Éjjel is van Világosság

Szent Iván-éj: Keresztelő Szent János ünnepe

Manapság már az óvodások is tudják, hogy Szent Iván napján tüzet kell ugrani, de azt jóval kevesebben, hogy kit is ünneplünk az év legrövidebb éjszakáján. Az egyházatyák tudatosan döntöttek egy kis csúsztatás mellett.

Az ősatyák korában kánaáni népek is megülték a nyári napforduló ünnepét. Az ószövetségi iratok tanúbizonysága szerint Izraelben is elterjedt volt a tűzáldozat, s egyes feltételezések szerint gyermek-, emberáldozatot is bemutattak ezen a napon. Valószínűleg erre a rituáléra utalnak az Ezékiel könyvében olvasható sorok: „Tisztátalanokká teszitek magatokat, amikor ajándékot hoztok, és elégetitek áldozatul fiaitokat bálványaitoknak mindmáig! (Ez. 20.31) Még maga Áház, Júda királya is beleesett ebbe a bűnbe: (Áház) nem azt tette, amit ősatyja, Dávid, amit helyesnek lát Istene, az ÚR, hanem Izráel királyainak az útján járt, sőt még a fiát is elégette áldozatul, azoknak a népeknek az utálatos szokása szerint, amelyeket kiűzött az ÚR Izráel fiai elől. (2Kir. 16.3)

A kereszténység kialakulásának idejére a zsidók körében már nem mutattak be gyermekáldozatot, de a júniusi tűzünnepek nem csak a Közel-Keleten, és Egyiptomban, hanem szerte Európában is igen elterjedtek voltak. Talán ez lehetett az oka annak, hogy az egyházi ünnepkör egyik sarkpontjának emelték be Szent Iván napját. Az Egyház egyes országokban a Szent Iván tüzét az „opera diabolica”, vagyis az ördögi cselekedetek közé sorozta. Máshol azonban, így hazánkban is megtűrte.

Egyes adatok szerint a magyarok a 11. század óta gyújtanak Szent Iván-i tüzet. Bod Péter néprajztudós szerint a 16. században tűzgyújtás alkalmából hosszú éneksorozatot énekeltek, ez volt a Szent Iván-i ének, melynek során a lányok és legények keresztül ugrották a tüzet, amit zsúpkévéből, szalmából, gallyakból gyújtották, gyógyító növényeket, és illatos virágokat füstölnek rajta. A hiedelmek szerint a Szent Iván-i tűz nem csak a boszorkányokat, hanem a szeretőket is megmutatja egymásnak.

Égő szövétnek

De ki is ez a „titokzatos” szent, akinek az ünnepén örömtüzek gyúlnak hazánkban? Ha megnézzük a naptárt valójában nem az év csillagászatilag legrövidebb éjszakáján (június 21.-én), hanem 24-én ünnepeljük Szent Iván éjjelét. Az európai nyelvekben jobbára nyárközépnek megnevezett ünnep, hazánkban az egyházi naptár szerint Keresztelő Szent János, Jézus unokatestvérének ünnepét jelöli. A „Szent Iván” kifejezés valószínűleg Szent István királyunk idején, bizánci hatásra terjedt el, mint ahogy a június hónap régi magyar neve is a Szent Iván ünnepére utalt.

Az, hogy ez a „csúszás” megtörtént, nem csak a csillagászati és a naptári év elcsúszásnak köszönhető, hanem valószínűleg az egyházatyák tudatos döntése volt. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy Szűz Márián kívül egyedül Keresztelő Szent Jánost ünnepeljük a születésnapján, míg a többi szent ünnepnapját a halála vélhető időpontjára tűzték ki. Bálint Sándor néprajztudós szerint „Ennek oka az, hogy Máriának Erzsébetnél való látogatása alkalmával az Üdvözítő közelsége miatt János is megszenteltetett anyja méhében: alighogy Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, fölujjongott méhében a magzat és Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek (Lukács 1,41).

Adjon a Szentháromság kegyelmet

Ezt Felsőszentiván népe úgy magyarázza, hogy a látogatás alkalmával János édesanyja méhében ugrált az örömtől. Ezért kell a tüzet átugrani, mégpedig háromszor, hogy Szent Iván közbenjárására a Szentháromság annál nagyobb kegyelmet adjon.” János születésnapja éppen hat hónappal esik korábbra, mint Jézusé, kijelölve ezzel a csillagászati-, és rituális év másik sarkpontját. János ünnepét már a kezdetektől a Nappal, a tűzzel és a fénnyel hozták összefüggésbe. János evangélista is a világosság hírnökeként határozza meg Keresztelő Jánost: „Megjelent egy ember, akit Isten küldött. János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról”(János 1, 5).

Jézus viszont égő és világító szövétneknek nevezi, akinek fényében nem akarnak túl sokat időzni az izraeliták. A Nappal való legszebb párhuzamot azonban maga Keresztelő János mondja ki, amikor Jézusra utalva így szólt: Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom. (Ján. 3.30) Élete, szolgálata ezt bizonyította, hiszen valóban ő volt az a próféta, aki előkészítette a Jézus útját a pusztában, aki nem csak vízzel, hanem tűzzel és Szentlélekkel is keresztel, s akinek élete olyan rövid volt, mint a Szent Iván-éj.

Miklya Luzsányi Mónika

*

A Szentiván-éji népszokások Európában

Európa országaiban milliók ünnepelnek a nyári napforduló alkalmából.

Június 24.-én van a nyári napforduló, ez az év legrövidebb napja. Ekkor éri el a Nap - a téli napfordulótól kezdve egyre magasabbra hágva - pályája csúcsát.

Európa szerte ősi népszokás ennek megünneplése. Országonként eltérő az ünneplés módja, de középpontjában a Nap támogatása áll, - a sötétséggel vívott harcában, - melyet általában tűzgyújtással szoktak megeleveníteni.

A tűz mindig az élet, egészség, szerelem, szenvedély, megújulás jelképe volt az emberek képzeletében.

A skandináv országokban nemzeti ünnep ez a nap, itt kelnek életre legerősebben az ősi mágikus hagyományok.

A svédek kereszt alapú oszlopokat állítanak fel a kertekben, melyet a családtagok saját kezűleg díszítenek fel nyírfaágakkal, friss virágokkal. Az emberek fejükön is virágkoszorút viselnek, miközben körbetáncolják barátaikkal, rokonaikkal, kézen fogva, énekelve az éji oszlopot. Időnként megpihennek a finomságoktól roskadozó asztalok mellett, és bodzaszörpöt iszogatnak.

A fiatalok - fiúk és lányok egyaránt - ha hétféle virágból ekkor csokrot kötnek, majd azt párnájuk alá helyezik, - a néphiedelem szerint - jövendő párjukról fognak álmodni.

A svédek úgy vélik, ezen az éjszakán a manók és más természetfeletti lények hatalmát meg kell törni, mert ilyenkor a legaktívabbak. Ennek módja a tűzrakás. Kilenc féle fából raknak máglyákat, s közben mérges gombát dobálnak bele, így kívánják az ártó szellemeket és gonosz erőket elűzni.

Finnországban egész éjjel virrasztanak ilyenkor. Családi, baráti összejöveteleken, tűz mellett várják a napfelkeltét.

Németországban az a szokás, hogy gyógynövényekből, virágokból készült füzérekkel díszítik magukat az emberek. Főleg a verbéna és az üröm használatos e célra. Itt is nagyobb csoportokban, tábortűz mellett éjszakáznak, körtánccal, énekléssel. Mikor közeleg a hajnal, virágdíszeiket a tűzbe vetik, azt remélve, hogy az elkövetkező évben minden szerencsétlenség elkerüli őket.

Franciaországban még ma is szokás, hogy a Napot jelképező égő kerekeket engednek le egy magaslatról a Moselle folyóba.

Mexikóban ezen az éjszakán a harmatban hemperegnek az emberek, megtisztulásuk érdekében.

Portugáliában máglyákat gyújtanak, ezáltal védelmet nyernek a boszorkányok, betegségek, kártékony rágcsálók és rovarok ellen.

Az olaszok egész éjjel fürdenek a tavakban, tengerben. Szerintük ilyenkor a víz természetfeletti erővel rendelkezik.

Portugáliában a csoportos esküvő a szokás. Több száz pár mondja ki együtt ilyenkor a boldogító igent.

Csehországban a szerelmesek koszorút dobálnak egymásnak a lángok fölött. Akik ezután háromszor átugranak a tűzön, hamarosan összeházasodnak.

Magyarországon a XIX. század végéig igen erősen élt a tűzünnep hagyománya, - főleg a falvakban, - majd jelentősége egyre csökkent.

Örömtüzek gyújtásával, lakomákkal, énekléssel ünnepeltek az emberek, s a tüzet átugorva kívánták, hogy gondjaik tűnjenek el.

Égő faágakkal járták körbe a szántóföldeket, a jó termés érdekében.

Kátránnyal bekent, szalmával burkolt, lángoló kerekeket gurítottak le magaslatokról éjféltájt.

A tűzrakásokban gyümölcsöket égettek, melyek gyógyító ereje torok és hasfájás ellen felülmúlhatatlan volt. Főleg az almát használták ilyen célra.

Az asszonyok a kertben, vagy a réteken szedett illatos füveket füstöltek, ezeket később fürdővízbe használták fel.

Szerelmi varázslatok is fűződnek ehhez az ünnephez.

A nyárközépi ünnepi tüzek maradványait amulettként tisztelték. Összegyűjtötték, s a ház köré hintve védelmet jelentett a villámcsapás ellen. Termőföldre szórva gazdag termést biztosított.

A máglyákból visszamaradt elszenesedett gallyakat is nagy becsben tartották, az állatokat, embereket óvta év közben a rontásoktól, ha közelükben tartották.

A néphit szerint, a páfrány ezen az éjszakán virágzik, de fénylő, arany virágát, - mely csupán néhány pillanatig él, - csak kevesen láthatják meg, mert a bimbó kibomlásakor jelentkező mágikus fuvallattól elalszik, aki közel kerül a növényhez. Amennyiben ez valakinek mégis sikerül, megérti a füvek, fák beszédét, az állatok nyelvét, és megtalálja a földbe rejtett kincseket.

*

Szent Iván-nap

jún. 24. Keresztelő Szent János (Virágos Szent János) ünnepe. A → napfordulókat már a keresztény vallás létrejötte előtt megünnepelték Egyiptomban és néhány közelkeleti népnél. A keresztény világban a nyári napfordulóra eső Keresztelő Szent János ünnepe az 5. sz.-ban lett általánossá. A szent tiszteletére gyújtott → Szent Iván-i tüzet kapcsolatba hozták a napfordulóval, a tudós fényszimbolika egyházi magyarázatának kiindulópontja János evangéliuma (3:30) lett: „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom”. A keresztény ünnep magába olvasztotta mindazokat a hiedelmeket (→ hiedelem) és → rítusokat, amelyek különböző népeknél a nyári napfordulóhoz kapcsolódtak. – Hazánkban a 16. sz. óta biztosan, de valószínűleg már régebben is örömtüzet gyújtottak ezen az ünnepen. A magyar régiségben a jún. hónapot Szent Iván havának nevezték. A tűzgyújtást tűzcsóvák forgatása (lobogózás) és hazánk egyes területein, főleg Nyitra megyében hosszú éneksorozat: a → Szent Iván-i ének éneklése kísérte. Más → mágikus eljárások, cselekmények és hiedelmek vízzel, növényekkel, füvekkel, virágokkal, gyümölcsökkel kapcsolatosak. Már Bod Péter említette a 18. sz.-ban azt a más népeknél is ismert hiedelmet, hogy ilyenkor a kutak és források vize körül füstöt támasztottak, hogy a sárkányok és kígyók mérgét elűzzék, továbbá üszögöket vittek a káposztás kertbe, hogy a hernyó a káposztát meg ne egye. Az ünnep estéjén kötött koszorúnak egyes vidékeken különös erőt tulajdonítottak, s ezt a ház elejére szokták akasztani → tűzvész ellen. Az olyan anyának, akinek elhalt gyermeke, Szent Iván napja előtt nem szabad gyümölcsöt ennie. A tűzugrálás alkalmából tűzbe dobott gyümölcsnek is fontos szerepe volt, → mágikus tárgyként használták. A tűzben sült almát a gyermekeknek szórták, hogy egészségesek maradjanak; Szeged vidékén a fog- és hasfájás orvossága volt, Baranyában a sírokra is tettek a sült almából. Csongrádon azt tartották, hogy a tűzbe azért kell almát dobni, hogy az elhunyt rokonok is élvezzenek a gyümölcsből. Szerelemvarázsló (→ szerelmi varázslás) szerelmi praktikák és jóslások is fűződnek e naphoz, éppúgy mint → esővarázslás. A Szent Iván-naphoz fűződő hiedelmek és szokások egyrészt a szomszéd népektől kerültek hozzánk, másrészt egyházi közvetítéssel. Érdekes, hogy a népi kultúrában a szlávos Szent Iván név használatos e nap és rítusai jelölésére. – Irod. Bellosics Bálint: Magyarországi adatok a nyári napforduló ünnepéhez (Ethn., 1902); Marót Károly: Szent Iván napja (Ethn., 1939); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I–II. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (Bp., 1977).

*

Szent Iván-i tűz

a jún. 24-én, → Szent Iván-napon, azaz a nyári napforduló (→ napfordulók) ünnepén gyújtött tűz (→ tűzgyújtás). Bár egy 18. sz.-i egyházi szerző, Inchofer szerint a magyarok a 11. sz. óta gyújtanak Szent Iván-i tüzet, hiteles adataink csak a 16. sz.-tól vannak, amikor már nemcsak a jún. 24-én gyújtott tüzet, hanem általában az ünnepi és örömtüzeket Szent Iván tüzének nevezték. A tűzgyújtás alkalmából hosszú éneksorozatot énekeltek (→ Szent Iván-i ének). A tüzet zsúpkévéből, szalmából, gallyakból stb. gyújtják, illatos növényeket, virágokat füstölnek rajta, melyeket gyógyításra is felhasználnak: ökörfark-kórót, orgonát, bodzát, ürmöt stb. Az a lány, aki nem evett e napig cseresznyét, ott szétosztja leánytársai között a magával hozott gyümölcsöt. Azok az asszonyok, akiknek gyermeke meghalt, a tűz körül álló gyermekeknek cseresznyét osztogattak. Almát is vetettek a tűzbe. A tüzet az ének során a leányok vagy a legények és lányok átugrálták (→ ugrás, rituális), s az ugrás sikerének mágikus jelentőséget tulajdonítottak, ilyenkor a lányok férjhezmenésére is jósoltak. – A szokás hazánkban s a határokon túl élő magyaroknál még néhány helyen élő. A tűzugráson kívül Európa-szerte szokásos a fáklyagyújtás, tüzes karika eregetése, tűzcsóválás, szórványosan a magyarság is gyakorolta ezeket, így pl. Törökkoppányban is szokásos volt a tűzcsóválás. – Irod. Bellosics Bálint: Magyarországi adatok a nyári napforduló ünnepéhez (Ethn., 1902); Gunda Béla: Szentiváni tűzcsóválás Törökkoppányban (Ethn., 1938); Marót Károly: Szent Iván napja (Ethn. 1939); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).

*

Szent Iván-i ének

1. a → Szent Iván-naphoz fűződő rítusének (→ népszokások költészete). A 16. sz.-tól szerepel a magyar szólások közt: Hosszú a Szent Iván éneke. Heltai Gáspár hozzáfűzi, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, az ördög azt megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta. Ezt a szólást a régi → proverbium-gyűjtemények különbözőképpen magyarázták. Erdélyi János a Szent Iván-napi tűzgyújtáskor énekelt, s különösen Nyitra megyében igen hosszúra nyúló rítusénekkel hozta kapcsolatba, azóta ez a nézet átment a köztudatba, bár nem bizonyítható. – A Nyitra, Hont és Bars megyékben s e megyék körzetében énekelt énekfüzér mitikus, vallásos és párosító mozzanatokat tartalmaz. Utal a tűzrakás tényére s a tűz körüli elhelyezkedés rendjére:

Tyüzet megrakájuk, négyszögre rakájuk.

Egyik szögin űnek szíp öregasszonyok,

A másikon űnek szíp öreg emberek,

Harmagyikon űnek szíp hajadon lányok,

Negyediken űnek szíp ifjú leginyek.

A hosszú éjszakára, s az ünnep patrónusára Szent Jánosra:Virágos

Szent-János,

Éjszakád világos:

Míg előtted leszek,

Tiszteletet tészek,

Csak addig világos;

Légy aztán homályos.

Betétként → párosító énekek (Mely magas a rutafa…), s a Virágok vetélkedése című → vetélkedés szerepel. Más nehezen értelmezhető motívumok a hajnalban nyugvó Máriára, az aranyhajú Magyar Ilonára, s a budai nemesasszonyra utalnak. Az ország más részein található rövidebb Szent Iván-énekek a nyári napforduló idején hosszúra nyúló éjszakát ünneplik. – 2. Zeneileg a Szent Iván-i ének egyes tagjai önállóak, de a stílusbeli rokonságon túl konkrét dallamösszefüggések is előfordulnak köztük: így a Szent Iván-i ének tágabb értelemben zenei egységet is jelent. Darabjainak hangkészlete, változó modalitás mellett, nagyjából azonos: hat hang, vagy annál kevesebb. A tipikus dallamok oktávterjedelmet nem érnek el. Az előadásmód az egyik rétegnél (Magos a rutafa és változatai) rubato, itt gyakoriak a díszítőhangok is; másutt az ütempáros anyagnál szokásos nem alkalmazkodó giusto (különösen a befejező énekek között). A tételek egy része szótagszámban szabadon alakul, s a többség refrénes szerkezetű. 1. A Szent Iván-i ének központi dallama a tűz átugrálásakor énekelt Magos a rutafa (Rózsafa nem magos, Mely magos volt a fa), ezen hangzik el a Vetekedik vélem és a Szentiványi tiszta búza is. Rövid motívum, ill. sor ismétlése, majd refrén következik. Ez az együttes egymásután sokszor hangzik el, kevés változtatással (nevek behelyettesítése), a forma így egészében soroláshoz áll közel. A kezdőmotívumok dallamrajza völgy alakú, kvint távolsággal a mélypont és a záróhang között, jellegzetes kisszext ugrással a közepén. E motívumok állandónak bizonyulnak, a rájuk következő refrén azonban (Hajlon te Szent János, Selyem sárhajú, Virágom, véled elmegyek stb.) mind tagolásban, mind modalitásban, mind dallamvezetésben változékony. A változatok helyi sajátságok. – 2. Refréndallama révén kapcsolódik a Szent Iván-i ének központi darabjához a Ki lovai vannak és a Jelenti magát Jézus. Az elsőben a refrént, melynek itt a la, szó, mi után dó végű változata is megjelenik (Menyhe, Ghymes, Kolon után Zsére), kiáltásszerű → recitatív szakaszok előzik meg; a másodikban a kis ambitusú, kétsoros énekhez épül szervesen hozzá (Ghymes, szó-végű változat). – 3. A Szent Iván-i ének bevezető és záró darabjai között lényegében u. az a két dallamsor szerepel a Tüzét megrakatja és a Ha én volnék a budai nemesasszony kezdetű énekekben (Ghymes); közel áll ezekhez a szintén kétsoros Meggyúlandó és Ha én volnék… (Kolon). Recitatív-típussal rokon hexachord-dallamok, dó vagy mi záróhanggal. – 4. A Megraktuk, megraktuk (Menyhe, Béd), Ki ökrei vannak (Menyhe), és a Lassan csendijjetek (Pográny) egy dallamon hangzanak. Ez szerkezetben a Jelenti magát kezdetűvel rokon: két rövid sor, ill. e sorpár ismételgetése után itt is refrén következik (Dicsérendő az Atya e világon). A refrént megelőző motívum zárlata mindkét énekben lépcsőzetes tercemelkedést tartalmaz. Ez sorolás esetén, ha a refrén csak nagyobb tömbök lezárásakor jelenik meg, külön nyomatékot nyer (Ki ökrei). Ugyanez az exponált helyen megjelenő, tercemelkedéssel végződő motívum kapcsol ide egy harmadik dallamot (szövegei: Tüzét megrakatjuk, Lassan csendijjetek, Hajtsad szívem – Csitár; Ha a gyívó – Kolon), rokon kvintről ereszkedő refréndallammal. – 5. E zeneileg összefüggő típusokon kívül szerepelnek a Szent Iván-i énekben egyéb, nagyobb variánskör nélküli dallamok. Stílusban is eltávolodnak azok, melyek a szokás peremterületéről valók. Rokonság: e zenei anyagnak közeli stílus-párhuzamai találhatók az északi terület lakodalmasai között. A virágok vetélkedése u.ezzel a dallammal Nógrád m.-i lakodalomban is fennmaradt. A refrénes szerkesztésmód azonban, s a motívika jellegzetességei (emelkedő zárlatú szakaszok, néha ezek sorolása) más népszokásokkal is mutat rokonságot. A jún. 24.-hez kapcsolódó énekanyag szlovák, morva nyelvterületen a magyarnál töredékesebb, s azzal dallamban közvetlenül egyező változatokat nem tartalmaz. A szlovák és morva népzenében is megtalálható azonban a Szent Iván-i éneknek megfelelő stílusréteg, éppen úgy, mint a középkori történeti források anyagában, világiban és egyháziban egyaránt (rondo- és virelai-típusok, kis-antifonák, litániák és zsoltárok: refrénes formák, részben prózai szövegekkel). A dallamok konkrét földrajzi és történeti összefüggéseinek kimutatása még nem történt meg. – Irod. Kodály Zoltán: Zoborvidéki népszokások (Ethn., 1909); Kodály Zoltán: Pótlék a zoborvidéki népszokásokhoz (Ethn., 1913); Marót Károly: Szent Iván napja (Ethn., 1939); Manga János: Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén (Bp., 1942); Jeles napok (A Magyar Népzene Tára II., Bp., 1953); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974)

Szent Iván-i ének

1. a → Szent Iván-naphoz fűződő rítusének (→ népszokások költészete). A 16. sz.-tól szerepel a magyar szólások közt: Hosszú a Szent Iván éneke. Heltai Gáspár hozzáfűzi, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, az ördög azt megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta. Ezt a szólást a régi → proverbium-gyűjtemények különbözőképpen magyarázták. Erdélyi János a Szent Iván-napi tűzgyújtáskor énekelt, s különösen Nyitra megyében igen hosszúra nyúló rítusénekkel hozta kapcsolatba, azóta ez a nézet átment a köztudatba, bár nem bizonyítható. – A Nyitra, Hont és Bars megyékben s e megyék körzetében énekelt énekfüzér mitikus, vallásos és párosító mozzanatokat tartalmaz. Utal a tűzrakás tényére s a tűz körüli elhelyezkedés rendjére:

Tyüzet megrakájuk, négyszögre rakájuk.

Egyik szögin űnek szíp öregasszonyok,

A másikon űnek szíp öreg emberek,

Harmagyikon űnek szíp hajadon lányok,

Negyediken űnek szíp ifjú leginyek.

A hosszú éjszakára, s az ünnep patrónusára Szent Jánosra:

Virágos Szent-János,

Éjszakád világos:

Míg előtted leszek,

Tiszteletet tészek,

Csak addig világos;

Légy aztán homályos.

Betétként → párosító énekek (Mely magas a rutafa…), s a Virágok vetélkedése című → vetélkedés szerepel. Más nehezen értelmezhető motívumok a hajnalban nyugvó Máriára, az aranyhajú Magyar Ilonára, s a budai nemesasszonyra utalnak. Az ország más részein található rövidebb Szent Iván-énekek a nyári napforduló idején hosszúra nyúló éjszakát ünneplik. – 2. Zeneileg a Szent Iván-i ének egyes tagjai önállóak, de a stílusbeli rokonságon túl konkrét dallamösszefüggések is előfordulnak köztük: így a Szent Iván-i ének tágabb értelemben zenei egységet is jelent. Darabjainak hangkészlete, változó modalitás mellett, nagyjából azonos: hat hang, vagy annál kevesebb. A tipikus dallamok oktávterjedelmet nem érnek el. Az előadásmód az egyik rétegnél (Magos a rutafa és változatai) rubato, itt gyakoriak a díszítőhangok is; másutt az ütempáros anyagnál szokásos nem alkalmazkodó giusto (különösen a befejező énekek között). A tételek egy része szótagszámban szabadon alakul, s a többség refrénes szerkezetű. 1. A Szent Iván-i ének központi dallama a tűz átugrálásakor énekeltMagos a rutafa (Rózsafa nem magos, Mely magos volt a fa), ezen hangzik el a Vetekedik vélem és a Szentiványi tiszta búza is. Rövid motívum, ill. sor ismétlése, majd refrén következik. Ez az együttes egymásután sokszor hangzik el, kevés változtatással (nevek behelyettesítése), a forma így egészében soroláshoz áll közel. A kezdőmotívumok dallamrajza völgy alakú, kvint távolsággal a mélypont és a záróhang között, jellegzetes kisszext ugrással a közepén. E motívumok állandónak bizonyulnak, a rájuk következő refrén azonban (Hajlon te Szent János, Selyem sárhajú, Virágom, véled elmegyek stb.) mind tagolásban, mind modalitásban, mind dallamvezetésben változékony. A változatok helyi sajátságok. – 2. Refréndallama révén kapcsolódik a Szent Iván-i ének központi darabjához a Ki lovai vannak és a Jelenti magát Jézus. Az elsőben a refrént, melynek itt a la, szó, mi után dó végű változata is megjelenik (Menyhe, Ghymes, Kolon után Zsére), kiáltásszerű → recitatív szakaszok előzik meg; a másodikban a kis ambitusú, kétsoros énekhez épül szervesen hozzá (Ghymes, szó-végű változat). – 3. A Szent Iván-i ének bevezető és záró darabjai között lényegében u. az a két dallamsor szerepel a Tüzét megrakatja és a Ha én volnék a budai nemesasszony kezdetű énekekben (Ghymes); közel áll ezekhez a szintén kétsoros Meggyúlandó és Ha én volnék… (Kolon). Recitatív-típussal rokon hexachord-dallamok, dó vagy mi záróhanggal. – 4. A Megraktuk, megraktuk (Menyhe, Béd), Ki ökrei vannak(Menyhe), és a Lassan csendijjetek (Pográny) egy dallamon hangzanak. Ez szerkezetben a Jelenti magát kezdetűvel rokon: két rövid sor, ill. e sorpár ismételgetése után itt is refrén következik (Dicsérendő az Atya e világon). A refrént megelőző motívum zárlata mindkét énekben lépcsőzetes tercemelkedést tartalmaz. Ez sorolás esetén, ha a refrén csak nagyobb tömbök lezárásakor jelenik meg, külön nyomatékot nyer(Ki ökrei). Ugyanez az exponált helyen megjelenő, tercemelkedéssel végződő motívum kapcsol ide egy harmadik dallamot (szövegei: Tüzét megrakatjuk, Lassan csendijjetek, Hajtsad szívem – Csitár; Ha a gyívó – Kolon), rokon kvintről ereszkedő refréndallammal. – 5. E zeneileg összefüggő típusokon kívül szerepelnek a Szent Iván-i énekben egyéb, nagyobb variánskör nélküli dallamok. Stílusban is eltávolodnak azok, melyek a szokás peremterületéről valók. Rokonság: e zenei anyagnak közeli stílus-párhuzamai találhatók az északi terület lakodalmasai között. A virágok vetélkedése u.ezzel a dallammal Nógrád m.-i lakodalomban is fennmaradt. A refrénes szerkesztésmód azonban, s a motívika jellegzetességei (emelkedő zárlatú szakaszok, néha ezek sorolása) más népszokásokkal is mutat rokonságot. A jún. 24.-hez kapcsolódó énekanyag szlovák, morva nyelvterületen a magyarnál töredékesebb, s azzal dallamban közvetlenül egyező változatokat nem tartalmaz. A szlovák és morva népzenében is megtalálható azonban a Szent Iván-i éneknek megfelelő stílusréteg, éppen úgy, mint a középkori történeti források anyagában, világiban és egyháziban egyaránt (rondo- és virelai-típusok, kis-antifonák, litániák és zsoltárok: refrénes formák, részben prózai szövegekkel). A dallamok konkrét földrajzi és történeti összefüggéseinek kimutatása még nem történt meg. – Irod. Kodály Zoltán: Zoborvidéki népszokások (Ethn., 1909); Kodály Zoltán: Pótlék a zoborvidéki népszokásokhoz (Ethn., 1913); Marót Károly: Szent Iván napja (Ethn., 1939); Manga János: Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén (Bp., 1942); Jeles napok (A Magyar Népzene Tára II., Bp., 1953); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974)

Szent Iván-i tűz

a jún. 24-én, → Szent Iván-napon, azaz a nyári napforduló (→ napfordulók) ünnepén gyújtött tűz (→ tűzgyújtás). Bár egy 18. sz.-i egyházi szerző, Inchofer szerint a magyarok a 11. sz. óta gyújtanak Szent Iván-i tüzet, hiteles adataink csak a 16. sz.-tól vannak, amikor már nemcsak a jún. 24-én gyújtott tüzet, hanem általában az ünnepi és örömtüzeket Szent Iván tüzének nevezték. A tűzgyújtás alkalmából hosszú éneksorozatot énekeltek (→ Szent Iván-i ének). A tüzet zsúpkévéből, szalmából, gallyakból stb. gyújtják, illatos növényeket, virágokat füstölnek rajta, melyeket gyógyításra is felhasználnak: ökörfark-kórót, orgonát, bodzát, ürmöt stb. Az a lány, aki nem evett e napig cseresznyét, ott szétosztja leánytársai között a magával hozott gyümölcsöt. Azok az asszonyok, akiknek gyermeke meghalt, a tűz körül álló gyermekeknek cseresznyét osztogattak. Almát is vetettek a tűzbe. A tüzet az ének során a leányok vagy a legények és lányok átugrálták (→ugrás, rituális), s az ugrás sikerének mágikus jelentőséget tulajdonítottak, ilyenkor a lányok férjhezmenésére is jósoltak. – A szokás hazánkban s a határokon túl élő magyaroknál még néhány helyen élő. A tűzugráson kívül Európa-szerte szokásos a fáklyagyújtás, tüzes karika eregetése, tűzcsóválás, szórványosan a magyarság is gyakorolta ezeket, így pl. Törökkoppányban is szokásos volt a tűzcsóválás. –Irod. Bellosics Bálint: Magyarországi adatok a nyári napforduló ünnepéhez (Ethn., 1902); Gunda Béla: Szentiváni tűzcsóválás Törökkoppányban (Ethn., 1938); Marót Károly: Szent Iván napja (Ethn. 1939); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).