Payday Loans

Keresés

A legújabb

A kanyaron túl PDF Nyomtatás E-mail
2012. február 16. csütörtök, 09:41

janisjoplinfront

21:40, Csütörtök (február 16.), DUNA Televízió

A kanyaron túl
magyar játékfilm, 106 perc, 2001

rendező: Dér András
forgatókönyvíró: Szeredás András, Dér András, Czető Bernát László
operatőr: Csukás Sándor
zene: Tóth Benedek
producer: Egri Pál
díszlet: Bozóki Mara
vágó: Ostoros Ágnes

szereplő(k):
Bubik István (Mágocs)
Dér Denissa (Szilvi)
Gyuriska János (Tamás)
Huszárik Kata (Anna)
Hirtling István (István)
Szabó Győző (Gyík)
Venczel Vera (Doktornő)
Csuja Imre (Ruzicska)
Vati Tamás (Kanóc)
Bertók Lajos (Zsiráf)
Vincze Emőke (Keke)

 


Képtalálat a következőre: „a kanyaron túl film”

Ez a film megrendelhető DVD formátumban.
Feliratozva a teletext 378. oldalán

Szilvi drogos. Nyugtatókkal teletömve fekszik a drogosztályon. Mágocs a drogosokért él. Összegyűjti, gyámolítja, segíti, elfoglalja őket, hogy ne legyen egy újabb adag anyag, amit magukba nyomnak. Tamás művésznek tartja magát, de nem veszi észre, hogy csak a drog szól belőle. Görcseit a kábítószer segít oldani. Ezt jónak látja, s ha jó, akkor másnak is jó lesz. Különösen, hogy a lányok kezesebbek tőle, a vevők fizetnek érte, pénzt hoz, amin lehet megint anyagot venni. Szilvi megérti, hogy Mágocs tiszta. Vonzza férfias önfeláldozása, törődése, ezért beleszeret. De ő Tamás nője, és Mágocs különben is pap. Katolikus pap, aki komolyan veszi hivatását.

Egy utazás története ez a film, emberi viszonyok horizontális és bensők vertikális metszésében. A megértés és a meg-nem "értettség útifilmje". Emberi pszichékre összpontosít, mégis megkerülhetetlen tényező a környezet. A drogos lány körül egy alternatív zenei világ körvonalazódik, ahol a művészi kifejezésnek rituális eleme a drog. A másik oldalon pedig az egyház jelenik meg, amely aggodalmasan tekint a pap egyéni kezdeményezéseire.

A szakralitás és a rítus párharca ez a film. A monolitikus pap és a határhelyzetek közt vergődő lány egymásra találása, mert a szélső pontok vonzzák egymást. Szerepjátékok sora ez a film, filmszínház - színházfilm. A bizalom, a biztonság keresése a tét.


Bemutató dátuma: 2002. szeptember 19. (Forgalmazó: Mokép)



*

kanyaron

Szerpentin a filmszínházban
2002. július 4.


Díler-belövés-buli-elvonó végeérhetetlen szerpentinjén számtalan film végigsiklott már. Volt részünk bőven poklot s paradicsomot vizionáló ("Rekviem egy álomért"), szabadság-káoszt megelevenítő ("Szelíd motorosok"), alvilági körutazást kínáló ("Betépve"), létperifériát, társadalmi helyzetet elemző ("Egy nap döntöttem, drog helyett élet") vagy lélektani drámától, az elvonás kínjaitól lüktető futamokban. Dér András filmjét, a "Kanyaron túl"-t - bár végigjárja a kötelező köröket is - leginkább az utóbbira alapozza, mikor két értékvilágot képviselő oldalt ütköztet.

A narkósokét, akik számára az újabb adag megszerzése, a korlátokon túllépni akaró lélek önpusztító extázisa az örökös cél, s minden egyéb lecsúszik róluk, s egy papét, aki rendíthetetlen hite segítségével kívánja megmenteni őket és visszavezetni az evilági életbe. Bár az egyház jobban szeretné, ha nem foglakozna a drogosokkal, ő mégis kivonul velük egy elhagyott vidéki házba.

Dér András azt nyilatkozta filmjéről (Filmvilág 2002/3.), hogy szerette volna elkerülni a drogfilmes közhelyeket, s ezért nem akart illusztrációként ható víziókat ábrázolni. Ehelyett a forgatókönyv írásakor a film tér és idő dramaturgiáját igyekeztek "egyfajta drogos dramaturgiává" formálni. Például a kihagyásos szerkezettel, "káosz-dramaturgiával", mely nem ad azonnali magyarázatot a hősök cselekedeteire, így azt a nézőnek magának kell kibogoznia a sokféle eseményből. Úgy akarták komponálni a jeleneteket - mondja a rendező -, hogy a kamera ne okoskodó, mindentudó, hanem inkább véletlenszerű tekintet legyen.

Sajnos mindez nem mindig működik a filmben. Gyakran hibernált drámai szituációkat kapunk, történetmesélést, színházat a spirituális téma képi érzékeltetése helyett, film helyett. Ahhoz azonban nem eléggé befelé koncentráltan, hogy az apró részletekre figyelni tudjunk. Nincs időnk nézelődni a jelenetekben. A részletes, sok szálon futó történetmesélés miatt nem jut idő a képkereten kívüli, s azzal szerves összefüggésben létező valóság érzékeltetésére. Mindig kivédi a pap igyekezete, mely akár hogy is nézzük, végül mégiscsak kétpólusú morális problémát (bűnben élni vagy hívőként) csinál az ennél jóval messzebbre kifutó drogos kérdéskörből.

A szerzők szándéka ellenére kicsit tipikusak maradnak a drogosokat és hívőket bemutató szituációk. A két értékvilág ábrázolásában a film nem merül elég mélyre. Egyrészt talán több spontaneitásra, kép- és szóáradatra, eredeti helyszíneken, koncerteken forgatott felvételekre (mint például Xantus János "Rock térítő"-jében) lett volna szükség ahhoz, hogy a "Kanyaron túl" valóban bemutasson egy szubkultúrát. Másrészt a pap célja, hogy "megmentse a bűnös lelkeket", hogy "segítsen a vízbe fulladókon" a falusi házban forgatott jelenetekben elhasználódott patent marad egy külsőségekben átadott, s így lényegét vesztett hit befogadásában. Az ott megteremtett idill nem tudja ellensúlyozni azt a világot, melyből a szereplők a drogba menekültek, melyben a szeretet csak ideiglenes, múló állapot, átmenet az egyik árulásból a másikba. Bár ez utóbbi inkább a film témájává, mint hibájává válik.

A főhősnőt alakító Dér Denisa rendkívül hiteles alakítást nyújt. Tekintetében folyton ott van egy önpusztító lélek kíméletlensége, vadsága és elhagyatottsága. Arca nem maszk, nem kozmetika. Mindvégig belülről játszik, legbenső önmagát adja s semmisíti meg a kamera előtt. Az alakját ellensúlyozó pap (Bubik István) robosztus egyénisége, teljes jelenléte a másik ember mellett, küzdelme egy önmagát nap, mint nap a mélybevető lélekért rendkívüli erőt sugároz hitehagyott világunkban. A film kettejük szemünk láttára megszülető spirituális kapcsolatának ábrázolásában éri el legszebb pillanatait. Ez az, amiért megnézni érdemes, s kevésbé a valós események reprodukciójaként ható story miatt.
-barikád-, PORT.hu

*

Képtalálat a következőre: „a kanyaron túl film”

Az isteni külső
2002. szeptember 26.


A tárgykörben igen mérsékelten jártas kívülállóként úgy gondolom, hogy a drogfüggő ember életét felváltva és párhuzamosan, de mindenképpen folyamatosan kitölti két probléma, vágy, cél, ahogy tetszik: az anyag megszerzése és a leszokás. E kettőn túlmutató, egy kicsit is hosszabb távú törekvésekre értelemszerűen nem juthat sem idő, sem energia. Minden ezek körül forog, ezért aztán mélységesen szomorú, mert szűkös, ugyanakkor a nem drogfüggő ember életéhez képest sokkal reménytelenebb is bármi egyéb, ami a világon van. Szerelem, szakítás, magány, bizakodás, fájdalom. Ebből pedig az következik, hogy egy drogfüggőkről szóló film vagy vicces és abszurd lehet - láttunk erre példát eleget -, vagy, ha nem ilyen, hanem mondjuk "komoly", "dokumentarista igényű" stb., a cselekménye nem szövevényesedhet túlságosan bonyolultra. Hajsza, kaland, indulatok, minden, minden az anyag körül forog, és ez nagyon erőteljesen szűkíti a fikciós lehetőségeket. Fogalmazhatunk persze másképpen is, mondván, hogy ez a leszűkült világ is világ, igenis megvannak a maga koordinátái, a történéseket meg innen, eggyel beljebbről kell figyelni, de a lényeg ugyanaz marad: a drogfüggők élete aligha mutatható be akciók villogó tűzijátékaként. Talán ez már önmagában is elősegíti, hogy a mondott kereteken belül viszont elejétől a végéig fennmarad a filmben (itt, ebben) egy olyan intimitás, nem fülledt, hanem meggyőzően természetesnek tűnő közelség, amely a mozgalmasságot az indulatok, érzelmek szintjére - ezek fájdalmas zűrzavarába - helyezi át.

A film másik szálát a drogos szcénával párhuzamosan, összefüggésben vele, de mégsem belefonódva a Segítő, a drogosoknak őszintén és minden előítéleten magabiztosan túllépve a normális élet lehetőségét ígérő pap felől gombolyítja a film. A rendezői szándék, a dramaturgia logikája vagy netán a színészi játék - mindegy is, mi - miatt a pap saját története is fontossá válik. Hívő, önfejű magabiztossága, ami gyanakvást ébreszt az egyházi hierarchiában, az élet dolgaihoz való nyers, természetes és gyakorlatias viszonya egy olyan személyiséget rajzol ki, amelynek hovatovább az az egyetlen érthetetlen vonása, hogy valóban egy felszentelt katolikus pappal állunk szemben, akinek az életét azért mégiscsak elvágják a többiekétől papi kötelmei - első helyen természetesen a cölibátusra gondolok. Habár más kötelességei, a határtalan türelem és megbocsátás parancsa mégis alkalmassá teszik önként vállalt és vég nélküli feladatára.

A film első részében annyira meggyőző a jelenetek botladozó, spontán valószerűsége, hogy valami körben forgó önismétlődéstől kezdtem már-már tartani, művészies antifilmtől, de aztán egyáltalán nem állt be ebbe az irányba, és a fent vázolt, végül is átlátható irányban futó cselekmény a maga finom módján nagyon is határozottan indult el a történetbe épített buktatókon át egészen addig, amikor már az ember a józan ész és minden valóságismeret ellenére is vadul drukkolni kezd: hátha mégis, csak most az egyszer!

Aztán még sincs mégis, hiába minden, remény és reménytelenség egyetlen síkba fut bele, és ez a sík - jól értem? -, ami marad, maga a puszta hit, ezt viszont már nekem, a nézőnek kellene átélnem, éreznem, csak hát én meg nem hiszek. És innentől visszafelé az én számomra lassan felpattogzik a filmről az összes eddigi meggyőző erő, hiába a jelenetek súlya, a testközeliség, hiába minden életszerű esetlegesség és hiteles enteriőr.

Aztán meg mégsem, de ekkor már az utcán járok. Mert hát hogy is van ez a drogfüggéssel? Mi jöhet egy leszokási kudarc után? Természetesen a megszokott rutin: anyagot szerezni, leszokni, anyagot szerezni, leszokni. A körből támaszték, külső segítség nélkül kitörni nem lehet. Kell tehát Segítő, ha mást nem, valami új élethelyzetet kínáljon legalább. Azt legalább, hogy az akarást ne törje le rögtön a miliő, a megszokott környezet. És akkor nevezze akár istennek, aki istennek nevezi!
- kovácsy -, Mancs

*

Képtalálat a következőre: „a kanyaron túl film”

LÓGNI A SZEREN
A kanyaron túl


2009.08.05.

Zülléstől a megváltásig. A Kanyaron túl egy pap és néhány drogos fiatal történetén keresztül mesél arról, hogy milyen, amikor a drog az isten.

A drogfilm nehezen definiálható kategória. Egyes szakírók szerint tulajdonképpen nem is létezik, helyesebb volna inkább drogokkal foglalkozó filmeket emlegetni helyettük, melyek közé ugyanúgy besorolható a terjesztői hálózatot, a drogbárók világát bemutató mozi (Traffic, Fűbenjáró bűn vagy a Showtime szenzációs sorozata, a Spangli), mint a szerencsétlen narkósok kálváriáját feltáró alkotás (Rekviem egy álomért, Trainspotting, Candy). „Magyar drogfilmről” sokáig még csak nem is beszélhettünk – a narkós (aki – miután az igazi kábítószer nem jutott be az országba – „csupán” szipus volt) dokumentumfilmekben bukkant fel (Rocktérítő; Úgy érezte, szabadon él), fikciós megjelenéséig majdhogynem az ezredfordulóig várni kellett (Cukorkékség, Felhő a Gangesz felett, Dealer). 

Dér András mozija, A kanyaron túl a második „drogfilm” a rendezői pályán – az Árnyékszázadban (1992) egészen más megközelítésből kitért már a témára. Lévén a most DVD-n kiadott alkotás a jelenetválasztáson és a fotógalérián túl sajnos semmi extrát nem tartalmaz (pedig egy, a rendezővel készített interjú vagy a magyar droghelyzetről folytatott szakértői beszélgetés nagyon elkelt volna), marad nekünk a film a maga pőreségében.

Ami persze nem kevés – A kanyaron túl, ha nem is a legjobb „drogfilm”, amit valaha láttam, megállja a helyét még ma is, méltó emléket állítva két kiváló színészünknek, Bubik Istvánnak és Bertók Lajosnak. (Előbbi a mozi egyik főszereplője, József atya, utóbbi annak a kis közösségnek a tagja, mely a pap gyámkodását élvezve próbál megszabadulni a kábítószer fogságából). A történet szerint a Bubik megformálta pap sorra járja a város kórházait megmentendő, narkós lelkek után kutatva. Célja, hogy új életet kezdjen velük vidéken, közösen felújítsanak egy romos templomot, így számolva fel – a hiten és a munkán keresztül – a függőséget. A kábítószeres társaságból kiemelkedik az énekes-zenész Szilvi (Dér Denissa), akit ugyanúgy visszahúz a környezete, mint az atyát: mindketten változtatni szeretnének, de folyamatos támadások, értetlenkedések kereszttüzébe kerülnek. 

A kanyaron túl a szentség és a bűn, a jó és a rossz között fennálló kettősségre és látszólagos ellentmondásra épül. A történetből fokozatosan kiderül: ezek a fogalmak nincsenek is olyan messze egymástól, a pap és a narkós között akad bőven hasonlóság (mindketten transzcendens, a valóságon túli élményeket élnek át; a szeretet iránti vágy vezérli őket). A két világ találkozása hol katartikus, hol erőszakos, hol reményteli, hol unott – attól függően, hogy a drogosok éppen milyen állapotban vannak. Egy mindenesetre bizonyos: a leszokás kínkeserves, és csak többszöri visszaesés, kitartó munka, teljes lelki átalakulás árán sikerülhet.

Dér Denissa kiválóan alakítja a narkomán lány szerepét: a szeme néha olyan üveges és kifejezéstelen, a mozdulatai olyannyira belassultak és gépiesek, hogy szinte meg is feledkezünk arról, hogy fikciót látunk. A kézikamera használata, a visszafogott színvilág, a természetes fények is a dokumentarista hatást erősítik – ha mindegyik narkós története más és más is, fejezeteiben, végkifejletében ugyanaz, vagy ahogyan azt pszichiáter-körökben mondják: „öreg alkoholista akad ugyan, öreg drogos azonban nem létezik”.

A kanyaron túl – mely miliőfestésében egy alternatív zenész szubkultúrának is emléket állít – mindenképpen olyan alkotás, melyet érdemes volt DVD-n megjelentetni. Belőle nem csupán az elveszett lelkeket, de segítőik kínjait, küzdelmeit, kétségeit és félelmeit is megismerhetjük. 

Szerző: Hungler Tímea

*

Képtalálat a következőre: „a kanyaron túl film”

Kanyaron túl 
Elhívó szavak

Bori Erzsébet

A drogfilm, akár a szer, elröpít, földközelben maradni nagyobb kihívás. Dér András filmje drogfüggő fiatalokról.

A kamera fölülről indul s száll alá, mire észbe kapnánk, már odalenn vagyunk, benne a sűrűjében. Ócska, kivénhedt Trabant összetekert szőnyeggel a tetején és drága, nyugati verda áll meg ugyanott, a detox (diliház, elvonó, drogambulancia) előtt. A Trabanttal kopaszodó, középkorú férfi érkezik, a másik kocsiban ún. mai fiatalok nyomják a jófej-szöveget. Odabent is fiatalok, beszorulva, de még próbálkozva a kitöréssel. A statisztikák lesújtóak, az addikciójuktól megszabadulók aránya a nulla körül mozog, a pozitív eltérés alig lépi túl az elfogadott hibahatárt. 
A szenvedélybetegségekről jó pár elmélet van a piacon, magyarázzák örömelvvel, szeretethiánnyal, meneküléssel, testi és lelki alkattal, génekkel, kémiával, szocializációval. Abban viszont egyetértenek a szakemberek, de még a drogfüggők is, hogy a vénába fecskendezett heroin, a szemét hernyó a végállomás, az már csodaszámba megy, ha valaki meg tud szabadulni tőle. És valóban, az esetek többségében az ember által történő isteni beavatkozás, a megtérés nyitja meg az utat a gyógyulás előtt. Az is kérdéses, hogy egyáltalán ki alkalmas a megtérésre egy vallási közösség kebelén, és erre is van egy közkeletűen elfogadott válasz: a szerencsések. A többin az isten sem segít. 
A honi droghasználat kezdetei a Kádár-kori szubkultúrákig vezethetők vissza. Miután „igazi” kábítószer nem jutott be az országba, nálunk is -- akárcsak a többi testvéri közösségben -- határtalan leleményességgel kísérletezték ki az alternatív megoldásokat arra az átmeneti időre, amíg a felépülő kommunizmus el nem hozza mindenkinek a nagy, össznépi tudatmódosulást. A mákteától a Parkánig, az alkohollal együtt alkalmazott nyugtatóktól és fogyasztó piruláktól a szocialista vegyipar olyan vívmányaiig, mint a Technokol Rapid vagy a csavarlazító. A kábítószer probléma mint olyan a szipuzás képében lépte át először a közvélemény -- és a magyar film -- ingerküszöbét. Innentől szinte már csak napok kérdése volt a világszerte népszerű drogok és a drogos film magyarországi megjelenése. A műfaj definíciója bizonytalan: ha a szereplők időnként a szerhez nyúlnak, az még nem feltétlenül drogos mozi, viszont ha mást se látni a vásznon, mint dealert, narkóst és anyagozást, az már inkább oktatófilm. A lehetséges közbülső változatok közül vegyük a reprezentatív mintát, az alternatív zene világában és környékén mozgó, csellengő, keresgélő és elvesző fiatalokat. E világ ábrázolata nem képzelhető el kábítószerek és Pauer Henrik nélkül. És szinte az ő halálával egy időben ért véget a narkó mágikus-misztikus, romantikus korszaka is, amely mintha a nyugati társadalmak nálunk kimaradt hatvanas-hetvenes éveit lett volna hivatott pótolni -- megkésetten és gyorsított eljárásban. 
Mára a drog leszállt a földre, legyen szó kábítószer-maffiáról, a diszkók és házibulik alkalmi fogyasztóiról, vagy a kemény drogok rabjává vált, beteg emberekről, illetőleg a velük és róluk készült filmekről. Vége a hőskorszaknak, elenyésztek a droglegendák. Kurt Cobain 1994-es halála egészen mást jelent, mint annak idején Janis Jopliné vagy Jimi Hendrixé. 
Dér András évtizednyi különbséggel rendezett két drogos filmje (az 1993-as Árnyékszázad, és az idei Kanyaron túl) pedig pontosan tükrözi ezt a változást. 
Az Árnyékszázad metafizikus poklot mutatott költői-látomásos módon, mintha egy betépett narkós szemével és agyával akarna láttatni. Fekete Lyuk, Sziámi, punkok, a kilencvenes évek eleji pesti éjszaka ismert alakjai, csudabogarak. Egy megváltást kereső hős (Pauer Henrik) és egy megváltást ígérő hamis pap, aki éppúgy lehet igazi pap vagy rendőr is. Három az egyben. Az Árnyékszázad ismeretében súlyos megpróbáltatásokra számíthatott az, aki hírét vette, hogy Dér megint drogosokról/alternatív zenészekről készít filmet. Annál nagyobb lett a meglepetés. A Kanyaron túlban a Michael Mehlmann megformálta hármas princípium három földi alakban osztódott szét, ami nemhogy leegyszerűsítette, ellaposította a szerepeket, hanem élettel töltötte meg. Hússal, vérrel, ellentmondásokkal. A hamis pap nem a sátán követe, pusztán arról van szó, hogy az egyházi szolgálatot nem hivatásnak, kiváltképp nem elhívásnak, hanem rendes polgári foglalkozásnak tekinti. Ezzel az erővel lehetne akár útmérnök vagy humán erőforrás menedzser is. 
Termékeny ellentmondás, hogy a történet drogos transzcendenciába menekülő hőseit éppen egy pap akarja visszahozni a földi életbe. (Kitűnő választás volt Bubik Istvánra osztani ezt a szerepet, aki már alkatilag, egész habitusában is láthatóvá tudja tenni az ember kettős, égi és földi, testi és szellemi természetét.) A filmbeli Magócs Józsefet Szabó Jánosról, az azóta elhunyt papról mintázták az alkotók, aki lengyel és olasz kísérletek alapján szervezett öngyógyító közösséget drogos fiatalokból. A történet életszerűen ábrázolja a narkós világot; nem fest feketére és nem misztifikál. A szereplők sorsában természetes módon jelennek meg a drogkarrier szokásos velejárói: a családból (tanulásból, munkából, társadalomból) való kiszakadás, a kriminalizálódás.  
A Kanyaron túl dokumentumfilm hitelességű, de ezt nem dokumentarista, hanem játékfilmes eszközökkel éri el. A fényképezés, a dramaturgia, a figurák kidolgozása, a színészi játék, a helyszínválasztás, a zene gondosan kimunkált, de egyik sem tüntet művészi kifejező- vagy hatáskeltő eszköz mivoltával. A nagy, de legalábbis a konkurenciánál valamivel nagyobb dobásnak szánt, agyonfényképezett, teleszövegelt, túljátszott mozifilmek dömpingje idején a bátor szerénységet (de nyugodtan mondhatnék alázatot is, amellyel a többnyire bulvártálalásban érintett témához és az emberi szenvedéshez közeledik), valamint az arányérzéket nem lehet eléggé megbecsülnünk. Az alkotótársak -- Csukás Sándor operatőr vagy Huszárik Kata egy cseppet sem látványos, de annál összetettebb szerepben -- ugyanilyen pontossággal és visszafogott jelenléttel dolgoznak, és Dér Denisa kivételes intenzitású játékát látva újra csak nem értem, miért csak tíz évben egyszer találkozhatunk vele. 
Ebben a filmben nincs happy end. A borotva élén járót bármelyik pillanatban elviheti egy arany- vagy pisztolylövés, csak az kap még egy esélyt, aki életben marad. De ahhoz túl kell jutni a kanyaron. 

KANYARON TÚL - magyar, 2001. Rendezte: Dér András. Írta: Dér András, Szeredás András, Czető Bernát László. Kép: Csukás Sándor. Zene: Tóth Benedek. Vágó: Ostoros Ágnes. Producer: Egri Pál. Szereplők: Bubik István (Magócs), Dér Denissa (Szilvi), Gyuriska János (Tamás), Huszárik Kata, Hirtling István, Szabó Győző, Venczel Vera. Gyártó: Globe Films. Forgalmazó: Mokép. 106 perc. 

http://www.filmvilag.hu

*

Képtalálat a következőre: „a kanyaron túl film”

Kanyaron túl -

Drog és katolicizmus -

beszélgetés Dér Andrással

2002. január 22. - Király András 

Egy drogos nő önmagán belüli utazása során beleütközik egy végtelen türelmű papba. Ez az a pillanat, amikor elkezdődik Dér András Kanyaron túl című új filmje. Sajátságosan kiismerhetetlen szereplők viszik előre a történetet egy pontig, ahol még mindig bármi megtörténhet. A konzekvenciák levonása a nézőre vár, a rendező célja a kész ítéletek felkínálása helyett a publikum bevonása volt a történetbe. Ennek kapcsán beszélgettünk Dér András rendezővel.


- Nemrég láttam az Árnyékszázad című filmed, és annak tükrében, bevallom, meglepett a Kanyaron túl. 

- Egy hasonló avantgárd filmet vártál? Külső okai vannak a váltásnak. A tapasztalatok szerint a közönség nem bír befogadni egy hetven perces, a képre és a zene ritmusára bízott filmet. Az Árnyékszázad improvizációs film volt, kicsit Derek Jarman vonulatát követte. Most mást akartam. Egy történetet elmesélni. Ez egy érzéki-szellemi folyamat. Az Árnyékszázad nem volt érdektelen alkotás, és továbbra is nagyon érdekel az avantgárd. De ez a fogalom nagyon megváltozott az utóbbi időben. A világ annyira alternatív lett, hogy napjainkban a klasszikus az avantgárd.

- Ezért jelenik meg a Kanyaron túlban a katolicizmus?

- Nem szeretem ezt a kifejezést. Én a hitről szeretnék beszélni, és ezen belül persze megjelenik a katolicizmus fogalma is, „egyetemesség” értelemben. Kirkegaard mondta, hogy az ember fogalma a szellem, és ne tévesszen meg, hogy két lábon jár. A film jó eszköz ennek kifejezésére. A drogos nő és a katolikus pap – a démoni és a hit – találkozása jó keret.

- Miért érdekel ennyire a drog, mint téma?

- A drogosok hiperérzékenyek, illetve megfordítva: a hiperérzékeny emberek nagy része nem talál más választást, és a drogokhoz menekül. Ez egy segélykiáltás. Elveszetnek érzik magukat, és a drog szirénje nagyon csábító. Valamennyiünket vonz a dimenzióátlépés, az időutazás önmagunkon belül. Erre a drog alkalmas, ám ennek ára van. Olyan ez, mint a fausti történet. A drog tehát totális csapda, a drogosok védtelenek és bizonytalanok. Mint mi is, csak mi mindenféle allűrökkel leplezzük ezt. ők nem. őszinték és kíméletlenek. Engem nagyon érdekel a szellemi, és ezt ők megtapasztalják. Megtapasztalják a démoni erőt, és ezért tudják, hogy ennek ellentéte is van, csak azt nem érhetik el. A pap a másik véglet, ő az isteni kegyelem tapasztalása miatt tud a démonikus létéről.

- József atya, a filmbeli pap azonban mindkét végletet bejárta.

- A pap is megjárta a poklot. Érintettnek kell lennie, hogy hiteles legyen. Nem elég végiggondolni, meg is kell élnie – erre tanít a Biblia is, Jézus is rengeteg mindent megélt. Az igazi bátorság a cselekvés, és a film erre alkalmas matéria. Be lehet vele mutatni a cselekvés érzéki egymásutánját. Nem kész ítéleteket akartam adni a nézőknek, hanem megmutatni a cselekvés bizonytalanságát.

- A Hirtling István játszotta Mágocs atya József atya (Bubik István) ellentéte.

- Hirtling ellenpont, de egyben barát is. Nem akartam azt állítani, hogy Bubik a jó és Hirtling a rossz. József atya kétes győzelmet arat, nincs kimondva, hogy az ő módszere az egyetlen út. Gondolhatjuk ezt is akár.

A mélység vonz, és ebben benne van a bukás is. Fölöttünk is mélység van, csak ezt máshogy nevezzük. A film a bizalomról és a biztonságról szól - a drog egy sztori-lehetőség, egy jó pillanat, ahol be lehet lépni valamibe. A két ember kapcsolatfelvétele - Szilvi utazása miközben a pap az állandóságot testesíti meg - alkalmas ennek kifejezésére. A pap monolitikus jelenléte, ahogy ott van, és azt mondja: gyere. Ez Tamást irritálja, megőrjíti.


- Amikor néztem a filmet, olyan érzésem volt, hogy csak egy darabkáját látom egy nagyobb történetnek.

- A film valóban csak része egy folyó történetnek. A filmnek megvan az a veszélye, hogy egyszer csak zsilettpengével elvágom, és akkor a történet csak annyi, amennyit látok. Színházi példa jut eszembe: azt akarom, hogy a néző ne úgy érezze, hogy a színész a büféből lép be a színpadra, és oda lép vissza a jelenet végén. Sokat gondolkodtunk, hogyan lehetne ezt megoldani. Szeredás András forgatókönyvíró “káosz-dramaturgiának” nevezte el ezt. Belép egy szereplő, de nem mutatkozik be. Meg kell fejteni, de mire ez sikerülhet, eltűnik, és mikor visszatér már megint más. Nincs logikai kapcsolat, ettől élővé válik. Ítéletet alkotok, aztán összezavarom a teóriát. Ezzel próbálom megszabadítani a nézőt az ítéletalkotástól, és kényszerítem interaktivitásra. Ne csak a popcornt zabálja, hanem csatlakozzon be a történetbe.

- Nem félsz attól, hogy ez félreérthetővé teszi a filmet?

- Én úgy szeretek filmet nézni, hogy semmit nem tudok róla előre. Nem olvasok vicces ajánlókat a Pesti Estben, csak beesek a moziba, és kapok valamit. Ez persze egy naiv ideális helyzet. Nincs időnk erre, pedig milyen jó is az, ha meglepnek minket. Igen, hintába ültetem a nézőt. Elkezdődik a film egy tarantinós rizsával, hollywoodias fahrtokkal, aztán mást kap. Ha ehhez nincs türelme, beinthet. Még így is túl komolynak tartom a filmet.

- Bubik Istvánt és Hirtlinget nagyon rég láttam filmben. Hogy válogattad a szereplőidet?

- Szándékom volt, hogy olyanok játsszanak, akiket nem darált még be a másodpercenként huszonnégy képkocka, akik tudnak hitelesek lenni. Viszont mindenképpen színészekkel akartam eljátszatni a szerepeket, mert a hangsúly nem a droglét hitelén volt, bár az is szempontként szerepelt. Ezért döntöttem az autentikus drogosok helyett olyan színészek mellett, akik hitelesen el tudják játszani a drogost. Úgy érzem ez sikerült. A főalak (Szilvi – Dér Denissa) jól meg van rajzolva, Gyuriska János (Tamás) és Bubik István jól el van helyezve térben. Laki Tamás és Huszárik Kata jól egészítik ki a képet. Még az olyan apró megjelenések, mint Csuja Imréé sem zökkentek ki a történetből. Venczel Vera az orvosnő szerepét játssza, egy egész kicsi megjelenésben is ott van a figura, ami nem válik cinikussá.

A jót ábrázolni szinte lehetetlen, de Bubik képes volt a pap szerepében eljátszani, hogy a hite szilárd, mégis emberből van. Gyuriska Tamás szerepében meg azt, hogy harcol a benne lévő gonosszal, és így annak ellenére szerethető, hogy egy piszok szemét fickó. És ugyanígy lehet szeretni Szilvit is, aki hol kech, hol agresszív, de tud olyan is lenni, mint egy gyerek.

- Azt mondtad, a jót ábrázolni lehetetlen.

Lehet azt mondani, hogy a film a jó és a rossz küzdelme. Persze lehet azt is, hogy a kettő küzdelme a nőért – mint Margitért a Faustban. A küzdelmük egy őstoposz, egy örök helyzet. Bennünk is ez létezik, ez a duális küzdelem viszi előre cselekedeteinket.

Nem kérdeztél még a fényképezésről, meg a zenéről – persze a zenét még nem is hallhattad – pedig nagyon szeretném kiemelni őket. Csukás Sándor volt az operatőr – ő fényképezte az Árnyékszázadot is -, vele már nagyon régóta dolgozunk együtt, ismerjük egymás elképzeléseit a képről. Már az elején mondtam, hogy a cselekvések érzéki egymásutániságából levonható tapasztalat érdekelt, de mindez csak teória a kinematográfia nélkül. Ezért van a kézikamerázás. A kamera nem egy okostojás, aki előre tudja, mi történik. Néha lemarad, néha utoléri önmagát. Ez nagyon nehéz feladat egy operatőrnek, mert meg kell erőszakolnia magát, hogy ne a legjobb helyre tegye mindig a kamerát.

- Pedig az elején – mint te is említetted – egy nagyon hollywoodias, profizmust sugalló képsor van.

- Igen. Ezzel azt mondjuk: tudnánk ilyet mesélni, de nem ezt meséljük el. Aztán amit elmesélünk, abból néha kiállunk egy-egy felső beállítással, szuperközelivel. Megint megbillentjük a befogadást.

- És a zene?

- A zene legjobb kifejezési fogalma az érzéki erotikus. Ennek a filmnek van egy fojtott erotikája. Megjelenik benne az érzéki megkívánás Szilvi részéről, míg Anna figurája a spirituális szeretet. Megint más Szilvi és Tamás kapcsolata. A drog is jelen van, mint furcsa szexuális szereplő: fizikálisan aszexuális, viszont olthatatlan spirituális viszonyt alakít ki a használójával. Nem véletlenül mondják a heroinisták, hogy életed legjobb numeráját szorozd meg százezerrel, mert olyan a flash. A zenének egyszerre kellett megfognia ezt az érzékit és a spirituálist. Egyszerre szól a drogosok és Mágocs pap nyelvén. Tóth Benedeknek egy nagyon érdekes zenevilágot sikerült létrehoznia, egyfajta gregorián house-t.

 

 

Képtalálat a következőre: „a kanyaron túl film”

 

 

 

 

 

LAST_UPDATED2