Payday Loans

Keresés

A legújabb

A táblabírói Magyarország PDF Nyomtatás E-mail
A magyarok története - szemlélet, tudás és tanítás

deres hangsly

Luchmann Zsuzsa

A táblabírói Magyarország

A megyei közélet visszásságai

a reformkori életképekben

A műfaj szerepe a kor irodalmában

A magyar reformkor két évtizedében erőteljesen megnövekszik a sajtó szerepe a kulturális közéletben. Ez csak az egyik megjelenési formája azoknak a 30-as évek elejétől szembetűnő változásoknak, amelyek az irodalom önszemlélete és belső tagozódása terén végbemennek. Az irodalom polgáriasodásának egy bizonyos megszilárdult szintjét jelenti a megfelelő intézmények megjelenése illetve a produkció intézményekhez kötődése, s ez csakúgy az önálló nemzeti irodalom elvéből következő törekvés, mint az időszerűség és a közéletiség igénye, amely szerint az irodalomnak követnie és szolgálnia kell a nemzeti lét időszerű tendenciáit.1

Kialakulóban van egy újfajta olvasóközönség is, s benne minden eddiginél erősebben él az igény arra, hogy önmagával, hétköznapjaival, a való élettel szembesüljön az írásokban. Az olvasóközönség összetételében, ízlésében és elvárásaiban bekövetkezett változásokra egy új laptípus, a divatlap tudott a leggyorsabban reagálni, amelynek – a másik oldalról – létezése múlt azon, hogy mennyire képes az azonnali hatásra építve olvasóit magához kapcsolni. A közönség igénye, a divatlapok erőfeszítései az előfizetők számának gyarapítására, valamint a polgárosuló élet és a politikai-társadalmi harcok kiéleződése új műfajok virágzását indította el. A legdivatosabbak, a megváltozott igényeknek leginkább megfelelőek az útikép (útirajz, útilevél, útinapló), de mindenekelőtt az a szintén prózai műforma, amelyet népszerűsége egy időben minden más elé helyezett: az életkép.

Alig van írónk, aki ne tenne kísérletet e nemben – az élvonalbeliektől kezdve az író-újságírókon keresztül a gyenge vagy dilettáns tollforgatókig. Általuk megy végbe a prózanyelvnek a beszélt nyelv életszerű elemeivel való feltöltése, s az életkép annál is inkább alkalmas eszközünk erre, mert jobbító szándékának megfelelően többnyire humoros-szatirikus kicsengésű – az igazi humor pedig mindig realista, mert valósághoz, időszerűséghez, író és közönség közvetlen viszonyához kötött.2 Irodalom és társadalom egy hétköznapibb, reálisabb, gyakorlatibb egymásra találása korántsem csupán ebben az egy prózai műfajban érhető tetten, de korabeli közéleti befolyása, az irodalom polgárosodásában vállalt szerepe és nem utolsósorban a más műfajokban jelentkező erőteljes hatása miatt meghatározó jelentősége vitathatatlan a korban.

Ennek a műfajnak a vizsgálatára teszek kísérletet egy nagyobb terjedelmű dolgozatban a bemutatás igényével. Célom az összegyűjtött anyag egyfajta elrendezésével azt bemutatni, amit többek között Wéber Antal is megállapít: „A magyar életképirodalom jelentősége nem műfaji különlegességeiben, hanem abban a sajátos tematikájában rejlik, ami ezekben az életképekben kimutatható. Honi életképeink mozaikszerű színfoltok, látszólag önmagukban zárt szabályos ábrák, minden nagyobb, messzebb tekintő igény nélküli apróságok. Egymás mellé illesztésük esetén azonban az apró rajzok elkapott, hevenyészve rögtönzött jelenetein keresztül a reformkori Magyarország hallatlanul izgalmas problémái tárulnak fel.”3

Ez természetes, mert – a többi realisztikus törekvésű prózai műfajhoz hasonlóan – a polgárosodó magyarságtudat, a nemzeti önismeret igénye hívja életre a 30-as, és a valóság rohamosan alakuló, változó viszonyainak leképzése virágoztatja fel a 40-es években. Minden érdekli, a társadalom valamennyi rétege, csoportja; az eleven forrongó élet legkülönbözőbb jelenségei, helyzetei, érdek- és ellentétviszonyai, a napi politikai küzdelmek fordulatai. Jelen idejűsége, közéleti töltése, tárgyának aktualitása tehát valóban alkalmassá teszi arra, hogy egyidejű képet adjon koráról, a reformkor Magyarországáról.

Az életkép műfajához kötődő humornak és szatírának óriási a szerepe egyrészt irodalmunk belső fejlődésében, eredetivé, nemzetivé válásában, másrészt a kor egyre élesebbé, türelmetlenebbé váló politikai harcaiban. Így lesz az életkép egyszerre irodalmi programmá és a reformkori küzdelmek hajtóerejévé. Mindkét szerepe elsődleges létezési formájához, a sajtóhoz kötődik. Az előbbit tekintve irodalmi folyóiratok, divatlapok legfontosabb műfaja, külön rovatot igényel magának, majd a korszak meghatározó jelentőségű divatlapját nevezik el róla. A másik szerepét illetően a közvetlen és gyors érintkezés gondolkodók és olvasók között, az azonnali reagálás, a gondolkodásmódok formálásának szándéka sem képzelhető el a nyilvánosságot biztosító orgánumok, a sajtó naprakészsége nélkül.

A műfajnak a korabeli életet rajzoló tematikai rendszerében nem lehet véletlen bizonyos problémafelvetések számukban is kimutatható népszerűsége, az összefüggés a két évtizeden belüli társadalmi mozgások illetve az életképekben megjelenő témák gyakorisága között. A feldolgozott anyagban szám szerint előkelő helyet foglalnak el a feudális táblabírói Magyarországot, a megyei élet fonákságait, a földhözragadt gondolkodású magyar nemest, a mindenféle haladást gátló provincializmust megcélzó életképek, de a probléma megjelenik a más tematika vagy ábrázolási mód létrehozta csoportokban is.

Nem csoda, hiszen mind a figura, mind a hozzátapadó életforma és gondolkodásmód, tágabb értelemben az egész problémakör meghatározó alapkonfliktusa a reformkornak. Természetesen a szűklátókörűség, a koncepciótlanság csak a nagyon határozottan megfogalmazott törekvések megjelenésével válhat képviselőjévé egy gondolkodási módnak, s hordozhatja magában az állandó összeütközések lehetőségét. Ezért érdemes itt kitekinteni arra a mozgalomra, amely az 1820-as évek végétől teljesen új politikai helyzetet teremtett, és amely meghatározója lett a következő évtizedek társadalmi változásainak: a magyar liberális reformmozgalomra. Indokolja ezt az is, hogy az életképek tanúsága szerint a kortársak a parlagi nemesi gondolkodásmódban látták a változások legfőbb akadályát, s éppen a liberális eszméknek a jellegzetes figurák által történő, ritkán következetes, többnyire minden tudatosságot nélkülöző tagadása a rendes módja a tárgy ábrázolásának.

A magyar nemesi liberalizmus

Gergely András A magyar nemesi liberalizmus születése című írásában vállalkozik azoknak a kérdéseknek a megválaszolására: milyen társadalmi, eszmei, politikai folyamatok vezettek a reformmozgalom kialakulásához; milyen volt a célok és a valóság viszonya; mi volt Magyarország számára átvehető abból a humanisztikus, felvilágosodási gyökerekből táplálkozó ideológiából, amelynek „politikai eszménye a szabad polgárok alkotmányos állama, ahol a polgárok által választott parlamenten keresztül juttatják kifejezésre akaratukat, ellenőrzik a végrehajtó hatalmat”, s amely nem ismeri el a feudális függőség semmiféle formáját sem.4 Az egyén szabadságát, a törvény előtti egyenlőséget, a tulajdonszerzés szabadságát hirdeti, természetjogi alapokon nem ismer különbséget emberek között származás, nemzetiség és vallási hovatartozás tekintetében, s alapvető jognak tartja a vélemény- és gondolatszabadságot.

Az Angliából és Franciaországból kiinduló eszme valamennyi országban a helyi viszonyoknak és társadalmi sajátosságoknak megfelelően ölt testet, de különösen jelentős változásokon megy át azokban az országokban, amelyekben a feudalizmus előrehaladott válságjelei mutatkoznak, ez azonban nem jár együtt a tőkés viszonyok kibontakozásával. Ilyen Magyarország helyzete is, ahol a feudalizmus válsága a 20-as években a maga teljességében válik nyilvánvalóvá.

A változtatás igénye messzebbre, az 1790-es évekre nyúlik vissza, de az akkori programnak még nincs realitása: a nemesség zöme a századforduló táján hisz a rendszer teherbíró képességében.

Az európai erőviszonyok változásai azonban rádöbbentik a nemesség gondolkodó csoportjait saját gyengeségükre: „minő csekély anyagi erővel rendelkezik ez az ország (ha közöttük vannak is gazdagok), és milyen labilis társadalmi bázison nyugszik, s ezért katonailag és politikailag mennyire ingatag, törékeny ez az oly kérkedve emlegetett sok évszázados kiváltságrendszer.”5 Ebből a felismerésből születik a nemesi modernizáció igénye, amely szerint a változó világban a nemesség a maga előjogait csak akkor tarthatja fenn, legitimitását csak akkor igazolhatja önmaga és a születő nemzet előtt, ha az egész társadalom képviseletében lép fel, s ehhez méltóan él és politizál.

De hogy valóban mozgósító erejű lehessen az egymást erősítő gazdasági, társadalmi, kül- és belpolitikai körülmények hatására meginduló magyar liberális reformmozgalom, az új és ésszerű berendezés követelését feltétlenül szükséges volt nyomós okokkal alátámasztani. Az egyik fő érv a mindenki számára nyilvánvaló anyagi haszon, a másik a korszellem által kényszerítően követelt előrelépés szükségessége, a harmadik (különösen 1831 után) a jobbágyfelkeléstől való félelem.6 Ezek vezették el a reformpolitika alakítóit ahhoz a felismeréshez, hogy törekvéseiknek meg kell nyerniük a velük feudális osztályharcban állókat, s eredményezték a magyar liberális gondolkodás legsajátosabb vonását: az érdekegyesítés gondolatát.

Ez a gondolatrendszer nem a kiváltságok eltörlését, hanem a meglévő nemesi jogok (szabadság és tulajdon) kiterjesztését tűzte ki célul, azt, hogy a nép „az alkotmány sáncaiba emeltessék”. Horváth Mihály az 1842-ben a Tudománytár XII. kötetében közzétett írásában az európai gyors változások vezérfonalának tartja a népjog, az ember természettől fogva adott tulajdonszerzési- és szabadságjogának egyre erőteljesebb érvényesülését.7

A liberalizmus eszmevilága elválaszthatatlanul összefonódott azzal a gondolatkörrel, amely a nemzetté alakulásban látta végső soron megvalósíthatónak az érdekegyesítés önrendelkezést, társadalmi egyenjogúságot, nemzeti önállóságot jelentő célkitűzéseit. Az erőviszonyok reális számbavétele is azt követelte, hogy minél több réteg legyen érdekelt a közösség gazdasági megerősítésében és politikai védelmében. Nemzetet kellett teremteni a nemesség helyébe, amelyet tagjai az őket egybekapcsoló jogok és kötelességek valamint a nekik egyformán biztosított szabadság miatt éreznek magukénak és védelmeznek.8 Ahogy „a nemesi nemzetnek a személyi szabadság és méltóság alapozta meg kollektív erejét és autonómiáját, a polgári elemek nemzeten belülivé válása elsősorban nem a rendhez tartozást (nem az elnyomó funkcióban való osztozást), hanem a személyi jogok elnyerését, a személyi méltóság tiszteletben tartását jelentette”.9

A magyar liberális mozgalom bázisa rendkívül heterogén volt, nemcsak hogy nem tekinthető egy osztály harcának a többi társadalmi osztály ellen, hanem a megosztó vonalak az osztályokon, sőt a rétegeken belül is húzódtak, s az évszázadok óta hagyományos hierarchiát új erővonalakkal tagolták.

A legnagyobb súlya a birtokos nemesség azon gondolkodó csoportjának volt, amely válságából a kiutat a tőkés gazdálkodásra való áttérésben, a feudális viszonyok felszámolásában kereste. A nagybirtokos és nagytőkés arisztokráciából, amelynek évszázados hagyományokon alapult összefonódása az európai arisztokráciával, már jóval kevesebb számban kerültek ki a reformok hívei.10 Közöttük találjuk azonban azt az iskolázott középnemesi réteget, amely céljainak elérését – a birtok gondjaitól való megszabadulást és valamely polgári vagy államigazgatási pálya megszerzését – csak a mielőbbi társadalmi átalakulástól remélhette. De ők sem egészükben elkötelezettek. A kisbirtokú, a jobbágytelken élő vagy birtoktalan nemesség egy része sokkal inkább tudati formában élte meg kiváltságainak előnyeit, mint hogy annak anyagiasult hasznát élvezhette volna; mégis az évszázados beidegződések elegendőek voltak ahhoz, hogy ellenezzék a liberális törekvéseket (egyik leggyakrabban elővett célpontjául szolgálva ezzel az életképíróknak).

A városlakó polgárságnak viszont volt egy olyan rétege, amely ettől a mozgalomtól várta a gazdasági korlátozások megszűntét, a piac biztosítását, a felekezeti-politikai emancipációt: elsősorban a társadalmon kívüli létre szorított, de anyagilag egyre jelentősebb tényezőként jelen lévő zsidóság és a már asszimilálódó szerb, görög eredetű polgárság (helyzetük és törekvéseik meglehetősen ellentmondásos megítélése főleg a fővárosi életképek csoportjában tűnik fel).

Talán csak a társadalmi alávetettség állapotában tartott legalsó és legszélesebb tömbön belül nem beszélhetünk hasonló, határozott megosztottságról. Bár a haladó törekvések a 30-as években a parasztság egyes rétegeihez is eljutottak, még mindig inkább tárgyai mint alakítói voltak a politikai küzdelmeknek.

A liberalizmus rendkívül heterogén bázisa egy racionális politikai, gazdasági és társadalmi megfontolásokon alapuló, világos programmal rendelkező ideológiát támogatott. Ugyan ennek megjelenése előtt is volt a kornak egy, a kiváltságőrzést igazoló werbőczyánus eszmevilága, de a „vágtatva haladókkal” szemben programot adó ideológia, a konzervativizmus eszmei értelemben csak a liberalizmus reakciójaként születik meg. Az önkép és ellenségkép ellentétpárjai (arisztokrácia és demokrácia, alkotmány és felforgatás, megfontolt haladás és rögtönzés, hivatott politika és dilettantizmus stb.) a 40-es évek elején formálódnak ki a konzervatív publicisztikában.11

Az önmeggyőzésen kívül az ingadozók megnyerésére is alkalmasnak bizonyult az az érvrendszer, amelynek végső következtetése: a reformok megvalósítása egyet jelent az arisztokrácia önfelszámolásával. La Motte Károly gömöri követ így érvelt az örökváltság és a tulajdon- és szabadságjogok jobbágyokra való kiterjesztése ellen: „Azt mondják ugyan, nem szűnünk meg szabadok lenni, bár a népet is részesítjük a szabadságban. De mit ér nekem (úgymond a szónok!) mit ér nekem a szabadság, ha minden ember szabad?”12 (Ezeket a szavakat feltűnően gyakran adják az életképírók tipikus konzervatív nemesi figuráik szájába.) Az állagmegőrzésre törekvő nemesi köröknek érdekeiket az udvar feudális érdekeivel kellett egyeztetniük, így lett a rendi alkotmány tiszteletben tartásának ára a reformok elutasítása. A két irányzat első nagy erőpróbájára az 1832-36-os országgyűlésen került sor.

Az ugyanazon eszmerendszerből születő két program, az azonos elvi gyökerezésük ellenére az átalakulás konkrét részleteit illetően nagy különbséget mutató művek (Széchenyi: Stadium, Wesselényi: Balítéletekről)13 késői megjelenésük miatt ugyan nem gyakorolhattak közvetlen hatást az országgyűlés követutasításaira, de pontos képet adnak két tábor, a feudális konzervativizmus és az ellenzéki liberális reformmozgalom kialakulásáról és törekvéseiről.

A haladó szellemű nemesi tábort kezdetben mindenütt csak maroknyian képviselték, de a megyei javaslatok, a követválasztások és -utasítások végül is a megyék többségében az ő győzelmükről vallottak. Több mint negyven megye követelése eredményeként országos vitában merülhetett fel az úrbéres kérdések megoldása, az ősiség eltörlése, a szolgáltatások illetőleg a robot megválthatósága. Ismét előkerült a paraszt hivatalviselésének és birtokbírhatásának kérdése. Ez a nemesi jogok mindenkire való kiterjesztésének, a közteherviselésnek, az általános hivatalképességnek és a törvény előtti egyenlőség követelésének formájában is jelentkezett.

1832 derekára, ha szervezetileg nem is, eszmeileg már kialakult a polgári átalakulást óhajtó reformerek csoportja, akik az európai liberalizmus talaján a hazai viszonyok figyelembevételével vették fel a harcot az új nemzetállam megteremtéséért.

A reformeszmék szolgálatában

Az életképeknek az a tematikus csoportja, amely a haladó eszmék népszerűsítését azok tagadásának és tagadóinak ábrázolásával igyekezett erősíteni, a mindenfajta változást elítélő, birtokukon vegetáló, közömbös, vagy az ősi alkotmány bűvöletében élő, annak megőrzéséért ólmos botokkal cselekvő maradi nemesi gondolkodásmódot célozta meg.

Tulajdonképpen nem is egy csoportról van itt szó, hiszen a probléma felvetődik majd minden témában – megerősítve azt a feltételezést, hogy a hétköznapokból táplálkozó műfaj számára kimeríthetetlen lehetőséget nyújtott az évszázados hagyományokon és szokásjogon alapuló s a nemesi liberalizmus erősödésének tükrében egyre veszélyesebb és anakronisztikusabbnak tűnő élet- és gondolkodásmód. Ugyanazok a jellegzetes figurák a hordozói ennek a gondolkodásnak, csak máshogy hívják őket, ugyanaz a nemesi porta az életterük, csak más névvel. De hogy mennyire jellemzőek a megnevezések nemesi kúriákra és gazdáikra, íme néhány példa: Nyakas Gábor – Állásfalva (Bernát Gáspár: Vadászkalandok pongyolában – É 1847.);14 Konok Mihály táblabíró – Hátvölgy (Bernát Gáspár: Táblabíró – H 1844.); Piczurka szolgabíró – Filkófa (Vas Gereben: Rabvallatás – É 1845.); Rondaháti úr – Rondahát (Munkácsy János: Rondaháti ur vagy A´ pipaszárnyi hosszu falu – Ra 1837.); Enyvesi táblabíró, Borosy főbíró – Rongyháza (Bökfy Zakariás: Magyar panoráma uti képekben – PD 1847.); Dünnyögi Márton táblabíró – Jajvár (Bernát Gáspár: Jajvár – H 1846.); Homályosi táblabíró (B.P.: Megérkezés Sz.-ba – É 1844.); Bunkóczy táblabíró (Tassi Ede: Egy táblabíró mint nemzetőr – É 1848.); tekintetes Husvágy úr Kiss Antal: Egy éj a Nyírben – H 1845.); Marady úr (Zugváry: Tekintetes Marady úr és hitvese – H 1843.); báró Csapdosy főtáblabíró (Besze János: Tisztújítás előtti megyei életkép – PD 1847.); Gyomordy táblabíró (Boross Mihály: Uram bátyám l. A forradalom előtt ... – Hölgyfutár 1850.); Lophogi táblabíró (Lauka Gusztáv: Tóbiás a rendületben – Ch D 1848.); Késey táblabíró, Vesztegházy (A késlekedő – R 1834.)

Az alakuló magyar életkép-irodalmon belül éppen a parlagi nemesség tükrét adó írások azok, amelyek belső irodalmi hagyományokból erednek, bizonyítva azt, hogy az egyes jellemző helyzetek, típusok felbukkanása, amennyiben ezek valóban az élet lényeges mozzanataira tapintanak, motivikusan egymáshoz kapcsol írókat, költőket egy-egy fontos, történetileg körülhatárolható időszakban. Sőt, átnyúlik határokon, s a hasonló témájú és az írói megoldásokat tekintve is rokon művek hatásukban a legkülönbözőbb szemléletmódokat eredményezik.

A probléma életképszerű megfogalmazódásakor a vidéki nemesi karikatúra- irodalomnak – az első nagyhatású irodalmi mintától, Bessenyei Pontyijától számítva – már hat évtizedes hagyományai vannak. Bár véletlenszerű, mégis érdekes, hogy a témacsoport időben első írásának hőse Gvadányi „híres peleskei nótáriusának felföldi kollégája”, aki szintén hazafiúi indíttatásból megy Pestre (Nyilfi: Pipárdi Notárius Pesten – R 1835. 17. sz.). De előképei a kor figuráinak Gaál György Tudós palótza, Verseghy Kolomposi Szarvas Gergelye és közvetlen előzményként Fáy és Kisfaludy víg novelláinak parlagi nemesi figurái, különösen Sulyosdi Simon. Sokkal korábban váltak tehát a falusi kúriák alakjai a humoros témák forrásaivá, s a humor mögött már akkor a születő új és az avuló életformák ellentéte feszült, de az elsősorban a nemesi kötöttségekből adódó szemlélet ritkán tudott úgy szatírává élesedni, mint Sulyosdi alakjának megformálásában. A módszert, hogy külsőségeivel, öltözködési, viselkedési szokásaival, környezetének megjelenítésével jellemezhető egy jelenség, jól ismerték és használták az elődök, s ez akkor is hagyományt teremtő érték, ha a jelenség ábrázolásának mélyebb értelmét igazán csak az a kor adta meg, amely felismerte a benne rejlő politikai veszélyeket is.

Az életkép öröklött és nagyon kedvelt módszerbeli fogása, hogy a parlagi nemes közvetlen természeti, tárgyi és emberi környezetének lefestésével már akkor ítéletet mond, mielőtt beleláttatna a figurák gondolataiba. Kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz az elhanyagolt, gondozatlan, a tudatos gazdálkodás hiányában látványosan pusztuló kúriák, azoknak lakói ízléséről képet adó berendezési tárgyai valamint mindenható uraik leggyakoribb tartózkodási helye, a karosszékek körül sündörgő emberfigurák. Sőt, mintha a karosszékben ülők külsejét is egymáséiról másolták volna; elég is itt egyét leírni, olyan jellemző: „Kurta rókabőrös dolmánykájában, közép nagysága, csupa hájtest, hunyorító kicsi szemekkel, mellyek a szederpiros pozsgás arcz halmaiból tátongó sír koporsójaként villogának ki, borzas bajusz, derüs ajk, s dus zsírban usztatott hajfürtök, öt ujjnyi aranyszegélyü nyakkendőn nyugodva, sujtásos nadrág, piros bagaria csizmában: tevék a lényt, kit csukló tisztelettel monda mindenki tekintetes Husrágy Jeremiás urnak.” (Kiss Antal: Egy éj a Nyirben (frescokép) – H 1845. II. 15. sz.)

Tompa Mihály Látogatás urambátyámnál című életképében (H 1844. 19-20. sz.) az utazó vidéken élő nagybátyját látogatja meg. A ház körül lecsapolatlan mocsár, a kertet buja gaz veti fel, az alsókert 4-5 hold földjét hitvány akáccal ültették be, mert a gyümölcsfát óvni kellett volna a falu gyerekeitől. Podagrási úr nemesi udvarházában (Bökfy Zakariás: Falusi divatképek – Búcsú – PD 1848. 1-5. sz.) a konyhaajtóval „vis a´ vis kankalékos kut meredezett, melly körül folytonosan olly nagy mocsár büzölgött, hogy a nádas szobák ablakait soha nem lehetett felnyitni, mivel a megszokott penészszagot azonnal elnyomta a mocsárbüz. Podagrásiné ezen posványt csak azért nézte el, mert számos kacsa, lud hizott fel hinárjain.” Piczurka szolgabíróéknál (Vas Gereben: Rabvallatás – É 1845. II. 24. sz.) „a sürűre nőtt málnavirág mellett söprőgaz zöldellett, a´ háznak udvarában pedig vadászebek bujták a´ gazt”.

Rondaháti úr nemesi telkének kétharmadát is százados ingovány veszi körül. (Munkácsy: Rondaháti ur vagy A´ pipaszárnyi hosszu falu – Ra 1837. 60. sz.), s olyan jellegzetes képet nyújt az épület belülről, hogy kellékei aligha hiányozhatnak a hasonló tárgykörű írásokból. Legjelesebb része a ház falát támogató fegyvertár homlokfalán a vasbuzogánnyal „mellynek nyakán domboru fejér betükkel irva van: ´ ne bántsd a´ Magyart!´ , de megfogni felettébb veszélyes, mert az egész fegyvertár ránkomolhatna.” Mellette fekszik „egy hosszu puska, mellynek kakassát Rondaháti ur, még az utolsó insurrectiónál, haza felé futamodásakor elvetette, nehogy e´ kakas odahaza, a´ francziákról neki valamikép kukorikolhasson.” Az élésládával szemközt „egy szájára fordított rakláda, (Verschlag), mellyen Rondaháti ur pipái tartatnak; e´ rakláda fölött csirizzel a´ falra ragasztva, Zöld Marczi´ , Becskereki és Palatinszki´ kiföstett képe” (a vásári ponyvák hőseinek képei a nemesi udvarházak, falusi kaszinók, pusztai fogadók jellegzetes díszítőelemei az életképekben).

Bernát Gáspártól 1846-ban közli a Honderű azt a két életképsorozatot, amelynek tárgya, ábrázolásmódja és hangja ugyanarról a tőről fakadt, s amelynek figurái, motívumai jellemző elemei a témacsoportnak. (Töredék egy kalandor naplójából – H 1846. 13-16. sz.) Bocskorfalvi Bocskor Tádé a „bürökkel és vaddinnye indával nyakigbéllelt” hét szilvafájában „képviselé az ősiség sárkányóriását”, Dönnyögi Márton táblabíró, Pirefalva szittya basájának kúriája pedig a falu végén ásítozik. Mindkettő karszéke körül ugyanazok a szolgálattevők hemzsegnek. Bernát Gáspár kifogyhatatlan az ötletekben ezen „testőrségi vitézlet” szerepét és származását illetően.

Természetesen a külső megjelenítés mozaikképeinek összeválogatása is a karikírozó szándéknak van alárendelve, mint ahogyan maguk a figurák sem hús-vér emberek. Valamennyi vonásuk a korabeli életben problémaként létező személyiségvonás, de ezek olyan sűrítettséggel vannak jelen egy-egy alakban, hogy az együttesen torzképet eredményez. Azonban ez az egyénítés nélküli tipizálás is egyfajta realizmus, s fontos a műfaj számára, hogy minél többen ismerjenek magukra az ábrázolt típusokban. Az életképírók nem elégszenek meg azok tudatos alkalmazásával, az olvasóval meg is osztják a megformálásukra vonatkozó elveiket: „Nem egy példányát akarom leírni ezen osztálynak, hanem csupán általános jellemvonásokat akarok rajzolni, mellyek ha összesen nem is, egy vagy más részben legalább minden táblabíróban feltaláltatnak” (Irinyi: A´ táblabiró – É 1845. 7-8. sz.), Pajor István pedig még annak nehézségeire is felhívja a figyelmet, „miszerint általánosságból nehezebb egy egész nemet jellemző egyéni képet összeállítani, mint egészen eredeti s egyedül önmagukat képviselő személyiségeket teremteni...” (A sujtás embere – H 1846. 19. sz.)

Ezek után az általános jellemvonásokból összeáll a táblabíró képe, aki törzsökös magyar ember, s jelleme a félműveltségben áll. Nagy hazafi, azaz örökké puffog és szenvedélyeskedik, de ha tettekről, áldozatokról van szó, visszavonul. Akár vágtató, akár tespedő, hajlik a túlzásokra, „csak-megoldásokban” gondolkodik, „ritkán szabadelvü, rendesen conservativ, mindig igen sajátságos eredeti ember”. Fél minden újítástól, „ruházata visszataszító, lelke elparlagiasodik, rozsdát kap és mindez, csakhogy délben nagyobb étvágya ´ s asztalánál kövérebb étkek legyenek. Semmi nyelvet nem beszél tisztán, de „ez nem rekeszti ki ünnepélyesebb alkalmakkor, minő a´ megyegyülések, főispáni ebédek stb. zabolátlannak ne mutatkozzék a´ nyelv fölcifrázásában. (...) A Tisza körüliek, hol az igazi táblabiró tenyészik, legállhatatosabban ragaszkodnak Árpád nyelvéhez”. Legnagyobb bűne, hogy lányát egyáltalán nem, fiát pedig rosszul neveli, mert önmaga képére formálja.

Azért is érdekes Irinyi típusalkotása, mert még a bevallott általánosításra törekvésen kívül is rendkívül tág keretet ad a táblabíróság értelmezésének. Közel sem szűkíti le csupán a konzervatív meggyőződésű vagy a minden változásra nemet mondó, parlagi életet élő és parlagi gondolkodású nemesek csoportjára; nála a táblabíróság egyfajta szemléletet jelent: a csak-megoldásokban gondolkodó, a minden tekintetben műveletlen embertípusét.

Általános vonásokat rajzolt Pajor István is, konkrétabbnak mégis azért látszik képe, mert egy szűkebb nemesi csoportról készíti – nem kisebb személyiségre, mint Kölcseyre hivatkozva, aki sujtásos népnek nevezte a magyart. A csupán a külsőségekben megjelenő magyarkodás jelenségeinek is megvannak az irodalmi előzményei (a peleskei nótáriusnak a magyarságot az öltözködésben számon kérő naiv szemléletében; Csokonai A bagoly és a kócsag című prózai állatmeséjének az öltözet-hazafiságot szatirizáló irányzatosságában). Ez a látszatmagyarság és a szájhazafiság fonódik itt össze a sújtás emberében, akit ugyan gyakran látott a szerző háziköntösben vagy papucsban, mégis úgy tetszett neki, mintha „lapos sarku marhabőr csizma, paszomános magyar nadrág, insurgens dolmány illetőleg zrinyi, báránykucsma és nagyon kiczifrázott juhászbunda, egyetemes e costumhez tartozó sallan és czafrangokkal lettek volna sokra becsült testiségüknek betakarói; és miért?”, mert fantáziája „a szájokból özönlő sujtásokkal lassankint egész valójokat ugyanazoníti annyira, hogy utoljára nem egyebet, mint egyetlenegy nagyszerü sujtást – in echt Kölcseyschen Sinne – látott maga előtt tornyosulni”.

Ő az, aki csak hasának él, akiben nincs egy cseppnyi szellemiség sem, ugyanakkor „mód nélkül büszke a nálánál kisebbek, és rendkivül meghunyászkodó nagyobbak irányában. Különösen sokat tart pedig nemesi szeplőtlen származására és szabadságjogaira. (...) E részben az apprehensionál keményebb indignatio lobog bordái közt az adót és közteherviselét sürgetők ellen; azon hálátlan kakukfiak ellen – mint magát kifejezni szereti – kik őseik emlékét illy csupán paraszthoz illő elvek – vagy minek is mondja – követelése által beszennyezni nem borzadnak.” Mindemellett abban a hitben él, hogy „nincs Magyarországon kivül élet, – minden más nemzetü és nyelvü embert lenéz, s egyedül a magáét tartja minden tekintetben dicsőnek”. (Nem nehéz a felvázolt jegyekből következtetni arra, hogy a szerző elsősorban a középnemességnek már magas számarányuk miatt is veszélyes, kiváltságőrzésre berendezkedő csoportjait veszi célba, illetve azt a jobbágytelken élő réteget, amelyet egy 1836-ban hozott törvény már állami adó alá vetett.)

A 40-es évek előrehaladtával egyre maróbb és elkeseredettebb gúnnyal keresik életképíróink a magyarázatot a „szittya basák” élet- és gondolkodásmódjára valamiféle ősi magyar jellemben – a látszat ellenére is távol állva ugyanakkor a felmentésadás lehetőségétől (a klasszikus példa Petőfi verses formájú zsánerképe, a Pató Pál úr).

Bernát Gáspár – a rá jellemző körmönfontsággal – így kezdi Vadászkalandok pongyolában című freskóképét (É 1847. II. 26. sz.): „A´ sötét bankóvilág aranykorában, midőn a´ haladás idétlen váltószörnye nem vezeté vala még pogány jégre a´ szittya kereszténység sujtásos rendeit; ős jellemünk leghűbb tükörén: a´ komolyan mosolygó alföldön élt és uralkodék egy hazai füstimádó devalvált patricius (...): Nyakas Gábor de Eadeny et Állásfalva”. S aztán a közel sem csupán az ázsiai nyugalomban kiteljesedő eredeti jellemről elmélkedik.

Rajta kívül sokan hivatkoznak még az ősi magyar jellemre mint a bajok egyik forrására. Szűcs Jenő is érinti a kutatásai perifériáján mindenütt ott kísértő problémát. Véleménye szerint erről a legokosabb dolgokat nem a hungarológusok írták, hanem Babits a Mi a magyar? című kötetben közölt tanulmányában, aki nem a nemzeti jellemet ragadta meg, mert az nincs, „legfeljebb bizonyos történetileg meghatározott tipikus pszichikai reakciók. Ezek nem a ´ vitézségben´ , a ´ szabadságszeretetben´ és ehhez hasonló lapidáris történeti önjellemzésekben állnak, hanem olyasmiben, mint a nil admirari bölcsessége és szkepszise (a fonákjáról: a jogi fikciókba való belenyugvás), a ´ senki ne háborgasson büszkesége´ (a fonákjáról: a formális megoldásokba való belenyugvás hajlama) és így tovább.”15

Nagyon természetesen adódik a műfaj célzatosságából, a javítani akarás szándékából, hogy életképíróink a tipikus pszichikai reakciókhoz mindig fonák oldalról közeledtek. A Bökfy Zakariás néven publikáló Boross Mihály nem kisebb feladatra vállalkozik egy képsorozatában, mint a kor által formált „nemzeti jellemnek” a megrajzolására, méghozzá „alkony táján”, amikor a tárgyak árnyai megnyúlnak, megnagyobbodnak, arányai eltorzulnak, és az így születő képeknek csekély a fényoldala (Magyar panoráma árnyképekben – PD 1846. 21-23. sz.). Érzi is a kockázat nagyságát szándéka megvalósíthatóságában, mert így készíti elő munkáját: „De nemzetéletet rajzolni – midőn az alkonyat felé ballag – hűn, hogy a nemzet minden egyes tagja, midőn az ecset rajta húzódik át, ön fejére tapintson; hűn, hogy mindeki szeresse a képet, és mégis mindenki nehezteljen is rá; ez a feladat, ennek megfelelni nevezem művészetnek.”

Érdekes módszerrel rajzolódik ki a magyar panoráma az írásból, amelynek szerkezetét a magyar ember általános vonásaira vonatkozó kérdések megválaszolása tartja össze. Ebbe az általános képbe belesűrít mindent, ami a tárgycsoport egyes nemesi figuráiban – többnyire válogatva a jellegzetes jegyekből – amúgy is koncentrált formában jelentkezik. A politikai viszonyok változásával az életképírók egyre inkább érezték, hogy a hozzá kötődő külső valóságelemek festésével történő kritikán túlmenően mennyire alkalmas ez a figura a kor meghatározó gondolatrendszereinek ütköztetésére. A szerzett tapasztalatokat és a talált mintákat együtt felhasználva olyanná formálták, hogy környezete, alakja és gondolkodásmódja már-már szimbólumává váljék annak a pusztulásra ítélt Magyarországnak, amely ellen olyan szenvedélyesen vette fel a küzdelmet a reformmozgalom. Nem egy író vállalta ezen a módon a bírálat mellett a haladó eszmék népszerűsítésének feladatát, sőt, a politikai oktatómunkát az életkép eszközeivel. Köztük Boross Mihály, akinek tárgyismeretét, problémaérzékenységét, szemléletének radikalizmusát valószínűleg meghatározta jobbágyi származása is.

Életképében a magyar emberre vonatkozó kérdéseket a magyar nemes vonásaival válaszolja meg egy-egy rövid mondattal, amelyet aztán azért bont ki, hogy eleget tegyen vállalt feladatának, a reformeszmék terjesztésének.16 Néhány a „Milyen a magyar ember?” kérdésre adott sok és sokféle hangon kifejtett válaszából: a magyar ember büszke. Büszke agarára, nemesi levelére, amit ha a főügyész udvarába behajtott négy sárga csikón nyert is, dicsekedve emlegeti Árpádtól számított vitézkedő őseit. A magyar ember henye. „Összedugott kézzel lesi a föld termését, és mivel az magától csak töviset és bogáncsot terem, hogy legyen mit enni, mit inni és mivel ruházkodni: leül, az istenadta tollat fogja a kezébe”, és adóslevelet ír a zsidónak, de hitelintézetekről hallani sem akar. Dolgozni nem tanult meg, mert felfogása szerint „kereskedés zsidónak, mesterség paraszt- s németnek való; nemes ember született törvényhozó, született tisztviselő.” A magyar ember önző. Félti jogait, „azokat mással megosztani irtózik, s ősi alkotmánya megoszlása nélkül, megoszthatóknak nem is tudja képzelni”.

Az előbbi, az önpusztító, korszerűtlen gazdálkodásnak a parlagi gondolkodásmóddal történő közvetett bírálata mellett most közvetlenül is megszólalnak a liberális reformpolitikának az érdekegyesítésre és a közteherviselésre vonatkozó gondolatai, s még megformálásukban is érezni rajtuk Wesselényi hatását. Azzal folytatja ugyanis, hogy a jog nem olyan, mint a bor vagy a kenyér, hanem „ollyan, mint az áldott levegő, ezeren szívják és mindenkinek életet ad; ollyan, mint a jóltevő nap, milliókra hinti elevenitő sugarait. (...) Minél többek vállain nyugszik az alkotmány, minél többekre oszlik a tereh, minél többen részesülnek a jólétben: annál erősebb az alkotmány, annál könnyebb a tereh, annál nagyobb az összetartás.”

A következő megválaszolandó kérdés: „Mit csinál a magyar ember?” S a válasz: Az adósságokon és azon kívül, hogy naphosszat hosszú pipaszárból eregeti a kertaljai cserebi bodor füstjét, agarászik, vadászik, gyűlésezik, és ami a legjellemzőbb: korteskedik. „Marhával vagy gabonával kereskedni pirul, mert hiszen ő nem zsidó, ő a hivatalviselő status; és emberrel, lélekkel kereskedni nem irtózik. Néhány ezer forintot zsebébe dug, mint házalózsidó, faluról falura megy, pénzt oszt ki, lelket vásárol, itat, részegit, hazudik – más szóval capacitál.”

A megyei közéletnek ez a sajátos szégyenfoltja, a háromévenkénti tisztújítással járó anyagi-, erkölcsi- és vérveszteséget semmibe vevő korteskedés olyan állandó jelenlévő célpontja a korabeli életképeknek, hogy majd külön figyelmet érdemel. De megszólal panaszként az elhagyatott, magára maradt néptömegek kiszolgáltatottsága és befolyásolhatósága is – szélesítve a magyar panorámáról rajzolt árnyképet. Keserűséggel vegyes részvétre vált az író hangja, amikor így fordul társaihoz: „Irhattok ti, tudósók, Nemesek hadnagyait, irhattok még négy Tisztujitást: azzal czélt nem érendetek.” A szegény pór ugyanis, aki mint megvásárolt áru kerül színpadra, nem megy színházba, a gúny tárgyává tett úr viszont nem ismer magára. „Ne a szegény elcsábított pór magyar embert vádoljátok, mert hiszen az tanulatlan, alig tud szénás és szalmás lába közt különbséget tenni, mert hiszen az szegény, s ha napszámba elmegy maga kenyerén egy huszasért, miért ne menne egy pengő forintért, elegendő bor, s gulyáshús mellett, robotos kocsin megyei gyűlésre, hol csak ´ maradjon´ , ´ nem kell´ -ig terjed fáradságos munkája, habár a magyar nyelvről legyen is vita.”

A tisztújítás szégyene – a győri retirádáé mellett – talán a legmaróbb, legélesebb gúny hangját szólaltatja meg a megyei közélet tipikus vonásait, fonákságait rajzoló életképekben. Érthető számbeli megjelenésének magas aránya a témacsoporton belül: a megyei visszaélésekkel és megszüntetésükkel az országgyűlés és a korabeli publicisztika bő terjedelemben foglalkozott17, s megfelelő érdekű tárgyként szolgáltak a klasszikus műfajok számára is (Boross Mihály utalása Kovács Pál és Nagy Ignác vígjátékaira). Mintegy átmenetként a táblabíró személyébe sűrített magyar nemes eddig vázolt jellemrajza és annak egyik jellegzetes életfeltétele között –, érdemes néhány szót szólni Csengery Magyarkák című életképéről (É 1844. II. 4. sz.). A műfajnak ahhoz a típusához tartozik ez az írás, amely kész fametszetekhez készül valamilyen ürüggyel. Ebben az esetben a képmetsző nem értvén a magyarka „szellemi jelentőségét”, két törpemagyart készített. Csengery mégis tud szöveget írni hozzá, mert az ő értelmezésében a magyarka korcsmagyar, így a pohost megteszi táblabírónak, a soványat pedig közönséges kortesnek, miközben nem kevés iróniával nyugtatja meg az olvasót: „efféle csodabogár olly kevés már, istennek hála! hazánkban, hogy bizonyosan senki nem fogja szavainkat magára venni, annál kevésbé, mivel az illy magyarkák Kalendáriomon és álmoskönyven kivül egyebet nem is szoktak olvasni.”

Bernát Gáspár „nemzeti életképét” adja a magyar restaurációs szokásoknak (Restauratio – PD 1844. II. 10. sz.), s mivel nemzeti jellemre s szokásokra nézve – mások is gyakran hangsúlyozzák – igen kiválónak találja a Tisza-melléki népet, tárgyát Magyarország egy tiszai megyéjében keresi, ahol ilyenkor a mélységes pincékben tanácskoznak három évi életre s halálra. Egyik párt szónokának asztaláról sem hiányozhatnak az „alkotmányos pótlékok”, s a sikeres restauráció mérlege: „Korteseknek nevezett magyar öldöklő angyalok ez alkalommal megbecsülték magokat, mert az ellenpártból nem több, mint huszonkilencz sugára vérzett el ólmos halállal az alkotmánynak, ... a megyei székváros pedig ez egyszer csak három helyen gyujtaték fel.”

A magát – a-val jelölő író akár Bernát Gáspár is lehetne – ugyanazokkal a tárgyi elemekkel, fordulatokkal, hatáskeltő zárómozzanattal dolgozik (Díszemenet és tanyaszemle – H 1844. II. 23. sz.).

A Tisztújítás előtti megyei életkép Besze Jánostól (PD 1847. 17. sz.) azonkívül, hogy a méltóságos báró Csapdosy Márton főtáblabíró tisztében való megerősítésének körültekintő és alapos előkészületeit ecseteli, megfelelő érvekkel alá is támasztja ennek a hazára egyedül üdvös voltát. Fonák oldalról képviseli itt is a reformpolitikát az életképíró, mert hősével a konzervativizmus eszmevilágának hatásos érveit mondatja el az adó ellen, a szabadság- és tulajdonjogok jobbágyokra való kiterjesztése ellen: „ha valahogy a másik párt győzne, melly a nemest adóztatni, közmunkában részesíteni, s a parasztnak még nagyobb szarvakat adni akar, vége lenne becsülete hitelének, s így természetesen a hazának is; mert ha ős családok dűlnek, az aristocratia gyengül, a nemesség hitele vesz: – veszni kell mindennek.”

A roppant eszemiszomok kortesnépének – cserében a traktáért – egy valamit kellett elviselnie: a cikornyás szónoklatokat. (Hogy valóságos a jelenség, bizonyítja Bajzának a vármegyei szónoklatok nyelvi ízléstelenségeit elítélő megjegyzése a Kritika Lapok 1833-as III. füzetében.) A tartalmatlan szájhazafiság retorikája kedvelt tárgya és hatásos eszköze az életképeknek a nyolcszázados kiváltságot őrző politika ellen (Fiván: Szónok az akolban (Pusztai életkép) – PD 1845. 5. sz.; Pajor István: Az auctoritas (Nemkép) – PD 1845. 22. sz.), különösen kedveli a ballasztok alkalmazására egyébként is hajlamos Bernát Gáspár. A Töredék egy kalandor naplójából című freskóképében a kocsmai parlament szónokának pleonazmusai és hiperbolái (Pajor auctoritása pl. más retorikai eszközt nem is ismer) között zárójeles mondatok utalnak az egyidejű véres és tragikus történésekre.

Lauka Gusztáv szerint a lélekvásárlásnak és népcsábításnak a testi élvezetekre építő módja veszélyt jelentett még 1848 nyarán is (Képviselő választás – Ch D 4. sz.). Az a tapasztalata, hogy a gondolkodásmódot a régi beidegződések irányítják, semmi nem változott, csak a frazeológia. Ezt karikírozza a szolgabíró programbeszédével, amelynek érzelmi csúcspontjait az ilyen felkiáltások adják: „Nyelvemről ismerhettek rám, hogy én igazán a nép embere vagyok, a ki lelke van!”, s mutat rá egy-egy szatirikus fordulattal a megkövesült elvek továbbélésére: „Egyenlőség az én jelszavam. De azért ne féljetek kedves barátaim! nem engedem én meg, hogy a zsidónak csak annyi jussa legyen, mint nekünk (...) Eb a lelke zsidaja, miért nem született táblabírónak vagy négy ökrös gazdának?”

A megyei ólombotos közéleten kívül volt még egy másik szégyen, amellyel az utolsó évtizedben egyre kíméletlenebb kritikai élű rajzok nem szűnnek meg időről időre szembesíteni a hazáért és kiváltságaikért vérükkel adózó nemességet: az 1809-es Napóleon elleni inszurrekció csúfos vége. Emlékeztetőként – pl. egy-egy jól irányzott hasonlatban – előfordul a győri futásra utalás a más tematikájú életképekben is, de természetesen a leggyakrabban ebben a témacsoportban élnek a lehetőséggel: megfricskázni a fedezet nélküli nemesi büszkeséget, illetve felhívni a figyelmet arra, milyen védtelen, gyenge az ország, amelyet nemzetének csak ez az alkotmányos jogokkal rendelkező kis létszámú csoport mondhat.

Munkácsy már említett Rondahátiján kívül néhány példa ezekből az utalásokból: Gaál József Elkésés című képmagyarázatában (É 1844. II. 6. sz.) így mutatja be hősét: „Kupornyai ur koros ember volt, mert a´ magyar nemes, ha tisztujitáson vagy követválasztáson agyon nem ütik, rendszerint megvénül, az ellenség legalább egy század óta nem nagy kárt tesz benne.” Nem tudja azonban, hogy Pesten mégsem olyan nagy úr, mint falujában (megüzeni a „révésznek”, hogy egy órával később induljon), hiába fut az utolsó percekben, lekési a bécsi hajót. Tehetetlenségében minden dühét egy teherhordóra önti ki, aki neveti őt: „... mert ki is ne kaczagna, ha egy nagy tekintélyű és terjedelmű nemes embert eszeveszetten futni lát, hiszen mindnyájan nem voltunk jelen a´ győri csatában.”

Kleophas dunántúli kaszinója kályhájának régiségét lehet vele hitelt érdemlően bizonyítani (Casino is, nem is – É 1848. II. 24-26. sz.), minthogy „uram öcsém az eskütt urnak boldog emlékü édes atyja accurate három évvel rakatta utóbb, mint Györnél a francziafutás történt”. Bernát Gáspár hőse, Szaladár uram, „ki a győri világban a kukoriczaellentől megfutamlott egyik vitézét képezé a nemesi insurrectiónak”, a nevét köszönheti neki (Lakodalom – H 1845. 38. sz.), Nyárshegyi szolgabíró pedig azért mond le az utolsó pillanatban arról, hogy kutyakorbáccsal szerezzen érvényt megrendült tekintélyének, „mert emlékében felmerült a győri híres retiráda, hol nemes atyánkfiai tettleg bizonyíták, mikép ők nem adó alá, hanem termettek, hogy vérrel védjék a hont, s ha kell, becsületüket is feláldozzák.” (Bökfy: Falusi divatképek – Búcsú).

Az 1809-es események végig jó ürügyet szolgáltatnak a nemesi nemzet elleni ironikus, gúnyos vagy dühös támadásokra, de a közélet bonyolultabbá válásával természetes módon kapnak egyre nagyobb jelentőséget az életképeknek ebben a csoportjában is a kor társadalmi mozgásait meghatározó legidőszerűbb kérdések. Az egyes nemesi udvarházak, falusi kúriák parlagi környezetének korábban felvillantott képei után Bernát Gáspár előző freskója (Lakodalom) már országos parlagiságot és kiúttalanságot ábrázol: „Magyarhon zsidóországából – azaz Budapestről – éjszakkeletnek kiindulva, ugy találtam, hogy csaknem minden tárgyon Isten´ keze helyettesíti az emberi ipart – kivéve a tevehátszerű utakat, mellyekről a sáncztalan rend´ munkaverítéke még mindig égre kiált. Mindenhonnan álarczosan nézdegélt földmivesi nyomor és nagyuri kisszerűség; s a szép természet zöld meze alól ingatag néphelyzet´ halvány képe villogott, (...) sehol semmi kilátás: mint ázsiai hanyag jellemünk´ vétekhalmain a nemzeti enyészet´ síréneke.”

„Ázsiai hanyag jellemünk” egyik nagy vétke pedig a műveletlenség; a lélek és a szellem parlagon hagyása. Nem lehet véletlen, hogy állandó jelenlévő eszköz az életképírók kezében a szellemi elhanyagoltságnak a naivságtól a már bűnös ostobaságig sarkított egyidejű ábrázolása a testi örömök megjelenítésével. Visszatérő motívum az „édes hazánk legolvasottabb nyomtatványa”-ként emlegetett kártya, valamint a Csízió, a Lőcsei Kalendárium és az Álmoskönyv – mint a magyar parlagi nemes műveltségének forrásai.

Vas Gereben Matyi bácsijával együtt (Matyi bácsi – PD 1848. 6. sz.) sokukat azon jámborok közé sorolják, „kiket a nagy Kölcsei azért mondott jámboroknak, hogy kiméletesebben essék ki a szamárnál.” Ő, amikor 1838-ban „Pestet az árviz elöntötte, egyetlen vágyáról is lemondott, hogy Pestet valaha láthassa. – Magát ugyan tetőtől talpig magyarnak tartotta, de mondhatnák neki: ´ tengerre magyar! ´ ha mind oda menne is, ő maga mégis itthon maradna – magnak.” Így nem kis meglepetést okozott unokaöccsének, mikor Pesten mégis meglátogatta, s meglehetősen nagy gondot, mikor a Duna-parton sétálva a zárgátakból kiálló cölöpökről kérdezett. Neki, aki azt hiszi, hogy a földet cethal tartja a hátán, nem lehetett vízkiszivattyúzásról, üvegharangról beszélni – így maradt a mese. Széchenyi Pest-Budáján, ahol már épül az új kor jelképe, több mint fél évszázad után is ott kísért Gvadányi naiv nótáriusának szelleme.

Menyus bácsi (Turóczy: Menyus bácsi – PD 1844. II. 6. sz.) napirendjének bemutatása például olyan befejezéssel zárul, amelyet akármelyik – ezt a csoportot alkotó – életkép végén is olvashatnánk: „Biztosan állíthatom, hogy Menyus bácsi ezen, felőle írt ismertetést soha nem fogja olvasni, mert a milly könnyen és jóízűen emészti meg a túrós csuszát, májas gonbóczot, az aspikos sódart és a paprikás hust, meg a jóféle bakatort, ép olly kevéssé birja megemészteni a szellemi tápokat. Menyus bácsi semmiféle szépnek és hasznosnak olvasásával nem töri fejét, és nem vesztegeti drága idejét; számos barátja példáját majmolva, egyizben kezdé ugyan járatni a Pesti Hirlap első félévi folyamát, de alig kukkantott belé, azonnal a tiszteletes urnak ajándékozá, ezen, a nemesi jusokat végveszéllyel fenyegető, gonosz irányú lapot, s azóta az ő tisztességes, becsületes nevét semmiféle hirlap előfizetési jegyzőkönyvében nem lehet feltalálni.”

Kossuth Pesti Hírlapja olyan politikai vízválasztót jelentett a közéletben, amely szinte provokálta az életképekbe való beemelését és annak a „jámbor” rokon figurák nézeteivel való ütköztetését. Tompa Mihály ezt mesélteti fiatal utazójával: „De alig szólék néhány szót pesti hirlap-, adó-, emantipatio- s más korszerű tárgyakról, ő csak azzal győzőtt, hogy tűzbe jött... intett... köhögött és elfult.” (Látogatás urambátyámnál – H 1844. II. 19. sz.). Marady úr Kolozsváron él (Zugváry: Tekintetes Marady ur és hitvese – H 1843. II. 3., 6. sz.), nem a Tiszaháton, mégis így csattan fel, amikor unokaöccse a városban szabadon kószáló és rongáló bivalyok kitiltására tesz javaslatot: „Mióta az a veszedelmes Pesti Hirlap világra jött, azóta kapott vérszemet a sok ostobaság. De engem bizony K...th uram nem fog dirigálni... (...), én bizony sem a Pesti Hirlap, sem a ti bolondos Erdélyi Hiradótokért a bivaltéjről le nem mondok (...) minden ősömnek megvolt a maga bivaltehene, s én kezdenék reformációt?”

Bernát Gáspár két táblabírójának elvszerű magabiztossága is a korlátoltak magabiztossága. Az egyik a „Tisza folyót a világ´ legnagyobb vizének hivé; patkányt és zsidót kiirtandónak tartott, ... az új adórendszert és pantalont lelkéből gyűlölé, ... kézikönyvül csiziót és lőcsei kalendáriumot használt” (Nagybátyám Budapesten – H 1844. II. 4. sz.), a másik ős törzsökös magyar ember lévén így gondolkodott: „Na még csak az volna hátra, hogy holmi görög, czigány és zsidóféle ember-formákkal egyem és polgárosuljak. (...) Bárminő népfajzavart sugall is jelenkorunk´ világpolgárisága, én megvallom ócska hitemet, s nemzetemet tisztának és eredetinek ohajtom” (Táblabiró – H 1844. II. 11.)

Ez már nem is a „jámbor” fogadtatása a korszerű tárgyaknak, sokkal inkább az ősi nemesi büszkeségből és a kor legégetőbb kérdéseit illető teljes tájékozatlanságból eredő konok, támadó hang, amelynek megfelelően változniuk kell az életképírói eszközöknek is. A Matyi és Menyus bácsikat még lehetett humorosan ábrázolni, Bernát Gáspár figuráinak magatartásmódja már szatirikus megközelítést kíván. A társadalmi érdekű szatíra elemei figyelhetőek meg Gaál József életképében is (Állandóság – É 1844. 24. sz.), amelyben az író a pest-debreceni vasút gondolatának felhasználásával a maradiságnak azt a táborát veszi célba, amelynek még csak körvonalazható koncepciója sincs, mert elveit pillanatnyi érdekei alakítják.

A konzervatív táblabírói gondolkodásmódnak a nemesi liberális törekvések kerékkötőjeként történő ábrázolása természetesen az életképek más csoportjaiban is feltűnik. Megkerülhetetlen Boross Mihály sorozatában is, amelyben az író epikus szállal lazán kapcsolt életképeket fűz fel egy jövőbeli (1860-as 70-es évek) fantasztikus utazás fonalára, de nem a történésekre, hanem az állapotok festéséhez társuló elmefuttatásokra helyezi a hangsúlyt (Bökfy Zakariás: Magyar panoráma uti képekben. I. füzet– PD 1845. 11-12., 17-18., 19., 21., 26. sz., II. füzet PD 1847. 14-16., 18-19., 32-33., 47., 51. sz.). Széles társadalmi körképet ad – természetesen a műfaj korlátaival, ugyanakkor alkatának kritikus szemléletével. Idegen földrészek uralkodóival mondat véleményt a magyarországi társadalmi berendezkedésről, a Marson talált viszonyokban a magyar valóság karikatúráját adja, s csak egy űrbéli baleset miatt nem lelhet rá Bendegúziában az ősi magyar törzsökre, ahol a természet gazdag, lakói mégis nyomorognak: „Számos nép lakja ez országot, de csak nép, nem nemzet, mert nagyobb részének csak kötelességei vannak, és jogai nincsenek; midőn a kisebb részre nézve megfordítva áll a dolog.” S a hazájába visszatérő utazó még mindig talál Rongyházát és Enyvesy táblabírót, aki „mint apjától látta s tanulta, a szerint gazdálkodott széles telkein; ugarat minden évben hagyott, birtoka nagyrészét legelőnek használta. Hitte, mikép parasztot csak bottal lehet valamire venni, mert arra a törvény is csak pálczaütést mond.”

Körképében gyakran kiált égre a „sáncztalan rend” jogfosztottsága és kiszolgáltatottsága a parlagi nemesi gondolkodás szülte nyomorúságban. A hangnem, amelyen megszólal, itt is sokféle: az elesettek iránt érzett részvéttől a konzervatív nemesi gondolkodásban politikai hibát illetve a gazdálkodás ellen folyamatosan elkövetett bűnt látó tárgyilagos hangig. Politikai céljának megfelelően adja figurái szájába Wesselényi elveit a jobbágykérdés megoldásáról, az örökváltság országos megvalósításáról, amely maga után vonná a törvény előtti egyenlőséget, a hivatalviselés jogainak kiterjesztését a parasztokra, és a közteherviselésről, amely az egész ország boldogságát szolgálná. Bár utópikusan, de ezek a gondolatok szólalnak meg az idős parasztember szavaiban (az utazás végén, a 70-es években), múltidézésében különös nyomatékot adva a robotban végzett útcsinálásról mondott ítéletének.

Ez a tárgy másnál is gyakran szolgál ürügyül a társadalmi kritika megfogalmazására. Az országút megkövecselése Arany Jánosnak egy verses életképébe kerül (A szegény jobbágy – 1847.)18, Vas Gerebent pedig (Rabvallatás) a következő elmélkedésre készteti: „Szép kis história biz az: megcsinálja utainkat a´ paraszt, beviszi rajt a´ legközelebbi városba uraság, pap, mester, kanász, bakter, tehénpásztor, csősz ´ stb. által megötvenedelt gabonáját, irtózván a´ ´ portio´ , ´ contributio´ , ´ executio´ latin szavaknak háromságától; megfizeti rajt a´ vámot; találkozik tulajdon erszényéből fizetett megyei tisztviselővel ´ s ha ki nem kerüli, ismét az ő pénzén egyszer megvett ´ s minden harmadik évben a´ rendek által szétrombolt házban, tulajdon pénzén vett deresen, az általa mondérozott hajdu tapogatja fel testének azon részét, mellyen akármellyik teins ur is békén szeret üldögélni!”

A reformkori küzdelmek erősödésével nemcsak hogy egyre kíméletlenebb lesz a támadás hangja az életképek e csoportjának központi figurája, a már-már élő anakronizmusnak felfogott konzervatív nemes ellen, de az 1848-as márciusi eseményeket követően meg is történnek az első leszámolások az „óvilági” magyar táblabírák tipikus alakjaival a folyóiratok hasábjain. Bendefy Jeromos tiszahátszegi táblabíró, megyei követ szeme előtt megy tönkre a magyar nemesség az 1847-es országgyűlésen, amelynek eseményeiről októbertől decemberig időről időre levelekben tájékoztatja unokahúgát (Székely J.: Egy óvilági táblabíró – PD 1848. 19., 21., 23. sz.)

A szatirikus hang élesedik Lévai Jánosnál, akinek táblabírája egészen odáig megy, hogy végrendelkezik, közelgő haláláért nem mást téve felelőssé, mint a 48-as országgyűléssel bekövetkezett változásokat (Egy táblabíró végrendelete – É 1848. II. 4. sz.). Végrendelkezése úgy hangzik, mint megannyi sóhajtás, amelyek legfájdalmasabbika minden bizonnyal a következő kettő: „Oh, hogy még jobbágyunkra sem huzhatunk többé huszonötöt! azon okból, mert a´ törvény kimondta, hogy jobbágyok többé nincsenek!”; „És te, szivemnek legfölségesebb bálványa, Opus Tripartitum Stephani Werbőczyi! mellyet én gyerekségem óta minden könyvek felett való könyvnek tartottam – ne szállj idegen kezekre, hogy megfertőztessenek, kigúnyoljanak halála után annak, ki előtted mindig tisztelettel hajtotta meg térdeit...!”

S a felettük ott leselkedő végzet be is teljesedik Bunkóczy táblabírón (Tassi Ede: Egy táblabiró mint nemzetőr – É 1848. II. 8. és 15. sz.), aki nem nemzetőri mivoltában vérzik el a hazáért a rác háborúban, megtér egy karcolás nélkül a becskereki táborból – az életképíró gyilkos szatírájának nyila öli meg: a dührohamában kapott gutaütés végzett vele.

Hatásos lenne itt befejezni e jellegzetes figura rajzaiból mozaikszerűen kiemelt és összerakott képet, de – bizonyítva a kor életében meghatározó szerepét – az 50-es években még mindig felbukkan az egyetlen divatlap, a Hölgyfutár lapjain. (B...s P.: Az én uram bátyám – 1850. 31. sz.; Boross Mihály: Az én József öcsém – 1850. 77. sz.; Vas Gereben: Levelek, mellyeket az én Matyi bátyámnak küldök – 1850. 101., 104. sz.; Boross Mihály: Két táblabíró – 1851. 66. sz.; Kelemen Mór: Vásári tréfa – 1852. 273. sz.; Bernát Gáspár: Egy kis tréfa a régi jó időkből – 1855. 258., 259. sz.)

Hogy a szándékolt torzítások ellenére is hitelesen rajzolta meg a táblabíró viselkedését és gondolkodásmódját a sorsfordító napokban Boross Mihály (Uram bátyám 1. A forradalom előtt, 2. A forradalom alatt, 3. A függetlenség alatt, 4. A forradalom után – 1850. 9-14. sz.), azt valószínűsítheti korábbi viszonyulása az élet e jellegzetes alakjához. De tekintettel arra, hogy ez az életképe – a maga nemében egyedülállóan – 1848-49 egyfajta értékelését is adja, a forradalom- és szabadságharccal kapcsolatos írások csoportjában érdemes kitérni rá.

A táblabírói Magyarország kritikája különböző módszerrel és hangvétellel a korabeli életképek legkülönbözőbb tárgycsoportjaiban is megjelenik; természetes módon következik ez a jelenségnek a társadalmi mozgásokban betöltött szerepéből. Elgondolkodtató, hogy a probléma az elsők között vetődik fel a bontakozó magyar életkép irodalomban már a 30-as években (sőt, ha a belső irodalmi előzményeket figyelembe vesszük, még korábban), és témaként jelen van a Hölgyfutár lapjain az 50-es évek közepéig. Még érdekesebb, hogy sem a figura rajza, sem gondolkodásmódjának megítélése nem változik az alatt a 20 év alatt, amelyben mégis nagyot fordul a világ. Kétségkívül oka lehet ennek, hogy a jelenség – mind külsőségeiben, mind belső lényegét tekintve – része maradt a korabeli valóságnak, de nagy valószínűséggel van egy irodalmi-zsurnalisztikai magyarázata is: az állandósult elemekből összeálló rajz olyan irodalmi konvencióvá vált, amely végig érdeklődésre tarthatott számot az olvasóközönség köreiben. Ezt a népszerűséget is felhasználta ki-ki írói alkata szerint, de nem egyszer találkozott a probléma megformálása a határozott politikai meggyőződésből fakadó irányzatossággal.

A jelenség megkerülhetetlen voltát bizonyítja az is, hogy a legkülönbözőbb irodalmi programmal vagy ízlésirányzattal rendelkező szépirodalmi lapok (Regélő, Rajzolatok, Pesti Divatlap, Életképek, Honderű) közölték az írásokat. Igaz, hogy amíg az Életképekben vagy a Pesti Divatlapban sok névvel találkozunk, a Honderűben ezt a vonalat elsősorban Bernát Gáspár, az állandó munkatárs képviselte, de egy-egy írással jelen vannak mellette nem kisebb íróegyéniségek, mint Tompa Mihály vagy Jósika Miklós.

A 40-es években egymás ellen folytatott ádáz, gyűlölködő harc ellenére úgy tűnik, ebben a kérdésben nagyon is közel áll egymáshoz a lapok ítéletalkotása: a parlagi lelkületű és életvitelű, a vármegyei táblabíró-politika mindenhatóságát valló és e meggyőződésben vegetáló nemesség gondolkodásmódja a fő kerékkötője minden ésszerű változásnak, társadalmi és gazdasági fejlődésnek.

________________________________________________________________________________

1 Fenyő István: Az irodalom respublikájáért. Irodalomkritikai gondolkodásunk fejlődése 1817-1830. Bp. 1976. 74. l.

2 Martinkó András: A prózaíró Petőfi és a magyar prózastílus fejlődése. Bp. 1956. 567-569. l.

3 Wéber Antal: A magyar regény kezdetei. Bp. 1959. 188. l.

4 Gergely András: Egy nemzetet az emberiségnek. Tanulmányok a magyar reformkorról és 1848-ról. Bp. 1987. 59. l.

5 Uo. 15. l.

6 Uo. 64-65. l.

7 Horváth Mihály: Az országtani teóriák eredete, kifejlése s gyakorlati befolyása az újabb Európában. In.: Horváth Mihály: Polgárosodás, liberalizmus, függetlenségi harc. (Válogatta és sajtó alá rendezte Pál Lajos) Bp. 1986.

8 Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején. Bp. 1982. 34-36. l.

9 Kulin Ferenc: Nemzet és egyén. Adalékok a tudatközpontú nemzetfogalom meghatározásához. In.: Kulin Ferenc: Közelítések a reformkorhoz. Bp. 1986. 349. l.

10 Gergely András idézett műve 73-74. l.

11 Dénes István Zoltán: A magyar konzervatívok társadalomszemlélete az 1840-es években. In.: A polgárosodás útján. (Tanulmányok Magyarország társadalmának átrétegződéséhez a polgári átalakulás korában). Szerk.: dr. Szabad György. Bp. 1990. 444-445. l.

12 Gergely András i.m. 83. l.

13 Uo. 44-51. l.

14 Rövidítések: É: Életképek; H: Honderű; PD: Pesti Divatlap; Ch D: Charivari Dongó; Ra: Rajzolatok; R: Regélő

15 Szűcs Jenő: A nemzet histórikuma és a történelemszemlélet nemzeti látószöge. Hozzászólás egy vitához. In.: Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. (Bp. 1984. 174-176. l.)

16 Nem ő az egyetlen az életképírók között sem, aki magyar emberről szólva a magyar nemes vizsgált típusára gondol, de Mocsáry Lajos is hangsúlyozza 1855-ben írt művében, hogy a táblabírói osztályról írni majdnem annyit tesz, mint az egész magyar nemzetről írni. (Mocsáry Lajos: A magyar társélet. Pest. 1856. 106. l.)

17 Dénes István Zoltán: Közüggyé emelt kiváltságőrzés. A magyar konzervatívok szerepe és értékvilága az 1840-e években. Bp. 1989. 76-79. l.

18 Arany az 1847. szept. 7-én kelt, Petőfihez írt levelében utal rá: „Itt nemléted óta igen sok változás történt. A templom falát rakják, a dinnye leragyádzott, a városházát kimeszelték, az országutat megkövecselték (nekem egy versembe került), a szőlő érik, Magyarország helytartója hétfőn itt lesz.” Petőfi és Arany. Petőfi halálának századik évfordulójára. (Sajtó alá rendezte Gellért Oszkár) Bp. 1949. 56. l.

http://www.forrasfolyoirat.hu/9902/luch.html

LAST_UPDATED2