EGY ISTENT KIÁSTAM

– Páskándi Géza versei - válogatás
Mányoki Endre, h, 12/05/2011

Hang- és képtekercsek!
Idős időtlenség-szalagok!
Uram, épp te ne tudnád, mekkora kín,
ha rosszul tekered föl a kapcád?

EGY ISTENT KIÁSTAM

PÁSKÁNDI GÉZA VERSEI

150.000
Temetőbogarak
Az egyik történelem-tekercs
Történelmi ritmus
Favágók
Futkostam a sírdombokon
Egy istent kiástam
Sánta Vénusz
Anyu, lenyeltem a tűzoltózenekart
Szabálytalan strófák Radnótihoz
Lapsus lingual(is)
Vákuum teje
Hívó nyájterelés
Színek után
Zenélő ábécé
Ars poetica a pusztán
Megy egy ember
Hagyakozás
Táplálkozási piramis

Versek a költőhöz
Írások Páskándi Gézáról

*

Egy szótár megjelenésére

Nincsenek hadaim - döbbenek rá olykor dühödten.
S ímé, most 150. 000 válogatott katona feszeng és toporog mögöttem.
Több, mint a Rákóczié, mint a Mátyásé s én is toboroztam
néhány százat örök seregemhez.
150.000 magyar szó! Bajszos öreg katonák,
pelyhező' állú szó-fíókák, költők állandó hadserege,
elég vagy minden győzelemhez!
(1956)


TEMETŐBOGARAK

Ha éltél eddig fülledt izgalomban,
hogy lelsz-e lényt, akiben irgalom van
és eltemet,
most boldogan nyugodj meg!
Van férge földnek,
rovara rögöknek,
kik fantasztái valami öröknek,
s födetlenül nem hagynak, ne rettenj,
mert nem marad itt senki temetetlen!
(1958)


AZ EGYIK TÖRTÉNELEM-TEKERCS

Hang- és képtekercsek! Idős időtlenség-szalagok!
Uram, épp te ne tudnád, mekkora kín,
ha rosszul tekered föl a kapcád?

TÖRTÉNELMI RITMUS

Napilap. Hetilap. Havilap.
Reggeli s esti lapok.
Ha nem lenne többé tél, tavasz, ősz,
nyár, s nem jönne föl a hajnali nap,
s nem szökne dombra kakas -
tévéműsor s rikkancs vón’ a vigasz:
megy az idő.
Változom.
Vagyok.


FAVÁGÓK

Két ember fűrészel: dől előre-hátra
Mintha egymás izzadt
Keze után nyúlnának
Baráti kézfogásra
S nem érik el: köztük a fűrész

FUTKOSTAM A SÍRDOMBOKON

Futkostam a sírdombokon,
mezítláb, a talpam alatt,
mint mákszemek úgy hulltak el
zizge-zajú kisbogarak.
Nem tudtam én akkor ottan,
hogy alattam mind halott van,
nem tudtam, hogy halottakon
önmagamat táncoltatom.
Sírról sírra egyre szálltam,
tapicskoltam a halálban,
jaj, anyácskám, én nem tudtam,
hogy alattam alagút van,
s halott van az alagútban.
(Kolozsvár)


EGY ISTENT KIÁSTAM

És akkor lassan
Egy istent kiástam
Ásóval és lapáttal
Három méter mély gödörből
Első' istenemet kiástam
Levertem róla a sarat
Meg kifiíjtam az orrát
Ültettem az apró edényre
Hadd nyögje ott a sorsát
Isten pesztrája lettem lassan

S keresgélni kezdtem - magasban
Felnyúltam érte, mint egy légyért
Elkaptam - zümmögött
Isten? Nem isten?A lélek érte föntjárt
Az ész csak hümmögött

Ha fönthagyom - repülni fog
Ki - sohase tapintom
Ha lerántom - hiányzik fönt
Nem lehet többé titkon
Kellene egy isten föntre
Kellene egy lentre
Pesztrálnám a két kis istent
Tente, isten, tente


SÁNTA VÉNUSZ

Fény volt ő is, de eljutott az árnyig.
Kölyök-vággyal meglestem sánta Sárit.
Komisz legények döntötték a sárba,
mert könnyen hull, kit elhagyott a lába.

A teste térdig tékozló tökély volt,
s nyakára röppent néhány fura-kék folt,
részeg fogaknak vaksi vétek-varja,
és nem volt csősz, hogy onnan fölzavarja.

S egy boros férfi, mint múltunk törökje,
ma Sárin mankót s szenteket tör össze,
mint barbár, ki a falhoz szobrot lódít,
egy sánta Vénuszt, fordított milóit.

ANYU, LENYELTEM A TŰZOLTÓZENEKART

Mennyi zene a romlásban, uram!

Gyermekkoromban oltják a meszet,
kender rohad, bugyborékol mocsár,
s béka vartyog, mintha beleimben.

Ott hó gerince tompán roppan,
majd cseperész, mintha kaparna
valami cirmos
valami ajtón -
valamerre.

Ki az őrült, aki nem érzi,
mennyi zene van a romlásban.
Hogy' sustorog a halál
fazekán -
a változásban.
Mennyi zene
van a halálban.
De máris nyár van.
Kisvárosi romlás.
Egy apró gyermek odafülel hasára:
„Anyu, lenyeltem a tűzoltózenekart!"
Mennyi zene, mennyi zene,
s mikor lesz vége egyszer.

A gőzök fegyvertényei.
A hamvadás fortélyai.
A szüret rikoltásai.

Édesded must
zsibolyog kád jászlában.
Vén szőlőtőke
zörren kopár gyászában.

Mennyi zene a romlásban, uram.
Fekszem - recsegő ágyon,
s mellkasomban
pici vasutak,
mákszemnyi váltókezelők,
kávédaráló-mozdonyok
indulnak valahova.

Mégsem valahova.
Csak egy nádas felé,
ahol fúj a szél,
s már nem szabad-éhű farkasok,
hanem táplált farkaskutyák
vonítanak.

Mennyi zene a mellemben, uram.

Minek dómok kongásáért,
dzsungel-dobok tamtamjáért
messzebeli utazás,
midőn itt a mellem táján
közel s kicsiny a világ.

Kísértet-kastély. Szellemorgonái:
öreg dohoknak dohogási,
penész-lepkéknek suhogási,
s micsoda baglyok huhogási!
Mifene pán ugrál miféle sippal,
Mily’ kacskaringós egy trombita
tusakodik polippal?

Mennyi zene! Bordák redőnye mögül szól.
Kint hallgatom: suhanc-fejem
nem jut e drága mulatóba.
Pedig enyém e zenekar, uram!
Pedig én nyeltem le valamennyit!
Jól emlékszem:
a tűzoltóbandát legelébb,
majd „száz vasutat, ezerét”,
özvegy karót és deddel jászlat,
vonító farkaskutyákat,
sípoló kísértetet,
mint Empedoklészt az Etna torka -
tüzet, vizet,
minden elemet én nyeltem le.

Hát ne csodálkozz, ha végül e banda
melledből csak kifelé fújja.
Világ tején szívta a kottát,
s mint buborékot - most visszafújja.


SZABÁLYTALAN STRÓFÁK RADNÓTIHOZ

„Sárral kevert vér száradt fülemen.”

Mit ér sáros, véres fülével
egy ártatlan s magyar.
Ártatlanság: magában is nevetség,
hát még súlyaival!

Az ártatlanság tudod, mit ér?
Tengerbe folyt édes víz-ér.
És mennyit ér az angyal-arc?
Köpet égesse, flegma-kvarc.
Mit ér, tudod, a jóhiszem?
Vámon elveszik, ha réven
átviszem.
S tudod, mit ér, ha mókust bámul
sokáig az ember?
A vadász már nem a kis bundást
tartja szemmel,
hanem téged s nyomodra kap.
Mit lebkeség, szeszély, fuvallat,
s a nonszensz: tiszta táj.
A hexameter? Egy ember, sok ember...

Mit ér az, ami fáj?
A bárányvér, midőn farkas is már
nyaldossa sebeit...
Mit ér szökellő jambusod, ha
rágalom kúszik
zászlórúdon is, egyebütt, -
és mit - űrös morajban
egyszerű derűd?
Áldozat, Szent Naivitás, mit ér?
Ha Kívületek nincsen fehér?
Mert mit bánnám én a piszkot is,
ha minden mocskos lenne már:
a hó, a dér, a hattyú és sirály.
De látod, tiszta vagy te is.
Mit ér nyílt mező - gyolcsos homlokod?

Lent a sárban
Te már jobban tudod.


LAPSUS LINGUAL(IS)

Légy hiszékeny
Istennek még nyelvbotlása is teremtés
Egy szörnyállat épp úgy sütkérezik
a meg-nem-ismételhető napon
mint pulikölyköd, „az aranyos"

SÜTKÉREZIK
AZ ÖNFELEDTSÉG NEM VITATHATÓ JOGA

Tenger homokján gyönyörű nők
a Minden sugarával
valami ritmus záporával
együtt nyögnek
bár sóhajuk nem-hallható
igaz, a nap hördülése is torkig csönd
tenger homokján a gyönyörű nők
akár a GONDOLATTALAN maga
s a szörnyállatok, valami isten nyelvbotlásai
magukat-feledők

Csak te könyörögsz minden nyelvbotlásért
kegyelmet a sajtóhibákért
rohanva-elírásért, nagy tudatlanságért
száműzve minden önfeledtből
zsivajból, némaságból
TE
örök irigykedője
remek nőstényeknek
és a gyönyörűséges, irigylésre oly méltó
monstrumoknak -


VÁKUUM TEJE

A partja MILYEN NYUGTALAN ---
Ölik egymást és lefeküsznek
mint a szadista szeretők
vagy félig-mazochista nők
s talpig-kegyetlen férfiak

ITT MINDEN PÁRJÁT MEGLELI

S te szelíd világot akarsz ---
hol az alázat még büszke
hol égre semmi sem kiált
és ha igen - polémiát
midőn az argumentum robban

ELLENÉT MINDEN MEGLELI

Mégis remélj, mert hátha nyersz ---
reménytelenbe nem feküdhetsz
hókítaná ágaid zöldjét
a túl hosszú tél s ha mégis nyernél
erőd már zöld örömre nem lesz

KIÚTJÁT MINDEN MEGLELI

Nézd, az Ész egérutat lel
mint lyukba cincogás - fut űrbe
s ha Vákuum szívná el szomjasan
lám - a Térnek is tőgye van
így képzeli, S MÁR MINDEN JÓL VAN.


HÍVÓ NYÁJTERELÉS

(részlet)

Őszön a lelkem úgy ödönködött,
mintha olgásznék lassan páldogálva.
a nagy időben csak eszem piroskált
és péteredvén hős dalra tassult.
Aligdorottyult bódogzón a lélek,
féligdömén a test már átmihálylott, -
gáspárszor mondtuk abbaákosulva,
hogy pistulásunk rég beandorult.
Sándortunk és józseftünk épp elégszer,
péterni pétertünk és pálni páltunk,
és nyiltan éltünk ájeren - rohanvást,
oly egyszerűn és egyszerin, akáregy
jónás meg jónás majd megintleg jónás,
s nem adtuk lent emilben egyre lennebb,
de egyre fönnebb adtuk fönt a tassban,
dőrén kérdeztük: tán töhötömebb,
s ki itt leóbb és jaj, ki leonórább,
ahelyett, hogy alfonzainkat féltnénk
és lőrincbéli lukréciaságunk!
Hiszem: henrikre jő majd henrietta,
és lesz majd út bertától fülöpig,
hisz böcsülhettünk újévig helénszer,
alig-alig vagy féligabigéltük,
mi szinte mintha s majdnem jonatános!
Antalzatán, tudom, hogy följenőül!
Levandalult? Majd föl-fölvendelül,
s repeshet már égigkornéliázva,
salamon-szép ivánzó Orsolyánk!
Segélj hát nékem gergős ondulásom,
terézkedőn s ha kell, hát áronulva,
edészkedjem imrintve - margitáson,
föl, föl szervácni, indulj bonifácni!


SZÍNEK UTÁN

Talpig fagyban a jegenyék
Kék kék kék

Szaladj kisfiam a tejért
Fehér fehér

A birsalmát várva várta
Szekrényünkön egy kosárka
Sárga sárga

Vágóhídön döng a bika
Pokoltüzes az orrlika
Zsíros-piros

Él pedig de mintha halna
Barna barna

Talán a fehérség szülte
A fekete csak átszűrte
Szürke-szürke

Őszes ágon varjú-gerezd holló-szállat
Nagykendője az anyámnak
Fehéreim koromlója
A szivárvány Koporsója
Bűn barnája vérem sója
Fekete

Kékségünkön átszáll
A pirosság nyila
Lila

Elmennék a kékkel
Sötétes fecskékkel
Fanyar-szájú nőkkel
Kardvonó felhőkkel

Vad-zöldet varázslok
Pirosat parázslok
Sárga epét hányok
Hívnak lila lányok

Jaj kit is segítsek
Kit is színesítsek
Kékítőt kékítsek
Barnát feketítsek

S milyen szín is vagyok
Hogyha kék-zöld vagyok
Szobámban megfagyok
Sárgítnak a nagyok

Elmennék elmennék
Szarvas-űző messze
Csöngettyű-fehérnek
Varjú-ház ereszre

Megállnék megállnék
A kékségek táján
S lennék pici rúzsfolt
Szűzmária száján


ZENÉLŐ ÁBÉCÉ

Itt az este, itt az éjjel
a zenélő ábécével!

A aranyalma almon alszik
Á ásó áskál ásítozva
B bokor berekben bóbiskol
C Cirmos cincogót cirógat
Cs csordák csengője csöndesül
D dúdol dajka, dünnyög dunyha
E-É estike ég estelente
F fű fáradtan fészkelődik
G Göncöl gördül, gúnár gubbaszt
Gy gyér gyepen egy gyönyörű gyík
H házibácsi, hű, de horkol!
I illat illan, illedelmes
J jászolhoz jut jámbor jószág
K kiskakas kobakja kókad
L liliomszál lankad lágyan
Ly lyukba menyét rejti selymét
M mackó mormog, málna moccan
N ni, megnőtt a nagyállomás!
Ny nyulacska nyúl nyoszolyára
O-Ó ordas ormon ólálkodik
ö-ő őzike ösvényen ődöng
p pille pillog, pók pislákol
R réten ritka ruca rebben
S Sajó sután sutba surran
Sz szúnyog szunnyad szenderülve
T-Ty tikkadozva tyúk téblábol
U-Ú utas útnak indul úton
Ü-Ű űzött ürge üregbe ül
V valahol vadvirág virraszt
Z zizge zuzmót zerge zörrent
Zs zsurló, zsálya zsongva zsendül

Itt az este, itt az éjjel
a zenélő ábécével!


ARS POETICA A PUSZTÁN

El kell mennem
addig a házig.
S ha teteje
közben beázik?
El kell mennem
addig a házig.
S ha minden lakója
holtra fázik?
El kell mennem
addig a házig.
S ha belőle már csak
gerenda látszik?
El kell mennem
addig a vázig.
S ha lent vályog-közét
egerek töltik?
El kell mennem
addig a földig.
S ha zsuppját fűbe
eső döngölte?
El kell mennem
abba a földbe.


MEGY EGY EMBER

Megy egy ember. Vajon hova?
S honnan vajon? Van otthona?
Megy egy ember. Vajon elér
Oda, ahol csahol a cél?

Megy egy ember. Ki tudja, hol?
Banános délen bandukol,
Vagy ösztövéres északon,
Tócsán, jegen át, évszakon.

Megy egy ember. Ki tudja, mit
Keres s keres-e valamit?
S ha nem keres, hát mért megyen
Konokul annyi völgy-hegyen?

Megy egy ember, s amit talál,
Több lesz, mint az okos halál?
Sós verejték vajon felér
Azzal, amit kínál a cél?

Megy egy ember. Ki tudja, hol,
S hogy megpihen-e valahol,
Hány éve jár, mi a neve,
Van-e szülendő gyermeke?

Megy egy ember. Mit se tudok.
Sarkában hű kutya: az ok.
Előtte abrakos lovak,
S mint zab ropog – az okozat.

Megy egy ember. Szeretem-e?
Tükröm lesz-e lehelete?
Elbírom-e, ami nehéz,
Az együttlét ítéletét?

Megy egy ember. Gyűlölete
Engem vajon megölet-e?
S ha nem engem, akkor ki mást,
S ki ád neki feloldozást?

Megy egy ember. Azt öleli,
Azt áldja és meg azt öli,
Ki éppen úgy megy, bandukol,
Ki tudja mért, ki tudja hol.

Megy egy ember. Megy, nem lohol.
Látjuk-e egymást valahol?
Ki tudja, egyszer rám talál,
S előbb vajon, mint a halál?


HAGYAKOZÁS

Van egy pipám: matróz-pipa.
Örökölje ezt Gusztika.

Van egy könyvem: ezt titokban
annak adják, kitől loptam.

Lazicsék az esték árnyán
törjék be a pakli kártyám.

Késett honoráriumom
Kálmán fecsélje el rumon.

A szobám annak adatik,
aki éppen benne lakik.

Annak adom tündérlakom,
ki tud bemászni ablakon.

Ágyam alatt egér cincog -
Lajos macskámé, amit fog.

Irigy orrok alá tormát
dörzsölök: a sorsom ormát.

Jobb, ha inkább fügét mutat
versem nekik, semmint utat.

Szép ajándék: egy rím-készlet:
a nagyon rossz költőké lesz.

Életszegény novellisták
kapnak majd egy téma-listát.

Ja, egy elhalasztott vizsga!
Tegye le egy óvodista.

A szeretőm, ha még szeret,
fogja meg az emlékemet.

A siheder-Ádámoknak
kosár tiltott almát hozzak.

Búsak mosolyom őrizzék,
búmat vígak lúdbőrözzék.

Édesanyámé a szívem,
amilyen volt, oly szelíden.

Eléggé új szürke ruhám
apámra simuljon puhán.

Őrizze a kabát övét;
viseltem én is az övét.

Nagynénémnek pápaszemet
vegyetek, ha kapni lehet.

S nekem csak egy csomag szivart,
se ideges, se oly zavart

ne legyek, ha számon kérik,
miért éltem annyi évig.


TÁPLÁLKOZÁSI PIRAMIS

Apa csókol anyát anya csókol kislányt
Kislány csókol babát
Baba csókol istent
Isten csókol semmit
Mit mondjak még
Ennyit

________________________

_____________________

VERSEK A KÖLTŐHÖZ

Bágyoni Szabó István
Verstöredék Trianon után
Páskándi Géza emlékére

naponta kitalálom a hazámat
országomat valakik kitalálták
pipás ujjukat nem a bagón:
egyszer csak a térképen találták

ez itt az Olt amott az Ipoly
égi másuk a Hadak Útja
úgy fut ki minden víz-sikoly
udvarunkból hogy pocsolyás lesz Isten kútja

a Kard helyett száraz vödrökkel
veri az Ég meg ezt a tájat
s teszi bűnössé a szomjazókat
mert épp ide találtak...

idetaláltunk és élnünk kellett
termettünk törvényt s a törvény termett
ezerszáz jogot s jogtalanságot
az álom fattyút - a fattyú álmot ellett

szikkadt kannákkal ki idetévedt
szomjúhoz sok-sok ezredévet

nem találja édes hazáját?
nem is voltak csak kitalálták
nem is voltunk?
csak beeresztett
Istenünk s nyomott kezünkbe keresztet...

vagy csillagot hogy felhúzódjon
egek alá mint óvó ózon
minden erőnk ha maradt még
s figyelje onnan: lent minden miért ég?

azóta hamvak küszöbén alszunk
álmaink parázs-rovátkák mérik
nyertesek nézik utolsó harcunk
s mélyülünk új ezredévig


Kányádi Sándor
Páskándi Géza

zsoltárt énekel kehes orgonakísérettel csak hívőkhöz szól elszántsága
ökölvívókéra emlékeztet a valóság melyben volt s van rész
számára mint a becsüsnek a portéka biológusnak az élővilág
gyomornak a táplálék emésztés helyett is absztrahál
s a csajka fenekén is mindig ott tudott hagyni egy kanálnyit
papírból is képes szeszt párolni és alkimistákat igazolandó
aranyat is vére költővér nulla-egy mindenkinek adhat
senkitől sem kaphat csak szó szerinti rokon vérűektől zászlója fehér
nem a megadás a szerelem s a győzelem fehérje borból lettünk sörré
válunk tanulhatják meg az apokrifoid szentenciát akik végigbolyongják
képzeletének nem mindennapi tárlatát bizony hogy úgy van bólogatják
vissza a mától nyomorodott hajdan volt alakok ha százszor újraszületik
akkor is az írás marad lelki és testi kenyere ha véletlenül a gondviselés
messzesége folytán falumban látta volna meg a napot lótartó lett volna
de a szomszédos dobaiak fajtájából akik szeretik táncoltatni szügybe-
csapdosva bíztatják a lovat vásárról vásárra havonta-hetente új pár
fordul meg a kezükön sohase járnak üres szekérrel s a kaptatón föl
a mindig nehéz terhet fuvarozók kedvével-komolyságával vetik vállukat a
lőcsnek akkor is ha csak egyvékányi cseresznye szundikál a sarjú közt a
kóberes szekér derekában
(1975)


Lászlóffy Aladár
Május 18
Páskándi Géza emlékére

Májusban Kolumbusznak lenni
s várni egy októberi estét.
Májusban sült szerelmet enni
s éhesen hinni: holnap lesz még.
Május a virághógolyótok.
Májusban hajlongnak az eszmék.
Májusban halnak ki a gótok.
Májusban bármi velem lesz még.
Májusban országot találtam,
regényes préselt múlt-virágot.
Májusban tudtam még hol álltam,
mióta célkeresztben állok.
Májusban kiírni a versenyt
a legutolsó lovagoknak,
akik még virágot és verset
és régi csókot tovalopnak.
Májusban kitűzni a zászlót
a klorofill ezer falára.
………………………


Májusban már előre látszott,
hogy eltűnök majd, mint a pára.

*

ÍRÁSOK A KÖLTŐRŐL

Páskándi Géza életrajza
Pomogáts Béla: Páskándi Géza
Dávid Gyula: Az író rabsága és szabadsága - Páskándi Géza börtönévei
Ágh István: A Nagy Dilettantissimo

*

Összeállításunk könyvészeti forrásai

Erdélyi és csángó költészet, szerkeszti Cseke Gábor és Andrassew Iván
A Nagy Dilettantissimo, Új versek 1973-1985, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989. Szerkesztette Domokos Mátyás
Az örömrontó angyal, Trikolor kiadó, 1995. A szerző válogatása életművéből
MÉDIUM-ART - Válogatás a magyar experimentális költészetből, JAK-Füzetek 51., Magvető Kiadó, 1990.

Válogatásunk nem követ időrendet – a néhány évszám- és helymegjelölés a közlés szempontjából jelentős

* * *

2011. november 28-án, hétfőn Páskándi Géza emlékkonferenciát tartottak a Petőfi Irodalmi Múzeumban abból az alkalomból, hogy az írót idén posztumusz tagjává választotta a Digitális Irodalmi Akadémia.


Indián
az elmélet és a történet rezervátumában
Páskándi Géza emlékkonferencia Budapesten

A PIM, a DIA, a Kortárs és a Magyar Művészeti Akadémia közös szervezésű konferenciája teljes szélességében átfogta a napjaink olvasóközönségének nem túlságosan ismert szerző életművét.
A partiumi Szatmárhegyen 1933 május 18-án született Páskándi Géza magyar szakon tanult Kolozsváron, és már 1949-től különböző lapok, így az Ifjúmunkás, az Előre, az Utunk munkatársa volt. 1957-ben letartóztatták, az állam és a közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték.Büntetését a Duna-delta egyik kegyetlen munkatáborában töltötte. Szabadulása után Bukarestben élt, 1971-től a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének lektoraként dolgozott. 1974-ben települt át Magyarországra, a Kortárs főmunkatársa, majd 1991-től a Nemzeti Színház dramaturgja lett. A Magyar Írók Szövetségének választmányi tagja volt, 1992 és 1995 között a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagjává választották. 1995-ben, születésnapja után egy nappal halt meg. Az előadások előtt a Páskándi Géza-portréfilmből levetített, jó érzékkel kiválasztott részletek egy olyan szigorú és mély embert mutattak fel, akinek mondatain nem lehetett túlmenni. Habár egy teljesen más világban és más problémákkal küzdő generációban nőttem fel, mégis megérintett, amikor Páskándi arról beszélt, hogy számára “Méltón túlélni – ez a boldogság.” Mit kellett túlélnie, és mit jelent az, hogy méltón? Néhány előadó erre is választ adott, amikor történeti-politikai kontextusba helyezte abszurd drámáit. A portréfilmben ezt mondja: “Együtt kell élni az árulókkal és ennek megvan a maga abszurditása.” Majd később: “Egyetlen dolgot valóban elmulasztottunk: a főbűnösöket felelősségre vonni.” – és Páskándi szerint emiatt labilis a társadalom. Amikor azonban a gyűlöletre terelődik a szó, kijelenti: „Ideológiákat tudok csak gyűlölni, azt viszont most és mindörökké”.
E. Csorba Csilla bevezetőjében visszaemlékezett a 2003-ban megtartott konferenciára, majd Ács Margit mondott köszöntőt a Magyar Művészeti Akadémia részéről. “Páskádni Géza nem a piedesztálra felállított valaki, hanem a hús-vér ember.” – hangzott el. A délelőtti előadások azonban inkább az egyébként is túlságosan az irodalmárok fejébe vésődött kánonban igyekeztek elhelyezni a műveket. A néhol túl vontatott, kisdoktorikkal felérő disszertációk nem annyira a szerzőhöz és alkotói világához vittek közelebb, hanem inkább elméleti és irodalomtörténeti kérdésekkel foglalkoztak. Az elnöklő Láng Gusztáv kellő érzékenységgel próbálta oldani terminus technikusokkal teletűzdelt interpretációkat, amelyeknek szárazságát fokozta, hogy többnyire felolvasták őket. De akkor mitől lettek volna előadások?

Márkus Béla, Dávid Gyula, Karácsonyi Zsolt, Láng Gusztáv, Antal Balázs, Balázs Imre József
Az egyébként kiváló kolozsvári kritikus, Balázs Imre József is beleesett a monoton felolvasás hibájába, bár figyelemre méltó dolgokat közölt arról, miképpen ragad meg az író kis dolgokat novelláiban, arra a következtetésre jutva, hogy Páskándi Géza helye Bodor Ádám mellett van. Ez lényegében az egész délelőtti szekció legfontosabb konklúziója volt. (Kár, hogy Bodor Ádámot nem hívták meg.) A szintén kolozsvári Dávid Gyula “Egy egyetemi hallgató hat évre taksált feljegyzései” címmel, míg Márkus Béla a másodszori pályakezdésről adott elő. A nyíregyházi Antal Balázs „Abszurd jelenségek Páskándi Géza és a Forrás-nemzedékek prózájában” című előadását olvasta fel. Ő is eljutott a Bodor Ádám-párhuzamig, de hozzátette, hogy Páskándi művei láthatatlanok a magyar prózában, s így Bodor látszólag társtalan. (Felhívta a figyelmet a rendőrségi meghurcoltatások hatására Páskándi írásaiban, amit a jelenlévők fanyar humorral úgy fogalmaztak meg, hogy “a rendőrség, mint társszerző”.) Karácsonyi Zsolt – megintcsak Kolozsvárról – Páskándi Géza abszurd drámáit elemezte.
Amikor Láng Gusztáv gyanútlanul megkérdezte, hogy ebéd előtt kíván-e valaki hozzászólni, egy kutató állt fel az emelvényre nagy köteg papírral, és hosszasan fejtegette levéltári kutatásait. Ezekből kiderült, hogy – szerinte – minden harmadik ember besúgó volt, de Páskándi Géza minden eddigi adata szerint tiszta maradt. Éppen ezért kellett hat évet ülnie.
Délután Márkus Béla elnökletével folytatódott a konferencia, s mindjárt elsőként Láng Gusztáv „A »töredék-líra« elmélete és gyakorlata” című előadása keltett rendkívüli figyelmet, amelyet aztán a debreceni Cs. Nagy Ibolya felolvasása – „Az önbíráskodás módozatai. Az új Lúdas Matyi” – oltott ki. Szász László (Gödöllő) előadásában különösen érdekes volt, ahogy a bűntudat és az identitás kapcsolatát feszegette a Szekusok című”gyógyregénye” alapján. Beszélt arról, hogy Páskándi Magyarországra átköltözve átírta korábbi műveit, s szerinte éppen a tiszta formákat számolta fel, csak a félelem jelenik meg bennük mint ismétlődő motívum. De e felolvasás is végeredményben csak megerősítette azt a benyomást, hogy a konferencia dolgozatainak többsége tökéletesen illenének ugyan az ITK-ba vagy a Helikonba, de semmiképpen sem hangzott jól a PIMben. Némi életet csak a Mezey Katalin „Filozófiai végjáték 1995 – Páskándi Géza utolsó, tudomásul sem vett drámája” című előadása után kialakult vita lehelt az egyhangúságba. Márkus Béla ugyanis megjegyezte, nem hiszi, hogy nem vették volna tudomásul Páskándi Géza drámáit, mire Mezey Katalin a pódiumról lelépve közölte, hogy hát “igen, mi áruljuk és nálunk mindig megvan, de így is több száz példány van belőle a raktárban.” Majd Páskándiné Sebők Anna olvasta fel a New York-ban élő Brogyányi Jenő dolgozatát, amely Páskándi Géza amerikai recepcióját taglalta.
A délutáni szekciót Temesi Ferenc élvezetes, intenzív személyes visszaemlékezése zárta. „Indián” címmel megtartott előadását úgy kezdte, hogy “csak arról beszélek, amire Páskándi Géza halott barátom is rábólintana”. Azzal jellemezte az írót, hogy “Géza fejedelmi jelenség, régi magyar méltóság volt” – de sokat elmondott Páskándiról az a megjegyzése is, hogy bárkiről-bármiről beszélt, valójában mindig magáról-magán keresztül szólt. Temesi zseninek tartotta régi barátját, és köszönetet mondott Ilia tanár úrnak, aki felhívta rá a figyelmét, majd egészen Páskándi divatformáló bőrtáskájáig ásott le emlékeiben. Elmesélte azt az anekdotát, amikor két nyomozó jelent meg a kolozsvári egyetemen, Páskándi pedig, felhajtva italát, csak annyit mondott: „Mindjárt jövök”, majd hat évig volt börtönben. Idézte azt a komoly vitát kiváltó mondatot is, amelyet állítólag áttelepülésekor mondott Páskándi, hogy “Elegem volt a sötétségből és a butaságból”, és beszélt Páskándi Csurkával való konfliktusáról. Amikor a pesti színházak egyre-másra Páskándi darabjait kezdték játszani, Csurka István – Temesi elmondása szerint – “Te mocskos oláh!” – felkiáltással támadt írótársára. Később ezért az Írószövetség etikai bizottsága elmarasztalta Csurkát. Végül pedig arról szólt Temesi, ahogy Páskándi Géza megnövesztette a haját és indián lett. Erről az indiánságról, a rezervátum nélküli indiánság szomorúságáról beszélt magával ragadóan.
Befejezésül Szilágyi István olvasott fel egy huszonkét évvel ezelőtti Páskándi-szöveget, majd zárásként, este a felolvasó színpad következett „A statiszta világa, avagy tudjuk, miért. Őszinte pillanat” címmel, Borbáth Ottilia, Bán János és Papp János színművészek közreműködésével.

Weiner Sennyey Tibor

IRODALMI JELEN ONLINE