Mesterházi Márton
George Bernard Shaw, az ír

Hevesi Sándor óta Shaw annyira magyar klasszikus, hogy elég a születési (1856) és a halálozási évét (1951) ideírnom. Meg találomra néhány címet négy magyar színésznemzedék szerepálmai közül: Warrenné mestersége (1893), Pygmalion (1912), Szent Johanna (1923). Shaw-ról mindent tudunk. Még azt is, hogy ír származású volt.

Talán még azt is sejtjük, hogy a tények szerint angol, elméje szerint világpolgár drámaíró szíve szerint mindvégig megmaradt írnek is: éles szemmel figyelte és még élesebb elemzésekkel kísérte az óhaza dolgait az Önkormányzat (Home Rule) körüli küzdelmektől az Abbey Színház körüli vitákig.

Lokálpatrióta (ír témájú) színdarabjairól azonban biztosan nincs tudomása a szakmának sem. (A Világirodalmi Lexikon nem említi őket. Pálffy István kismonográfiája lábjegyzetben közli, hogy A Hét 1904. november 5-i száma hírt adott a John Bull's Other Island londoni bemutatójáról.) Nekem az évek során két ír témájú Shaw-darab került a kezembe - módszeres kutatást nem folytattam. Kezdjük a későbbivel, amelynek az O'Flaherty közlegény, "Nagy Vitézségi" címet adhatnánk (O'Flaherty V. C. - 1915).

Az 1915-ben játszódó egyfelvonásos komédia négy, évtizedek óta bejáratott falusi típust szerepeltet, ám a "pont fordítva" elvén működteti őket. Az erényes ír hajadon (epizódszerep) anyagias, szeretetlen liba, a kardos természetű, csupa szív, talpig becsületes anya (középszerep) sunyi, álszent hárpia, az ősi családból származó, vitéz protestáns földesúr (nagy szerep) az ostobaságig naiv, tutyimutyi vénség, a hős csatában kitűnt, ezért a királlyal is parolázó, vidám kópé (főszerep) minden illúzióját elvesztett, keserűen tanácstalan ágyútöltelék. Gazember nincs, egyetlen monumentális gazemberség van helyette: a háború.

"O'Flaherty: (anyjának, borúsan) Veletek mi van? én inkább ezt kérdezném. Veled, akit a világ legjobb embereként féltem és imádtam? Pearce méltóságos úrral, akit vitézlő tábornoknak hittem, most viszont látom, hogy egy kopasz kappan alkalmasabb volna nála hadvezérnek? Tessie-vel, akit tavaly rohanvást vittem volna az oltár elé, most meg akkor se kéne, ha egész Írországot adnák vele hozományul? Én mondom, a teremtett világ omlik össze és szakad a nyakamba; te pedig azzal jössz, hogy mi van velem?"

A kis komédia nem egy jelenetén ma is jókat nevetünk, ám a végére érvén - ha a mondanivalóval százszor egyetértünk is - be kell látnunk: a falusi típusok nem jellemből, hanem papírmaséból készültek, a "pont fordítva" elvén mechanikusan kattog a szerkezet, s az ír jelmezben puszta agitka csúfoskodik. Mintha az egész a Shaw végleges elavultsága miatt fanyalgó kritikusokat akarná igazolni.

A korábbi lokálpatrióta darab eredetileg nem londoni színpadra készült. "A Smaragd sziget William Butler Yeats úr fölkérésére íródott 1904-ben; jó hazafiként az Ír Irodalmi Színház műsorkínálatát kívántam bővíteni vele. Mint oly sokan, akik darabot kértek volt tőlem, Yeats úr is jóval nagyobb falatot kapott a fogára valónál. A darab akkortájt meghaladta volna az új Abbey színház anyagi lehetőségeit... Más ok is hozzájárult ahhoz, hogy ne az eredetileg elképzelt helyen mutatkozzék be a Smaragd sziget. Rosszul idomult ugyanis a neo-Gael mozgalmat átható szellemiséghez, mely eltökélten törekszik egy saját eszményei szerinti, új Írországot teremteni, míg az én darabom az igazi régi Írország megalkuvást nem ismerő ábrázolata" - írja az Előszó (Preface for Politicians, 1906). Mely - tucatszori olvasás után bizton állítom - a legjobb Shaw-prózák egyike. Ezért bátran idézek még belőle.

"Midőn írnek vallom magam, azt jelentem ki, hogy Írországban születtem, és anyanyelvem a Swift által használt angol, nem pedig a XIX. század közepi londoni sajtó emberi szájba nem való zsargonja. Származásom, mint a legtöbb angolé: a dán, a normann, a cromwelli és (persze) a skót megszállás valódi és tipikus ír ivadéka vagyok - a tősgyökeres ír mivoltot állítólag garantáló, kereskedelmi úton importált északspanyol vérvonalnak nyoma sincs bennem. Családom hagyományaihoz híven pedig vad és gőgös protestáns; de ettől még egy angol kormány se számítson alattvalói hűségemre: éppen eléggé angol vagyok, hogy megrögzött republikánus s az Ír Önkormányzat szenvedélyes híve legyek. Igaz, egyik nagyapám Orániai páholytag volt, a húga viszont apátnő, a nagybátyja pedig - büszkén írom le - felségárulóként a bitón végezte." [...]

"Képzeljék el, hogy újraélesztik a papi tizedet, méghozzá olyan nem hivatalos jövedelemadó formájában, amelyet az ember anyagi lehetőségeinek a gyóntatószékben tudományos pontossággal kipuhatolt mértékéhez igazítanak! Képzeljék el magukat a világ egyik hírhedten legszegényebb parasztságának egyedeként a világ egyik hírhedten leggazdagabb papságának markában! Képzeljenek el egy katolikus középosztályt, amely a szakmai, a hivatali és a társasági élet küzdelmeiben - protestáns versenytársainak magasabb képzettsége miatt - folytonosan vereséget szenved, s amelyet papjai az ország jobb egyetemeitől eltiltanak! Képzeljék el, hogy megpróbálnak korszerű műveltséghez jutni egy papi szemináriumban, ahol minden elolvasásra méltó modern könyv indexen van, a Föld pedig, ha nem is nyilváníttatik abszolúte síknak, korántsem olyan gömbölyű, mint a protestánsok állítják! Képzeljék el, hogy tilos ezt az előszót is elolvasniok, éppen mert a saját sérelmeikről szól! És képzeljék el, hogy mindezt zokszó nélkül kötelesek tűrni, mert a népi oldalnak bármi áron össze kell tartania a protestáns ellenséggel szemben! Nagyjából ez a római katolikus Írország keserves helyzete..."

"A nacionalizmus elállja Írország elől a világ fényeit. Egy ír úgy óhajtja a nacionalizmust, mint a törött karú azt, hogy a karját sínbe rakják. Az egészséges nemzet éppoly kevéssé van tudatában nemzet mivoltának, mint az egészséges ember csontjai épségének. De ha egy nemzet nemzet mivoltát megtörik, képtelen lesz másra gondolni, mint hogy helyreállítsa. És nem figyel sem reformgondolatra, sem bölcseletre, sem hitszónoklatra, amíg a nacionalisták követelése ki nem elégíttetik. Semmi más dolgával nem törődik, bármily létfontosságú légyen is, csak az egyesülés és a felszabadulás ügyével.

Nem ülhet nagyobb átok nemzeten, mint a nemzeti mozgalom, amely pusztán egy természetes funkció elfojtásának gyötrelmes tünete. Meghódoltatott nemzetek azért esnek ki a világ fősodrából, mert minden erejüket arra összpontosítják, hogy nemzeti szabadságukat visszanyervén megszabaduljanak saját nemzeti mozgalmaiktól. Az idegen kormányzat előnyeinek bármily meggyőző bizonygatása éppoly haszontalan, mint azok az érvek, amelyek a műfogsor, az üvegszem, az ezüst légcső és a szabadalmaztatott faláb előnyeit bizonygatnák a természet adta alkatrészekkel szemben."

"Amikor valaki úgy ragaszkodik bizonyos szabadságjogaihoz, hogy süket és vak ama bizonyítékokra, melyek szerint a szóban forgó szabadságjogok sem az ő javát, sem a közjót nem szolgálják, továbbá sem nem erkölcsösek, sem nem ésszerűek, sem nem ízlésesek, sőt a társadalom fennálló szerkezetével sem egyeztethetők össze, akkor mondjuk azt, hogy az illető a szóban forgó szabadság iránti természetes jogának kíván érvényt szerezni. Amikor például élni akar, annak ellenére, hogy a Prédikátor könyvének szerzőjétől Schopenhauerig megannyi nagy tehetségű pesszimista cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy az élet sorscsapás, ezzel kinyilvánítja az élethez való természetes jogát. Amikor választójogot követel, azért, hogy hazáját az ő tudatlansága és ne a Titkos Tanács bölcsessége szerint kormányozzák, ezzel kinyilvánítja az önkormányzathoz való természetes jogát. Amikor ragaszkodik ahhoz, hogy saját tapasztalatlansága és éretlen bohósága szerint, ne pedig atyja tapasztalt okossága, netán nagyanyja jól megőrzött értelmessége szerint élje az életét, ezzel kinyilvánítja a függetlenséghez való természetes jogát. Ha az Ír Home Rule (Önkormányzat) olyan egészségtelen volna, mint az angol étrend, olyan mértéktelen, mint az angol italfogyasztás, olyan mocskos, mint az angol dohányzási szokások, olyan szabados, mint az angol családi élet, olyan korrupt, mint az angol választási rendszer, olyan gyilkosan anyagias, mint az angol kereskedelem, olyan kegyetlen, mint az angol börtön és olyan irgalmatlan, mint az angol utca, Írországnak az önkormányzat iránti igénye akkor is éppen olyan jogos volna, mint Angliáé."

Vitadráma! - hallom az eddigiek olvastán szinte automatikus verdiktet. Azaz: élvezhetetlen, elavult szócséplés. Nos, vitadráma, ám annak (is) modern és élvezetes. Mert ami vitajelenet van benne (van vagy négy), az egyrészt nem terheli túl a darabot, másrészt saját jogán, mint eszmeharc, érdekes, harmadrészt - és ez a legfontosabb - jó sodrású cselekményben zajlik, és olyan erős jellemek között, akik ennél jóval többet is "elvinnének a hátukon".

Játsszunk iskolamestert. Vessünk egy pillantást a cselekményre.

London. Tom Broadbent angol mérnök üzleti ügyben Írországba készül, s egy ripacs írt (stage Irishman) készül titkárként magával vinni. Üzlettársa, Larry Doyle ír (származású) mérnök a ripacsot kidobja, majd szenvedélyes-vallomásos vita után úgy dönt, elkíséri barátját. Úti céljuk az az ír kisváros, ahol Larry született, nevelkedett, s ahol családja él. (I. felvonás.)

Roscullen, Írország. Megismerjük Peter Keegant, a katolikus egyházból ideológiai eltévelyedés miatt kizárt papot, Nora Reillyt, aki miatt Larry oly nehezen szánta rá magát az utazásra, s a kisváros ír mikrokozmoszát. Tom némi poteen (pálinka) és az ír esti hangulat hatására rátörő érzelgősségi rohamában feleségül kéri Norát, persze udvariasan lehűttetik. (II. felvonás.)

A kisváros mértékadó férfiai (pap, tisztviselő - Larry apja -, kisvállalkozó, újbirtokos) új parlamenti képviselőt keresnek, és evidens jelöltként Larryt hallgatják meg. Ám az annyi szikrázóan szellemes és gorombán eretnek gondolattal kínálja meg őket, hogy elmegy tőle az étvágyuk. A színi vákuumba Tom ugrik be, és - bár az eszét nem sokra becsülik - általános tetszést arat. Ezen felbuzdulva zseniálisnak vélt kampányötlete támad: autóján kívánja hazaszállítani az újbirtokos disznaját. (III. felvonás.)

A fuvar bohózati törés-zúzásban végződik, ám - mint Keegan megjósolja - Tom képviselői esélyei csak javulnak. Nora négyszemközt marad Larryvel, és rádöbben, hogy semmi különöset nem jelent a férfi számára. A színi vákuumba beugró Tom elnyeri a hölgy kezét. A két üzlettárs Keegannel folytatott nagy, tisztázó vitája megerősíti őket ír területfejlesztési terveikben. (IV. felvonás.)

Az elsőre csapongónak látszó cselekmény három tematikus szálból fonódik össze igen logikusan. Ez a három téma: az írség (amely az angolság, a brit birodalom és az ír mikrokozmosz témája mellett természetesen a képviselő-jelölést is magában foglalja); a tizennyolc éve várakozó Nora, és a Roscullenhez és környékéhez kapcsolódó területfejlesztési vállalkozás.

Az I. felvonásban az írség témája dominál, emellé társul az utolsó percekben - bár igen intenzíven - Noráé. Az üzleti ügy két elejtett utalással csak lappang.

A II. felvonás az ír mikrokozmoszé, azon belül igen erősen Noráé. Az üzleti ügyről szó sem esik benne.

A III. felvonást - mint a cselekmény leírásából nyilvánvaló - az írség és a képviselő-jelölés témája annyira kitölti, hogy Noráénak nem is jut hely benne. Utóbb jövünk majd rá, hogy a képviselő-jelöltség milyen elszakíthatatlanul kapcsolódik az üzleti vállalkozáshoz.

A IV. felvonás lezárja a Nora-cselekményszálat, és finom eleganciával beolvasztja a képviselő-jelölésébe (Nora mint jövendőbeli képviselőné lép ki a darabból). A felvonás utolsó harmada-negyede során jövünk rá, hogy az ír képviselő-jelölés cselekményszála a nagyszabású ír területfejlesztésére tekeredik, és hogy ez utóbbi volt a fő szál.

A darabot három főszereplő "viszi a hátán". Nora - s ez talán nem is annyira meghökkentő - jóindulattal sem számítható közéjük. Íme a három férfiú:

Tom Broadbent "tagbaszakadt, jó vérű, élete virágában lévő, energikus férfi; olykor mohó és hiszékeny, olykor éles eszű és csibészes, olykor vehemensen ünnepélyes, olykor vidám és lobbanékony, mindig ellenállhatatlanul derűs, általában szeretetre méltó, legkomolyabb pillanataiban pedig elképesztően abszurd"..

Larry Doyle "36 éves, szürke szemű, hideg tekintetű, energikus orrú, finnyás, szép ajkú, kritikus szemöldökű, okos koponyájú férfi, egészében véve meglehetősen kifinomult és jóképű, de érezni rajta egy leheletnyi elégedetlen túlérzékenységet, amely erősen elüt Broadbent jó étvágyú víg kedélyétől".

Peter Keegan: "arca egy ifjú szenté, de haja fehér, és vállán vagy 50 év súlya; mély melankóliába merülten nézi a hegyek vonalát, mintha átható tekintetével a dicső színekben tobzódó naplementén túl egyenest a mennyei város utcáit láthatná. Feketében jár, és jóval paposabb jelenség, mint a mai átlag angol lelkész; de a civilbe öltözött katolikus plébánosnak sem a gallérját, sem a mellényét nem viseli."

A seggre esés az egyik legősibb bohóctrükk. Persze (normális világot föltételezve) roppantul magabiztos figurának kell seggre esnie, és úgy, hogy ne nagyon üsse meg magát. Shaw komédiájában ez a figura Tom Broadbent. Kikristályosodott világnézete van mindenről, Írországról is, ennek jegyében fogad titkárt maga mellé:

"Tim: Egyszóval merő rokonszenv hozza Írországba?

Broadbent: Érdekeltségem, a Vidékfejlesztő Szindikátus számára készítek földhasznosítási terveket. Meggyőződésem, hogy az ír föld hasznosításának egyetlen módja az angol birtokgazdálkodás. Ugyebár ismeri az angol módszert, Mr. Haffigan?

Tim: Már hogy a nyavalyába ne? Amit lehetséges, kiszedni Írországból, és elkölteni Angliában. Nem igaz?

Broadbent: (nem nagy tetszéssel) Az én ajánlott módszerem, tisztelt uram, hogy Angliából szedjünk ki némi pénzt, és Írországra költsük el.

Tim: Adjon az Isten az úrnak boldog szülőt, szent gyereket, boszorka bábát, kurva keresztanyát, cigány komát, katona vendéget! Talpig úriember, hiába! Az utolsó csepp véremig állok szolgálatjára!

Broadbent: ...A hibákban és erényekben bővelkedő, törzsökös ír fajtát láttam magában mindjárt: aki szeles és mértéktelen, ámde bátor és vajszívű, aki talán a maga dolgán nem seperne be hasznot, ámde szavakész, mulattató, a szabadság rajongója, és igaz híve az angol nemzet nagy fiának, Gladstone-nak."1

Seggre esés: Doyle kidobja a titkárjelöltet.

"Doyle: Hol az istenbe szedted föl ezt a lepusztult szélhámost?...

Broadbent: ...Hát nem kívánhat ír módra pálinkás jó reggelt, hogy bele ne marj?

Doyle: (megvetően) Pályinkás jó reggelt! Kurva keresztanyát kívánt-e?

Broadbent: Kívánt.

Doyle: ...nem is ír az istenadta. ...Írországban meg se fordult.

Broadbent: Nem is ír... Hiszen úgy beszélt... úgy viselkedett, mint egy valóságos ír!

Doyle: Valóságos ír! Eszmélj már, hogy a pályinkás jó reggeleket, kurva keresztanyákat itt faragják Angliában, méghozzá a te átejtésedre. ...Itt szedte föl az egészet a színházban meg a varietében."

(Íme Shaw sírbeszéde a Boucicault-féle stage Irishman - ripacs ír - fölött.) A két jó barát között ez marad a szereposztás szinte mindvégig. Olyannyira, hogy akár bohózati párosként is vizsgálhatnánk őket. (Az egyik a derűs, kövér, a másik a savanyú sovány: Stan és Pan. Tom és Larry.) Tom magabiztosan seggre esik, majd felpattan, és lám: kristályos világnézetén egy karcolás nem sok, annyi sem esett. Larry pedig, aki a maga keserves szkepszisével még csak meg sem botlik az ír bohózati terepen, állandóan megpróbálja észre téríteni.

"Tom: Iparkodott csakugyan? Írt előttem még e szóval nem dicsértek.

Larry: ...Ez a Matt Haffigan meg az Andy öccse a hegyoldali szikláson fogott földet. A követ a tíz körmükkel kaparták ki belőle, ásót is csak az első krumplitermésük árán vettek. Hogy a verejtékükkel öntözték? Bukfencet nem vetett volna senki abba a földbe: ők búzát varázsoltak ki belőle.

Tom: Hiszen ez csodálatos! Ilyen akarat jó fajtól telik csakis.

Larry: Akarat és vakhit. Mert hasznuk, az mi lett? Amint termett a föld, ötfontos bért vetett ki rájuk a földesúr, s mikor kinyögni nem bírták, elzavarta őket. Aztán Andy Haffigan úgy főbe találta köszönteni egy téglával, hogy soha föl nem épült. Azért is kellett Amerikába szöknie.

Tom: Én igenis... (dühében elcsuklik a hangja) Én keresztüllőttem volna a nyomorult földesurat, a birtokot aláaknáztam volna, s ami maradt volna dinamitom, azt a dublini alkirályi vár alá dugom!

Larry: Persze! Angol beszél ilyet. Először rossz törvénnyel szabdalja a földet, majd amikor a rossz gazdálkodás megtermi áldatlan gyümölcsét, akkor lobbot vet a jogos felháborodás, és kiirtja a rossz törvénye végrehajtóit egy lábig."

És ez így megy. Mikor Tom Miss Reilly arisztokratikus kifinomultságáról áradozik, Larry Nora koplalásig szerény étrendjével traktálja. Vagy fordított sorrendben: Larry goromba igazságokat vág az ír kisváros képébe:

"Larry: Csak Írországnak ne legyen soha egy szemernyi esélye? Először odaadták a gazdagoknak; most, hogy azok telezabálták magukat a húsával, a csontjait odalökik a szegényeknek, akik tudnak jobbat?, kiszívják a velejét is. Ha nem adódik rangbéli ember, hogy a földet birtokolja, adjuk oda a tehetségeseknek. Ha nem adódik tehetség, adjuk legalább annak, akinek tőkéje van. Bárki jobb, mint a koldus újbirtokos, akinek se rangja, se tehetsége, se tőkéje, csak a barom munkaereje és pénzéhsége, a Jóisten irgalmazzon neki!"

Tom viszont a maga kristályos közhelyeit húzza a fülükbe ("...azokat az üdvös reformintézkedéseket, amelyekben a liberális párt az emberiséget máris részeltette, mindenestől megtartjuk, a további kibontakozást pedig a reformok talaján a szabad emberek szabad tevékenységére bízzuk... Várva várom, mikor támad fel az ír törvényszabás Dublin ősi falai közt, és a hanyatló brit imperializmus nyolcosztatú jelképe helyébe mikor vonatik fel a Smaragd sziget zöldjét hirdető ír lobogó!").

Ez marad a szereposztás köztük még a IV. felvonásban is, mikor a bohózati törés-zúzás után Tom először szembesül Peter Keegan különös logikájával:

"Keegan: (hűvösen) Mindenképpen bejut a parlamentbe, uram.

Tom: (ragyogva) Hiszem. Remélem. (Kétkedőn) Nem elveim iránti lelkesedése ragadja el?

Keegan: Elvei nem lelkesítenek, uram. A parlamentbe azonban bejut, igenis, mivel a fáradságot nem sajnálva érteti meg a választókkal, hogy jól teszik, ha önre szavaznak...

Tom: (tanácstalanul) Hát igen. (Hallgat egy sort) Szó se róla.

Keegan: Nem sérteni akartam, uram. Nyíltságában megbízom. Hanem a Szentírásnak egy igéje mondja, s már nem tudom, gyengülő emlékezetemből helyesen idézem-e: Ne tudja a te agyad bal féltekéje, mit cselekszik a jobb. Oxfordban tanultam, hogy az angol e titok birtokában osztja meg haszonnal világát.

Tom: A szöveg az én emlékezetem szerint jobb s bal kezünket említi. Meglep kissé, hogy az ön egyházának tagja ennyire alapvetően protestáns dokumentumból idéz, de ha már idéz a Bibliából, idézhetne pontosan.

Larry: Tom, ha megfeszülsz is, bohócot teszel magadból. Hát nem akarod érteni Mr. Keegan sajátos humorát?

Tom: (önbizalma nyomban helyrebillen) Aha! Csupán a sziporkázó ír humor szólt önből, Mr. Keegan!"

Tom Broadbent ennyi drámaírói stafírunggal tökéletesen be is tölti darabbéli hivatását. Silányul alábecsülnénk azonban Shaw invencióját, ha azt hinnénk, hogy Larry Doyle-nak csak a közhelyek áradását fékezni próbáló, szkeptikus unterman (az "és Larry") szerepét szánta. Persze Larry a ráció embere, aki az ostoba önáltatás minden szitáján átlát, ugyanakkor költő is, az ír önismeret költője.

"Doyle: Ó, az álmodozás, az az örökös, szívszorító, agyszárító álmodozás! (Kegyetlenül) Az angolt durvító, pusztító részegeskedés akkora kárt nem tehet, mint az ír álmodozás! Mert az ír a képzeletétől békén sose lehet, sem jól nem lakik, sem csömörig el nem telik vele. S a képzelete oly kínzó, hogy meg nem férhet vele whisky nélkül (maró öngúnnyal). Utoljára oda jutsz, hogy semmi valóságosat el nem viselsz. Inkább éhezel, mint hogy főzz! Inkább rongyosan-koszosan lófrálsz, mint hogy mosásra-varrásra rávedd magad. Gyilkolod az asszonyt odahaza, mert nem földre szállt angyal, az meg utál, mert nem vagy koszorús hős. Megutálod mind a fajtád, mert veled együtt ágcsapta tehetetlen valahány."

Az irodalomtörténeti közhely Shaw-t a racionalista-szkeptikus Larryvel azonosítja. Ő pedig sokszor épp Larryvel cáfol rájuk, bizonyítván, hogy ugyanolyan érzékeny költője az emberi vonzalmaknak, mint a tőle oly idegennek tartott - és vele olyan rokon - John Millington Synge. Fogalmazzunk pontosan: ugyanolyan érzékeny költő (is) tud lenni, ha ihletet (drámai funkciót) érez. Mint pl. a IV. felvonás Nora-Larry párjelenetében. (Gondoljunk csak nyugodtan Pegeen Mike és Christy Mahon párjelenetére közben):

"Larry: ...Hát teneked hogy telt a tizennyolc esztendő?

Nora: Köszönöm, jól.

Larry: Ez a beszéd.

Nora: (a könnyeivel küzd) Más kérdésed nincs, Larry?

Larry: Mi lehetne? Hisz oly jól ismerjük egymást.

Nora: (egy kicsit megvigasztalódik) Igaz is. Persze. (Larry nem felel) Csodálom azt is, hogy visszajöttél. Unalmas lehet idehaza.

Larry: Nem mondanám. Legalább bejárhatom régi kedves helyeimet, és emlékezetemet, képzeletemet megereszthetem.

Nora: (reménykedőn) Lám. Hát emlékszel kedves helyekre?

Larry: Persze. Ha egyszer emlékek fűznek hozzájuk. Ahol naphosszat elábrándoztam, miféle országokba jutok majd el, ha egyszer Írországból kiszabadulok... Kedvedszegettnek látszol. Nincs idegzsábád véletlen?

Nora: Nincs.

Larry: Untatlak, Nora, attól tartok, bár a világért nem mondanád.

Nora: (csípősen) Annyira nem zajlik az élet Roscullenban, hogy tizennyolc év múltán az első beszélgetésünkön mindjárt elunatkoznék. Bár sok mondanivalód nincsen.

Larry: (nem is eszmél, milyen kegyetlen) Egy hét nem telik bele, tudom, a régi barátok leszünk megint. Hanem most, mivel szórakoztató nemigen lehetek, odébbállok. Mondd meg Tomnak, hogy járok egyet a hegyen. (Kimegy)

(Nora, egyedül maradván, vadul igyekszik tartani magát, aztán csak ráborul az asztalra, és keserves, görcsös zokogásban tör ki)"

(Színészmesterségből a jelenet - rövidítetlen formájában - a szöveg alatti és az aszinkronitás című fejezethez lehetne tananyag.)

Akárhányszor is költője Larry az ír önismeretnek és az emberi vonzalmaknak, Shaw igazából nem azonosul vele. Mégpedig azért nem, mert ezt a lírai indulatát a harmadik kulcsszereplőnek, Peter Keegannek tartogatja. Igen érdekes, hogyan gazdálkodik a fehér hajú, örökifjú szenttel. Neki adja a II. felvonás első felét, majd úgy eltünteti a színről, hogy csak a IV.-ben hozza vissza. Nyilvánvaló, hogy ekkor már konfrontálnia kell hősét a közönség számára jó ismerős két baráttal, de elsőre - ravaszul - úgy intézi, mintha csak a magabiztos Tomnak volna Keegannel elszámolnivalója. Larry kívül marad az összecsapáson, sőt már-már Keegan szövetségeseként élvezi annak verbális csípő- és válldobásait s a drága Tom sorozatos seggre eséseit.

Azután tisztázódik, aminek tisztázódnia kell, elvarródik a másik két cselekményszál, és a végére marad a java.

A IV. a darab legterjedelmesebb felvonása, s ennek jóval több mint egynegyedét teszi ki a három főszereplőnek a lényeget, az ír területfejlesztési megavállalkozást illető végelszámolása. Melynek már az elején nyilvánvalóvá válik, hogy Larry éppen nem szövetségese Keegannek.

"Keegan: Terveiből csupán az nem világlik elő, hogyan kotorja ki a vajat a kutya torkából." (Hogyan szedi ki a földet az ír kisváros és vidék tisztviselőinek, kisvállalkozóinak, újbirtokosainak "güzükarma közül".)

"Larry: Nyújtunk mi kölcsönt kétakkorát is, mint amennyit a földjük ér, persze az ő kezelésükben."

A mondat nemcsak azért érdekes, mert nyíltan vállalja a tisztességtelen (aránytalanul nagy, s ezért csődbe rántó) kölcsön tényét, hanem a személyes névmás miatt is. "Nyújtunk mi kölcsönt!" A bohózati páros, a derűs Tom és a savanyú Larry egylényegű. Hogy egyikük velejéig ismeri az ír valóságot, másikuk annyit sem konyít hozzá, mint hajdú a harangöntéshez: egy laza öltést sem számít. Az olcsó munkaerő-övezet valóságát ismerni luxus, amit olyik topmenedzser miért ne engedhetne meg magának ráérő idejében. Az üzleti élet profitteremtő módszereit kell ismerni és hatékonyan érvényesíteni.

Mikor pedig Keegan azt firtatja, mi lesz a környékbeliekkel, ezt a választ kapja:

"Larry: ...A Szindikátus majd tervez és szervez az írek helyett, tőkét szivattyúz be, ők meg dolgozhatnak... Ha észt nem is adhatunk a népnek, legalább a butaságot s a lustaságot kigázolhatjuk belőle."

Itt a többes szám első személyű névmáson túl a másik alany az igazán érdekes: "ők", vagyis, logikai alanyként, "az írek", "a nép".. Akik a topmenedzser számára - ha egyedül a döntő szempontot kell érvényesítenie - közömbös idegenek, az olcsó munkaerő-övezet olcsó munkaereje.

E tisztázó pillanat után Keegan, aki a verbális küzdelemben addig dzsúdósként forgatta magát, átvált a karate harcmodorra:

"Keegan: Higgyék meg, minden tiszteletem Szindikátusuk hatékonyságáé. ...Semmi kétségem afelől, hogy a golfpálya hivatásuk diadala lesz, Mr. Broadbent pedig hatékonyan bekerül a képviselőházba. Hozzáértően megépíthetik a szállodát is...

Amikor aztán a szálló csődbe jut (Broadbent kissé hökkenten veszi ki a szivart a szájából), a csődeljárás hatékony lefolytatását hatékony angol üzleti szokványok biztosítják majd. Önök hatékonyan újraszervezik a vállalkozást, s a második csődeljárást is hatékonyan lefolytatják (Broadbent és Doyle gyors pillantást vált; mert ha a pap nem régi bankróka, akkor isteni ihlet szól belőle), megszabadulnak a hatékonyan tönkrejuttatott első részvényesektől, és hozzáértően megkaparintják a szállót bagóért. A jelzálogot is hatékonyan érvényesítik majd az ingatlanokon, az újbirtokost hatékonyan Amerikáig zavarják, a kisvállalkozót hatékony hajcsári szolgálatra fogják, a helyi műemlék pedig úgy kipofozódik, mint a legszebb, legrendesebb ír intézmény, a Mountjoy börtön. Akkor aztán az önök angol és amerikai részvényesei hozzáértően elverik a mi verejtékünkkel keresett pénzt körvadászatra, rákkutatásra, ínyes konyhára és szerencsejátékra, önök pedig a maradékából élhetnek újabb hozzáértő területfejlesztési vállalkozásaiknak."

E kemény ütéssorozat után - hisz csak bent kell maradnunk a komédia műfajában - nemesen groteszk álmok regélése oldja a hangulatot; Larry is engedékenyen veti közbe, hogy "Persze! álmodozás! álmodozás!" Keegan távozik, s Tom poénnal zárja a darabot:

"Broadbent: Hálás vagyok Keegannek, mert lelkem a beszéde hallatán megüdült. Meg, határozottan. (Megtisztultan) Most érzem igazán, hogy helyesen cselekszem, ha Írország ügyének szentelem életemet. Gyere, Larry, nézzük ki a szálloda helyét."

Az ír és a magyar történelem (olykor édes-bús) rokonításakor a vérbe fojtott szabadságharcokat szokás fölemlegetni. Az öntudatosan racionalista (és titkos költő) Shaw mutat rá először, hogy a nagy hatalmú szomszédnak az 1798-as tüzérségnél finomabb - és hatékonyabb! - eszközök is rendelkezésére állnak. Kommentárjaimban nem véletlenül használtam olykor enyhén (de csak egészen enyhén) anakronisztikus kifejezéseket. Az ír és a magyar történelem mostanában rokonabb, mint valaha.

Shaw minden önsajnálatot dühödten gúnyoló írásmódja soha nem simult bele az ír drámairodalom fősodrába, de soha nem is maradt követő nélkül. A húszas évektől Dennis Johnston, a hatvanas évektől Thomas Kilroy képviseli a racionalista iróniát az ír színházban.



Utóirat


A Rádió Világszínházában, 1982-ben tisztes sikerrel (azaz különösebb visszhang nélkül) bemutattuk a darabot, ám Bartos Tibor remekműértékű fordítása azóta sem jelent meg nyomtatásban. Ezt azért fájlalom, mert e tanulmány írásakor csak a rádiós szövegkönyv állt rendelkezésemre. Miközben az angol eredetit szinte kívülről tudom, annyit forgattam.

Tantaluszi kín éget, s a régi, jó rádiós rutinnal szembeni düh.

A darabot én vadásztam ki az ismeretlenségből, Bartos Tibortól én rendeltem meg a fordítást. Egyetértettünk abban, hogy hosszabb a kelleténél, alaposan meg kell húzni. Ki is adtuk rádióra alkalmazni néhai jó Lendvai Györgynek, azután csiszolgattuk mi is, Kőváry Katalin rendező meg én. A kész fölvétel nyolcvanegy perc. (A Műsorszerkesztőség - két részre szedve - száz-százöt percet is elfogadott volna, legföljebb tüszkölnek egy kicsit.) Valószínűleg igen meg voltunk elégedve magunkkal.

Majd' húsz év után a rádiós szövegkönyv hervasztó olvasmány. Merthogy minden benne van, aminek benne kell lennie, de minden "csontra húzva". A jóízű húsosság mindvégig hiányzik, de némelyik jelenetet még ki is heréltük. Egyetlen reményem Bartos Tibor, aki megígérte, hogy a kedvemért feltúr egy őspéldányt a padlásán.

Ugyanakkor ostobaság volna hamut szórnom a fejemre. Ha csak nyolcvanegy percben is, hírt adtunk egy remek valamiről, amit addig senki sem ismert, jó színészekkel élvezetes előadást nyújtottunk a közönségnek.

Minden színházcsinálók között legjellemzőbben a rádiós sorsa az, hogy soha ne lehessen elégedett a teljesítményével.