22:25, Péntek (december 16.), Duna2

Heinrich Böll: Katharina Blum elveszett tisztessége
104 perc, 1995


szereplő(k):
Básti Juli
Blaskó Péter
Bodnár Erika
Csákányi Eszter
Újlaky Dénes
Rajkai Zoltán
Benedek Miklós
Illés Györgyi
Sinkó László
Máté Gábor
Lengyel Ferenc
Naszlady Éva
Takátsy Péter

Dunaszínház

A 70-es években a terrorizmus hisztérikus állapotokat teremtett a nyugatnémet
társadalomban s ehhez a bulvársajtó nagymértékben hozzájárult azzal, hogy minden bűneset mögött terrorista és baloldali összefüggést keresett és láttatott. A valóság mit sem számított, a propaganda, a zsurnalizmus, a legáttételesebb eszközökkel koholt hamis tényeket és összefüggéseket Katharina Blum ennek a hecckampánynak egyik egyszerű, ártatlan áldozata.

*

RADICS VIKTÓRIA

ÜZENET VAN

BÖLL-BEREMÉNYI: KATHARINA BLUM…


Ha át akarom gondolni, mit jelentett nekem a tegnap éjjeli színházi előadás, csupa ellentmondás jön a nyelvemre. Szinte a színpadon ültem... - lám, máris megakadok: nem is volt színpad, nemcsak azért nem, mert a Kamra kamrányi terén osztoztunk színészek és nézők, hanem azért sem, mert né-hány teljesen jelentéktelen, szürke bútordarab és színfal állt csak ott jelzésül - ám még egyet kell tekernem a mondaton: ezen a szűk, szürke téren mégis tökéletes illúziók születtek, nagyon volt, bekebelezően elevenen élt a szín. Úgy változtatta az alakják, mint egy amőba, maximálisan ki volt használva a csöpp játéktér. Ez fantasztikus: a lábam, az orrom belelógott a külső eszközök, csalafinta varázslás nélkül teremtett mű-világába. Miközben a jobb szemem sarkába a kétfajta teret jelzésszerűen, mintegy „szélvédőként" szétválasztó, keskeny üvegtábla metszett bele.

A „tökéletes" szót a színészi játékra is tartogatnám. Láttam a színészek arcán a fáradtság (mondhatni: egyetemes fáradtságunk) jeleit, egy régi sebhelyet és a szemizmok reflexeit - mégis képzelt alakok voltak jelen a szemem előtt. Ugyanakkor hamisítatlan Udvaros Dorottya, Básti Juli, Máté Gábor, Sinkó László és „kaposvári" Lázár Kati volt mind. Könnyedén, pergőn, vidáman. Nyilván a tapasztalatlanság is beszél belőlem, de én ilyen jól működni magyar színházat még nem láttam. (Egyszer egy angolt.) (Ilyen találó kösztümöket már láttam nemegyszer, azokat is mind Szakács Györgyi találta ki. Mi az, hogy találó! Éles megfigyelőképességre, ritka emberi érzékenységre, mesteri arányérzékre és ízlésre valló. És hogy túlzásba soha nem csusszan!) No de az ellentmondások hálójába ezekkel a jelzőkkel csak még jobban belegabalyodtunk. Technikai minőségéért dicsérni egy előadást nem nagy szó. Tartalmi „működése" pedig: dadogó. Csak-hogy én ezt nem elmarasztalásnak szánom. Többre becsülöm ugyanis a dadogó gondolatot a csörgedezőnél, a flottnál. A „dadogó" színházat is jobban szeretem, minta tökéletesen működőt. Hát ezért mondom, hogy a Katharina Blum el-vesztett tisztessége ellentmondásos előadás volt.

Az anyag, amiből készült, nem „angol szövet". Kiváló másodosztályú BRD-áru. Több helyütt vékonyodik, kissé foszlik, akadnak motiválatlanságok, gyenge szövéshelyek, kritikus szövegpontok, steppelt prekoncepciók. De nem ez az érdekes, nem Heinrich Böll irodalma fontos most nekünk, hanem Ascher Tamás rendezői gondolkodása. A darabválasztást nem lehet egyértelműen kifogásolni. Hogy ebben a mai Magyarországban eszébe jutott a korrupcióról, a felsőbb osztályok és kultúrájuk kurvaságáról szóló be-vált regény, az jó erkölcsi érzékre vall. A dramaturg, a prózát színpadra forgató Bereményi Géza profi munkát végzett. Joggal dicsekszik el a műsorfüzetben, hogy neki sikerült először narrátor nélkül megoldania az adaptációt. De a „Grundstoff" nyugatnémetes ideológiai zökkenői-bökkenői - a balos/kapitalista, vörös/polgári, beilleszkedő/ hippisen lázadó koordinátákra futtatott politikus- írói gondolkodás jellemzői - átütnek egészen a budapesti színpadi jelenlétig. Igaz, hogy Ascher igyekszik ezeket nem hangsúlyozni és nem az „irodalmi politikum" érdekli - mégis, ezek maradandó szöveghibák. Őt érzésem szerint a mai, sem a politikában, sem a kultúrában, sem a művészetben nem hívő, nem reménykedő kor kérdései izgatják „itt és most"-színezetben, de tágabb esztétikai síkon is feltéve. Példának okáért, hogy mivégre való a művészet - ez így sznob kérdés is lehetne, de Ascher, színházi fogalmazásban, hozzáfűzi: ha kifogyott belőle a szufla, az elementáris erő, ami a mindenkori „lehető világok legjobbika" elleni tüntetésre predesztinálja, ha elszakadt magától értetődő elkötelezettsége az „alanti" emberi világ iránt, ha felülemelkedik a rossz, a bűn, a vétek természetes alvilágán, fel a szalonok művi, romlott felvilágába? Azaz erkölcsi érzék, amit Ascher - hangsúlyoznám: azén percepciómban - reklamál, több és más, mint „moralitás": az elemi emberi szabadságból - ami dacos, lázadó, tűrhetetlen (gyermeki) - következő elemi reakciók hollété-ről van szó.

Katharina Blum karaktere nem azért válik ki s válik botránykővé, mintha ő különösebben erkölcsös, ne adj' isten szűzies, karakánul jellemes vagy a szó „száraz" értelmében véve tisztességes nő lenne, hanem azért, mert valami természetességet, magától értetődő, egyszerű ele- mentaritást őriz magában. A „népiesség" mélyebb fogalmához vezethet ez minket. Katharina minta „plebs" leánya olyan, minden szofisztikától mentes és mindazonáltal okos és megértő igazságérzéket és ezzel szorosan összefonódó erkölcsi érzéket hordoz, akaratlanul és öntudatosan, amit csak természetes életközösségekben sajátíthat el az ember (meg a maga módján az állat). Emlékeinkből meg a népmesékből ismerhetjük ezt a megfontolt elementaritást, kemény, de nem vaskalapos jellemet, józan és tűzbe menni kész lelkületet. Titkos megérzések vezérlik az ilyen karaktert - mint az állatokat. Ura a sorsának - nincs fóbiája a haláltól. Nem hisztérikus - de ha kell, nekimegy a hétfejű sárkánynak is. Katharina Blum akkor sem hisztérikus, amikor tör-zúz - az említett „szélvédő" üvegen törtek ripityára a palackok s a poharak -, csak kiadja a mérgét. Nem a rendszer ellen lázad, amikor lelövi a disznó újságírót, hanem az igazságtalanság ellen, mert egyszerűen nem bírja elviselni, halálosan sérti. Azért csodálkozunk rajta, mert ez a normális reakció, magától értetődő fölháborodás nekünk nem normális. A röhincsélő, cinikus bűnügyi tanácsos a normális, vele nevetgélünk. A természetes reagálás képességét vesztettük el.

Básti Juli színészi alkatában van valami vonzó keménység és bátorság. Nagyon komoly (és csúnya és megalázó) emberi helyzetekbe is kitartott tekintettel bele tud nézni, bele mer bambulni. Katharina Blumja természetesen nem hős és nem tragika. Nem túl tisztességes, esendőségét minden pillanatban (a gyilkoláséban is) magán viseli. Básti Juli a katharinai öntudatot hallatlan arányérzékkel mutatja be. A halványka mosolyok, a vállvonogatva mondott igenek, nemek, a visszafogott feszültség egy semmi harsányságra nem szoruló, kis emberi méltóságot formáznak. Ez a Katharina Blum nem ösztönlény, hanem csendben edződött intuitív lény: belső mértéktudata azt is tud a, hogy mikor kell a mértékkel szakítani.

„Úrnője", Trude asszony, akit Udvaros Dorottya szintén a maga - virgonc és könnyed - alkata szerint személyesít meg, eksztatikus felszabadulásként éli meg, amikor szabad folyást enged házvezetőnője iránti „szerelmének", és ezáltal visszatalál a maga elvesztett, lányosan eleven személyiségébe. Udvaros Dorottya sem az ismét „vörös diáklánnyá" visszaváltozott „polgári" hölgyet, nem a megalkuvót, illetve a harciasat formázza, hanem a szerepkényszerből szabaduló, gyermekien pajkossá, fintorgóan sza- baddá lenni tudó, megkönnyebbülő lényt. Két egymással teljesen ellentétes, egyaránt vonzó és tilosban járó női figura forr ki a dráma folyamán. Fel-felragyogtatja az előadást a két kontraszínésznő, ideologikumokat rendesen felborogatva. (Bár a „rontás" a szövegükön rajta ragad.)

Blaskó Péter viszont olyan, mintha nem is színész lenne. Ezt csakis a kifejezés pozitív értel mében mondom. Van a fizimiskájában, a tekintetében valami olyan épség, amit ebben az „élés-szakmában" megőrizni - kivételes pszichofizikai adottságok kellenek. Azaz érzésem, hogy az ő fő próbaideje nem is a színházban, hanem az életben van. Ő a színen - megnyilvánul. Dr. Hubert Blorna ügyvéd úrból az emberpróbáló helyzetben „blaskóian" előjön a férfi - messze túl a szó nemi allúzióin. A „Ha férfi vagy, légy férfi, / S ne hitvány gyönge báb", nem romantikus, hanem természetes parancsa lép működésbe. Blaskó Péter egyszerűen kinyilvánítja ezt az igazságot akaró férfiszenvedélyt - hangsúlyoznom kell: minden csiklandó viccen kívül, elemi és tépett komolysággal.

Az a visszafogott erotikus háromszög, ami az előkelő házaspár és házvezetőnőjük, illetve a szerepüket eldobó három ember között drámaian létrejön - szép és emberi dolog, kimondhatatlan derengés. Ezért is érthetetlen és megvetendő az álbaráti kör számára.

Ha nem csalnak az emlékeim, legjobban Beizmenne bűnügyi tanácsossal éreztünk együtt mi, a közönség. Sinkó László remek húzással szimpatikus figurát formált a romlott vén rókából. Cinizmusát kedélyes humorra vette, ordenáréságát közvetlenségre, züllöttségét tapasztaltságra. Mindannyian ismerünk ilyen rokonszenves, lezser funkcionáriusokat - csak egy-egy röpke pillanatra fagy belénk a viszontmosoly, ha kimutatják foguk fehérjét. Egyébként el lehet humorizálni velük, ahogy Sinkó László tette a közönséggel.

Máté Gábor ezzel szemben teljesen eszköztelenül, szót is alig szólva olyan ellenszenves figurát csinált Hach államügyészből, hogy köpninyelni nem bírt tőle az ember. Halvérűség és szexuális aberrációk ültek keret nélküli szemüveget viselő sima arcán - de még haragudni sem lehetett rá, hisz alig szólt, érinthetetlen maradt a hát-térben - s marad, mint egy lefényképezett fantomkép, az előadás után is.

Egyébként a mellékszereplők java: alkotott. Nagyszerű volt Lázár Kati és Hollósi Frigyes párosa. Else Woltersheimből a kispolgárságba be-leszokott, de eszében és becsületében gazdasszonyi hagyományokat őrző asszonyság lett, élettársából szolidáris bumburnyák.

Varga Zoltán La Boche, avantgárd-absztrakt festőművész szerepében csak pár percig volt a színen az előadás legvégén.

Katharinát lecsukták, dr. Hubert Blorna már elvadult, elvetemült, Trude, a felesége felvette lánykori hippis-tarka maxiruháját, és dehogy bánja a presztízs, a villa vesztét. A volt kolléga nem hagyná deklasszálódni őket, meg is jelennek - úgy, tépetten - a partyn, ahol az avantgárd festőművészt ünneplik. (A tévé is közvetít!) Varga Zoltán egy pillanat alatt „elővezeti" a sznob, fülledt „művészt". Blornáék egy kis incidenst okoznak, állatian nekimennek a vendéglátó, elit házaspárnak. Az agressziónak ez a kitörése az előadás röpke, de nyomós pillanata. A polgári rend gyorsan helyreáll, a vendégek karcsú pezsgőskelyhekkel a kezükben állják körül a festőművész egyik modern művét. Vége.

Nem könnyek, nem nevetés, kérdések indulnak meg. Ez a művészet, amit körüláll a díszes társaság? Nem inkább a botrány a szalonban? Ez a művész, ez a gigerli? Ez a kultúra, amit a tévé közvetít? Nem kellene más témát keresni? Meggondolni, hogy mi történt a Katharina Blummal?

Gondolkodó színháznak érzem Aschernak és a színészeknek ezt az előadását. Az előadás pereg, a gondolat akadozik, de valamit üzen.


Heinrich Böll-Bereményi Géza: Katharina Blum elvesztett tisztessége (Katona József Színház) Fordította: Bor Ambrus. Díszlet: Khell Zsolt m. v. Jelmez: Szakács Györgyi. Dramaturg: Fodor Géza. A rendező munkatársa: Valyuch Annamária. Rendezte: Ascher Tamás. Szereplők: Balkay Géza, Básti Juli, Benedek Miklós, Bertalan Ágnes, Blaskó Péter, Garay József, Hollósi Frigyes, Lázár Kati m.v., Lengyel Ferenc, Máté Gábor, Rajkai Zoltán f.h., Rudolf Teréz f.h., Sinkó László, Stohl András, Takátsy Péter f. h., Tihanyi Szilvia m.v., Udvaros Dorottya, Urmai Gábor m.v., Varga Zoltán.

*

Katharina Blum elvesztett tisztessége
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Katharina Blum elvesztett tisztessége
Szerző Heinrich Böll
Eredeti cím Die verlorene Ehre der Katharina Blum
Műfaj elbeszélés
Kiadás dátuma 1974
Magyar kiadás dátuma 1976
Fordító Bor Ambrus

Katharina Blum elvesztett tisztessége vagy Miből lehet erőszak, és mit tehet velünk (németül: Die verlorene Ehre der Katharina Blum) Heinrich Böll 1974-ben megjelent elbeszélése.[1] Főszereplője Katharina Blum, foglalkozását tekintve házvezetőnő, „aki amolyan Kohlhaas Mihályként maga szerzi vissza elorzott tisztességét.”[2]

1968-ban, amikor egy jobboldali merénylő lelőtte Rudi Dutschke diákvezért, a baloldaliak a Springer-konszern lapjait tartották a felbujtónak. A Bildnek ekkoriban rossz híre volt, és ez az irodalomban is éreztette a hatását.[3] Az író szándéka szerint a mű pamflet a korszak bulvársajtója ellen, amire már a bevezetés is utal;[4] tágabb értelmezés szerint az elbeszélés az újságírás felelősségéről szól.[5]

A Magyar Nemzet újságírója szerint Magyarországon a könyv „a hetvenes évektől szinte biblia volt a baloldali értelmiség számára, akiknek a szemében a szintén jobboldali Springer-konszern jelentette a média Antikrisztusát.”[6]

Cselekménye

Katharina Blum, az egyedül élő házvezetőnő egy farsangi bálon megismerkedik egy Ludwig Götten nevű férfival, akiről később kiderül, hogy körözött bankrabló. Egész este kizárólag egymással táncolnak és együtt töltik az éjszakát Katharina lakásán. Reggel a rendőrség le akarja tartóztatni a férfit, de ő eltűnt a lakásból. Katharinát kihallgatják, a kihallgatás részelteit a ZEITUNG nevű lap szenzációhajhász stílusban közli.[7] A lap újságírója, Tötges, felkutatja Katharina családtagjait és ismerőseit, hogy adatokat szerezzen az asszony korábbi életéről. Többek között beférkőzik Katharina kórházban fekvő édesanyjához, aki a látogatása utáni napon meghal. Tötges cikkei hideg, számító asszonynak festik le Katharinát, aki évek óta a kommunistákkal szimpatizál és a bűncselekményekben is részes.

Katharina exkluzív interjút ígér Tötgesnek, majd a találkozásukkor lelövi. Utána néhány órát várja, hogy jöjjön a megbánás, majd feladja magát a rendőrségen.

Feldolgozásai

Az elbeszélést 1975-ben Volker Schlöndorff és Margarethe von Trotta filmesítette meg, azonos címmel. A címszerepet Angela Winkler játszotta, a további főbb szerepeket Mario Adorf (Beizmenne), Dieter Laser (Tötges) és Jürgen Prochnow (Ludwig) alakították.[8] Margarethe von Trotta színdarabot is rendezett 1976 májusában „Heinrich Böll elbeszélése alapján“ a bonni városi színházban.[9]

A CBS amerikai televíziócsatorna The Lost Honor of Kathryn Beck címmel készített filmjét 1984. január 24-én sugározták. A főszereplők Kris Kristofferson és Marlo Thomas voltak.[10]

1991. április 20-án volt az ősbemutatója a bielefeldi színházban Tilo Medek művének Katharina Blum. Opera öt napban és egy utójátékkal címmel. A librettót Dorothea Medek, a zeneszerző felesége jegyezte. A kritika túlnyomórészt negatívan értékelte az előadást.[11]

1997-ben a SWF rádióadó hangjátékot mutatott be Hermann Naber feldolgozásában és rendezésével.

A Bor Ambrus által magyarra fordított elbeszélést Bereményi Géza írta át színpadra. A darabot az 1990-es években a budapesti Kamraszínház játszotta Ascher Tamás rendezésében, a címszerepben Básti Julival, 2000-ben pedig a zalaegerszegi társulat mutatta be (rendező Márton András). 2003 februárjában az egri Gárdonyi Géza Színház adta elő Nádasy Erika főszereplésével, majd 2008 októberében a Pesti Színház mutatta be ismét a darabot, Hegedűs D. Géza rendezésében, a címszerepben Börcsök Enikőve

Források és jegyzetek

↑ A könyvalakban való megjelenés előtt a Der Spiegel adta ki folytatásokban, az 1974/31. számmal kezdődően[1]
↑ Katharina Blum elveszett tisztessége vagy: miből lehet erőszak és mit tehet velünk. litera.hu. (Hozzáférés: 2009. január 11.)
↑ Bedő Iván: Bolzenschneider. (Hozzáférés: 2009. január 11.)
↑ „Az elbeszélés szereplői és cselekménye kitaláltak. Ha némely ábrázolt zsurnaliszta mesterkedése mégis hasonlítana a Bild-Zeitung mesterkedéseire, akkor ezek a hasonlóságok nem szándékosak, nem véletlenek, hanem elkerülhetetlenek.”
↑ Markó, Péter. „Politika és erkölcs”. Vasi Szemle 2005 (2). Hozzáférés ideje: 2009. január 11.
↑ Löffler Tibor. „Amikor a magánélet szentsége megszűnik”. Magyar Nemzet 2001 (szeptember 5.). Hozzáférés ideje: 2009. január 11.
↑ A Zeitung szó magyarul „újság”-ot jelent.
↑ Die Verlorene Ehre der Katharina Blum oder: Wie Gewalt entstehen und wohin sie führen kann (1975). imdb. (Hozzáférés: 2009. január 18.)
↑ filmportal.de: Margarethe von Trotta. (Hozzáférés: 2009. január 18.)
↑ The Lost Honor of Kathryn Beck (1984) (TV). imdb. (Hozzáférés: 2009. január 18.)
↑ Lásd pl. Frieder Reininghaus: Gequirlter Quark in:die tageszeitung, Nr. 3388, 23. April 1991, 16. oldal és Eckhard Roelcke: Mief und Moral in:Die Zeit, Nr. 18, 26. April 1991, 16. oldal
↑ Tarján Tamás: Hol élünk - KATHARINA BLUM ELVESZTETT TISZTESSÉGE. (Hozzáférés: 2009. január 18.)
↑ www.theater.hu
↑ zalamedia.hu
↑ Stuber Andrea. „Summáját írom”. Critikai Lapok. Hozzáférés ideje: 2009. január 18.
↑ port.hu
http://hu.wikipedia.org/wiki/Katharina_Blum_elvesztett_tisztessége

+

Hol élünk - KATHARINA BLUM ELVESZTETT TISZTESSÉGE
2008. október 23.

Hathasábos napilap ólomszürke tömbjeit idézi Bagossy Levente vertikális síkdíszlete. A felvonható, leereszthető táblák téglalap vagy négyzet alakú (fény)képeket vágnak ki az "újságoldalból". A mélyháttér fehér mozivászna előtt kétdimenziós hatást keltve, szertartásos merevséggel pereg egy (több) megsértett emberi becsület, feldúlt egzisztencia filmje. Hegedűs D. Géza alighanem eddigi legjobb rendezését játssza a Pesti Színház.

Valamennyi szerepben erős színészi alakítások szavatolják, hogy a gondolatok (néha inkább csak tézisek) testet öltsenek, a szoborszerű csoportozatok belenőjenek, idővel olykor belevaduljanak a térbe. A kukucskadíszlet (emelt alsó peremű dobozdíszlet) bábszínházi hatást is kelt. A közreműködők sokszor csak térdtől, deréktól felfelé látszanak, vagy elhevernek a káva vonalán. A kétdimenziós korlátozottságba visszakényszerített emberi létezés, a külső - "társadalmi" - erők irányította figurák bábszerű, szabadsághiányos mozgása éppen úgy ráfeszül Heinrich Böll jó három évtizede írott művének mondandójára, mint a jelenetek végén gyakori, néma kifelé fordulás: a pillanatfelvétel, melyben a kérdő, vádló, elsikló tekintetek kötik össze a színpadot a nézőtérrel, s egyazon kiforgatott, megalázott világ "két fele" néz egymásra. Bereményi Géza a Bor Ambrus által magyarra fordított regényből írta a színpadi változatot. A Katharina Blumot az 1990-es évek elején, közepén hosszú sikerszériában tartotta műsorán a Kamra, 2000-ben pedig Böhm György az adaptációt adaptáló feldolgozásában mutatta be a zalaegerszegi társulat. A mostani variáns különbözik az eddigiektől: közelebb férkőzött a jelenhez (nyilván a dramaturg Radnóti Zsuzsa arány- és aktualitásérzékének is köszönhetően). Még szikárabb, még tördeltebb, még elfojtottabban működteti keserű humorát (de mintha a vaskosabb káromkodások száma a mai színpadinyelv-konvenciók szerint megnövekedett volna). Bereményi tiszta, pontos matematikával, távolodva igazodik Böllhöz: a jobboldali revolversajtó kikezd egy derék házvezetőnőt, mert - merő véletlenségből és őszinte szívvel - épp egy keresett, álruhás fiatal terroristába (baloldali anarchistába?) talál beleszeretni. Az eset felfújható, kiszínezhető, eltorzítható, hiszen Katharina biztosított (a saját ágyából) egérutat - nem a terroristának, hanem az ő sorsajándék Ludwigjának. Különböző - ha nem is a legeslegmagasabb - szintjein működésbe lép az államgép, hogy megvédje hirtelen kutyaszorítóba kerülő fontos fogaskerék-embereit, másfelől kiiktassa mindazokat (elsősorban a címszereplő munkaadóit, a Blorna házaspárt), akik jogféltő akadékoskodásukkal, makacsul a tényeket hajtogatva útjában állnak. A legmegfellebbezhetetlenebb tekintélynek, a láthatatlanságba burkolózó, az úr módjára rendelkező Lüdingnek a rendező, Hegedűs D. Géza kölcsönzi fenyegetően intő hangját. A "hol élünk?!" súlyos kérdése ellenére valószínűleg minden haladna a maga útján (a szenzáció jön, a szenzáció megy - mondja ki a sajtóutálati vonatkozásaitól függetlenül kissé publicisztikus, egy-egy epizódja megokoltságában ingatag dráma), s akár helyre is rázódhatna a kizökkent világrend, ha Katharina Blum nem akarná végzetes önbíráskodás árán is visszaszerezni azt, ami őt önmagával azonosítja, élete értelmét adja: a Zeitung-koholmányok, utcai mocskolódások, névtelen telefonos zaklatások folytán elvesztett tisztességét. Bűnössé válik, hogy (antik hősök példájára) a bűntelensége mellett tanúskodjék.

Bagossy Levente hagyományos díszletelemeket alig alkalmazó tervének puritán nagyvonalúságához, vakító ürességéhez a szcenikus Krisztiáni István koordináló ténykedésére, a fénymester Komoróczky Gábor árnyékokat táncoltató reflektorkévéire, a ridegen ingerült Pletzer rendőrnőt megformáló Kovács Martina mozgástervező a rengeteg állást, ülést szabályozó-összekötő munkájára, Jánoskúti Márta egyszerűségükben beszédes jelmezeire is szükség volt. (Katharina végül mintha azt a piros cipőt húzná a lábára, melyet a Kurázsi mama végső vészeket jelző néma szereplője, a névrokon Kattrin olyannyira áhít.) Sarádi Zsolt a kétségesen szavahihető Ludwig hús-vér fantomjaként, Gyuriska János tenyérbe mászó Tötges újságíróként, Lajos András (Karl) a lehallgatás megfelelően arctalan vezetőjeként illeszkedik a játékba. Reviczky Gábor áruló Alois Stäublederének cinikus aljassága rövid jelenléte során is végigsöpör a színen, Rajhona Ádám (Konrad) kedélyes-indulatos súlyossággal vezetné le tehetetlenségét, Kútvölgyi Erzsébet (Else, Katharina keresztanyja) a felette is áthullámzó eseményeket épp a befejezés előtt pontatlanul iktató szemüveges krónikás-kommentátor és pótanya.

A nadrágját zsebre dugott kézzel rángató, így altestét korántsem véletlenszerűen gyakorta hangsúlyozó Epres Attila Beizmenne bűnügyi tanácsosként, Fesztbaum Béla a gyáva óvatosságot a konok jogvédő szavaiba csomagoló Hach államügyészként, Juhász István a fejlemények közt mackósan sasszézó Moeding főfelügyelőként kitűnő hármast alkot a kihallgatási jelenetek fekvőtéglalap-képeiben. Gálffi László a pipogya s alighanem zugivó elpuhult sztárügyvéd férjből, Hegyi Barbara a radar-helyzetismeret kasszandraiságából fokozatosan játssza-emeli a főhős mellé a megigazulni, ifjúsága eszményeihez visszatérni talán képes Blornát és az egykori "vörös Trude" kanócos jellemét máig őrző építész Blornánét, az egymással is marakodó párt. A centrumban (olykor az alakot jól kiemelő állófénykép-keretben) természetesen Katharina: Börcsök Enikő az egyszerű testi mivoltból kicsapó spiritualitása, manapság anakronisztikusnak tetsző egyenessége, csakazértis-hanghordozásának lefegyverző színezete szabályozza az előadást. Börcsök, mint már nemegyszer, a középpontjából kimozdíthatatlan nőalak, aki azzal még nem ütne el az átlagtól, hogy megvan a magához való esze - de azzal igen, hogy megvan a magához való lelke. Állni sokféleképp lehet. Hegedűs D. Géza mesterien stílusba öntött rendezésében a tisztességéért kiálló, a szerettéért jótálló, a hamis pozitúrájába beleálló, a közös érdekű csoportozatba beálló, a tehetetlenül álldogáló, az állás helyett az ülést választó szereplő egyként hiteles. Hiteles egy olyan világállapotban, melyről jó lenne hinni, hogy már nem sokáig áll fenn - mert fennmaradása ideális esetben az egyén szabad

Szerző: Tarján Tamás