22:25, Csütörtök (december 29.), Duna2

Shakespeare: Vihar
127 perc, 1984

rendező: Vámos László
író: William Shakespeare

szereplő(k):
Gábor Miklós
Ferenczy Csongor
Fülöp Zsigmond
Árva János
Kalocsay Miklós
Kézdy György
Vándorfi László
Galán Géza
Hetényi Pál
Tahi József
Dózsa László
Mihály Pál
Botár Endre
Kútvölgyi Erzsébet
Farády István
Marsek Gabi
Papadimitriu Athina
Balogh Emese


Közvetítés a Várszínházból, felvételről

Prospero, Milánó hercege ellen öccse, Antonio összeesküdött Alonsóval, Nápoly királyával és elűzték hazájából. Azóta egy bűvös szigeten él leányával, Mirandával. Prospero tudós könyveiből szerzett varázshatalmával uralkodik a sziget szellemein. A sors szeszélye folytán Alonso és Antonio a sziget mellett hajóznak el és Prospero Ariel, légi-szellem segítségével nagy vihart támaszt, melynek során hajótörést szenvednek. Ferdinand, Alonso fia halottnak hitt apját gyászolva bolyong a szigeten, amikor találkozik Mirandával és első látásra szerelemre lobbannak. Alonso is elveszettnek hitt fia sorsán keseregve alszik el. Sebestian és Antonio elhatározzák, hogy a hatalom megszerzése érdekében meggyilkolják az alvó királyt, de Ariel megakadályozza gonosz tervüket. A szörnyszülött Caliban Prospero elleni gyilkosságra akarja rávenni a részeg csapost és a bolondot. A szellemek példásan megbüntetik a hajdani és a jelenlegi összeesküvések kitervelőit. Végül Alonsót és kíséretét Prospero elé vezetik, aki felfedi kilétét, megbocsájt a királynak és visszaadja fiát. Miranda és Ferdinand egybekelnek, Prospero eltöri varázspálcáját és a hajó sértetlen legénységével felkészül a hazatérésre.

*

Shakespeare
A VIHAR.
(Fordította: Szász Károly)

BEVEZETÉS

A vihar először az 1623-iki folio-kiadásban jelent meg nyomtatásban, felvonásokra és jelenetekre osztva, s az első helyet foglalja el a vígjátékok sorában. Származási idejére nézve Shakspere legkésőbbi darabjai közé tartozik, ha nem maga a legutolsó. Hangjában, verselésében, felfogásában nagyon hasonlít a Téli regéhez, s a mit Prospero az ötödik felvonásban mond, minden erőszakosság nélkül magának a költőnek lehet tulajdonítni, ki e szavakkal vesz végső búcsút művészetétől:

…Ha még
Egy égi dallamot hívék elő
– Már ime megvan! – hogy hasson reájok
Czélom szerint: ketté töröm botom’,
A földbe mélyen ásom el, s a tenger
Fenékre, mélyebben, mint valaha
Járt mérő-ón, dobom be könyvemet!

Az ő szavát véljük hallani az epilog fájdalmasan búcsúzó szavaiban is, valamint a darab folyamában többször előtünnek a költő vonásai a beszélő személy álarcza mögűl, s ha nem is történetileg – a mint jól mondja Kreyszig – bizonyára lélektanilag és költőileg igaz a föltevés, mely Prospero királyi és papi alakjában a különben szerényen alkotásai mögé vonuló költőt pillantja meg. Szép gondolot, elképzelni Shaksperet, a mint eltelve a hírnévvel és sikerekkel, de egyszersmind fölismerve azok értékét az emberi lét lényegére, a szív elégedettségére és nyugalmára nézve, keserűség nélkül, kiábrándulva ifjúkori illuzióiból, kiengesztelődve az ellenséges hatalmakkal, melyeknek sötét árnyait nem lehet észre nem venni későbbi kora több művében, nem sebhelyek nélkül, de le nem győzetve visszatér a nehéz, dicsőséges életharczból, hogy hátralevő napjait komoly, higgadt szemlélődésben a halandók elkerülhetetlen sorsára való készülésnek szentelje. Ily szemmel olvasva Prospero végszavait, lehetetlen nem hallanunk a pálya végén álló költő fájdalmas búcsúzását, a ki már „mélyen a földbe ásta bűvös vesszejét,” s visszatér az emberek közé, hogy közönséges ember módjára éljen ezentúl köztük.

Most bűbájam oda van;
Mi erőm maradt: magam
Gyönge, földi ereje.
…Im varázsom szellemi
Elhagyának, bűvöm törve;
S kíntól, kétségtől gyötörve,
Nékem el kell veszni ma,
Ha nem old fel hő ima.
…A mint magatoknak kértek
S vártok bűnbocsánatot:
Engem is bocsássatok.

A mi a darab származási évét illeti, azt egész biztossággal meg lehetne állapítni, ha kétségen fölűl állna a Shakspere-re vonatkozó adatok hitelessége, melyek Cunningham könyvében: Extracts from the accounts of the Revels at Court in the reigns of Queen Elisabeth and King James the First, from the original Office-books of the Masters and Yeomen (Kivonatok az Erzsébet királynő és I. Jakab király uralkodása alatt tartott udvari mulatságokról szóló jelentésekből) foglaltatnak. E könyv szerint az 1611-ik év Mindszentek ünnepén, november elsején, a Whitehall-palotában egy Vihar nevü (called Tempest) czímű darabot adtak elő; s így ennek születési évét 1611-re vagy legkésőbb 1610-re lehetne tenni. De, mint a német Shakspere-társaság kiadásában Schmidt mondja, újabb időben kétségtelenné vált, hogy e könyvben mind hamisítások a Shakspere-re vonatkozó adatok; s így a származási év megállapítására nézve sem szolgálhat bizonyítékúl.

De – mondja ugyanaz – meglehetős biztossággal föl lehet venni, hogy egyes festéseknél s talán a dráma egész tervének készítésénél szeme előtt tartott egy 1610-iki tudósítást, mely az 1609-ben Virginiába indult hajózásról szólt. Sir George Somers, sir Thomas Gates és Newport kapitány kilencz hajóval és ötszáz emberrel indultak el május havában Angliából. Július 25-én heves vihar támadt, mely a hajókat szétszórta s az admirál-hajót, a Sea-Venturet, a Bermuda-szigetek felé hajtotta. Egyik úti társok, Silvester Jourdan, hazatérte után, 1610-ben, leírta ottani viszontagságaikat ily czímű munkában: „A Bermuda-, máskép Ördögszigetek fölfedezése sir Thomas Gates, sir George Somers, Newport kapitány és mások által.” Ebben a többek közt így ír: „Az egész legénység, mely százötven főnyi volt, elfáradva a szivattyúzásban, minden reményről lemondott, búcsút vett egymástól, meg kezdett részegedni az erős italoktól és az elemek kényének szándékozott átengedni magát. Végre sir George Somers, ki három nap és éjjel étel és csaknem álom nélkül a kormányrúdnál űlt, földet fedezett föl s biztatta az embereket, kik közűl többen elaludtak a fáradságtól, hogy dolgozzanak tovább a szivattyúknál. Szavát fogadták, és a hajó szerencsésen két szikla közé jutott, hol erősen beszorúlt. Százötven személy jutott a partra, s csónakaikban magokkal vitték jószágaikat és készleteiket, a mennyiben a víztől még nem romlottak meg, valamint a köteleket és sok hajóvasat, a mi később nagy hasznokra volt, midőn új hajót szereltek föl a virginiai útra. De idején való és szerencsés menekülésünk alig volt oly csodálatos, mint életünk és ellátásunk, mely minden reményt és várakozást fölűlmúlt; mert a Bermuda-szigeteknek, mint mindenki tudja, a ki valaha hallott vagy olvasott rólok, soha sem volt lakójok, sem keresztyén, sem pogány, hanem mindig elátkozott helynek tartattak, hol nem volt más, mint szélrohamok, viharok és rossz idő, a miért minden tengerjáró és hajós úgy kerülte, mint a Scyllát és Charybdist, vagy mint magát az ördögöt; és semmi emberről sem tudtak, a ki valaha oda ment volna, ha csak nem akarata ellenére, hajótörést szenvedvén a vihartól és a veszélyes szirteken, melyek hét tengeri mértföldre benyúlnak a tengerbe. Mi azonban a levegőt oly szelídnek, a földet oly termékenynek találtuk mindenben, a mi a test táplálására való, hogy – ámbár kenyér-, sör- és élelmi szer-készletünket a tengervíz nagyrészt elrontotta – mégis kilencz hónapig tartózkodtunk ott, s nemcsak felüdültünk és gazdagon táplálkoztunk, hanem virginiai útunkra is jókora készletet vittünk magunkkal a fölöslegből, hogy magunkat és az embereket, kiket ott találtunk, élelmezzük. Azért őszinte véleményem, hogy e sziget, melyet eddig és még most is a legveszélyesebb, legszerencsétlenebb és legelhagyatottabb helynek tartanak a világon, valósággal a leggazdagabb, legegészségesebb és legkedvesebb föld, melyre valaha ember lépett.”

Igaz, hogy a hajótörések nagyjában mind hasonlítnak egymáshoz, de a hasonlatosság e leírás egyes részletei és a dráma több helye között sokkal feltünőbb, hogysem amannak erre való hatását el ne kellene ismernünk. Még a Bermudákat is említi Ariel, midőn jelentést tesz Prosperónak a hajó sorsáról.

Biztos helyt a hajó, a mély öbölben,
Hol egyszer éjfélkor hívtál, tudod,
Hogy harmatot hozzak, a szüntelen
Vész-járta Bermudáktól: oda rejtém.

Szintén Jourdan leírására emlékeztetnek Adrian szavai, melyeket a szigetről mond, hová a hajótörés után jutottak, s melyek, kihagyva Sebastian és Antonio gúnyos félbeszakításait, összefüggőleg így hangzanak:

„Habár pusztának látszik a sziget, lakatlan, szinte hozzáférhetlen; mindazáltal úgy kell lenni, hogy nagyon szelíd, enyhe, mérsékelt éghajlatú. A szellő oly édesen fuvall.” „Minden van itt, mi az életre kellő. Mi buja, dús a fű, mi zöld!” teszi hozzá Gonzalo.

Ha tehát Jourdan könyvét ismerte a költő, sőt leírásainak hatása meg is látszik több helyen, drámáját nem írhatta 1610 előtt. Különben nincs kizárva, hogy Jourdan könyvén kívül más útleírások is hatottak a költőre, ki e drámájában általában számot ad a benyomásokról, melyeket a csodálatos, kalandos, sokszor hihetetlen tudósítások az újonnan fölfedezett világrészekről s ezek őslakóiról, lelkében hátrahagytak. Ezeknek kifejezése a szörny Caliban alakja, kinek neve is (a cannibal anagrammja) azt mutatja, hogy a természeti vadságban élő ember képét akarta benne feltüntetni.

Ámbár a dráma fentebb bebizonyított születési évére nézve a magyarázók többnyire megegyeznek egymással, Elze (a német Shakspere-évkönyv hetedik kötetében) új hypothesist állít fel, mely szerint a Vihar 1604-ben készült volna. Ben Jonson „Volpone” czímű vígjátékában – úgymond – támadást intéz az angol költők ellen, kik „ha olaszúl értenek, csaknem annyit lopnak Guarinitól, mint Montaignetól.” Már pedig az Erzsébet korabeli angol irodalom szorgos átkutatása után semmi jelentékenyebb kölcsönzés Montaignetól nem található, mint a Vihar következő helye, a második felvonás első színében, mely a közbeszakításokat elhagyva, így szól:

Ha ültetvényem volna e sziget
S királya volnék: mit tennék, tudod?
Én államomban ellentétek által
Eszközlenék mindent; kereskedést
Semmit se tűrnék; hivatal nevét sem;
A tudományt nem ismernék, se pénzt,
Se szolgaságot, se hatalmat; ott
Nem voln’ örökség, szerződés, határ,
Birtok, tulajdonjog; bor, gabna, ércz
Használatát se tűrném; semmiféle
Foglalkozást: a férfi mind henyélne,
S a nők is, ám tiszták s ártatlanok.
Kormány se volna…
Mindent magától s közhaszonra hozna
Csak a természet, munka és veríték
Nélkül. Gonoszság, árulás, csalás,
kard, puska, ágyú, tör, de semmi fegyver
Nem kell. A természet mindent megadna,
Táplálni bőven jámbor népemet.

Továbbá – úgymond – Florio Montaigne fordítása, mely 1603-ban jelent meg, megvolt Shakspere birtokában, a mint a British-Muzeumban őrizett példány bizonyítja, és nem lehet elgondolni, hogy Shakspere Ben Jonson támadása után tette volna ama „kölcsönzést.” Ezenkívül Stirlings grófnak 1603-ban megjelent Dariusára emlékeztet a negyedik felvonás híres helye, mely a földi nagyság mulandóságáról szól:

A játék véget ért s játékosink
– Mint mondtam is már – szellemek, s megint
A légbe, a híg levegőbe tüntek.
De mint e látszat lenge szövete:
Az égverő tornyok, nagy paloták,
Dús templomok, maga e földgolyó,
S mi rajta van, mind semmivé oszol,
És mint e hiú látmány, nyomtalan
Eltünik. Olyanok vagyunk mi is, mint
Az álmok anyagja: kurta életünk
Keretje álom…

Mind a két hypothesis elismeri azonban, hogy a Vihar a költő legkésőbbi munkái közé tartozik; a nyelv, a gondolatmenet, a költő korára és pihenési vágyára tett világos czélzások mindezt bizonyítják. Elze összeköttetésbe hozza ezzel Shakspere Stratfordba költözését s több évvel hátratolja költészete utolsó korszakának chronologiáját, habár meg is engedi, hogy a költő még teremthetett egy-egy későbbi művet s újra elővehette a „mélyen földbe ásott bűvös vesszőt,” miután búcsút vett a színpadtól.

Mivel Shakspere műveinél szokás a forrás után kutatni, a Vihar forrását is keresni szokták, de a fentebb említett Jourdan-féle útleíráson kívül még csak egy német költő munkájára találtak, melyet a Viharral összefüggésbe lehet hozni. Tieck már 1817-ben említi, hogy a német költő, Ayrer Jakab, Shakspere idősebb kortársa, a „Szép Sidea” czímű munkájában hasonló tárgyat dolgozott fel; de minden összekötő kapocs hiányozni látszott Shakspere és az egykorú német irodalom közt, s megelégedtek azzal a föltevéssel, hogy mind a két költő egy még föl nem fedezett közös forrásból merített. De miután újabb kutatások kimutatták, mily élénk színházi összeköttetés volt már Shakspere életében Anglia és Németország között, nem lehetetlen, hogy Shakspere színésztársaitól hallott egyet-mást a német színpadokról s megismerhette általok egyik-másik német dráma meséjét.

Ayrer „Szép Sideá”-jának röviden ez a tartalma: Ludolfot, Littau fejedelmét, Leudegast, Wiltau fejedelme, elűzi országából. Elmenekűl a vadonba, varázserejével szolgálatára szorítja Runcifal ördögöt, ki Ariel és Caliban keveréke, s ennek segítségével hatalmába keríti Engelbrechtet, Leudegast fiát. Ezt, most Prospero Ferdinándot, közönséges szolgai munkára használja, névszerint fahordásra is; de leánya Sidea és a fogoly herczeg közt szerelmi viszony szövődik, azonban nem, mint Shaksperenél, az atya jóváhagyásával. Engelbrecht és Sidea megszöknek Ludolftól, ez hiába üldözi őket, de a szeretők menekülés közben szétszakadnak egymástól. Engelbrecht visszakerűl atyja udvarához, s épen nőűl készül venni Julia herczegnőt, midőn a halottnak hitt Sidea megjelen előtte, régi szerelme ismét fölébred, Ludolfot visszahelyezik trónjára s a darab általános kiengesztelődéssel ér véget.

Shakspere drámájában a vihar egy szigethez hajtja a hajót, melyen Alonzo, nápolyi király van, vele testvére Sebastiano, fia Ferdinánd, hűbérese Antonio, Milánó bitorló herczege és nagyszámú kiséret. Ferdinánd az ár ellen küzdve eltéveszti szeme elől a többit, halottaknak véli őket és a szigetre vetődik. Itt találkozik Mirandával, Prospero leányával, kiben Shakspere egyik legkedvesebb női alakját rajzolta, s a kettőnek szerelmében legbájosabb képét nyújtja a szende, ártatlan, idylli szerelemnek. Legszebb részei a drámának azon jelenetek, melyek Miranda és Ferdinánd szerelméről szólnak, s ki kellene az egészet írnunk, ha méltóan akarnók jellemezni; itt azonban nem idézünk egyebet, mint azt a két helyet, melyben a két ifju szerelmes egymást írja le. Először Ferdinánd kezdi:

Csodálandó Miranda! igazán
A legcsodálandóbb, mi drágaság
Van a világon! Sok hölgy bájiban
Gyönyörködött szemem; hangjok zenéje
Gyakorta tette rabbá nagyon is
Figyelmetes fülem; különböző
Erényiért becsültem sok leányt;
De még egyet sem úgy, hogy valamely
Hiány ne versengjen kecsével és
Annak hatását el ne rontsa. Oh,
De te, tökélyes, páratlan, te minden
Teremtésnek javából vagy teremtve.

Az ifjú után, ki sok nőt látott s mindenek fölé helyezi kedvesét, a leány felel, ki még nem látott idegen arczot:

Nemembűl én egyet sem ismerek,
Női-arczot sohse láttam, magamét csak
Tükrömben; azt sem, a kit férfinak
Nevezhetnék, csak téged, jó barátom,
S atyámat. Milyen arczok vannak a
világba. nem tudom. De szűz hitem-,
Legfőbb kincsemre, mondom: nem kivánok
Más társat a világon kivüled;
Se képzetem más képet nem teremthet,
Rajtad kivül, melyet szeressen…

Ferdinánd szerelmi esküjét hallva, sírva fakad azon, a „minek örülni kellene,” aztán kedvesének kérdésére, hogy miért sír, bájos őszinteséggel válaszol:

Csak gyávaságomon, hogy nem merem
Ajánlani, a mit adni vágyok, és
Elvenni, a mi nélkül meghalok.
Mind hiú szó! Minél inkább igyekszik
Rejtőzni, annál nyíltabban kitün
Hatalma Félre, csalfa álszemérem!
Légy szónokom, szűz szent őszinteség!
Im, nőd vagyok, ha kellek; és ha nem,
Mint szolganőd halok meg. Hitvesül
Elutasíthatsz: szolgálód leszek,
Ha kellek vagy nem.

Mily hatást tehetett a Vihar a maga idejében, mutatják Fletcher, Suckling és mások utánzásai. A királyság helyreállítása után Dryden melodrámává, Shadwell operává dolgozta fel, s még a legújabb korban is készítettek belőle operaszöveget. A kommentátorok egymással vetélkednek dicséretében. Drake Macbeth mellett a költő legnemesebb alkotásának nevezni. Az új korban a német színpadokon is előadták s az évszázadok, a két korszak különböző fogalmai nem tompították el hatását. Magyarúl először Lemouton Emilia vállalatában 1845-ben jelent meg „Szélvész” czím alatt. A Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadása Szász Károly fordításában közölte, s ugyane fordításban adták először 1874 augusztus 26-án a nemzeti színházban.
CSIKY GERGELY

http://mek.niif.hu/04500/04577/html/magyar.htm

*

William Shakespeare
A vihar
Fordította Fábri Péter
http://mek.niif.hu/00400/00483/00483.htm

*

Charles és Mary Lamb
Shakespeare-mesék
Fordította Vas István

A vihar

Volt egy sziget a tengeren, nem volt más lakója, csak egy öreg ember, a neve Prospero, és a lánya, egy igen szép ifjú hölgy: Miranda. Ez a lány olyan fiatalon került a szigetre, hogy nem emlékezett más emberi arcra, csak az apjáéra.

Egy barlangban, vagyis egy sziklába vájt üregben éltek, különböző lakrészekre osztották, az egyiket Prospero a dolgozószobájának nevezte, itt tartotta könyveit, amelyek főleg a mágiáról szóltak. Ezzel a tudománnyal abban az időben minden tanult ember foglalkozott, s e mesterség ismerete igen hasznosnak bizonyult Prospero számára, mert amikor egy különös véletlen elvetette a szigetre - amelyet egyébként elvarázsolt egy Sycorax nevű boszorkány, aki nem sokkal az ő megérkezése előtt halt meg -, Prospero e művének segítségével felszabadított sok jó szellemet, akiket Sycorax a nagy fák törzsébe börtönzött, mert nem voltak hajlandók végrehajtani az ő gonosz parancsait. Ezek a nemes szellemek ettől fogva Prospero akaratának engedelmeskedtek. Vezérük Ariel volt.

Ennek az élénk kis szellemnek, Arielnek a természetében nyoma sem volt semmiféle rosszaságnak, kivéve éppen csak azt, hogy kissé túl nagy öröme telt egy Caliban nevezetű csúf szörnyeteg gyötrésében: azért neheztelt rá, mert régi ellenségének, Sycoraxnak a fia volt. Ezt a Calibant, egy furcsa, torzszülött, majmoknál sokkal kevésbé emberi alakú lényt az erdőben találta Prospero, hazavitte a barlangjába, megtanította beszélni, nagyon jó akart lenni hozzá, de Calibannak anyjától, Sycoraxtól örökbe kapott rossz természete lehetetlenné tette, hogy bármi jó vagy hasznos dolgot megtanuljon. Ezért hát mint rabszolgát használták fel fahordásra és a legfáradságosabb munkákra, s Arielnek az volt a feladata, hogy Calibant ezekre a szolgálatokra rákényszerítse.

Amikor Caliban lusta volt, és elhanyagolta a dolgát, Ariel - aki, Prosperót kivéve, minden ember szemének láthatatlan volt - huncutul odalopódzott, és megcsípte, néha belelökte a pocsolyába, ilyenkor aztán majom képében fintorgott rá. Vagy pedig gyorsan alakot változtatott sündisznó képében Caliban útjába hengeredett, és Caliban megijedt, hogy a sündisznó hegyes tüskéi megszúrják meztelen lábát. Az ilyen bosszantó tréfák hadával Ariel gyakran gyötörte Calibant, valahányszor elhanyagolt valamilyen munkát, amit Prospero megparancsolt neki.

Mivel ezek a hatalmas szellemek engedelmeskedtek az akaratának, Prospero az ő segítségükkel parancsolni tudott a szeleknek és a tenger hullámainak. Az ő rendeletére ezek a szellemek egyszer hatalmas vihart támasztottak, s e vihar közepette Prospero megmutatott a lányának egy szép, nagy hajót, amint éppen a minden pillanatban elnyeléssel fenyegető, vad tengeri hullámokkal küszködött. Elmondta lányának, hogy az a hajó tele van hozzájuk hasonló élőlényekkel.

- Ó, édesapám - mondta Miranda -, ha feltámasztottad művészeteddel ezt a rettenetes vihart, könyörülj meg szomorú sorsukon. Nézd csak! A vitorlás rögtön darabokra törik. Szegény teremtések! Mindnyájan elpusztulnak! Ha énnékem hatalmam volna, inkább föld alá süllyeszteném a tengert, mintsem hogy elpusztuljon ez a derék hajó valamennyi drága lélekkel együtt.

- Ne ijedj meg, Miranda lányom - mondta Prospero -, semmi baj sem történt: úgy rendeztem el, hogy a hajón senkinek se essék bántódása. Amit tettem, teérted tettem, drága gyermekem. Te nem is tudod, ki vagy és honnan jöttél, és rólam sem tudsz többet, mint hogy az apád vagyok, és ebben a szegényes barlangban lakom. Emlékszel-e még arra az időre, mielőtt ebbe a sziklaüregbe kerültél? Azt hiszem, nem emlékezhetsz, mert akkoriban még hároméves sem voltál.

- De azért vissza tudok emlékezni - válaszolt Miranda.

- Mire? - kérdezte Prospero. - Valamilyen másik házra, vagy emberre? Mondd el, mire emlékszel, kislányom?

Miranda azt mondta:

- Úgy tűnik föl nekem, mintha valamilyen álomra emlékeznék vissza. De ugye, valaha négy-öt nő szolgált engem?

- Még több is - felelte Prospero. - Hogyan is maradhatott ez meg az emlékezetedben? Arra is emlékszel, hogyan kerültél ide?

- Nem, édesapám - mondta Miranda -, semmi egyébre nem emlékszem.

- Tizenkét évvel ezelőtt, Miranda - folytatta Prospero -, én Milano hercege voltam, te meg hercegnő és az én egyedüli örökösöm. Volt egy öcsém is, a neve Antonio, mindent rábíztam, és minthogy szerettem a magányt és szerettem elmélyedni a tudományban, rendszerint ráhagytam államügyeim intézését nagybátyádra, az én hűtlen öcsémre - mert hűtlennek bizonyult. Elhanyagoltam világi dolgaimat, könyveimbe temetkeztem, és minden időmet szellemem művelésének szenteltem. Antonio öcsém, amikor így hatalmam birtokába jutott, kezdte azt hinni, hogy valójában ő a herceg. Én alkalmat adtam neki arra, hogy népszerű legyen alattvalóim előtt, s ez rossz természetében felébresztette azt a gőgös nagyravágyást, hogy megfosszon engem hercegségemtől. Ezt csakhamar el is érte egy hatalmas fejedelemnek, ellenségemnek, a nápolyi királynak segítségével.

- De mért nem pusztítottak el minket akkor? - kérdezte Miranda.

- Kislányom - felelte apja - ezt nem merték, olyan nagy szeretettel övezett engem az én népem. Antonio egy hajóra vitt bennünket, s amikor már néhány mérföldnyire kint voltunk a tengeren, egy kis csónakba kényszerített bennünket kötélzet nélkül, vitorla nélkül, árboc nélkül, s ott hagyott sorsunkra, hogy elvesszünk, legalábbis ő úgy gondolta. De egy Gonzalo nevű kedves úr, aki szeretett engem, titkon vizet, élelmet, ruhákat helyezett a csónakba és néhány könyvet, s ezeket többre becsülöm egész hercegségemnél.

- Ó, apám - mondta Miranda -, milyen bajra lehettem én neked akkor!

- Nem, kincsem - felelte Prospero - te egy kis őrangyal voltál, te mentettél meg engem. A te ártatlan mosolyod adott erőt, hogy elviseljem balsorsomat. Ennivalónk kitartott, amíg ezen a szigeten kikötöttünk, és azóta az volt legfőbb gyönyörűségem, hogy téged taníthattalak, Miranda, és az, hogy milyen jót fogott rajtad az oktatásom.

- Az ég fizesse vissza neked, édesapám - felelte Miranda. - De kérlek, mondd meg most már azt is, miért támasztottad ezt a tengeri vihart?

- Tudd meg hát - felelte apja -, hogy ez a vihar ellenségeimet, a nápolyi királyt és az én kegyetlen öcsémet e sziget partjára vetette.

Így beszélt Prospero, s varázspálcájával szelíden megérintette lányát, az meg rögtön mély álomba merült, mert Ariel, a szellem éppen jelentkezett uránál, hogy beszámoljon a viharról és arról, mit művelt a hajó utasaival, és minthogy a szellemek Miranda előtt mindig láthatatlanok voltak, Prospero nem szerette volna, ha meghallja őt, amint az üres levegővel társalog - mert előtte így tűnt volna fel.

- No, derék szellem - mondta Prospero Arielnek -, hogyan hajtottad végre feladatodat?

Ariel élénken leírta a vihart és a matrózok rémületét, azt is, hogyan ugrott a tengerbe elsőnek a királyfi, Ferdinand, úgyhogy apja látni vélte, amint édes fia az összecsapó hullámokba vész.

- De megmenekült - mondta Ariel -, a sziget egyik végében ül összefont karral, szomorúan siratja apját, a királyt, akiről azt hiszi, vízbe fúlt. A királyfinak egy hajaszála sem görbült meg, hercegi ruhája megázott ugyan a tenger hullámaiban, de azért ragyogóbb, mint valaha.

- Nagyszerűen intézted Ariel! - mondta Prospero. - Hozd ide őt: lányomnak látnia kell ezt az ifjú herceget. Hol a király és az öcsém?

- Ott hagytam őket - felelte Ariel - amint éppen Ferdinandot keresték, de nincs sok reményük rá, hogy megtalálják, mert azt hiszik, látták őt elpusztulni. A hajó legénységéből senki sem hiányzik, bár mindegyikük azt gondolja, hogy ő az egyetlen, aki megmenekült, s maga a hajó, bár előttük láthatatlan, sértetlenül áll a kikötőben.

- Ariel - mondta Prospero -, hűségesen elvégezted a feladatodat, de még több munka is vár rád.

- Még több munka? - kérdezte Ariel. - Hadd emlékeztesselek, uram, hogy szabadságot ígértél nekem. Kérlek, emlékezz rá, hogy értékes szolgálatokat tettem neked, sohasem hazudtam, sohasem hibáztam, minden sértődés és zúgolódás nélkül szolgáltalak.

- Mi az! - kiáltott fel Prospero. - Hát nem emlékszel már, milyen gyötrelemtől szabadítottalak meg? Elfelejtetted a gonosz boszorkányt, Sycoraxot, akit a vénség és az irigység majdnem kétfelé görbített? Mondd csak meg nekem: hol született Sycorax? Beszélj!

- Algírban, uram - felelte Ariel.

- Igen, Algírban? - kérdezte Prospero. - Fel kell idéznem, hogy mi voltál, mert úgy látom, már nem emlékszel rá. Ezt a gonosz Sycoraxot emberi fülnek elviselhetetlenül iszonyú boszorkányságaiért száműzték Algírból, és itt tették ki a tengerészek. Téged pedig, mivel túl gyöngéd szellem voltál ahhoz, hogy végrehajtsd az ő gonosz parancsait, beszorított egy fa törzsébe, s ott üvöltöztél, amikor rád találtam. Ettől a kíntól, emlékezz rá, én szabadítottalak meg.

- Bocsáss meg, édes gazdám - mondta Ariel, mert elszégyellte magát, hogy hálátlannak látszik -, szót fogadok a parancsaidnak.

- Fogadj is szót - mondta Prospero -, akkor majd szabadon bocsátalak.

Akkor hát utasításokat adott neki, mit kell még tennie, Ariel pedig elment, legelőször oda, ahol Ferdinandot hagyta, s meg is találta ott: még ugyanolyan mélabúsan ült a füvön.

- Ó, fiatalúr - mondta Ariel, amikor meglátta -, mindjárt elmozdítalak innen. El kell hogy vigyelek az úrnőm, Miranda elé, azt hiszem, azért, hogy meglássa csinos személyedet. Jöjj, uram, kövess!

Ekkor Ariel dalolni kezdett:
Apád öt ölnyi mélybe pihen:
Koráll lett csontjaiból,
Igazgyöngy termett szemeiben;
S így semmije szét nem omol,
Hanem éri dús, csodás
Tengeri elváltozás.
Nimfák harangoznak neki.
Halld, hallom: - bim, bam! zengeni.*


Ez a különös híradás elvesztett apjáról gyorsan felrázta a herceget érzéketlen kábulatából. Ámulva követte Ariel zengő hangját, s az elvezette őt Prosperóhoz és Mirandához, akik egy terebélyes fa árnyékában ültek. Miranda pedig soha azelőtt férfit nem látott, apját kivéve.

- Miranda - mondta Prospero -, mondd meg nekem, mit nézel amottan?

- Ó, apám - felelte Miranda elámulva - ez bizonyosan egy szellem. Úristen! Hogyan tekint körül! Mondhatom, apám, igazán szép teremtés. Hát nem szellem?

- Nem, lányom - felelte apja -, ugyanúgy eszik és alszik, mint mi, ugyanolyanok az érzékei, mint a mieink. Ez a fiatalember, akit magad előtt látsz, rajta volt a hajón. A bánat kissé megváltoztatta, különben csinos személynek mondhatnád. Elvesztette társait, és azért kószál, hogy megtalálja őket.

Miranda azt gondolta, hogy minden férfinak olyan komoly a képe és olyan szürke a szakálla, mint apjának, s most elgyönyörködött a szép fiatal herceg megjelenésében. Ami pedig Ferdinandot illeti, amikor ilyen gyönyörű hölgyet pillantott meg ezen az elhagyott helyen - az imént hallott különös hangok után amúgysem várt csodánál egyebet -, azt gondolta, egy elvarázsolt szigetre került, amelynek Miranda az istennője, ezért hát istennőnek szólította.

Miranda félénken válaszolt, hogy ő nem istennő, csak egyszerű lány, és már éppen el akarta mondani, kicsoda, de Prospero félbeszakította. Tetszett neki, amikor észrevette, hogy a fiatalok bámulják egymást, mert azt világosan látta, hogy, amint mondani szoktuk, első látásra beleszerettek egymásba; de ki akarta próbálni Ferdinand állhatatosságát, ezért elhatározta, hogy valamelyes akadályokat állít útjukba. Előrelépett, szigorúan megszólította a herceget, s azt mondta neki, hogy úgy látszik, kémkedni jött a szigetre, mert el akarja venni tőle, aki a sziget ura.

- Kövess - mondta neki. - Összekötözöm a nyakadat és a lábadat. Tengervíz lesz az italod, kagyló, fonnyadt gyökér és makkhéj az ételed.

- Nem - mondta Ferdinand -, én ellenállok az ilyen bánásmódnak, amíg csak erősebb ellenséggel nem találkozom -, s ezzel kivonta kardját, de Prospero meglengette bűvös pálcáját, s odaszögezte ahhoz a helyhez, ahol állt, úgyhogy Ferdinand mozdulni sem tudott.

Miranda apja nyakába borult, és így szólt:

- Miért vagy ilyen kegyetlen? Könyörülj rajta, én kezeskedem érte. Ez a második ember, akit valaha is láttam, és az én szememben igaznak látszik.

- Csönd! - mondta apja. - Még egy szó és meg kell hogy szidjalak, te lány. Micsoda! Egy csalónak leszel a védőügyvédje?

Azt hiszed, nincs több ilyen szép ember, mert csak őt láttad és Calibant. Én mondom neked, te ostoba lány, a legtöbb férfi annyival kiválóbb nála, mint amennyivel ő kiválóbb Calibannál.

Ezt azért mondta, hogy próbára tegye lánya állhatatosságát, s az így válaszolt:

- Az én érzéseim nagyon szerények, látni sem kívánok nála különb férfit.

- Jöjj, fiatalember - mondta Prospero a hercegnek -, nincs erőd ahhoz, hogy szót ne fogadj nekem.

- Csakugyan nincs - felelte Ferdinand. Nem tudta, hogy varázslat fosztotta meg minden ellenállóerejétől, s ezért elcsodálkozott, amikor észrevette, milyen furcsa kényszer hajtja őt, hogy Prosperót kövesse. Visszanézett Mirandára, ameddig csak láthatta, s aztán, miközben Prospero után bement a barlangba, így szólt: - Egész lelkem meg van kötve, mintha csak álomban járnék. De ennek az embernek a fenyegetését s a gyöngeséget, amely elfog, könnyű volna elviselnem, ha börtönömből csak naponta egyszer megláthatnám ezt a szépséges lányt.

Prospero nem sokáig tartotta Ferdinandot a sziklaüregben: hamar kihozta foglyát, nehéz feladatot bízott rá, s volt rá gondja, hogy lánya megtudja, milyen kemény munkát adott Ferdinandnak, aztán úgy tett, mintha dolgozószobájába menne, de titkon megfigyelte mindkettőjüket.

Prospero azt parancsolta Ferdinandnak, hogy pár ezer hasáb fát hordjon össze. Minthogy királyfiak nem nagyon szoktak a nehéz munkához, Miranda nemsokára észrevette, hogy szerelme majd meghal a fáradtságtól.

- Jaj! - mondta -, ne dolgozz ilyen keményen: apám a tanulmányaival foglalkozik, három óra hosszat legalább bent marad, kérlek pihenj.

- Ó, drága hölgyem - mondta Ferdinand -, nem lehet. Végeznem kell a munkámmal, mielőtt pihenek.

- Ha leülsz - mondta Miranda -, azalatt én hordom a fatörzseidet.

De Ferdinand ebbe semmiképpen sem akart beleegyezni. Miranda hát ahelyett, hogy segítette volna, csak akadályozta őt, mert hosszú beszélgetésbe kezdtek, és a fahordás dolga nagyon lassan haladt előre. Prospero csak mint szerelme próbáját rótta ezt a feladatot Ferdinandra, s most nem a könyvei mellett ült, mint lánya hitte, hanem ott állt mellettük, láthatatlanul, hogy kihallgassa, mit beszélnek.

Ferdinand a lány nevét kérdezte, s az meg is mondta neki, de azzal, hogy apja határozott parancsa ellenére cselekszik. Prospero csak mosolygott lánya engedetlenségének ezen az első jelén. Ő okozta varázsművészetével, hogy lánya ilyen hirtelen szerelembe essék, így hát nem haragudhatott, ha lánya azzal mutatja meg szerelmét, hogy megfeledkezik apja parancsairól. És nagy tetszéssel hallgatta, amikor Ferdinand egy hosszú beszédben bevallotta, hogy Mirandát jobban szereti, mint bármely hölgyet, akit addig látott.

Válaszul szépsége dicséretére - Ferdinand ugyanis azt mondta, hogy szebb a világ valamennyi asszonyánál -, így felelt Miranda:

- Nem emlékszem semmilyen női arcra, és férfit sem láttam mást, csak téged, kedves barátom, és édesapámat. Hogy milyen arcvonások vannak túl a tengeren, azt nem tudom, de hidd el nekem, uram, az egész világon nem kívánok magamnak más társat, csak téged, és képzeletem sem tud más alakot teremteni, ami tetszenék nekem, csak téged. De félek, uram, túl szabadon beszélek hozzád, és megfeledkezem apám parancsairól.

Prospero erre mosolygott, és bólintott, mintha csak azt mondaná: »Ez pontosan úgy folyik, ahogy én szeretném: lányom Nápoly királynője lesz.«

Aztán Ferdinand további, szép hosszú mondatokban - mert fiatal hercegek választékosan beszélnek - elmondta az ártatlan Mirandának, hogy ő a nápolyi korona örököse, és arra kérte Mirandát, legyen az ő királynője.

- Ó, uram - felelte Miranda - bolond vagyok, hogy sírok azon, aminek örülök. Nyílt és szent ártatlansággal válaszolok. A feleséged vagyok, ha el akarsz venni.

Prospero elébevágott Ferdinand köszönetének, mert látható alakban megjelent előttük.

- Ne félj semmitől, kislányom - mondta - mindent hallottam, és mindent helyeslek, amit mondtál. Téged pedig, Ferdinand, ha túl szigorúan bántam veled, bőven kárpótollak azzal, hogy hozzád adom a lányomat. Minden szenvedésed csak szerelmed próbája volt, és te nemesen álltad meg. Vedd hát ajándékul azt, amit igaz szerelmed is méltóan megszerzett, vedd a lányomat, és ne mosolyogj, ha azzal kérkedem, hogy fölötte áll minden dicséretnek.

Ekkor azt mondta nekik, hogy dolga van, s ezért el kell mennie, megkérte őket, üljenek le és beszélgessenek, amíg visszatér, s úgy látszott, Miranda semmi kedvet sem érez arra, hogy e parancsának ne engedelmeskedjék.

Prospero otthagyta őket, s maga elé hívta szolgálattevő szellemét, Arielt. Az gyorsan meg is jelent előtte, és buzgón beszámolt róla, mit művelt Prospero öccsével és a nápolyi királlyal. Ariel azt mondta, hogy majdnem elvesztették eszméletüket a félelemtől és azoktól a különös dolgoktól, amiket szemük és fülük elé idézett. Amikor belefáradtak a bolyongásba, és támolyogtak az éhségtől, hirtelen pompásan megrakott asztalt helyezett eléjük, aztán, amikor éppen enni készültek, hárpia, falánk, szárnyas szörnyeteg képében jelent meg előttük, s a lakoma semmibe tűnt. Aztán legnagyobb bámulatukra ez a látszólagos hárpia megszólította őket, emlékeztette kegyetlenségükre, amellyel elűzték Prosperót hercegségéből, s kicsi lányával együtt otthagyták, hogy elpusztuljanak a tengeren, s azt mondta végül, hogy mindezt a szörnyűséget mint büntetést kell elszenvedniök.

A nápolyi király és Antonio, a hűtlen fivér megbánta az igazságtalanságot, amit Prosperóval elkövettek, s Ariel elmondta urának: bizonyos benne, hogy bűnbánatuk őszinte, s hogy ő, bár csak szellem, nem tehet róla, de szánakozik rajtuk.

- Akkor hát hozd ide őket, Ariel - mondta Prospero. - Ha te, aki csak szellem vagy, szánakozol szenvedésükön, nem kell-e nekem, aki emberi lény vagyok, mint ők, együtt éreznem velük? Hozd ide őket gyorsan, kedves Arielem.

Ariel hamar visszatért a királlyal, Antonióval és kíséretükben az öreg Gonzalóval, akik követték őt, elámulva azon a kusza zenén, melyet Ariel a légben játszott, hogy ura elé vezesse őket. Ez a Gonzalo ugyanaz volt, aki valaha olyan jóságosan ellátta Prosperót könyvekkel és élelemmel, amikor gonosz öccse magára hagyta, hogy, mint hitte, elpusztuljon egy nyílt csónakban a tengeren.

A gond és a rémület annyira megbénította érzékeiket, hogy nem ismerték fel Prosperót. Prospero legelőször a jó öreg Gonzalóval ismertette meg magát, s élete megmentőjének nevezte; így aztán öccse és a király is megtudta, hogy az igazságtalanságot elszenvedett Prospero áll előttük.

Antonio a bánat és az igaz megbánás könnyeivel és szomorú szavaival könyörgött bátyjának bocsánatért, a király pedig kifejezte őszinte bűnbánatát, amiért segített Antoniónak bátyja letételében, mire Prospero megbocsátott nekik, és amikor megállapodtak abban, hogy visszahelyezik hercegségébe, így szólt a nápolyi királyhoz: - Neked is tartogatok egy ajándékot - ezzel felnyitott egy ajtót, s megmutatta neki fiát, Ferdinandot, amint éppen Mirandával sakkozott.

Semmi sem múlhatta felül apa és fiú örömét ezen a váratlan találkozáson, mert mindketten azt gondolták, hogy a másik odaveszett a viharban.

- Ó, csoda! - mondta Miranda. - Milyen nemes lények ezek! Bizonyára nagyszerű világ az, amelyikben ilyen emberek élnek.

A nápolyi király majdnem éppen annyira elcsodálkozott az ifjú Miranda szépségén és rendkívüli bájain, mint előtte a fia.

- Ki ez a lány? - kérdezte. - Úgy látszik, mintha ő volna az az istennő, aki elválasztott s aztán újra összehozott minket.

- Nem, apám - felelte Ferdinand, és mosolygott, mert látta, hogy apja ugyanabba a tévedésbe esik, mint ő, amikor először megpillantotta Mirandát -, halandó lény, de a halhatatlan gondviselés nekem adta. Akkor választottam őt, apám, amikor nem kérhettem a beleegyezésedet, mert nem hittem, hogy még élsz. Ez Prospero, az ő apja, Milano híres hercege, akiről olyan sokat hallottam, de akit soha eddig nem láttam: tőle nyertem új életet, második apám lett ő, amikor nekem adta ezt a drága hölgyet.

- Akkor hát én leszek e lány apja - mondta a király -, de ó! milyen furcsán hangzik majd, ha bocsánatot kell kérnem gyermekemtől.

- Ne beszéljünk erről - mondta Prospero -, ne emlékezzünk vissza elmúlt bajainkra, minthogy olyan szerencsés véget értek. Aztán Prospero megölelte öccsét, újra biztosította bocsánatáról, és azt mondta, hogy a mindenen uralkodó bölcs gondviselés intézte úgy, hogy őt elűzzék szegényes milanói hercegségéből, és lánya a nápolyi koronát örökölje, mert hiszen a királyfi csak úgy szerethetett bele Mirandába, hogy ezen az elhagyott szigeten találkoztak.

Prosperónak ezek a jóságos szavai, amikkel öccsét akarta vigasztalni, olyan szégyent és lelkiismeret-furdalást ébresztettek Antonióban, hogy sírni kezdett, és képtelen volt megszólalni, a kedves öreg Gonzalo is sírt, amikor látta ezt a boldog kiengesztelődést, és áldást kért a fiatal párra.

Prospero ekkor megmondta nekik, hogy hajójuk sértetlenül áll a kikötőben, a tengerészek mind ott vannak a fedélzeten, s ő és lánya másnap reggel hazakísérik őket.

- Időközben - mondta - hadd részesüljetek mindabban a frissítőben, amit szegény barlangom kínálni képes, esti szórakozásul pedig elmondom nektek életem történetét attól kezdve, hogy ezen az elhagyott szigeten kikötöttem.

Azután előszólította Calibant, hogy ennivalót készítsen, és rendbeszedje a barlangot, a társaság pedig elcsodálkozott e csúf szörnyeteg idétlen alakján és vad megjelenésén és azon, hogy, mint Prospero mondta, ez a lény volt egyetlen szolgája.

Mielőtt Prospero elhagyta a szigetet, elbocsátotta szolgálatából Arielt, s ez nagy örömére szolgált ennek az élénk kis szellemnek, aki ugyan hűséges szolgája volt gazdájának, de azért mindig vágyódott arra, hogy újra élvezhesse független szabadságát, minden ellenőrzés nélkül bolyongjon a légben, akár egy vad madár, zöld fák alatt, szép gyümölcsök és jóillatú virágok között.

- Huncut tündér - mondta Prospero a kis szellemnek, amikor szabadon bocsátotta -, hiányozni fogsz nekem, de meglesz a szabadságod.

- Köszönöm, édes gazdám - mondta Ariel -, de engedd meg, hogy kedvező szelekkel hazakísérjem hajódat, mielőtt megválsz hűséges szellemed szolgálataitól, és aztán, drága mester, ha szabad leszek, milyen boldogan élek majd!

Mire Ariel ezt a szép kis dalt énekelte:
Méhvel mézecskét szívok:
Éjjel ha bagoly huhog,
Gyöngyvirágban megbuvok:
Bőregéren nyargalok
Nyár utóján s víg vagyok:
Víg vagyok, vígan a víg napot élem
Ág alatt, árny alatt, lombon, levélen.*


Prospero ezután mélyen a földbe temette mágikus könyveit, és a tengerbe dobta varázspálcáját, mert elhatározta, hogy soha többé nem használja föl a varázslás művészetét. És miután így legyőzte ellenségeit, és kiengesztelődött öccsével és a nápolyi királlyal, semmi sem hiányzott boldogságához, csak az, hogy újra lássa szülőföldjét, visszavegye hercegségét, és tanúja legyen lánya és Ferdinand herceg boldog lakodalmának -, a király azt mondta, hogy nagy pompával ülik meg, mihelyt visszatérnek Nápolyba. Arielnek, a szellemnek védelmező kíséretében, kellemes utazás után hamar meg is érkeztek.



* Babits Mihály fordítása