 ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLATOK
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK
I.
A POÉZIS PEGAZUSÁN
Petőfi Sándor
A TORONYBAN DELET HARANGOZNAK...
A toronyban delet harangoznak,
A fejem tetejére süt a nap.
Hej, ha olyan közel volna sírom,
Mint amilyen rövid az árnyékom.
Kihozta az ebédet a gyerek;
Amint látom, egy kis bort is küldtek.
Be savanyú!... de csak kiürítem;
hiszen még savanyúbb az életem.
Élet, élet, áldástalan élet!
Számadásod velem mikor végzed?
Mikor mondod: menj isten hirével,
Porladozzál porló szeretőddel!
Pest, 1845. február-március
*
ÍGY IS JÓ
Megkopott a mentém préme,
A sarkantyúm rozsdás, görbe,
Nincs a kucsmám félrecsapva,
Nincs a bajszom kipödörve.
Így is jó ily bús legénynek,
Akit elhagyott rózsája,
És lement a földbe mélyen,
Hogy ne is nézhessek rája.
Pest, 1845. február-március
*
GYORS A MADÁR, GYORS A SZÉLVÉSZ...
Gyors a madár, gyors a szélvész,
Gyors a villám;
Hanem az alföldi betyár
Még gyorsabb ám!
Ma őkelme csikót szerez
Kecskeméten,
Szentmártonnál aznap át is
Megy a réven.
Holnap a csikót eladja
Fehérváron,
Eladja, még újat is lop
E vásáron.
Holnapután már valahol
Becskereken
Lovagol egy karcsu fakón:
A deresen.
Pest, 1845. február-március
*
PIROSLIK A KECSKERÁGÓ...
Piroslik a kecskerágó
Szőlő árka mellett.
Az árokban tehéncsordás
Kutyája megellett.
Tehéncsordás, vízbe ne hányd
A kutyakölyköket!
Tudod-e, hogy sok legénynek
Tetszik feleséged?
Alattomban környékezik
Házad a legények;
Uszítsd rájok a kutyákat.
Majd mikor felnőnek.
Pest, 1845. február-március
*
PEST
Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan!
S én Pestnek mindig jóbarátja voltam,
És ahol csak kell, hát pártját fogom.
Volt itt nekem sok kellemes napom.
Kivált h' az utcán kóborolhatok:
Az angyaloknál boldogabb vagyok.
Egy óriáskigyó bámészkodásom,
Végighuzódik a népsokaságon.
S aztán itt minden olyan érdekes,
A sziv örömében csak ugy repes.
A vargainasok pofozkodása,
A bérkocsiknak embergázolása,
A zsebmetszők, a pörölő kofák
Az embert mind igen mulattatják.
S azt kell még látni, hogyha szép időben
Sétára kél a tarkabarka nőnem;
Mi szépek ők, mi szépek, teringette,
Elől kifestve és hátul kitömve.
Hát ahol a dicső arszlánok járnak!
Azt nevezem aztán baromvásárnak.
Pest, 1845. február-március
*
ORBÁN
Komor, mogorva férfiú
Volt Orbán,
Bár oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
De hisz mogorva ép azért
Volt Orbán,
Mert oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
Oka egyébiránt maga
Volt Orbán,
Hogy oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
Temérdek borfélét ivott
Meg Orbán,
Vidám hajnal azért pirult
Az orrán.
Pest, 1845. február-március
*
A SORSHOZ
Egyet mondok, sors, kettő lesz belőle:
Nekem csak egy leány szerelmit add,
S érette én átengedem cserébe
Minden, de minden... adósságomat.
Pest, 1845. február-március
* * *
II.
ÉLETKÉPFESTŐ - JELLEMRAJZOLÓ
Móra Ferenc:
Magyarok szelídítése
2.
Esztendő olyankorra megint fölnézett Bécsbe. Meg nem ismerte két szép deli fiát, mikor a csipketászlis rokokómaskarában elébe álltak.
- Hát ti, ebadták, mióta szegődtetek be majommutogatónak?
- De édesapánk - bodorodtak rá a gyerekek -, hát csak nem járhatunk bőrnadrágban, mint otthon a hajdúk?
Öreg András nagyot csapott a bőrnadrágos combjára.
- De a kirelájzumát a gazdátoknak, nem komédiásnak adtalak én ide benneteket! Hát a sugár bajszotokat hová tettétek?
A két fiatal kétfelé dőlt a nevetéstől.
- Ezt is így kívánja a mostani magyar módi. Azt mondja fölséges asszonyunk, nem való az emberek közé, akinek sündisznótüskék merednek az orra alatt.
Az öreg megsodorta az orra alatt a sündisznótüskéket, s nagyon szeretett volna velük valakit megszurkálni. Meg is fogadta, hogy nem hagyja ott többet Palkonyát, míg ez a csúf világ tart.
De azért a harmadik őszön is csak beállított a bécsi udvarba, s megkapta a kabátja szárnyát egy liszteshajú fiatalnak, aki elsuhant mellette a márványoszlopos udvaron.
- Megálljon, uramöcsém! A fiaimat keresem, a Buzogány-gyerekeket.
- Poszogány, Poszogány? - tátogatta a száját a lisztesfejű.
- Nini, Gyurka! - rikkantotta el magát az öreg - Ugye, te vagy a nógrádi vicispán fia? Rád ismertem a csorba fogadról. Mondd már no, hol lebzselnek a cimboráid?
- Nem érteg motyort - fintorgatta az orrát továbbfuttában a csorbafogú.
Az öregúr utána vágta volna a kardját, ha a fiai a nyakába nem borulnak:
- Kisztihand, kisztihand, papa!
Az öregnek se kellett egyéb, hogy megbéküljön. A kőangyalok majd elszálltak ijedtükben az oszlopokról, ahogy elkerekítette:
- Micsoda? Hát tik már magyarul se tudtok, azt a madárijesztő errearráját az apátoknak!
- Dehogynem, apánk, dehogynem - súgták neki a gyerekek -, hiszen még a Gyurka is tud, pedig az már régebben elszakadt otthonról.
- Hát akkor meg mért tájcsoltok? Aztán mit sugdolództok, mint a rosszban járó?
- Azért, mert hangosan nem lehet magyarul beszélni.
- Nem lehet? Hangosan? - reszkettette az öreg a boltozatot. - Hát melyik úristennek van azt jussa megtiltani?
- Nem tiltja senki, de nem illik. Nem veszi be a fölséges asszony füle. Úgy recseg-ropog, mint kocsikerék alatt a kavics. A német pedig úgy veszi be magát a fülbe, hogy szinte ragad.
Az öregúr elfohászkodta magát, szép borsodi idiómán:
- Hű, a teremtésit annak a mángorlón finomított tájcsolástoknak! Hogy a nehézség cifrázná ki csörgemetélővel a megurasodott fületek gombját!
Kirántotta magát a megrökönyödött gyerekek kezéből, és csörtetett be az üres termeken keresztül a királyasszony szobájába, aki éppen a publikán-madarát édesgette valami nádmézes pószpásszal. (Publikánnak hívták akkoriban a papagájt, és azt tartották róla, hogy mihelyst paráznaságot érez az asszonyi állaton, mindjárt kihull a farkatolla; ha pedig a saját gazdasszonyát érzi bűnben, azon annyira megbúsul, hogy menten felakasztja magát a kalitkája gyűrűjére. Ennélfogva nagyon kevés dáma mert akkoriban publikán-madarat közelereszteni magához.)
No, a királyasszony papagája nem búsult, csak megmérgesedett, mikor az öreg magyart meglátta, s a királynő rózsás arca is elfehéredett a torzonborz ábrázat láttán. Az jutott neki eszébe, hogy ilyen lehetett az a Zách Felicián, akiről ijesztő történetet hallott növendékkorában a pátertől.
Az öregúr azonban sietett megnyugtatni, régimódi gavallériával ütvén össze a bokáját:
- Fölség, én Buzogány András vagyok, a Buzogány-fiúk atyja.
- Ismerjük magadat - enyhült meg az uralkodóasszony arca. S ha felejtette is már a magyar idiómát, törte kegyesen. - Mi jót meghoztad minekünk?
- Hoztam is, viszem is. Visszahoztam a palkonyai donációt, visszaviszem a fiaimat. Magyar embereknek.
Bölcs asszony volt Mária Terézia, tudta azt a nagy igazságot, amit az ősei nem tudtak, azok meg, akik utána következtek elfelejtettek. Hogy könnyebb megfogni a magyarokat egy ujjhegynyi mézzel, mint egy kád ecettel.
Nem adta vissza a haragos szót, inkább szelíden elmosolyodott.
- De hátha nem menni fognak?
- Az én fiaim?
- Az enyém hívek!
- Vér vízzé nem válik! - dacoskodott föl a falusi nemes úrban az egykori kuruc. - A természetet fölséged parancsa se tudja megváltoztatni.
A királyasszony nem szólt semmit, csak megrázott egy aranyos csengőt. Parancsot adott egy térdig strimflis udvari lakájnak.
- Mutasd meg ennek a magyarnak a macskáimat.
Ezzel már a maga nyelvén beszélt, de Buzogány András szedett össze kuruc korában annyi német tudományt a labancoktól, hogy tátva maradt a fogatlan szája a parancsra. Mit mutogattat őneki ez a fölséges fehérszemély? Láthat ő macskát Palkonyán is, mégpedig akkorákat, hogy Bécsben fölfogadnák őket oroszlánoknak. A múltkor is akkora kandúrt ütöttek agyon a béresei, hogyha az ennek a bőrbajuszú uraságnak a lába szárán mérte volna meg, mekkora hó lesz a télen, alighanem strimfli nélkül szaladt volna ki a világból a jámbor.
A bőrbajuszú nem sejtette, hogy az öreg vadembernek ilyen vérszomjas gondolatai vannak. Igen nyájas vigyorgással kellemkedett neki vagy tíz szobán keresztül, amik mind tele voltak kopasz szájú szentek írott képeivel. Alig győzte előttük a keresztet hányni, mint illendőségtudó falusi ember.
Csak akkor kapott észbe, mikor az utolsó terem aranyrámás képei közt ráismert a Leopoldus imperátorra.
- Hű, a keserves Ponciusát neki, de ríva fakadhatott ennek az anyja is, amikor az ölében ducolgatta, oszt azt dúdolta neki, hogy "szép a baba, szép, szép, szép".
Ha már a keresztvetést vissza nem csinálhatta, legalább egy kis káromkodással tette jóvá a vétkét.
A hosszú sor szoba végén egy kis benyílóba tessékelte be a lakáj a nemes urat. Nem volt abban egyéb egy bársonypokrócnál, azon pedig nem tartózkodott más, csak kilenc macska. A hosszú, selyemszőrű, dudagömbölyű cicák szerteszét heverésztek a pokrócokon, és lustán pillogtak föl az ajtónyitásra.
- Látolsz, mátyar? - kérdezte a bőrbajuszú.
- Látni látok - mordult el Buzogány -, de mi az istennyilát csináljak én ezekkel a dögökkel?
- Meksimókatni - vihogott a cseléd.
Az öreg nemes úr világéletében utálta a macskát, legföljebb olyankor talált benne örömet, ha kutyát uszíthatott rá, de a királyi parancsra erőt vett magán. Ha már arra támadt gusztusa a szépasszonynak, hogy ővele simogattassa meg a macskáit, hát ő azt is megpróbálja. (Ugyan, olyan szép asszonynak okosabb gusztusa is lehetne, azt a csillagos mindenit neki!)
A nagy hadivállalat azonban nem sikerült. A sokat próbált kuruc úgy szaladt ki a macskaszobából, hogy maga is szégyellte. De hát olyan fújva, prüszkölve ugrottak neki a bestiák, mintha csak üzenetet kaptak volna palkonyai rokonaiktól, hogy ez az a rettenetes macskahóhér, akinek ki kell szedni mind a két szemét.
Még akkor is alig szuszogott a nagy ijedtségtől, amikor már megint a királyasszony előtt állt.
- Megnézett magadnak enyém macskák?
- Igenis, megnéztem, fölséges asszonyom.
- Mit megszólal enyém macskákról?
- Hát, engedelmet kérek, elég rusnya jószágok.
- Este megnézni őket, mikor én eszem vacsora. Enyém macskák fognak mutatni csodát magadnak. Ott állják asztalon nekem. Kettő lábak állják, kettő lábak fogják tyergyát. Ők enyém kandeleberek. Meglátolsz, jó ember, de biz isten.
Mosolygott a királynő, térdet-fejet hajtott az öreg kuruc. Értette, mire céloz a beszéd - olvasott ő már ilyent a Salamon és Markalf históriájában is -, s úgy elsurrant az udvarból, hogy a fiai se vették észre. Összevissza bolyongta délután a bécsi udvart, még a szérűskerteket is megnézte, ott szalonnázott a boglyák árnyékában. De gyertyagyújtás idejére pontosan megjelent az udvarnál.
Ott már akkor várták, s vitték egyenest a királyasszony elejbe. Ott ült az egy kerek márványasztalnál, amelyik aranyabrosszal volt leterítve, azon pedig ott állt körben-karikában a kilenc macska két lábon, mind a kilenc égő gyertyát szorongatva a két első mancsában. De úgy álltak azok ott, mintha csak kőből faragták volna őket. Még a szemük se rebbent, akárhogy cicegtek, siccegtek nekik az udvari tányérnyalók.
- No, pácsi - nevetett oda Mária Terézia diadalmasan az öreg magyarra -, mit megszólalsz? Elhiszed már magad, mit megtehet szokás? Mindent megszelídel, vadmacska is, azd mágyar is. Hiszed maga szemednek?
A fényes uraságoknak, akik ott haptákoltak, fülig szaladt a szája a mosolygástól, s ügyet se vetettek a palkonyai alig-úrra, amikor odatoppant az asztalhoz, és kivágta ködmöne ujjából az aranyabroszra azt az egeret, amit délután a szénáskertekben fogott. Ahogy a Salamon és Markalf históriájában tanulta.
- Nesztek! - mondta csöndesen. Már akár a macskáknak, akár az uraságoknak.
- Juj! - ugrott föl sikoltva a királyasszony a karszékre, amint az egér végigosont az abroszon.
Mert hiába, csak asszony az asszony, még ha két korona van is a fején, s megírta azt Born Ignác is, a nagytudományú jezsuita, a császárnő természethistóriai múzeumának igazgatója, hogy természeti ellenkezés vagyon az asszony meg az egér közt.
A kilenc macska pedig elhajította a gyertyát, amint az egeret meglátta, s úgy elkezdték kergetni abban a nagy hodályban, hogy a fáklyákkal besiető cselédség még egy óra múlva is alig bírta őket összefogdosni.
Öreg Buzogány András pedig két marékra sodorván a bajuszát, odarecsegte a királyasszonynak az igazságot:
- Hát nekem elhiszi-e már fölséged, hogy vér vízzé nem válik?
Hogy elhitte-e a királyasszony vagy nem, hogy tudjam én azt annyi idő után megmondani? Én csak abban vagyok biztos, hogy az öreg kuruc aztán letérdelt, és megcsókolta a királyasszony köntöse szélét. Megbékült abban a nyomban, ahogy a mérgét kiadta. S ha vén vállát megveregette az imperator-rex puha asszonykeze, bizonyosan nem vitte haza a két fiát Palkonyára. Sőt ha még tíz lett volna otthon, azokat is mind neki ajánlotta volna.
* * *
III.
POGÁNY, ZSIDÓ ÉS/VAGY KERESZTÉNY ISTENKÉP
PÁZMÁNY PÉTER
KEMPIS TAMÁSNAK KRISZTUS
KÖVETÉSÉRŰL NÉGY KÖNYVEI,
MELYEKET MAGYARRA FORDÍTOTT
PÁZMÁNY PÉTER ESZTERGOMI ÉRSEK
(folytatás)
AZ EMBERI NYOMORÚSÁGNAK SZEMLÉLÉSÉRŰL
Ugyancsak nyavalyás vagy, valahol vagy, s valahová fogod fejedet, ha Istenhez nem folyamol. Mit háborogsz, hogy ím, kedved s akaratod szerént nem esik minden dolgod? Vajon s kicsoda az, akinek minden kévánságában kedve telik? Sem én, sem te, sem egyéb senki e föld színén ezzel nem dicsekedhetik. Senki sincs e világon keserűség és búsulás nélkül, sem király, sem pápa. Kinek vagyon legjobban dolga? Bizony annak, aki Istenért valamit szenvedhet.
Sokan a gyengék és erőtlenek közül azt mondják: Bezzeg boldogságban él ez vagy amaz ember! Lá mely gazdag, mely nagy úr! Mely hatalmas és böcsületes! De tekinthetsz-e csak a mennyei jókra, meglátod, hogy mindezek a világi jók csak semmik, bizonytalanok, sőt igen terhesek; mert ezeket törődés és rettegés nélkül nem bírhatni. Nem abban áll embernek boldogsága, hogy e világi jókkal bővelkedjék; mert elég embernek amivel szükségét bééri. Bizony elég nyavalya e világi élet. Mentül inkább igyekezik ember a lelki életre, annál kelletlenb néki e világban élte; mivelhogy jobban-jobban érzi és világosban látja a romlott emberi természetnek fogyatkozásit. Mert hogy enni, inni kell embernek; hogy aludni és ébren lenni; hogy nyugodni és fáradni, és a természetnek egyéb szükségi alá kell vettetni: bizony nagy nyavalya, és az ájtatos embernek kész nyomorúság, ki örömest ment és szabados akarna lenni minden bűntűl.
Mert valóban megterheltetik e világon a belső ember a testi szükségeknek gondviselésével. Innen vagyon, hogy Szent Dávid nagy fohászkodással kéri, hogy megmenekedhessék efféle akadékoktúl; imígyen szólván: Uram, szabadíts meg engem az én sokféle szükségimből. De jaj azoknak, kik csak meg sem ismerik nyavalyás voltokat. Annál is nagyobb jaj azoknak, kik ugyan szeretik ezt a nyavalyás állapotot és elmúlandó életet. Mert sokan, akik kézi munkájokkal, sőt koldulásokkal alig érik bé szükségeket, annyira e világhoz ragaszkodnak, hogy ha mindenkor itt élhetnének, mennyországgal keveset gondolnának.
Bezzeg bolond és hitetlen szűvű emberek azok, kik oly igen e földhöz ragaszkodnak, hogy minden eszek, kedvek csak a testiekre veszett. De szegények végtére károkkal megtanulják, mely elvetett semmi volt, amit oly igen kedvellettek. Az Istennek szenti pedig, és az Úr Krisztusnak ájtatos baráti, kevés gondot viseltek a testnek kedvezésére, és a világ előtt kellemetes dolgokra. De minden reménységek és igyekezetek a mennyei jókat óhajtotta; minden kívánságok az örökkévaló és láthatatlan jókra gerjedezett, hogy a látható dolgoknak szereteti valahogy el ne ragadná és le ne vonná az alávalóságokra. Édes atyámfia, ne hagyd magadban meghűlni a lelki előmenetelre való bizodalmat, míg üdőd és órád vagyon hozzá!
Miért akarod naprúl napra halogatni szándékodat? Kelj fel, s mindjárt kezdj hozzá, és mond ezt: Most vagyon ideje a munkának, most vagyon ideje a harcolásnak, szinte most vagyon ideje magam jobbításának. Mikor gonoszul vagyon dolgod, és nyomorgattatol, akkor vagyon üdőd, hogy Isten előtt érdemelj; mind tűzön-vízen által kell menned, s úgy jutsz a kedves nyugodalomra. Ha magaddal nem tusakodol, vétkeidet meg nem bírhatod. Valamíg ezt a gyarló testet viseljük, vétek nélkül nem lehetünk, sem bánat nélkül nem élhetünk. Örömest akarnánk megnyugodni minden nyavalyátúl; de minthogy elvesztettük bűnünkkel az ártatlanságot, az igaz boldogságtúl is megfosztattunk: szükség tűrnünk, szenvednünk és az Isten irgalmasságát várnunk, mindaddig, valamíg elmúlik e csalárd világ, és a halandóság megemésztetik az élettűl.
Bezzeg nagy az emberi gyarlóság, mely mindenkor hajlandó a vétkekre! Ma meggyónod bűneidet, holnap ismég azon vétkekbe esel. Egy órában reátekélled magadat, hogy ez többé nem lészen: és egy óra múlva szintén úgy megesel, mintha elébb semmi jó igyekezettel nem lettél volna. Azért méltán megalázhatjuk magunkat, és magunknak nagyot nem tulajdoníthatunk, mivelhogy ily gyarlók és hajlandók vagyunk. Hamar is elveszthetjük azt tunyaságunkkal, amit az Istennek malasztjával nehezen és nagy fáradsággal találtunk.
Mint lészünk még végre, ha ily idein így elhagytuk magunkat? Jaj nékünk, ha úgy akarjuk magunkat a nyugodalomnak adni, mintha immár békesség és bátorság volna, holott magunkviselésében csak nyoma sem tetszik a szentségnek. Bezzeg nagy szükségünk volna rá, hogy újonnan taníttatnánk a jó erkölcsökre, mintha csak most kezdenénk az isteni szolgálathoz; talán így reménység lehetne jobbulásunkrúl és lelki előmenetelünkrűl.
A HALÁLRÚL VALÓ ELMÉLKEDÉSRŰL
Itt igen hamar vég lészen dolgodban; meglásd azért, mint vagy el benne: ha ma él ember, holnap elenyészik; mikor pedig szem elől elvétetik, hamar feledékenységben mégyen. Oh, mely nagy az ember szűvének tompasága és keménysége, hogy csak a jelenvalókrúl gondolkodik, és a jövendőkre gondja nincsen! Minden cselekedetedben és gondolatodban úgy kellene magadat tartanod, mintha e napon vagy órán meg kellene halnod. Ha jó lelkiismérettel bírnál, nemigen rettegtetne a halál. Jobb volna a bűntűl távul járnod, hogysem a haláltúl futnod. A halálhoz ha ma nem vagy kész, holnap mint lész merész? Bizonytalan e mai nap; és mint tudod, hogy reád kél a holnap? Mi hasznunk hosszú életünkben, holott ily kevés jobbítás vagyon erkölcsünkben? Jaj, s nem mindenkor jobbít a hosszú élet; sőt gyakran öregbíti vétkünket. Bárcsak egy nap viseltük volna jól magunkat e világon. Sokan számlálják esztendeit megtéréseknek; de gyakran kevés láttatja vagyon jobbulásoknak. Ha rettenetes a halál: talán a hosszú életben nagyobb veszedelem talál. Boldog, aki mindenkor halála óráját szeme előtt tartja, és készül naponként az istenes halálhoz. Ha láttál valaha halálra vált embert: meggondold, hogy azon úton kell néked is elmenned.
Reggelt ha éred, azt gondoljad, hogy estvét nem érsz. Ha pedig béestvéleszel, reggelt ne ígírd magadnak. Készen légy tehát mindenkor, és úgy élj, hogy soha téged a halál készületlen ne találjon. Sokan hertelen és véletlenül meghalnak, mert az embernek fia abban az órában eljő, melyben ingyen nem alítanók. Mikor amaz utolsó óra eljövend, sokkal különbet kezdesz ítílni az egész elfolyt életedrűl; és igen megbánod, hogy oly rest és tunya voltál.
Bezzeg boldog és eszes az, aki életében igyekezik olyan lenni, aminemű halálakor kíván találtatni; mert nagy bizodalmat ád a jó kimúlásra e világnak tekéletes megutálása, a jó erkölcsökben való előmenetelnek buzgó kívánsága, a fenyítékben való életnek szereteti, a penitenciának sanyarúsága, az engedelmességnek gyorsasága, maga kívánságinak elhagyása, és a Krisztus szeretetiért akárminémű nyomorúságnak felvállalása. Míg egészségben vagy, sok jót cselekedhetel; de ha megbetegszel, nem tudom mit mívelhetsz. - Kevesen jobbulnak betegségekben; és akik zarándokságot gyakran járnak, szentté ritkán válnak.
Ne bízzál barátidban és atyádfiaiban, se elébb ne halogasd üdvösséged dolgát; mert vélekedésednél hamarébb elfeledkeznek terólad az emberek. Jobb most idején magadra gondot viselned, és Isten eleibe sok jót bocsátanod, hogysem egyebek segítségéhez támaszkodnod. Ha te magad most magadért nem szorgalmatoskodol, vajon s jövendőben kinek lészen gondja tereád? Most vagyon a drága üdő; most vagyon az üdvösség kereső üdő; most vagyon az igen kedves üdő. Jaj, s hogy jobban nem költöd ezt az üdőt, melyben örök életet nyerhetnél! Eljő az üdő, midőn a te életed jobbítására egy napot vagy egy órát kívánsz; de nem tudom, ha megnyerheted.
Ihon, édes atyámfia, mely nagy veszedelemből kifeselhetsz, mely nagy félelemtűl szabadulhatsz, ha mindenkor félelemben lészesz, és szemed előtt forgatod halálodat! - Úgy igyekezzél most élni, hogy halálod óráján örülhess inkább, hogysem retteghess. Most kezdj meghalni e világnak, hogy akkor élni kezdhess Krisztussal. Most utálj meg mindeneket, hogy akkor szabadoson mehess Krisztushoz. Most sanyargassad testedet a penitenciatartással, hogy akkor bizonyos bátorsággal lehess.
Oh, bolond, mit igírsz magadnak hosszú életet, holott egy bátorságos napod sincs e világban! Vaj ki sokan megcsalatkoztak, és véletlenül kiragadtattak a testből! Mennyiszer hallottál imilyen szókat: Ám amazt levágták, emez vízben holt, amannak nyaka szakadott, amaz étel közben megdermedt, amannak játék közben lett vége? Ki tűz, s ki fegyver miatt, ki döghalál, s ki tolvaj miatt veszett. Így mindeneknek a halál végét éri, és az emberek élete, mint egy árnyék, hertelen elmúlik.
Ki emlékezik csak meg is rólad holtad után? Avagy kicsoda imádkozik éretted? No, édes atyámfia, no: most cselekedjél, valamit cselekedhetel; mert csak azt sem tudod, mely órában meghalsz, és azt sem tudod, mi talál holtod után. Míg üdőd vagyon, addig gyűjts állandó gazdagságokat; üdvösséged kívül semmivel semmit ne gondolj, csak az isteni dologra vigyázz; most szerezz jóakarókat, a szenteket, tisztelvén őket és az ő jó cselekedeteket követvén, hogy mikor kimúlandasz e világból, azok tégedet befogadjanak az örökkévaló hajlékokban.
Szarándok és jövevény számban viseljed magadat e földön, és úgy, mint akinek semmi közi nincsen e világi dolgokhoz. Szabadságban és Istenhez mindenkor felemelve tartsad szűvedet, mert itt nincs maradandó várasod. Mindennapi imádságodat és óhajtásidat, könnyhullatásiddal egyetemben, oda feligazítsad, hogy holtod után a te lelked boldogul Istenhez juthasson.
A JÓ BÉKESSÉGES EMBERRŰL
Elsőben magadat tartsad békességben, akkor osztán egyebeket is békéltethetsz. A békességszerető, csendes ember hasznosb az alkolmas tudósnál. A háborodott elméjű ember a jót is gonoszra vonsza, és künnyen gonosznak hiszi. A jó és békességszerető ember mindeneket jóra magyaráz. Aki csendes békességben vagyon, senkire nem gyanakodik. Akinek pedig nincs helyén szűve és felháborodott, különb-különb gyanúságoktúl hordoztatik; maga sem nyugszik, mást sem hágy nyugodni. Gyakran olyat mond, amit el kellene hallgatni; és azt elmúlatja, amit hasznosb volna cselekedni. Igen szemes abban, amire egyebek kötelesek; de azt künnyen elnyegi, amivel maga tartozik. Elsőben is azért a magad jobbítására igyekezzél; úgy osztán méltán figyelmezhetsz felebarátod jobbulására.
Igen jól tudod a magad cselekedetit mentegetni és szépíteni; de az egyebek mentségét nem akarod bévenni. Méltóbb volna, hogy vádolnád magadat, és felebarátodat mentenéd. Ha azt akarod, hogy egyebek viseljék a te terhedet, te is felvállald a más terhét. Nézd, mennyire távul vagy még az igaz atyafiúi szeretettűl és alázatosságtúl, mely nem tud senkire haragudni vagy bosszonkodni, hanem csak magára! Nem nagy dolog a jókkal és szelídekkel nyájaskodni; mert természet szerént tetszik ez mindeneknek, és ki-ki örömest békességben marad, és azokat inkább kedveli, akik ővéle tartják; de hogy a kemény és visszafordult, vagy a fenyíték ellen rugóldozó és velünk ellenkező emberekkel békességgel élhessünk, az bezzeg Istennek nagy ajándéka, és felette dicsíretes és emberséges cselekedet.
Vannak olyak, kik magok is csendességben élnek, egyebekkel is békességet tartanak. Olyak is találkoznak, kik magok sem nyughatnak, és egyebeknek sem hagynak békét; másokat megterhelnek, de magoknak mindenkor nagyobb terhekre vannak. Vannak viszont, kik magokat békességesen viselik és igyekeznek azon, hogy egyebeket is békességre vigyenek. Mindazáltal ebben a nyomorult világban teljes békességünk az alázatos szenvedésben áll inkább, hogysem a mi akaratunk ellen való dolgoknak elkerülésében. Aki jobban tud tűrni, nagyobb békességben marad; az ilyen ember maga ellen diadalmas, világnak ura, Krisztusnak barátja, mennyországnak örököse.
A TISZTA SZŰVRŰL ÉS EGYÜGYŰ SZÁNDÉKRÚL
Két szárnyon emeltetik fel ember a földtűl, tudniillik az együgyűségen és tisztaságon. Az együgyűségnek szándékunkban, a tisztaságnak kívánságunkban kell lenni. Az együgyűség Istenhez szándékozik; a tisztaság őtet megfogja s megkóstolja. Semmi jó cselekedet néked akadékot nem szerez, ha belől az illetlen kívánságoktúl ment lészesz. Ha egyébre nem igyekezel, és mást nem keresel, hanem csak az Istennek kedves akaratját és felebarátod hasznát: belső szabadságban örvendezhetsz. Ha a te szűved igyenes úton járna, minden teremtett állat életednek tüköre és szent tudományoknak könyve volna. Nincs oly kisded és elvetett teremtett állat, melyben az Istennek jóvolta nem tündöklenéjék.
Ha te belsőképpen jó és tiszta volnál, bezzeg mindeneket akadék nélkül látnál és jól általértenél. A tiszta szűv általhatja az egeket és a poklot. Aki minémű belől magában, olyan ítéletet tészen külsőképpen. Ha e világon vigasság vagyon, az a tiszta szívű embernek birtokában vagyon; és ha valahol ínség és lelki szorongatás vagyon, azt legjobban érzi a gonosz lelkiisméret. Mint a vas, midőn tűzben tétetik, elveszti a rozsdát és teljességgel tüzes lészen: úgy az ember, midőn teljességgel Istenhez térül, a restségből kiöltözik és új emberré változik.
Mihent emberben meg kezd hűlni a lelki buzgóság, mindjárt irtózik akármi kis munkátúl, és örömest kap a külső vigasztaláson. De mikor tekéletesen meg kezdi magát győzni, és emberül kezd az Isten útján járni, akkor csak semminek alítja, amit annak előtte súlyosnak tart vala.
A JÓ LELKIISMÉRETNEK VIGASSÁGÁRÚL
A jámbor embernek dücsősége a jó lelkiisméretnek tanúbizonysága. Légyen jó lelkiisméreted, és mindenkor víg lészesz. A jó lelkiisméret sokat elviselhet, és igen víg az ellenkező gonosz szerencsében is. A gonosz lelkiisméret mindenkor retteg és nyughatatlan. Édesdeden nyugodhatol, ha lelkiisméreted nem vádol. Különben ne vigadj, hanem csak mikor jót cselekeszel. Soha nincs igaz örömök, sem belső békességek a gonoszoknak; mert az Úr mondja: hogy békességek nincsen az istenteleneknek. Ha szinte azt mondják is: Békességben vagyunk; semmi gonosz nem száll reánk, és ki mer ártani nékünk? Ne higgy nékik; mert hertelen felgerjed az Istennek haragja, és semmivé tétetnek az ő cselekedetek, és az ő gondolatjok elvesznek.
A háborúságokban dicsekedni nem nehéz azoknak, kik Istent szeretik: mert ez a Krisztus keresztiben való dicsekedés. Rövid dücsőség az, mely embertűl adatik és elvétetik. A világi dücsőséggel mindenkor együtt jár a szomorúság. A jámborok dücsősége nem emberek szájába, hanem magok lelkiesméretiben vagyon. Az igazak vigassága Istenrűl és Istenben vagyon, örömök az igazságrúl. Aki az igaz és örök dücsőséget kívánja, nem gondol a világi dücsőséggel; és aki a világi dücsőséget űzi, vagy ezt szűből nem utálja, bizonyos jelenségét adja, hogy a mennyei boldogságot tekéletesen nem szereti. Nagy lelki csendessége vagyon annak, aki az emberek dicsíretivel és szidalmával nem gondol.
Könnyen megelégszik és csendesedik, akinek tiszta lelkiisméreti vagyon. Szentebb azzal nem vagy, ha dicsírtetel; sem alábbvaló, ha gyaláztatol. Aki vagy, ugyancsak az vagy: nagyobbnak sem mondathatol annál, aminémű vagy Isten előtt. Ha meggondolod, mi vagy belől magadban, nem gondolsz azzal, mit szólnak felőled az emberek. Az ember színedet, az Isten szűvedet látja. Az ember csak a külső cselekedetet nézi; Isten pedig az igyekezetet fontolja. Bizonyos jelensége az alázatos léleknek, ha mindent jól cselekeszik, és maga felől keveset tart. Nagy tisztaságnak és belső bizodalomnak jelensége, midőn ember a teremtett állatoktúl semmi vigasztalást nem kíván.
Aki semmi külső bizonyságot maga mellé nem keres, megtetszik, hogy teljességgel Istenre hagyta magát; mert a Szent Pál mondása szerént, nem az kellemetes, aki magát ajánlja, hanem akit Isten dicsér. A lelki embernek állapatja az, hogy belsőképpen Istennel járjon, kívül illetlen kívánságtúl kötve ne tartassék.
(folyt. köv.)
* * *
 IV.
MAGYAR MITOLÓGIA
MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG
MESÉLTE BENEDEK ELEK
AZ ARANYSZŐRŰ BÁRÁNY
Volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hol volt mit egyenek, hol nem, s a szegény embert vetette fel a bú s a gond, hogy mit tudjon csinálni ezzel a sok gyerekkel. Eleget mondta nekik, menjenek szolgálatba, de egyik restebb volt a másnál, mind az apjára tátotta a száját. No, mégsem úgy volt egészen. A legkisebb ügyibevaló legényke volt, nem nézhette, hogy a testvérei egész nap ácsorognak, ő bizony - azt mondta az édesapjának - elmegy világgá, s addig meg sem áll, míg valami jó helyet nem talál. A szegény ember bezzeg nem bánta, hadd menjen: eggyel kevesebb kenyérpusztító lesz a háznál.
Elment a legkisebb legényke, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s estére kelve egy faluba ért. Ott megtudta, hogy van a faluban egy erős gazdag ember, akinek annyi juha van, mint égen a csillag, s most éppen pásztort keres a nyáj mellé. Ment egyenest a nagy juhosgazdához, s elémondta, hogy mi jóba jár.
- Éppen jókor jöttél - mondá a gazda -, mert elcsaptam a juhászomat. Hát, hallod-e, én felfogadlak, s ha egy esztendeig hűségesen őrzöd a juhaimat, bizony meg nem bánod.
Megalkudtak, hogy ha esztend' ilyenkor a nyájból egy sem hibádzik, ad egy aranyszőrű bárányt: abból megélhet úrimód, míg a világ s még két nap.
- Itt a kezem, nem disznóláb! - mondá a legény, s kezet csaptak magyarosan.
A juhosgazda adott neki egy szépen szóló furulyát, jól feltarisznyáltatta, s a legény kihajtá a nyájat a rétre.
Közmént legyen mondva, a juhosgazdánál három nap volt az esztendő, de még eddig nem akadt legény, aki az esztendőt kiszolgálta volna, mert éjjel-nappal talpon kellett lennie, s ha csak behunyta a szemét, annyi juh hibádzott a nyájból, hogy egy szegény embernek elég lett volna egész életére.
No, ez a legényke bezzeg nem aludt el. Mikor egy kicsit elálmosodott, elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s hát, Uram, Teremtőm, amennyi juh, mind táncra kerekedett. Az aranyszőrű bárány el nem maradt tőle, ez mindig előtte táncolt, de olyan szépen, olyan módosan, hogy csupa csuda.
Mikor letelt az esztendő, szépen hazahajtotta a nyájat, a kapu előtt elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s a juhok táncolva mentek bé az udvarba. Ott állott a gazda az udvar közepén, s számolta a juhait, de csak úgy csillogott a szeme, mikor látta, hogy egy sem hibádzik a nyájból.
- No, te legény - mondá -, megöregedtem, kenyeremnek javát megettem, de még ilyen szolgám nem volt. Neked ígértem, neked is adom az aranyszőrű bárányt, legyen rajta szerencséd.
Hej, örült a legény, örömében nem találta helyét. Elbúcsúzott a gazdától illendőképpen, s ment az aranyszőrű báránnyal hazafelé. Mentek, mendegéltek, szépen lassan eregéltek, s estére egy faluba értek. Ott a legény szállást kért egy jó gazdaembernél, aki azt mondta:
- Istené a szállás, kerüljön beljebb, öcsémuram!
Bement a házba, de magával vitte az aranyszőrű bárányt is. De nézték, csodálták a bárányt! Különösen a házi leány nézte, csodálta sokáig, egész éjen be nem tudta hunyni a szemét, mind az aranyszőrű bárányról gondolkozott. Addig s addig gondolkozott, hogy fölkelt az ágyból, s szépen a bárányhoz orozkodott.* Gondolta, hogy míg a legény alszik, kiviszi a bárányt, s valahol eldugja. No hiszen, ezt jól elgondolá, mert ahogy a kezét rátette, a bárány szőrére ragadt egyszeribe. Oda bizony, mind a két keze. Eközben hajnalodott, s a legény fölébredt. Látja, hogy a leány a bárány hátához van ragadva, gondolkozott, hogy mármost mit csináljon. Ő bizony továbbmegy a báránnyal, s hadd jöjjön vele a lány is.
Hát úgy is tett, s ahogy kiértek az utcára, elővette szépen szóló furulyáját, s fújta, fújogatta. Hej, láss csudát! táncolt a bárány, bárány hátán a leány, hogy csak úgy porzott belé az utca. Meglátja ezt egy asszony, aki éppen akkor vetett be kenyeret a sütőkemencébe, kiszalad a sütőlapáttal, üti a leányt, s szidja éktelenül:
- Nesze, nesze, te világ bolondja! Nem szégyelled magad leány létedre?! Nesze, nesze!
Hiszen nem sokáig szidta, verte, mert egyszerre csak a lapát a leány hátához ragadt, lapát nyeléhez az asszony, s a legény csak fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját. Táncolt nagy begyesen elöl a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a lapát, lapát nyelén az asszony, úgy mentek végig az utcán.
Ahogy a templom elé érnének, éppen jön ki a templomból a pap, s utána a sok nép. Kacagtak a népek, de a pap erősen megbotránkozék, hogy az ünnepnapot így meggyalázzák, odaszalad, s üti az asszonyt a pálcájával. De csak egyszer ütött rá, a pálca az asszony hátához ragadt, a pálca végéhez a pap, s az is táncolt a többi után.
A vénasszonyok összeverték a tenyerüket, s elkezdettek kiabálni, jajgatni:
- Jaj, jaj, még elviszik az aranyszájú papunkat, ne hagyjuk, emberek, asszonyok!
Nosza, utána az egész falu népe, megfogják a papot, hogy visszahúzzák, de ahogy rátették a kezüket, sorba mind odaragadtak. A legény pedig fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát végén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, pap után az egész falu.
Így értek egy városba. Ez éppen a király városa volt. Ott a legény betért egy korcsmába, tarisznyába tette a furulyáját, hadd pihenjen egy kicsit a bárány, báránnyal az egész falu.
Kérdi a korcsmárost:
- Miféle város légyen ez?
Mondja a korcsmáros:
- Ez a király városa.
Szóból szó kerekedik, s a korcsmáros elmondja, hogy a király erősen szomorú, mert van egy szépséges leánya, aki még soha nem nevetett. Kihirdette az országában, hogy annak adja a leányát, aki meg tudja nevettetni, de még eddig hiába próbálkoztak, a királykisasszony olyan szomorú, mint a háromnapos esős idő.
"No - gondolá a legény -, szerencsét próbálok, hátha én meg tudom nevettetni."
Ment a király udvarába, mellette a bárány, bárány után az egész falu, de az utcán nem táncoltatta őket. Béjelenteti magát a királynál, s elémondja, hogy ő megpróbálná, hátha meg tudná nevettetni a királykisasszonyt.
- Jól van, fiam - mondá a király -, próbáld meg, de ha meg nem nevetteted, karóba húzatom a fejedet.
- Egy életem, egy halálom, akárhogy lesz, megpróbálom - mondá a legény -, csak a királykisasszony álljon ki a tornácba.
Azzal lement az udvarra, a király pedig kiállott a leányával a tornácra, s úgy várták, hadd lám, mit tud a szegény legény.
Hiszen mindjárt megmutatta, hogy mit tud. Csak elévevé szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s - uccu neki bolond eszed, ami volt is, mind elveszett! - táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát nyelén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, a pap után az egész falu.
No, ilyen táncot még nem látott a világ, kacagott a király, de hát még a leánya! A könnye is kicsordult, s csengett a palota a kacagástól. A bárány erre még nagyobbakat ugrott, s egyszerre csak levált a hátáról a leány, leány hátáról a lapát, lapát nyeléről a sütőasszony, asszony hátáról a pálca, pálcáról a pap, papról az egész falu, s úgy táncoltak egyesben.
Most meg a király kezdett könyörögni, hogy ne táncoljanak már többet, mert ő is meghal, a lánya is meghal a sok kacagásban. No, ha úgy, hát a legény eltette a furulyáját, s egyszeriben vége volt a táncnak.
- Hallod-e, te juhászlegény - mondá a király -, a leányomat megnevettetted, hát neked is adom, s vele fele királyságomat.
A papot ott tartották, az mindjárt össze is adta a fiatalokat. Ott maradt a falu is az udvarban, s úr lett még a cigányból is. A juhászlegényből lett király egyszeriben hatlovas hintókat küldött az apjáért s testvéreiért is. Ezekből is mind nagy urak lettek.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
* * *
V.
MARCUS AURELIUS
ELMÉLKEDÉSEK
NYOLCADIK KÖNYV
48.
Gondold meg,
hogy vezető értelmed,
ha önmagába zárkózva beéri azzal,
hogy semmit ne tegyen, amit nem akar,
még akkor is bevehetetlen erősség,
ha nincs oka rá,
hogy ellenséges legyen.
Hát még
ha
megfontolt körültekintéssel
ítélkezik valamiről!
Ezért
a szenvedélytől megtisztult értelem
valóságos fellegvár.
Az embernek
nincs ennél biztosabb menedéke,
hiszen,
ha ide húzódik,
továbbra is megközelíthetetlen.
Aki ezt nem látja be,
az tudatlan,
aki pedig belátja,
de nem húzódik oda vissza,
az szerencsétlen.
49.
Ne beszélj be magadnak többet,
mint
amennyit
közvetlen érzéki benyomásaid
tudtodra adnak.
Meghallod,
hogy valaki rosszat mond rólad.
Nos,
ezt ugyan hallod,
de nem látom, hogy emiatt sérelem ért volna.
Látom,
hogy gyermekem beteg.
Ezt látom,
de azt,
hogy veszélyben forog,
már nem látom.
Állj meg tehát
mindig az első benyomásoknál,
ne tégy hozzájuk magadból semmit,
s akkor semmi baj nem ér.
Vagy nem bánom, tégy hozzájuk!
De olyan emberhez méltó módon,
aki fölkészült a világ összes esélyére.
50.
Keserű az uborka? El vele!
Tüskebozót állja utadat? Kerüld ki!
Elég!
Ne kérdezd: miért vannak ezek a világon?
- mert a természet titkait értő ember csak kinevet,
mint ahogyan az ács és a varga is kinevetne,
ha kifogásolnád,
hogy műhelyükben ott találod
a feldolgozott anyagok forgácsát és hulladékát.
Pedig nekik még van hová dobniuk az ilyesmit.
A közös természetnek azonban
nincs önmagán kívül eső helye!
S éppen ez a csodálatos a művészetében,
hogy önmagába zárva mindent, amit csak felölel
- még ha az látszólag romlik,
öregszik, feleslegessé válik is -,
önmagává alakít át,
s ismét más, új dolgokat formál belőle.
Művéhez
éppoly kevéssé van szüksége külső anyagra,
mint olyan helyre,
ahová a romlottabb részeket kivetheti.
Neki elég a maga tere,
a maga anyaga,
a maga sajátos művészete.
51.
Ne légy hanyag tetteidben;
ne légy kapkodó beszédedben;
ne légy csapongó képzeletedben;
általában,
lelked ne legyen sem zárkózott, sem kitáruló;
ne zsúfold túl az életedet tennivalóval.
Ám öljenek,
szabdaljanak,
átkozzanak téged!
Befolyásolhatja-e ez azt,
hogy értelmed tiszta, átható,
józan és igazságos maradjon?
Olyan ez,
mint ha valaki tiszta, édes vizű forrás mellett áll,
és ócsárolja:
az pedig továbbra is ontja üdítő italát,
s ha sarat vagy szemetet szórsz belé,
hamar szétszórja, kimossa magából,
és teljesen mocsoktalan marad.
Hogyan szerezhetsz
ilyen soha ki nem apadó forrást,
poshadt vizű kút helyett?
Ha minden órában
megőrzöd lelki szabadságodat,
jóindulattal, egyszerűséggel, szeméremmel.
52.
Aki nem tudja,
mi a világ,
az nem tudja,
hol van ő maga.
Aki nem tudja,
mire született,
az nem tudja azt sem,
kicsoda ő tulajdonképpen,
és azt sem, mi a világ.
Aki ezek közül egyet is elhanyagol,
az a maga rendeltetését sem tudja megmondani.
S most
milyen színben tűnik fel előtted az az ember,
aki olyanok tapsai elől menekül,
vagy töri magát utánuk,
akik azt sem tudják, hol vannak és kicsodák?
53.
Annak az embernek dicséretére sóvárogsz,
aki óránként háromszor elátkozza önmagát?
Annak az embernek akarsz tetszeni,
aki önmagának sem tetszik?
Vagy talán tetszik önmagának az,
aki szinte minden cselekedetét megbánja?
54.
Ne érd be azzal, hogy
másokkal együtt belélegzed
a körülöttünk szétáradó levegőt,
hanem
gondolkodásod is legyen összhangban
a mindent átfogó értelemmel.
Hiszen az értelem hatalma
nem kevésbé árad szét mindenüvé,
s nem kevésbé járja át azt,
aki képes a befogadására,
mint a levegő a lélegezni tudót.
55.
Általánosságban véve
a gonoszság nem árt a világrendnek,
esetenként véve nem árt embertársamnak;
egyedül csak annak ártalmas,
akinek viszont,
mihelyt úgy akarja,
módjában áll megszabadulni tőle.
56.
Az én szabad elhatározásomnak
embertársam szabad elhatározása
éppolyan közömbös,
mint a párája vagy a teste.
Mert
ha a legteljesebb mértékben
egymásért születtünk is,
azért mindegyikünk vezérlő értelmének
megvan
a maga külön hatalmi köre.
Ha nem így volna,
akkor embertársam gonoszsága
nekem is kárt okozna.
Márpedig az istenség nem akarhatta,
hogy másnak módjában álljon
engem szerencsétlenné tenni.
(folyt. köv.)
* * *
VI.
MAGYAR SZÓLÁSOK, KÖZMONDÁSOK
(Erdélyi János gyűjtéséből)
4570.
Rátartja magát mint a kompolti kisaszony./nemes aszony.
A kompolti nemes- vagy kisaszony a rátartás, büszkeség, de üres büszkeség képviselője. Erről mondják azt is hogy igen szereté kicsire huzni száját, mit elneveztek vasárnapi ráncznak, s végetlen finomul ejté ki szakácsné előtt a "borsó, galuska, szalonna" vastag hangzásu szavakat, midőn piperésen felöltözve, kanapén mozdulatlanul ülve, az ebéd felől rendeléseket tön.
Ez alak méltó a vigjátékirók figyelmére.
4571.
Kiesett szájából a koncz.
Elejtette a konczot.
Koncz jelent zsiros, azaz jövedelmező állást, hivatalt.
Innen a közmondások:
Összevesztek a konczon. Kié a koncz. Kap a konczon. Félti a konczot.
4572.
Illik koncz után a levet is hörpölni.
Ha konczát megetted, levét is hörpöljed.
4573.
Megeszi konczát, másnak hagyja csontját.
Szedi a javadalmat, de más fárad helyette.
Tehát koncz és csont itt ellenkező jelentésüek.
Koncz am. velős csont.
4574.
Nagyobb a szerezd meg a koncznál.
Azaz többre megy a mellék jövedelem, mint a rendes fizetés.
4575.
Koncz nélkül adja a levet.
a) Tálban koncz, ne nézz az aszonyra.
4576.
Elég sok a konkoly, de az még sem buza.
4577.
Nehéz a konkolyt tövestül kigyomlálni.
4578.
Terem a konkoly, ha nem vetik is.
a) Konkolyt hint.
Egyenetlenséget, visszavonást szerez.
4579.
Föltették a kontyát.
Gunyosan ejtve leginkább megesett leányokra szól.
Konty am. asszonnyá létel, férjhezmenés.
Azért mondják: szeretne már kontyot. Nem adna egy kontyot egy koronáért.
4580.
Félre áll a kontya.
Oly hölgyre mondják, kinek bortul egy kis kedve kerekedett.
a) Ritkán egyeznek meg a kontyok.
4581.
Ha szük a konyha, minden falat jó izü.
4582.
Nem hajt a konyhára.
Nem hoz hasznot;
innen átvitetik mint km. olyan dologra, mi nem anyagi érdekü.
Péld. a költészet nem hajt a konyhára, azaz nem épen anyagi érdeket mozdít elő.
4583.
Fehér konyha, ritka vendégség.
4584.
Éh kop kaporral.
Kop étel neve, de ily étel nincs; azért a ki ilyet evett, az ugyancsak koplalt.
a) Hátul kopasz, azért ravasz.
4585.
Elül kopasz: okos kopasz; hátul kopasz: bolond kopasz; felül kopasz: koros kopasz.
4586.
Nem félti kopasz a haját.
4587.
Könnyü kopaszt borotválni.
4588.
A kopasz is egyszer fésüt vett a vásárban.
4589.
Nehéz a kopasznak üstökébe kapni.
Latin: Calvum vellere.
a) Jó az isten, jót ád, kopasznak hajat ád.
4590.
Sequere Kopácsi.
Igen nagy vidékü km., hagyományilag azon Kopácsiról maradt,
ki a reformált hitet azonnal elfogadván, sárospataki tanár volt 1530. körül.
Jelentése: most te következel, vagy: te jer utánam.
4591.
Kopár helyen fogott ki.
4592.
Házad a koporsó, helyed a temető.
Azaz mindenkinek meg kell halni.
4593.
Koporsóban fél lába.
Német: Er steht mit einem Fusz im Grabe.
Franczia: Il a un pied dans la fosse.
4594.
Korán kelés hajnalt nem szerez.
4595.
Kordéra bánni.
Pusztulásra juttatni.
4596.
Kordéra mondani.
Alap nélkül, biztalanul, sötétben tapogatózva állítani, mondani valamit.
4597.
Könnyü csendes időn kormányozni.
Latin: Tranquillo quilibet gubernator est.
4598.
Másra keni kormát.
4599.
Fekete mint a korom.
a) Korom a koromhoz nem hasonlóbb.
4600.
Jer elő, kormos!
Kormos, ki bepiszkolta magát, azaz átvive:
csint tett, valamit elrontott a háznál.
4601.
Ki korpa közé vegyül, megeszik a disznók.
Német: Wer sich mischet unter die Kleye, den fressen die Säue.
4602.
Korpa van a fejében.
Vagyis: nincs elég esze.
4603.
Korpája sincs, mégis lisztet árul.
4604.
Téged is megfejnek még egy tál korpán.
Némely tehén rug, mikor fejik,
de ha vetnek elé valamit, p. korpát: megnyugszik.
A km. szól hanyakodóra,
ki egyébiránt ajándék, hivatal, más kedvezések által lecsendesíthető.
4605.
Kölcsön korpát is meg kell adni.
4606.
Egy korpán hiznak.
4607.
Csak korpád legyen, könnyü ebet kapni.
Mig korpa van, akad kutya.
4608.
Korpahüvely.
Hasának élő, henye ember.
4609.
Miatyánk, isten! nagy korsó.
4610.
Elbusul napestig teli korsó mellett.
4611.
Az ezüst korsónak cserepe is jó.
4612.
Kis korsó, nagy korsó, torkomat ujító, ruhám rongyosító.
4613.
Addig jár korsó a kutra, mig el nem törik.
Német: Der Krug geht so lange zu Wasser, bis er zerbricht.
Franczia: Tandis va la cruche a l'eau qu'il s'enfin casse.
4614.
Nyeli a száraz kortyot.
4615.
Gyapjaért szokták a kost megnyirni.
4616.
Okos mint a kos.
4617.
Kosarat kap. /ad.
Ha Dugonics egy kosárkötő szép leányára viszi e km. eredetét,
a mennyiben kérőit maga által font csinos kosarakkal elégitette ki,
ezzel adván tudtokra, melyiket nem szereté:
ez összevág egy népi költeménynyel, hol szinte kosárkötő leánya szerepel.
(Népd. 1. k. 373. l.)
4618.
Nincs nehezebb az üres kosárnál.
* * *
VII.
KUN ÁKOS VICCGYŰJTEMÉNYE
Zsidó viccek
2.
Két szegény zsidó bebocsátást kér Rotschildék palotájába. Amíg az egyikük bemerészkedik, a másik a kapuban várja. Tíz perc után kijön, és a társa kíváncsian kérdi:
− Na, mennyit adott?
− Egy dollárt.
− Csak? Egyetlen egyet?
− Meg kell őt érteni, neki sem megy már olyan jól. A saját szememmel láttam, hogy a két lánya egyetlen zongorán játszott.
Egy szegény zsidó szeretne bejutni a gazdag Rotschild báróhoz „üzleti ajánlattal”, de a bankár nem akarja fogadni.
− Már pedig fogadnia kell engem – mondja a ravasz kérelmező a titkárnőnek, mert én vagyok az Isten sógora.
A titkárnő rohan a főnökhöz a nem mindennapi hírrel, majd visszajön és int, hogy szabad az út.
− Hogy érti azt – kérdezi a gazdag báró –, hogy maga az Isten sógora?
− Úgy, hogy a Grünnek két lánya volt, a Sára és a Rebeka. Szegény Sárát elvette az Isten, a Rebekát meg én.
Egy keresztény megkérdezi a zsidó szomszédját:
− Mondja, mi különbség van az izraelita és a zsidó között?
− Ha pénzt kérnek tőlünk, akkor izraeliták vagyunk, ha pedig visszakérjük a pénzt, akkor zsidók vagyunk.
Elpanaszolják a hívők a rabbinak, hogy a városkában egy fiatal zsidó éhen halt.
− Ez nem lehet – csattan fel a rabbi –, egy zsidó nem halhat éhen… Miért nem jött el hozzánk alamizsnáért?
− Mert szégyellte.
− Na látjátok, mondtam én, hogy egy zsidó nem halhat éhen! Ő sem az éhségbe halt bele, hanem a büszkeségbe.
A gazdag zsidó családhoz elszegődik egy szegény lány cselédnek. Néhány hónap múlva aztán sírva mondja asszonyának:
− Jaj nagyon szomorú vagyok, de nem maradhatok itt tovább, mert gyereket várok, s a gyermekem apja elhagyott…
Az asszony nagy együttérzéssel vigasztalta:
− Nyugodtan nálunk maradhat. Majd örökbe fogadjuk a gyerekét.
Egy év múlva ugyanez történt. Megint jött egy apátlan csecsemő, de a cselédlány tovább maradhatott, mert ezt is örökbe fogadták. A harmadik majd a negyedik évben az eset megismétlődött. A vajszívű asszony közbenjárására a gazdag zsidó kereskedő mind a négy gyereket örökbe fogadta. Az ötödik évben aztán a lány felmondott.
− Nagyságos asszony, elsejével elmegyek!
− De hát miért?
− Nézze túlságosan sok a munka. Én annak idején egy gyermektelen házaspárhoz szegődtem el, nem egy ilyen nagy családhoz!
A gazdag Kohn száz koronát ad az új zsinagóga építésére.
− Csak ennyit? – mondják a hitközség tagjai. – A fia ezer koronát adott…
− Könnyű neki, mert van egy jómódú, takarékos apja. De nekem csak egy könnyelmű fiam van!
Gyűjtést rendeznek a temető új kerítésére, mert a régi már omladozott.
− Minek egy temetőnek kerítés? – kérdezi a fösvény Kohn. – Hisz akik bent vannak, azok már nem tudnak kijönni, akik pedig kint vannak, azok nem akarnak bemenni!
− Te, Kohn! Ne haragudj, de ebben a hónapban nem tudom megadni a tartozásomat.
− Ugyan, hát ugyanezt mondtad a múlt hónapban is!
− Na, és nem tartottam be a szavam.
A turista Jeruzsálemben a Siratófalhoz szeretne menni. Beül egy taxiba, de gyér nyelvtudása miatt nem tudja pontosan elmagyarázni az úti célját, ezért körülírva mondja:
− Vigyen oda, ahol a zsidók is sírnak. A sofőr indít, kanyarog a dimbes-dombos város utcáin, s pár perc múlva megáll egy épület előtt.
− A falon tábla: „Adóhivatal.”
Egy vallásos zsidó széles gesztikulációk közepette imádkozik a jeruzsálemi Siratófal előtt. Egy kíváncsi turista megkérdezi tőle:
− Ilyenkor ugye elsorolja a kívánságait Istennek?
− Igen.
− És segít?
− Ah – legyint a zsidó –, mintha csak a falnak beszélnék.
Egy gazdag és egy szegény zsidó egymás mellett térdelve imádkozik a Panaszfal előtt.
− Istenem! – kezdi az első. Adj nekem 100 ezer dollárt, hogy vehessek egy kuvaiti olajkutat.
− Istenem! – mondja a másik. Adj nekem egy kis pénzt, hogy kenyeret vehessek a családomnak.
Kis idő múlva megszólal a gazdag zsidó:
− Tessék, adok én neked pénzt kenyérre, csak tűnj már el innen, hogy az Úr az én kérésemre koncentrálhasson.
Beszédében azzal vigasztalja szegény sorsú híveit a rabbi, hogy akik a földi életükben szűkölködnek, azok a másvilágon gazdagok lesznek, aki most gazdag, az pedig szegény lesz odaát. A beszéd után odalép hozzá egy koldus:
− Te gazdag vagy rabbi, én meg szegény, kössünk hát üzletet. Adj nekem ezer aranyat kölcsön, és a másvilágon, ahol gazdag leszek, megadom duplán, ami nagyon jól jön majd neked, mivel ott te leszel a szegény.
− Nem tehetem – mondja a bölcs –, mert amilyen ügyes vagy, képes lennél az ezer aranyból itt a Földön hatalmas vagyont szerezni, így a másvilágon mégis szegény lennél, és nem adhatnád vissza nekem a kölcsönt!
Egy tel-avivi iskolában a tanító bácsi megkérdezi a nebulóktól:
− No gyerekek, ki tudja megmondani, ki volt Mózes?
− Áron jelentkezik:
− Egy balfácán.
− No de Áron! Nem szégyelled magad, így beszélni nagy ősünkről, Mózesről?
− De igenis tanító úr kérem, egy balfácán volt, mert miután átkelt a Vörös-tengeren, balra fordult. Ha jobbra fordult volna, most a sok kőolaj mind a miénk lenne…
− Miért olyan hosszú a zsidók orra?
− Mert Mózes negyven éven át vezette őket az orruknál fogva a pusztában.
Egy zsidó asszony tanácsot kér a rabbitól:
− Van otthon egy kakasom, meg egy tyúkom. Az egyiket le kell vágnom az ünnepekre. De melyiket? Ha a tyúkot vágom le, a kakasnak okozok fájdalmat, ha a kakast, akkor a tyúknak... Adj tanácsot, mit tegyek?
A rabbi hosszas gondolkodás után:
− Vágd le a kakast!
− De rabbi – tiltakozik az asszony –, hisz akkor a tyúk...
− Most enni akarsz, vagy jótékonykodni?
Kohn füstölt, főtt sertéscsülköt eszik egy vendéglőben.
Jóízűen falatozik, amikor meglátja a rabbi, és ráförmed:
− Kohn! Tudod, hogy drágán megfizetsz ezért?
− Tudom rabbi – von vállat Kohn. – Láttam az étlapot.
− Hát ezt nem hittem volna rólad, Grün – mondja felháborodottan Weisz. – Böjtnap van, és te képes vagy enni!
− Nézd Weisz, én egész évben tisztességesen élek – mondja szelíden Grün. – Nem lopok, nem csalok, nem szedek uzsorakamatot, viszont nem is böjtölök.
Weisz értetlenül csóválja a fejét:
− Nagy szamár vagy te, Grün! Hát nem egyszerűbb huszonnégy órán át koplalni?
Kohn elmegy a rabbihoz, és megkérdezi:
Rabbi, szabad nekem sonkát ennem?
− Micsoda kérdés! – csattan fel haragosan a rabbi. – Hát persze hogy nem szabad!
− De én láttam – replikázik Kohn –, hogy te ettél.
Mire a bölcs rabbi így válaszol:
− Ettem… ettem… De én nem kérdeztem!
A készülődő vihar elől a zsidó bemenekül a keresztény csemegeüzletbe. Ott egészen elcsábul a sok gusztusos húskészítménytől, és megkérdezi:
− Mennyibe kerül a sonka?
− Ebben a pillanatban hatalmasat dördül az ég. A zsidó az égre emeli tekintetét:
− Már kérdezni sem szabad?
Egy esendő zsidó felkeresi a rabbit.
Gond ül a homlokán, szomorúság az arcán, és bűnbánat a szemében.
− Rabbi! – kezdi már a küszöbről. – Milyen büntetést ró ki rám? Evés előtt nem mostam kezet.
− És miért nem?
− Mert szégyelltem magam. Ugyanis egy keresztény étteremben ebédeltem!?
− Bűnös lélek! Hogy vetemedhettél arra, hogy nem kóser ételeket vettél magadhoz?
− Rabbi, nem tehettem mást. Az egész városban jom kippur böjtje volt, és minden zsidó éterem zárva tartott!?
|
