak gondolj rám, viszek én neked annyit, hogy még a katonáidnak is mind elcsapja a hasát! Akkor Bruncik összeszedte az embereit, mentek előre. A kis lú mondja Brunciknak:

- Még egy jó óra, béírünk az aranyvárba, de jól jegyezd meg, mit mondok! Mikor bémenünk, a vár urához mígy, és megmondod neki, hadakozni voltál, egy kis pihenőt kírsz űnála. Nehogy apád vagy a szerecseny király nevit emlegesd, mert akkor kiűz a várbúl! Mondd meg, hogy te a Zöld király fia vagy!

Mikor ezt a beszídet elvígeztík, ott voltak a vár kapuja előtt. Bruncik béugratott. Az udvarban tanálkozott a vár tulajdonossával. Köszőn illendően. Elmondja, hogy ű hadakozni volt, szeretne itt egypár nap megpihenni.

- Nem bánom - mondja a vár ura - , tudom, hogy éhesek is vattok, enni-, innivaló van elég, kapnak a katonáid.

Úgy is törtínt, a virágoskertben terítettek. A katonák asztalhoz ültek, a hosszú íhsíg után nagyon jó étvággyal ettek. Eléjött az aranyhajú leány is. Rápillantott Bruncikra . . . Halljunk oda, mi történt? A leány megszerette Bruncik királyfit. Elmentek együtt sétálni. Bruncik észrevette a leány nízísirűl, hogy űtet szereti, mer úgy ígett a szeme, mint két gyémántkő. Mondta is Bruncik:

- Tudod mit, lelkem szerelmem? Megkírem a kezed az apádtúl. - Nem bánom - mondja a leány -,szívesen menyek vélled, me szeretlek.

El is ment Bruncik a vártulajdonoshoz, tisztessígtudással megkírte a leány kezit. Mondta a vártulajdonos:

- Nem bánom fiam, odaadom, csak egy kívánságomat teljesítsd! - Mi volna az a kivánság?

- Látod, fiam, azt a szép terepet a vár előtt? Aztat szántsad föl, ültesd bé szőlővel, hogy reggel már szüretezzünk! Van nekem itt egy szobám, abban a szobában van egy hordó, egy olyan két akós, az reggelre legyen teli mízzel! Ha ezt nem teljesíted, a lányomat nem adom, tígedet pedig a várambúl kiűzlek.

Bruncik: királyfi kiment, mondja a lovának: - Nízd meg, mi a kívánsága!

Kérdezi a kis lú:

- Kivel találkoztunk először az úton?

- A vaddisztók királyával - mondja Bruncik. A vadkan csak ott terem mellette:

- Mi baj, kedves Bruncik barátom? - nagy röfögve kérdi: - Bizon mi! Nízz arra a terepre, azt fel kéne szántanni.

Nagyot röfög a vaddisztókirály, jön egy csorda vaddisztó, elkezdenek túrkálni. Egy-két perc, fel van szántva a hely.

- Na, de most hunnan veszünk szőlőt? Kérdi tűlle a kis lú:

- Kivel találkoztunk másodszor?

- Az ördögökkel - mondja Bruncik.

Alighogy kimondja, ott van mellette az ördögök fejedelme. - Mi bajod van? - kérdi.

- Erősen nagy bajom van - mondja Bruncik. - Látod azt a felszántott helyet? Azt bé kell ültetni szőlővel, hogy reggel ott szüretezzünk.

Prüsszent egyet Plútó, jönnek az ördögök, kiadja nekik a parancsot:

- Azonnal menjetek Díl-Amerikába! Ott most van megírve a szőlő. Mindegyik hozzon egy tő szőlőt, és ültessítek ide el! A tövit locsoljátok meg, nehogy meghervadjon!

Alig ütötte a toronyóra a tizenkettőt, a szőlő kíszen volt. Az ám, de hunnet vegyenek mízet?

- Kivel találkoztunk még? - kírdezte a kis lú. - A míhekkel - mondja Bruncik.

Alighogy kimondja, ott a míhek királya. - Mi bajod van, kedves barátom?

- Nagyon sok mízre volna szüksígem.

Zümmög egyet a míhek királya, annyi míh jött; minden fűszálon kettő-három állott. Kiadja nekik a parancsot:

- A szobában egy hordó, azt töltsítek meg mízzel, de úgy, hogy a dugó helyin csucsorodjík ki belűle!

Mire a hajnal hasadt, a kád is teli volt. Felíbred a vártulajdonos, kiníz az ablakon, meglátja a szőlőt. Azt hitte, hogy csak a szeme káprázik. Kiment, egy gerezdet leszakított, de az olyan édes volt, még nagyot csettintett a nyelvivel. Bémegy a szobába, nízi a hordót. Látja, hogy úgy tele van, még az oldalán is foly le a míz. Bémegy a vártulajdonos saját szobájába, hivatja a lányát és Bruncikot:

- Na, kedves barátom, a kívánságomat teljesítetted, leányomat neked adom, ha ű is szeret tíged.

Hát csak mi törtínik? Az aranyhajú leány Brunciknak a nyakába ugrik, összevissza csókolja. Bruncik kiszól az ablakon:

- A lovakat fogják bé! A hintó álljon elé!

A leány elbúcsúzott a szüleitűl, béültek Bruncikkal az aranyhintóba. Megindultak. Szerecsenyország felé. Amint mennek az úton, a leány megkérdezi;

- Mondd meg, magadnak viszel?

- Hát mit gondolsz, kinek vinnélek másnak?

- Nehogy másnak vigyél, me inkább meghalok, ha nem lehetek a te felesíged!

Telt az idő, haladtak előre. Egyszer megírkeznek szerecseny földre, bé a királyi palotába. Mikor a szerecseny király meglátta a leányt, odaszaladt a hintóhoz, meg akarta ölelni, csókolni, de a leány nem engedte. Mikor az aranytollú madár meghallotta a leány hangját, elkezdett gyönyörűen énekelni. A leány pedig azt mondta a szerecseny királynak:

- Azt akarod, hogy a tied legyek? Akkor nékem a kivánságomat kell, hogy teljesítsd.

- Mi lenne az? - kérdi a szerecseny király.

- Van az én apámnak egy vad ménesse; száz darab fejőskanca. Azt a száz darab fejőskancát hozd el ide!

- Én azt nem tudom - azt mondja a szerecseny király megtenni.

- Tudom, hogy gyáva vagy, elhozza, aki engemet elhozott. Rögtön odafordult Bruncik felé a szerecseny király, és azt mondja: - Elmész azok a vad lovak után, és ide hozod!

Bruncik elmegy a kis lovához és elpanaszolja.

- Mondd meg a királynak, töltessen meg hat zsákot hamuval! Kírjél tűlle ásót, lapátot; azokat kösd fel a hátamra, és ülj a nyeregbe!

Mikor ezek kísz vóltak, föl is ült és elrepültek a messze távolba. Egyszer egy nagy legelőn leszállnak. Egy nagy terebélyes fa alá mennek, mondja a kis lú:

- A fátul úgy öt lípísre ide áss két gödröt egymás mellé! Olyan mély legyen, hogy nekem a filem se látszódjík ki belűlle! Te pedig látod azt az ágat? Az ág alá állítsd fel a kardodat a hegyivel fölfelé, s te ülj fel az ágra, és mikor én hármat nyerítek, ereszkedj a kardba úgy, hogy a szivedet tanálja, hogy azonnal halj meg!

Mikor mindennel kísz voltak, a tátos nyerített egyet, Bruncik olyat hallott, mint mikor nagy égiháború van, olyan zúgás keletkezett. Azt hitte, hogy a vihar kitípi a fát is, amire ű felmászott. Hát istenem, mit látott? A száz darab vadkanca előtt egy mén vágtat, de olyan robajjal mennek, mintha a főldet össze akarnák gyúrni. Mikor kétszer háromszor körülszaladták a legelőt, a tátos egyszer még nyerített, akkor észrevette a vadmén, béugrott a gödörbe a tátoshoz. A kis tátos kiugrik, belé a másik gödörbe, a vad utánna. Elkezdi rágni, harapni. Típte, harapta a hamuzsákot. Mikor Bruncik látta, hogy má csak egy zsák van, megfogta az ágat, hogy ereszkedjík belé a kardjába. Ippen mikor le akar ereszkedni, a tátos megszólal:

- Gyere le, kis gazdám, mert minden kíszen van! Leszállott a fárúl, s mondja a tátos:

- Lásd, a többi zsákot mind szíjjeltípte! Ez az egy ípen megmaradt, de annyira megszelidült, most a sörínyembűl húzzál egy szálat, dobd rá a vad ménre, és ű jű utánnam, ű utánna az összes vadlovak.

Úgy is törtínt minden. Elvágtattak vissza Szerecsenyországba. Mikor megírkeztek, kijött a szerecseny király, kint az aranyhajú leány, dicsekszik a szerecseny:

- Lásd, édesem, itt vannak a te vad lovaid. Most már leszel a felesígem?

- Leszek, ha azokat a vadlovakat megfejed mind egy kádba, s annak a tejiben megfürdöl, mer olyan csúnya vagy, akár a sötít íccaka.

- Én nem tudom megtenni, azokat a vadakat megfejni, jaj!

- Nem is vagy te arra való - mondja a lány -, megfeji, aki idehozta.

Eléhíjja Bruncikot, mellette a kis tátos. Odamennek mind a ketten a kádhoz. Hát csak mi történik? A vadkancák mint a szelid juhok állnak a kád mellé. Lábaikat szíjjel teszik, engedik, hogy megfejjík. Mikor az összes mind meg volt fejve, a tej úgy fórrott a kádban, mintha most is látnám! Száz fok meleg lehetett. Mondja az aranyhajú lány.

- No, te szerecseny, fürödj meg benne! Kiáltja a szerecsen király:

- Bruncik, eredj, fürödj meg!

Bruncik odalíp a kádhoz. Hát csak mi történik? A tátos olyan lehelletet fútt a tébe, hogy az csak olyan langyos lett, mint a nyári patakvíz. Bruncik hamar levetkőzik, beléugrik. Jól megmosakodott, még ivutt is egyet belűle. Akkor kijött.

Vetkezik a szerecseny is. Ledobja a ruháját, beléugrik űv is a kádba. Igen ám, de a tátos olyant lehelt belé, hogy a téj elkezdett fórrni, a szerecseny királyt abban a percben leígette. Ekkor az aranyhajú lány nyakába ugrik Brunciknak:

- Te küzdöttíl írtem! Én a tiéd, te az enyím!

Papot hivattak, megesküdtek. Még ma is ílnek, ha meg nem hóttak.

- - -

Elmondta: Máté György Bálint

szerk. Kovács Ágnes

Rózsafiú és Tulipánleány - Akadémiai Kiadó

*

bruncik kirly

SZÁNTAI LAJOS előadása-meseelemzése

http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/Elemzes-20809/

+

Egy rövidebb bevezető

Szántai Lajos népmese elemzése –

Bruncik Királyfi és a Jelenések Könyve

http://www.youtube.com/watch?v=6F9oeMGSn_Y

*

Illyés Gyula: Mese Bruncik királyfiról...

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy király. Vörös királynak hívták. Volt neki három daliás szép fia, de az öreg király mindig haragudott, nem beszélt tisztességesen a fiával eggyel se. Ha pedig mégis szóba állt velük, akkor meg úgy folytak a könnyei, mint a zápor. A három fiú már nem állhatta tovább, elhatározták, megkérdezik az apjukat, miért olyan haragos, és miért sír annyit. Azt határozták, hogy a legnagyobbik megy be legelőször. Be is ment, megkérdezte:

- Felséges királyapám, mondd meg nekem, miért vagy olyan haragos, és közben miért sírsz is?

- Ejnye, kutya keringette kölyke, még kérdezni is mered?

Fölkapta a kardot, s felé hajította. A fiú kiugrott az ajtón, a kard az ajtófélfában állott meg. Künn kérdi a két öccse:

- Mit mondott az apánk?

- Menjetek be - mondja -, majd megmondja nektek is.

Be is ment a közbülső, ő is megkérdezte:

- Felséges királyapám, miért vagy olyan haragos, és közben miért sírsz?

- Kutya keringette kölyke, még te is kérdezni mered?

Felemeli a király a kardot, hajítja a fia felé. Ez is kiugrik az ajtón, a kard megint az ajtófélfában áll meg. Ott künn a legkisebbik fiú megkérdi:

- Mit mondott az apám?

Amaz feleli:

- Eredj be, megmondja neked is.

Be is ment a legkisebbik is. Ő is kérdezi:

- Felséges királyapám, mondd meg nekem, miért vagy mindig olyan haragos, és közben miért sírsz?

- Ejnye, kutya keringette, még te is azt kérdezed?!

Felkapja a kardot, hajítja a fiú felé. A kard megint megállott az ajtófélfában. De ez a fiú nem szaladt ki. Kihúzza a kardot az ajtófélfából, odaadja az apjának.

- Itt a kard, apám! Ölj meg, de én addig ki nem megyek, míg meg nem mondod, amit kérdeztem.

Mondja a király:

- Na jó, látom, tebelőled még lesz valami. Tudd meg, fiam, sírok örömömben, hogy olyan szép három dalia fiam van. És sírok haragomban, mert mihasznák vagytok, nem mentek még világot látni sem.

- Ha csak az a baj, édesapám, majd széjjelnézünk egy cseppet az országban.

Ahogy kimegy a szobából, a két bátyja kérdezi:

- Mit mondott az apánk?

A legkisebb fiú elmondta azonnal.

Jól van! Indulnak hát világot látni. A két nagyobbik megy rögtön az istállóba. Kiválasztanak két szép lovat, megnyergeltetik; szólnak az öccsüknek:

- Gyere, válassz lovat te is, s menjünk az országba együtt; nézzünk széjjel.

Bemegy a legkisebb is az istállóba, de mikor látja, hogy a lovak kapálnak, nyihognak, rúgnak s harapják egymást, annyira megijedt, hogy azt mondta, ő ezekkel nem indul. Ő jó barátságban akar lenni még az állattal is, ha társául veszi.

Amint ezen így gondolkodott, meglátott a trágyadombon egy hirges-horgas, lesoványodott, semmit sem érő csikót. Annak nagyon szelíd tekintete volt. A királyfi a kocsistól kért egy kötőféket. Odament a kis görbe csikóhoz, fejibe tette a kötőféket, s biztatja, meg elkezdi maga után húzni. Meglátja a két bátyja:

- Jaj, öcskös, velünk így nem jössz! Ilyen rongyos lóval mi nem utazunk!

- Nem bánom - mondja a kis királyfi -, elmegyek egyedül, de ezt most már nem hagyom!

A két nagyobbiknak betarisznyáltak, pénzt vettek magukhoz. Aztán amíg a kisebbik fiú a görbe csikóval küszködött, a két nagyobbik elvágtatott.

Elértek egy szomszéd városba; be a kocsmába, elkezdtek mulatni! Cigány került oda, szép lányok, a pénzt hamar elmulatták a királyfiak. Végül még a lovaik is ott maradtak, eltáncolták a lányok! Gyalog kellett, hogy továbbinduljanak.

A legkisebb királyfi közben nagy üggyel-bajjal mégis kivezette a rossz lovat a városból. Aki csak látta, kacagott rajta. Azt kiáltja valaki:

- Éppolyan, mint a mesebeli Bruncik királyfi!

Odafordul a kis királyfi:

- Jó, hogy megkereszteltetek! Ezt a nevet fogom viselni, amíg élek!

Mikor kiért a város végére, egy mezei úton haladt. Egyszer a kis girhes ló megállt. Hiába húzta, ráncigálta a királyfi, nem lépett egy tapodtat se.

- Gyere, kis lovam - mondta a királyfi, de a ló csak hallgatott.

- Na, megállj, ha nem jössz - szólt most a királyfi, és felvett egy darab fát az út széléről -, agyonütlek!

A ló erre megindult. Vagy tíz lépést haladtak. Ekkor újra megáll a ló. Elkezd most a kis Bruncik mérgében sírni. Sírva kérleli a lovat:

- Kedves kis gebécském, már ha nem ülhetek én rád, mert nem bírsz el, legalább gyere utánam!

De a ló nem mozdult. Akkor a kis Bruncik királyfi gondolt egyet: ölébe vette a girhes lovat. Kezdi cipelni! De olyan nehéz volt, alig három lépést tudott menni véle.

Most még jobban elkeseredett a kis királyfi:

- A kutyák egyenek meg, én tovább nem viszlek, inkább agyonütlek! A bőrödért csak kapok valamit.

Fel is emelte a nagy fát, hogy agyonüsse a lovat. De csak látja ám, hogy a ló feláll. Erre a fát ő is letette, megfogta a kötőfék szárát, kezdte megint maga után húzni a lovat.

Három-négy lépést ment a ló, megint megállott. Bruncik királyfi megint ölbe vette, egy pár lépést vitte, de megint földre ejtette.

A ló kinyújtotta mind a négy lábát, a szemét kidüllesztette, a farkát felemelte, elkezdett reszketni. Aztán rúgott egy nagyot, s egészen kimeredt.

Bruncik királyfi leült a ló mellé, elkezdett sírni keservesen. Mikor jól kisírta magát, így szólt:

- Ha már így megdöglöttél, kedves lovacskám, megyek a hóhér után, megnyúzatlak. Kapok a bőrödért egy pár fillért. De elengedném, mert nagyon-nagyon sajnállak.

El is indult. Alig megy öt-hat lépést, visszanéz a lova felé. Istenem, mi történik? A ló megrázkódik, felugrik, újra megrázza magát, és hétszerte szebb és kövérebb lett! A királyfi csak néz és bámul. De halljunk csodát, mi történik még! A ló megszólal:

- Kedves kis gazdám, gyere vissza!

Bruncik odakiált neki:

- Te még beszélni is tudsz?

- Tudok hát! Gyere, ülj a hátamra!

- Nem ülök én - mondja Bruncik -, gyere csak te utánam, ne kelljen hogy én vigyelek!

Igen ám, a ló megint megrázza magát, megint hétszerte szebb és kövérebb lett. S látja Bruncik királyfi, hogy a lónak hat lába van.

- Mi a csuda, neked hat lábad van?

- Annyi, mert táltos vagyok. Most már ülj hát a hátamra!

Nagy kérlelésre Bruncik királyfi végül mégiscsak felült. A táltos azon nyomban felröppent vele a levegőbe, olyan magasra, hogy Bruncik a földet is alig látta. Akkor a ló a hatodik lábával rúgott egyet. Bruncik lefordult a lóról. De alig húsz méterre a földtől, amint zuhant lefelé, a ló alábújt, kifogta. Akkor újra fölfelé szállt, olyan magasra ment, hogy a csillagoktól csak húsz méterre volt. A ló megint rúgott egyet, megint leesett a királyfi. Zuhan, zuhan lefelé! Mikor már csak tíz méterre volt a földtől, a ló megint kifogta. De most leszállt vele a földre. Aztán Bruncik a lóról is leszállt.

A ló biztatja:

- Ülj vissza, kis gazdám!

- Dehogy ülök. Hogy megint elejts, s meghaljak. Mit mondjak aztán az apámnak, hogy hova lettem!

- Na, ne félj semmit, ülj csak fel!

Bruncik felült. Felszállottak megint a levegőbe, de olyan magasra, hogy Brunciknak a feje a hajnalcsillagot érte. Akkor rúgott egyet a ló, leesett megint a lóról Bruncik. Esik, esik lefelé. Mikor alig három méterre volt a földtől, alábújik a ló, de már csak a farkát tudta odanyújtani. Bruncik belékapaszkodott, úgy ért földet a lába.

- Ugye, megijedtél? - kérdezi a ló.

- Bizony én meg. Nem is ülök én többet a hátadra soha!

- Hallgass! - mondja a ló. - Én is megijedtem, amikor először a fát felvetted, hogy agyonüss! És másodszor még jobban féltem. Harmadszor, mikor mentél a hóhér után, akkor meg még jobban megijedtem. A kölcsönt most már visszaadtam, hát csak ülj a hátamra. Azt mondd csak meg, hogy menjünk, mint a szél, vagy mint a gondolat.

Mondja Bruncik:

- Mint a gondolat! Hét országot egy perc alatt!

Alighogy kimondta, Brunciknak szeme-szája tátva maradt. Most a földön haladtak. Hirtelen olyan erdőbe értek, hogy a fáknak a tetejét nem is lehetett látni. De már esteledett. A sok küszködés után Bruncik azt gondolta, hogy itt megpihennek. Úgy is történt. Mikor le akartak feküdni, Bruncik takarót is szeretett volna. A ló azt mondta neki, húzza ki a kardját, vágjon kettébe egy falevelet. Azzal a fél falevéllel betakarhatta magát is, a lovát is. S milyen boldogot álmodott! Reggel, mikor fölébredtek, Bruncik egy egész falevelet tépett, betette a tarisznyájába. Aztán felült a lovára.

- Hova, édes gazdám?

- Édes kis lovam, legyünk most már otthon!

Alighogy ezt kimondta, már a királyi palota udvarán voltak. Bemegy Bruncik az apjához, előveszi a falevelet, mutatja:

- Ni, édesapám, mit hoztam!

- Mi az, édes fiam?

- Ha ezzel betakaródzik, se bánat, se szomorúság nem éri!

- Már látom, édes fiam, tebelőled lesz valami. Rád is hagynám már a királyságot, de szerezz előbb feleséget.

- Szerzek majd azt is, édesapám.

Másnap reggel, ahogy felkelt, megreggelizik, megy a kis lovához, megkérdezi:

- Nem vagy éhes?

- Az ám - mondja a ló -, éhes vagyok én is!

- Na várj, hozok egy kis zabot - mondja Bruncik királyfi.

- Állj meg - mondja a ló -, nem kell nekem zab!

- Hát mit ennél? Azt adok, amit kívánsz.

- Köszönöm. Látod ott apádnak azt a kétszáz mázsa fáját? Gyújtsd meg, égesd el.

Bruncik megtette: meggyújtotta a fát. Mikor a fa elégett, s csak izzó parazsak voltak, az a sütő, forró hamu, odamegy a táltos, mind egy szemig megette.

- No, kedves gazdám, most már három éjjel, három nap mehetünk, nem éhezem meg!

Úgy ragyogott a szőre, a napra lehetett nézni, de rá nem.

Felült rá Bruncik, elindultak. Most a levegőben mentek. Mikor elérik azt a nagy erdőt, ahol a minap voltak, megkérdezi a ló:

- Menjünk odább?

- Igen! - mondja Bruncik.

- Nem bánom - mondja a ló -, de valamit mondok neked: ne hallj, ne tudj, ne láss! Mert aki sokat hall, sokat lát, sokat akar tudni, sok baja van annak.

Helyes! Megfogadja Bruncik, megígéri a lovának. A táltos pedig nagyot trüsszen - felszáll a levegőbe. Szállnak, szállnak előre. Egy nagy, rengeteg erdő felett szállnak. De ott olyan sűrű volt a fa, akárcsak a kender. Egyszer csak lenéz Bruncik a földre, lát egy arany lópatkót. Megszólal:

- Kedves kis lovam, engedd meg, vegyem fel azt a szép arany lópatkót!

- Nem bánom - mondja a táltos -, vedd, de tudod, mit mondtam!

- Ne félj, kedves kis lovacskám, nem lesz ebből semmi baj!

Leszállnak a földre, felvette Bruncik az arany lópatkót, tarisznyájába tette. Felszállnak megint a levegőbe, és mennek odább. Nemsokára Bruncik megint megszólal:

- Kedves kis lovacskám, látok a földön egy szál arany madártollat.

Kedves kis lovacskám, engedd, hogy felvegyem!

- Vegyed - mondja a ló.

Bruncik felvette, tarisznyájába tette. Mennek, mennek, szállnak odább. A sűrű rengeteg kezd ritkulni, de a fák akkorák, mint nálunk a torony. Meglát Bruncik egy fának a tövinél egy aranyhajszálat.

- Kedves kis lovam, engedd, még azt az egyet vegyem fel!

- Vegyed - mondja a ló -, most már nem is kell több neked!

Felveszi Bruncik, tarisznyájába teszi azt is. Megint levegőbe szállnak. Mennek, szállnak. Már a nap kezd hanyatlani lefelé. Megpillantanak akkor egy gyönyörű szép várost. De az úgy ragyogott, hogy az volt a szerencséje Brunciknak, a nap lemenőben volt, mert ha délben talál odaérni, a nagy fényességtől a szeme is meghibázott volna. Odaszól a lovának:

- Szálljunk le, kis lovam!

Hova pottyannak? A királyi vár kapuja elé! Mit lát Bruncik? Olyan fekete katonákat, akárcsak a korom! Kérdi az egyiküktől:

- Kik vagytok, mik vagytok?

- Nem is tudod? - kérdi a katona.

- Ha tudnám, nem kérdezném! - feleli Bruncik.

- Tudd meg, te jövevény, ez az ország Szerecsenország! Ez a palota a szerecsen királyé!

- Menjetek be - mondja Bruncik -, jelentsétek a királynak, egy eltévelyedett királyfiú áll a kapujában.

Beszalad az egyik katona, mondja a szerecsen királynak, hogy ki és mi van a kapu előtt.

- Bocsássátok be - üzeni a király.

Bemegy Bruncik királyfi. Jött vele szembe a szerecsen király, feketén mint az éjszaka. De az is éppen olyan fiatal volt, mint ő. Megszólal a szerecsen király:

- Kinek az ivadéka vagy?

- Én a Veres királyé.

- Jól van, barátom. Sokszor hallottam apámtól, hogy a te apád kenyeres pajtása volt. Na, barátom, most már nálam maradhatsz, ha akarsz az udvaromban élni!

- Nem bánom - mondja Bruncik -, de aztán tétlenül nem ülök. Nekem adj valami szolgálatot.

- Nem bánom, legyél intéző. Elfogadod?

- Örömmel - feleli Bruncik.

Úgy is történt, intéző lett Bruncik. Cselédek közt mozgott, forgott. Ahogy szokott, most is megtörtént az irigység. Látták a régi cselédek, hogy a király az új cseléddel milyen jól van. Azzal beszélt többet, mint ővelük. Azon kezdtek hát töprengeni, hogy kellene valamiképp a királyt megharagítani rá. Elhatározták, csinálnak egy cselédbált. Hozattak jó muzsikusokat, kihirdették az egész városban, hogy a király minden cselédje: béresek, juhászok, kondások mind ott legyenek. Meghívták Bruncikot is. Bruncik azt felelte:

- Ha a király megengedi, én is ott leszek.

Megkezdődött a mulatság. Mikor hallotta Bruncik a muzsikát, a nótázást, odaszólt a királynak:

- Nézzed, barátom, engem is meghívtak. Én azt mondtam, ha te engedsz, én is köztük leszek.

- Hogyne, barátom, mehetsz. Jó mulatást!

El is ment Bruncik. Volt ott inni-ennivaló, kinek mennyi kellett. Éjfélkor összeültek a cselédek, de csak a férfiak, egy hosszú asztalhoz. Ittak, beszélgettek. Aztán egyszer csak, aki az asztal véginél ült, elmondta az élettörténetét. Így sorban mindenki el kellett hogy mondja, hol született, honnan jött, hol járt, mit csinált, mit látott a világban. Mikor Bruncikra került a sor, Bruncik azt mondta:

- Én nem láttam semmit, én nem tudok semmit.

Megszólal a szomszédja, megtaszítja, mondja neki:

- Hazudj te is, mi is azt csináltuk.

Mondja Bruncik:

- Én nem szoktam hazudni Azért egyet mégis elmondok. Mikor jöttem errefelé, találtam az úton egy arany lópatkót.

Kiáltják a cselédek:

- Az már valami! Nem tudnád megmutatni?

- De igen.

Benyúl azzal Bruncik a tarisznyájába, kiveszi a patkót.

Bámultak a cselédek. Az egyik alig várta a reggelt. Bemegy rögtön a szerecsen királyhoz, beárulja Bruncikot az aranypatkóval, és azt mondja a királynak:

- Az az új cseléd azt mondta, még a lovat is el tudja hozni, amelyiknek a lábáról leesett.

Hívatja a szerecsen király Bruncikot. Megyen be hozzá Bruncik.

- Jó reggelt.

- Szervusz, kedves barátom, Bruncik - feleli a szerecsen király. - Hogy mulattál?

- Elég jól. Köszönöm.

- Nahát, ha jól mulattál, annak örülök. De úgy hallom, van nálad egy arany lópatkó! És még azt is mondtad, hogy azt a lovat is el tudod hozni, amelyiknek a lábáról leesett.

- Én? Én sohase mondtam - felelte Bruncik.

- Hát tudd meg, kedves barátom - mondta a szerecsen király -, ha a lovat el nem hozod hat nap leforgása előtt, karóba kerül a fejed.

Megszomorodik Bruncik! Kimegy az istállóba, elpanaszolja a kis lovának, milyen parancsot kapott.

- Most már tégy, amit akarsz - mondta a ló. - Én megmondtam az úton, ne tudj, ne hallj, ne láss!

Elszomorodott még jobban Bruncik. Egész héten lesütött fejjel járt az udvarban. Ötödik napon este bemegy az istállóba, a kis lova mellé, előveszi a pisztolyát, homlokának szegezi.

- Mit akarsz, te? - kérdi a ló.

- Meg akarok halni, inkább megölöm magam, mint hogy karóba kerüljön a fejem.

- Tégy, amit akarsz, én nem tudok rajtad segíteni - felelte a kis ló.

De mikor Bruncik a ravaszt el akarta húzni, akkorát rúgott a ló, hogy a pisztoly a földre repült és összetört. Mondja aztán a ló:

- Tedd rám a nyerget, Bruncik, menjünk, próbáljunk szerencsét.

Felnyergelte Bruncik a kis táltost. Mikor sötétedett aztán, kiugrott a királyi palotából. Repült vele a kis táltos hegyek, völgyek, erdők felett. Mikor az óra egyet ütött éjfél után, egy aranyvár alatt állottak. Megszólal a ló:

- Most beszállunk ebbe a várba. De vigyázz, ha bemegyünk az istállóba Ott van az az aranyszőrű mén, akiről a patkó leesett. De az a mén olyan, ha egy idegen bogár kerül a várba, azt is megérzi. Mihelyt az istállóhoz érkezünk, tebelőled lesz egy zabszem, s bebújsz a lónak a fülébe, de úgy bújj be, hogy ott is megkeresnek, s ha megtalálnak, akkor vége neked is, nekem is.

- Hát te hova bújsz? - kérdi Bruncik.

- Avval te ne törődj - mondja a kis ló.

Akkor a ló nagyot ugrik, Bruncikkal együtt ott terem az istállóban. Elkezd rögtön a mén nyeríteni, nyihogni, szinte ordítani, ahogy csak tudott. Futnak a csikósok, a kocsisok, fújnak a trombitások, verik a riadót az egész várban. Keresik az idegent mindenhol, végül a fűszálak közt is, az istálló szénatartójában is. Még a hídlást is felszedték. Nem találtak sehol semmit. Akkor két csikós egy-egy jó vastag nádbotot vett úgy megverték a mént, hogy nyúlva maradt a pallón.

- Kutyátul származtál, dög, az egész várat felverted, mégse találtunk még egy idegen legyet se!

Mikor a csikósok otthagyták a mént, Bruncik kibújt a ló füléből, megint ember lett belőle. Akkor látja, hogy a kis táltos mellette áll. Mondja a táltos Brunciknak:

- Húzzál ki egy szál szőrt a farkamból, lökd rá a ménre, és akkor ülj a hátamra. Egyébbel ne törődj.

Úgy is történt. Rádobta Bruncik a ménre a szőrt. A táltos kiindult az istállóból, a mén utána! Fölröppentek a levegőbe, repültek ki a várból! Mikor a vár falán repültek keresztül, a táltosnak a lába megérintette a falat. Nagyot csendült a vár! Talpra ugrottak a katonák.

- Haj, tolvaj gazembere - kiáltották -, lesz még utad ide?

- Kiáltsd, hogy lesz! - mondja a csikó Brunciknak.

- Lesz! - kiáltotta le Bruncik.

Mire megvirradott, a szerecsen király udvarában voltak. A mén is velük. Kijön a szerecsen király, meglátja a gyönyörű mént, elkiáltja magát:

- Kedves barátom, ilyen szép lovat életemben nem láttam. Mától többet nem étkezel a cselédházban.

Na, azért még jobban megharagudott a többi cseléd Bruncikra. Megint bált rendeztek, megint meghívták Bruncikot is. Éppúgy csinálták most is, mint az előző bálban. Mindenki elmondta az élettörténetét. Mikor Bruncikra került a sor, ő megint csak azt mondta:

- Én nem tudok semmit.

De a szomszédja megint megtaszította, s mondta neki:

- Hazudj te is, mi is csak hazudtunk.

- Kedves barátaim - mondta Bruncik -, én nem szoktam hazudni. De annyit megmondhatok, mikor jöttem ide, találtam egy arany madártollat.

Ki is vette a tarisznyájából a tollat, meg is mutatta. Nem kellett egyéb a cselédeknek! Megint beárulták a királynak. Azt mondták, hogy azt beszélte Bruncik, el is tudja hozni azt a madarat, amelyik a tollat elejtette.

Alig várta a király a reggelt.

Rögtön hívatta, és mondta neki:

- Hat nap leforgása előtt azt a madarat ha el nem hozod, kerékbe töretlek!

- Meglátom - mondja Bruncik -, majd gondolkozom rajta. Mert én azt a madarat sohase láttam!

Azzal kiment az istállóba, elmondta a kis lovának az új parancsot. A kis ló ezt felelte:

- Ugye megmondtam, ne tudj, ne hallj, ne láss! Most tégy, amit akarsz!

Az ám! Bruncik könyörgésre fogta a dolgot. Sírva kérlelte a kis lovat hogy csak most segítsen rajta.

- Nem bánom - mondja a ló -, megpróbáljuk. Ha te pusztulsz, én is pusztulok.

Ötödik nap este megint kirepültek messze a király udvarából. És hol állottak meg? Az aranyvár kapuja előtt! Megszólalt a kis ló, mondja Brunciknak:

- Na, kedves gazdám, most bemegyünk a várba. Van ennek a várnak sok szobája, de minden szobaajtó tárva-nyitva. Keresztülhaladsz kilencvenkilenc szobán. A századikban a falon van felakasztva egy aranykalitka. Abban a kalitkában van az az aranytollú madár. Kihúzol a sörényemből egy szál szőrt, ráteszed a kalitkára. És akkor leakasztod. Nyugodtan hozhatod magaddal, csak arra vigyázz, hogy amint jössz, nehogy az ajtófélfához vagy valami bútorhoz hozzáérj, mert abban a szempillantásban nagyot csendül a vár. És akkor mind a ketten itt veszünk.

De akkor már ott is állottak, mikor a ló ezt elvégezte, a nyitott ajtó előtt. Elindult Bruncik szobáról szobára, keresztül a palotán. Mikor a kilencvenhetedik szobába ér, lát ott egy rézbölcsőt. A rézbölcsőben ott fekszik egy rézhajú lány, az egyik karja lelóg. Jól megnézi Bruncik, oda akar menni, hogy fölteszi a kart. Szerencsére eszébe jutott, neki nem szabad semmihez hozzáérnie.

Bemegy a másik szobába, a kilencvennyolcadikba. Ott egy ezüstbölcső van, abban is egy lány fekszik. Az ezüstpaplan derekáig takarja. Azon felül látta Bruncik a lány gyönyörű fehér mellét és nyakát. Úgy rábámult Bruncik, azon vette észre, hogy a bölcső mellett áll. Akkor jut eszébe, neki nem szabad hozzáérnie semmihez.

Bemegy a következő szobába, a kilencvenkilencedikbe. Alighogy belép, szeme-szája tátva marad. Itt egy aranybölcső van, s benne egy aranyhajú lány fekszik! De azon már semmi takaró nem volt, csak a szép aranyhaja takarta. Annak is az egyik karja és az egyik lába lecsüngött a bölcsőből. Gondolja Bruncik: "Nem bánom, akármi lesz, de azt a lábat s azt a szép gömbölyű kart nem hagyom, hogy elzsibbadjon, felteszem a bölcsőbe."

Éppen amikor odahajol, akkor jut eszébe, hiszen neki nem szabad. Széjjelnéz, meglátja a túlsó falon, a századik szobában az aranykalitkát. Benne az aranymadár!

Előveszi azt a sörényből való szőrt, amit a táltostól húzott ráteszi a kalitkára. Azután szépen leakasztja, hóna alá fogja, elindul vele kifelé.

Igen ám, amíg két szobán keresztüljött, mindig hátrafelé nézett: azt az aranyhajú lányt csak nem tudta felejteni! Mikor az utolsó szobából lépett ki, akkor is hátranézett, és véletlenül hozzáért az ajtófélfához. Nagyot csendült a vár!

Futnak a katonák. Odaugrik a kis ló, elkapja Bruncikot kalitkástul, madarastul, hátára veti, s rajta! - átugorja véle a várfalat!

- Látod, édes gazdám, tudtam én, megfeledkezel magadról. Azért mentem az ajtóhoz, hogy idejében elkaphassalak.

- Köszönöm, édes kis lovam - mondja Bruncik még mindig hátranézve.

Mentek ők aztán! Mire megvirradt, a szerecsen király udvarában voltak.

Viszi be a kalitkát Bruncik a madárral együtt. Átadja a szerecsen királynak. A szerecsen király felakasztja a fára egy szegre. De a madár nem énekelt.

Mondja a szerecsen király:

- Kedves barátom, ezentúl egy asztalnál ebédelünk és együtt sétálunk.

De mi történik? A cselédek még jobban megharagudtak. Megint bált rendeztek. Bruncikot megint meghívták. El is ment. Mulattak. Egész tizenkét óráig táncoltak. Tizenkét órakor a hosszú asztal körül ültek megint. Mindenki hazudott megint egyet, csak Bruncik nem, de mikor nagyon kénytették, mégiscsak elővette az aranyhajszálat, s azt mondta:

- Nézzétek, barátaim. Mikor jöttem ide, találtam ezt a szál aranyhajat.

Alighogy Bruncik ezt elmondta, a mulatságnak vége lett. Elment ő is lefeküdni. Az egyik cseléd azonban rögtön beszaladt a királyhoz jelenteni neki:

- Felséges királyom, az idegennél van egy aranyhajszál. Azt mondta, azt a lányt is el tudja hozni, akinek a fejéről leesett.

Nem kellett egyéb a szerecsen királynak. Rögtön szaladt most már ő maga Bruncikhoz, nem várta a reggelt. Felkeltette:

- Kelj fel, barátom! Igaz, hogy van nálad egy aranyhajszál?

- Igaz - mondja szegény Bruncik.

- Ha van, nekem azt a lányt hozd el, mert ha nem, halálnak halálával halsz meg, sőt apádnak is hadat üzenek, őt is megölöm a másik két fiával együtt, s az egész országot elfoglalom.

- Jól van, barátom - mondja Bruncik -, de talán egy kis gondolkozási időt csak adsz?

- Nem bánom, adok három napot.

Kimegy Bruncik a kis lovához, elmondja az új parancsot. Feleli a kis ló:

- Mondd meg a szerecsen királynak, készíttessen egy aranyhintót, hat fehér lovat, rendeljen ki neked egy ezred katonaságot, s az országból szedjen össze száz leányt. A leányok mind fehérbe öltözzenek. Mikor ez mind meglesz, akkor elindulunk.

Bruncik megmondta, a szerecsen király elfogadta.

Jöttek az aranyművesek, készítették az aranyhintót, a lovászok vakarták, kefélték a fehér lovakat, a katonák tisztogatták a fegyvereket, a lányok mosdottak, az összes mind fehérbe öltözött. Ez idő alatt elkészült a kocsi is.

Bruncik felült a kis lovára, ő vezette a csapatot. Mentek, mendegéltek. Már egy hete, hogy mentek. Mindenki megéhezett, a katonák zúgolódtak.

Odamegy a kis ló Bruncikhoz, azt súgja neki:

- Mondjad, hogy még egynapi kitartás, akkor minden jóra fordul.

Bruncik kérlelte a katonákat:

- Egy kis nyugalom, kedves bajtársaim, egy nap kitartás, aztán ehettek-ihattok, amit szemetek-szátok kíván.

Lecsendesedtek a katonák. Mennek, mendegélnek tovább. A kis ló megszólal:

- Kedves kis gazdám, a hintót hajtsd félre az útból. A katonák, lányok álljanak kétfelől az út szélére mert jönnek a vaddisznók. Háborúban voltak, nagyon ki vannak fáradva.

Mikor a vaddisznócsürhe végighalad, a vaddisznókirály megszólal:

- Kedves Bruncik, amiért nekem utat csináltál és a katonáimnak, mikor szükséged lesz rám, csak gondolj énreám, rögtön ott leszek és megsegítlek.

A vaddisznócsürhe elvonult, Bruncikék megindultak. Alig két kilométert mennek, mondja a kis ló:

- Kedves gazdám, állítsd félre megint a csapatot. Most jönnek az ördögök, azok is nagyon ki vannak fáradva, ők is háborúból jönnek.

Alighogy helyet csinálnak, mintha egy fekete felhő jönne! Annyi az ördög, mint réten a fűszál. Volt köztük sebesült is, volt olyan is, amelyiknek egyik szarvát levágták. Mikor az ördögök királya Bruncikhoz ért, azt mondja:

- Kedves Bruncik barátom, én vagyok Plutó, az ördögök fejedelme. Amiért nekem és katonáimnak utat adtál, ha valahol bajba leszel, csak gondolj rám. Ott leszek és segítek.

Bruncik ismét összeszedte az embereit, haladtak előre az úton. Alig három-négy kilométert mennek, a ló megint mondja:

- Állítsd félre a katonáidat, mert jönnek a méhek. Azok is csatározni voltak, mert a lódarazsak megtámadták őket, azokat verték meg.

Félreállította Bruncik az embereit. Megparancsolta, hogy senki még a fülét se moccantsa. Megérkeztek a méhek. El voltak szegények fáradva, rászállottak a katonák fülére, orrára. De azok közül egy sem mozdult, pedig viszketett a fülük s az orruk. Mikor a méhek kipihenték magukat, fölkerekedtek, hogy tovább szálljanak. Akkor a méhek királya odament Bruncikhoz, és azt mondta:

- Kedves Bruncik barátom, sose lehet tudni, mikor lesz édességre szükséged; akkor csak gondolj rám, viszek én neked annyit, hogy még a katonáidnak is mind elcsapja a hasát.

Bruncik ismét összeszedte az embereit. Mentek előre. A kis ló mondja megint Brunciknak:

- Még egy jó óra, s beérünk az aranyvárba. De jól jegyezd meg, amit mondok! Mikor bementünk, a vár urához mégy, és megmondod neki, hadakozni voltál, csak egy pihenőt kérsz őnála. Nehogy az apád vagy a szerecsen király nevét emlegesd, mert akkor kiűz a várból. Mondd azt, hogy te a Zöld király fia vagy.

Mikor ezt a beszédet elvégezték, már ott is voltak a vár kapuja előtt. Bruncik beugratott. Az udvarban rögtön találkozott a vár gazdájával. Köszön illendően. Elmondta, hogy hadakozni volt, szeretne itt egypár nap megpihenni.

- Nem bánom! - mondta a vár ura. - Tudom, éhesek lehettek. Enni-inni való az van elég, kapnak a katonáid is.

Úgy is történt. A virágos kertben terítettek. A katonák asztalhoz ültek. A hosszú éhség után nagyon jó étvággyal ettek. Egyszer csak előjött az az aranyhajú lány is. Rápillantott Bruncikra... És halljunk oda, mi történt? A lány azon nyomban megszerette Bruncik királyfit. Elmentek együtt sétálni. Bruncik is hamarosan észrevette a lány nézéséről, hogy az őt szereti; úgy égett a lány szeme, mint két gyémántkő, vagy mint a macska szeme a sötétben. Mondta is Bruncik:

- Tudod mit, lelkem, szerelmem? Megkérem a kezed az apádtól.

- Nem bánom - mondja a lány. - Szívesen megyek veled, mert szeretlek.

El is ment Bruncik megkérni a lány kezét.

Azt mondta a vár ura:

- Nem bánom, fiam, odaadom, csak egy-két kívánságomat teljesítsd.

- Mi volna az a kívánság?

- Látod, fiam, azt a szép mezőt itt a vár előtt? Azt szántsd föl, ültesd be szőlővel, hogy reggel már szüreteljünk is. Aztán van nekem itt egy szobám, abban a szobában van egy hordó, egy olyan kétakós. Az reggelre teli legyen mézzel. Ha ezt nem teljesíted, a lányomat nem adom, tégedet pedig a váramból kiűzlek.

Bruncik királyfi kiment, mondja a lovának:

- Hallgasd csak meg, mi a kívánsága - s elmondta.

Kérdezi a kis ló:

- Kivel találkoztunk először az úton?

- A vaddisznók királyával - mondja Bruncik.

A vadkan abban a percben csak ott terem Bruncik mellett. Kérdi nagy röfögve:

- Mi a baj, kedves Bruncik barátom?

Feleli Bruncik:

- Bizony van! Nézz arra a mezőre. Azt fel kéne szántani.

Nagyot röfög a vaddisznókirály, jön nyomban egy csorda vaddisznó. Elkezdenek turkálni! Egy-két perc, fel van szántva a hely!

Néz ismét a lóra Bruncik:

- Na, de most honnan veszünk szőlőt?

Kérdi tőle a kis ló:

- Kivel találkoztunk másodszor?

- Az ördögökkel - mondja Bruncik.

Alighogy kimondja, ott van mellette az ördögök fejedelme.

- Mi bajod van! - kérdi.

- Erősen nagy bajom van! - mondja Bruncik. - Látod azt a felszántott helyet? Azt be kell ültetni szőlővel, de úgy, hogy reggel már ott szüreteljünk.

Prüsszent egyet Plutó. Jönnek nyomban az ördögök, kiadja nekik a parancsot:

- Azonnal menjetek hetedhét országra. Ott most van megérve a szőlő. Mindegyik hozzon egy tő szőlőt! Ültessétek ide el. A tövét locsoljátok meg, nehogy meghervadjon!

Alig ütötte el a toronyóra a tizenkettőt, a szőlő kész!

Néz megint Bruncik a kis lóra:

- Az ám, de honnan vegyünk mézet?

- Kivel találkoztunk még? - kérdezte a kis ló.

- A méhekkel! - mondja Bruncik.

Alighogy kimondja, ott a méhek királya.

- Mi bajod van, kedves barátom?

- Nagyon sok mézre volna szükségem.

Zümmög egyet a méhek királya. Annyi méh jött, minden fűszálon kettő-három állott. Kiadja nekik a parancsot:

- A szobában egy hordó, azt töltsétek meg mézzel, de úgy, hogy a dugó helyén csucsorogjék ki belőle.

Mire a hajnal hasadt, a kád is teli volt.

Felébred a vár ura, kinéz az ablakon, meglátja a szőlőt. Azt hitte, hogy csak a szeme káprázik. Kiment, egy gerezdet leszakított, de az olyan édes volt, még csettintett is a nyelvével. Bemegy a szobába, nézi a hordót. Látja, hogy úgy tele van, még az oldalán is folyik le a méz. Bemegy a saját szobájába, hívatja a lányát is, Bruncikot is. Akkor azt mondja:

- No, kedves barátom, a kívánságomat teljesítetted. Én is állom a szavam. A lányom neked adom, ha ő is szeret téged.

Hát mi történik egyszeriben? Az aranyhajú lány Bruncik nyakába ugrik, összevissza csókolja. Bruncik aztán kiszól az ablakon:

- A lovakat fogják be! A hintó álljon elő!

A leány elbúcsúzott a szüleitől. Beültek Bruncikkal az aranyhintóba, megindultak Szerecsenország felé. Amint mennek az úton, a lány megkérdezi:

- Itt a katonáid az úton tegnap azt beszélték, hogy a szerecsen király küldött téged értem.

- Hadd beszéljék! - mondja Bruncik.

- Mondd meg, magadnak viszel? Igazán?

- Miért gondolod, hogy másnak vinnélek?

- Nehogy másnak vigyél! Mert inkább meghalok, ha nem a te feleséged lehetek.

Telt az idő, haladtak előre. Egyszer végül aztán megérkeznek szerecsen földre, be a királyi palotába.

Mikor a szerecsen király meglátta a lányt, odaszaladt a hintóhoz, meg akarta rögtön ölelni, csókolni. De a lány hátralépett, nem engedte. Azonközben, ahogy az aranytollú madár meghallotta a lány hangját, nyomban elkezdett gyönyörűen énekelni.

Azt mondja a szerecsen király a lánynak:

- De hiszen én azért hozattalak, hogy az enyém légy! Akkor még nem mondtam ki, de most már kimondom!

A lány azt mondja erre a szerecsen királynak:

- Azt akarod, hogy a tied legyek? Akkor teljesítsd egy kívánságomat.

- Mi az? - kérdi a szerecsen király.

- Van az én apámnak egy vad ménese: száz darab fejős kanca. Azt a száz darab fejős kancát hozd el ide nekem.

- Én azt nem tudom megtenni - mondja a szerecsen király.

- Tudom, tudom, hogy gyáva vagy; de majd elhozza nekem az, aki engemet elhozott.

Rögtön odafordult Bruncik felé a szerecsen király, és azt mondja:

- Elmész a vad lovak után, és ide hozod!

Bruncik elmegy a kis lovához, és elpanaszolja a baját.

- Mondd meg a királynak - feleli a kis ló -, töltessen meg hat zsákot hamuval. Kérjél tőle ásót és lapátot; azokat kösd fel a hátamra, és ülj csak a nyeregbe.

Mikor ezek készen voltak, Bruncik felült. Elrepültek rögtön nagy messze. Egyszer egy nagy legelőn leszállnak. Egy nagy terebélyes fa alá mennek; azt mondja ott a kis ló:

- A fától úgy öt lépésre, ide áss két gödröt egymás mellé. Olyan mély legyen, hogy nekem a fülem se látszódjon ki belőle. Egyikbe tegyük a hamuzsákokat. A másikban leszek én. Te pedig látod azt az ágat? Az ág alá állítsd föl a kardodat a hegyével fölfelé, te meg ülj fel az ágra. Én majd harcolni fogok. Talán nyerítek is. De ha harmadszor is nyerítek, az azt jelenti: elvesztünk, végünk, nem bírom tovább. Mikor tehát hármat nyerítek, ereszkedj a kardba, de úgy, hogy a szívedet találja; úgy, hogy azonnal halj meg te is.

Mikor mindennel készen voltak, a táltos nyerített egyet. Bruncik olyasfélét hallott, mint mikor nagy égi háború van olyan zúgás keletkezett. Azt hitte, hogy a vihar kitépi a fát is, amire ő felmászott. De mit látott? Száz vadkanca előtt egy mén vágtat. Olyan robajjal mennek, mintha a földet össze akarnák gyúrni! Mikor kétszer-háromszor körülszaladták a legelőt, a táltos még egyszer nyerített. Akkor észrevette a vadmén, beugrott a gödörbe a táltoshoz. A kis táltos kiugrik, belé a másik gödörbe! A vad utána! Elkezdi rágni, harapni. Tépte, harapta a - hamuzsákot Mikor Bruncik látta, hogy már csak egy zsák van, megfogta az ágat, hogy ereszkedjék bele a kardjába. Éppen mikor le akar ereszkedni, a táltos megszólal:

- Gyere le, kis gazdám, nincs baj; megmenekültünk.

Leszállott Bruncik a fáról, mondja neki a táltos:

- Lásd, a többi zsákot mind széjjeltépte. Ez az egy épen maradt. De a harctól annyira megszelídült, hogy most a sörényemből húzhatsz már egy szálat. Húzz egyet, s dobd rá a vadménre. Attól majd jön ő is utánam, s őutána az összes többi vadló.

Úgy is történt minden. Elvágtattak vissza Szerecsenországba. Mikor megérkeztek, kijött a szerecsen király. Kijött az aranyhajú lány is.

Dicsekszik a lánynak a szerecsen:

- Lásd, édesem, itt vannak a te vadlovaid! Most már leszel a feleségem?

Feleli a lány:

- Leszek, ha azokat a vadkancákat megfejed, tejüket mind egy kádba öntöd, s abban a kád tejben megfürdöl.

Feleli a szerecsen:

- Én azt nem tudom megtenni, hogy azokat a vadakat megfejjem, jajj!

Mondja a lány:

- Nem is vagy te arra való - tudtam. De megfeji majd, aki idehozta őket.

Előhívja Bruncikot. Jön, mellette a kis táltos. Füttyent Bruncik, s odamennek mind a ketten a kádhoz. Hát mi történik? A vadkancák mint a szelíd juhok, állnak a kád mellé. Lábaikat széjjel teszik, s tűrik szelíden a fejést. De mikor mind meg volt fejve, a tej úgy forrt a kádban, mint a forró folyó vas! Azt mondja akkor az aranyhajú lány:

- No, te szerecsen, te híres hencegő, fürödj meg benne! Azé leszek, aki ebben tisztára fürdik!

Kiáltja a szerecsen király:

- Bruncik, eredj, fürödj meg helyettem! Vagy halál fia vagy!

Bruncik - mit tehetett? - odalép a kádhoz. No de most? Az történt hogy a táltos olyan leheletet fújt a tejbe, hogy az egyszeriben olyan langyos lett, mint a nyári patak vize. Bruncik hamar levetkőzik, beleugrik. Jól megmosakodott, még ivott is egyet belőle. Akkor kijött.

Vetkezik erre nagy büszkén a szerecsen is. Mégis övé lesz a lány!

Ledobja a ruháját, már ugrana ő is a kádba. Igen, de akkor ám a táltos olyat lehelt belé, hogy a tej elkezdett ismét forrni. A szerecsen királynak elég volt csak a lábujját belemártani, szökött le a kád széléről, s mivel meztelen volt, szégyenletében - futásra! Be a palotába, a belső szobájába, az ágyba, a dunyha alá!

Ekkor az aranyhajú lány nyakába ugrik Brunciknak.

- Te küzdöttél értem! Én a tied, te az enyém!

Papot hívattak, megesküdtek, lagzit ültek. Aztán hazautaztak nagy boldogan a fiú apjához.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

bruncik taltos