Arany János:
ÖLDÖKLŐ ANGYAL
(...)
II.
"Helyet!" - Menyasszonytáncra jő Szép Anna s a derék Jenő; A vőlegény s kit jobb karára Fűzött, szemérmetes arája. A férfi büszke, gyors, merész; Dacos, kihívó módra néz És mintegy azt jelenti arca: E boldogság nem fog ki rajta De a hölgy inkább csüggeteg, Szemei földre függenek, Szokatlan érzéstől remeg, Ugy, mintha felriasztott vére Özön boldogságától félne, Ama boldogságtól, miért Talán sokall is ennyi bért S míg áldozatúl nem esék, Lázad a szűzi büszkeség. Magyar leánykint - nem henyén, Hivalkodásban - nőve fel, Az apai lak tűzhelyén Oly ép maradt e szűz kebel, Mint a gyümölcs, mint a gerezd, Melyen érettség hamva rezg, De illető kéz nem nyomott Reá még szennyet és nyomot. Előtte a szerelmi vágy, Hosszú napok, álmatlan ágy, Fülmile szó, rejtett magány Holdas, sejtelmes éjszakán, - A seb, mit a szem nyila vág, A támadó s védő csaták Az édes győzedelmek és Az édesebb legyőzetés, - A titkos óra, esti hely, Virágbeszéd, vagy bármi jel, Ág-moccanás, lomb-zörrenet, A néma kérdés, felelet, A csalfa "nem" s hév "igen"-ek: Előtte ismeretlenek. Igaz, hogy vére könnyű folyama Futtában olykor meg-megdobbana, Ha közelén ifjú leventék - Mint szilaj őzet - megrebbenték: De helyrepótlá gyors szökése A veszteséget csakhamar - És újra higgadt lőn verése, Nyomot nem ejte a zavar. Ma is, midőn oltár előtt, Szeretni esküvé Jenőt, Nem volt ez ifju kebelen Se gyűlölet, se szerelem. Tizennyolc év öntudata, S főkép atyja kivánata Akár jogúl, akár okul, Elég volt, hogy kezet ada. A szív? előtte oly csecsebecse, Minek nem tudja, ha van is, becse; A szívre ő kicsit adott: Tán lételét sem érezi; Miként nem szoktuk érzeni Az ép egészséges tagot. Ő erre mind nem gondola; S gondolna bár, mit mondana? "Hisz' ő mindenkit úgy szeret: Miért ne épen ez egyet?!" Szivét alig zavarja más, Mint a szokatlan változás, Egy édes, lázas sejtelem, Mely jól esik de mit nem ért, Melyet szégyenl s nem tudja mért: Maga magának rejtelem.
III.
Most a hegedű és oboj[*] Mélán merengő bús-komoly Méltóságos zenéje foly; És átrezeg a dallamon Egy szende, lassu cimbalom. Most elbocsátja hölgye kis kezét A vőlegény és halkan visszalép; Mértékre illeszti bokáit, És mintha súgár jegenye Szellők dalára lejtene: Úgy andalog, külön, sokáig. És szembe, mindig szembe járja, Mozdúlatit követve, párja, Ki mindenben és mindenütt Őtőle vár, őtőle függ, Őrája néz, mint hold a napra Kitől szelídebb fényét kapja. De majd élénkül a zene Vidámul a tánc is vele, Merészebb a nyirettyű, - s olykor Egy réztülök mély öble horkol. És délcegebb és bátorabb - És majd közelb, majd távolabb Jár a legény - míg, mintegy díjul, A szép arával összesímul. Művészi lépteit kimérve Majd bal felé, majd jobb felé Forgatja most azt, de kimélve, Mint a zene mérsékelé. A hölgy pedig fordúl vele; De úgy lép, mintha lengene S lábak helyett a hosszu öltöny Redői tartanák a földön. Egy fordulat még! és Jenő Magára hagyja kedvesét; Harsány zenébe tör elő A trombita és klarinét. Vidám toborzó lángja kel, Mitől a vér gyorsan szökell, A sarkantyú mértékre peng, A hó kebel gyér fátyla reng; A szív siet, az arc tüzes, A szem ragyog - szemet keres... S ha majd fokonként, a zene Szilaj csárdásba átmene Nem lejt az ifju már külön: Mint villanyszikra pattan át S hévvel ragadja meg ölön Mosolyra gyult menyasszonyát. A hölgy pedig kendős kezét Nyugasztja vőlegénye vállán És perdül - egy darabbá válván, (Mikéntha része volna csak Vagy szárnya a gyors ifjunak), Mig pajkosan lebbenti szét A szellő suhogó mezét. De végre a szilaj zene (Mintha fáradtan dőlne le) Ketté szakadván hirtelen Megcsöndesül a táncterem: S a hölgy, kit a legény vezet, Pihegve néz ülőhelyet.
IV.
De "három a tánc!" így riad: Pihenni most még nem szabad; Gyöngéden visszakészti hát Jenő fáradt menyasszonyát. Együtt feláll több fiatal legény Az ugrós táncba vígszökellve mén, S mint hajdan Róma hősei Vendég szabin leányokat, Társul magához lejteni Hölgyet szemel, hölgyet ragad. Most a szilárd tölgy deszka pad Dübögve majdnem leszakad; Száz pár mozog, egyszerre mind, Lesz véghetetlen labyrinth, Egy összeszőtt-font tömkeleg, Megfoghatatlan egyveleg, Melyben, ahány pár, annyiféle A tánc alakja és szeszélye, Mégis azonegy zenemérték Kormányozza mindenki léptét. Ennek kimért mozgása dölyf; Az csúszni látszik, mintha kérne; Amaz, sebes szemmel kisérve, Galambját űzi, mint az ölyv. Itt jobbra balra, a terem Széltében egy oldalfelez, Mint a hajó a tengeren Midőn széllel szemközt evez. Ott egy ledér ölelni tárja Keblét, s midőn rádőlne párja Csalfán odább áll s neveti, Hogy a cserbenhagyott leány Pirulva megfenyegeti, - Kit mégis rászed azután. Ez csattogó sarkán dobol, Az társa helyt más nőt rabol, S büszkén mosolyg az elcsapott Félvállról, hogyha ő is mást kapott. De vajmikép irhassam én le, Oh nemzetem, szép táncodat! Busúlni és vigadni, mint te, Tud-e más nép az ég alatt? Ezt látni kell és érezni, Mint a magyar sziv érezi, Mint érezhette egykoron Ama nász népe, melynek én Széles jókedvét vázolom. "Hajrá!" riad némely legény, A másik igy: "csováld! csováld!" A harmadik dévaj pedig Egy "szembe szívem"-et kiált: Midőn az ajtó küszöbén Megáll egy fáradt jövevény, Egy por-belepte vén csatár És így üvölt: "Jön a török! jön a tatár!" (...)
__________________________________________________
23:30, Szerda (december 28.), m1 A tánc legendája Válogatás az Experidance táncegyüttes tánctörténeti műsorából 49 perc
rendező: Juszt Balázs forgatókönyvíró: Román Sándor zeneszerző: Czomba Imre, Rossa László operatőr: Spáh Károly koreográfus: Román Sándor
szereplő(k): Horváth Lili Román Sándor
Tánctörténeti sorozat
Tánctörténeti utazás Román Sándor vezetésével és az Experidance társulatának előadásában.
____________________________________________________________________________
ARANY JÁNOS
AZ ÜNNEPRONTÓK
Zendűl, kondul szent harangszó, Csengve, búgva messze hangzó: "Imára! imára!" Jámbor népe a kis helynek Halkan lépve gyűlnek, mennek Imára, imára.
Szép piros a pünkösd reggel, Mintha tűzzel, Szentlélekkel Menny-föld tele volna; E napot fent s lent megűlik. E nap oly ragyogva nyílik; Mint hajnali rózsa.
De mi réjja riad? de mi ördögi zaj, Rekegő szitok és otromba kacaj, Hogy reszket az egyház tornya?... Szembe' Isten hajlokával, Nem törődve a szent mával, Foly tegnapi dőre tivornya.
"Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb? Ha különb nem akad, dudaszó is elég: Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom." "A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét Eszem ezt a pirosítós képét: A kufercest majd vele járom."
Hát íme, kapóra, dudás közeleg. Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg, Tömlője degeszre fújva; Füle táján két kis szarva gidának, - Mintha neki volna szarva magának - Sípján már billeg az újja.
"Ide, a Jebuzéus pofádat! Mert megkeserűli a hátad." "Uraim, de papolnak ott-benn..." "Hát baj neked az; pogány hitünek? Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep Enyém, ha szidom; ez az Isten!"
Ravaszul mosolyog fél szája hegyén S rákezdi dudáját halkal a vén, Minden sark billeg a táncra; Azután vidorabb lesz, majd sebesebb; A tánc is utána pörébb, hevesebb, Amint kopog és szaporázza.
De vége szakadni mikor fog, ugyan?... "Hagyd el - riad egy rá - aki szele van! Kihasítom kecske-dudádat." Hanem a muzsikás mindég fujja, Mindég szilajabban pörög ujja - Az egész tivornya kifáradt.
Lankadva leűlne az is, meg ez is, Hívnák haza őket ebédjekhez is: Nem, nem lehet; ugrani kell csak. Szidják a dudást, - verik, öklözik őt - Verik bizony a nagy üres levegőt; - Gyors híre szaladt e csudának.
Fut gazda, kié ama renyhe cseléd: "Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd..." Vasvilla kezébe ragadt ám; Fut lyány, fiu, és anya és feleség: "Apám, fiam, apjokom! untig elég..." S kezeit töri, szíve szakadtán.
Már józanon a fiu, az apa, férj Mennének is - íme, közelget az éj - Nyújtják kezöket nagy-epedve; A táncosok arcán vérkönyü hull: De a láb még egyre bokázza vadul, Viszi a tánc ördögi kedve.
Éjfélt hogy üt a toronyóra közel, Kénkő fojtó szaga terjedez el; S mint szél ha forogva ragad port: Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére, (Mondják, a pokol tüzes fenekére) Az egész örjöngő csoport.
(1877 júl. 21)
|