21:25, Csütörtök (január 12.), Duna World

Shakespeare: Ahogy tetszik
színházi felvétel, 155 perc, 1999

rendező: Márton István, Valló Péter
író: William Shakespeare
operatőr: Pintér Endre
koreográfus: Ivánka Sándor, Pintér Tamás
jelmez: Szakács Györgyi
díszlet: Valló Péter

szereplő(k):
Hegedűs D. Géza (A száműzött herceg, Frigyes, a herceg öccse)
Halász G. Péter (Amiens, nemes a száműzött herceg kíséretében)
Vallai Péter (Jacques, nemes a száműzött herceg kíséretében)
Selmeczi Roland (Le Beau, Frigyes udvarmestere)
Hankó Attila (Charles, birkózóbajnok)
Oberfrank Pál (Olivér, Sir Roland de Bois fia)
Kaszás Attila (Orlando, Sir Roland de Bois fia)
Kenderesi Tibor (Ádám, Olivér inasa)
Szarvas József (Vili, parasztlegény)
Eszenyi Enikő (Rosalinda, a száműzött herceg lánya)
Pap Vera (Célia, Frigyes herceg lánya)
Szalay Kriszta (Phoebe, pásztorlány)
Kéri Kitty (Juci, parasztlány)
Salinger Gábor (Első nemes úr)

Dunaszínház
Közvetítés a Pesti Színházból, felvételről

Olivér nem költ öccse, Orlando neveltetésére, mert gyűlöli. Rosalinda, a száműzött herceg lánya Frigyes udvarában él unokatestvérével, Céliával. Orlando kiáll a birkózóbajnokkal, a lányok sem tudják lebeszélni. Orlando győz. Rosalinda és Orlando egymásba szeretnek. Frigyes elűzi Rosalindát, mert nem bízik benne. Rosalinda és Célia álruhában és álnéven menekülnek az udvari bolonddal. Hosszas vándorlás után megérkeznek az ardeni erdőbe, ahol a száműzött herceg él. A birkózóbajnok legyőzése után Orlando is vándorbotot ragad s összetalálkozik a száműzött herceggel. Orlando találkozik a férfiruhába öltözött Rosalindával s azontúl szerelmespárt játszanak, majd játékból össze is házasodnak. Phoebe pásztorlány beleszeret a fiú-Rosalindába. Megjelenik az erdőben Oliver s elmeséli, hogy Orlando megmentette az életét. Oliver és Célia egymásba szeretnek. Rosalinda leleplezi magát, így a herceg rátalál a lányára, Orlando a szerelmére, a pásztorlány pedig mégiscsak a pásztorhoz megy feleségül. Frigyes herceg hadat indít, de aztán úgy dönt, megbocsát a száműzötteknek s mindannyian hazatérhetnek.

*

Shakespeare

AHOGY TETSZIK.

(Fordította: Rákosi Jenő)

BEVEZETÉS

E darab először az 1623-iki folióban jelent meg nyomtatásban; de már 1600-ban történik említés róla a londoni könyvárús-czéh lajstromában, hol közeli megjelenéséről van szó, mely azonban valószínüleg elmaradt. Meres 1598-iki jegyzékében még nincs szó róla, s így származási ideje 1598 és 1600 közé, a két század határvonalára, valószínüleg 1599-re tehető. Meglehet, hogy alkalmi költemény volt Shakspere valamely előkelő barátjának nászünnepére; erre látszik utalni az egésznek hangja, mely a Szent-Iván-éji álomra emlékeztet, és Hymen föllépése a darab végén.

A franczia színpadon is megjelent. Georges Sand dolgozta át ez „elragadó viziót”, mint nevezé, s az ő átdolgozásában került színre 1856-ben. Egyik fő változtatása az, hogy Celiát nem Oliverral, hanem Jaques-kal házasítja össze. A blazirt Jaques megtérését a szerelemhez nem tartá valószínütlenebbnek, mint az utálatos Oliver jó útra való térését, és sokkal megfelelőbbnek vélte amannak juttatni a kedves Celiát. – Magyarul először a Kisfaludy-Társaság Shaksperejében jelent meg Rákosi Jenő fordításában. Magyar színre még nem került. A német irodalomban van Oechelhäusernek egy átdolgozása, mely több epizód kihagyásával, némely jelenet összevonásával az újabb színpadra akarta alkalmazni.

A darab czímét többféleképen igyekeznek megmagyarázni. Lehet, hogy az epilogusban van meg a czím megfejtése. „Lelketekre kötöm ó asszonyok! a férfiak iránt táplált szerelmetek nevében, tessék e játékból annyi, a mennyi épen tetszik, és lelketekre kötöm ó férfiak! az asszonyok iránt táplált szerelmetek nevében, hogy a játék köztetek és az asszonyok között tessék.” Mások szerint a czím onnan származik, hogy az egész darabban mindenki úgy tesz, a hogy neki tetszik s szabad folyást enged kényének jóban és rosszban; mások ismét arra vonatkoztatják a czímet, hogy a darab minden tekintetben kielégítő véget ér s mindenki oly sorsot nyer, a milyen tetszésére van; ismét mások szerint e czím, mint a Vízkereszt második czíme, egyszerűen felelet volna arra a kérdésre, hogyan nevezzék el a darabot?

A költő forrása egy akkoriban igen elterjedt és kedvelt pásztori regény volt, Lodge Tamás Rozalindája. (Rosalynd, Euphues Golden Legacy. 1590.) A mint czíme is mutatja, ez a regény Lyly Euphuesét utánozta, azt a regényt, mely mintája volt a mesterkélt, czikornyás, ötletes és szójátékos írásmódnak, a mint akkor az udvarnál divatban volt, s mely regénytől maga e czikornyás stíl is euphuismus nevét nyerte, a mit a spanyol irodalomban gongorismusnak, a francziában marivaudagenak neveztek. Erzsébet korában nagy divatban volt az euphuismus nemcsak az udvarnál s a felsőbb körökben, hanem az irodalomban is, s még Shakspere sem maradt tőle érintetlen, ki néha szükségesnek tartá eleget tenni kora ízlésének, ámbár épen annyiszor gúnyolta az euphuismust, a hányszor utánozta. Visszatérve Lodge regényére, mely egészen az Euphues styljében volt írva, ennek a meséje szolgáltatta Shakspere vígjátéka számára a cselekvényt. Ezenkívül, vélik némelyek, Shakspere magát az eredeti forrást is használta, melyből Lodge merített (The Coke’s Tale of Gamelyn). Néhány vonás, melyben a költő eltér a regénytől, azt mutatja, hogy ismerte ennek eredeti forrását; így az Oliver és Orlandó viszonyának megértésére szükséges végrendelet-változtatás, az öreg ember hangos jajveszéklése a birkózásban elesett fiai fölött, mely arra bírja a két herczegnőt, hogy Orlandó elé állítsa vállalkozásának veszélyes voltát s így alkalmat ad a két főszemély megismerkedésére s a csomó megkötésére. A színmű több alakja, mint Jaques, Próbakő, Vilmos és Juczi, nincs meg a regényben; ezek a költő leleményének köszönik lételöket, azon czélból, hogy a felállított themát minden oldalról megvilágítsák.

A regényben a három testvér neve Saladin, Fernandin és Rosador. A száműzött franczia király, ki az ardennei erdőben talált lakhelyet, Gerismund; a bitorló neve Torismund, leányáé Alinda, csak Rozalinda nevét tartotta meg a költő a vígjátékban. A regény meséjét kivonatban is hosszú volna elbeszélni e bevezetés keretében; csak azon pontokat emeljük ki, melyekben a dráma eltér a novellától. Ott Saladin megvesztegeti a bajvivót, hogy Rosadort kihívja, aztán rábeszéli öcscsét, hogy elfogadja a kihívást. Az elűzött uralkodót és a bitorlót Shakspere testvérekké teszi s így a két leányt szorosabb rokoni viszonyba hozza egymással. A birkózó Charlest a regényben elejti a vad, veszekedő, erőszakos Rosador; Orlando, kinek a vígjáték egészen más jellemet tulajdonít, csak legyőzi s öntudatlan állapotban hagyja a csatatéren; a bitorlót a regényben nem az istenfélő remete beszéde téríti meg, hanem harczban szenved vereséget. Torismund Rozalindával együtt saját leányát is száműzi, mely valószínütlenségen Shakspere azzal segít, hogy Celia önként szökik meg Rozalindával, a miből következik aztán az Orlando elleni gyanú, Oliver megidéztetése és száműzetése. A novellában Alindát a férfiruhába öltözött Rozalinda nem mint testvére, hanem mint apródja kiséri. Az ardennei erdőben a regényben is együtt bolyong Rosador és Adam Spencer, a hű angol szolga; de itt ez utóbbi az, ki a másikat biztatja és támogatja. Rosador párbajra való kihívással lép a herczeg asztalához, hogy győzelme esetében jogot nyerjen az ételhez és italhoz; ő visz hírt az elűzött herczegnek leánya száműzetéséről is. A vígjáték Orlandója természetesen semmit sem tudhat a száműzetésről, különben lehetetlen volna a már magában véve is elég valószínütlen félreértés az átöltözött Rozalindával szemben. A novellában is bevágja a fák kérgébe kedvese nevét Rosador; de itt ugyanezt teszi Silvius is. Az oroszlán-harczot Lodge még azzal köti össze, hogy a hősnek megered az orra vére az oroszlántól fenyegetett ember láttára, a miből azt következteti, hogy az alvó bizonyosan valami jó barátja lehet. A vígjátékban Alienát és Ganymedet Oliver, miután elhozta a véres kendőt és Rozalinda elárulta valódi nemét és Orlandóhoz való szerelmét, tanyájokra vezeti, mely kissé távolabb fekhetett, ha ez út közben idejök volt Olivernek és Celiának egymásba szeretni; a novellában ellenben Alienát, kit mint híres szépséget a bitorló parancsára el akarnak rabolni, Saladin és Rosador megszabadítják a rablók hatalmából, és a herczegnő hálája hozza létre szerelmét. A novellában Rozalinda egy bűvész barátjáról beszél, ki őt elővarázsolhatná. A vígjátékban önmagát mondja ily bűvésznek, midőn így szól Orlandóhoz:

„Én három éves koromtól fogva ismertem egy varázslót, a ki mesterségét nagyon alaposan űzte ugyan, de nem volt kárhozatos. Ha úgy szívből szereted Rozalindát, a hogy magadviselete hirdeti, úgy akkor, mikor bátyád elveszi Alienát, ő is a tied lesz. Én tudom, mily szorongatott sorsra jutott, és megtehetem, ha nincsen ellene kifogásod, hogy holnap mindenestül és minden veszély nélkül szemed elé idézem.”

Ezek volnának az eltérések a dráma és a regény meséje közt, melyet Shakspere azért választhatott ki feldolgozásra, mert kisérletet akart tenni a pásztorjátékban, ez akkoriban annyira müvelt és kedvelt műfajban, s megmutatta ebben is, mennyire fölűlmulta kortársait. Nem azokat a csinált, minden igazságot nélkülöző pásztorokat és pásztornőket lépteti fel, kik helyzetükön magasan fölűl álló érzelmeket mutatnak s nem hozzájok való nyelven beszélnek, kik egyebet sem tesznek, mint egymásra sóhajtanak; az ő pásztorai, vagyis azon alakjai, kik a természeti élet báját a városi mesterkélt élettel szemben tüntetik fel, s a finom érzéseket és emelkedett gondolkodást a szabad természet keretében mutatják be, valóban művelt lelkű, emelkedett gondolkozású emberek, a fejedelmi udvar tagjai, kiket erőszak vagy a körűlmények űztek ki a városi életből a természet ölébe, s míg ennek szabadságát és tiszta örömeit élvezik, lelkök, nyelvök, gondolkozásmódjuk megtartja megszerzett finomságát. A kik pedig valódi pásztorok és pásztornők, azokat is híven, természetszerűleg rajzolja; minden igaz rajtok, nincs ott semmi mesterkéltség, semmi hamis máz.

De mindezeknél még inkább csábíthatta a költőt a regény hősnője, kinek nevét is megtartotta s kiben egyikét festette legszebb női eszményképeinek. Rozalinda a bitorló udvaránál marad, hol Celia gyöngéd szeretete erővel visszatartja; sajátságos helyzetbe jut, melyben barátnőjét atyja elé kell helyeznie, s innen van az is, hogy az utóbbihoz való viszonya nem lép előtérbe, mit azzal lehet magyarázni, hogy atyját nagyon kicsiny kora óta kellett nélkülöznie. Az udvarnál megadó türelme, szerénysége és kedves humora megnyerik számára egész környezetét s az egész népet. A tiszta leányiság csodaszép idyllje az, melyet a költő a két unokatestvér beszélgetéseiben rajzol. De a sors itt sem enged tartós békességet. Kettős vihar teszi próbára Rozalinda szivét: a szerelem és a balsors. És mind a két támadás valódi férfias tevékenységre ébreszti e tiszta lelket s megmenti alakját a pásztordrámák rendes hibájától, az érzelgősségtől. A féltékeny bitorló száműzi. A gyermekkor menedéke bezárul a leány mögött, épen midőn első szerelme az élet komolyságára ébreszti fel. De barátnője hű marad hozzá, s Rozalindában egy Portia merész bátorsága ébred föl a veszélylyel szemben. Vadászruhába öltözve Celia mellett a férfiúi oltalmazó szerepét vállalja magára: az ardennei erdőben elintézi a jószág-vásárlást, szolgálatába fogadja Korint, bátorítja kimerült barátnőjét, ámbár magának is bátorításra volna szüksége. És e férfias tevékenység távol van attól, hogy a legcsekélyebb visszásságot vigye igazán nőies érzületébe. Orlando szerelmén való öröme nem nagyobb, mint szűzies vonakodása azt bevallani. A mit a veszély közepett, rosszakaratú szemek felügyelete alatt merészen megtett, arra az erdő árnyéka, a kényelmes alkalom, a biztos, gondtalan magány elbűvölő nyugalma egyhamar nem fogja rábírni. De örömére van, hogy biztos álöltözetében kedvese szenvedélyében gyönyörködhetik; az első elmulasztott légyott komikus kétségbeesésbe ragadja, s Orlando hősiességének híre, vérének látása végre megtöri a jeget s mindent örvendetes megoldásra juttat. Így egyesülnek itt a romantikus környezet hátterében az önzéstől vezetet társadalom árnyai s a kedélyfrissesség és jellemerő sugarai a legváltozatosabb és legkedvesebb képpé. Legkiválóbb helyet foglal el a képen Rozalinda, s legszebbek a dráma azon helyei, melyekben tiszta érzelmességét vagy üde humorát csillogtatja. Csupa gyöngygyel és drága kövekkel kirakott ékszerek azok a jelenetek, melyekben Orlandóval enyeleg, ki nem ismeri fel vadászruhájában, s a humor sziporkázó tűzijátékán keresztül ki-kivillannak szerelmének világító sugarai. Az oktalan, elbizott pásztorleányt, Phoebét, ki hű Silviusát meggyötri, így oktatja:

Ki volt anyád, hogy a
Boldogtalant egyszerre neveted
És bántod? Mért kell ily könyörtelennek,
kevélynek lenned? bár szépséged, úgy
Látom, nincs több, mint mennyi gyertya nélkül,
Sötétben surran ágyba. Mit jelent ez?
Mit nézsz úgy rám? Nem látok többet én
Te benned, mint egyébben, mit vásárra
Szánt a természet. Életemre, azt
Hiszi, megejti az én szemem’ is.
Már ezt, kevély kisasszony, ne reméld:
Sem éj-selyem hajad, téntás szemölded,
Sem üveges szemed, sem tejfel-arczod
nem kényszeríti lelkem’, hogy imádjon.
S te balga pásztor, mért is követed,
Ködös délként, szelet s esőt sohajtva?
Ezerszer vagy különb te férfinak,
Mint nőnek ő: a te fajtád-bohóktól
Telik meg a világ boldogtalanokkal.
Nem tükre hizeleg neki, de te;
S magát belőled kedvezőbben látja,
Mint bármely arczvonása mutathatja.
De ismerd meg magad’, kisasszony, s térden
Köszönj az égnek bőjttel egy jó férfi
Szerelmeért: mert hagyd füledbe súgnom:
Add el magad’, nem mindig áll neked
A vásár. Áldd, szeresd őt és fogadd el.
A rút rútabb, rút létére, ha fitymál.
Így; vedd el, pásztor. Isten veletek!

Rozalinda mellett a darab legérdekesebb alakja Jacques, ki a regényben elő sem fordul s a költő szabad leleményének köszöni lételét. Alig van Shaksperenek alakja, melyről a magyarázók több mindenfélét írtak volna össze, mint e dörmögő és síró, veszekedő, ingerkedő s alapjában véve mégis jólelkű misanthrop. Búskomorságának valódi alapja a blazirtság. Ő maga így jellemzi magát: „Az én mélaságom nem a tudós mélasága, mely utánzás; sem a zenészé, mely hóbortos; sem az udvaronczé, mely gőgős; sem a katonáé, mely becsvágyó; sem az ügyvédé, mely szemfüles; sem az asszonyoké, mely zsémbes; sem a szerelmesé, mely mindez összevéve; hanem ez az én saját búskomolyságom, mely több alkatrészből áll, külön tárgyakból van elvonva s valójában útazásaim tapasztalásainak összesége, mely gyakori kérődzés által fölötte kedélyes komorságba borít.”

Ez utolsó szavakban véli Kreyszig feltalálni a kulcsot e különös alak jelleméhez. Ki nem találkozott valaha – úgymond – azokkal az útazó példányokkal, kik idegenkedve minden lekötő, maradandó viszonytól, vagy épen gazdálkodásból, évről-évre czéltalanul bolyongják be a fogadókat, vasúti kocsikat, muzeumokat, regényes hegyormokat, – s ki ne látná meg itt az Ariadne-fonalat e búskomoly gentleman különös ötleteinek labyrinthjában? Világos, hogy az ily nemű útazások fosztották meg a szegény Jaquesot attól a képességtől, hogy elfogulatlanul megnyissa keblét valamely benyomásnak. ha a megfigyelésnek és a megismerésnek kell a tettet pótolnia és az életet betöltenie, úgy ennek szabályos, valamely elérhető és világosan felismert czél által összetartott és ösztönzött munkává kell lennie. A véletlennek engedve át s élvezet tárgyaként fogva fel, melyet a változatosság fűszerez, elég gyorsan blazirtságra vezet, és ez ellen bizony nem segít a magány és nyugalom, hanem munka, szükség és veszély. Efféle czéltalan, eredménytelen s azért önmagával és az egész világgal elégedetlen létet tart nyilván Rozalinda is szeme előtt, midőn így válaszol a fentebbi szavakra: „Utazó! Hitemre, fontos okod van reá, hogy komor légy. Tartok tőle, eladtad jószágaidat, hogy a máséit láthassad: így aztán sokat látni és semmivel bírni annyi, mint gazdag szemekkel, de szegény kezekkel bírni.”

Így a sokat útazott, tapasztalt, szellemes Jaques természetesen épen oly ízetlennek találja az erdei magányt, mint az udvari életet. Nem találja „édesnek a viszontagság gyümölcsét, mely mint az ocsmány és mérges varangy, fejében drága gyöngyszemet visel;” hogyan ereszkednék le a tanult, tapasztalt világfi annyira, hogy a kövekben tanítást, a patakban írást, mindenütt jót találjon? E helyett a tölgy árnyékában hever s a vérző szarvas láttára a vadászok gyilkos kedvéről bölcselkedik, a társával nem törődő nyáj láttára az emberi önzésről, a szív keménységéről. Ez egyáltalában a benyomás, melyet az élettől nyert, melyben mint önző, túlokos, élvvágyó néző, nem mint komolyan és erősen küzdő harczos vett részt. Mert az is egyik áldása a lankadatlan munkának, hogy jótékonyan eltompítja az érzést a nagy tömeg ellenséges, vagy legalább közömbös önzésével való elkerülhetetlen összeütközés ellen. A viszonyok csak abban a mértékben vesztik el a személy önérzete fölötti hatalmat, a mennyiben ez átengedi magát jogosult követeléseiknek és derekasan közreműködve a külvilágban lehetőleg korlátozza saját érzésének veszedelmes megfigyelését. Jaquesnak csak színpad az élet, melynek rossz színészeit a gyakorlott kritikus finomságával és élességével rajzolja:

Színház ez az egész világ s merő
Szereplő mind a férfi, nő: mindenki
Föl- és lelép; jut több szerep is egy
Személyre: felvonásaik a hét kor.
Első a csecsemő, ki a dada
Ölében is pököd. Utána a
Síró fiú táskával, hajnalarczczal,
Kelletlen mászva iskolába, mint
Csiga. Továbbad a szerelmes, a
Ki kályhaként sohajt s dalt ömledez
A hölgy szemöldökére. És a harczos
Fura szitkokkal telve, nagy szakállal,
Becsületféltő, gyors és hirtelen
Veszekvő, ágyú torkáig keresve
A buborék hírt. Aztán a bíró,
Tömött kappantól kerekes hasával,
Zord szemmel s rendesen vágott szakállal,
Teli bölcs mondattal s dicső példákkal.
Így játsza szerepét. A hatodik
Kor vézna bugyogóba bú, üveg
Az orrán, erszény oldalán; legényes
És jól kimélt nadrágja tág világ-
Aszott czombjának, s a mély férfi-hang,
Mint gyermek-nyafogás, a régi mód’
Sivít s nyihog. A végső jelenet,
Mely a cselekvényes mesét bezárja,
Új gyermekség: a tiszta feledés,
Fog, szem, tapintat és minden hiján.

CSIKY GERGELY

http://mek.niif.hu/04500/04559/html/magyar.htm

*

Ahogy tetszik

Abban az időben, amikor Franciaország tartományokra - vagy ahogy nevezték, hercegségekre - volt felosztva, az egyik ilyen tartományban egy bitorló uralkodott, aki bátyját, a jogszerinti herceget megfosztotta trónjától és száműzte.

A herceg, akit így országából elűztek, néhány hűséges kísérőjével visszavonult az ardennes-i erdőbe. Itt élt a derék herceg szerető barátaival, akik a kedvéért önkéntes száműzetésbe vonultak, miközben birtokuk és jövedelmük az álnok bitorlót gazdagította. Itt folytatott nyugalmas életmódjukat a megszokás csakhamar édesebbé tette nekik az udvari élet pompájánál és kényelmetlen ragyogásánál.

Úgy éltek itt, mint hajdan Robin Hood Angliában, s az udvarból naponta sok nemes ifjú látogatott ebbe az erdőbe, s itt gondtalanul mulatta el idejét, akárcsak azok, akik az aranykorban éltek. Nyáron a nagy erdei fák hűs árnyában hevertek, s az őzek és szarvasok vidám játékát figyelték: annyira szerették ezeket a szegény, pettyes, csacska állatokat, akik, úgy látszik, az erdő bennszülött lakói voltak, hogy fájt nekik, ha kénytelenek voltak meg ölni őket, hogy táplálékul vadpecsenyével lássák el magukat. Amikor pedig a hideg, téli szelek éreztették a herceggel a szerencse forgandóságát, türelmesen elviselte, és azt mondogatta:

- Ez a testemre fújó, fagyos szél hű tanácsos, nem hízeleg, hanem megmutatja valódi helyzetemet, alaposan belém mar, de a foga nem olyan éles, mint a rosszaságé és a hálátlanságé. Én úgy látom, bárhogyan is beszélnek az emberek a balsors ellen, de valami előnyt mégis lehet nyerni belőle, akárcsak a mérges, utálatos varangyos béka fejéből a gyógyereje miatt értékes gyöngyöt.

A türelmes herceg így vont le hasznos erkölcsi tanulságot mindenből, amit látott, s ennél az erkölcsös magyarázó hajlamánál fogva ebben a nagyvilágtól távol folytatott életében ékesszóló nyelvre talált a fában, könyvre a rohanó patakban, szentbeszédre a kövekben és jóra mindenben.

A száműzött hercegnek egyetlen lánya volt, a neve Rosalinda, s a bitorló, Frigyes herceg, amikor apját száműzte, őt magát visszatartotta az udvarnál, hogy lányának, Céliának társnője legyen. A két hölgyet bizalmas barátság kapcsolta össze, s ezt apjuk viszálya sem tudta legkevésbé sem megzavarni, mert Célia minden tőle telhető jósággal igyekezett kárpótolni Rosalindát apjának igazságtalanságáért, amellyel megfosztotta trónjától Rosalinda apját. S valahányszor apja száműzetésére gondolt, vagy arra, hogy ő maga is az álnok bitorlótól függ, s ez mélabússá tette Rosalindát -, Célia minden gondja az volt, hogy megnyugtassa és megvigasztalja barátnőjét.

Egyszer, amikor Célia szokott kedves módján így szólt Rosalindához: - Kérlek, Rosalinda, kedves húgom, légy vidám -, követ jött a hercegről, s elmondta nekik, hogy ha birkózást akarnak látni, azonnal jöjjenek az udvarra, a palota elé, mert éppen most kezdődik. Célia abban a hitben, hogy ez majd szórakoztatja Rosalindát, hajlandó volt elmenni.

Abban az időben a birkózás, amit most csak vidéki süvölvények űznek, a hercegi udvarok kedvenc sportja volt, még szép hölgyek és hercegnők előtt is. Célia és Rosalinda tehát elment erre a birkózásra. Úgy látták, hogy valószínűleg tragikus látványban lesz részük, mert egy széles, hatalmas férfi, aki régóta űzte a birkózás művészetét, éppen egy nagyon fiatal emberrel készül megmérkőzni, akiről valamennyi néző azt gondolta, hogy megölik, olyan fiatal volt és olyan tapasztalatlan a birkózásban.

Amikor a herceg meglátta Céliát és Rosalindát, így szólt:

- No, mi az, lányom és húgom, ide lopóztatok, hogy megnézzétek a birkózást? Nem nagy örömötök lesz benne, olyan nagy a különbség a két férfi között. Annyira sajnálom ezt a fiatalembert, hogy szeretném lebeszélni a birkózásról. Szóljatok ti is vele, hölgyek, hátha rátok hallgat.

A hölgyek szívesen végrehajtották ezt az emberi kötelességet, s először Célia kérlelte a fiatal idegent, hogy álljon el kísérletétől, aztán Rosalinda beszélt vele olyan kedvesen, s olyan együttérzést tanúsított a veszedelemben, amelyet az ifjú kockáztatni készült, hogy nyájas szavai ahelyett, hogy rábeszélték volna a fiatalembert, mondjon le szándékáról, minden gondolatát arra irányították, hogy bátorságát megmutassa e gyönyörű hölgynek. Olyan jómodorú és szerény szavakkal utasította vissza Célia és Rosalinda kérését, hogy még nagyobb érdeklődést éreztek iránta. Visszautasítását így fejezte be:

- Sajnálom, hogy bármit is megtagadok ilyen szép és kiváló hölgyektől. De hadd kísérjen el szép szemük és gyöngéd jókívánságuk az összecsapásnál; s ha vesztek, olyasvalakit ér a szégyen, aki sohasem volt a sors kegyeiben; ha meghalok, olyan ember hal meg, aki vágyik rá; nem okozok fájdalmat barátaimnak, mert senkim sincs, aki megsirasson; a világ nem veszít velem, mert nincs benne semmim; olyan helyet foglalok el csak a földön, hogy jobban betölti, aki a nyomomba lép.

És most megkezdődött a birkózás. Célia azt kívánta, hogy a fiatal idegent ne érje baj. De amit Rosalinda érzett iránta, az több volt. Az elhagyott állapot, amelyről a fiatalember beszélt, s az, hogy meg akar halni, azt a gondolatot ébresztette Rosalindában, hogy a fiatalember is olyan szerencsétlen, mint ő, és annyira megsajnálta, olyan mélységes érdeklődéssel kísérte veszedelmében, mikor birkózott, hogy szinte azt lehetne mondani: ebben a percben beleszeretett.

A kedvesség, melyet ezek a szép és előkelő hölgyek tanúsítottak az ismeretlen ifjú iránt, bátorságot és erőt adott neki, valóságos csodákat művelt, s végül teljesen legyőzte ellenfelét, az meg annyira megsérült, hogy egy ideig képtelen volt megmozdulni vagy egy szót is szólni.

Frigyes hercegnek nagyon tetszett az ifjú idegen bátorsága és ügyessége, s szerette volna megtudni nevét és származását, mert az volt a szándéka, hogy pártfogásába veszi.

Az idegen elmondta, hogy a neve Orlando, s hogy Sir Rowland de Boys legkisebb fia.

Sir Rowland de Boys, Orlando apja néhány év előtt meghalt, de amíg élt, hű alattvalója és jó barátja volt a száműzött hercegnek. Így hát amikor Frigyes meghallotta, hogy Orlando az ő száműzött bátyja barátjának a fia, minden érdeklődése e bátor fiatalember iránt kelletlenséggé változott, és igen rosszkedvűen távozott erről a helyről. Gyűlöletet érzett, már ha csak hallotta is bátyja bármelyik barátjának nevét, és mégis csodálta az ifjú merészségét, ezért kifelé menet azt mondta, bárcsak másvalakinek a fia volna Orlando.

Rosalinda megörült, amikor meghallotta, hogy az ő új kedvence apja egy régi barátjának a fia, és így szólt Céliához:

- Apám szerette Sir Rowland de Boyst, s ha tudtam volna, hogy ez a fiatalember az ő fia, könnyek között kértem volna, ne kockáztasson ennyit.

A hölgyek ekkor odamentek hozzá, s mert látták, mennyire leverte a herceg hirtelen ellenszenve, kedvesen és bátorítóan szóltak hozzá. Rosalinda, amikor eltávoztak, visszafordult, hogy még néhány szíves szót is váltson apja régi barátjának bátor, ifjú fiával, s levett egy láncot a nyakáról, és így szólt:

- Lovag, viseld ezt értem. Engem nem kedvel a szerencse, különben értékesebb ajándékot is adnék.

Amikor a hölgyek egyedül maradtak, és Rosalinda beszéde még mindig Orlando körül forgott, Célia kezdte észrevenni, hogy unokanővére beleszeretett a csinos, fiatal birkózóba, és így szólt Rosalindához:

- Lehetséges, hogy ilyen hirtelen beleszerettél?

Rosalinda így felelt:

- Apám, a herceg, nagyon szerette az ő apját.

- De hát - mondta Célia - az következik ebből, hogy te meg nagyon szeresd a fiát? Akkor nekem gyűlölnöm kellene, mert az én apám meg gyűlölte az ő apját, de én mégse gyűlölöm Orlandót.

Frigyest felbőszítette Sir Rowland de Boys fia, mert arra emlékeztette, milyen sok barátja van a nemesség körében a száműzött hercegnek. Már egy idő óta sehogy sem volt ínyére az unokahúga sem, mert a nép dicsérte erényeit, és sajnálta jó apja miatt. A herceg rosszindulata hirtelen kitört unokahúga ellen. Miközben Célia és Rosalinda Orlandóról beszélt, Frigyes belépett a szobába, és haragos tekintettel megparancsolta Rosalindának, azonnal hagyja el a palotát, és kövesse apját a száműzetésbe. Céliának, aki hiába könyörgött húgáért, azt mondta, hogy csak az ő kedvéért tűrte el eddig is Rosalindát.

- Akkoriban - mondta Célia - nem kértem, hogy hagyd itt nekem, mert mint gyermek nem tudhattam még, mit ér, de most már tudom. És minthogy olyan régen egy ágyban aludtunk, együtt ébredtünk, mulattunk, tanultunk, együtt játszottunk és együtt ettünk, nem élhetek az ő társasága nélkül.

Frigyes ezt felelte:

- Túl ravasz hozzád, és a simasága, türelme, sőt a hallgatása is beszél a néphez, az meg szánja őt. Csacsi vagy, hogy könyörögsz érte, minden erényed jobban kiragyog majd, ha már nem lesz itt. Ki ne nyisd hát a szádat az ő érdekében, mert az ítélet, amit kimondtam fölötte, megmásíthatatlan.

Amikor Célia látta, nem bírhatja rá apját, hogy Rosalinda vele maradhasson, nagylelkűen elhatározta, hogy elkíséri unokahúgát. Még aznap éjjel elhagyta apja palotáját, s barátnőjével együtt elment megkeresni Rosalinda apját, a száműzött herceget az ardennes-i erdőben.

Mielőtt elindultak, Célia megfontolta, hogy nem lenne biztonságos, ha két fiatal hölgy olyan gazdag ruhákban utazna, mint amilyet ők viselnek, ezért azt ajánlotta, rejtsék el rangjukat úgy, hogy falusi lányoknak öltöznek. Rosalinda azt mondta, még nagyobb védelmet találnának abban, ha egyikük férfinak öltözne. Hamar megegyeztek abban, hogy a magasabb Rosalinda öltözzék fiatal falusi legénynek, Célia falusi lánynak, mondják magukat fivérnek és nővérnek. Rosalinda Ganymedesnek nevezte magát, Célia pedig az Aliena nevet választotta.

Magukhoz vették pénzüket és ékszereiket, hogy legyen miből kifizetniök költségeiket. A szép hercegnők ilyen álöltözetben keltek hosszú útjukra, mert az ardennes-i erdő messzire volt, túl a herceg területének határain.

Rosalinda kisasszony - vagyis Ganymedes, mert most már így kell neveznünk - férfi gúnyájával együtt, úgy látszik, férfias bátorságot is öltött magára. Az a hűséges barátság, amelyet Célia tanúsított azzal, hogy olyan sok fárasztó mérföldre elkísérte Rosalindát, arra bírta új fivérét, hogy e hű szeretet viszonzásául vidám jókedvet mutasson, mintha valóban ő volna Ganymedes, a szelíd falusi kislánynak, Alienának parasztos, erősszívű bátyja.

Végül megérkeztek az ardennes-i erdőbe, ahol nem találtak többé olyan jó fogadókra és egyéb kényelemre, mint amilyennel útközben találkoztak, és amikor már nagyon híján voltak az eleségnek és a pihenésnek, Ganymedes, aki mulatságos beszédeivel és derűs megjegyzéseivel egész úton olyan jókedvűen vidította fel húgát, bevallotta Alienának, hogyha szívébe néz, képes volna csúffá tenni férfiöltözékét, és sírni, mint egy nő. Aliena pedig kijelentette, hogy nem bír tovább menni, de akkor meg Ganymedes igyekezett újra arra gondolni, hogy a férfi kötelessége megnyugtatni és vigasztalni a nőt, mint a rozogább nemet, s hogy újdonsült húga szemében bátrabbnak tűnjék föl, így szólt:

- Jöjj hát, végy erőt magadon, Aliena húgom, most már útunk végére érkeztünk, az ardennes-i erdőbe.

De a színlelt férfiasság és az erőltetett bátorság nem tudta bennük a lelket tartani, mert ha benn is voltak már az ardennes-i erdőben, nem tudták, hol találják a herceget, és ekkor a fáradt hölgyek utazása szomorú véget is érhetett volna, ha utat tévesztenek, és élelem hiányában elpusztulnak, szerencsére azonban, amint éppen a füvön ültek, s majd belehaltak a fáradtságba, és már semmi könnyebbséget nem reméltek, véletlenül egy paraszt haladt el az úton, s Ganymedes megint megkísérelt férfiasan és merészen beszélni.

- Pásztor, ha a szeretet vagy az arany ellátást szerezhet nekünk ebben a vadonban, kérlek, vigyél minket valahova, ahol megpihenhetünk, mert ez a fiatal lány, a húgom, nagyon belefáradt az utazásba, és majd elájul az éhségtől.

A parasztember azt válaszolta, hogy ő csak bojtárja egy pásztornak, és gazdája éppen el akarja adni a házát, ezért ott csak szegényes ellátásra találhatnak, de ha vele jönnek, szívesen vendégeli őket azzal, amije van. Követték ezt az embert, mert az a remény, hogy hamar megpihenhetnek, új erőt adott nekik. Megvették a pásztor házát és nyáját, és szolgálatukba fogadták ezt az embert, aki a pásztor házához vezette őket. Miután így szerencsésen szert tettek egy csinos kunyhóra, és jót ellátták magukat ennivalóval, abban maradtak, hogy itt maradnak mindaddig, amíg meg nem tudják, az erdő melyik részében tartózkodik a herceg.

Amikor már kipihenték utazásuk fáradalmait, kezdték megszeretni új életmódjukat, és már szinte annak a pásztornak és pásztorlánynak képzelték magukat, akiket megjátszottak. Ganymedes azonban visszaemlékezett rá, hogy valaha az a Rosalinda kisasszony volt, aki annyira szerette Orlandót, amiért apja barátjának, az öreg Sir Rowlandnek a fia volt. Ganymedes azt gondolta, hogy Orlando sok mérföldre van onnan, olyan sok fárasztó mérföld távolságra, mint amennyit beutaztak. De csakhamar kiderült, hogy Orlando szintén az ardennes-i erdőben tartózkodik, ez a különös esemény pedig így következett be:

Orlando a legkisebb fia volt Sir Rowland de Boysnak, s apja, amikor meghalt - Orlando akkor még nagyon kicsi volt -, idősebb bátyjának, Olivernek gondjaira bízta. Azzal a feltétellel adta áldását idősebbik fiára, hogy öccsét jó nevelésben részesíti, és úgy gondoskodik róla, amint ősi családjuk méltóságához illik. Oliver méltatlan fivérnek bizonyult: semmibe vette haldokló apja parancsát, nem is küldte iskolába öccsét, hanem teljes tudatlanságban tartotta otthon és elhanyagolta. De Orlando természetével is, lelke nemes tulajdonságaival is annyira hasonlított kiváló atyjára, hogy a tanultság minden előnye nélkül olyan ifjúnak látszott, akit a legnagyobb gonddal neveltek föl, és Oliver annyira irigyelte tanulatlan öccsének szép megjelenését és méltóságteljes modorát, hogy végül is elpusztítására tört, e célból küldött hozzá embereket, hogy rábeszéljék, mérkőzzék meg a híres birkózóval, aki, mint említettük, már annyi férfit megölt. E kegyetlen fivér mellőzése mondatta Orlandóval, hogy meg szeretne halni elhagyatottsága miatt.

Amikor nem teljesültek be gonosz reményei, sőt kiderült, hogy öccse maradt felül, Oliver irigysége és rosszindulata nem ismert már határt, és megesküdött, hogy felgyújtja a szobát, ahol Orlando alszik. De ezt a fogadalmát kihallgatta apjuk egy régi és hűséges szolgája, aki nagyon szerette Orlandót, mert Sir Rowlandre hasonlított. Ez az öregember eléje ment, amikor visszatérőben volt a herceg palotájából, s amikor meglátta Orlandót, fiatal urának veszélye e szenvedélyes felkiáltásra fakasztotta:

- Ó, drága gazdám, ó, édes gazdám, az öreg Rowland úr jut eszembe rólad. Mért vagy becsületes? És mért vagy nemes, bátor és erős? Hogy tudtad, hogy merted legyőzni a híres bajvívót? Híred előbb ért haza, mint magad.

Orlando csodálkozott, és megkérdezte, mit jelent mindez. Ekkor az öregember elmondta neki, hogy gonosz fivére irigyli őt, amiért mindenki szereti, és amikor most meghallotta, milyen hírre tett szert a hercegi palotában kivívott győzelmével, el akarja őt pusztítani, úgyhogy még ezen az éjszakán felgyújtja szobáját s végül azt tanácsolta neki, gyors szökéssel meneküljön a veszélyből, s mert tudta, hogy Orlandónak nincs pénze, Ádám - mert ez volt a derék öreg neve - elhozta magával összekuporgatott kis pénzét, és azt mondta:

- Van ötszáz koronám, szerény béremből gyűjtöttem atyádnál, félreraktam, hogy támaszom legyen, ha vén testemben rokkan az erő. Vedd el, s aki a hollót eteti, majd csak elgyámolít engem is. Ehol a pénz, mind odaadom, s én szolgád leszek, szemre öreg, de kiszolgállak úgy, mint egy fiatal, minden dolgodban és szükségletedben.

- Jó öregem - mondta Orlando -, benned a régi szép korok hűsége él! Nem való vagy te a mai világba. Menjünk hát együtt, és mielőtt ifjúkori béredet elköltjük, majd csak találok valami módot, hogy mindkettőnket eltartsam.

Ekkor hát ez a hűséges szolga és szeretett ura útra kelt, s Orlando és Ádám céltalanul folytatta útját, mindaddig, míg az ardennes-i erdőbe érkeztek, s ott ennivaló híján ugyanolyan kétségbeesett állapotba jutottak, mint Ganymedes és Aliena. Tovább vándoroltak valamilyen emberi lakhelyet keresve, míg végül az éhségtől és fáradtságtól teljesen kimerültek. Ádám végül így szólt:

- Ó kedves gazdám, én éhen halok, nem bírom tovább!

Ekkor lefeküdt, azt gondolta, az a hely lesz a sírja, és búcsút mondott drága urának. Amikor Orlando ilyen gyönge állapotban látta, karjába vette öreg szolgáját, elvitte egy fa hűs árnyékába, és így szólt hozzá:

- Csak föl a fejjel, öreg Ádám, pihentesd egy ideig fáradt tagjaidat, és egy szót sem a halálról.

Orlando elindult, hogy valamilyen eleséget találjon, és történetesen az erdőnek abba a részébe ért, ahol a herceg tartózkodott, és barátaival éppen ebédelni készült. A királyi herceg a füvön ült, fölötte semmi más mennyezet, csak néhány terebélyes fa árnyat adó lombozata.

Orlando, akit az éhség elszánt kétségbeesésbe hajtott, kardot vont azzal a szándékkal, hogy erőszakkal elragadja ennivalójukat, és így kiáltott:

- Állj, ne egyetek többet, el kell vennem tőletek az ennivalót.

A herceg megkérdezte tőle, vajon a kétségbeesés tette ilyen vakmerővé, vagy pedig durván megvet minden illedelmet. Erre Orlandó azt felelte, hogy majd meghal az éhségtől, mire a herceg meghívta, üljön le, és tartson velük. Orlando amikor meghallotta, milyen szelíden beszél, hüvelyébe dugta kardját, elpirult szégyenében, amiért olyan gorombán követelte ennivalójukat.

- Kérlek, bocsáss meg - mondta -, én azt hittem, hogy itt csak vadak élnek, ezért játszottam úgy a nyerset és követelődzőt. Bárkik legyetek, akik ebben a töretlen vadonban, e bánatos lombok árnya alatt itt töltitek a vánszorgó időt: ha láttatok egykor jobb napokat, ha hívott egykor templomba harangszó, ha ültetek jó ember asztalánál, ha töröltetek könnyet szemetekből, s tudjátok, mit ad és mit kap a részvét, legyen a jó szó erőszakom, és hadd tegyem el pirulva kardomat!

A herceg így válaszolt:

- Úgy van, mint mondod, láttunk boldogabb napokat, és ha most e vad erdőségben tartjuk is lakásunkat, éltünk várakban és városokban is, és hívott már templomba szent harang, és ültünk jó emberek asztalánál, és ült pillánkon égi hála könnye, ezért hát ülj le békességgel, és fogadd, amink van, amivel talán segíthetünk nehéz ínségeden.

- Van még egy öreg ember - válaszolta Orlando -, aki nagy utat tett meg értem sántikálva, puszta szeretetből, s akit két baj is sújt, éhség és öregség. Míg ő nem evett, én egy falathoz sem nyúlok.

- Keresd meg - mondta a herceg -, mi is várunk, míg visszajössz vele.

Ekkor Orlando elszaladt, mint a gím ünőjét megkeresni és megétetni. Hamarosan visszatért Ádámmal a karjában, és a herceg így szólt:

- Tedd le tiszteletre méltó terhedet, mindkettőtöket szívesen látlak.

Megetették az öregembert, felvidították a szívét, s ő feléledt, s visszanyerte erejét és egészségét. A herceg érdeklődött, kicsoda Orlando, s amikor megtudta, hogy régi barátjának, Sir Rowland de Boysnak a fia, védelmébe vette, s Orlando és öreg szolgája a herceggel együtt élt az erdőben. Orlando az erdőbe néhány nappal azután érkezett, hogy Ganymedes és Aliena is odaért, és - mint az imént elbeszéltük - megvették a pásztor kunyhóját.

Ganymedesnek és Alienának különös meglepetésben volt része, amikor Rosalinda nevét találták a fákba vésve, és Rosalindához intézett szerelmes szonetteket1 fákra erősítve, s miközben éppen azon csodálkoztak, hogy is lehetséges ez, találkoztak Orlandóval, és észrevették rajta a láncot, melyet Rosalinda fűzött a nyaka köré.

Orlandó legkevésbé sem gondolta, hogy Ganymedes az a szép Rosalinda hercegnő, aki nemes leereszkedésével és jóindulatával annyira megnyerte szívét, hogy most minduntalan az ő nevét véste a fákba, és szonetteket írt szépségének dicséretére. De minthogy nagyon megtetszettek neki ennek a csinos pásztorfiúnak kellemes vonásai, beszélgetni kezdett vele, és úgy érezte, valamilyen hasonlatosságot fedez fel Ganymedes és az ő szeretett Rosalindája között, de azért a pásztorfiúban semmit sem talált annak az előkelő hölgynek méltóságteljes viselkedéséből, mert Ganymedes elsajátította azt a hányaveti modort, amit gyakran megfigyelhetünk a fiatalembereken, ha már nem kisfiúk, de még nem férfiak. Csintalanul és humorosan beszélt Orlandónak bizonyos szerelmesről.

- Ez az ember - mondta Ganymedes - itt lézeng az erdőben, és azzal rongálja csemetéinket, hogy Rosalindát karcol a kérgükbe, ódákat2 aggat galagonyáinkra, és elégiákat3 a málnabokrokra. És mind ezt a Rosalindát dicséri. Ha megtalálnám ezt a szerelmest, adnék neki néhány jótanácsot, ami kigyógyítaná szerelméből.

Orlando bevallotta, hogy ő az a gyöngéd szerelmes, akiről Ganymedes beszélt, és megkérdezte tőle, mi az a jótanács, amit említett. Ganymedes azt a receptet és azt a tanácsot adta neki, hogy Orlando jöjjön el minden nap ahhoz a kunyhóhoz, ahol ő meg a húga, Aliena lakik.

- Majd én - mondta Ganymedes - megjátszom Rosalindát, te meg azt, hogy ugyanúgy udvarolsz nekem, mintha én volnék Rosalinda, aztán én majd utánoznám a szeszélyes hölgyek változékony bánásmódját szerelmesükkel, amíg majd elszégyelled szerelmedet, és ilyen módon kikúrállak.

Orlando nem nagyon hitt ebben a gyógyszerben, de beleegyezett abba, hogy naponta eljön Ganymedes kunyhójába, és megjátssza a játékos udvarlást. Orlando meg is látogatta naponta Ganymedest és Alienát, és Ganymedest, a pásztort Rosalindájának nevezte, és naponta elmondogatta mindazokat a szép szavakat és hízelgő bókokat, amelyekben fiatalemberek gyönyörködnek, ha kedvesüknek udvarolnak. De nem látszott, hogy Ganymedes előrehalad abban, hogy Orlandót kikúrálja Rosalinda iránt érzett szerelméből.

Orlando azt hitte, hogy ez csak mulatságos játék - mert nem is álmodott arról, hogy Ganymedes az ő Rosalindája -, de hogy alkalma volt elmondani mindazt a gyöngédséget, ami szívében volt, majdnem olyan jólesett az ő képzelgésének, mint Ganymedesnek, aki nagyon örült ennek a tréfás titoknak mert tudta, hogy ezek a szép szerelmes szavak éppen a kellő személyhez szólnak.

Ezek a fiatal emberek sok napot kellemesen töltöttek ezzel a mulatsággal, és amikor a jólelkű Aliena látta, hogy ez boldoggá teszi Ganymedest, hagyta, hadd járjon a maga útján, mert őt is szórakoztatta ez a tréfás udvarlás, nem jutott eszébe figyelmeztetni Ganymedest, hogy Rosalinda kisasszony még nem fedezte fel magát atyja, a herceg előtt, akinek erdei tartózkodási helyét pedig már megtudták Orlandótól. Ganymedes egy napon találkozott is a herceggel, beszélgetett is vele, s a herceg érdeklődött, honnan származik. Ganymedes azt felelte, éppen olyan jó családból származik, mint aki kérdezi, mire a herceg mosolygott, mert nem is gyanította, hogy a csinos pásztorfiú királyi sarjadék. Ganymedes, amikor látta, hogy a herceg jól érzi magát és boldog, szívesen halasztotta el néhány nappal a további kimagyarázkodást.

Egy reggel, amikor Orlando éppen Ganymedes látogatására indult, látta, hogy egy férfi alszik a földön, és egy nagy zöld kígyó tekeredett a nyaka köré. A kígyó, amikor meglátta, hogy Orlando közeledik, elsiklott a bokrok közé. Orlando közelebb lépett és akkor felfedezte, hogy egy nőstényoroszlán nyúlik el fejével a földön s macskaszerű lesállásban vár, míg az alvó férfi felébred - mert azt mondják, hogy az oroszlán sem állatot, sem embert nem támad meg, ha alszik vagy halott. Úgy tűnt fel, mintha Orlandót a véletlen küldte volna, hogy megszabadítsa azt a férfit a kígyó és a nőstényoroszlán támadásától, s amikor Orlando belenézett az arcába, észrevette, hogy ennek a kettős veszélynek kitett férfi az ő bátyja, Oliver, aki olyan kegyetlenül bánt vele, és tűzzel akarta elpusztítani. Már majdnem engedett a kísértésnek, hogy az éhes fenevad prédájául hagyja, de a testvéri szeretet és természetének szelídsége hamar felülkerekedett bátyjával szemben érzett első haragján: kardot rántott, megtámadta az oroszlánt, leszúrta, így mentette meg bátyja életét a mérges kígyótól és a dühöngő nőstényoroszlántól, de mielőtt még Orlando legyőzte, a fenevad éles karmaival feltépte egyik karját.

Miközben Orlando az oroszlánnal küzdött, Oliver felébredt, s amikor látta, hogy öccse, Orlando, akivel olyan kegyetlenül bánt, saját élete kockáztatásával menti meg őt a vadállat dühétől -, egyszerre szégyen és lelkiismeret-furdalás fogta el, megbánta méltatlan viselkedését, s könnyekkel a szemében kérte öccse bocsánatát a vele szemben elkövetett bántalmakért. Orlando megörült, hogy ilyen megbánást tapasztal fivérében, készségesen megbocsátott neki, megölelték egymást, s ettől kezdve Oliver igaz testvéri érzéssel szerette Orlandót, bár éppen azért jött az erdőbe, hogy elpusztítsa.

Orlando karsebe erősen vérzett, túl gyöngének érezte magát arra, hogy elmenjen meglátogatni Ganymedest, ezért megkérte bátyját, menjen el, és mesélje el a vele történt balesetet Ganymedesnek, »akit«, mondta Orlando, »játékból az én Rosalindámnak« nevezek.

Így hát Oliver elment, s elmondta Ganymedesnek és Alienának, hogyan mentette meg Orlando az életét, s amikor befejezte a történetet Orlando bátorságáról és az ő gondviselésszerű megmeneküléséről, bevallotta nekik, hogy ő Orlando bátyja, aki olyan kegyetlenül bánt öccsével, és elmesélte nekik a kibékülésüket is.

Az őszinte bánat, amivel Oliver a maga gonoszságát elmesélte, olyan eleven hatást tett Aliena jószívére, hogy azonnal beleszeretett, s amikor Oliver észrevette, hogy Aliena mennyire megsajnálja őt, amiért annyira kétségbeesik saját vétkén, hirtelen ő is beleszeretett. De miközben a szerelem így belopódzott Aliena és Oliver szívébe, azért tovább működött Ganymedes szívében is. Ganymedes, amikor meghallotta, milyen veszélyben forgott Orlando, s hogy az oroszlán megsebezte -, elájult. Amikor magához tért, azt állította, hogy csak tettette az ájulást Rosalinda képzelt jelleméhez híven, és azt mondta Olivernek:

- Mondd meg Orlando öcsédnek, milyen jól színleltem az ájulást.

De Oliver Ganymedes arcának elsápadásából látta, hogy igazán elájult, s mert nagyon elcsodálkozott a fiatalember gyöngeségén, így szólt:

- Nohát, ha csak tettetés volt most, akkor embereld meg magadat és tégy úgy, mintha férfi volnál.

- Úgy is teszek - felelte az igazsághoz híven Ganymedes -, mert voltaképpen nőnek kéne lennem.

Oliver látogatása hosszúra nyúlt, s mikor végül visszatért öccséhez, sok újdonságot mondhatott neki, mert azonkívül, hogy beszámolt Ganymedes ájulásáról Orlando megsebesülésének hallatára, azt is elmondta, hogy ő maga beleszeretett a szép pásztorlányba, Alienába, az pedig szívesen fogadta udvarlását már első találkozásukkor is. Mint szilárd elhatározását említette öccsének, hogy feleségül veszi Alienát, mert annyira szereti, hogy mint pásztor akar itt élni, s birtokát és házát átadja Orlandónak.

- Én beleegyezem - mondta Orlando. - Legyen az esküvőtök holnap, meghívom rá a herceget és barátait. Menj és beszéld rá erre pásztorlánykádat, mert egyedül van, nézd csak, itt jön a bátyja.

Oliver elment Alienához, Ganymedes pedig, akinek közeledését Orlando észrevette, azért jött, hogy sebesült barátjának állapota felől érdeklődjék.

Orlando és Ganymedes arról a hirtelen szerelemről kezdtek beszélni, ami Oliver és Aliena között fellobbant, s Orlando elmondta, mit tanácsolt bátyjának, beszélje rá szép pásztorlánykáját, hogy másnap feleségül menjen hozzá, még azt is hozzátette, mennyire szeretné, ha ezen a napon ő is feleségül vehetné Rosalindáját.

Ganymedes, aki nagyon helyeselte ezt az elrendezést, azt mondta, ha Orlando igazán úgy szereti Rosalindát, mint ahogy állítja, akkor teljesül kívánsága, mert ő magára vállalja, hogy másnap Rosalinda saját személyében megjelenik, és azt is, hogy Rosalinda hajlandó férjhez menni Orlandóhoz.

Ezt a látszólag csodálatos eseményt Ganymedes könnyen előidézhette, minthogy ő maga volt Rosalinda kisasszony, de azt állította, hogy varázslat segítségével fogja így intézni, s hogy ezt a mesterséget egy bácsikájától tanulta, aki híres varázsló volt.

Orlando, a gyöngéd szerelmes, aki félig hitte, amit hallott, félig kételkedett benne, megkérdezte Ganymedestől, komolyan gondolja-e, amit beszélt.

- Halálos komolyan - mondta Ganymedes -, ezért hát öltsd fel legjobb ruhádat, s hívd meg a herceget és barátait az esküvődre, mert ha azt kívánod, hogy holnap feleségül vedd Rosalindát, Rosalinda itt lesz.

Oliver elnyerte Aliena beleegyezését, s így másnap reggel megjelentek a herceg színe előtt, s velük jött Orlando is.

Mindnyájan összegyűltek, hogy megünnepeljék ezt a kettős házasságot, de csak az egyik menyasszony jelent meg, ezen sokan csodálkoztak, és nem tudták mire vélni a dolgot, de legtöbben azt gondolták, hogy Ganymedes tréfát űz Orlandóból.

Amikor a herceg meghallotta, hogy saját lánya az, akit ilyen különös módon akarnak odaidézni, megkérdezte Orlandót, hiszi-e, hogy a pásztorfiú igazán teljesíteni tudja, amit megígért. Orlando éppen azt felelte, nem tudja, voltaképpen mit gondoljon, de ekkor megjelent Ganymedes, s megkérdezte a herceget, hogyha elhozza ide a lányát, beleegyezik-e az Orlandóval kötendő házasságába.

- Bele - mondta a herceg -, még ha egész királyságokat is adhatnék vele hozományul.

Ganymedes ekkor Orlandóhoz fordult:

- Te meg azt mondod, ugye, hogy feleségül veszed, ha idehozom?

- Feleségül - felelte Orlando -, még ha sok királyság királya volnék is.

Ganymedes és Aliena együtt elment, Ganymedes levetette férfiruháját, újra nőnek öltözött, s minden varázserő nélkül gyorsan Rosalindává változott, Aliena pedig falusi ruháját felcserélte saját gazdag öltözékére, és ugyancsak kevés fáradsággal Célia hercegnővé alakult át.

Miközben távol voltak, a herceg megjegyezte Orlandónak, úgy gondolja, Ganymedes, a pásztor nagyon hasonlít az ő Rosalinda lányához, s Orlando azt felelte, hogy ezt a hasonlatosságot már ő is észrevette.

Nem is volt idejük azon töprengeni, hogyan fog mindez végződni, mert megjelent Rosalinda és Célia, mindketten saját öltözékükben, s Rosalinda most már nem állította, hogy varázserővel ért ide, hanem letérdelt apja elé, és áldását kérte. Hirtelen megjelenése olyan csodálatosnak látszott minden jelenlévő szemében, hogy nagyon könnyen varázslatra vélhették volna, de Rosalinda nem akart tovább tréfálni apjával, hanem elmondta neki száműzetésének történetét, azt is, hogyan élt az erdőben mint pásztorfiú, unokahúga, Célia pedig mint az ő testvére.

A herceg megerősítette korábbi beleegyezését a házasságba, s Orlando és Rosalinda, meg Oliver és Célia egyszerre esküdtek össze. S bár ebben a vad erdőségben nem ülhették meg lakodalmukat az ilyen alkalmakkor szokásos pompával és fénnyel, de még soha boldogabb esküvőt nem ünnepeltek, s mialatt vadpecsenyét ettek a kellemes fák hűs árnyékában, hogy semmi se hiányozzék a jó herceg és az igaz szerelmesek boldogságának betetőzéséhez -, váratlan hírnök érkezett a herceghez azzal az örvendetes hírrel, hogy hercegségét visszaadták neki.

A bitorló ugyanis felbőszült Célia lányának szökésén, s annak hallatára, hogy naponta nagyérdemű emberek mennek el az ardennes-i erdőbe, hogy a jog szerinti herceghez csatlakozzanak száműzetésében, nagy irigység fogta el, amiért bátyját balsorsában is ennyire tisztelik, ezért hát egy nagy hadsereg élére állt, s az erdők felé közeledett azzal a szándékkal, hogy elfogja bátyját, s vele együtt minden hűséges kísérőjét kardélre hányja. De ezt a rossz fivért a gondviselés csodálatos közbelépése eltérítette rossz szándékától: éppen amikor a vadon széléhez ért, összetalálkozott egy öreg szerzetessel, egy remetével, akivel hosszan beszélt, s aki végül teljesen eltérítette szívét gonosz szándékától. Őszinte bűnbánat fogta el a herceget, és elhatározta, hogy lemond igazságtalan uralmáról, s hátralévő napjait kolostorban tölti. Bűnbánatának első jele az volt, hogy követet küldött bátyjához - mint már elbeszéltük -, felajánlotta, hogy visszaadja sokáig bitorolt hercegségét, vele együtt barátainak, balsorsa hű osztályosainak földjeit és jövedelmeit.

Ez az éppolyan váratlan, mint örvendetes hír kapóra jött, hogy a hercegnők esküvőjének ünnepségét és örömeit emelje. Célia szerencsét kívánt unokanővérének ehhez a jó fordulathoz, mely a herceggel, Rosalinda apjával történt, s őszintén örült neki, bár ő maga nem volt többé a hercegség örökösnője, mert apja uralomrajutása után Rosalinda lesz az örökösnő, de ez a két unokanővér annyira szerette egymást, hogy nem ismerték sem a féltékenységet, sem az irigységet.

A hercegnek most alkalma nyílt arra, hogy megjutalmazza azokat a hű barátait, akik vele maradtak száműzetésében, és ezek az érdemes hívei, akik türelmesen megosztották balsorsát, most nagyon örültek, hogy békésen és szerencsésen visszatérhetnek jog szerinti hercegük palotájába.

1 tizennégysoros versforma
2 ünnepélyes hangú, gyakran dicsőítő jellegű költemény
3 elmélkedő, borongós hangulatú költemény

(Charles és Mary Lamb: Shakespeare-mesék - Fordította Vas István)