21:25, Csütörtök (február 2.), Duna World

Shakespeare: Cymbeline
színházi felvétel, 154 perc, 1982

rendező: Ruszt József
író: William Shakespeare

szereplő(k):
Császár Gyöngyi
Máriáss József
Kovács Kristóf
Mezei Károly
Gyürki István
Bognár Zsolt
Szalma Tamás
Quintus Konrád
Nemcsák Károly
Király Levente
Safranek Károly
Barta Mária
Nádházy Péter
Mentes József
Forgács Péter

Dunaszínház
Közvetítés a Szegedi Nemzeti Színházból, felvételről

Cymbeline, Britannia királya száműzi nevelt fiát, mert feleségül vette lányát, Imogént, akit pedig a király új feleségének fiához akart nőül adni. A királyné szeretetet hazudva ármánykodik: Imogén a király életére tör. Imogén hűségére férje fogadást köt, s bár az asszony hű marad, férjével az ellenkezőjét hitetik el. Róma és Britannia között háború tör ki. Britanniagyőz, s minden félreértés tisztázódik.

*

Shakespeare
CYMBELINE.
(Fordította: Rákosi Jenő)

http://mek.niif.hu/04500/04593/html/magyar.htm

BEVEZETÉS

Cymbeline először az 1623-ki folio-kiadásban jelent meg nyomtatásban, s előadásának legrégibb ismert emléke Forman Simon naplójában található, mely nem említi ugyan az előadás napját, de ugyanezen napló más részeiben előforduló adatok összevetése szerint, ez az 1610-ik évi ápril 20-ka és az 1611-ik évi május 15-ke közé esett. A magyarázók csaknem egyhangúlag megegyeznek abban, hogy a darab csakugyan ez időtájt készűlt s kerűlt először színre. Benső szerkezete, stylje, képeinek bősége, magasztos és érett erkölcsi hangja mind azt bizonyítja, hogy abból az időből való, melyből a „Téli rege”, „VIII. Henrik”, „A vihar” származik. Ugyanezt bizonyítja az úgynevezett mask alkalmazása, a szellemek és Jupiter megjelenése az ötödik felvonásban, melynek mása Shaksperenél csak a „Viharban” található. Azt sem lehet elfogadni, hogy e jelenet csak későbbi színpadi toldalék lett volna; hangján, kivált Jupiter válaszában, világosan látható Shakspere szelleme és keze, s a jelenet oly szerves része az egésznek, hogy nélküle a következők érthetők sem volnának; a dráma végjelenete, Posthumus elbeszélése, a talány megfejtése, a darab megoldása mind oly szoros összefüggésben áll e jelenettel, hogy nélküle nem lehetne megérteni.

A darab származási idejére nézve tehát, a külső és belső bizonyítékok alapján, meglehetős biztossággal fogadhatjuk el az 1610-ik vagy 1611-ik évet vagy is Shakspere költői tevékenységének utolsó korszakát. A mi tárgyát illeti, az első pillantásra látható, hogy két külön, hangban, időben és szinezésben egymástól különböző részből áll: az egyik a brit mondavilágból való, a másik olasz novellai eredetű. A két rész különbsége mindenben, még a nevek formájában is feltűnik, s a szerző nem igyekezett az anachronismusok élét leköszörűlni, sőt az által, hogy meséjét nem tetszés szerint való képzeleti időbe, hanem határozott történeti korszakba helyezte, s történeti nevekkel és eseményekkel kötötte össze, a két elem különbségét annál kirívóbbá tette.

A kettő közűl az olasz novellai rész határozottan a dráma központja, cselekvényének teste, mely magában foglalja a szenvedélyek összeütközését és a történet emberi érdekességét. Ez Posthumus és Imogen viszonya, a középkor egyik legkedveltebb s versben és prózában legtöbbször feldolgozott költői themája: a férj fogadása nejének erénye fölött, pillanatnyi csalódása és rászedése az ármánykodó hazugság által, kegyetlen bosszúja, melyet hű szolgája meghiúsít, az igazság fölfedezése, az áruló leálarczozása, a hitvesi erény elismerése és az ártatlanság diadala. A tárgy sokféle feldolgozása közűl legközelebb áll a drámához Boccaccio novellája a Decameron második napjában, melyet a legtöbb magyarázó e részben Shakspere közvetlen vagy közvetett forrásáúl fogad el. Boccaccio elbeszélése főbb vonásaiban így szól:

Néhány olasz kalmár együtt ül az estebédnél egy párisi fogadóban s beszélgetésök csak hamar otthon hagyott nejeikre tér. A legtöbben könnyedén beszélnek róluk, de a genuai Bernabo Lomellin abbeli meggyőződését fejezi ki, hogy neje, a szép Ginevra ellenállna minden kisértésnek s hű maradna hozzá, habár tíz évig is távol élne tőle. Ragyogó színekkel festi aztán szépségét, báját, kedvességét, elmésségét, ügyességét. Ambrogiulio, a piacenzai kalmár, gúnyolja hiszékenységét, s kérdi, vajjon kiváltsága van-e a császártól, hogy ne járjon úgy, mint más férjek? Nem a császár, hanem Isten adta nekem e kegyet, felel Bernabo. De Ambrogiulio nem bízik a nőkben, s be akarja bizonyítni a genuai kalmárnak, hogy képtelenséget hisz; mert a nők természetöknél fogva kevésbbé állhatatosak, mint a férfiak, pedig tudni való, hogy a nászi eskü ezeket sem tartóztatja vissza a szerelmi kalandoktól. Hát még a gyöngébb nem! Legfölebb a gyalázattól való félelem tartja őket féken; de a hol ettől nem kell rettegniök, ott nem is állnak ellen a kisértésnek. S hozzá teszi, hogy ha Bernabo nejéhez férhetne, tőle is csakhamar elnyerné azt, a mit már annyiaktól elnyert.

Bernabo fogadást ajánl: életét teszi föl ezer arany forint ellen; Ambrogiulio rááll a fogadásra, de nem akarja ellenfelének életét; e helyett ötezer forintot kíván. A fogadás megtörténik. Bernabo Párisban fog maradni s nem ad magáról tudósítást nejének; a fogadásnak pedig három hónap alatt kell eldőlnie. A többi kalmár hiába igyekszik a fogadókat lebeszélni; mindketten sokkal jobban fel vannak hevűlve és írással kötelezik magokat a fogadás megtartására.

Ambrogiulio Genuába siet, de csakhamar belátja, hogy nem lehet semmi reménye fogadásának megnyerésére; mert mindenfelől csak Ginevra erényének magasztalását hallja. Cselhez folyamodik hát; megveszteget egy szegény nőt, ki ismerőse Ginevrának és sokat érintkezik vele. E nő útazás ürügye alatt arra kéri Ginevrát, engedje meg, hogy ládáját nála tegye le. A gyanútlan nő beleegyezik; a ládában Ambrogiulio rejtőzik, ki ily módon Ginevra hálószobájába jut. Éjjel kilép a ládából, megjegyzi magának a szoba bútorzatát, a képeket; magával visz egy erszényt, egy gyűrűt és egy övet, s fölfedezi, hogy az alvó nő kebbén anyajegy van, aranyszínű hajjal körűlfogva. Ekkor visszasiet Párisba s azzal lép Bernabo elé, hogy megnyerte a fogadást. Leírja Ginevra hálószobáját, megmutatja a magával hozott tárgyakat, s mivel Bernabo még mindig nem akar hinni szavának, leírja a titkos jegyet Ginevra mellén. Bernabo le van sújtva, legyőzöttnek vallja magát s kifizeti a csalónak az ötezer forintot.

De nején szörnyű bosszút akar állni. Nem messze Genuától megállapodik s egy szolga által oda hivatja Ginevrát, kit a szolga, megbízása szerint, az országút egy magányos helyén meg fog ölni. De nem öli meg; Ginevra könyörgése meghatja szívét, hisz ártatlanságában, s urának ámítására néhány ruhadarabját viszi hozzá, mint halálának bizonyítékát, míg a nő megigéri, hogy messzire távozik. Valóban férfi ruhát ölt és Sicurano név alatt egy cataloniai nemes szolgálatába lép, ki magával viszi Alexandriába, hová sólymokat szállít a szultán számára. Sicurano megnyeri a szultán kegyét, ki udvarához veszi s testőrségének parancsnokává teszi. Egy idő múlva Acreba megy csapatával az idegen kalmárok védelmére. Itt véletlenűl belép egy velenczei kalmár boltjába és meglátja az ékszert, övet és erszényt, melyet hajdan elloptak tőle. Kérdésére, vajjon eladók-e ezen tárgyak, Ambrogiulio nevetve előlép, kijelentve, hogy e tárgyak az övéi s nem eladók ugyan, de ajándékul szívesen átengedi a kapitánynak. Sicurano nevetése okát kérdi s erre Ambrogiulio elmondja, miként jutott e tárgyak birtokába, még mindig úgy adva elő a dolgot, mintha csakugyan megnyerte volna Ginevra szerelmét. Ginevra ebből megismeri boldogtalanságának okát; most már tudja, miért akarta férje megöletni s elhatározza, hogy bosszút áll az árulón. Rábírja, hogy vele menjen Alexandriába; ugyanekkor ismerős genuai kereskedők által rávéteti Bernabot, ki ezalatt nagy nyomorba jutott, hogy Egyptomba költözzék. Ginevra ekkor elmondja a szultánnak a történteket, s a szultán maga elé idézi mind Ambrogiuliot, mind Bernabot. Az előbbire keményen ráparancsol, hogy vallja meg a teljes igazságot, s ez a kinvallatástól való félelmében elbeszéli a dolgot úgy, a mint valósággal történt. Ginevra erre fölfedezi kilétét, Bernabo térdre roskad előtte és bocsánatot nyer tőle, s Ambrogiuliot a szultán büntetésűl mézzel bekenve meztelenül karóhoz kötteti, hol a legyek és darazsak elevenen megeszik. A kiengesztelődött házaspárt a szultán gazdag ajándékokkal hazájokba bocsátja.

Boccaccio Decameronjának angol fordítása 1620-ban jelent meg, de előszavában említi, hogy már előbb is jelentek meg egyes novellái fordításban; névszerint Ginevra történetének két angol átdolgozásáról van tudomásunk; az egyik 1518-ban, a másik 1603-ban jelent meg. Van különben egy középkori franczia mysteriumi játék is, melynek ugyanez a tárgya s mely némely részletében még közelebb jár Shakspere drámájához. A fogadás Rómában történik Otho és Berengier közt. Berengier, a csaló, előbb ugyanazt a fogást kisérti meg, mint Jachimo: Denise, a nő, előtt azzal rágalmazza férjét, hogy könnyelmű leányokkal él Rómában. Denise szobájába azonban nem ládában viteti magát, hanem megvesztegeti szolgálóját, Eglantinet, ki úrnőjének altatót ad be.

A dráma ezen részének közvetlen vagy közvettet forrása tehát Boccaccio volt; a másik rész, az úgynevezett állami actio, vagyis a brit-mondai és ősrómai elem a legtöbb magyarázó szerint Holinshed krónikájából van merítve, legalább keretje: a nevek és a hátteret alkotó történeti események. Holinshed, a ki történetét a mesés brit királyokkal kezdi, említi Malmutiust, a britek első törvényhozóját, Ludot, London város alapítóját, Cassibelanust és Cymbelint, ki Augustus császár udvaránál nevelkedett s általa üttetett lovaggá; jó barátságban élt Rómával, de később megtagadta az évi adót, minek következtében háború támadt Róma és Britannia közt. Azt is említi, hogy Cymbelin fiai Guiderius és Arviragus voltak; de a királyfiak elrablásáról már semmit sem tud; ez, valamint a sziklabarlangban nevelt királyfiak gyönyörű idyllje, találkozásuk a férfiúnak öltözött Imogennel, vonzódásuk az ismeretlen nővér iránt, mind a költő szabad leleményéből származik; úgyszintén a királyné és Cloten alakja s a királyné ármánykodásai Cymbeline és családja ellen.

De nem minden Shakspere-magyarázó találja ily könnyen megoldhatónak a források kérdését. A német Shakspere-társaság kiadásában Hertzberg abbeli biztos meggyőződését fejezi ki, hogy a két rész összeállítása, az antik-római és brit elem összekeverése a modern olaszszal, nem Shaksperetől származik. Shakspere tökéletesen értett ahhoz, hogy elmerűljön valamely kor szellemében s élve reprodukálja; épen azért nehezen lehetne megérteni, miért ne segített volna a chronologiai ellenmondásokon a darab tisztán tragikus helyzeteiben. A két külön elemnek e synkretismusát csak abból véli megmagyarázhatónak, hogy Shakspere már készen találta, vagy valamely népszerű regényben, vagy egy ismert és kedvelt színműben, melyet átdolgozott. E szerint Shakspere közvetlen forrása nem Boccaccio és Holinshed, hanem valamely régibb regény vagy dráma lett volna, melynek azonban semmi nyoma sem maradt fenn.

„Cymbeline” nagyon különböző elbánásban részesűlt az ítészet részéről s egyaránt tapasztalta az igazságtalan kárhoztatást és a leglelkesűltebb magasztalást. Johnson még föltétlenűl elítélte. „E darab, úgymond, némely helyes gondolatot, néhány természetesen dialogot és csinos jelenetet foglal magában. De mindezekhez csak nagy hibák árán juthatunk. A lelemény balgaságát, a megoldás esztelenségét, a különböző korok neveinek és erkölcseinek összezavarását s az események lehetetlenségét kiemelni annyi volna, mint a bírálatot ellenállásra képtelen együgyűségekre vesztegetni.” E túlszigorú ítéletet régóta meghazudtolta az idő, melynek haladásával az elismerés is folytonosan emelkedett, míg végre valódi lelkesedéssé vált. Schlegel Cymbelinet a költő egyik legcsodálatosabb alkotásának nyilvánítja. Drake szerint a darabnak csaknem minden lapja Johnson ítéletének kiáltó igazságtalanságát hirdeti. Gervinus Cymbelinet a költő legkiválóbb művei mellé állítja s lelkesedéssel beszél róla. Az újabb kori előadások Németország első rangú színpadjain és a magyar nemzeti színházban a közönségnek is alkalmat nyújtottak, hogy elragadtatásával és tapsaival tiltakozzék a méltánytalan ítélet ellen s igazságot szolgáltasson azoknak, kiknek tiszta szeme a külsőségeken keresztűl meg tudta látni az örök igazat és szépet.

És valóban lehetetlen elzárkózni e dráma hatása elől, melynek központjában oly alak áll, mint Imogen, Shakspere gazdag női arczképcsarnokának legszebb és legvonzóbb képe, melyben a szenvedély és nyugodtság, a szilárdság és gyöngédség, az eszményiesség és gyakorlatiasság, a tisztaság és hogy úgy mondjam szűzies érzékiség bájoló és feledhetetlen egészszé egyesűl. A költő különös szeretettel rajzolta a legapróbb részletekig ez alakját, melyben az angol nő, az angol hitves eszményét örökíté meg. A mi szépség árad szét e darabban, belőle sugárzik ki s reá verődik vissza, s még a két királyfi idyllje is, ez a maga nemében páratlan remekmű, csak arra látszik szolgálni, hogy kiegészítse Imogen alakját s fivéreiben férfi párhuzamát mutassa be az ő női szeretetreméltóságának. A darab legszebb jelenetei, melyeknek minden sorát a nagy költő szelleme ihleti, azok, hol Imogen áll a központban: búcsúja Posthumustól, találkozása Jachimóval; a jelenet, hol Posthumus levelét kapja és szerelmének türelmetlen Heve a legbájosabb őszinteséggel tör ki.

Szárnyas lovat nekem! – Hallod, Pisanio!
Ő Milford-révbe’ van: olvasd, s beszélj,
Mily messze van oda? Ha más silány
Dologban egy hétig döczög, miért
Én egy nap nem repülhetnék oda?
Mondd, hű Pisanio (ki úgy epedsz,
Oh, hadd alkudjam: mégsem úgy, de vágysz,
Csakhogy kevésbbé, oh nem úgy, mint én:
Én vágyok túl a túlon!) és sürün
Beszélj… mennyire van az a boldog
Milford? s mellesleg mondd, miként jutott
Wales ily rév boldog birtokába?…
Szólj, kérlek, hány tuczat mértföldet győzünk
Egy-egy órában?

S midőn hallja a távolságot s az időt, melyre szüksége van, türelmetlensége újabb kifakadásokra ragadja; nem hall, nem lát mást, mint a milfordi révet, hol férje vár reá.

Mit! ily tunyán nem jár, a ki
Vesztőhelyére megy. Versenyfutásnak
Hallám hirét, hol gyorsabb volt a ló,
Mint az idő homokja. Eh, bohóság!

S Pisanio csillapító szavaira, hogy gondolná meg jobban a dolgot:

Előmbe nézek én: köd itt, köd ott,
És a mi jő, csak köd van mindenütt,
Melyen nem látok át. Eredj csak, kérlek;
Fogadd szavam. Nincs mit beszélni már:
Reám csak egy út, a milfordi vár.


S mennyire kiegészíti e képet a következő jelenet, melyben megtudja férje igaztalan gyanúját és a kegyetlen parancsot, melyet meggyilkolására adott. Vádló levelét olvasva szó nélkül összeroskad, majd maga bíztatja Pisaniót, hajtsa végre ura parancsát minél előbb.

Öngyilkosságra égi tilalom
Teszi gyávává gyönge kezemet.
Jer, itt szivem; de holmi elfödi.
Csak lassan; nem kell védv: mint kardhüvely
Engedjen. Mi van itt? A hű Leonatus
Levelei, s mind hithagyott lett? Félre,
Hitemnek megrontói! Már nem lesztek
Szivemnek mellese. Ál prófétáknak
Szegény bolondok higyjenek: habár
A megcsalottnak fáj az árulás,
Kinosb a dolga mégis a csalónak.
S te Posthumus, ki engedetlenségem
Atyám ellen lázitád és velem
Megvettetél király kérőket is,
Tapasztald, hogy ez nem mindennapi,
De ritka és nemes tett; én pedig
Bánkódva gondolom, ha tompa lészsz
Iránta, kit most ékesítsz, miként
Gyötrend emlékem. Kérlek, most siess:
A bárány mészárszékre megy: a kést!
Urad parancsszavára lomha vagy,
Bár én is kérem.


Mennyi keserűség és mennyi szerelem van e szavakban! De nem adja át magát a tétlen kesergésnek, a renyhe kétségbeesésnek; midőn Pisanio ajánlatára reménye nyílik, hogy életben maradhat, hogy még hírét hallhatja férjének s meggyőzheti ártatlanságáról: erélylyel, tétovázás nélkül ragadja meg az alkalmat s nyugodt bátorsággal tör át az akadályokon. És midőn végre czélját éri, midőn bűnbánó férje kétségbeesetten kiáltja nevét, majd lábai elé roskad, nem kiván más elégtételt, mint férjének visszatért szerelmét, nincs más mondani valója, mint, keblére borúlva, ez egyszerű szavak:

Mért lökted el magadtól hitves hölgyed?
Vedd úgy, hogy sziklán állsz és lökj le újra.
CSIKY GERGELY

*

SHAKESPEARE MESÉK

Cymbeline

Augustus római császár idejében az akkor Britanniának nevezett Angliában egy Cymbeline nevű király uralkodott. Amikor Cymbeline első felesége meghalt, három gyereke, két fia meg egy lánya még fiatal volt. Imogen, a három gyerek közül a legidősebb, apja udvarában nevelkedett, de Cymbeline két fiát különös véletlen folytán ellopták még gyerekszobájukból, amikor a nagyobbik hároméves volt, a kisebbik pedig még csecsemő, és Cymbeline sohasem tudott végére járni, mi történt velük, sem pedig annak, hogy ki vitte el őket.

Cymbeline kétszer házasodott, második felesége gonosz, cselszövő asszony volt, kegyetlen mostohaanyja Imogennak, Cymbeline első feleségétől való lányának.

A királynő gyűlölte Imogent, de azért azt szerette volna, ha feleségül megy előző férjétől született fiához - mert ő is kétszer házasodott: azt remélte ugyanis, hogy ilyen módon Cymbeline halála után Britannia koronáját fiának, Clotennek fejére teheti; mert tudta, hogyha a király fiait nem találják meg, Imogen hercegnő lesz a király örököse. Ezt a szándékát azonban meghiúsította maga Imogen, mert férjhez ment apjának és a királynőnek beleegyezése, sőt tudta nélkül.

Posthumus - ez volt a neve Imogen férjének - korának legkitűnőbb tudósa és legtökéletesebb úriembere volt. Apja Cymbeline-ért küzdve esett el a háborúban, és nem sokkal Posthumus születése után anyja is meghalt, annyira bánkódott férje elvesztésén.

Cymbeline szánakozott ennek az árvagyereknek gyámoltalan helyzetén, és Posthumust - ezt a nevet is Cymbeline-től kapta, mert apja halála után született - magához vette, és udvarában neveltette.

Imogen és Posthumus ugyanazoktól a tanároktól tanultak és gyermekkorukban játszótársak voltak. Gyöngéden szerették egymást, már amikor gyerekek voltak is, érzelmük az évekkel egyre erősödött, s amikor felnőttek, titkon megházasodtak.

A királynő, akinek számítását így keresztülhúzták, hamar megtudta ezt a titkot, mert kémeket tartott, hogy állandóan megfigyeljék mostohalánya cselekedeteit. Azonnal elmondta a királynak Imogen és Posthumus házasságát.

Cymbeline haragja nem ismert határt, amikor meghallotta, hogy lánya így megfeledkezett magas méltóságáról, és férjhezment egy alattvalójához. Megparancsolta Posthumusnak, hogy hagyja el Britanniát, és örökre száműzte szülőhazájából.

A királynő úgy tett, mintha sajnálná Imogent azért a bánatért, amit el kellett szenvednie, amiért férjét elvesztette, és felajánlotta, hogy titkos találkozást hoz létre, mielőtt Posthumus elindul Rómába, mert ezt a helyet választotta tartózkodóhelyül száműzetésében. A királynő azért tanúsított Imogen iránt ilyen látszatkedvességet, hogy jobban sikerüljenek fiára, Clotenre vonatkozó jövendő tervei: arról akarta ugyanis meggyőzni Imogent - ha majd a férje elment -, hogy házasságuk nem törvényes, mivel a király beleegyezése nélkül történt.

Imogen és Posthumus igen érzelmesen búcsúztak el egymástól. Imogen egy gyémántgyűrűt adott férjének - valaha anyjáé volt -, s Posthumus megígérte, hogy sohasem válik meg a gyűrűtől; ő maga pedig egy karperecet csatolt felesége kezére, és arra kérte, őrizze meg gondosan, mint szerelmének zálogát; aztán elmondták az istenáldjont, az örökkétartó szerelem és hűség esküvéseivel együtt.

Imogen mint magányos, elhagyott hölgy apja udvarában maradt, Posthumus pedig megérkezett Rómába, száműzetésének választott helyére.

Posthumus Rómában különböző nemzetiségű vidám fiatalemberek társaságába került, s ezek nyíltan beszéltek hölgyeikről: ki-ki hazájának hölgyeit és saját kedvesét dicsérte. Posthumus, akinek mindig drága hölgye lebegett szeme előtt, azt bizonygatta, hogy felesége, a szép Imogen a legerényesebb, legokosabb, legállhatatosabb hölgy a világon.

Ezen urak egyikét, egy Jachimo nevezetűt sértette az, hogy egy brit nőt ennyire fölébe helyeznek hazája hölgyeinek, a római nőknek, s azzal ingerelte Posthumust, mintha kételkednék oly igen magasztalt felesége hűségében, s végül hosszú vita után Posthumus elfogadta Jachimo ajánlatát, tudniillik, hogy ő, Jachimo elmegy majd Britanniába, és igyekszik elnyerni Imogennek, a hitvesnek szerelmét. Ekkor hát fogadást kötöttek, hogy ha Jachimo rossz szándéka nem sikerül, hatalmas pénzösszeget veszít, de ha elnyeri Imogen kegyét, s rábírhatja, hogy odaadja neki a karkötőt, amelynek, mint szerelme zálogának megőrzését Posthumus annyira lelkére kötötte, akkor a fogadás Jachimo javára dől el, s Posthumus neki adja a gyűrűt, melyet Imogen adott szerelmi ajándékul, mikor férjétől elbúcsúzott. Posthumus olyan szilárdan hitt Imogen hűségében, hogy azt gondolta, semmit sem kockáztat, ha becsületét így próbára teszi.

Jachimo Britanniába érkezett, bebocsáttatást nyert Imogenhez, aki szívesen fogadta, mint férje barátját; de amikor kezdett neki szerelmet vallani, Imogen megvetéssel visszautasította, s Jachimónak csakhamar rá kellett jönnie: semmi reménye arra, hogy becstelen szándéka sikerüljön.

De Jachimo nagyon szerette volna megnyerni a fogadást, tehát cselhez folyamodott, hogy Posthumust legyőzze, s e célból megvesztegette Imogen néhány szolgálóját, azok bevezették úrnőjük hálószobájába, s elrejtették egy nagy szekrényben, ott is maradt bezárkózva mindaddig, amíg Imogen vissza nem vonult lefeküdni, és el nem aludt. Akkor kijött a szekrényből, igen figyelmesen megnézte a szobát, mindent felírt magának, amit ott látott, különösen megjegyzett egy anyajegyet Imogen nyakán, aztán észrevétlenül leoldotta karjáról a Posthumustól kapott karperecet, és újra visszabújt a szekrénybe. Másnap nagy sietve visszaindult Rómába, s elkérkedett vele Posthumusnak, hogy Imogen nekiadta a karkötőt, azt is megengedte neki, hogy egy éjszakát a szobájában töltsön, és így kezdett bele hazug meséjébe.

- Hálószobáját ezüsttel szőtt faliszőnyeg borította, mely »A büszke Kleopátra és Antonius találkozásá«-t ábrázolta, igen finom hímzésű volt.

- Ez igaz - mondta Posthumus - de erről hallhattál beszélni akkor is, ha nem láttad.

- Akkor hát a kandalló - felelte Jachimo - a szoba déli részét foglalja el, s a kandalló fölött egy szobor: »A fürdőző Diana«. Soha nem láttam még elevenebb alakokat.

- Ez is olyasmi, amiről hallhattál - mondta Posthumus -, mert sokat beszélnek róla.

Jachimo épp ilyen pontosan leírta a szoba mennyezetét és hozzátette:

- Majdnem elfeledkeztem a kandallóban a két ezüstből kovácsolt, féllábon álló, kacsintó Cupidóról. - Aztán előszedte a karperecet, és azt mondta: - Ismeri ezt az ékszert, uram? Tőle kaptam. Levette karjáról. Még mindig magam előtt látom, szép mozdulata többet ért ajándékánál, de egyúttal azt is gazdagította. Nekem adta, és azt mondta, hogy valaha becsben tartotta.

Végül leírta az Imogen nyakán megfigyelt anyajegyet is.

Posthumus mindeddig a kételkedés kínjai között hallgatta ezt a ravasz elbeszélést, de most a legszenvedélyesebben kitört Imogen ellen. Átadta Jachimónak a gyémántgyűrűt, melyet zálogul kötött le arra az esetre, ha elveszti a fogadást, és Jachimo megszerzi a karperecet Imogentől.

Posthumus ekkor féltékeny dühében levelet írt Pisaniónak, egy brit nemesnek, aki Imogen kíséretéhez tartozott, s régóta hűséges barátja volt Posthumusnak. Elmondta neki, milyen bizonyítékot kapott felesége hűtlenségéről, aztán arra kérte Pisaniót, vigye el Imogent Milford-Havenbe, egy walesi tengeri kikötőbe, s ott ölje meg. Ugyanakkor tőrbeejtő levelet írt Imogennek, melyben arra kérte, menjen el Pisanióval, mert úgy látja, nem bírja ki az életet, ha nem láthatja még egyszer Imogent, s ezért, bár halálbüntetés terhe mellett megtiltották neki, hogy visszatérjen Britanniába, mégis elmegy Milford-Havenbe, s ott szeretne Imogennel találkozni. A jó, gyanútlan hölgy mindennél jobban szerette férjét, és életét is odaadta volna érte, ha még egyszer láthatja, gyors indulásra ösztökélte tehát Pisaniót, s még ugyanazon éjjel, amikor a levelet megkapta, el is indultak.

Pisanio hű volt ugyan Posthumushoz, de azért nem annyira hű, hogy gonosz tettében is segítse, s ezért útjuk vége felé felfedte Imogennek, milyen kegyetlen parancsot kapott.

Imogen, amikor ahelyett, hogy szerelmes és szeretett férjével találkoznék, azt látta, hogy ugyanez a férj halálra ítélte - elmondhatatlanul kétségbeesett.

Pisanio vigasztalta, s rábeszélte, várja ki szilárd türelemmel azt az időt, amikor majd Posthumus belátja és megbánja igazságtalanságát, s minthogy Imogen kétségbeesésében nem volt hajlandó visszatérni apja udvarába, Pisanio azt tanácsolta neki, öltözzék fiúruhába, hogy nagyobb biztonságban utazhassék. Imogen ebbe bele is egyezett, s az volt a szándéka, hogy ilyen álöltözetben elmegy Rómába, meglátni férjét, akit - hiába bánt az vele ilyen barbár módon - nem tudott nem szeretni. Pisanio ellátta őt új öltözettel, aztán rábízta bizonytalan sorsára, mert kénytelen volt visszatérni az udvarhoz. De mielőtt elvált tőle, átadott neki egy üvegcsében szíverősítőt, s azt mondta, ezt a királynőtől kapta, mint biztos gyógyszert minden bajban.

A királynő gyűlölte Pisaniót, mint Imogen és Posthumus barátját, ezért adta ezt az üvegcsét, mert azt hitte, méreg van benne. Orvosától ugyanis egy ízben mérget rendelt, azért - úgy mondta -, hogy állatokon próbálja ki hatását, de az orvos ismerte gonosz természetét, nem mert igazi mérget rábízni, hanem olyan szert adott neki, ami nem okozott egyéb kárt, mint hogy aki bevette, halálnak látszó álmot aludt néhány óráig. Pisanio ezt a szíverősítőnek gondolt keveréket azzal adta át Imogennek, hogyha rosszul érzi magát az úton, vegye be, aztán magára hagyta, s áldást kért rá istentől, s hogy védje meg és szabadítsa meg az érdemtelenül rárótt szenvedésektől.

A gondviselés Imogen lépteit különös módon arrafelé irányította, ahol gyerekkorukban elrabolt két öccse élt. Bellarius lopta el őket, aki főúr volt Cymbeline udvarában, s amikor a király előtt hamisan árulással vádolták, s a király száműzte udvarából, bosszúból elrabolta Cymbeline két fiát, s egy erdőben nevelte fel őket, ahol elrejtőzve élt egy barlangban. Bosszúból rabolta el, de nemsokára olyan gyöngéden megszerette őket, mintha saját gyerekei lennének, gondosan nevelte őket, szép fiúkká serdültek, s fejedelmi lelkük merész kalandokba vitte őket, és minthogy vadászatból tartották fenn magukat, tevékeny, bátor fiatalemberek voltak, s mindig sürgették vélt apjukat, hadd próbáljanak háborúban szerencsét.

Imogen szerencséje úgy hozta magával, hogy ahhoz a barlanghoz ért, ahol ezek az ifjak laktak. Utat vesztett egy nagy erdőben, mert azon át vezetett az út Milford-Havenbe - az volt a szándéka, hogy ott száll hajóra Róma felé -, képtelen volt olyan helyre akadni, ahol ennivalót találhatott, és majd belehalt az éhségbe és fáradtságba, mert nem elég pusztán csak férfiruhát felölteni ahhoz, hogy egy széltől is óvott fiatal hölgy férfiként viselje el a fárasztó vándorlást elhagyatott erdőkön keresztül. Meglátta a barlangot és belépett, mert azt remélte, talál benne valakit, akitől ennivalót szerezhet. A barlangot üresen találta, de körülnézett, meglátott egy kis hideg húst, s mert az éhség szorongatta, nem várhatott meghívásra, hanem leült, és enni kezdett.

- Ó - mondta magában -, látom már, mennyire terhes a férfi élete. Milyen fáradt vagyok, pedig csak két éjszaka volt a föld a puszta ágyam. S ha eltökéltségem nem segítene, bele is betegednék. Milyen közel látszott Milford-Haven, amikor Pisanio megmutatta a hegycsúcsról! - Aztán eszébe jutott férje és kegyetlen parancsa, s azt mondta: - Drága Posthumusom, milyen álnok vagy!

Időközben Imogen két öccse vélt apjukkal, Bellariusszal visszatértek a vadászatról. Bellarius Polydornak és Cadwalnak nevezte őket, s ők nem is tudtak magukról egyebet, mert azt hitték, Bellarius az apjuk, pedig a hercegek igazi neve Guiderius és Arviragus volt.

Bellarius lépett először a barlangba, meglátta Imogent, feltartóztatta a fiúkat és így szólt:

- Ne lépjetek be! Ha nem enné az ételünket, azt hinném, tündér.

- Mi baj, apám? - kérdezték a fiatalemberek.

- Jupiterre - szólalt meg újra Bellarius -, angyal van a barlangban, vagy ha nem, hát földi mása.

Ilyen szép volt Imogen fiúruhájában. Hangokat hallott, előjött a barlangból, s e szavakkal szólította meg őket:

- Jó emberek, ne bántsatok. Mielőtt beléptem barlangotokba, arra gondoltam, elkoldulom, vagy megveszem azt, amit megettem. Igazán nem loptam semmit, és akkor sem loptam volna, ha aranyat találtam volna a földön elszórva. Itt a pénz azért, amit megettem, itt hagytam volna az asztalon, ahol étkeztem, és úgy mentem volna el, hogy imádkoztam volna azért, akié az étel.

Bellarius és a két fiú teljes komolysággal visszautasították a pénzt.

- Látom, haragusztok rám - mondta a félénk Imogen -, de uraim, ha megöltök is hibámért, tudjátok meg, hogy attól is meghaltam volna, ha nem követem el.

- Hová való vagy - kérdezte Bellarius -, és mi a neved?

- Fidele a nevem. Egy rokonom Itáliába készül, Milford-Havenben szállt hajóra, hozzá készültem, majd éhen haltam, és így követtem el rajtatok ezt a sértést.

- Kérlek, szép ifjú - mondta az öreg Bellarius -, ne gondold, hogy olyan vademberek vagyunk, és jószándékunkat ne abból a durva helyből ítéld meg, ahol lakunk. Jókor érkeztél, majdnem beesteledett. Jobb ennivalót is kapsz, mielőtt újra útra kelsz és köszönetet is, amiért itt maradsz és megeszed. Fiúk, üdvözöljétek.

Ekkor öccsei, a nemes ifjak, kedves szavakkal üdvözölték Imogent barlangjukban, azt mondták neki, úgy szeretik, mint fivérüket, aztán beléptek a barlangba, s minthogy őzet ejtettek el a vadászaton, Imogen elgyönyörködtette őket takaros háziasszonykodásával, és segített nekik a vacsorát elkészíteni. Mostanában nem szokás, hogy előkelő születésű lányok értsenek a főzéshez, de akkoriban még úgy volt, Imogen pedig kitűnt ebben a hasznos művészetben, és mint ahogy öccsei szépen meg is mondták neki, Fidele úgy hámozta a gyökereket és úgy fűszerezte a levest, mintha Juno volna beteg, és ő volna az ápolója.

- És aztán - mondta Polydor az öccsének - úgy énekel, mint egy angyal.

Azt is megemlítették egymás között, hogy hiába mosolyog Fidele olyan édesen, mégis mélabú felhőzi gyönyörű arcát, mintha a bánat és a türelem együtt szállta volna meg.

E szelíd természetéért - vagy talán a közeli rokonságért, még ha nem is tudtak róla - Imogen, vagy ahogy a fiúk nevezték, Fidele öccseinek bálványa lett, ő se szerette őket kevésbé viszont, s arra gondolt, ha nem emlékeznék az ő drága Posthumusára, itt szeretne élni és meghalni ebben a barlangban, ezekkel a vad erdei fiúkkal. Így hát örömmel beleegyezett, hogy náluk maradjon mindaddig, amíg fáradtságát kipiheni, és csak aztán folytassa útját Milford-Haven felé.

Mikor már megették az egész elejtett vadat, s elmentek újra vadászni, Fidele nem kísérhette el őket, mert rosszul érezte magát. Betegségének oka kétségkívül a bánat volt férje kegyetlen viselkedése miatt, meg még a fáradtság is az erdei vándorlás után.

Búcsút mondtak hát Imogennek, elmentek vadászatra, és egész úton az ifjú Fidele nemes tulajdonságait, kedves modorát dicsérték. Alighogy Imogen egyedül maradt, eszébe jutott a Pisaniótól kapott szíverősítő, kiitta, és azonnal halálosan mély álomba merült.

Amikor Bellarius és Imogen öccsei visszatértek a vadászatról, Polydor lépett először a barlangba; azt hitte, Imogen alszik, levette nehéz cipőjét, hogy halkan léphessen, és ne ébressze fel az ifjút. Ilyen igazi gyöngédség szökkent fel e fejedelmi erdőlakók lelkében. De hamarosan fölfedezte, hogy Fidelét semmiféle zaj sem ébreszti fel, ebből arra következtetett, hogy halott, s szívbéli, testvéri fájdalommal megsiratta, mintha csak gyermekkoruk óta sohasem váltak volna el.

Bellarius azt ajánlotta, vigyék ki az erdőbe, ott üljék meg gyászszertartását dalokkal és ünnepélyes gyászénekekkel, ahogy akkoriban szokásos volt.

Imogent kivitték hát öccsei az árnyas lombok közé, ott szelíden lefektették a fűre, nyugtatót énekeltek elköltözött lelkének, s lombokkal és virágokkal borították, aztán Polydor így szólt:

- Amíg tart a nyár, s amíg én itt élek, Fidele, naponta virággal hintem sírodat. A halvány kankalin legjobban hasonlít arcodhoz, a kék harangvirág világos ereidhez a vadrózsa sem édesebb, mint leheleted volt: ezeket hintem föléd. Télen pedig lágy mohát, mert akkor nincsen virág, amivel édes testedet behintsem.

A gyászszertartás után mély bánatban eltávoztak.

Imogen nem sokáig maradt magára. Amikor az altatószer hatása elmúlt, felébredt, könnyedén lerázta magáról a lombok és virágok ráborított könnyű takaróját, felkelt, azt képzelte, hogy álmodott, és így szólt:

- Azt gondoltam, barlanglakó voltam, és derék emberekre főztem: hogy kerülök ide virággal borítva?

Nem tudta megtalálni az utat vissza a barlanghoz. Sehol sem látta új barátait, és ebből arra következtetett, hogy az egész bizonyára csak álom volt. Így hát újra nekivágott fárasztó bolyongásának, abban a reményben, hogy végül is megtalálja az utat Milford-Haven felé, ott aztán feljuthat valamely Itáliába tartó hajóra, mert minden gondolata még most is férjénél, Posthumusnál járt. Az volt a szándéka, hogy apródnak öltözve keresi fel.

Ebben az időben azonban nagy dolgok voltak készülőben, amiről Imogen semmit sem tudott: hirtelen háború tört ki Augustus római császár és Cymbeline, Britannia királya között, római hadsereg szállt partra, elözönleni Britanniát, és éppen abban az erdőben hatolt előre, amelyen keresztül Imogen vándorolt. Ezzel a hadsereggel jött Posthumus is.

Posthumus a római hadsereggel együtt érkezett Britanniába, de nem azzal a szándékkal, hogy az ő oldalukon küzd honfitársai ellen, hanem a brit hadsereghez akart csatlakozni, és harcolni annak a királynak ügyéért, aki száműzte.

Még mindig azt gondolta, hogy Imogen hűtlen volt hozzá, mégis a gyöngéden szeretett asszony halála, mégpedig az ő saját parancsára bekövetkezett halála - Pisanio ugyanis levelet írt neki, amelyben elmondta, hogy engedelmeskedett parancsának, és Imogen halott - súlyosan nehezedett szívére, s ezért azzal a vággyal tért vissza Britanniába, hogy vagy essen el a csatában, vagy végeztesse ki Cymbeline, amiért hazatért száműzetéséből.

Imogen, még mielőtt Milford-Havent elérte, a római hadsereg kezére jutott; s minthogy megjelenése és modora tetszetős volt, apródjául fogadta Lucius, a római hadvezér.

Most Cymbeline hadserege nyomult előre, hogy megütközzék a római hadsereggel, s amikor ők is benyomultak az erdőbe, Polydor és Cadwal a király hadseregéhez csatlakozott. A fiatalemberek mohón sóvárogtak arra, hogy vitézi tetteket kövessenek el, bár arra egy pillanatig sem gondoltak, hogy saját királyi atyjukért küzdenek -, az öreg Bellarius is velük ment a csatába. Már régóta megbánta azt a rosszat, amit Cymbeline-nel tett, amikor elragadta fiait, s minthogy harcos volt ifjúkorában, örömmel csatlakozott a hadsereghez, hogy küzdjön a királyért, akivel szemben olyan nagy sérelmet követett el.

Most aztán nagy csata kezdődött a két hadsereg között, s a briteket meg is verték volna, Cymbeline-t magát megölték volna Posthumusnak, Bellariusnak és Cymbeline két fiának rendkívüli vitézsége nélkül. Kivágták a királyt, megmentették életét, s annyira megfordították a csata sorsát, hogy a britek arattak diadalt. Amikor a csata véget ért, Posthumus, aki nem lelte oly igen keresett halálát, megadta magát Cymbeline egyik tisztjének, készen arra, hogy elszenvedje a halált, büntetésül, amiért visszatért a száműzetésből.

Elfogták Imogent és gazdáját is, akit szolgált, s Cymbeline elé vitték őket éppúgy, mint Imogen régi ellenségét, Jachimót, most a római sereg tisztjét. Mikor e foglyok a király előtt álltak, Posthumust is behozták, hogy a halálos ítéletet kimondják rá. Az események különös találkozása folytán Bellariust Polydorral és Cadwallal együtt szintén Cymbeline elé hozták, hogy elnyerjék méltó jutalmukat azért a nagy szolgálatért, melyet vitézségükkel a királynak tettek. Pisanio is jelen volt a király kíséretében. Így hát egyidejűleg - de igen különböző reményekkel és félelmekkel - állt a király előtt Posthumus és Imogen, új gazdájával, a római hadvezérrel, Pisanio, a hűséges szolga és Jachimo, a hamis barát, továbbá Cymbeline két elvesztett fia és Bellarius, aki elrabolta őket.

A római hadvezér szólalt meg először, a többi némán - bár nem egy dobogó szívvel - állt a király előtt.

Imogen látta, meg is ismerte Posthumust, bár férje most parasztruhát hordott; ő azonban nem ismerte fel Imogent férfiruhájában. Imogen felismerte Jachimót is, meg is látta ujján a gyűrűt, amelyben a magáéra ismert, de azt még nem tudta róla, hogy Jachimo okozta minden szenvedését. Imogen maga pedig mint hadifogoly állt saját apja előtt.

Pisanio is felismerte Imogent, mert hiszen ő volt az, aki fiúruhába öltöztette. »Úrnőm az«, gondolta, »s ha ő él, bízzuk az időre, mi jót, mi rosszat hoz magával«. Bellarius is felismerte Imogent, és halkan odaszólt Cadwalnak.

- Mintha csak az a fiú támadt volna fel halottaiból.

- Egyik homokszem - felelte Cadwal - sem hasonlít úgy a másikra, mint ez az édes, rózsás fiú hasonlít a halott Fideléhez.

- Ugyanaz, aki holtan, ugyanaz élve - mondta Polydor.

- Csak csitt, csak csitt - mondta Bellarius -, ha ő volna az, bizonyos vagyok, hogy szólna hozzánk.

- De hiszen láttuk holtan - suttogta újra Polydor.

- Hallgass - felelte Bellarius.

Posthumus némán várt, hogy meghallja óhajtott halálos ítéletét, és elhatározta, nem fedi fel a királynak, hogy ő mentette meg az életét a csatában, különben ez arra indíthatná Cymbeline-t, hogy megkegyelmezzen neki.

Lucius, a római hadvezér, aki Imogent mint apródot pártfogásába vette, ő volt az első - mint már említettük -, aki a királyhoz szólt. Nagy bátorságú, nemes méltóságú férfi volt, így intézte szavait a királyhoz:

- Hallom, nem fogadsz el váltságdíjat foglyaidért, hanem mindet halálra ítéled. Római vagyok, római szívvel szenvedem a halált. Csak egyet kérek tőled. - Imogent vezette a király elé, és így szólt: - Ez a fiú brit születésű, hadd váltsam ki őt. Apródom. Soha még úrnak nem volt ilyen kedves, ilyen kötelességtudó, ilyen mindenkor szorgalmas, ilyen hű, ilyen gondos apródja. Római embert szolgált, de egyetlen britnek sem ártott. Ha senkit sem kímélsz is, őt mentsd meg.

Cymbeline komolyan ránézett lányára, Imogenre. Nem ismerte fel ebben az álruhában, de úgy látszik, a mindenható Természet szólalt meg szívében, mert azt mondta:

- Bizonyos, hogy már láttam, mert arca ismerős nekem. Nem tudom, miért is mondom, hogy élj, fiú, de visszaadom életedet, s kérhetsz tőlem bármi kegyet, amit csak akarsz, biztosítom neked. Igen, még akkor is, ha legelőkelőbb foglyomról lenne szó.

- Alázatosan köszönöm felségednek - mondta Imogen.

»Kegyet biztosítani« abban az időben ígéretet jelentett bármilyen dologra nézve; amit az ilyen módon kegyben részesített személy kérni óhajtott. Mindnyájan figyelemmel várták, mit kér majd az apród, s ura, Lucius így szólt hozzá:

- Én nem koldulok életemért, jó fiú, bár tudom, azt akarod kérni.

- Jaj, nem, nem, - mondta Imogen - más célom van, jó uram, nem kérhetem a te életedet.

A fiúnak ez a látszólagos hálátlansága elképesztette a római hadvezért.

Imogen ekkor Jachimóra szegezte szemét, s nem kért egyéb kegyet, csak vallassák ki Jachimót, honnan szerezte azt a gyűrűt, melyet ujján visel.

Cymbeline teljesítette kérését, s azzal fenyegette Jachimót, megkínoztatja, ha nem vallja ki, hogyan jutott ahhoz a gyémántgyűrűhöz az ujján.

Jachimo ekkor teljes vallomást tett egész aljasságáról, amelyet már elmeséltünk, elmondta Posthumusszal kötött fogadásának egész történetét, azt is, hogyan sikerült rászednie Posthumus hiszékenységét.

Hogy mit érzett Posthumus, amikor meghallotta hölgye ártartalanságának bizonyítékát, azt nem is lehet elmondani. Tüstént előrelépett, s bevallotta Cymheline-nek kegyetlen ítéletét, s hogy Pisaniót bízta meg azzal, végezze ki a hercegnőt, aztán vadul felkiáltott:

- Ó Imogen, királynőm, életem, feleségem! Ó Imogen, Imogen, Imogen!

Imogen nem bírta szeretett férjét ilyen kétségbeesésben látni anélkül, hogy fel ne fedje magát, határtalan örömére Posthumusnak, aki ily módon megszabadult a bűn és a bánat súlyától, és visszanyerte annak a drága hölgynek kegyét, akivel pedig olyan kegyetlenül bánt.

Cymbeline-t majdnem ugyanennyire betöltötte az öröm, amikor ilyen különös módon rátalált elvesztett lányára, visszafogadta régi, apai szeretetébe s férjének, Posthumusnak nemcsak visszaadta életét, hanem abba is beleegyezett, hogy vejéül fogadja.

Bellarius az örömnek és kibékülésnek e pillanatát választotta vallomásához. Bemutatta Polydort és Cadwalt a királynak, megmondta neki, hogy ez két elveszett fia, Guiderius és Arvirages.

Cymbeline megbocsátott az öreg Bellariusnak - mert hiszen ki tudna büntetésre gondolni az általános boldogság idején? Életben tudni lányát, rátalálni elveszett fiaira, éspedig éppen ifjú megmentőinek személyében, akiket nemrég látott olyan bátran küzdeni az ő védelmében - ez valóban váratlan öröm volt.

Most aztán Imogennek arra is jutott alkalma, hogy jó szolgálatot tegyen előbbi gazdájának, Lucius római hadvezérnek, akinek életét apja, a király szívesen adta meg kérésére s ugyane Lucius közvetítésével a rómaiak és a britek között béke jött létre, s ezt sértetlenül meg is őrizték sok éven keresztül.

Hogyan lett beteg és hogyan halt meg Cymbeline gonosz királynője kétségbeesésében, amiért tervei nem sikerültek, és lelkiismeret-furdalástól gyötörve, miután még megérte, hogy ostoba fiát, Clotent megölték egy verekedésben, melyet ő maga idézett elő, túl tragikus események ezek, ahhoz, semhogy puszta említésnél mélyebben is félbeszakíthassák a történetnek ezt a boldog befejezését. Elég annyi, hogy boldoggá tettek mindenkit, aki megérdemelte, még azt is figyelembe vették, hogy az áruló Jachimo aljassága végül is célt tévesztett - így őt is büntetés nélkül bocsátották el.