Szép magyar novella
Gelléri Andor Endre: Halászlé

Ismertető:
Az asszony halászléje messze földön híres, így hát nem okoz neki fejfájást, mikor férje meghívja kollégáit vacsorára... De épp ilyenkor történik meg az, ami soha: a halaskofának nincs árúja, így hát más módon kell a léhez halat szerezzen - némi áldozat árán...

Vetítik:
Duna II. Autonómia - 2011.12.18. 10:05

*

Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 2. szám
Gelléri Andor Endre: Állást szerző novellám

Mikor író lettem, elhatároztam, hogy az emberek sorsán változtatni fogok. Mindössze a következő kis történet sikerét értem el idáig - ebben is Nyugaté a főérdem.

A postás meghozta a Zsíroskenyér és alma című novellám korrektúráját. Behúzódtam vele a konyhába, ahol az anyám főzött. El akartam neki olvasni, merthogy ebben a novellában is egy igen spórolós asszonyról volt szó. S mivel az én anyám is az, kivártam szépen, míg fölöntötte a rántást s ide-oda lökdöste a fazekakat... akkor aztán azt mondtam: No, anyám, ülj le, semmise futhat már ki, semmise sülhet oda... és hallgass rám kedves.

Ekkor jött be hozzánk egy ügynök-ismerősünk: szappan-, pipere-, illatszer-holmikban utazott és olcsó zsilettpengét hozott nekem.

- No, - mondom - üljön le maga is, hadd folytassam, ha már belekezdtem az olvasásba.

Folyt a számról a szó, anyámnak kezdett tetszeni a dolog, az ügynök is mosolygott s mikor odaérek, hogy az a szerencsétlen mosónő, aki novellám főszerepét viszi: három darab Hattyú-szappant dörgölt már el, s az az öreg nagysága, aki a másik főszereplője ennek az írásnak, majd megpukkad ezen... az ügynök megfogja a karomat, Gelléri úr, Gelléri úr, én magának örökre hálás leszek... három gyerekem van és elsejére fölmondtak nékem... s ha maga megtenné, hogy Hattyú-szappan helyett a mi gyárunk szappanát, a Liliomot írná be... a főnököm, amilyen parvenű, még talán visszavonná a fölmondásomat.

Nem ment bennem simán a dolog. Reklám, gondoltam, nem íróhoz illő eset... de aztán: én ezért semmit se kapok, ellenben három gyerek apját hátha vissza tudom tartani az állásában.

No, húzok egy vonást a puha ceruzámmal s oldalt odafirkantom a korrekturát, hogy szép habos Liliom-szappannal mosott a vén Racsákné. S mingyárt elmegyek a szorongó ügynökkel egész a postaládáig, hadd lássa: már indul is a nyomdába azonmód.

Akkor vagy két hétig házitanítóskodtam egy fiúnevelőben s így csak az anyámmal közölte az ügynök: meg van mentve az állása, mert a főnöke azt mondja, aki a Nyugat íróját ilyesmire rá bírta venni... az ügyes ember s nem tehet arról, hogy a kereskedők nem vásárolnak. A viszonyokban van a baj.

Én örültem neki... aztán nemsokára megint csak állás nélkül, a szobában ültem s olvastam.

Hát kopognak: sugárzó, kihízott képpel bejő az ügynök, alapos egy csomag a hóna alatt: Gelléri úr - mondja -, én a cégvezetőnek elmeséltem az egészet. S a cégvezető úr azt mondta: annak a Művész úrnak okvetlen meg kell ismerni a mi gyártmányainkat. Amiért is ezt a kis csomagot hoztam. Örülni fog ennek a kedves mamája.

Rettentően felfújtam magam.

- Kedves uram - mondtam -, vigye a szappanját egyenest vissza a cégvezetőnek és mondja meg neki, hogy én nem a cégnek csináltam ezt s nem azért, mert a Liliom-szappan valóban jó, hanem mert ezzel egy emberen, mármint magán akartam segíteni.

Szegény feje, kihátrált tőlem, mint a rák s vörös volt a zavartól.

Egy hét mulva: reggel van, mosdok... nincs szappan: - Kérek szappant - mondom az anyámnak s ő ad egyet. Igen jó szaga van, gondolom, de jófajta szappan ez... megnézem, miféle nevű, hát Liliom-szappan. - Te, anya, én megmondtam annak az ügynöknek... és te nem gondolsz arra...

De erre fölszalad a kedves keze a derekára s a sarkára áll: - Hát nekem még ennyi hasznom se legyen abból, hogy a fiam a Nyugat írója, hát nekem még ennyi hasznom se legyen az egész irodalmadból... s már mutatja nékem a rengeteg ajándék-szappant s mondja: ha nem tetszik, adjál pénzt másikra.

- Pénzem az nincs - mondtam elkeseredve s ezzel záródik ez az élethű epizód.

De én hozzáfűzöm azt és bízom abban, hogy nemcsak ilyen édeskeserű módon, szappannevek cseréjével, hanem az írás sugallatos fönségével még sikerülni fog egyszer máskép is változtatnom sok, hozzám hű, nékem kedves szegényember életén.

A 25 éves Nyugat jubileumi nagygyűlésén elmondta:

Gelléri Andor Endre

*

Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 2. szám
GELLÉRI ANDOR ENDRE: ZSIROSKENYÉR ÉS ALMA

Egy csontfogójú bot maradt boldogult urától: mindig erre támaszkodott járás közben. Most is ezzel fenyegette a lajhár Joskót, aki a fortyogó meszet habarta szét a nagy fateknőben. De a legény azért is lopta a napot minden mozdulatával, a keringő galambokat bámulta, s a végén széles mosollyal meredt az anyóra. Nem félt tőle, noha a nagyanya el volt szánva arra, hogy ráhúz egyet, mert szerte hagyja a cserepet, nem lapátolja egybe a dunai kavicsot, s a cementeszsákokat kint heverteti az ég alatt. Ha eső kerekedik, összeázik keményre mind.

- Nekem kell mindenre vigyázni - sóhajtott az anyó s csüggedten leengedte hadakozó botját.

Tehetetlenül állt a legénnyel szemben, aki egyre csak nevetgélt rá: - Csak nevess... majd megmondom az úrnak, majd kirúg - pattant a szájából... mire Joskó sunyin fölkacagott s a hasát tapogatta.

Az öregasszony szeme hirtelen könnyes lett: már bentről lesett erre a lustára. Szólt a lányának is, de az csak klavírozott tovább. Csak a zongorát tudja verni... S most, hogy ezt itt rajta kapja a széltoláson, ráadásul még szemtelen. Istenem, ha este hazajön a veje azokkal a fránya váltókkal és ő előhozza a napszámos lustálkodását: az is csak rábámul, mintha nem értené, aztán azt mondja: - Fáradt vagyok mama, megbocsásson, de...

S így megy ez minden panasznál és mindenütt. Ezek a fiatalok nem tudják, milyen gyorsan elakad az élet szekere, s az embert egykettőre leteszik a temetőnél. Ezek nem értik még ezt a képet, amint ő itt áll erőtlenül és könnyezve a napszámossal szemben, aki csak vihog rá... Most is, odabent a konyhán mosás folyik. S micsoda szappanpocsékolással. Három darab Albust eldörgölt már ez a vén iszákos Racsákné egy batyú ruhához. Persze... mert lusta kefélni, lusta jól kifőzni a ruhát, inkább bőven a szappant... Hogy egy ilyen vénasszony mikép lehet ilyen pazarló?... s milyen ravasz: reggel pont hétre jön be, s tízkor szépen megfrüstököl; délben meg kényelmesen széket vesz magának, s eleszeget egy óra hosszat; estére meg kikészíti a kis szatyrát, kirakja a teletöltendő ételeslábaskákat, aztán kitesz egy kétkilós staniclit: ebbe összeszedi a krumplihéjjat, meg miegymást a malacának. Persze mindez csak ráadásba: mert ezenkívül szigorúan megköveteli az öt pengőt és még féldeci rumot is négy órakor. S Málcsi, a lánya, csak adja, csak nevet rá, ha duzzog miatta: - Hívj másikat anyuskám, hisz örülnünk kell, hogy a Racsákné nem lop... mit? hát van olyan mosónő, aki nem lop? odakötik a szoknyájuk alá a vizes ruhát: kitömik a blúzukat s mellet dagasztanak belőle maguknak... s ez a Racsákné: a főfőtolvaj!

Most szigorú pillantással otthagyta a legényt: - Dolgozz - s már topogott errébb hatvannyolc évétől görnyedten, föld felé hajló őszült fejjel, szürke pamutkendővel borított keskeny vállacskáival. Amint eltünt a konyhaajtó mögött: Joskó rögtön nekidurálta magát. Keze alatt sisteregve viharzott az oltódó mész és mégse loccsant ki a fele. Majd széles lapáttal összekotorta a kavicsot; fölkapta a cementeszsákot s be a fészer alá; most megtett mindent, mert az anyó nem volt itt; most huncutúl belátta, hogy jó volt a parancsa.

Ezalatt az anyó belépett a párás konyhába. Itt széles teknő állt kockaalakú faszéken; a teknő egyik sarkában a még piszkos kifőtt ruha gőzölgött; a másik felén, fehér hab alatt, a pernahajder Racsákné keze halászott. A kefe a párolgó vízben uszkált. Az anyó megállt, keskeny ajkait összeszorítva, botját keményen a földbe szúrva vizsgálta a másik öregasszonyt. Szót se szólt, csak nézte mint egy kígyó és a mosónő lopva elkapta a hajókázó kefét, kihalászta a vízbe merűlt szappant, gyorsan szétsimított egy alsónadrágot és kefélni kezdte. A nagy mosófazékban felbugyogott a víz és megperdült a sparhejten, mint a dobverés. Fönt a falon meg kiugrott a kiskakuk az órából és tizet kakukolt. Racsákné még befejezte az alsónadrág kefélését, aztán letette a munkát: - Naccsága kérem - mondta - tíz óra van.

Az anyó rideg maradt: - Húzza félre a lábast, hisz kifut a fele és odasül a ruha.

Racsákné se volt már fiatal. Abból az öreg munkásasszony fajtából való, akit soha semmilyen dolog ki nem fáraszt: meszelnek, mosnak, gombát szednek, vasalnak, fát vágnak, és isznak rendületlenűl. Lompos, öreg szoknya verte férficipőbe bújtatott lábait; az orra vörös volt, apró bibircsókkal, s szeme egészen összehúzódott; ő is tipegett már, mint az öreg nagysága. És szűk eszével, szűk kis szemével sehogyanse értette, miért éppen egy ilyen öregasszony macerál ennyire egy másik öreget? Azért is azt mondta: - Nem kapok uzsonnát?... a fiatal naccsága ád máma?

- Hiszen még nem mosott ki semmit; és miért jött maga máma is pont hétkor; ki látta azt, hogy egy mosónő ne jöjjön hét előtt... utoljára van nálunk, jegyezze meg: legeslegutoljára... maga nem fogja nekem vízben eláztatni a szappanokat, maga nem fogja tízkor letenni a kefét és uzsonnát kérni... majd szólok a vejemnek...

Racsákné megszeppent; már-már újra a kefe után nyúlt, de aztán megmakacsolta magát: - A fiatal naccsága mondta, tízkor kérjek uzsonnát - s indulni készült be, a fiatal nagyságához.

A másik öreg ijedten megkapta a karját. Hogyisne: a Málcsi még képes a szalámiból adni; hogyisne, multkor is úgy megkente a zsíros kenyerét, hogy öt rántás lett volna belőle.

- Majd én adok magának - s lehajolt a konyhakredenchez, kivette és szikkadt melléhez szorította a kenyeret s vékonyan, mint a zsúrokra szokás, megszelte a karéjt. S mikor ezzel megvolt: fogta az öregebb zsíros bödönt, s fölnyitotta. Mélyen belenézett: fenekén habos dombokban terült el a maradék zsír; máris elővett egy kanalat s azzal szép simára boronálta, s így nézegette tovább. Úgy ni, most aztán próbáljon meg valaki belenyúlni és lopni belőle: megmarad a kése nyoma. Hanem hát tízórai kell ennek a vén sátánnak, s még hozzá Málcsi parancsára: zsíros kenyér! Erősebben kezdett verni a szíve: sajnálta a már elsimított zsírt földulni újra, olyan szívesen megkérte volna Racsáknét, hogy egye szárazon inkább a kenyerét, de az a szemtelen mosónő már bámulja, már várja az ennit, mint az éhes kutya. Ki van koplalva, gondolta epésen, s most itt az alkalom telezabálni magát... Azonban hirtelen ő is valami éhségfélét érzett: hajnalban itta meg a félcsésze kávécskáját, amiből lespórolt egy kocka cukrot és a fölét. Magának is szelt a kenyérből, s töprengő arca, mintha napfény érné: földerűlt. Kinyújtotta öreg, kicsit remegő mutatóujját s törölgetni kezdte vele a zsirosbödön oldalán sápadozó vékony zsírharmatot. Törölte, s rákente először Racsákné kenyerére, aztán ami még megmaradt az öreg ráncok között, azzal a saját kenyerét zsírozta meg. Egyre boldogabbnak látszott: lám ők esznek s a fenekén mégis szép simán marad a zsír; milyen jó, hogy kitalálta, most az oldalából meguzsonnáznak mind a ketten. Hogy miért szedte le ép az ujjával, az a végén tünt ki: mert mikor Racsákné már megkapta a maga karéját, az anyó szájába vette a zsíros újját és szopogatni kezdte, mint ahogy a velőt szívják ki a csontból. Igy szívta tele zsírossággal a sápadt inyét, s hozzá-hozzá harapott egy-egy picurkát a kenyeréből: még az ajkát is megnyalta, mint a torkos kis cicák.

Racsákné azonban csöppet se örült: állandóan morgott magában... a Buxbauméknál ezt adják, meg szalonnát, deci bort; a Krauszéknál kolbászt... sanda pillantással méregette a másikat, de aztán megint odaállt a teknőhöz s kiázott újjai megmarkolták a kefét.

Tiszta gőz volt a konyha: az öreg nagysága jólesőn fürdött benne, hát még milyen nagy lett az öröme, mikor letörölve a párát, kinézett az ablakon s nem látta az udvar közepén a cementeszsákokat, s rendbe volt rakva a cserép. De csak egy pillanatig tartott ez a jókedv, mert föntről megint megcsendültek a zongora-hangok, áradó, sóhajtó zene szólt; szép volt az igaz, de tízkor már rotyogni kellene az ebédnek s még nyoma sincsen. Elszontyolodva gondolt arra, hogy egy leölt pulyka csüng a spejzban s azt egyszerre akarja megsütni ez a könnyelmű Málcsi. Ő bizony rögtön bemegy hozzá és lebeszéli erről.

Ez a pulyka elég, jól beosztva, öt napig! Meg pláne olyankor csinálni ilyet, mikor mosónő van a háznál. Kolbászt kell annak adni, nem sültet! Vette a botját s beindult a lányához. Már a kilincsen volt a keze s be akart nyitni, de hirtelen meggondolta magát s visszafordult. Mert valóságos Szodoma és Gomorra dübörgött odabent: mélyhangok mennyköve, magashangok villámjával tarkítva. Ha benyitna, rárivallna, mint az őrült: - Mi az? és csak süketen mondaná mindenre: - Igen mamuska, igen...

Legjobb lesz, ha visszamegy s ő maga bontja föl és osztja el a pulykát. Joskóval meg hozat hurkát a hentestől s azt süti meg a mosónénak...

Este volt már. Az őszi levegő a fölharapott gyümölcsök ízével volt tele; a csillagok bámészan kibukkantak az égre, mint a szőke fürtű, eltévedt kisbabák. Egy szárnycsapás is hallatszott: talán egy pacsirta menekült föl a puha égbe, ott aludni hajnalig.

A kakuk kijött az órafészke elé, hogy nyolcat kiáltson. A mosás gőze csendesen üllepedett s egyre tisztábban ragyogott benne a villanylámpa fénye.

- Kész vagyok naccsága kérem - szólalt meg Racsákné és tapogatódzva kérdezte - kivihetem a teknőt?

Az anyó köhentett s összeráncolta a homlokát: - Föl van minden ruha terítve?

- Ja, ja - bólogatta Racsákné - minden kérem szépen.

- Megette délben mind a hurkát? - kérdezte a másik.

- Ja, ja - felelte a mosónő - a fiatal naccsága nekem igérte a krumplihéjjt, meg - kicsit habozott, hogy kimondja-e -, meg az almát az ebédlőből.

- Az almát, amit egy pengőért vettünk? - s egészen elszörnyedt. Rögtön sietett Málcsihoz. Az a díványon feküdt kényelmesen s egy szép bőrkötésű könyvben lapozgatott.

- Te odaigérted a kiló almát? - tört rá a megdöbbent öregasszony, - egész nap etetted, itattad, öt pengőt kap és még a holnapi zsúrra való almát is odaadod?

- De anyuskám, de édes anyuskám, az az alma rohadt s le van ütve. Azt én nem tehetem a doktorék elé.

- És rétesnek rossz lenne, vagy kompótnak?

Málcsi nem értette ezt. Hát összesen csak egy pengőbe került az alma, nem válogatta ki és becsapták. - De hát miért kell ezen mingyárt sírni anyuska?

Az öregasszony csak bólogatta a fejét: - Hát miért, hát miért... aztán szipogva megfordult s ment elszorúlt szívvel kifelé. Már az ajtónál volt, mikor hirtelen hátulról elkapta őt Málcsi és csókolni kezdte: - Anyuskám.

Boldogan tűrte az ölelgetést, de a következő percben megint azt kérdezte: - Szóval az almát holnap fölsütjük rétesnek?... mire Málcsi rögtön elengedte s kurtán ennyit mondott: - Nem!

Jézus vihette úgy a keresztet, mint az öregasszony a stanicli almát. S mikor beleengedte a szatyorba s Racsákné megtapogatta: elment a kedve tovább élni, legszívesebben magára vette volna a fekete kendőjét s ki a temetőbe az urához, ráborúlni zokogva a sírra s belesüppedni melléje.

- Pucolja ki a spárhejtot - mondta vékony hangon -, ott a szidol meg a smirgli, de ne pazarolja.

Egy ideig ott álldogált ebben a vékony, elárvult hangban fejezve ki minden fájdalmát, de később erőt vett rajta a kiváncsiság. Legalább látná azokat az almákat, amiket úgy odadob a lánya. Lopva öle elé vette a szatyort s mint a vén macska kiosont vele az udvarra. Itt a kötényébe fordította az almákat. Fogdosta, emelgette őket és egyre sóhajtott. Bizony szépen ki lehetett volna vágni s odatenni a vendégek elé. Hát még kompótnak, milyen finom lett volna. Úgy tartogatta a kötényébe őket, mintha aranyból volnának. Oda nem adja mind, ha törik, ha szakad. Hármat-négyet kiválogat a javából s abból holnap azért is kompótot tesz az asztalra. Aztán ha megnyalták utána az ujjukat, megmondja a magáét.

Töprengve válogatott köztük. Négyet kiemelt: a többit visszatette. Belépve, hirtelen az ajtó mellett engedte le a szatyort s a négy almával szorongva sietett el Racsákné háta mögött. A spájzban egy fölfordított lábas alá rejtette. Aztán leült megint a konyhában, kicsit békültebben az élet iránt, rá-rászólva a lassan, fáradtan mozgó Racsáknéra.

Most már néhány jó szava is volt hozzá: kikérdezte a malaca felől és bizony tetszett neki, hogy így semmiből pénzt tud csinálni a mosónő. De mikor Racsákné kinyilatkoztatta, hogy ő azt az aranyos Miskó malacát le nem vágja, s abból ő nem eszik, megint elfutotta a méreg.

Hát való ennek valami; hát van ennek spórolós esze. Hát érdemes ilyennek odaadni az egy pengős almát. Befalja ma este mind, vagy talán a malacával eteti meg. Jól tette, hogy legalább ezt a négy darabot elvette tőle...

Később Málcsi kijött s odaadta az öt pengőt a mosónőnek. Aztán könnyed kíváncsisággal odavetette: - Na megkapta az almát... Az anyó szíve hirtelen nagyot dobbant... de Racsákné boldogan felelte: - Meg, kezit csókolom, meg...

Az öregasszony máskor mindig meg szokta tapogatni távozáskor a mosónő derekát, sőt nem volt rest fölhajtani a szoknyáját is, hogy nem kötött-e oda lopott fehérneműt. Most is nekikészült, de nem bírta rászánni magát. Csak már inkább kint láthatná ezt a piszmogó vénasszonyt.

- Mit húzza az időt - s toppantott türelmetlenül - miért nem megy, ha mehet! - mint a szikra pattant ki ideges sürgetése, s ez rögtön lángot kapott a fáradt Racsáknéban.

- Jójcakát - mondta s már kívül is volt.

Az anyó addig nézte, míg hunyorgó szemei láthatták: főleg az ide-oda lengő szatyort figyelte. Mikor eltünt a mosónő: kicsit fölsóhajtott. Aztán eszébe jutott a mai vacsora; rögtön hozzálátott, mert úgy akarta beosztani a maradék pulykasültet, hogy holnap délre is jusson egy-egy falat.

*

Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám · / · FIGYELŐ
KARDOS LÁSZLÓ: GELLÉRI ANDOR ENDRE NOVELLÁI

1. A stílusegység kritériuma az esztétika egyik legidőtállóbb normájának tetszik, s a stílusvegyítés, stílustörés kirívó és ellenszenves művészbűnnek, végzetes gyöngeségnek, árulásnak számít. Bizonyos értelemben azonban ezt a normát is problematikussá tette az idő. A stílusegység kérdése sokkal bonyolultabb valami, semmint a laikus gondolná. Kétségtelen, hogy az egyugyanazon művön belül váltogatott világlátás: - azaz: stílus - a keresztbesugárzó, egymáson átderengő fénynyalábok olyan teljes és őserejű effektusait adhatja, amelyek a homogén stílus minden értékével gazdagok, s talán azon is túl: felsőbbrendű szintézist adnak. Ha van elütő látású szem, a naturalistáé és a meseköltőé bizonyára az. A nyers illúziótlanság világa az egyiké, a csupa-illuziók varázskertje a másiké. De ime, ez a kétfajta szem most egyetlen arcból ragyog elő. Gelléri Andor Endre a jobb szemével egyebet se lát, mint fenekedő mészároslegényeket, durva napszámosokat, facér munkásokat, nyomort, pincét, műhelyek gőzét - »naturát«; a balszemével pedig ezt az egész naturalista világot tündéri fátylakba látja, öltözteti, a levegőbe emeli s ott ringatja, mint egy mesét, egy álmot. A legérdekesebb stílusjelenség, stílusbravur ez. Primitív népek életérzésében, látásában van így együtt az érdes valóság s a képzelet arany játéka. E jellegzetes, erős és egyéni látás akkor is mélyen líraiakká közelítené a Gelléri novelláit, ha nem szólnának oly gyakran első személyben s nem számolnának be személyes élményekről.

2. Amit művel, az épen nem egyszerű dolog, s titkait ellesni nem csekély feladat. Brutális súlyok hirtelen könnyed, táncszerű remegésbe fognak, néma tárgyak halkan, rejtélyesen fölénekelnek, a fakó, szomorú bútoron lágy fény csusszan el, s a világ, ez a Gelléri-féle proletárvilág észrevétlenül, gyöngéden opalizálni kezd. S ha csodák nem is történnek, de csodák szagával, csodák ígéretével telik meg a különös színekben áramló levegő. A proletárvilág gyöngéden opalizálni kezd - írtam az imént. De senki se gondoljon érzelmes, ellágyult átfestésre. Nem hamis és regényes rátoldásról van itt szó, hanem egy költői »felfedezésről«: arról, hogy minden feketeség mélyén napos fények remegnek, s minden bús szegénység alján kincsek különös csilláma izzik.

Milyen emberekről ír Gelléri?

Egy szurtos csavargóról, aki lakás híján a Hűvösvölgy füvére viszi elsőnapos feleségét; egy rozzant koldusról, aki egy elhagyott telken nyomorult viskót lopkod és eszkábál össze magának; egy izomkolosszus kikötőmunkásról, aki megszakad a teher alatt; mázoló munkásokról, akik üvegszám vedelik a flóderozáshoz kapott sört és otromba ricsajt csapnak a műhelyben; szurkáló kőmíveslegényekről, akik egy hullát falaznak az épülő házba; a nyomortelep lakóiról, akiknek »tetvek, poloskák, svábok, bolhák lakják szőrerdőiket«; egy iskolakerülő lurkóról, aki baltával hasítja szét kispajtása fejét; egy berúgott, behemót kékfestőről, aki a folyóba fullad; egy kiéhezett proletár-hadról, amely gonosz, vad tréfával ront a haldokló gyárgondnokra; egy cselédről, aki megfojtja újszülöttjét és megtébolyodik; egy írástudatlan szegényről, akinek a fia is ötöst hoz az elemiből; egy kidobott boltilányról, aki rossz útra tér; egy bolondos perec-árusról, aki felakasztja magát; a bibliai Jonatánról, aki filiszteus óriásokat öldös, véresen és kedélyesen; és a bibliai királyról, aki frissen buggyantott tulokvérben melengeti kihülő testét.

Szörnyű, keresetten szörnyű panoptikum ez.

De...

A szurtos csavargó, aki a hűvösvölgyi nász felé villamosozik az esküvő alkonyatán, úgy szedte össze, tíz és húsz fillérenkint, magaszőrű barátaitól, a villamospénzt - kölcsönben, becsületszóra, mert hitestársát röstelte a Hármashatár-hegyre vinni, ahova különben járni szokott; a szemetes telken építkező koldus asszonyt is kap vityillójába, s mikor a telektulajdonos kidobatja őket, »úgy fordulnak vissza a grund végéről, mint Ádám és Éva a paradicsom kapujából«; a kikötőmunkás nem buta kényszerből szakad meg, hanem magas virtusból, egy toprongyos élet egyetlen presztizs-lehetőségének halálos védelmében; a sörös mázolók kijózanodnak a becstelen ricsaj után és angyalian polgári tisztességtudással ütnek helyre mindent; a kőmívesek egy ártatlanul gyilkosságba esett társukat mentik az áldozat befalazásával; a baltás elemista szerelemféltésből gyilkol, egy kékszemű leánykáért, aki csak a pajtása meséjében él; a részeg kékfestő apostoli eksztázisban megy a folyónak, az igazságért, a csodahittel, hogy átlábol a hullámokon; az idétlen tréfájú, dühödt farsangolók szelid és félszeg szeretetbe lágyulnak a haldokló ágya előtt; a tulokvérben melengetőző király a parittyás, hárfás kis Dávid - - - és így tovább, és így tovább.

Ezek a szörnyű alakok csillagokat hordoznak kócos hajuk alatt, keshedt rongyaik mögött, kicserzett markukban. Vaskos krumpli-orruk hegyén titkos kis Elm-lángok libegnek...

Minden Gelléri-novellának félreismerhetetlenül egyéni atmoszférája van: rezgő, finom gőzburok takar mindent, s mögötte édes és groteszk figurák élnek és halnak.

3. Gelléri Andor Endre írói tehetsége, úgy látszik, végzetesen a novellához van kötve. Eddig megjelent könyvei - A nagymosoda, Szomjas inasok, Hold-utca s a legújabb, a Kikötő - csupa novellát hoznak. A nagymosoda is, amely regényvoltában igazán csak - novellasornak becses.

A Gelléri novellája e műfaj különös, új változata. Gelléri előtt munka közben nem a mese hatásos alaprajza, nem egy teljessé érlelt hangulat, nem is egy tudós gonddal szétszálazott lélek vagy egy tökéletes plasztikájú jellem lebeg ideálképen. Azt a pillanatot hajszolja izgatottan és művész-erői minden megfeszítésével, mikor figuráiban, e rangtalan sár-emberekben, kigyullad az égi származás rejtelmes fénye, mikor hirtelen, egy különös szemvillanással, egy meghökkentő gesztussal - isten tudja mivel - önmagukon túl mutatnak, s azonkívül, hogy vannak, jelentenek is valamit. Minden jó Gelléri-novella bátor ívben emelkedik e pillanat ünnepi csúcsa felé, ahol az anyagon átüt a lélek, mindennek »értelme« lesz, szimbolum-sejtelmünk támad, és megoldottnak érzünk valamit.

4. Persze, nem minden útja sikerül. Gelléri »őstehetség«, ösztönös alkotó, aki lemond a rutin külső fegyelméről, biztosítékáról, racionális műfogásairól, amelyek a rossz szédület tétova pillanataiban oly szerencsésen segíthetik át a művészt a szakadékon. Ügyeset, símát sohasem alkot. Amit csinál, az vagy villan és csattan, vagy ormótlanul eldől, ügyefogyottan szétfolyik. Egy író alkati vonásait, tehetsége belső irányvonalait egy félresikerült darab gyakran tanulságosabban mutatja, mint a teljes, zárt remekek. Gelléri új kötetében a Tréfa, csillagok című elbeszélés ilyen tökéletlen, rosszul záró s eresztékein a műhely zugaiba is bepillantást kínáló munka. E darabjában minden baj utóléri az írót, ami művészetét - annak sajátos természete szerint - általában fenyegetheti. Közvetlen, bájosan vagy biztonsággal lompos előadásmódja itt erőtelen, elesett - az első három mondat sehogyan se áll értelmes szöveggé, egy nyelvtani vonzatot is eltorzít a pongyola könnyedség -, Gergelyke vámkezelő, a hős, hasztalan csetlik-botlik, fontoskodik és mélyül, a csillag, a Gelléri-hősök mesecsillaga, csak nem akar kigyulladni a homlokán, - s a régi adoma, amely végül az elbeszélés súlypontjába kerül, idegen és oktalan anyag marad az egészben. Ime: stilisztikai szigorúság, spontán fakadó, lélekkel terhes hősök s belülről induló, élményesen-saját történet az a hármas bástya, amely Gelléri művészetét a romlástól megóvja.

*

Gelléri Andor Endre

A SZÁLLÍTÓKNÁL

Munka nélkül voltam; egy parkba vetettem magam, ahol álmosan figyeltem a zöld szín játékát a gyepen és a fákon. Mikor tizenegyet harangoztak: igen csinos kisasszony ment keresztül a sétányon, gyöngéden rezzenő mellel: egész részegen néztem utána... de a nő lebukott a park tulsó felén, mint a Nap; s bennem megint elsötétedett minden. Ebből a borúból egy trappolva vágtató stráfkocsi riasztott föl; ragyogó aranybarna ló verte rúdja mellett nagy patáit a flaszterhez; a kocsis ingujjban, mintha azzal fütyülne, folyton az ostorát suhogtatta; körülötte, az ülésbe fogódzva, kiabáló, heccelődő, borral-sörrel szeretkező transzporánsok álltak.
A fák felé ügettek, majd a járda mellé simultak kocsijukkal és az egyikük ráállt a szerszámok tetejére, látcsövet emelt a szeme elé, mintha a tengert nézné... - Ki akar két pengőt keresni? - kiáltotta és én mint valami zöld börtönből, kiugrottam a parkból, s fölhoppantam a stráfkocsira. Alig egyenesedtem föl, aki kiabált, odajött hozzám s belémnevetett derüsen: - Itt van döfi... előbb egyél, hogy el ne dülj... aztán kapsz két pengőt... két órai... trógerolás...
- Régóta luftolsz? - kérdezte vidáman a másik és az ő hangját épúgy széttördelte a robogó kocsi, mint a társáét. Én meg elfelejtve néhány keserves hetemet, teleszájjal csámcsogtam: - Hat... hete...
Egy márványlépcsős házban kellett az első emeletre fölhúzni a pénzszekrényt; bár adtam az okosat, magam is bámultam, amint a nehéz szekrény szépen lecsúszott a talpazatáról, majd mintha csak tíz kiló volna, röptiben ide-oda gurították két vasvalcnin, egész a lépcsőkig. Talán öt percig tartott. S mintha visszaszállt volna minden erőm, mikor a vakító fehér lépcsőkön, mint az emberlovak, odafogva a vaskos faszánkó elé, hatalmas «Hórukk!» ordítással megindultunk fölfelé a pénzszekrénnyel. A szánkó oldalán a vasgyűrük keservesen nyikorogtak a beléjük fűzött kötél húzásától; az előbb még vidám banda fujt, verejtékezett s pillanatok alatt vérvörös lett velem együtt. De odafönn; ahol ennivaló szobacica csipogott, majd egy pakompartos, francia kinézésű titkár mutatta az utat... s hetykén beljebb görgetve a kasszát: egy napfényszínű méltóságos asszony fogadott és goblének, metszett tükrök, amibe visszalátszott gőgös lépdelésünk s a komótosan arrébb guruló pénzszekrény... odafönn, úgy beleszerettem ebbe a szakmába, hogy mikor visszakozva ügettünk a standkocsmájuk felé: megfogtam a nagybajuszú Józsi bácsi kezét:
- Nem maradhatnék? - és belenéztem a szemébe.
A többiek is hallották s úgy bámultak a levegőbe, mintha oda lenne írva a válasz aztán ajkbiggyesztve rángatni kezdték húsos vállaikat rámtusáltak nem jól megy, nekünk is alig van mit enni... majd hirtelen a tenyerembe csaptak...
S azóta itt vagyok köztük: ülök, ha nincs munka egy-egy krigli sör habfellege mögött; vagy nézem, amint a magasan fekvő ablakban le-föl tünnek a test nélkül beszélő fejek. Ha munka van nyujtózom, ásítok s rákászálódok a kocsira; épolyan hányavetin fütyülöm végig az utcát s rázom kihízott testem, mint ők. A kislányoknak odakiáltjuk a disznóságokat s tovább porzunk. A Szepi köztünk a legerősebb; minden reggel súlyt emel; s mi hatan: mukkanás nélkül megraknánk vagy harminc diáksapkást.
Ha elvágtatunk egy-egy park mellett: én állok föl a szerszámokra és bekiáltok a munkanélkülieknek: - Gyertek... s ha olyan bújik elő, aki nagyon sovány vagy betegképű... máris visszaintem: - Nem hullák kellenek, öcskös... - s amint futunk aranybarna, kihízott Sári lovunkkal, látom, hogyan görnyed össze, akit otthagytam, milyen lassan szedi a lábát, még talán sír is.
Ezek meg direkt énrám bízzák az ilyesmit; megemlékeztetnek a cudar időkre.
Gyakran fölöntünk a garatra; tegnap este is a sárgahajú Tercsi, meg a szinte vereshajú Giza ez a két utcatyúk volt velünk. Nagyon forró este volt; sok sört ittunk, arra meg paprikás bort. Józsi bácsi erővel az asztalunk alá küldte a nagypucrú harmonikást, onnan sípoltatott vele, ő meg derékon kapva a vöröshajú cundrát, úgy táncolt az asztalon, mintha nem lenne már ötvenéves.
Ez a két nő aztán alaposan legyöngített minket a szállodában; ma reggel ólomképpel ültünk és csak nyeltük a szódabikarbónát, meg az erős paprikát. Egyedül Józsi bácsi nézegette büszkén az asztalt, még meg is simította a tánc helyét.
Kánikulaidő szállt; minden tele lett nagy dongókkal; nem bántuk, hogy a lábunk alatt föllocsolt padló hüsöl és hogy a kocsmáros Bodri kutyája kézről-kézre jár megharapdálni lusta ujjaink végét.
Szepi ültében elaludt és belehorkolt a Napba; mi is hol kinyitottuk, hol még jobban lecsuktuk a szemünket.
A nagy csöndességben megszólalt a telefon. A kocsmáros odaint nékem a hosszú pipájával; mindig engem hív, mert hát okosabb képű és szájú vagyok, mint a többiek. Nem valami nagy kedvel megyek és sóhajtva-fújva fülemhez veszem a kagylót:
- Halló, - dünnyögöm, - kezit csókolom, nagyságos asszony... parancsol... hányast tetszett mondani?... hetes számú a kassza... Trefort-utca 7, második emelet három alá... fölírtam kérem... egy órán belül ott leszünk... meglesz egy óra alatt... ha nem tetszik alkudni, az utolsó ára: ötven pengő... nagy munka ám... teljes felelősséggel... igen, ott leszünk... kezit csókolom...
Bent mennydörgőn összecsapom a kezem: Fránci, a kocsit hozd... nyujtóznak... s a kocsin ingadozva, lassan tanakodnak, hány kisegítőt vegyünk föl a parkból?
- Kettő, elég lesz hátra.
Ásítva haladunk át az utcákon. Minden tagunkban nagy a lustaság a derekunk nehéz kő: ki akar szakadni belőlünk; az ingünket egészen kigomboljuk, olyan nagy a hőség. Legjobb lenne aludni, nem pedig dolgozni. De ha az ötven pengőből leadunk négyet a segítőknek: marad annyi, hogy két-három napra elég lesz hatunknak.
- Betonos a kassza? - kérdi hirtelen Józsi bácsi és én megkaparom a fejem: - Azt bizony elfelejtettem megkérdezni.
- Mert ha betonos, akkor hat segítőt is vehetsz, nem kettőt. A pénznek meg fuccs!
Majd meglátjuk. S intek, mint nékem is egykor: öten futnak felénk lelkendezve. Izgatottan kinálkoznak... melyiket válasszam... ez a kis köpcös jöjjön, jó marka van... és még kit... ez a nyurga jobb fiúnak látszik, de sovány... na, jöjjön...
A kis köpcöst Palinak hívják; mingyárt cigarettát kér előlegül; s belekezd a disznókodásba, meg a káromkodásba. Nagyon tetszik mindenkinek. Ez a nyurga azonban vékony nyakával csak néz maga elé hunyorítva s a haját szétfújja a szél. Olyan képet vág, mintha autón ülne és élvezné a szél simítását. Jobb fiú, - gondolom, - hadd jusson neki egy kis pénz... de mikor leállunk a Trefort-utcában és a zsebébe nyúlva nikkelkeretű pápaszemet tesz föl: gondolom a többiek elzavarják, mert nagyon is finom a kinézése. Azonban szólni se kell neki, fogja a nehéz stulnikat, rögtön ott van a szánkónál, megtesz mindent szótlanul, nem úgy, mint a kis köpcös. Már örülök, hogy őt vettem föl.
- Ezek ketten hátul maradnak, - mondja Józsi bácsi és megkongatja a szekrény vasfalát, - betonos, no látod... Maga, Izsák, vagy hogy is hívják, - fordul megint hozzájuk, - veszi a vaspeijszert és vissza nem engedi csúszni a szekrényt, még ha bele is szakad. Te meg, Palkó, oldalt nyomod, de... keservesen.
Nagyon nehéz a kassza. S nagyon szűk a lépcső: a vasrácsokból kiállnak még a kovácsolt virágdíszek is. Aztán minden emeleten van egy nagy kanyar.
Odaállunk a kötél végéhez. Hó-rukk!
Meg se moccan. Megértően összesandítunk: jó lusták vagyunk, még nem ébredt föl a muszklink.
- A mindenit... hóóó-rukk... máris két lépcsőt csusszant... s most magunkba mindig hórukkokat kiáltva, görcsösen fogjuk tenyerünk közé a kötelet: húzzuk, hogy a nyakunk megduzzad.
Amint a húzás vérpirosságán átnézek: a kis köpcöst nem látom, az lent lazsál, de a nyurga legény szemüvegén átfolyik a veríték, a szája nyitva van, mint egy kapú, liheg az öcskös, s majd beleroppan, amint a szekrényt fölfelé nyomja a vasrúddal.
- Ez se kófic, - lihegi Józsi bácsi s megrázza ősz fejét: mintha kisebb zápor szakadna az arcából, úgy szóródik a verítéke. Az én ingem is kicsúszott a nadrágból és fölürül hűsen fújja húsomat a huzat. Fráncinak ki van görbülve a hasa és két rossz fogát kirakja az állára. Az orra beleremeg az erőlködésbe. Máskor tízszer ennyit tudnék cipelni, de ez a buta éjjel, meg az a vacak szőke sztriga kiszítta az erőm... meg a többiekét is... mintha csak a csupasz csontom húzna, az izmom meg nyügként lötyögne.
Szerencsére elérjük az első emelet pihenőjét. Csupa jézuskrisztus dörög, köpködünk, ingünkbe töröljük lóhússzínre főtt arcunkat; a hurutos Szepi fuldokolva rá akar gyujtani, de Józsi bácsi leüti a földszintre az egész cigarettagyárát: - Majd ha megvagyunk, - fújja - olyan sok a peislid?
A kis köpcös Pali nekidől a korlátnak, átköp a kassza fölött a falra s azt mondja: - Az istenit...
A nyurga szüntelenül a szemüvegét pucolja; beleemeli a napfénybe, rálehel, s egy szót se szólna, ha nem kérdezném: Ugy-e, nehéz?... Bólint: - Bizony...
Újra nekiindulunk. Már az is baj, hogy a pihenő linoleummal van borítva s azon úgy csúszunk a sarkainkkal, mint a jégen. Nagy kínnal érjük el a második emelet első lépcsőjét. Kevés bizony ezért ötven pengő. S a legjobb volna alaposan megpihenni vagy még emberért menni Egy emelet - az semmi. De a másodikon dupla súlyt nyer minden. De nem illik már hátrálni, ha belekezdtünk nyolcan. Egyikünk se nyitja föl a száját. Férfi szokás: húzni, még ha nem bírjuk is... de mégis fölhúzni.
Én úgy összenőttem ezekkel a druszákkal, hogy biztosan tudom ha nekem nehéz, ha én nem bírom: akkor egyikük se bírja. S ezért alaposan meghökkennek a második emeleti kanyarban. Húzom, majdnem kiáltva, de a lépcsők élén meg-megcsúszik a lábam, s alig kapok új talajt a talpam alá. S a kassza megáll makacsul és egy fokot rögtön visszacsúszik
- Józsi bácsi, - fújom, - hát fogja meg.
- Fogom! - s olyan bíboros, mint még soha.
Az a cudar két nő, meg az a sok bor tegnap éjjel. Itt vagyunk a pácban.
- Hát húzd meg! - bődül el Fránci is.
- Hó-rukk! - dörgi a mélyhangú Szepi és fölágaskodik a behemót, szinte lábhegyen van, mintha ki akarná tépni magát a földből... de remegve visszasüllyed anélkül, hogy a kassza megmoccanna. Pedig épp a lengő félkörben vagyunk: a pénzszekrény hátsója a levegőbe, visszabillenésre készen és még ha azok el is ugranak: ha visszafut, keresztültöri a lépcsőt.
Állunk vérvörösen, nehéz lélekzetünk száll s úgy tűnik, a kassza lassan kiemeli helyéből a derekunkat, meg a karjainkat. Az én kezemben már csúszott egy darabot a kötél s a szánkó ide-oda cicáz.
Hátranézünk. Nem bírjuk soká. A nyurga legény lihegve küzködik: a vállán fekszik a vasrúd, a szája elferdült, néha berogy, de újra fölemelkedik a szekrénnyel együtt.
Mi lesz itt? - gondolom s behúnyom a szemem. - Hórukk! kiáltom, - hórukk... embe... rek!
De elrémülve látom, hogy a köpcös Pali gyorsan kibukkan alulról, s mint egy csöpp fiú, rádől a síma korlátra és azon csúszik lefelé.
- Két pengőért nem döglök meg! - kiáltja vissza... s már eltünt.
Nincs erőm, hogy utána kiáltsam: mocsok gazember.
De a szőke fiú belesüketülve a harcba, csak áll, most lenyomja a szekrény a peijszerrel együtt, de mint a fuldokló, megint fölmerül, ránknéz üvegszemmel: - hát - hörgi - hát...
Nem hagyhatjuk, még ha belehalunk is. Inkább segítségért kiáltok, jöjjön az egész ház; de gyorsan. Hanem a nagy kiáltásból valami fulladt szükölés lesz: mintha csak kisgyerek nyögne a torkomból. Annak ott hátul vége. S ez a húsz mázsa körösztülfúrja az emeletet és mi is lezuhanunk.
Először mintha egy fölfujt fehér ing lépdelne fölfelé; ezt a fehér inget nagy pocak nyomja ki; most már látom kurta lábait is, amint szuszogva emelgeti fokról fokra. Mellette kiszőkül egy vékony cselédke arca, karján zöldséges cekkerrel. A kövér ránkpislog, megtorpan, ahelyett, hogy máris itt lenne. Úgy rákiáltok, mintha száz pengőt adtam volna neki: - Segítsen, mert magukra csúszik... mire ki nem esve lassúságából, lehántja a lüszterkabátját, sodor egyet a bajszán, s mint egy gombóc, odagurul a szemüveges mellé. Az nyögve átengedi a húsos vállra a vasrudat s karfogással ő is nekifekszik. A nagyhasú is kezd kipirulni, lihegni, meg van ő is rettenve, mikor minden billen. Mi meg, szinte a lépcsőkre feküdve, utoljára! meghúzzuk a szánkót.
Csikorogva megmozdul. Mintha leolvadt volna róla az a nagy súly, engedelmesen kullog utánunk lépcsőről lépcsőre Mikor a pihenőn vagyunk: ráülünk mindnyájan a szekrény szélére. Arcunkból dől a víz, s néha belenézünk véresre mart tenyerünkbe. Ülünk s nem bánnánk, ha így ránk esteledne... A kis ostoba cseléd kitátja locsogós száját: - Ha a Frey úr nem segített volna, mi lett volna magukkal... az ám...
- Ühüm - mondja szuszogva Frey, s a lüszterkabátját húzza abból meg hosszú virzsiniát vesz elő -, többen is jöhettek volna.
S Frey is elvonul nagy bögyösen, a vékony cselédlánnyal. Minket becsmérel, hallom, és a lány visszacsipog neki hízelkedve.
Aztán fényes szobákon gurul át a kassza. Mintha álomban tologatnánk, attól félve, hogy hirtelen leszakadunk.
S végre megvan az ötven pengő. Még alkudni is akart a nagysága.
Egyik kezemben szorítom a pénzt a másikkal meg bágyadtan fogom a szánkó vasgyűrűjét. Úgy cipeljük lefelé, mint nagy bogarat. A nyurga, mintha két puskát vinne a vállán: a két vasgörgőt.
Idekinn egész néptelen az ucca. Ebédelnek mindenütt. Egyedüli úr a fény, ez főzi-süti a házakat, mintha estére meg akarná enni. Sári nyihhizve fölnyerít a rúd mellett s a levegőbe rúg.
- Hőha - kiáltom fáradtan -, hőha.
A nyurga fiú szótlanul fölül a kocsira, s oldalt lelógatja a lábát. A vállán kék meg piros csíkok látszanak: a vaspeijszer nyomta bele. Sári trappol velünk Franci kezéből majd kiesik az istráng. Nem suhintgat, mint máskor, inkább igyekszik minél kisebbre összehúzódni, hogy ezzel is megtámassza fáradt tagjait. Az ingem, a nadrágom tiszta veríték, s mintha tócsa lenne a cipőmben. Ez a kocsi kirázza a lelkünket, mire a kocsmáig érünk.
A park előtt megállunk; ötpengőst mutatok föl és ők rábólintanak: megérdemli... de a nyurga fiú meg se moccan, csak csüngeti a lábait. Le van hunyva a szeme, talán elszundított.
- Elvigyük a kocsmáig? - kérdem.
Aztán: - Józsi bácsi, derék fiú ez, s ha egy kicsit kihízlalnánk...

De ép most fölriad, s meglátva a parkot, már le is ugrik. Zavartan ránknéz.
Hirtelen odanyujtom a pénzét s hallom: köszönöm, köszönöm... Fránci a Sárira csap... odébb ügetünk . : .
S megint itt ülünk a zöld abroszú asztaloknál. Majdnem nyögünk a fáradtságtól.
Guszti pincér parancs nélkül hozza a habos söröket; Józsi bácsi pörköltet rendel.
- Muszáj zabálni - mondja elkeseredten -, muszáj... - Iszom a sörömet; belebámulok álmosan napfényes levébe...
Köröttem lassan az asztalra hajlanak a fejek: elalszanak világos nappal. Az üres söröspoharak elhagyottan bóbiskolnak az asztalon.
A falon lógó tükörből visszalátszik az egész alvó társaság: kicsit kihúzom magam és fáradtan belenézek.
Sári nyeríteni kezd az utcán; meg kell itatni. A konyhában kölcsönkérek egy vödröt és a rúdnak dőlve, nézem a ló kinyílt száját, sárga fogait és habzsoló nyelvét. Mennyit iszik.
- Guszti - kiáltok be az ablakon -, hozzál ki egy kriglivel.
És iszok, a lóval együtt.