PETŐFI SÁNDOR
HULL A LEVÉL A VIRÁGRÓL...
Hull a levél a virágról, Elválok én a babámtól. Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám!
Sárgul a hold az ég alján, Mind a kettőnk oly halovány. Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám!
Harmat hull a száraz ágra, Könnyek hullanak orcánkra. Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám!
Lesz még virág a rózsafán, Egymást még mi is látjuk tán. Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám!
Pest, 1845. január 7.
ELMONDOM, MIT EDDIG...
Elmondom, mit eddig Rejtve tartogattam, Mint gyöngyét a tenger Legmélyebb habokban. Halld meg, drága gyöngyöm, Szép, szelíd galambom! Amit érezék és Szenvedék, elmondom.
Éreztem szerelmet, S szenvedtem miatta, És nagy volt szerelmem, Nagy szivem bánatja. Bánatom s szerelmem, Ez ikertestvérek, Engemet gyötörni Általad levének.
Szigorú körülmény Ajkamat lezárta, Hogy ne jőjön titkom Senkinek tudtára. Oh minő teher volt Azt eddig viselnem! Hányszor volt alatta Roskadóban lelkem!
Mint a napfény elvesz Felhők fátyolában, Képedet szivemben Eltemetni vágytam. Könnyü szél pusztítást Tészen a felhőben, S felsüt a nap akkor Annál égetőbben.
Sőt hazudtam többször Másokért szerelmet; E hazugság által Csak nagyobb kinom lett. - S most tudsz mindent, amit Éreztem, szenvedtem; Fogsz-e vígasztalni Nyájas feleletben?
Szólj, üdvességemnek Megváltó keresztje! Nem nyilik meg ajkad? Semmit sem felelsz-e? - - Oh, mikép felelnél, Hiszen néma nyelvvel... Kiterítve... holtan... Koporsóban fekszel!
Pest, 1845. január
MIT NEM TETTEM VOLNA ÉRTED...
Mit nem tettem volna érted, Szép kis szőke gyermekem! De szerelmem bemutatni Megtiltotta végzetem.
Az egész, mit életemben Érted tennem lehetett, Annyi, hogy a koporsóba Én tevém be tetemed.
Pest, 1845. január
HOVÁ LEVÉL?,,,
Hová levél? te szebb reményeimnek Korán kiégett hajnalcsillaga! Keresni foglak; - hasztalan kereslek? Vagy még meglátjuk egymást valaha?
Ha majd az éjnek hallgatag felében Halvány sugárt a hold a földre vet: A temetőnek küszöbét átlépem, S fejem lehajtom sírhalmod felett.
Fölébredendsz-e ekkor álmaidból, És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád? Hogy meghallgasd, amit majd ajakam szól: A szerelemnek epedő szavát.
Fölébredendsz-e ekkor álmaidból, És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád? Hogy letöröljed lankadt pilláimról Az érted omló könnyek záporát.
Fölébredendsz-e ekkor álmaidból, És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád? Hogy szellemed majd égő csókjaimtól S keblem tüzétől melegűljön át.
Vagy holtjokat a sírok ki nem adják S csak a mennyben találkozol velem?... Vagy többé sem az éj, sem a mennyország Meg nem mutat már tégedet nekem?!
Pest, 1845. január
ZÁRJÁTOK BE MÁR AZT A KOPORSÓT
Zárjátok be már azt a koporsót, És vigyétek ki a temetőbe! Hisz elég rég nézem már, hogy bennem Megmaradjon mindörökre képe, Vagy, hogy szívem, lelkem összetépje!
Pest, 1845. január
JAJ, BE BÚS EZ A HARANGSZÓ!
Jaj, be bús ez a harangszó! Neked harangoznak, Kedves, hervadt rózsaszála Tizenöt tavasznak!
A templomnál van koporsód, Koporsód van itten! Hova veled vőlegényként Egykor jőni hittem.
Védangyala kedvesemnek Odafönn a mennyben! Szánj, és vedd el eszemet, vagy Vígasztalj meg engem.
Vagy talán te is meghaltál? Tán megölt a bánat? Hogy hervadni hagytad ezt a Legszebb rózsaszálat.
Pest, 1845. január
HA ÉBREN MEG NEM LÁTOGATSZ...
Ha ébren meg nem látogatsz, Jőj hozzám álmaimban, Jőj hozzám, meghalt életem! Sok mondanivalóm van.
Hisz egymással mi ekkorig Oly keveset beszéltünk; Csak egy-két gyorsan illanó Tekintet volt beszédünk.
Tudod, ha hozzátok menék, Te mindig úgy futottál; De más szobából titkosan Rám gyakran pillantottál.
S öröm volt, látnom téged ott Félig nyílt ajtó mellett, Mikéntha láttam volna az Egészen megnyilt mennyet.
Ha távozám: az ablakból Tekintettél utánam; Vélted, hogy észre nem veszem? Oh, én mindent jól láttam.
De láttam temetésed is... Csak ezt ne láttam volna! Az a gödör, mely sírod lett, Az lett szivemnek pokla.
Egyszerre lelkemet ezer Mennykő csapása érte... Ekkor hullott alá a föld Koporsód födelére.
Ott vagy te most, szent angyalom! Eljősz-e hozzám vajjon? Mindenkor tárva lesz karom, Ha jősz, hogy átkaroljon.
Csak érintsen lehellete Közelgő szellemednek: A mennybe föl, vagy sírba le, Mindenhová követlek!
Pest, 1845. január
TE VOLTÁL EGYETLEN VIRÁGOM...
Te voltál egyetlen virágom; Hervadt vagy: puszta életem. Te voltál fényes napvilágom; Lementél: éj van körülem.
Te voltál képzeményim szárnya; Megtörve vagy: nem szállhatok. Te voltál vérem forrósága; Meghűltél: oh, majd megfagyok.
Pest, 1845. január
AMOTT FÖNN EGY CSILLAG RAGYOG...
Amott fönn egy csillag ragyog A tiszta ég legtetején; De oly gyönyörűen ragyog! Egy csillagon sincs annyi fény.
És bennem így szól valami: "Nézd, nézd, Etelkéd e sugár! Hagyd itt a földi életet, Menj föl hozzá, ő téged vár."
Fölmennék édesörömest, De vágyam hasztalan hevit, Mert, ami fölsegítene, Eltörve lajtorjám, a hit.
Pest, 1845. január
ÉN VAGYOK ITT...
Én vagyok itt, emésztő gyönyöröm! Én, sírhalmodnak hű zarándoka; Kérdezni jöttem, hogy mit álmodál A föld alatt az első éjszaka?
Oh én nagyon borzasztót álmodám: A földet a nap űzé, kergeté, Kétségbeesve vágtatott a föld A mélybe le s a csillagok fölé;
Utána a nap fáradatlanúl... A végtelent keresztülnyargalák, És végre elkezdett rohanni az Egész rendvesztett, megbomlott világ.
És e zavarban egyre kergeté A földet a nap, s vad haragja közt, Hogy kergeté hiába, megragadt Szilaj kezével egy nagy üstököst,
S rádobta... épen szívemen talált. Képzelhető, mint fájt e seb nekem; De úgy mégsem fájt, mint az, amit vert Bennem halálod, legszebb örömem!
Pest, 1845. január
NEM HÁBORÍTOM-E NYUGALMAD...
Nem háborítom-e nyugalmad, Elásott kincse életemnek! Ha szívem árva gyermekével, A halványarcú szenvedéssel Hozzád gyakorta kijövendek?
Nem fog zajt ütni érkezésem, Sírhalmod mellé halkan lépek: Csak csókomat teszem fejfádra, - Azt is lemossa könnyem árja, - És ekkor ismét hazatérek.
Pest, 1845. január
TERMÉSZET! MÉG TE IS GÚNYOLÓDOL?
Természet! még te is gúnyolódol?... Amióta őt eltemetők: Tél havának kellő közepette Olyan tavasziak az idők.
Semmi jég a síma Dunavízen, Semmi hó a Szentgellérthegyen... Csak hogy testem és lelkem szemében Mentül sértőbb ellentét legyen.
Mért nem keltek bőszült háborúra? Mit alusztok? lusta elemek! Éjszak vésze, te prédát üző sas, Szárnyaid mért nem süvítenek?
Mért nem hajtod a felhőt az égen? Mint vadász a sebzett madarat; Hadd hullatná szét hópillangóit, Mint ama madár a tollakat.
Ezt szeretném, kedvem ebben telnék, Ugy láthatni a természetet, Mint szivem van, mely szép Perzsiából Vad Szibériává vetkezett. -
Oh de hátha e meleg verőfény A természetnek nem gúnyja? nem! Sőt részvéte: csak azért nincsen tél, Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem.
Pest, 1845. január
MIÉRT TEKINTESZ BE SZOBÁMBA?
Miért tekintesz be szobámba? Kiváncsi hold! Nem úgy foly már itt a világ, mint Hajdanta folyt.
Egykor ha pillantásod hozzám Betévedett: Látád a szívben meg nem férő Lángéletet.
Bú, kedv között élet-halálra Látál csatát, De győzedelmeskedni a bút Nem láthatád.
Ez akkor volt, - ha megtekinted Most arcomat, Azt vélheted: tükörben látod Tenmagadat.
Hideg vagyok és szótalan, mint - Ahonnan jő E hidegségem, szótlanságom, - A temető.
Pest, 1845. január
LÁTTAM KÉT HOSSZU NAP...
Láttam két hosszu nap Hideg tetemidet, A szótlan ajakat, A becsukott szemet;
Csókoltam homlokod Letarlott édenét, - Ez első csókom volt, S te ezt sem érezéd! -
Csókoltam, rombadőlt Oltárom, homlokod; És e csókban hideg Lelkem reáfagyott;
Csókoltam szemfedőd, E dönthetlen határt, Min túl nem léphetek, Mely mennyemből kizárt.
Láttam koporsódnál A fáklyák lángjait, És a gyászszekeret, Mely temetőbe vitt;
Ott voltam magam is, Hallám, amint a hant Az ásók éliről Tompán reád zuhant...
Mindent, mindent tudok! És mégsem hihetem; Mindez nem álom-e? Kétkedve kérdezem.
És hozzátok megyek, S tekintek szerteszét: Nem látom-e szemed Tündökletes egét?
Nem látom, mindenütt Hiába keresem, És hazatérek, és Sírok keservesen.
Pest, 1845. január
HOL VAGY TE, RÉGI KEDVEM?
Hol vagy te, régi kedvem? Te pajkos, vad fiú! Fölválta lyánytestvéred, A szótlan, méla bú.
Játékszered volt szívem, Hová nem hordozád! Nyilként rohanva, vitted A nagy világon át,
Míg végre megbotlottál Egy sírhalom fölött S estedben a játékszer, Szivem, kettétörött.
Pest, 1845. január
LE AZ ÉGRŐL HULL A CSILLAG...
Le az égről hull a csillag; Szemeimből könnyek hullnak.
Nem tudom, mért hull a csillag? Könnyeim halottért hullnak.
Csak hull, csak hull könny és csillag; Egyre hullnak, mégsem fogynak.
Pest, 1845. január
MI VOLNA KÜLÖNÖS AZON...
Mi volna különös azon, Ha néha elmosolyodom Vidám, tréfás beszéd felett? Felhős ég is mutat derüt... Csakhogy, midőn a nap kisüt, A felhő keble megreped.
Pest, 1845. január
Ő, A KEDVES DRÁGA KISLEÁNY..
Ő, a kedves drága kisleány, Ő s az élet lakták szívemet; Mint repkény a fákat, a remény Átszövé e tündérteremet.
Kisleánykám elment... elvivék... Most alant a mély házban lakik, Melynek egyszer elzárt ajtaja Meg nem nyíl az ítéletnapig.
S a leánnyal elment életem... Kikisérte... odakinn maradt, S elfoglalni régi lakhelyét Nincsen benne semmi akarat.
Igy lett szívem csöndes és üres, Egy lepusztult ház, bús, laktalan; Rajt az árva repkény, a remény, Leng sohajtásim fuvalmiban;
S mert a földön ápolója nincs, Feltörekszik, fel az ég felé... Oh, csak a rontó kételkedés Sarját mindig el nem metszené! -
S ki lesz új lakó szivemben, mely Nemsokára végkép romban áll? Legfölebb is egy vén remete, És ez a remete a halál.
Pest, 1845. január
ÁLLTAM SÍRHALMA MELLETT...
Álltam sírhalma mellett Keresztbefont kezekkel... Mozdúlatlan szoborként... A dombra szögzött szemmel.
Áll a hajós a parton S a tengeren tekint szét, Mely koldussá tevé, mely Elvette minden kincsét.
Pest, 1845. január
HAZUGSÁG AMIT...
Hazugság, amit annyiszor hallottam, Hogy ölni képes a nagy fájdalom. Különben már rég nem volnál magadban, Veled fekünném, édes angyalom! A fájdalom nem éles fejsze, melynek Csapásától az élet fája dől... A fájdalom féreg, mely lassan, lassan, De nem fáradva, folyvást rág belől.
Pest, 1845. január
BARÁTIM, CSAK VIGASZTALÁSSAL...
Barátim, csak vigasztalással Ne szomorítanátok engem! A bú egyetlen kincs, amelyet A szerelemtől örököltem;
S e kincset híven őrzi szívem, (Mert a sziv üresen nem állhat, Kell, hogy legyen mindig lakója, Akár öröm, akár búbánat;)
E kincset el nem tékozolnám A föld minden gyönyöreért sem, Minden darabja dallá olvad Lelkemnek titkos műhelyében.
S minden dal kő egy épülethez, Mely a felhőket érni fogja; E büszke, fényes épület lesz Kedves halottam Pantheonja.
Pest, 1845. január
JŐJ, TAVASZ, JŐJ!...
"Jőj, tavasz, jőj!" - gondolám az ősszel, - "Várlak, mert boldogságommal jősz el; Kinn falun lesz ifju, szép galambom, És szabad lesz őt meglátogatnom; S hogyha tőle száz mérföldre lennék, Száz mérföldről is hozzája mennék. Ha jön a nap hajnal-ölelésre, Ha megy a nap éj-fölébresztésre, És a hold, a zultán, ha belépe, Csillaglyányos gazdag háremébe: Én galambom hű árnyéka lészek. Követője minden lépésének. Míg szerelme, mint tavasz! virágod Melegűlő keblén kicsirázott, És amíg ő e virágot szűzi Pirulással én szivemre tűzi: S mért nem tűzné? s lehetetlenség-e? Hogy menyasszonycsók leend a vége. Jőj, tavasznak illatos füzére! Tegyelek föl jegyesem fejére!"
*
Jőj, tavasznak illatos füzére! Tegyelek föl sírja keresztjére.
Pest, 1845. január
BE SZOMORÚ AZ ÉLET ÉNNEKEM..
Be szomorú az élet énnekem, Mióta eltemették kedvesem! Csak úgy lézengek, mint az ősz virága, Mely minden szellő érkezésivel Egy-egy megszáradt szirmot hullat el, S mely csüggedt fővel kimulását várja.
A fájdalom gyakorta megrohan, Mint éhező vad, mérgesszilajan, S éles körmét szivembe vágja mélyen. Kiáltok a sors ellen átkokat, Amely az embernek mennyet mutat, Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen.
Legtöbbször csendes, néma bánatom; Élek? nem élek? szinte nem tudom. Jön és megszólít egy-két jóbarátom; Beszédeikre ritkán felelek. Örültem egykor, hogyha jöttenek, Most, hogyha mennek, szívesebben látom.
Gyakran bolyongok föl s le céltalan, Bolyongok, míg - azt sem tudom, hogyan? - A drága kislyány sírhalmához érek, Édes remény tart ottan engemet; Remélem, hogy majd szívem megreped... Mért csalnak mindig, mindig a remények!
Pest, 1845. január
PANASZKODÁM HÁT?...
Panaszkodám hát? elpanaszolám Szivem baját, búját az embereknek? Miként, ha ujját megmetszé, a gyermek Panaszkodik... szégyen, szégyen reám!
S volt a panasz végtére is miért? Hisz keservét mutató kebelnek Vagy szánalommal vagy gúnnyal fizetnek, S egyik sem kell... egyik, mint másik sért.
Vagy elmondhattam szóval sorsomat? Elmondhatám? mi az: midőn a lélek, Sírhalma mellett porló kedvesének, Egy kínba fúló életet sirat.
És én mégis, mégis panaszkodám Kislelküen, gyáván az embereknek, Miként, ha ujját megmetszé, a gyermek Panaszkodik... szégyen, szégyen reám!
De többé, többé nem panaszkodom, Büvös szigetté fog változni keblem, Honnan ki nem fog út vezetni, melyben Elátkozottan él a fájdalom.
Pest, 1845. január-február
HATALMAS ORVOS AZ IDŐ...
Hatalmas orvos az idő; előbb-utóbb Minden sebet befog. Bármennyit szenvedek: ez orvos által majd Én is meggyógyulok. A bú, mely most sötét felhők villámtüze, Lesz nyájas hold sugára, Mely tündökölni száll szelíd emlékezetem Morajtalan tavára.
És fon talán a sors nem fáradó keze Egy rózsás kötelet, Mely összefűzi majd az életvágyat és Fölépült szívemet. Ekkor, gondolható, a könnyek és a szók Mi keserűk lehetnek, Melyekkel a tört szív örökre búcsut mond Remény- vagy élvezetnek.
Azért szeretném most, midőn hűlt kebelem Vágy-, s kívánságtalan, Azért szeretném most, ha elmennék oda, Ahol Etelke van. Öleld fel, oh halál, kifáradt éltemet, És tedd a temetőbe, Mint keblén elszunyadt magzatját a szülő Letészi bölcsejébe.
És hogyha meghalok, ohajtásom csak egy, Barátim, tőletek: Hogy engem a mellé a kedves kisleány Mellé temessetek. Mik voltak álmaink, majd minden éjfelen Elmondjuk ott egymásnak, S egyszerre indulunk, ha ébresztő szava Zeng a föltámadásnak.
Pest, 1845. január-február
JÁTSZIK ÖREG FÖLDÜNK...
Játszik öreg földünk Fiatal sugarával a napnak; Pajkos enyelgés közt Egymásnak csókokat adnak.
A Duna hullámin, Bércén, völgyén a vidéknek, Tornyokon, ablakokon, Mindenhol csókjaik égnek.
Oly jókedvü a nap Jöttén; jókedvü lementén, Mintha nem is látná Sírhalmodat, édes Etelkém!
Pest, 1845. január-február
KÉKET MUTATNAK MÉG...
Kéket mutatnak még a távol erdő Virító fáin a zöld levelek? Tajtékzik még a Duna, mint szilaj mén? Ha vakmerő harcosként rajt teremvén, Kergetni kezdi őt a fergeteg.
Pirúl a szép menyasszony még, a hajnal? Ha vőlegényét várja, a napot; S harmatkönyűket sír még a bús özvegy, Az éj? midőn a csillagokhoz fölmegy, És látja a sok árva magzatot.
Megmérhetetlen látköröm volt egykor, Hanem most már nem látom ezeket: Az a kis domb, mely kedvesem takarja, Rám nézve kél átláthatlan magasra, S elrejt előlem földet és eget.
Pest, 1845. január-február
HA ÉLETÉBEN...
Ha életében nem szerettem volna A szőke fürtök kedves gyermekét: Övé leendett életem, szerelmem, Midőn halotti ágyon feküvék.
Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon! Mint hajnalban ha fényes hattyu száll, Mint tiszta hó a téli rózsaszálon: Lengett fölötte a fehér halál.
Pest, 1845. január-február
E SZOBÁBAN KÜSZKÖDÖTT...
E szobában küszködött az Élet és halál fölötte, Míg az élet Őt a szépet, Őt a kedvest, elvesztette.
E szobában siratám őt Könnyeimnek tengerével: - Szenvedésem Avvagy létem E tengert mért nem nyelé el! -
E szobában lesz lakásom; Édes kín lesz laknom itten, Itten laknom, Őt láthatnom Mindig éber emlékimben.
Egy kivánatom leszen, ha E szobából el kell menni; Az, hogy engem Akkor innen Szent Mihály lova vigyen ki.
Pest, 1845. január-február
A HÓ, A HOLT FÖLD TÉLI SZEMFEDŐJE
A hó, a holt föld téli szemfedője, Az éjen át A temetőre Leszállt. A nap Hideg sugára Néz komoran Le a halottak puszta országára.
Nem enged a hó a nagy temetőben, Csak egyedűl Etelke sírja Körűl; De itt Sem a napfénytől, Hanem szemem, Síró szememnek szakadó könnyétől.
Pest, 1845. január-február
MIDŐN NAGYON BÁNT...
Midőn nagyon bánt a vad fájdalom, A várost, a világot elhagyom, S oda megyek ki, hol az emberek Napestig mélyen alva fekszenek, De ha az óra éj felére jár, S felhők közt búsong sárga holdsugár: A szendergőknek álma megszakad, S elhagyják mély, sötét tanyájokat, S fehér ruhában járnak tétova, Mig hajnalt hirdet a kakas szava. Idemegyek, a temetőbe, én Fájdalmaimnak vészes éjjelén, S ha itten, drága sírhalmom felett Könyűimnek forrása megered, És a könyűkhöz sóhajom vegyűl: Fájdalmam lassacskán lecsendesűl.
*
Akkor leszek ám még majd csendesen, Ha melléd fekszem, édes kedvesem!
Pest, 1845. január-február
TIZENKETTŐT ÜTÖTT AZ ÓRA...
Tizenkettőt ütött az óra, Fölébredék a harangszóra, És ím sötét szobámban egy Fehér alak Föl- és lemegy... Te vagy, te vagy, kit annyit vártalak, Te vagy, boldogságom fájának Idő előtt lehullt gyümölcse! Jer, karjaim kitárva állnak, S kész ajkam, hogy csókját ajkadra hintse, Jer, elröpűlt kedves galambom!... De szólt a lyányka halk, fájdalmas hangon: "Megállj, megállj! előbb megkeresem Elvesztett életem; Lásd, élet nélkül ott a sírban Fekünni olyan szomorú dolog: Ott oly sötét és oly hideg van... Én újra élni akarok; Megkeresem Elvesztett életem. Nincs nálad? Add vissza, kérlek, hogyha megtaláltad." - Oh nincs az nálam, Meg nem találtam, Meg nem találtam drága életed! De hogyha az enyém kell: íme vedd!... S átadni akarám Tulajdon éltem, De már a látomány Eltűnt az éjben.
Pest, 1845. január-február
ANYÁM, ANYÁM...
Anyám, anyám, oh Legjobb s legboldogtalanabb anya! Nincs hát reményed, Mit a fösvény való beváltana?
Kiküldözéd, mint Galambját Nóé, a reményeket; De teljesűlés Zöld ágával meg egy sem érkezett.
Végső reményed: Ha majd halálod meg fog hűteni, Fölmelegítnek Még egyszer gyermeked hő könnyei.
Szegény anyám te! Ez a vigasztalás sem jut neked; Elsírta könnyeit Szerelmesének sírján gyermeked.
Pest, 1845. január-február
HIÁBA VÁRLAK HÁT..
Hiába várlak hát ezentúl? Megsiratott szép gyermekem! Meg nem jelensz többé nekem? Mint eddig gyakran megjelentél Szobámban csöndes éjeken.
Eljő az éj, eljő az éjfél; Mi haszna jő? nem jő veled. Nem látom lengő szellemed, S reményem eltörött szárnyával Födöm be bágyadt szememet.
Hová levél? miért maradsz el? Örökre kedves szép leány! Hervadt orcám ijeszt talán? Ne félj, ne félj hervadt orcámtól: Érted levék oly halovány.
Oh jőj fel egyszer még sirodból, Mindennél drágább árnyalak! Csak hogy még egyszer lássalak; Aztán mondd, hogy terhedre van búm, S többé nem háborítalak.
Pest, 1845. január-február
FÜGG MÁR A LANT...
Függ már a lant megérintetlenűl, Mellyel keservemet elénekeltem, Keservem, érted, a sír börtönének Örök rabjává záratott szerelmem.
Ott függ a lant megérintetlenűl, S ha megpendűl a méla nyúgalomban: Az nem az összes hangszernek zenéje, Egy-egy húr hangja csak, mely kettépattan.
Pest, 1845. január-február
|