Payday Loans

Keresés

A legújabb

Délvidéki tragédiánk 1944-45. PDF Nyomtatás E-mail
2012. január 25. szerda, 09:07

delvideki tragedia

"Erős igazsággal az erőszak ellen:
így élj, s nem kell félned, veled már az Isten."

Babits Mihály

Délvidéki tragédiánk 1944-45.


A Délvidék 1944-45 honlapot azzal a céllal hoztuk létre, hogy ösztönözze, elősegítse, és megjelenési lehetőséget biztosítson az 1944-45-ben a délvidéki magyarságot sújtó, tragikus események nem hivatalos kutatásával foglalkozóknak. A honlap támogatni szeretné a helyi kutatók eredményeinek rendezését, a kapcsolatos dokumentumaikat archiválja a tudományos igényű feldolgozás érdekében. A honlap a nyilvánosság tájékoztatásával támogatni kívánja az ártatlanul kivégzettek rehabilitálásának folyamatát is. Kegyeleti feladatok terén nyilvánosságot biztosítunk a megemlékezések szervezőinek, támogatjuk a helyi kezdeményezéseket, a tömegsírok megjelölését, méltó emlékhelyek létrehozását.
A korábbi időszak elhallgatásainak oldását, valós történelmünk e tragikus fejezetével kapcsolatos ismeretterjesztést fő feladatuknak tekintik a honlap szerkesztői.
http://www.keskenyut.hu/page/1

*

Délvidéki vérengzések
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Délvidéki vérengzések néven illetjük az 1944-45 telén a Délvidéken a jugoszláv kommunista partizánalakulatok által civil magyarok, németek és horvátok ellen brutális kegyetlenséggel elkövetett népirtást. A tömeggyilkosság áldozatai között magyarok voltak a legnagyobb számban, több tízezren.

Tartalomjegyzék
1 Az események
1.1 Atrocitások a jugoszláv csapatok délvidéki bevonulása során
1.2 A délvidéki népirtás, 1944-45
1.3 A vérengzés "indoklása"
2 Az áldozatok rehabilitálásának kérdése
3 Lábjegyzet
4 Irodalom
4.1 Magyar nyelvű
4.2 Angol nyelvű
4.3 Szerb nyelvű
5 Média
6 Külső hivatkozások
7 Lásd még

Az események
Atrocitások a jugoszláv csapatok délvidéki bevonulása során

A német és magyar hadsereg II. világháborús bűntetteinek megtorlása egész Jugoszláviában igen kegyetlen volt. Már 1944-ben a jugoszláv partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg délvidéki bevonulása során számos erőszakos esemény történt a német, magyar és horvát civil lakosság ellen. (A települések sorozatos kifosztása, kivégzések, kínzás, nemi erőszak, nők és gyermekek bántalmazása.) A munkaképes férfilakosságot a szovjetek több településről Szibériába deportálták. A katonai fosztogatás a templomokat és zsinagógákat sem kímélte, némelyiket teljesen lerombolták (óbecsei zsinagóga).

A délvidéki népirtás, 1944-45

A bevonuló jugoszláv partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Odelenje za Zastitu Naroda, vagyis Népvédelmi Osztály) állambiztonsági szerve ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezettek be Vajdaságban 1944. október 17-én. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntető eljárásokat kezdtek. 1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban - korra és nemre való tekintet nélkül - tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári lakosságot, a II. világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A gyilkosságokat számos esetben szadista kegyetlenséggel követték el.

„ „Voltak akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsanva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat; volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt.” ”
– Forrás: Teleki Júlia: Hol vannak a sírok?[1]


A kivégzések több helységben tömeges lincseléssé fajultak, a helyi szerb lakosság egy részének aktív részvételével. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés - fehér karszalag - viselésére kötelezték, és kényszermunkára lehetett hajtani.

Az áldozatok számát még mindig csak becsülni tudjuk. Újvidéken (Novi Sad) az akkori lóversenypályánál közel 2000 magyart végeztek ki. Szinte minden magyarlakta településen voltak kivégzések. A vérengzések során harmincöt katolikus papot, majdnem valamennyi helyben maradt plébánost is megkínozták és megölték. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly magyar honvédeket is. Becslések szerint az 1944-1945 telén meggyilkolt magyarok száma 20 000[2] és 45 000[3] között van, a témában járatos írónő, Teleki Júlia szerint, azonban ez a szám az 50 000-et is eléri.[4]

Az áldozatoknak még holtukban sem adták meg a végtisztességet: a holttesteket tömegsírokba dobálták. Nem egy esetben el sem temették a holttesteket: csak csatornákba, dögkútba dobálták, sintértelepen gyűjtötték őket. Előfordult, hogy egy tömegsírt exhumáltak, és a holttesteket enyvgyárban iparilag feldolgozták. A megmaradt sírokat - kevés kivételtől eltekintve - nyomtalanul beépítették: tetejükre épületeket, sportpályákat emeltek.[1]

A kivégzettek nevét, esetleges bűnüket, a kivégzés körülményeit, a nyughelyüket sohasem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé kiáltották ki valamennyiüket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csurog (Čurug), Zsablya (Žabalj) és Mozsor (Mošorin) teljes maradék magyar lakosságát - akik túlélték a vérengzést - mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyükről.[5]

1945-1948 között a következő helységekben működtek internáló táborok: Gádor (Gakovo), Tiszaistvánfalva (Bački Jarak), Körtés (Kruševlje), Molidorf, Rezsőháza (Knićanin), Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica). A táborokban becslések szerint több mint 70 000 német és magyar nemzetiségű polgári személy (nagyrészt öregek, asszonyok és gyermekek) vesztette életét éhség, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében.

A vérengzés "indoklása"

A magyar polgári lakosság között végrehajtott népirtást a hivatalos szervek akkor is és a későbbi évtizedekben is úgy állították be, mintha háborús bűnösöket vontak volna felelősségre szabályos eljárással, noha erre a legritkább esetben került sor.

A kivégzéseket és internálást a kommunista politikai vezetés általában „válasznak” tekintette a magyar csapatok újvidéki vérengzésére, amely három évvel korábban, 1942-ben történt. (Az Újvidék környéki partizánok támadásai váltották ki az 1942. január 12. és 15. közötti katonai razziát, amely Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy és néhány társa önhatalmú akciójaként több ezer szerb és zsidó polgári személy (köztük nők, gyerekek, öregek) meggyilkolásával végződött Újvidéken, Zsablyán, Csurogon, Mozsoron és Óbecsén (Bečej), amiért a tetteseket még 1943-ban a Horthy-rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták és halálra ítélték, majd a háború után Jugoszláviában háborús bűnösökként brutális módon kivégezték.)

További „indokként” jelölték meg azt, hogy amikor 1941. április 13-án sor került a Bácska visszacsatolására Magyarországhoz, a bevonuló magyar csapatok állítólag 8 500 szerb civilt öltek meg (köztük nőket, öregeket és gyerekeket). Ezt az állítást sosem támasztották alá adatokkal.[6]

Az áldozatok rehabilitálásának kérdése

Az 1945-ös délvidéki népirtásról a magyar állam sem a szocializmus idején, sem azóta hivatalosan nem nyilatkozott, és a nemzetközi nyilvánosság előtt soha nem tette szóvá a kérdést. Az eseményekkel kapcsolatos kutatások, valamint a tanulmányok publikálása a 1990-es években kezdődött meg Magyarországon.

Az alaptalan vádak alól sem az áldozatokat, sem hozzátartozóikat azóta sem mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták őket. A Tito által vezetett jugoszláviai rezsim a népirtást elhallgatta, és csak a magyar hatósági szervek által elkövetett 1942-es vérengzéseket hangoztatta egyoldalúan, ami a Délvidéken élő magyar közösségnek a legutóbbi időkig súlyos károkat okozott.

A 90-es években a Milošević-féle diktatúra tovább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában. A délvidéki magyarság első politikai szervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakulásától kezdve követelte a kutatások megindítását és a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkesség hatálytalanítását. A Milošević-rendszer bukása óta az új vajdasági parlament foglalkozni kezdett a kérdéssel. A vajdasági magyar pártok megkezdték egy központi adattár létrehozását, amelynek feladatai közé tartozik az emlékhelyek nyilvántartása, valamint a kutatási eredmények közzététele nyomtatott formában és az Interneten.(...)


http://hu.wikipedia.org/wiki/Délvidéki_vérengzések

LAST_UPDATED2