20:50, Vasárnap (január 22.), Duna World

Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok
színházi felvétel, 157 perc, 1990

rendező: Zsámbéki Gábor
író: William Shakespeare

szereplő(k):
Benedek Miklós
Szirtes Ági
Stohl András
Gazdag Tibor
Básti Juli

Dunaszínház

Illyria partjainál hajótörést szenved Viola. Fiúruhát öltve Orsino herceg szolgálatába szegődik, s olthatatlan szerelemre lobban új gazdája iránt. Orsino szíve azonban Oliviáért dobog. De vajon ki iránt táplál gyengéd érzelmeket Olivia? Kiért epekedik Malvolio, a sótlan udvarmester? Mit forgat fejében a butykos hű barátja, a tréfamester Böffen Tóbiás? Mi a szerepe egy vándorló gyűrűnek, egy elejtett levélnek, és a nevezetes sárga harisnyának? S vajon sikerül-e kibontani az összegubancolódott szerelmi szálakat, ostromlók és ostromlottak vajon egymásra találnak?

*

Shakespeare
VÍZKERESZT VAGY A MIT AKARTOK.
(Fordította: Lévay József)
http://mek.niif.hu/04500/04552/html/magyar.htm

BEVEZETÉS

Honnan vette Vízkereszt czímét e darab, melynek tartalma semmi összefüggésben sem áll ez ünneppel, erre nézve most már legfölebb találgatásnak van helye. Meglehet, azon véletlen körülménynek köszönte czímét, hogy először a vízkereszt ünnepén, január 6-án került színre; vagy talán Viola átöltözködése emlékeztette a költőt ez ünnepre, melyen szokásban volt álruhába öltözködni s álarcz alatt különféle tréfákat űzni. Más conjectura a második felvonás harmadik szinében vél újjmutatást találni a darab czímére. Tóbiás itt néhány szót énekel egy most már elveszett régi balladából. E szavak: „Oh deczember tizenkettő” (oh the twelfth day of December) a vízkereszt ünnepére vonatkoznak, mely onnan nyerte angol nevét (Twelfth-Night), mivel karácsony után a tizenkettedik napra esik. De elveszvén e ballada többi része, csak sejthetjük, hogy magyarázatot foglalhatott magában a darab czímére nézve; miben állt e magyarázat, azt nem tudhatjuk. A mi a darab második czímét: a mit akartok – illeti, lehet, hogy a költő a főczím határozatlanságára való tekintettel tette hozzá, mintha ezt akarná mondani: a Vízkereszt czím nem tartozik tulajdonképen e darabhoz, azért adhattok neki más czímet is, a minőt akartok.

Nyomtatásban először az 1623-ki folio-kiadásban jelent meg; de már jóval előbb színre kerülhetett s nem tartozik a költő legkésőbbi művei közé. Származási idejét 1598. és 1602. közé kell tenni. 1598. előtt nem kerülhetett színre, mert nincs megemlítve Meres ez év lajstromában Shakspere vígjátékai közt; viszont hogy 1602. előtt már színre került, bizonyítja John Manningham kézirati naplója, melynek egyik helye így szól: „Ünnepünkön (1602. február 2.) láttunk egy Vízkereszt vagy a mit akartok czímű színdarabot, mely nagyon hasonlít a Tévedések vígjátékához vagy Plautus Menechmijéhez, de leginkább az Inganni czímű olasz darabhoz. Van benne egy jó cselszövény, melyben elhitetik a házfelügyelővel, hogy özvegy úrnője szerelmes belé, levelet koholva, mintha az úrnőtől jönne, mely általános kifejezésekben elmondja, mit szeret legjobban benne, megszabva mozdulatait, meghatározva öltözékét stb., azután midőn a kivitelhez fog, elhitetik vele, hogy őrültnek tartják.” A mit a naplóíró itt beszél, abból kitűnik ugyan, hogy reá nézve új volt a darab; de még nem következik, hogy egyáltalában akkor került volna először színre. Ben Jonson „Every man out of his Humour” czímű vígjátékában, mely 1599-ben jelent meg, némelyek a Vízkeresztre való czélzást véltek találni ez oldalvágásban: „Más ellenvetéssel van bajom, melyet talán a szerző ellen lehetne fordítni, hogy tudniillik vígjátékának tartalma egészen más fajta lehetne; például egy herczeg, ki egy grófnőbe szerelmes, a grófnő a herczeg fiába szerelmes és a fiú a grófnő szobalányába; az ilyen összevissza-szeretkezés, hozzá egy bolonddal, mint szolgával, többet ér, mint az, a mi természetesnek és a körülményekhez mértnek látszik.” Akár van ebben czélzás a Vízkereszt bonyodalmára, akár nincs: semmi külső vagy benső ok nem gátol, hogy származását 1599-re tegyük, mikor már Ben Jonson is ismerhette; bizonyosnak azonban csak annyit lehet elfogadnunk, hogy sem 1598. előtt, sem 1602. után nem kereshetjük születési évét.

Ez időszakba, a költő fejlődésének virágkorába illik be legjobban a darab egész hangja is, az erő és jó kedv teljessége, a mély emberismerettel rajzolt alakok, az ellentétek könnyed és tökéletes kiegyenlítése s az emberi gyöngeségek kedves költői megvilágítása, mind oly tulajdonságok, melyek a darabot Shakspere vígjátéki kincstárának gyöngévé teszik, s mind olvasásban, mind színpadi előadásban biztosítják számára a legkellemesebb hatást. Magyarúl Lévay József fordításában jelent meg a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában; ugyane fordításban került színre a nemzeti színházban 1879-ben, hol azóta állandóan a játékrend kedvelt darabja.

Shakspere közvetlen forrása valószínűleg Barnaby Rich „Farewell to Military Profession” (Búcsú a katonai hivatástól) czímű munkája volt, mely 1581-ben jelent meg. Apollonius és Silla története, melyet különben e gyüjtemény Bandello második kötetének 36-dik novellájából vett, kivonatban így szól:

Midőn Konstantinápoly még a keresztények kezében volt, élt ott egy Apollonius nevű nemes és gazdag herczeg, ki saját költségére hadjáratot indítván a török ellen, okossága és vitézsége által nagy hírre tett szert. De hazatértében szétszórta hajóhadát a vihar és őt magát Cyprusba hajtotta, hol a helytartó, Pontus, tisztelettel és vendégszeretőleg fogadá. Pontusnak két gyermeke volt: Silvio, ki akkoriban Afrikában harczolt, és egy kitűnő szépségű leány, Silla.

Silla heves szerelemre gyuladt atyjának ifjú hős vendége iránt s ezt épen nem titkolta el. Apollonius, vagy járatlan lévén a szerelmi dolgokban, vagy mivel még egészen harczi hangulattal volt eltelve, nem ügyelt rá, s többet törődött hajója kijavításával és visszaútazási készületeivel, mint a szép szűz előzékenységével. Végre minden rendbe jött, elvitorlázott és szerencsésen Konstantinápolyba érkezett. De Silla, távozása óta, csak azon gondolkozott, hogyan követhesse őt. Mindent megvallott hű Pedro szolgájának s könyek közt esedezett segítségeért. Ez rábeszéltette magát s egy Konstantinápolyba induló gálya kapitányával kicsinálta, hogy őt és húgát (mert ennek adta ki Sillát) vigye magával mint útasokat. Szerencsésen útra keltek, de útközben Silla nagyon is meg talált tetszeni a kapitánynak. Mivel minden ajánlatát visszaútasítá, a kapitány már erőszakot készült ellene használni, midőn heves vihar tört ki és a hajót a parthoz csapta. Silla egy ládán a partra jutva, egyedül látta magát: a hajó egész népét, még Pedrot is, elnyelték a habok. Nem találta tehát jogtalannak, ha tulajdonának tekinti a ládát, melyen megmenekült. Tekintélyes összeg pénzt lelt benne és férfiruhákat, s mivel a hajón tett tapasztalata szerint veszélyesnek tartá leányruhában indulni útra, férfiúnak öltözött és fölvette testvére, Silvio nevét.

Ily módon Konstantinápolyba jutott, hol felkereste Apollonius herczeg palotáját, hogy szolgálatába álljon. A herczeg mindig kész volt idegeneken segítni és örömmel felfogadta a szép fiatal embert. Silla itt annyira kitűntette magát, hogy a herczeg állandóan maga mellé vette. Folytonosan körülötte volt, reggelenkint segítségére állt az öltözködésben, rendben tartotta szobáját; és rövid idő múlva senki más nem bírta annyira a herczeg bizalmát.

Ez időtájt élt e városban egy előkelő ifjú özvegy, kinek férje nem rég meghalt és nagy gazdagságban hagyta őt hátra. Julinának hívták, s nem csak a leggazdagabb, hanem a legszebb is volt a konstantinápolyi nők közt. Ennek kegyét kezdte Apollonius komolyan keresni, s a kérők szokása szerint nemcsak szép szavakat, bús sóhajokat küldött imádottjának, hanem leveleket, lánczokat, karpereczeket, gyűrűket, írótáblákat, drága köveket, és még isten tudja, mi mindent, habár Cyprus szigetén alig értett a szerelemhez, holott félig eléje vitték, de most buzgó növendék lett ez iskolában s már megtanulta első leczkéjét, azaz fájdalmasan beszélni, szomorúan nézni, nagy igéreteket tenni, szolgálatra készen állni s mindent a nő kedvére tenni; és már a második leczkébe fogott, azaz bőkezű jutalmakba, gazdag ajándékokba, gyöngéd levelekbe. És ki lett volna alkalmasabb követ Julinához, mint hű szolgája, Silvio? Ebbe helyezte minden bizalmát s arra szánta őt, hogy ajándékokat és szerelmes leveleket küldjön általa.

Julina, ki az ifjú Silviot ily módon gyakrabban látta, s észrevette tökéletes szépségét és kellemét, lassanként épen oly nagy hajlandóságot kezdett érezni a szolga iránt, mint az úr ő iránta; és midőn Silvio egy ízben hozzá ment s igen sürgetőleg és komolyan kezdte előadni ura kérését, félbeszakítá beszédjét és mondá: Silvio, nekem nem elég, a mit uradért mondál; jövőre beszélj magadért vagy ne mondj semmit. Silla elnémult, s önmagában a szerelem vaksága fölött panaszkodott, mely oda vitte Julinát, hogy megvessen ily nemes herczeget s azt válaszsza ellenében, kitől a természet megtagadta hajlamának megjutalmazását.

Ezalatt a valódi Silvio, Silla testvére, visszatért Cyprusba atyja udvarához és ott meghallotta húga elszökését. Azt sejté, hogy erre szerelmi viszonya vezette, melyet Pedro szolgájával folytatott, ki vele egy időben eltűnt. Ám Silvio jobban szerette Sillát saját élténél, mert édes testvére volt apai és anyai részről, s alakjukban és arczukban annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy csak ruhájokról lehetett egymástól megkülönböztetni. Ezért megfogadta Silvio atyjának, hogy Sillát fölkeresi és Pedron bosszút áll. Útra kelt és sok várost beútazott a nélkül, hogy kettejök felől valamit hallott volna, így végre Konstantinápolyba jutott. A mint ott egy este a bástyákon kívül sétált, találkozott Julina asszonynyal, s mivel ez őt régi ismerősének tartá, így szólt hozzá: Silvio úr, ha nem vagy igen nagy sietségben, engedj rövid beszélgetést, mivel ily szerencsésen találkoztunk. Silvio csodálkozott, hogy idegen létére, ki legfölebb két napja tartózkodik a városban, nevén szólítják; de udvariasan eléje lépett s kivánságát tudakolta. Julina kissé hátraküldé kiséretét, azután így szólt: Semmi más nem bírt e lépésre, mint jóakaratom és baráti szeretetem; vonakodásod azonban arra a gondolatra vezet, hogy a férfiak inkább az után törekednek, a mit nem érhetnek el, mintsem azt becsülnék, a mit szabadon és tartózkodás nélkül kínálnak nekik. Ha tehát az, a mit kínálok, csekélyebb értékűnek látszik előtted, mivel oly bőkezű vagyok vele: az csak saját felfogásodban rejlik; mert sok nemes férfi kérte és kéri tőlem azt, a mit önként akarok neked adni, s a mit te megvetsz vagy legalább nem becsülsz nagyra.

Silvio nem lehetett kétségbe a felől, hogy a hölgy másnak tartja, de nagy együgyüségnek vélte volna figyelembe nem venni a szerencse ily kegyét. A kiséretből látta, hogy a nő magas rangú; azonkívül látta nagy szépségét s mozdulatainak kellemét; lehetetlen volt hát elútasítnia s a következőképen felelt: Ha eddig nem cselekedtem illően és megvetettem a kegyet, melyben oly gazdagon részesítél, úgy bocsánatodat kérem a múltért, és a mai naptól fogva Silvio kész minden méltányos kárpótlásra, a mi tehetségében áll és kivánságodnak megfelel. Nagyobb örömet nő nem érezhetett, mint Julina e szavakra. Úgy hát Silviom, mondá, ne mulaszd el, holnap estebédre hozzám jönni, a hol beszélni fogunk a kárpótlásról, melyet nyujtanod kell számomra. Silvio örömmel megigérte s mindketten igen megelégedetten váltak el. Előbb azonban tudnia kellett, kivel van dolga; szerencsére egy arra járótól megtudta a hölgy nevét, állását és lakását.

Másnap este hat órakor Silvio megtevé az igért látogatást, mely alkalommal minden kivánságuk szerint ment, csakhogy Julina egyik tál ételből sokat evett és negyven hétre elrontotta a gyomrát. Napkeltekor Silvio elbúcsúzott és midőn hideg vérrel megfontolt mindent s el kellett ismernie, hogy itt bizonyára félreértés forog fenn, aggódni kezdett a következményektől s elhagyta Konstantinápolyt, hogy más görög városokban keresse húgát.

Apollonius herczeg, ki hosszú udvarlása után sem jutott közelebb czéljához, Julinához ment, hogy határozott nyilatkozatot követeljen tőle. A hölgy nem nevezte meg Silviot, de kijelenté, hogy már másnak kötötte le szavát és hűségét. Mire a herczeg viszonzá: Így hát bele kell nyugodnom, habár nehéz szívvel, mert szabad vagy s azt választhatod, a kit akarsz. De midőn Julina kérte, adja beleegyezését választásába, így felelt: Nem, bizonyára soha sem fogok beleegyezni abba, hogy más férfié légy. Sokkal jobban szerettelek, hogysem könnyen és jó kedvvel lemondjak rólad; de mivel nem áll hatalmamban, hogy meggátoljam választásodat, a jövőben saját kényedre hagylak s búcsút veszek tőled. És ezzel szomorúan haza tért.

Míg Julina házában volt, szolgái beszélgettek Julina cselédjeivel s megtudták tőlök, mily szívesen fogadta Silviot. Nemsokára a herczeg fülébe jutott a dolog, ki egy perczig sem kétkedett, hogy Silvio az ő szerencsés vetélytársa, és börtönbe vetteté. Hiába erősíté ártatlanságát a boldogtalan, a herczeg nem ingott meg hitében.

Midőn Julina megtudta, mily keményen bántak kedvesével, a herczeghez ment, megvallotta Silvioval való viszonyát és szabadon bocsátását kérte. A herczeg tüstént előhivatá és így szóla hozzá: Nem volt elég, hogy visszaéltél bizalmammal, hanem hazugságaid és hitszegő biztosításaid által meg is csaltál, s nemcsak ellenem vétkeztél, a kit igen együgyünek tarthatsz, hanem különösen isten ellen, kinek nevére hivatkoztál hazugságaid mellett. Tökéletes ártatlanságának tudatában így felelt Silvio: Alázattal kérlek, nemes herczeg, hallgasd meg türelmesen mentségemet. Távol legyen tőlem, hogy még fokozni akarjam haragodat, mert istenemre mondom, hogy a világon semmit sem becsülök annyira, mint kegyelmedet és jó akaratodat. Csak a vádak alól akarom tisztázni magamat, melyeket hamisan emelnek ellenem, s melyek, mint hallom, Julina asszonyságtól indulnak ki. Mivel ő most jelen van itt, kérem, tegyen bizonyságot mellettem.

Julina azt hivén, hogy Silvio félelmében tagad mindent, igyekezett megnyugtatni őt s elbeszélte szerelmi viszonyuk egész történetét. De mivel Silvio még most is, daczára Julina könyeinek, megmaradt tagadása mellett, a herczeg annyira dühbe jött, hogy keresztűl akarta szúrni. Alig engedtek abbeli kérésének, hogy Julinával egy perczre négy szem közt beszélhessen és a felindult Julina alig akart ebbe beleegyezni. De ekkor a vélt Silvio meggyőzte őt női neméről, s feltárta előtte származását és Apolloniushoz való szerelmét. Julina mindent közlött a herczeggel s hazamenve kétségbeesetten házába zárkózott, hogy soha többé ne lássa a napvilágot.

Midőn az elbámult herczeg erősebben szemügyre vette hajdani szolgáját, könnyen felismeré benne Sillát, Pontus herczeg leányát; megölelé és mondá: Ne gondolj a történtekre, s fogadj el engem, ki jobban örülök viszontlátásodnak, mintha az egész világ parancsomra állna. Hol láttak valaha ily odaadó szerelmet! Te, ki az udvari kényeztetések és élvezetek közt nőttél fel, koczkára tetted személyedet, nem rettegtél semmi vésztől s nem riadtál vissza a legaljasabb szolgálattól. Rögtön a legügyesebb mesterek után küldetett, kik pompás női ruhákat készítettek, és lehető hamar megülte lakodalmát Sillával. E különös esemény híre csakhamar elterjedt egész Görögországban és Silvionak is fülébe jutott, ki rögtön Konstantinápolyba sietett, hol Apollonius nagyon szívesen látta és Julinához vezette. Tüstént házasságra keltek és e nász jóvá tett minden szenvedést, melyet Julinának oly sokáig kellett viselnie.

Ez az elbeszélés forrása a vígjáték egyik felének. Viola átöltözése, szolgálata Orsino herczeg udvaránál, Orsino szerelme Olivia iránt, Viola küldetése, Olivia szerelme Viola iránt, Viola és Sebastiano összetévesztése, mindez nem más, mint Silla, Apollonius, Julina és Silvio története. Csakhogy a mi az elbeszélőnél merő külső bonyodalom, átöltözésből és hasonlóságból származó félreértés, azt a költő mély emberismerete alakjainak igaz festése által élethű és feledhetetlen hatású képpé varázsolja, melyben a szerelem pajkos szeszélyének játékát, a szerelem komikumát, a legkülönfélébb változatokban, a legalsótól a legmagasabb fokig, megtestesülve szemléljük. Orsino szereti Oliviát, vagy inkább csak hiszi, hogy szereti. Szerelme nem a szív ellenállhatatlan szenvedélye, hanem a képzelem játéka, a szerelmi gyermekbetegség, mint egy Shakspere-magyarázó mondja, mely megelőzi a valódi szenvedélyt, mint Romeo szivében Róza képe Júliáét. Ez az a tökéletlen, úgynevezett diákos szerelem, mely nem merész törekvésre, férfias elhatározásra, törhetetlen küzdésre, hanem sóhajtozásra, ábrándozásra, holdvilágos érzelgésekre ragad. A herczeg nem tesz egyebet, mint hogy egyre-másra küldi a kérőket Oliviához, fűnek-fának panaszolja szerelmi bánatát s tétlen epedésében virággal, lombokkal, zenével veszi körűl magát.

Ha a zene szerelmünk tápja, fel!
Hadd élvezem tulzón, hogy a betelt vágy
Legyen beteggé és úgy haljon el.
Ama dalt még! Az olyan elhaló volt:
Oh! az fülembe édes hang gyanánt ért,
Mely egy ibolya ágy fölé lehel,
És illatot lop s ád.

Aztán jő küldötte s tudtára adja, hogy Olivia el sem fogadta. A visszaútasított szerelmes nem tud egyebet mondani és tenni, mint:

El! kellemes virágágyak közé:
Szerelmünk dúsan hajt, ha lomb födé.

Mikor később Viola ismét rossz hírrel tér vissza, megint nem tud egyebet tenni, mint muzsikáltatni magát, akár egy elbúsúlt falusi legény.

Zenét nekem…
Még azt a dalt csak jó Cesario,
A tegnap esti ódon régi dalt,
Nagyon enyhitni látszott az kinom’.

Ez a szerelem nem is érdemel mást, mint folytonos visszaútasítást. De a szép Oliviával épen úgy tréfát űz a szerelem pajkos istene. Ő, a kinek kegyéért annyian esengnek, s a ki hidegen el tudja útasítani a szép és gazdag herczeg hódolatát, szerelmes lesz egy átöltözött leányba. Ezer szerencse, hogy e leánynak fiú testvére van, a ki szakasztott mása, s a ki egész véletlenűl és minden fáradság nélkül jut a nagy szerencséhez, melyet húgának szépsége készített számára. Így űzi bohókás játékát a szerelem pajzán szeszélye a többiekkel is. Egyiket sem kíméli meg: az együgyü falusi bangót, Keszeg Andort, a ki szintén a bájos Oliviára emelte bárgyú szemét; a korhely, részeges Böffen Tóbiást, a ki a furfangos kis szobalány hálójába és papucsa alá kerűl; a felfuvalkodott ostoba Malvóliót, kit legnevetségesebbé tesz valamennyi között; s még azt az egyetlen lényt, ki bátor elhatározással és kitartással tör czélja felé, Shakspere női alakjainak egyik legkedvesebbikét, az egyszerre merész és szende Violát sem kíméli meg csintalan tréfájától, midőn másnak szerelmi izeneteket vitet általa épen attól a férfitól, a kit ő szeret, és leány létére kiteszi a szerelmes Olivia vallomásainak s belekeveri egy nevetséges párbajba.

A darab komikus alakjai: sir Toby Belch és sir Andrew Aguecheek, (kiket a magyar fordítás találóan Böffen Tóbiás és Keszeg Andor nevekkel ültetett át), valamint a bohócz, Mária, Fábián és Malvólió, mind Shakspere leleményének szülöttei, úgy szintén a köztük és általuk támadt bonyodalom, melynek hőse Malvólió. Ez a vígjátéknak bohókás fele, s hatás tekintetében kiválóbb része, nemcsak a mostani közönség előtt, melyet jobban mulattat Malvólió felsülése, mint Orsino szerelmi epekedése, hanem már a költő korabeli színpadon is, a mint Manningham naplója bizonyítja, mely saját benyomása után mondva el a látott darabot, Malvólió és nem Orsino történetét beszéli el. Malvólióban nemcsak a nagyképű szamarat teszi a költő nevetségessé, hanem azt a felekezetet is, mely akkoriban már kezdte fölemelni fejét Angliában, s nemsokára diadalra jutva hadat izent minden vidámságnak és művészetnek. „Az ilyen ördöngös puritán, mondja róla Mária, mindig színmutató szamár, a ki a czifra szavakat könyv nélkül betanulja s nagy hűhóval tovább adja.” A puritán képmutatás alig félszázad mulva úrrá lett Angliában, bezárta a színházakat, hosszú időre feledésbe temette Shaksperet, s a költő prófétai szelleme ezért állt bosszút Malvólió halhatatlan alakjában.
CSIKY GERGELY