21:30, Csütörtök (január 19.), Duna World

Shakespeare: Macbeth
1997

szereplő(k):
Scherer Péter
Nyakó Júlia
Horváth Lajos Ottó

Dunaszínház
Tévéjáték Shakespeare drámájából

Macbeth, a skót nagyúr és háborús hős enged pusztító erejű hatalomvágyának, s három boszorkány gonosz sugallataitól megrészegülve, Lady Macbeth unszolására a nagyravágyó nemes meggyilkolja Duncan skót királyt, s helyébe maga lép a trónra. Hogy elhárítsa megjövendölt bukását, Macbeth tovább süllyed a gyilkosság és az erkölcsi züllés fertőjében, miközben feleségét egyre inkább hatalmába keríti a bűntudat okozta őrület.

*

Shakespeare

MACBETH.

(Fordította: Szász Károly)
http://mek.niif.hu/04500/04585/html/magyar.htm

BEVEZETÉS

Macbeth az 1623-ki folio kiadásban jelent meg először nyomtatásban. Hogy mikor kerűlt színre, nem lehet biztosan megállapítani. Dr. Forman naplója bizonyítja, hogy a Globe-színházban 1610. ápril 20-án Macbeth előadását látta. Részletesen és naiv aprólékossággal mondja el a napló-író a darab meséjét, a miből azt lehet ugyan következtetni, hogy ő a darabot először látta, de nem azt, hogy általában akkor kerűlt volna először színre. A három királyság egyesülésére tett czélzás (IV. felv. I. szín) azt sejteti, hogy Macbeth származási ideje közelebb jár az 1603-ik évhez, s ebből, valamint egyéb ismertető jeleiből, melyeket a jegyzetekben bővebben fölemlítünk, e dráma születését az 1603-ik és 1606-ik év közé tehetjük.

„Shakspere szellemének legnagyobb munkája, a legmagasztosabb és leghatásosabb dráma, melyet a világ valaha látott”, a mint az angol Drake nevezi Macbethet, – Shakspere minden tragédiáját felülmúlja az egységes, hatalmas cselekvény, a gazdag költői szinezés, a felséges, merész, megrázó hang tekintetében. A többi tragédia közűl leginkább Othello-val lehet összehasonlítni. Mindkettőnek tárgya egy erős szenvedély: itt a féltékenység, amott a nagyravágyás. Mindkettőben látjuk a szenvedély születését, növekedését, gyarapodását, míg végre óriási nagyságában áll előttünk, hatalmába keríti az egész embert, s ellenállhatatlanúl, feltartóztatás nélkül ragadja a bűnre és bukásra, másoknak és önmagának megsemmisítésére. Mindkét dráma hősében a természet őserejét, a társadalmi finomítás által meg nem csökkentett férfiasságot látjuk, kik magasan felülemelkednek a közönségesség színvonalán, s kiknél az erény és bűn egyaránt nagyobb arányokat ölt. A ős anyagban, melyet a természet összehalmozott, roppant táplálékot talál a szenvedély tüze s óriási magasságra csapnak fel lángjai. Othello és Macbeth alakja kellett ahhoz, hogy megismerjük a féltékenység és nagyravágyás indulatainak nagyságát; mindent elpusztító elementáris erővel nyilatkoznak bennök e szenvedélyek, melyek kisebb szabású emberekben, egy Arnolpheban, egy Jourdain úrban, nevetségesek szoktak lenni.

Macbeth szenvedélye mint pusztító vihar vonúl végig szemünk előtt az egymást követő erőszakos események szilaj rohamában, s megfelelő előadásban soha sem tévesztheti el valóban megrázó, mélyen tragikus hatását. Ez magyarázza meg azon kiváló helyet, melyet az európai színpad történetében elfoglal. Magyarországban a régi színlapokon már e század elején, 1812-ben előfordul Macbeth, és többen próbálkoztak meg lefordításával. Kazinczy Ferenczen kívül, kinek fordítása kézirat maradt, Éder György német átdolgozás alapján fordította le; szintén német alapon készült Egressy Gábor fordítása, melyet eleinte a nemzeti színház használt. Midőn 1830-ban Shakspere műveinek gyűjteményes kiadására az első kisérlet történt, ennek első és utolsó kötete Macbeth volt, Döbrentei Gábor fordításában. „Érdemes munka mondja erről Greguss, nemcsak a fordítás gondos, az eredeti formájához ragaszkodó, nem ritkán erélyes és kifejező voltánál fogva, hanem azért is, mert minden szükséges tudni valóval egyben-másban az elégen túl is, föl van szerelve. A darab, színpadi tekintetekből, meg van kurtítva, de a kihagyott helyeket külön mellékletben megtaláljuk. A fordító a legjobb angol bírálók jegyzeteivel világosítja fel a szöveget, közli Holinshed krónikájának Duncan és Macbeth történetére vonatkozó részét, magyarázza Macbeth és Lady Macbeth indulatait az olvasó, de különösen a színjátszó számára, végűl pedig jellemzi Quin és Garrick jeles szinészeket.” – A Kisfaludy-társaság teljes Shakspere-kiadásában Szász Károly fordításában jelent meg; ugyanezt használja a nemzeti színház is 1867 óta.

Drámája tárgyát Shakspere Holinshed krónikájából (History of Scotland) merítette. Mint római drámáiban Plutarchot, úgy követi itt is lépésről lépésre forrását, egész jeleneteket, néha még a dialogokat is átvéve; s itt is, mint római drámáiban, fényes példáját nyújtja annak, hogyan élteti a költő ihlete a száraz eseményeket, színt és mozgást adva a tények halmazának, benső indokaikkal kötve össze a külső eseményeket, drámává emelve föl a történetet. Holinshed krónikájának alább következő részletei, egybehasonlítva a dráma megfelelő eseményeivel, szemlélhetővé teszik ez átalakulást.

„Nemsokára különös csoda történt – beszéli a krónikás – mely Skótországban sok bajnak lett szülő anyja. Történt, hogy Macbeth és Banquo Fores felé útaztak, hol akkoriban a király tanyázott, s minden kiséret nélkül haladtak erdőn és mezőn, midőn egyszerre egy erdei tisztás közepén három különös ruháju és vad külsejű asszony állt eléjök, kik egy régebbi világ teremtményeinek látszottak. Mialatt csodálkozva néztek reájuk, egyikük megszólalt és mondá: „Üdvözlégy Macbeth, Glammis thánja!” (mert atyja, Sinell halála által nem régen jutott e méltóságra.) A második így kiáltott: „Üdvözlégy Macbeth, Cawdor thánja!” A harmadik pedig mondá: „Üdvözlégy Macbeth, Skóczia leendő királya!” Erre így szólt Banquo: „Miféle asszonyok vagytok ti, kik irántam oly kevés kedvezést mutattok, holott társamnak legmagasabb méltóságokat, sőt királyságot is igértek, nekem pedig semmit?” „Igen,” felelt az első asszony, „nagyobb jótéteményt igérünk neked, mint neki; mert uralkodni fog ugyan, de szerencsétlen vége lesz és nem hagy hátra ivadékot; holott te nem fogsz ugyan uralkodni, de ivadékaid lesznek, kik megszakítás nélkül fognak uralkodni Skótország fölött.” Erre rögtön eltűntek szemök elől az asszonyok. Ezt Macbeth és Banquo eleinte csak a képzelet csalódásnak tartá, úgy hogy Banquo Macbethet tréfából Skóczia királyának, őt pedig Macbeth sok király atyjának szólítá. Később azonban általános lett a vélemény, hogy ez asszonyok vagy boszorkányok voltak, mintegy a sors istennői, vagy valamiféle nymphák vagy tündérek, kik jóstehetséggel bírtak, mert minden épen úgy történt, a mint előre mondták. Mert nemsokára, midőn Cawdor thánját felségárulás miatt Foresben kivégezték, javait és hivatalait a király bőkezüleg Macbethre ruházta…”

„A reá következő éjjel, estebéd után, Banquo tréfálva így szólt Macbethhez: „Nos, Macbeth, megkaptad, a mit a két testvér jósolt; még csak az hiányzik, a mit a harmadik igért.” Erre meghányta e dolgot fejében Macbeth, sőt gondolkozni kezdett, hogyan juthatna a királysághoz. De azt mondá magának, hogy egy ideig várnia kell, s ezt is meghozza az isteni gondviselés, mint a többit…”

„Nemsokára azonban történt, hogy Duncan király, kinek két fia volt nejétől, Siward northumberlandi gróf leányától, az idősebbet, kit Malcolmnak hivtak, Cumberland herczegévé tette, hogy ez által utódjává legyen halála után a trónon. Ez nagyon bántotta Macbethet, mert látta, hogy ez intézkedés meghiúsítja reményeit. (Mert az ország régi törvényei szerint ha az, kinek következnie kellett, nem volt elég idős a királyság átvételére, az foglalta el helyét, ki vérségre legközelebb állt hozzá.) Fontolgatni kezdé tehát, hogyan nyerhetné el erőszakkal a királyságot, s azt hivé, helyes oka van a visszavonásra, mert Duncan minden lehetőt megtett, hogy megfoszsza őt minden jogtól és igénytől, melylyel később talán birhatna a koronára…”

A három boszorkány szavai, melyeket előbb hallottatok, nagy mértékben buzdították; de még inkább bíztatta neje a király megtámadására, mert rendkívül nagyravágyó volt és kiolthatatlan vágy égeté a királyné czíme után. Végre tehát, miután közölte szándékát bizalmas barátaival, kik között Banquo volt az első, megölte a királyt Enuernsben, vagy mint némelyek mondják, Botgosuaneban, uralkodása hatodik évében. Ezután meghittjei által királylyá kiáltatta ki magát és Sconeba ment, hol általánosan megegyezéssel, ős szokás szerint reá ruházták a királyi méltóságot. Duncan holttestét először Elginebe vitték és ott királyi módon eltemették; később azonban elvitték innen és Colmekillbe szállították, hol őseinek sírboltjába helyezték urunk születése után az 1046-ik évben…”

„Malcolme Cammore és Donald Bane, Duncan fiai, életöket féltve (mert jól tudták, hogy Macbeth trónja megerősítése végett üldözni fogja őket,) Cumberlandba menekültek, hol Malcolm egész addig maradt, míg szent Edvárd, Etheldred fia, vissza hódította Angliát a dánoktól; és ez Edvárd a legbarátságosabb módon fogadta Malcolmot. Donald pedig átment Irlandba, hol ez ország királya a legszívesebben fogadta…”

„Macbeth uralkodása eleinte üdvösnek látszott, de nemsokára megmutatta valódi mivoltát, midőn igazság helyett kegyetlenséget gyakorolt. Mert a lelkiismereti furdalás (mint minden zsarnokot és jogtalan bitorlót) folytonos félelemben tartá, hogy számára is azon kehely készül, melyet ő nyújtott elődjének. A boszorkányok szavai sem mentek ki elméjéből, kik midőn neki igérték a királyságot, azt egyszersmind Banquo ivadékának is megigérték. Meghítta hát Banquot, Fleance nevű fiával, estebédre, melyet számukra készített. Itt Macbeth szándéka szerint mindkettőt rögtöni halálnak kellett érni bizonyos gyilkosok kezétől, kiket e czélra felbérelt, megparancsolván nekik, hogy Banquot és fiát a palotán kívül, midőn házukba visszatérnek, megöljék, nehogy az ő háza rossz hírbe jusson és ő annak idején igazolhassa magát, ha valamivel vádolnák vagy valami gyanú támadna ellene…”

„De az éjjeli homály védelme alatt úgy történt, hogy míg az atyát megölték, a fiú a mindenható Isten segítségével, ki őt jobb szerencsére tartá fel, megmenekült e veszélytől…”

„Macbeth kényszeríté thánjait, hogy részt vegyenek a Dunsinane vár építésében, Macduff azonban nem engedelmeskedett e parancsnak, s Macbeth haragra gyuladt e miatt. Nem is vesztette el elméjéből a nevezett Macduffot, vagy mert igen nagynak tartá hatalmát, vagy mert bizonyos varázslóktól, kiknek szavára sokat tartott, azt hallá, hogy őrizkedjék Macdufftól, ki az alkalmas időt keresi megbuktatására. És bizonyára meg is ölette volna Macduffot, ha egy bizonyos boszorkány, kinek szavára igen sokat adott, meg nem jósolja neki, hogy soha sem fogja anyaszülte férfiú megölni, s le sem győzhetik, míg a birnanei erdő meg nem indul Dunsinane ellen…”

„E jövendölés minden félelmet kiűzött Macbeth szívéből, mert meggyőződött, hogy kedve szerint cselekedhetik, a nélkül, hogy büntetéstől kellene tartania; mivel az egyik jóslat szerint lehetetlennek tartá, hogy őt valaki megölje, a másik szerint, hogy legyőzhetik. E csalárd remény sok kegyetlenségre és alattvalóinak erőszakos elnyomására csábítá. Végre rászánta magát Macduff, hogy életének megmentése végett Angliába meneküljön és Malcolmnak segédkezet nyújtson a skót korona visszaszerzésében. De ezt nem végzé elég titokban, mert Macbeth tudomást nyert róla. Hiszen a királyoknak, mint mondják, oly éles szemük van, mint a hiúznak, és oly nagy füleik, mint Midasnak. Mert Macbeth minden nemes házánál bérében tartott egy vagy más embert, ki minden tudtára adott, a mit ott mondtak vagy tettek, és e kémkedés által leigázta országa nemeseinek legnagyobb részét…”

„Nemsokára, hogy megtudta, hova ment Macduff, nagy sereggel gyorsan Fife ellen vonult s ostrom alá vette a várat, hol Macduff lakott, remélve, hogy ott fogja találni. A kik a házban laktak, minden ellenállás nélkül kinyitották a kapukat és bebocsátották, nem gondolva semmi rosszra. Mindennek daczára a legkegyetlenebb módon megölette Macduff nejét és gyermekeit, mindazokkal együtt, kiket a házban talált. Macduff javait is lefoglalta, őt magát árulónak nyilvánította és száműzte országának minden részéből. Macduff azonban már megmenekült a veszélytől és Angliába ment Malcolme Cammorehoz, megkisérlendő, mily segítséget nyerhet támogatásától, hogy neje, gyermekei és barátjai kegyetlen meggyilkolását megbosszúlja.…”

„Malcolmhoz érkezve lefesté előtte, mily nagy nyomorba sülyedt Skóczia a zsarnok Macbeth borzasztó kegyetlenségei miatt. Népe azért halálosan gyűlöli és semmit sem kiván oly forrón, mint megszabadulni a rabszolgaság ez elviselhetetlen igájától. Midőn Malcolm hallá Macduff szavait, melyeket fájdalmas hangon monda el, mély sóhajra fakadt hazájának szomorú sorsa fölött, mire Macduff a legkomolyabb szavakkal sürgeté, szabadítsa meg a skót népet ily kegyetlen és vérengző zsarnoktól, minőnek Macbeth annyi tette által mutatta magát. Könnyű feladat lenne ez reá nézve, nemcsak jogára való tekintetből, hanem azért is, mert a nép komolyan kivánkozik bosszút állni a sok kegyetlenségért, melyet Macbeth rossz uralkodása és erőszakoskodásai miatt naponkint szenvedni kénytelen. Ámbár Malcolmot nagyon elszomorítá honának sorsa, melyet Macduff előtte lefestett, mégis félt, hogy Macduff nem becsületes szándékkal beszél, vagy hogy Macbeth küldte őt; azért tovább is ki akarta fürkészni, tetteté magát és így felelt: „Valóban nagyon elszomorít skót hazánk boldogtalansága; de jóllehet őszintén vágyódom, mégsem vagyok rá alkalmas bizonyos gyógyíthatatlan bűnök miatt, melyek fölöttem uralkodnak. Először is oly mértéktelenűl kéjvágyó és érzéki vagyok, hogy ha Skóczia királyává lennék, minden szüzet és asszonyt megbecstelenítnék, úgy hogy mértéktelenségem reátok nézve még elviselhetetlenebb lenne, mint Macbeth véres zsarnoksága.” Erre így felelt Macduff: „Ez mindenesetre igen nagy hiba, mert sok nemes fejedelem és király vesztette el életét és trónját miatta; mindazonáltal elég asszony van Skócziában, és azért kövesd tanácsomat. Légy királylyá, s én oly óvatosan fogom az ügyet vinni, hogy titokban kielégítheted vágyadat a nélkül, hogy valaki észrevenné.” Erre így szólt Malcolm: „A legpénzvágyóbb teremtés vagyok a földön, és ha király lennék, mindenféle útat-módot keresnék földek és javak szerzésére, és a skót nemesek legnagyobb részét hamis vádak által veszélybe dönteném, hogy földjeiket, javaikat és birtokaikat magamávé tegyem. Hagyj tehát ott, a hol vagyok, mert ha az ország királyává lennék, kiolthatatlan kincsvágyam olyan lenne, hogy mostani bajotokat még elviselhetőnek találnátok a határtalan erőszakkal szemben, melyet megjelenésem vinne közétek.” Macduff erre így felelt: „Ez sokkal rosszabb hiba, mint az előbbi, mert a kapzsiság gyökere minden bajnak, és e bűn miatt bukott meg királyaink legnagyobb része. De mégis fogadd tanácsomat s vedd el a koronát; van elég arany és kincs Skócziában, hogy kapzsiságodat kielégítse.” Erre ismét felelt Malcolm: „Továbbá hajlandó vagyok a képmutatásra, hazugságra és a csalás minden más nemére, úgy hogy semmiben sincs annyi örömem, mint elámítni és megcsalni azokat, a kik bizalommal és hittel viseltetnek irántam és szavaim iránt. És ha semmi sem való inkább a fejedelemhez, mint állhatatosság, igazság, hűség és más nemes erények, melyek az őszinteségben gyökereznek, akkor láthatod, mennyire képtelen vagyok én az uralkodásra, és ha van módod minden egyéb bűnöm elfojtására vagy elrejtésére, kérlek, találj módot, hogy ezt is megszűntethesd, mint a többit.” Erre így szólt Macduff: „Ez a legrosszabb valamennyi közt, azért elhagylak és mondom: Oh ti boldogtalan, sajnálatra méltó skótok, kik annyi és oly sokféle bajba sülyedtetek, melyeknek egyike rosszabb a másiknál! Van egy gonosz és átkozott zsarnokotok, ki jog nélkül uralkodik fölöttetek, kegyetlenségével elnyomva titeket; de az, kinek joga van a koronára, oly tele van az angolok minden aljasságával és bűnével, hogy nem méltó a trónra; mert saját vallomása szerint nemcsak kapzsi és kiolthatatlan kéjvágyó, hanem csalfa is, mint az áruló, s egy szavának sem lehet hinni. Isten veled Skóczia! most már örökre száműzöttnek tekintem magamat, vígasztalás és segítség nélkül!” És e szavakkal keserű könyek gördültek végig arczán. Végre, midőn távozni akart, Malcolm visszatartá karjánál fogva és mondá: „Légy nyugodt, Macduff, mert a nevezett bűnök egyikével sem birok, s csak játszottam veled, hogy próbára tegyelek. Mert már többször akart Macbeth ily módon hálójába kerítni; de mennél kevésbbé mutattam hajlandóságot kérésed teljesítésére, annál inkább fogok igyekezni végrehajtásában.” Erre átölelték egymást, kölcsönösen hűséget igértek egymásnak, és tanácskozni kezdtek, hogy lehetne legjobban czélt érniök…”

Végre a katasztrófát így adja elő a krónikás: „Ugyanazon időben Malcolm oly nagy kegybe jutott Edvárd királynál, hogy az öreg Siwardot, a northumberlandi grófot tízezer emberrel Skócziába küldte vele, hogy ott országának visszaszerzésében segítségére legyen… Miután e hír elterjedt Skócziában, a nemesek két pártra oszlottak, melyeknek egyike Macbeth, másika Malcolm részén állt. Ebből gyakran apróbb összeütközések támadtak; mert a kik Malcolm pártján voltak, nem akartak ellenségeikkel nyílt mezőn találkozni, mielőtt Angliából segítség érkezik. De midőn Macbeth látta, hogy ellenségeinek hatalma növekszik az angol segély által, melyet Malcolm küld, visszavonult Fifeba, hogy a dunsinanei vár megerősített táborába zárkózzék és ellenségeivel harczra szálljon, ha üldöznék; ámbár barátjai azt tanácsolták, hogy vagy egyezzék ki Malcolmmal, vagy sietve meneküljön a szigetekre s vigye magával kincsét, hogy nehány országnagyot részére bírjon, és idegeneket is nyerhessen meg, kikben inkább megbízhatik, mint saját alattvalóiban, kik napról-napra elpártoltak tőle. De annyira bízott a jövendölésekben, hogy győzhetetlennek hivé magát, míg a birnanei erdő Dunsinaneba nem egy; épen úgy nem hivé, hogy valaha ember megölhesse, ki asszonytól született…”

„Malcolm gyorsan üldözé Macbethet és a csata előtti éjjelen a birnanei erdőbe érkezett, s midőn serege ott egy ideig pihent és felüdült, minden embernek megparancsolá, hogy az erdő valamelyik fájáról oly nagy ágat vegyen kezébe, a milyent csak elbírhat, hogy másnap reggel tömör sorban és nem láttatva az ellenség közelébe jussanak… Reggel, midőn Macbeth ily módon látta őket közelegni, először csodálkozott, végre azonban eszébe jutott a jövendölés, melyet sok idő előtt hallott, és hogy most beteljesűl a birnanei erdő vándorlása… Mindamellett csatarendbe állítá embereit és bátorságra inté őket; de midőn ellenségei eldobták az ágakat és Macbeth látta nagy számukat, gyors futásnak eredt, és Macduff nagy gyűlölettel üldözé, míg Lunfannainebe érkezett. Macbeth látva, hogy Macduff szorosan sarkában van, leugrott lováról és mondá: „Mit jelent ez, áruló, hogy ily hiábavaló módon üldözöl, mert az én sorsom nem az, hogy anyaszülte teremtés kezeitől essem el; jer hát és vedd jutalmadat, melyet gonoszságaiddal megérdemeltél.” És ezzel fölemelte kardját, hogy megölje. Macduff azonban leugrott lováról, feléje ment, s kezében tartva a meztelen kardot, így felelt: „Igaz, Macbeth, és most véget fog érni telhetetlen kegyetlenséged. Én vagyok az, ki nem születtem anyámtól, hanem testéből vágtak ki.” Erre hozzálépett és lesújtotta. Azután levágta fejét vállairól, póznára tűzte és Malcolmhoz vitte… Ez volt Macbeth vége, miután tizennégy évig uralkodott Skócziában.”
CSIKY GERGELY

*

Charles és Mary Lamb
Shakespeare-mesék
Fordította Vas István
Macbeth

Amikor Szelíd Duncan király uralkodott Skóciában, élt ott egy nagy thán, azaz nagyúr, a neve Macbeth. Ez a Macbeth közeli rokona volt a királynak, és az egész udvar nagyon tisztelte a háborúban tanúsított bátorságáért, vitéz magaviseletéért. Erre a vitézségre nemrégen is példát mutatott, amikor levert egy lázadó hadsereget, amelyet norvég csapatok ijesztő sokasága is segített.

Amikor a két skót hadvezér, Macbeth és Banquo győztesen tért haza ebből a nagy csatából, útjuk egy kopár fenyéren vezetett keresztül, s ott megállította őket három furcsa alak megjelenése: asszonyokhoz hasonlítottak, de szakálluk is volt, s fonnyadt bőrük, torzonborz külsejük olyan volt, mintha nem is földi teremtmények lettek volna. Legelőször Macbeth szólította meg őket, de mind láthatólag megsértve, cserepes ujját aszott ajkára tette a hallgatás jeléül, aztán az első közülük üdvözölte Macbethet, mint Glamis thánját.

A hadvezér nem kevéssé döbbent meg, amikor azt látta, hogy ilyen teremtmények ismerik őt, de még mennyivel inkább elcsodálkozott, amikor a második azzal folytatta ezt az üdvözlést, hogy a Cawdor thánja címet adta neki, pedig erre a rangra semmilyen joga sem volt, a harmadik pedig így köszöntötte:

- Üdv neked, Macbeth! Király lesz belőled!

Az ilyen prófétikus köszöntés méltán csodálatba ejthette, hiszen tudta, hogy amíg a király fiai élnek, semmi reménye nem lehet arra, hogy ő következik a trónon. A furcsa jelenségek aztán Banquóhoz fordultak, ezekkel a talányos szavakkal:

- Kisebb leszel, mint Macbeth, és nagyobb! Nem oly szerencsés, mégis boldogabb!

Azt is jósolták neki, hogy ő maga ugyan soha nem uralkodik majd, de halála után fiai királyok lesznek Skóciában. Aztán levegővé változtak és elenyésztek - ebből pedig a vezérek tudták, hogy a végzet-banyákkal, vagyis boszorkányokkal volt dolguk.

Ott álltak, és ezen a különös kalandon töprengtek, amikor hírnökök érkeztek a királytól azzal a megbízással, hogy Machbethre ruházzák Cawdor thánjának méltóságát. Hogy ez az esemény olyan csodálatosan megegyezett a boszorkányok jövendölésével, ámulatba ejtette Macbethet: csak állt megdöbbenten, képtelen volt felelni a követeknek, és már ebben az időben dagadó remény kelt lelkében, hogy a harmadik boszorkány jövendölése is épp így beteljesülhet, és egy napon majd mint király uralkodhatik Skóciában.

Banquóhoz fordult, és így szólt:

- Hiszed-e már, hogy fiaidból király lesz? Hiszen, amit nekem ígértek a boszorkányok, az csodálatosan beteljesült.

- Ez a hit - felelte a vezér - benned még a trónra is vágyat gyújthat, pedig az éjfél küldöttei gyakran azért mondanak igazat csip-csup ügyekben, hogy ezzel végzetes következményű tettekre csaljanak minket.

De a boszorkányok gonosz sugallatai túlságosan mélyen hatoltak Macbeth lelkébe ahhoz, hogysem a jó Banquo figyelmeztetéseit megfogadta volna. Ettől az időtől kezdve az volt minden gondolata, hogyan nyerhetné el Skócia trónját.

Macbeth elmondta feleségének a végzet-banyák furcsa jóslatát és a jóslat egy részének beteljesülését. Macbeth felesége, Lady Macbeth gonosz, nagyravágyó asszony volt, csak azért epedett, hogy férje és ő hatalomhoz jussanak, azzal már nem sokat törődött, mi módon. Sarkantyúzta férje tétovázó szándékát, Macbeth ugyanis lelkiismeretfurdalást érzett a vérnek gondolatára. Lady Macbeth azonban szüntelenül úgy beszélt a király meggyilkolásáról, mint ami feltétlenül szükséges lépés a kecsegtető jóslat beteljesüléséhez.

Ebben az időben történt, hogy a király, aki felséges leereszkedéssel gyakran kegyesen meglátogatta főnemeseit, Macbeth kastélyába is eljött két fiával, Malcolmmal és Donalbainnel s a thánok és udvari emberek nagy kíséretével, hogy minél jobban megtisztelje Macbethet harcainak diadalmas befejezéséért.

Macbeth vára szép helyen épült, levegője enyhe és egészséges volt, ez meglátszott abból is, hogy a fecskék fészket raktak a vár kiugró párkányai és pillérei alatt, ahol csak alkalmas helyet találtak, márpedig megfigyelték, hogy ahol ezek a madarak leginkább fészkelnek és költenek, ott a levegő mindig tiszta. A király nagyon elégedetten lépett be a kastélyba, és nem kevésbé volt megelégedve a nemes háziasszonynak figyelmességével és tiszteletadásával, mert Lady Macbeth értett ahhoz a művészethez, hogy az áruló szándékokat mosolyokkal álcázza: olyan tudott lenni, mint az ártatlan virág, valójában pedig a virág alatt megbúvó kígyó volt ő.

A király elfáradt az utazástól, korán lefeküdt, s hálószobájában szokás szerint két kamarása aludt a közelében. Szokatlanul kedvére volt fogadtatása, s ezért mielőtt visszavonult, megajándékozta legfőbb tisztjeit, a többi között egy drága gyémántot küldött Lady Macbethnek, s úgy köszöntötte, mint a legkedvesebb háziasszonyt.

Eljött az éjfél, amikor halottan hever a fél föld, rémképek gyötrik az alvó emberek lelkét, s nem jár odakint más, csak a farkas és a gyilkos. Ez volt az az idő, amikor Lady Macbeth fölkelt, hogy elvégezze a király kitervelt meggyilkolását. Nem vállalkozott volna ilyen tettre, amelyik annyira ellenkezik a női nemmel, ha nem félt volna attól, hogy férje természete túlságosan telítve van az emberi jóság tejével, semhogy gyilkosságot hajthatna végre. Tudta férjéről, hogy nagyravágyó, de azt is, hogy aggályoskodó, és még nincsen eléggé felkészülve a legfőbb bűnre, amely végül is rendszerint együtt jár a szertelen nagyravágyással. Arra megnyerte férjét, hogy beleegyezzen a gyilkosságba, de kételkedett a thán eltökéltségében, és félt tőle, hogy jellemének természetes gyöngédsége - mely sokkal emberibb volt, mint az övé - közbeszólhat, és meghiúsíthatja a szándékot. Így hát ő maga lépett a király ágyához, kezében tőrrel; arra is volt gondja, hogy a király kamarásait bőven itassa borral, és ezek most lerészegedve, tisztjükről megfeledkezve aludtak. Ott feküdt Duncan is, mély álomban az utazás fáradalmai után, s amikor Lady Macbeth elgondolkozva rátekintett, az alvó király arcában saját atyjára emlékeztette valami - ezért nem volt bátorsága ahhoz, hogy a tettet folytassa.

Visszatért férjével tanácskozni. Macbeth elhatározása már ingadozni kezdett. Meggondolta, milyen erős okok szólnak e tett ellen. Először is, ő nemcsak alattvalója, hanem közeli rokona is a királynak; aztán meg ezen a napon ő a király házigazdája, s a vendégszeretet törvényei folytán el kell zárnia az ajtót a gyilkosok elől, nem pedig magának kést ragadnia. Aztán azt is meggondolta, milyen igazságos, irgalmas király volt ez a Duncan, hogy soha meg nem sértette alattvalóit, hogy mennyire szerette főurait és különösképpen őt; hogy az ilyen királyokra különös gondot fordít az ég, alattvalóiknak pedig kétszeresen kötelességük, hogy megbosszulják halálukat. Azonkívül a király kegye folytán Macbethet minden ember nagyrabecsülte, s most mennyire beszennyezné ezt a becsületet ilyen ocsmány gyilkosság híre!

Lady Macbeth ebben a lelki vívódásban találta férjét, aki már-már a jobbik részt választotta, és elhatározta, hogy nem halad tovább a megkezdett úton. Lady Macbeth azonban olyan nő volt, aki nem egykönnyen rendült meg gonosz szándékában, s olyan szavakat kezdett suttogni férje fülébe, amiktől saját szellemének egy része átáradt férjének lelkébe. Egymás mellé sorakoztatta az érveket, hogy miért nem szabad Macbethnek visszariadnia attól, amire vállalkozott: hogy milyen könnyű ezt a tettet végrehajtani, milyen hamar túl lesz rajta, s hogy egyetlen rövid éj műve minden éjszakájuknak és nappaluknak királyi trónt és hatalmat szerez! Aztán megvetéssel sújtotta, amiért megváltoztatta szándékát, ingatagsággal és gyávasággal vádolta, kijelentette, hogy ő, Lady Macbeth már szoptatott, és tudja, milyen édes a csecsemő az anya keblén, de bárhogy nevetne is rá, ő letépné melléről, agyát szétzúzná, ha úgy megfogadta volna, mint Macbeth, hogy végrehajtja ezt a gyilkosságot. Aztán hozzátette még, milyen könnyű lesz a bűnt áthárítani a részeg, alvó kamarásokra. S beszédének erejével úgy felkorbácsolta férje lomha elhatározását, hogy Macbeth újra összeszedte bátorságát a véres ügyhöz.

Így hát tőrével kezében, lábujjhegyen lopódzott a sötétben a szoba felé, ahol Duncan feküdt, s amint ment, azt hitte, egy másik tőrt is lát a levegőben, amelyik markolatával felé kínálja magát, pengéjén és hegyén vércseppek - de amikor meg akarta fogni, nem volt más, csak levegő, puszta képzelgés, mely saját forró és kavargó agyvelejéből s az előtte álló tettből fakadt.

Erőt vett félelmén, belépett a király szobájába, és egyetlen tőrdöféssel elintézte Duncan királyt. A gyilkosság pillanatában a szobában alvó két kamarás közül az egyik felnevetett álmában, a másik »gyilkos«-t kiáltott, ettől mindketten felébredtek, de csak egy rövid imát mondtak, egyikük hozzátette: »Ég, irgalmazz!« - a másik azt felelte: »Ámen.« - Aztán megint álomba merültek. Macbeth hallgatózva állt, szeretett volna »Ámen«-t rebegni, amikor az egyik kamarás »Ég, irgalmazz!«-t mondott, de hiába szorult rá úgy irgalomra, a szó torkán akadt, nem tudta kiejteni.

Aztán megint úgy rémlett neki, mintha egy hang azt kiáltaná: »Ne aludj! Macbeth öli az álmot! A tiszta álmot, mely fő táplálónk az élet asztalán!« És mintha tovább kiáltott volna: »Ne aludj!« - így zúgott át a hang az egész házon. »Glamis megölte az álmot - soha nem alszik többé Cawdor, soha Macbeth!«

Ilyen rettenetes képzelődésekkel tért vissza Macbeth hallgatózó feleségéhez, aki már kezdte azt hinni, hogy férjének szándéka megingott, s a terv valahogyan meghiúsult. Olyan zavarodottan jött vissza, hogy felesége szemére hányja gyengeségét, s elküldte lemosni kezéről a bemocskoló vért, maga Lady Macbeth pedig felragadta a tőrt, hogy bekenje vérrel a kamarások arcát, és ezzel rájuk kenje a bűnt is.

Reggeledett, felfedezték a gyilkosságot, melyet nem lehetett eltitkolni, s akármilyen nagy fájdalmat színlelt Macbeth és felesége, akármilyen hathatós bizonyíték volt a kamarások ellen a mellettük heverő tőr és vérrel mocskolt arcuk, mégis a teljes gyanú Macbethre hárult, mert neki sokkal erősebb indító okai voltak a tettre, mint az ilyen szegény, együgyű kamarásoknak lehetett - ezért hát Duncan két fia elmenekült. Malcolm, a nagyobbik az angol udvarban keresett oltalmat, a kisebbik, Donalbain, Írországba menekült.

Minthogy a király fiai, akik utána következtek volna, üresen hagyták a trónt, Macbeth volt a legközelebbi örökös, őt koronázták királlyá, így a végzet-banyák jövendölése szórul szóra beteljesült.

Akármilyen magas rangra is jutott Macbeth és a királynő, nem tudták elfelejteni a végzet-banyáknak azt a jóslatát, hogy Macbethből ugyan király lesz, de gyerekeiből nem, hanem utána Banquo fiai lesznek majd királyok. Ha erre gondoltak, meg arra, hogy vérrel szennyezték kezüket, és olyan nagy bűnt követtek el, csupáncsak azért, hogy Banquo utódait helyezzék a trónra - ez s gondolat annyira mardosta lelküket, hogy elhatározták: végeznek Banquóval és fiával is, és ezzel meghiúsítják a végzet-banyák jóslatait, melyek az ő esetükben olyan feltűnően beváltak.

E célból nagy vacsorát adtak, és erre meghívták a legfőbb thánokat, köztük a különleges tisztelet minden jelével Banquót is fiával, Fleance-szel együtt. Az útra, ahol Banquónak este a palota felé menet el kellett haladnia, Macbeth gyilkosokat állított lesbe, és ezek ledöfték Banquót, de Fleance elmenekült a kavarodásban. Ettől a Fleance-től származik a Skócia trónját később betöltő uralkodók családja, akik közül a legutolsó VI. Jakab skót király volt, azazhogy I. Jakab angol király, mert ő egyesítette az angol koronát Skócia koronájával.

A vacsoránál a rendkívül nyájas és királyi modorú Lady Macbeth olyan méltóságteljesen és figyelmesen játszotta a háziasszony szerepét, hogy mindenki megengesztelődött iránta, Macbeth is fesztelenül társalgott thánjaival és nemeseivel, és azt mondta, most az ő fedele alatt tartózkodnék az ország egész nemessége, ha jelen volna jó barátja, Banquo is, de reméli, inkább korholnia kell, hogy nem szereti eléggé, mintsem aggódnia, hogy netalán baj érte. De éppen amikor ezeket a szavakat kiejtette, a Macbeth parancsára leölt Banquo szelleme belépett a szobába, s leült a székre, amelyet éppen Macbeth készült elfoglalni. Macbeth merész ember volt, olyasvalaki, aki remegés nélkül tudott volna szembenézni az ördöggel is, mégis a rettenetes látványra arca elfehérült a félelemtől, s bizony egészen megrettenve állt ott, s rámeredt a szellemre. A királynő és a főurak semmit sem láttak, de észrevették, hogy Macbeth egy üres székre bámul - legalábbis ők így gondolták -, s ezt afféle hirtelen, őrült rohamnak vélték; Lady Macheth azonban suttogva szemére hányta, hogy ez ugyanaz a képzelgés, amelyik tőrt láttatott vele a levegőben, amikor Duncant készült megölni. De Macbeth továbbra is látta a szellemet, és nem is hederített mindarra, amit mondtak neki, hanem megszólította a szellemet kusza, de olyan jelentős szavakkal, hogy a királynő attól félt, lelepleződik a szörnyű titok, ezért nagy sebtiben elbocsátotta a vendégeket, s azzal mentegette Macbeth rosszullétét, hogy ilyesfajta rohamok gyakran gyötrik őt.

Ilyen szörnyű rémképek gyötörték hát Macbethet. A királynő éji nyugalmát meg az övét is rettenetes álmok zavarták, s Banquo vére sem háborgatta őket jobban, mint Fleance menekülése, mert most már úgy tekintették őt, mint királyok egész sorának ősét, aki majd az ő utódaikat megfosztja a tróntól. Ezek a gyötrő gondolatok nem engedték őket megnyugodni, s Macbeth elhatározta, hogy még egyszer felkeresi a végzet-banyákat, s mindent megtud tőlük, akármilyen rosszat rejt is a jövendő.

Egy barlangban kereste őket a fenyéren, ők pedig, mivel a jövőbe láttak, tudták, hogy Macbeth eljön, és éppen elkészítették azt az iszonyú varázsszert, amivel a pokoli lelkeket felidézték, hogy feltárják előttük a jövendőt. Ehhez olyan borzasztó kellékekre volt szükségük, mint varangyok, denevérek, kígyók, tarajos gőte szeme, kutyanyelv, gyíkfarok, bagolyszárny, sárkánypikkely, farkasfog, sózott cápa-uszony, boszorkány-múmia, bolondító beléndek gyökere - de ezt vak sötétben kell letépni, különben nincs hatása -, bakkecske epéje, zsidó veséje, sírokban gyökerező tiszafa ága, egy halott gyerek ujja - mindezt egy nagy üstben vagy katlanban kellett megfőzni, s amint az üst átforrósodott, páviánvérrel lehűteni, ehhez aztán hozzáöntötték egy olyan kocának a vérét, amelyik felfalta a malacait, továbbá akasztófára csöpögött zsiványzsírt is öntöttek a tűzbe. Ezzel a bűvös szerrel kényszerítették a pokoli lelkeket, hogy feleljenek kérdéseikre.

Az egyik boszorkány megkérdezte Macbethtől, tőlük akar-e választ kételyeire, vagy inkább az ő mestereiktől. Macbeth nem riadt vissza a szörnyű szertartástól, amit maga előtt látott, hanem merészen azt felelte:

- Hívd: hadd lássam őket.

Erre aztán felidéztek három szellemet. Az első jelenés sisakos fejként emelkedett fel az üstből, nevén szólította Macbethet, figyelmeztette őt, hogy őrizkedjék Fife thánjától. Macbeth megköszönte jó tanácsát, mert már amúgyis féltékeny volt Macduffra, Fife thánjára.

A második szellem véres gyermek alakjában merült fel, ő is nevén szólította Macbethet, s arra buzdította, ne féljen senkitől, nevessen a szemébe minden emberi erőnek, mert akit asszony szült, nem árthat neki: az volt végső tanácsa, legyen Macbeth vakmerő, véres és szilárd.

- Akkor hát élj, Macduff! - kiáltotta a király. - Mért félni tőled? De mégis: jobb a kettős biztosíték, ha nem élsz, csak nevetek a sápadt félelemre, és alszom, bárhogy dörög a menny.

Ezt a szellemet is elbocsátották, s ekkor egy harmadik merült fel az üstből, koronás gyermek alakjában, kezében zöld ággal. Nevén szólította Macbethet és eloszlatta félelmét minden összeesküvéssel szemben, mert azt mondta, nem győzi le soha ellenség, míg a birnami erdő Dunsinane dombjára nem vonul.

- Édes jövendölések! Drága szók! - kiáltott Macbeth. - Ki toboroz erdőket? Hol a fa, mely kilép a földből? Látom már, hogy megérem a szokásos emberi életkort, és nem tép ki belőle erőszakos halál. De szívem dobog, hogy még valamit megtudhassak. Mondjátok meg, ha mesterségetek meg tudja mondani: lesz-e király valaha Skóciában Banquo sarjaiból?

De erre az üst föld alá süllyedt, zene hangzott fel, és nyolc király árnya vonult el Macbeth előtt, utolsónak Banquo, de még ő is egy tükröt tartott, s ez még több alakot mutatott, a véresfürtű Banquo pedig Macbethre mosolygott s az alakok sorára mutatott: ebből megtudta Macbeth, hogy ezek Banquo utódai, akik utána uralkodnak majd Skóciában. A boszorkányok halk zenére táncolva, hódolattal üdvözölték Macbethet és elenyésztek. Ettől az időtől kezdve Macbethnek csak véres, iszonyú gondolatok jártak az eszében.

A boszorkányok barlangjából kilépve első dolog, amit meghallott, az volt, hogy Macduff, Fife thánja Angliába szökött, és csatlakozott az elhalt király legidősebb fia, Malcolm alatt gyülekező hadsereghez, amelynek az volt a szándéka, hogy letegye a trónról Macbethet, és Malcolmot, a jogos örököst ültesse helyére. Macbeth felbőszült haragjában megrohanta Macduff várát, kardélre hányta feleségét és gyerekeit, akiket a thán otthonhagyott, és ezt a mészárlást kiterjesztette mindazokra, akik Macduffal akár a legtávolabbi rokonságban voltak is.

Ezek és más hasonló tettei miatt elidegenedett tőle egész főnemességének lelke. Akik tehették, elszöktek, hogy csatlakozzanak Malcolmhoz és Macduffhoz, akik most már hatalmas, Angliában toborzott hadsereggel közeledtek; az otthonmaradtak titkon kívántak sikert Malcolm és Macduff fegyvereinek, mert annyira féltek Macbethtől, hogy nyíltan nem fordulhattak ellene.

Macbeth csak lassan szedte össze haderejét. Mindenki gyűlölte a zsarnokot; senki sem szerette, senki sem tisztelte; mindenki gyanakodott rá, s Macbeth már irigyelni kezdte Duncan helyzetét, akit ő gyilkolt meg, de most már nyugodtan alszik sírjában, mert az árulásnak nincs már hatalma fölötte: sem az acél, sem a méreg, sem a belső ármány, sem az idegen katonaság nem árthat neki többet.

Míg ezek történtek, gonoszságának egyetlen társa a királynő, akinek szívén néha pillanatnyi nyugalmat talált azoktól a rettenetes álmoktól, amelyek éjszakánkint mindkettőjüket gyötörték, meghalt, azt mondták, saját kezével vetett véget életének, mert nem tudta elviselni a bűn mardosását és az általános gyűlöletet -, halála után Macbeth magára maradt, egy lélek sem szerette, senki sem törődött vele, nem volt egy barátja, akivel bizalmasan közölhette volna gonosz szándékait.

Nem kívánta többé az életet, a halálra vágyakozott, de Malcolm seregének közeledése felébresztette benne hajdani bátorságának maradékát, és elhatározta, hogy - így fejezte ki magát - »legalább páncélban akar elhullani!« Egyébként pedig a boszorkányok üres ígéretei hamis magabízással töltötték el, és visszaemlékezett a szellemek szavaira, hogy akit asszony szült, nem árthat neki, s hogy nem győzi le soha ellenség, míg a birnami erdő Dunsinane dombjára nem vonul, ez pedig, úgy gondolta, soha be nem következhetik. Bezárkózott várába, melynek megvívhatatlan ereje dacolt minden ostrommal, itt várta komoran Malcolm közeledtét.

Egy napon hírnök érkezett hozzá, sápadtan és félelemtől remegve, alig volt képes beszámolni arról, amit látott: azt erősítgette, hogy éppen őrt állt a dombon, amikor Birnam felé nézett, és úgy látta, az erdő egyszerre megindult.

- Hazudsz, bitang! - kiáltotta Macbeth. - Ha hazudtál, az első fán fogsz lógni, élve, míg csak meg nem aszal az éhség, és ha igaz, amit mondtál, hát te köttess fel engem. - Macbeth most már kezdett meginogni eltökéltségében, és kezdett kételkedni a szellemek kétértelmű szavaiban. Nem kellett félnie addig, amíg a birnami erdő föl nem megy Dunsinane-re, és íme az erdő megindult ellene! - De azért - mondta - ha úgy van, ahogy ez mondja, akkor is föl, fegyverre! Nem segít az, ha itt maradunk, se az, ha megfutunk. Már a nap sugarát is unom, bár dőlne romba az egész világ!

E kétségbeesett szavakkal kirontott az ostromlókra, akik most már felértek egész a várig. Könnyű volt megmagyarázni azt a különös látványt, amely azt a gondolatot sugallta a hírnöknek, hogy megindult az erdő. Amikor az ostromló sereg keresztül vonult a birnami erdőn, Malcolm, az ügyes hadvezér megparancsolta katonáinak, vágjon le mindegyikük egy-egy ágat, s tartsa maga elé, hogy így elleplezzék haderejének nagyságát. A lombokkal menetelő katonák keltették messziről azt a látványt, amely megrémítette a hírnököt. Így hát beteljesültek a szellemek szavai, de egészen más értelemben, mint ahogy Macbeth értette őket, s ezzel leomlott önbizalmának egyik bástyája.

Most aztán vad tusa következett, Macbethet csak gyöngén támogatták azok, akik barátainak nevezték magukat, de valójában gyűlölték a zsarnokot, s Malcolm és Macduff pártjához hajlottak, ő maga mégis kétségbeesett haraggal és bátorsággal küzdött, levágott mindenkit, aki szembeszállt vele, míg végül eljutott oda, ahol Macduff harcolt. Amikor meglátta Macduffot, eszébe jutott a szellem figyelmeztetése, hogy minden ember közül elsősorban Macduffot kerülje, de Macduff őt kereste az egész csatában, s most elvágta visszavonulását. Előbb elkeseredett párviadal kezdődött. Macduff gyalázva szidta, amiért meggyilkolta feleségét és gyerekeit. Macbeth lelkét már amúgyis eléggé terhelte ennek a családnak a vére, s ezért elállt volna a küzdelemtől, de Macduff tovább ösztökélte, és zsarnoknak, gyilkosnak, pokol kutyájának, gazembernek nevezte.

Macbethnek ekkor eszébe jutottak a szellem szavai, hogy akit asszony szült, nem árthat neki, ezért magabiztosan mosolygott, és így szólt Macduffhoz:

- Ne fáradj, Macduff! Ahogy a vághatatlan levegőt nem éri éles vasad, úgy engemet se. Engem varázs véd: akit anya szült, nekem nem árthat.

- Ess hát kétségbe: megszűnt a varázsod - mondta Macduff -, s megmondhatja az a hazug szellem, akit szolgáltál, hogy Macduffot nem anya szülte, nem úgy született, ahogy emberek születni szoktak, hanem idő előtt vették el az anyjától.

- Átkozott a nyelv, mely ezt mondta - felelte a remegő Macbeth, és érezte, hogy önbizalmának végső maradéka is elenyészett -, soha többé ember ne higgyen boszorkányok és szemfényvesztő szellemek kétértelmű hazugságainak, mert becsapnak minket kettős jelentésű szavakkal, és miközben szórul szóra megtartják ígéretüket, a másféle jelentéssel rászedik reményeinket. Nem vívok veled.

- Akkor hát add meg magad, és maradj életben - kiáltotta gúnyolódva Macduff. - Légy világ csúfja, akit mutogatnak, ahogyan a ritka szörnyeket szokás, és ráfestjük egy táblára: »Itt látható a zsarnok.«

- Soha - mondta Macbeth, akinek bátorsága a végső kétségbeeséssel visszatért - nem adom meg magam, hogy csókoljam a földet Malcolm előtt, s a csőcselék átka üldözzön. Bár Birnam erdeje feljött Dunsinane-ra, s te állsz előttem, kit nem anya szült, mégis megpróbálom a végsőt.

Ezekkel az őrjöngő szavakkal rávetette magát Macduffra, aki vad párviadalban végül is legyőzte, levágta fejét, s ajándékul átnyújtotta az ifjú törvényes királynak, Malcolmnak, aki Macbeth holtteste fölött átvette az uralkodást, amelytől a bitorló cselszövényei olyan régóta megfosztották, s a nemesség és a nép üdvrivalgásának közepette elfoglalta Szelíd Duncan trónját.