Facebook oldalunk: http://bit.ly/2ezcE5g ▷ Hivatalos weboldalunk: http://www.gyorihirek.hu/ ▷ Instagram: http://bit.ly/2fdqhZx.
*
A tribádok éjszakája magyar tévéfilm, 85 perc, 1993 szereplő(k): Eszenyi Enikő Básti Juli Andorai Péter A stockholmi Dagmar Színházban Spindberg Az erősebb C. egyfelvonásosára készülnek. A próbán megjelenik a szerző is, hogy bizonyos családi ügyeket tisztázzon elvált feleségével, Sirivel, aki egyben a darab főszereplője és a színház igazgatója. Stridberg a próbán értesül, hogy a néma szerepet Siri barátnője /Strindberg szerint megrontója/ a tribád Marie David játsza. A barátnő jelenléte és a próbált éjszaka tragikus eseményeit, amely Stridberg és Siri házasságának teljes, totális csődjét bizonyította. *
Per Olov Enquist: A tribádok éjszakája Sorozat: Modern Könyvtár Kiadó: Európa Könyvkiadó Kiadás éve: 1978 Fordító(k): Osztovits Cecília
1975 világszerte a nők éve volt, a legtöbb sajtóorgánum a nők felszabadulását és egyenjogúsodását dicsőítette. Ezzel a tendenciával senki sem mert szembeszállni, kivéve az akkor még nem túl ismert fiatal svéd írót, Per Olov Enquistet, aki ekkor jelentette meg ezt a drámát, és keltett vele óriási felháborodást. Strindberget, a híres drámaírót a már erősen kibontakozó emancipálódás korában állítólagos nőgyűlölete miatt kiutálják hazájából. Mivel sehonnan sem tud pénzt szerezni, egyetlen esélye, hogy sikerre viszi új, kísérleti darabját, amelyet saját házasságának felbomlásakor írt. A dráma, amelyet színre akar vinni, valójában egy kamaradarab, melyben két nő szerepel, akik ugyanazért a férfiért küzdenek. Az egyik színész Siri, Strindberg válófélben lévő felesége, a másik, Marie, akiről kiderül, hogy leszbikus, és vele szökött el Strindbergné annak idején. Pikáns, azt hiszem. A próba során – ahol a szerző egyébként mindenbe beleköt, hisztérikusan, nőiesen viselkedik – mindkét nézőpontból felidéződik a nevezetes leszbikus csábítás is, egyre inkább a vádló szavak kerülnek előtérbe. A férfi talán legnagyobb problémája, hogy lányos alkatával és érzelmességével nem illik bele a társadalom által kreált ideális férfiképbe, és ezzel sehogyan sem tud megbirkózni. Minden látszólagos gonoszsága, igazságtalansága mögött a kinevetett férfi, az igaztalanul elűzött gondolkodó áll. Az ő ellentétpárja Marie, aki az emancipáció élharcosaként kivívta teljes szabadságát a férfiaktól, de nem tud mit kezdeni vele. Alkoholista, leszbikus, a férfiak ócsárlásán kívül nem sokat tesz, de ezzel ő is csak leplezi társadalmi kívülállását. Siri, a feleség pedig a mai modern nő archetípusa. Úgy érzi, hogy eltékozolta idejét feleségként, anyaként, egy férfi társaként. Dicsőséget, karriert, önálló életet akar. Erősebbnek érzi magát, mint a férfiak, uralkodni akar, elnyomni őket. De, hogy mindez hova vezet, még csak nem is sejti. Annak idején, mikor ezt a darabot írta, Strindberg a régi, elavult társadalom felbomlását, elkorcsosulását ábrázolta, sokak szerint erős nőgyűlölettel. Ezt a szemléletet, ha elfogadni nem is, de megérteni meg tudjuk Enquist drámája után. Ez az emancipálódás, a hagyományos értékek semmivé foszlása folytatódott Enquist idején is, 1975-ben, és feltartóztathatatlanul folytatódik azóta is, tehát a darab mit sem vesztett aktualitásából. Eddig a szerző alábbi műveiről írtunk: Per Olov Enquist: Az udvari orvos látogatása Per Olov Enquist: A Három Barlang Hegye Per Olov Enquist: Egy másik élet
Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 11. szám · / · Figyelő Szabó Dezső: Strindberg Fájdalmas, imbolygó, alapokat kereső kora minden fájdalmát ismerte. Mintegy reprezentáció bűnbakja volt e kor szenvedéseinek. Annyira végzete volt kora, hogy mint művész önmaga ellentétjévé fejlődött s voltaképpen két Strindbergről lehet beszélni. Az egyik Strindberg reális a szenvedés kegyetlen realizmusával. Művészete Zola és Ibsen realizmusa között áll. Realizmusa nemcsak a külső tapasztalat világa, mint a Zoláé, de szavainak nincs meg az a mély befelé nyíló perspektívája, mint Ibsennél. Reális művei ugyanazt a tragédiát járatják: a férfi tragédiáját. Az asszonyból szakadt férfi égő nosztalgiával vágyik a nő után. Bölcs, ostoba; rafinált, naiv, izom vagy idegember: de valamennyire mégis hős és gyermek. Kell védnie valakit, kell, hogy néha az élet elől egy női test mögé szepegje magát. A nő számára a jóság lehetősége, a küzdés értelme, az ellágyulás melege. A borzasztó az, hogy a férfi mindig abban bűnhődik a nő által, amiben nemes, önfeláldozó. Az asszony pedig mindig Delila. Fagyöngy, mely buján ömlik a férfi-tölgyre s annál gazdagabban virul, mint több agyvelőt, erőt, jövőt szív magába. És ez előtt a bestiális, kegyetlen falánkság előtt mégis zsibbadva áll meg morális ítélkezésünk. Mert ezek a nők oly spontán, oly végzetszerűen bestiák, hogy a vegetáció életfaló kegyetlenségét látjuk bennök. Mire való az ítélet? Csak az egész élet akar és mi már csak tett vagyunk, hol minden rángás meg van határozva. Az, hogy élünk, abszolúciót ad arra, hogy hogyan élünk. Az élet-küzdelem szegény új Sámsonja szomorúbb a réginél: a mindent megértés még a harag jóleső, naiv erejét is kilopta belőle. Talán nincs Darwin irodalmi hatásának jellemzőbb kifejezője mint Strindberg realizmusa. A szerelem is csak marakodás az élet után. Íme, ilyen megoldást talál a 19. század nagy problémája, a nő: az nő csak mint rabszolga lehetséges, másként végzeted. Sok ezer év rabszolgasága, korbácsa meghunyászkodásra, az alkalmazkodás minden lehetőségére nevelte. Ezer éveken át ellenséget neveltél magadnak s most egyenlővé akarod tenni. Korbáccsal dresszíroztad évekig a nőstény tigrist s egy érzelmi felindulásban testvéreddé akarod ölelni. A felszabadított rabszolga szükségszerűen, az életerő természetes átlendülésével rabszolgává fog tenni. Ez Strindberg szomorú realizmusa. Ide jutott a romantikusok naiv, lelkes harca a nő felszabadításáért. Gyermekes elvonással szokták megokolni, hogy miért kell a 18. sz. végével kezdődő irodalom mindent ellepő témája a nő. Úgynevezett »örök titokról, megfejthetlen rejtélyről beszélnek. Valószínű, hogy a nő sokkal egyszerűbb, primitívebb, elemezhetőbb, mint a férfi. Az a bizonyos titokzatosság is bizonyára azokban a lelki elemekben van, melyek szexualitásával járnak. Az ok sokkal mélyebb és reálisabb. Az új társadalmi kialakulás alapkérdése: milyen formája lesz a családnak, milyen helyzete lesz a nőnek? Az új irodalom preparálta az új tényezőt a szociális megértés számára. A másik Strindberg az Ibsentől Maeterlichhez vezető úton halad. A való világ dolgai csak szimbolikumok, melyek mögött a jó és rossz régi párbaja folyik. Szegény poéta itt vesz elégtételt magának, itt elégíti meg a férfi szeretet-fátumát. A legnagyobb erő a szerelem: minden varázst megold, minden csúfságot megszépít, minden halált megelevenít. A boszorkány és a gonosz őrizők megszépülnek a két szerető irradiációjában. A szép nem egyéb, mint a világ kisugárzó szerelme. Ez a naiv, misztikus mesék revánsa a Darwin világa felett. A megtépett Strindberg visszamenekül Ibsen Hedda Gablerjétől Shakespeare Júliájához. A beteg költő mesét mond a sebeinek. És ezt a menekülést vele futotta egész kora a múlt század végén. Ez az örökös Wechselspiel: menekülés önmagunktól a dolgokba s a világtól önmagunkba.
*
August Strindberg Egyedül Végül ez hát a magány: belefonjuk magunkat saját lelkünknek a selymébe, begubózkodunk és várjuk az átalakulást, mert ez nem maradhat el. Időközben egyrészt saját élményeinkből élünk, másrészt telepatikus úton mások életét éljük. Meghalunk és feltámadunk; új nevelésben van részünk valami ismeretlen új életre. Egyedül uralkodik végül az ember a saját személyiségén. Senkinek a gondolatai nem ellenőrzik a magam gondolatait, senkinek a hajlamai, senkinek a szeszélyei nem nehezednek rám. Fejlődésnek indul a lélek újonnan szerzett szabadságában, soha nem tapasztalt belső békességgel és csendes örömmel telik meg, érzi, hogy biztonságban van és csak saját magának felelős. MVGYOSZ hangoskönyvek
A képen Strindberg "fehér kanca" cím festményénk reprodukciója látható
AUGUST STRINDBERG (1849-1912) Kilenckötetnyi önéletrajza, az "Egy lélek fejlődése", szinte gyűjteménye a világnézeteknek, a stílusoknak, az egymásnak ellentmondó véleményeknek. Egy elemző erejű társadalomismerő, érzelmek árnyalataiban otthonos pszichológus, szerelmi vágyaktól megrészegülő nőgyűlölő, családot, iskolát, emberi kapcsolatokat elmarasztaló, magányra kárhoztatott, szenvedő ember, aki hol ateista, hol misztikusan vallásos (nem egymás után, hanem váltogatva a hit és a hitetlenség árnyalatait). De minden világnézeti állapotban hiteles önelemző, stílusművész, aki egyformán ismeri a történelem korszakait és a jelen kételyeit. Sorolhatnók további önellentmondásait: romantikától naturalizmusig, nagy hagyományok őrzésétől az impresszionizmus korai megvalósításáig, lelkes szocializmustól gőgös individualizmusig - szinte magamagával vitatkozik remekműveiben. Nem győz házasodni és elválni, vágyódás és kiábrándulás elvegyül ösztöneiben, tudatában is. Úgy tartjuk nyilván, mint a svéd irodalom világóriását, aki gyűlöli a nála is nagyobb skandináv óriást, Ibsent (igaz, ez a gyűlölet kölcsönös, de Strindberg provokálta ki). Ha egymás után olvassuk a nőgyűlölet klasszikus drámáit, a "Haláltánc"-ot, a "Júlia kisasszony"-t, az "Apá"-t - majd a "Történelmi miniatűrök" remekmívű novelláit a múlt ezredévek különböző korszakairól, alig tudjuk elhinni, hogy ezeket ugyanaz a szerző írta. Ha tudomásul vesszük történelmi drámáinak romantikáját és verseinek korai avantgárd kifejezésmódját, úgy érezhetjük, hogy a stílustörténet múzeumba illő gyűjteményét tekintjük át. Az önéletrajz legismertebb első kötetéből, "A cseléd fiá"-ból tudjuk, milyen zavaros családi körülmények közt telt el kora ifjúsága. Születésekor és utána még néhány évig törvénytelen gyermek volt. Az apa kocsmáros, akinek az egyik kocsmai cselédlánytól fia született. Semmiféle valószínűség-számítás nem gyaníthatta volna, hogy világhíres, majd vitathatatlanul klasszikus író lesz belőle. Születése után a szülők együtt maradtak, és a negyedik gyermek után végre össze is házasodtak. A közös gyermekeket törvényesíteni lehetett, és gondoskodni kellett róluk. Az ügyes, értelmes és mozgékony Augustot az apa, úgy látszik, utódjának szánta, mert már serdülőkorában a csapszék mellé állította. De azért iskolába is járatta. A vallomásokból tudjuk, hogy a családot is, az iskolát is "gyermekkínzó intézmény"-nek tartotta felnőtt korában is. De ahol tanulni lehetett, ott hamar kivált, és ifjúkorában mindent elkövetett, hogy ne legyen otthon. Olyan munkákat keresett és talált, amelyek mellett olvashatott, tanulhatott, és egyetemre is mehetett. Ugyanúgy izgatta a történelem, mint a nagy lendülettel fejlődő természettudományok. Az egyetemen vegyésznek készült, de később íróként osztatlan elismerést történelmi tárgyú műveivel kapott. Regényei, drámái viharos ellentmondások közepette, nemritkán botrányok közt előbb váltak hírhedtté, mint híressé. De a híres svéd királyokról szóló történelmi drámái, a hazai múlt pillanatairól szóló novellagyűjteménye, a "Svéd hősök és kalandok", majd az egyhangú és mindmáig tartó elismerést kiváltó "Történelmi miniatűrök" című - mindig mindenütt elismeréssel találkozott. Van olyan egyszerű olvasó és művelt irodalomértő, aki a "Történelmi miniatűrök"-et vallja a legjobbnak, legmaradandóbbnak a szerző óriási életművében. Az egyetemet viszont hamarosan el kellett hagynia, bár ott is kitűnő tanulónak bizonyult. A tudomány időszerű problémái izgatták, és merész fantáziával képzelte el a további fejlődést. Egy folyóiratban jelent meg tanulmánya a természettudományos kutatás kilátásairól. Ebben azt jósolta, hogy el kell jutni az atom felbontásához. Ha pedig az atom bontható, olyan energiák szabadulnak fel, amilyenekről még csak nem is képzelődtünk. Továbbá, ha az atomok felbonthatók, akkor nem lesz akadálya az anyagok megváltoztatásának, meg lehet valósítani a mesterséges aranyat, amiről hajdan az alkimisták ábrándoztak. Manapság azt is mondhatjuk, hogy lángeszűen előre látta, ami azután - alig néhány évtized múlva - meg is valósult. Akkor szakmai botrány kavarodott körülötte. Az egyetem professzorai már a jóslást is tudományromboló szélhámosságnak tekintették. Strindberget tehát kitiltották az egyetemről. Ekkor újságoknál próbálkozott. Riportjai tetszettek, de volt lap, amely lehozta a verseit is. Már régóta ezeket a Strindberg-költeményeket mondják az expresszionizmus kezdetének. A fiatalok ugyan rácsodálkoztak, egyesek még lelkesen szóltak róla, de a hivatalos kritika hol őrületnek, hol rossz vicceknek, de leginkább merőben érthetetlen szóhalmazoknak ítélte őket. Költőjük életében kívül is maradtak a költészeten, csak Strindberg halála után néhány évvel, az első világháborút követő esztendőkben, amikor az expresszionizmus világdivat lett, fedezték fel a már régen híres íróban a modern költészet egyik előharcosát. Drámái azonban mindig színpadot találtak. Első romantikus, hazafias csengésű királydrámái otthon népszerűek. A "Krisztina királynő" külföldön is sikeres játéknak bizonyult. Sok évtizeddel később ebből csinálták a világhírű filmet Greta Garbóval a címszerepben. - Ezek előkészítették a következő drámákat, amelyek egymás után botránkoztatták meg a közönséget is, a kritikát is. Az eddig romantikusnak tartott író egyszeriben naturalista lett a köztudatban. Ezt ő nem is cáfolta. Szóban és írásban hirdette, hogy az élő irodalom legnagyobb alakjának Zolát tartja. Zola pedig a naturalizmus apja, vezére és apostola volt. És Zola - talán udvarias viszonzásul - Strindberg egymás után színre kerülő drámáiról nyilatkozott a legnagyobb elismeréssel. Persze ezek a drámák dramaturgiailag kitűnőek voltak, ma is hatásosak. Tartalmuk azonban sokak számára ijesztő volt. Szinte izzott és lángolt bennük a nőgyűlölet. A szerző minden bizonnyal saját magánéletének csalódásait vetítette ki. Az asszonyok ezekben a drámákban szörnyetegek, a férfiak áldozatok. Közben mindegyik izgalmasan érdekes. Ez a nagy mesterségbeli tudás, az ellenszenves témákat is érdekessé tevő dialógusok, cselekményszerkesztés újra meg újra színpadképessé, műsorképessé teszik mindenütt, minden korban a "Haláltánc"-ot vagy a "Júlia kisasszony"-t. A legjobb talán "Az apa", de ez már a rémtörténetig borzalmas. Ínyenc olvasó szívesen olvassa borzongás közepette, de nagy közönséget igazán nem vonz. A nők önvédelemből gyűlölik, a férfiak a nők védelmében fordulnak el tőle. - Ezek mellett azonban más-más körökben keltettek felháborodást olyan drámái, amelyek világnézetek mellett vagy ellen olykor igen költőien tettek hitet. Az ateista vagy csak egyházellenes művek a vallásosokat háborították fel. A vallásos vagy éppen misztikus drámák a vallásellenes és a vallásilag közömbös tömegeket riasztották el. Aminek szocialista kicsengése volt, az a királyságok és a burzsoá köztársaságok politikai híveinek nem kellett. Amelyik a magányos erős embert ünnepelte, azt szocialista is, polgári demokrata is társadalomellenesnek minősítette. Aki jól ismerte az egyre híresebb szerző műveinek egész sorát, az igazán nem tudta megmondani, hogy valójában miről mi a véleménye. Hiszen kevesen vallják be, hogy alig létezhet ember, aki kellő évek tapasztalata után olykor többször is ne változtatna véleményein. Hiszen vannak, akik Strindbergnek következetes nőgyűlöletét se hiszik el. Hiszen aki ennyire gyűlöli a nőket, az miért házasodik oly sokszor? De akármi a véleményünk Strindberg véleményeiről, azt ma már senki se tagadja, hogy ez a svéd író-költő-történettudós, mellesleg merész természettudós kitűnő író. Amihez nyúl, az legalábbis hatásos prózában is, versben is, színpadon is. És aki sokféle ismeretben, sokféle véleményvilágban lehet otthonos, miért ne lehetne mesterfokon romantikus, expresszionista, naturalista? - Persze Strindberget követni felettébb nehéz, de tisztelni, olykor még csodálni is - ezt nagyon is lehet.
*
Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 16. szám ADORJÁN ANDOR: STRINDBERG LEVELEI HARMADIK FELESÉGÉHEZ Harriet Bosse asszony, aki skandináv hazájában híres drámai művésznő, de ennél is nevezetesebb róla, hogy Strindbergnek volt a harmadik és utolsó felesége, most kötetben jelentette meg a nagy költő hozzá intézett valamennyi levelét, szerelmes írásokat mátkaságuk és házasságuk idejéből, tragikus jajkiáltásokat későbbi, a válásuk utáni évekből. Meddő lenne itt eggyel többször elvitatkozni, költő, művész vagy más prominens eféle meghitt vallomásai mikor és milyen mértékben kívánkoznak nyilvánosság elé és egyáltalán: ki illetékes dönteni sorsukról? Az-e, aki tépelődő perceiben papírra vetette, vagy aki kapta és eltette őket, talán ereklyének, talán okmányul a história számára, ha ugyan nem értéktartaléknak a mindig lehetséges hét sovány esztendők esetére... A tömegember mily megnyugtató elégtétele az élete szürkeségeért, hogy őt legalább sírjából nem fogja felráncigálni senki, papucsban és pongyolában megmutatni az utókor előtt, didergő szívével a kitárt csonttenyerén. Bosse asszony dícséretére legyen mondva, jómaga igen szerényen, színésznőtől meglepő módon húzódik meg a könyv lapjai mögött. Ritkán, csak olyankor lép ki személytelenségéből, amikor az események belső összefüggése hívja ki a magyarázatot. Akkor se a tulajdon igazolására teszi, vagy hogy az érdekesség reflektor-csóváját igazítsa magára, hanem a beteg és önsanyargató nagy embere védelmében. Az olvasónak így szinte kezdettől végig az a benyomása marad, hogy Strindberget olvassa, vagy még inkább: őt hallja beszélni a lélek amaz igazi szólamán, ami - Maeterlinck mondja - a monológ. Ezek az érzelmi megnyilatkozások, vágyódó gyengédséggel, később önváddal, de mindig sóvár szerelemmel tele levelek nyugtalanító ellentétben vannak Strindberg misogyn írásaival, a gyűlölet hangján felhördülő drámáival, vagy az «Őrült vallomásai» féktelen kitöréseivel. Ritka lélektani regény versenyezhetne érdekesség dolgában e forró és őszinte, alázkodásukban is férfias levelekkel. A mélyükből felbúgó szerelmi szimfónia méltán ejti majd zavarba a modern irodalomhistórikust, és kicsit mindazokat, akik siettek a Strindberg-kérdést azzal a címkével lezárni: beteges komplexum, eredendő nőgyűlölet fűtötte az író zsenijét; az elfogultsága megromlott mérlegén, a nemek tragikus harcán mérte le a világot. Micsoda késő meglepetés! Az Apa, a Haláltánc, a Kísértet-szonáta írója váratlanul mint szenvedélyes amoroso lép ki sírjából az olvasó elé. Imádottja iránti gyengédsége egyszerűen kifogyhatatlan még a válásuk után is, fanatikusan és mindhalálig. Hogyan lehet megállni csodálkozás nélkül, hogy akinek legerősebb művészi alkotásai, egész bölcselme a fanatizmusig telítve nőgyűlölettel, itt, e levelekben mint megszállt rajongó jelenik meg, aki életdrámája végén önmagát kínálja fel engesztelő áldozatul a szerelméért. Két első házassága nem volt boldog. Nyilván nem egyedül hitvesei hibájából. Strindberg igen bonyolult lélek volt, csupa önimádó gőg, de egyben, sokszor, a lehetetlenségig alázatos. Tudja, hogy zsenije messze a többiek fölé helyezi; lenézi írótársait (Ibsent is), és mégis: a mások legkisebb írói sikere halálos gyötrelem számára. Kipécézi a nyárspolgárt. Gyűlöli és megveti a köznapot. Felforgatná az avult polgári morált. De mindezt meleg gyapjusapkával a bozontos üstökén, kényelmes hálóköntösben és a papucsos lába alatt jól megmelengetett téglával, nehogy valamikép meghüljön. Strindberg forradalmisága így rengeteg konzervativizmusba van beléágyazva, mint néha trágyába a legfinomabb gyümölcsfa. Két házassága emésztő tapasztalásai után, amiket művészi élménnyé alakítva, szinte hallucináló önsanyargatásokkal a könyveiben újra és újra átélt, az ember azt hinné, hogy az ötvenéves, deresfejű Strindberg végleg kilábalt a szerelem minden lehető illúzióiból. Micsoda tévedés! Rajongóbb, ifjontibb szerelmes volt, mint egy 18 éves kamasz. És minél tovább olvassuk e leveleit, annál inkább eszmélünk rá, hogy az állítólag nőgyűgyölő Strindberg igazi lénye egyáltalán nem a misogynia, hanem ellenkezőleg, a nő imádata; a szerelem utáni szomjazása, esztelen vágy, hogy közös tüzön égjenek meg, feláldozván magukat; a nő: érte, ő magát: a nőért és mindketten egymást: a szerelemért. Vérmes imádat fűti a Nő, a húsból-vérből való nő iránt. De mert resteli maga előtt ezt a gyengéjét, akaratlan és ösztönösen elébb eszményivé magasztosítja ezt a húsból-vérből való nőt, istennőt farag magának belőle, amilyen egyedül a költő ábrándvilágában élhet. A javíthatatlan bálványdöntő így voltaképen maga is bálványt emel. S csalódása, hogy a nők nem olyanok, mint az ő képzelete akarta volna: istennő, tökély, műremek, imádni való, akinek kiszolgáltatva lenni dicsőség, nem pedig férfiatlan hunyászkodás... A nők kérlelhetetlen közvádlója igazándiban a legidealizálóbb szerelmes. És a műveiből kitörő keserv-láva nem egyéb, mint dinamikus megnyilatkozása a mélységes fájdalomnak, amit a szerelem után epedő Tristan érez, amikor, tragikusan, egyszerre tudattá ébred benne költői elképzelése és a fizikai valóság közt tátongó különbség. Megható, ahogyan a két frigyében csalódott és a nők démoni természete mellett eddig hitet tevő költő elképedve ráeszmél, hogy ötvenéves fejjel belészeretett az akkor tizenkilenc esztendős Harrietbe. A fiatal leány kezdő színésznőcske volt, a stockholmi Dramatiska Theater tagja és mint ilyen, Strindberg Damaskus című új darabjában kapott szerepet. Így ismerkedtek össze, szerző és színésznő. Strindberg, színházi ember, szerette darabjait maga rendezni, vagy legalább is bőven instruálni a szereplőit. Apránként holmi barátságféle támadt köztük, a lány részéről tisztelő, igen alázatos, a költő oldaláról lágy és érzelmes. Vágyott elpanaszolni a bánatait, csalódásait. Harriet csodálkozva hallgatta az akkor már világhíres írót. Strindberg színpadi tanácsokkal is segítette. Oktatta. Néhány hónappal utóbb Húsvét című darabjában Harriet jelentősebb szerephez jutott és a szerző egy és más ürüggyel néha magához kérette. Ártatlan látogatások voltak, enyhe flirt, amit Strindberg félénken fűszerezett egy-egy tétova bókkal. Egyszer a színésznő kalapjáról lefejtette a strucctollat, a téntatartója peremére tette és fogadkozott, jövőre ezzel a pennával írja minden művét. Hébe-hóba egy kis virágküldemény, máskor egy suta célzás, mennyire szeretne új életet kezdeni egy üde, fiatal teremtés oldalán, aki kibékítené a sorssal és az emberiséggel. Ennyi volt az egész. Ennél tovább nem is merészkedett az író szeladoni vállalkozása. Mígnem egy este, amikor Harriet éppen búcsúzkodott tőle, Strindberg egyszerre mélyen a szemébe nézett és kezét a lány vállára téve, átmenet nélkül hirtelen megkérdezte: - Kisasszony, megbarátkoznék-e vele, hogy gyereke legyen tőlem? Meglepett zavarral hebegett valamit a lány: «- Ja, takk!» (Köszönöm, igen.) És ez a furcsa kérdés és válaszul rá a megdöbbent beleegyezés, ez a félszeg «köszönöm!» - ez volt az eljegyzésük. * Innen kezdődik a levelezésük, kifogyhatatlan adattára Strindberg bonyolult egyéniségének. Strindberg naív volt és egyben bizalmatlan. Konformista hívő és lázadó eretnek. Szabadgondolkodó és obskurantista. A nagylelkűségen túl: jó, de egyben ádázul bosszúálló. Szkeptikus és csupa babona. A holnap előharcosa, hagyományokon táplálkozó gondolatokkal. A belső ellentmondások őserdeje ez az ember, egy elmúlt és egy eljövendő világ szétválhatatlan keveréke... Most egyébként szédült alak; egyedül a szerelme uralkodik rajta, az a mámorító tudat, hogy meghódított egy magánál harminc évvel fiatalabb, tiszta, szép lányt, aki mint csodához néz fel rá a fiatalsága lelkes ámulatával. E késő szerelem valósággal elkábítja, édes misztériummal veszi körül és Strindbergben mérhetetlen vágy támad a lelki megtisztulásra. A Vörös szoba szerzőjének ezek a levelei meglepően kenetesek, még ha mindjárt az arája kalapjáról lefejtett tollal írta is őket... «Harminc napig kínoztalak a Damaskus próbáival. Megosztottad minden gyötrelmemet. Most pedig a Húsvét passziós szenvedéseire kárhoztatlak, ártatlan húsvéti báránykám. Pedig mennyi boldogságért vagyok adósod. Csókolom szemedet és alázattal köszönöm istennek, hogy nekem teremtett téged, fehér kis galamb, aki elhoztad az olajágat. Ah, végre elmúlt az özönvíz! Elnyelte a bűnös multat és most valahára számomra is kizöldül a föld!» Mivel Strindberg második válópere nem mindenben az egyházi hatóságok szabványai szerint folyt le, a Harriettel való templomi esküvője nehézségekbe ütközött. A költő annál kétségbeesettebb volt miatta, mert fanatikusan csüngött rögeszméjén, hogy új frigyét Stockholm egyik legősibb templomában áldassa meg. Hiába. A presbiterium akadékoskodott. Strindberg lesujtottan és lázadásra készen ír Harrietnek: «Imádott nagy nő! Minthogy Isten házát becsukják előttünk, én, ha te is úgy akarod, el vagyok tökélve felrobbantani a szentély kapuját, hogy meg ne gátolhassanak benne megjelennünk az oltár színe előtt. Vagy pedig: házasodjunk össze szabad ég alatt, a Gusztáv Adolf-templom kapualjában, amelyik oly kedves nékem, annyit és annyiszor bámultam meg, amikor Gusztáv Adolfról írtam, aki nem a hit vagy a hitetlenség, de a türelem hőse volt. És ha majd ott, szabad ég alatt megkötöttük frigyünket, én majd nem szeggel és nagy kopácsolással, de csendben, kis rajzszögekkel ilyen szövegű felirást függesztek ki a templom kapujára: «Minthogy ez a keresztény templom nem akart kaput tárni a szerelemnek, mi a szabad ég és a Mindenható szeme alatt e templom előtti téren esküdtünk egymásnak örök hűséget, gyűrűt cserélve és Isten áldását rimánkodva kötésünkre. Vándor, kit utad erre visz, habozás nélkül kövesd példánkat. - A Gusztáv Adolf-templom kapualjában, Stockholmban, 1901 április 19-én, Szent Olaf-napján. - Harriet Bosse. - August Strindberg.» Lázadó ötletnek szép volt ez, de mert sikerült közben békésen elhárítani a nehézségeket, megtarthatták az esküvőt ilyen patétikus mellékkörülmények nélkül is. Egy hónappal utóbb, májusban, a fiatal házasok beköltöztek fészkükbe. Ez a lakás!... Minden egyes bútordarabján megérzett az író igyekezete elkápráztatni ifjú hitvesét. A jó ízlésnek kevés köze lehetett e masszív és igényes berendezéshez, ahol az ál-empire versenyt hemzsegett a talmi-renaissance-szal,, a véletlenek zsibárusi egyvelegében. Harriet különben más vonatkozásban is meglepő ízelítőt kapott Strindberg nyárspolgári hajlamaiból. Így például megtiltotta, hogy felesége tovább is fenntartsa régi barátnőivel, ismerőseivel való összeköttetését. Valósággal elzárta a külső világtól. Szerinte, a tisztességére rátarti asszony otthon marad, elkerül minden kacérkodást, sőt ilyesminek még a látszatát is. Harriet hamar ráeszmélt, hogy ez az állítólag az ő kényére felcicomázott lakás börtönnek készült, Strindberg a porkolábja. Az asszony, aki különben is megszokta a színházi szabadabb légkört, sehogy se bírta ezt a kényszeredett szobalevegőt. Nyomasztotta rabsága és elpanaszolta férjének... Az apró ravaszságok, a szerkesztőségből, vendéglői asztalszélről hazafirkált cédulácskák mennyi leleményével próbálta Strindberg bebizonyítani neki, hogy nincs igaza. Hónapok múltak így anélkül, hogy férje társaságot szoktatott volna a házhoz, vagy hogy feleségével mutatkozott volna színházban, vendéglőben, akárhol. Végül is Harriet nem bírta tovább az áristomát. Erre Strindberg, hogy türtőztesse, nagy külföldi utazással kecsegtette. Csillogó tervezgetéssel teltek a hetek. Napestig erről beszéltek. Diadalút lesz! Bejárják kettesben fél Európát! Végre útra kész volt minden. A málhák becsomagolva, a vasúti jegyek a zsebben. Eljött a várt nap. A két turista már a kulcsokat kereste becsukni maguk mögött a most hónapokra elárvuló lakást. És ekkor, a legutolsó percben Strindberg hirtelen elsápadt és reszkető hangon, holtra váltan jelentette ki: - Nem utazunk. Nem lehet... A szellemek nem akarják. És a nagyszerű külföldi utazás, hónapok álma ezzel egyszerre végleg kútba esett. A szellemek: nem kitalált ürügy volt. Strindberg csakugyan vakon hitt bennük. Mert forradalmár gondolkodása ellenére nemcsak hívő lélek volt, de szörnyen babonás. Szinte rögeszméje volt lelket tulajdonítani az élettelen tárgyaknak, misztikus és mindig a rossz, az ártás gyakorlására hajló lelket. Az ő szemében a legkisebb véletlennek is mélyen ülő, titkos jelentése van. Az átlagember nem veszi észre, nem érti, képtelen megsejteni a rejtett összefüggéseket, ezért is van oly védtelenül kiszolgáltatva az ú. n. véletlen szeszélyeinek. Ő ellenben figyeli és elérti őket, e tapasztalásait rendszerbe sűríti, pajzsnak a dolgok százféle ármánya ellen. Ebben a fantomatikus harcban tíz eset közül kincszer a legesztelenebb védelmi eszközökhöz nyúl a képzelt veszedelmek leküzdésére. A Harriethez intézett leveleit olvasva, ahol oly gyakran esik szó végzetről, a dolgok és tárgyak ádázságáról, a körülmények álnokságáról, csodajelekről és természetfeletti egyéb befolyásokról, az ember szinte azt hinné, a körmönfont Bartolo próbálja kísértetek és titokzatos erők emlegetésével megfélemlíteni az imádott Rozinát, akit öreges féltékenységgel dugdos a világ szeme elől. Holott a valóság mégis csak máskép festett. Strindberg sokkal gőgösebb, egyenesebb természet volt, semhogy, akár a szerelme védelmében is, hazugságra fanyalodott volna. Csakugyan hitt a bennünket megkörnyező szellemekben, hogy uralkodnak rajtunk jóban, rosszban, virrasztva felettünk, vagy romlásunkra törve. Játékszerük, prédájuk, a rontás páriái vagyunk. A gyűlölet hagymázában viaskodó férj és feleség, akik maguk se tudják miért, meghitt életük poklában frenetikusan kínozzák egymást, a Gonosztól megszálltan cselekszenek így. A harcban végzetesen a férfi húzza a rövidebbet. Éva óta a Kaján kezében mindig a nő volt a legbiztosabb eszköz. Strindberg démonológiájában innen a nő hálátlan szerepe. Ha angyalnak született is, végzete, hogy Sátán cselédje legyen. Végzet az is, hogy két lény, férfi és nő, bármennyire szeresse egymást, örökké csak harcban lehessen; hogy férfi és nő együttlakása közös fedél alatt elébb kínossá, végül elviselhetetlenné váljék. Végzet, hogy bár az egymás életét maradéktalan soha át nem hathatják, a kettősségük törzsére mégis az eggyé-válás hazug hajtását oltja az álszenteskedő morál... És a végzet hány egyéb megnyilatkozása még, ami ilyen levelek írására készteti: «...férfi és nő együttélése elviselhetetlen kényszereket hoz magával. Meggyőződésem, hogy te is, én is, mindketten epedünk visszanyerni szabadságunkat; te is, én is forrón kívánkozunk utána, hogy ki-ki a maga élete egyedüli középpontja legyen. Amikor életem körébe beléptél, valamennyi barátom közömbös lett a szememben; nem érdekelt senki többé, csak te. Most azonban veled az abszolút egyedüllétet érzem közeledni, undokan és ünnepélyesen!»... És egy másik levelében: «Mennyi könny! Mennyi könny és olyan forró, szinte kiperzseli szememet. És miért? Mert mardos a bántudatom, mennyi szenvedést okozok neked. Keservesen vádolom magam érte, de aztán felhördülök: - Ha nem tehetek máskép! Nem a magam hibája! - Bezárkózom. Nem találkozom senkivel. Klastromban élek, egyedül. És mégsem egyedül. Mert emlékeddel ide is beférkőzöl, a magányomba, és kitárod felém, zavaróan, a nyugalmadat és a mosolyod ártatlanságát.» * Házasságukból kislány született, Anna Mária. Vetélkedve imádták, de viszonyuk ettől se javult. Végül barátságosan elváltak. Harriet Párisba költözött; alig pár hét elég volt újra lángra lobbantani Strindberg szívét. Levelekkel ostromolta Harrietet. Furcsa hangú, keserű zamatú írások ezek. Csupa fantasztikum és semmi szánom-bánom, csupa lázadás a sors elleni és semmi fogadkozás a jövőre. Miért, hogy akiknek természettől függetleneknek kellene lenniök, két lélek vágyik egymásra, holott ez a sóvárgásuk is nem más, mint egymás ellen irgalmatlan harc. Beismeri, kár lenne újra meggyujtaniok a kihamvadt tűzhelyet. A pokol útjai jószándékokkal vannak kikövezve, s a házaséletük helyreállítása volna a legrövidebb út vissza a pokolba, amelyből imént szabadultak... Pedig Harriet-tel tele a lelke, minden gondolata. A lakásuk bútorzatát kicseréli, hogy szabaduljon ezektől a reminiszcenciáktól; de írja, képtelen egyetlen széket, vagy kárpitot vásárolni, hogy közben első kérdése ne az legyen: Harriet mit szólna hozzá? Tetszenék-e neki? Hosszú fűzéren követik egymást ezek a levelek, megilletődöttek és borongók, csevegők és lázadók, de valamennyi olyan gyengéd, aprólékos, hogy szerelmes vőlegény írására emlékeztet inkább, mint válóban lévő férjre, aki, ráadásul, nőgyűlölő, esküdt ellensége az «örök női»-nek. Válásuk után Harriet visszatért színésznői hivatásához. Játszott a skandináv országok színpadjain mindenfelé, csak Stockholmban nem. A kislányuk vele maradt: újabb ok, hogy Strindberg halálosan szerencsétlennek vallja magát. Harriethez írt egyik levelében kitör: «Beleőrülök a gondolatba, hogy Norvégia, Svédország és Dánia minden utolsó színházi ügynöke megsimogathassa a kislányom arcát és becézhesse, hogy a társaságodba férkőzhessen akárki, csak éppen én nem!»... Később, Strindberg kérésére Harriet visszajött Stockholmba, ott helyezkedett el mint színésznő. A levelezés változatlan élénkséggel folyt köztük most is tovább. Strindberg ezer tanáccsal szolgál elvált feleségének és minden szava csupa szerető gondoskodás. Egy városban élnek, hónapszám nem találkoznak, de Strindberg sűrűn keresi fel leveleivel. Harriet a kislányával 1901 nyarán pihenni megy egy dán fürdőhelyre. Strindberg aggódása kettejükért nem ismer többé határt. Gyötri a féltés, nem esik-e bajuk? A levelei rimánkodók, nyűgösködők. Ha Isten őrizz, cigányok rabolnák el a kislányt! Annyira úrrá lesz rajta ez a rettegés, hogy most csak azért is csupa olyan könyvet olvas, Victor Hugotól az utolsó ponyváig, amelyikben gyermekrablásról esik szó. Olvasmányai még jobban túlcsigázzák rémlátó képzeletét. Víziói vannak és megírja: látja, amint cigányok settenkednek Harriet és a kis Anna Mária lakása körül. Harriet írja, hogy egy kedves, idős hölgy, szintén fürdővendég, nagyon becézi a kislányt. Strindberg oda van miatta. Postafordultával felel és felhördül: Látja, a lelki szemével látja ezt az öreg dámát. Csontnyelű, fekete botra támaszkodva jár, ugy-e? Az isten szerelméért, Harriet legyen résen! Hátha ez a jóságos asszonyság valami dunamenti országból való, ahol kóborcigányok kisgyerekeket rabolnak, sőt fel is falják őket. Kivált az oláhcigányok elvetemült kannibálok! Hétköznap döghúson élnek, de az ünnepjeiken kisgyerekek húsa a pecsenyéjük... Szerelmétől és aggódásaitól sanyargatottan fantómokat kelt életre, akiknek az ő szenvedése ád lelket és erőt. A maga vérén és gyötrődésein hízlalja fel őket, de viszonzásul elvárná, hogy már most Harriet elé kerekedjenek és agyonrettegtessék őt is. Ha ez a közös döbbenet, az ismeretlen veszedelmektől való közös borzongás talán mégis közelebb hozná őket egymáshoz ujra? A kísértetek vajjon elég kegyesek lesznek-e majd segíteni őt az imádott nő visszahódításában? Harriettel álmodik. Ezt írja egyik levelében: «Álmodtam az éjjel és álmomban egy bűzös, undorító mocsár terpeszkedett előttem. Békák és piócák hemzsegtek ebben a fertőben és nem tudtam menekülni előlük. - Vesd belé magad, néhány erőteljes karcsapással majd átúszol ezen az iszonyaton! - bátorítottam magamat álmomban. És csakugyan, belévetettem magam. De a poshadt vizek bűze oly orrfacsaró volt, hogy felébredtem belé. És íme, a szobám nyomban friss, üde arómával volt tele, amely egyszeriben veled hozott lelki kontaktusba és az irántam való jóérzéseiddel.» * Öt évvel elválásuk után, 1908-ban Harriet Bosse új életet akar kezdeni. Kérője van. Elhatározza, férjhez megy megint. Értesíti róla Strindberget, akit ez a hír valósággal ledönt lábáról. Napokba telik, amíg teljes kegyetlenségében maga elé tudja jeleníteni ezt a tragikus fordulatot: végleg és örökre elveszíteni Harrietet. Belébetegszik. Végzetesebb csapás nem is érhette volna, mint ez: Harriet férjhez megy!... A válás egymagában nem elég-e neki? Árok helyébe miért az óceánt, a távolság helyébe miért a végtelent állítani kettejük közé? Hogyan? Egy másik férfinak adná magát és ezzel örökre elveszne az ő számára? Mardossa a gondolat, pokollá lesz tőle a nappala, az éjszakái pedig kibírhatatlan mártíriummá. Rimánkodó levelei egymást követik, valami halk, lappangó remény hunyászkodásával: talán hogy fájdalmas szava még egyszer visszahajlítja feléje a szeretett teremtést. Inkább mint valaha, feleségének, hitvesének szólítja Harrietet, sőt helyenként menyasszonyának, mintha az asszony új jegyessége őt is visszavinné azokba a boldogabb időkbe, amikor ők ketten jártak egymással mátkaságban. Utolsó levelei egyetlen hosszú zokogás. A három válópörön átedződött férj, a javíthatatlan nőgyűlölő egyszerűen nem bír beletörődni, hogy akkora szerelemnek, mint az övé, ne legyen meg az a misztikus, földöntúli ereje örök köteléket teremteni közte és az imádott nő között. Az ő mély meggyőződése szerint kettejüket egyedül a halálnak lett volna szabad elválasztania egymástól. Lélekharang kongásával jár fel benne a gondoalt: a halál! Csakugyan, nincs más megoldás. Kesereg és habozik. Tünődik és mérlegel. A kérdés, kettejük közül melyiknek kellene meghalnia? «Szeretlek, irja egyik utolsó levelében, imádlak, de inkább tudnálak halottnak, mint egy másik férfi karjaiban.» Apránként aztán elmúlik szeméről a hályog, kitisztul a látása, vagy legalább is másik síkból nézi és ítéli meg az egész drámát. Nem Harrietnek, neki kellene meghalnia. A legokosabb, amit tehet... Érzi, Harriet új frigyét képtelen túlélni. Szerelmi féltékenység gyötri? Megalázott férfihiúság? Az öregség lázadása-e ez a mások győztes és mohó fiatalsága ellen? Egy a fizikumában is még erőteljes, sóvár genie akart-e így meghalni inkább, semhogy a maga testi lemondásán és az imádottja mással való nászán érezze: ezentúl tisztára csak szellemmé kell absztrahálódnia? Ki tudná! Valami igen-igen bonyolult érzés lehetett, titokzatos és nehezen kielemezhető. Egyik utolsó levelében, az asszony új házasságát megelőző napon, 1908 április 11-én, Strindberg ezt írja, búcsúzóul: «Harriet! Nem fogom túlélni nászéjszakádat; nem csalódásból és nem is haragból, hanem mert ha képzeletemben megjeleníteni próbálom a történendőket, érzem, elhágy az élet. Hát legyen! Amikor te a nászéjszakádat, hadd ünneplem én a vérnászomat. Annyi mértéktelen szenvedésem után az úristen meg fogja nékem bocsátani. Mert kell hogy elmenjek, mielőtt még a jövendőbeliddel az én halhatatlan lelkemet bemocskolnátok. Mire való tűnődnöm tovább és mire jó kérdeznem magamat: - Hogyan meri az az ember illetni ezt a nőt? Aki az enyém... és akihez most mégis neki lesz majd joga"? Pedig nem, nem! Mert ez a nő nemcsak hogy az enyém, de egyben az én művem is ő! Belőlem, a leglelkemből maradt valami benne, örökre és kiirthatatlanul. Aki őt szennyezi be testi érintésével, egyben engem is bemocskol. Ha téged érint, engem is bepiszkol és ez az, amit nem tudok elviselni. Ezért kell, hogy idején örökre elmenjek!» ...Holott nem, nem halt belé. Még teljes négy évvel élte túl Harriet új házasságkötését. Volt feleségéhez intézett utolsó levele 1908 májusából való. Reménykedik, írja, hogy Harriet új frigye nem lesz boldog s hogy csalódása újra feléje fordítja majd a szívét. Igy lett-e? Amikor Harriet asszony annyi idő multán nyilvánosságra hozza e leveleket, nemcsak igazolni látszik a költőnek ezt az utolsó, önvigasztaló reménykedését, de ítéletet is mond és pálcát tör önmaga felett. Csakugyan, Harriet, amikor most végigtekint az élete történetén, minden változataival és eseményeivel, csalódásaival és megpróbáltatásaival, meg nem állja, hogy «ostoba és megfontolatlan» jelzőkkel illesse magát, amiért, úgymond, nem maradt mindhalálig egyedül azé a bomlott nagy emberé, aki szerette és aki soha nem is akart mást, mint szeretni őt, a maga lelki módján. A késő megbánásnak ezzel az expiáló gondolatával helyezi oda Harriet asszony e leveleket, Strindberg elgyötört lelkének Énekek énekét a szerelmes nőgyűlölő síremléke tövébe...
