Lear király két negyedrét kiadásban jelent meg, mielőtt az 1623-ki folio-kiadásba kerűlt. Származási idejét 1603. és 1606. közé lehet tenni. 1603-ból van ugyanis Harsnet könyve: Discovery of Popish impostors, (Pápista csalók leleplezése), mely többek közt leírja, hogyan zsákmányolták ki a jezsuiták a babonás asszonyok hiszékenységét, midőn egy Puckham nevű katholikus házában három nőcselédet és két szolgát kigyógyítottak az ördöngösségből. Mikor az ügy a törvényszék elé kerűlt, nyilvánosságra jöttek mind amaz ördögi nevek és az ördöngösséggel járó különféle részletek, melyeket Shakspere Edgar hóbortos beszédjeiben felhasznál. Ezeket csak Harsnet könyvéből ismerhette, következőleg a drámát csak 1603. után írhatta. De 1606. előtt már készen kellett lennie, mert a londoni könyvkereskedők lajstromába való beiktatásánál világosan meg van említve, hogy Lear király-t 1606. karácsonyán előadták Whitehallban a királyi udvar előtt. Születési évéül legnagyobb valószínűséggel az 1604-ik évet lehet venni, mert a következő évben, 1605-ben már egy más Lear-dráma jelent meg, s nehogy ez tévedésbe vezesse a közönséget, mely összezavarhatta volna Shaksperenek a színpadon már előadott Learjével, megjelentek 1608-ban a negyedrét kiadások, Shakspere nevének világos megemlítésével és a tartalom megjelölésével.
A Lear királyról és leányairól szóló mondát a költő Holinshed krónikájából vette, mely így szól: „Leir, Bladud fia, a világ 3105-dik esztendejében foglalta el a brit trónt, ugyanakkor, midőn Joas volt Juda királya. Leir nemes érzésű férfiú volt, ki alatt az ország és népe felvirágzott. Ő építette Cairleir városát, mely most Leicesternek neveztetik, a Dore folyó mellett. A mint a könyvekben meg van írva, nem volt más utódja, mint három leánya, névszerint Gonorilla, Regan és Cordilla, kiket gyöngéden szeretett, kivált Cordillát, a legifjabbat.”
„Midőn ezen Leir élemedett lett és a kortól elgyöngűlt, meggyőződést akart szerezni leányainak szeretetéről s azt tenni utódjává a trónon, ki legjobban megnyeri tetszését. Azért először Gonorillát, a legidősebbet kérdezte, mennyire szereti őt. Gonorilla az isteneket hívta bizonyságúl, hogy jobban szereti őt saját életénél, mely pedig joggal a legdrágább előtte. E felelettel atyja nagyon meg volt elégedve s ugyanezt a kérdést intézte második leányához, ki ünnepélyesen megesküdött, hogy jobban szereti őt, mint a nyelv kifejezni képes, jobban, mint a világ minden más teremtményét. Erre maga elé hivatta legifjabb leányát, Cordillát, s ez a következő választ adá: Jól ismerem a nagy atyai szeretetet és gondviselést, melyet irántam mindig tanúsítottál, azért nem beszélek máskép, mint szívem érez és lelkiismeretem oktat. Légy meggyőződve, hogy mindig szerettelek, s a meddig életem tart, szeretni foglak, mint édes atyámat, és ha szeretetemet mélyebben meg akarod mérni, tudd meg: annyit érsz, a mennyivel bírsz, és eddig terjed szeretetem s nem tovább.”
„E felelettel az atya épen nem volt megelégedve, s férjhez adta két idősebb leányát, az egyiket Henninushoz, Cornwallis herczegéhez, a másikat Maglanushoz, Albania herczegéhez, s úgy rendelé, hogy halála után országa osztassék fel köztük, felét azonban rögtön megkapják. De harmadik leánya, Cordilla számára, semmit sem rendelt. Történt azonban, hogy Galliának, a mostani Francziaországnak egyik fejedelme, névszerint Aganippus, meghallá a nevezett Cordilla szépségét és női erényeit s hitvesűl kíváná őt. Követséget küldött atyjához és megkérte kezét. Válaszúl azt nyeré, hogy megkaphatja a leányt, de hozományra nem számíthat, mert már minden át van írva testvéreire. Daczára annak, hogy Cordilla nem nyert hozományt, Aganippus mégis nőül vette őt, egyesegyedül szépsége és szeretetreméltó tulajdonságai kedvéért. Ez Aganippus egyike volt a tizenkét királynak, kik akkoriban, mint a brit történetben írva van, Gallia fölött uralkodtak. De hogy visszatérjünk Leirre: midőn már igen magas kort ért, a két herczegnek, kik idősb leányait nőül vették, hosszúnak kezdett feltűnni az idő, míg trónra juthatnak; azért fegyvert ragadtak ellene és megfoszták uralkodásától, kikötve számára az élethosszig való eltartást. Életjáradékot tűztek ki számára, azaz meghatározott összeget szabtak ki háztartására, de idő folytán ezt is megrövidítették, úgy Maglanus, mint Henninus. De Leir legnagyobb fájdalma az volt, hogy látnia kellett leányainak szívtelenségét, kiknek a legcsekélyebb is, a mivel bírt, már sok volt, úgy hogy egyiktől a másikhoz kellett mennie és oly nyomorba jutott, hogy csak egy szolgát akartak neki engedni. Végűl két legidősb leánya, a hajdani szép és kedves szavak daczára, oly szeretetlenűl, vagy mondhatni, természetellenesen viselte magát, hogy szükségtől hajtva elbújdosott az országból és Galliába hajózott, hogy vigaszt keressen legifjabb leányánál, Cordillánál, kit azelőtt gyűlölt.”
„Lady Cordilla hallva megérkezését és inséges helyzetét, először titkon egy összeg pénzt küldött neki, hogy fölszerelhesse és állásához való személyzettel vehesse körűl magát. Így fölszerelve követte meghívását udvarához, s itt oly szíves, tiszteletteljes és gyöngéd fogadtatásra talált, úgy veje, Aganippus, mint leánya, Cordilla részéről, hogy nagy szívbeli vigasztalására szolgált, mert nem kisebb tiszteletet mutattak iránta, mintha ő maga lett volna az egész ország királya. És midőn elmondá másik két leányának viseletét, Aganippus hatalmas hadsereget és nagy hajóhadat szerelt föl, hogy visszahelyezze őt trónjára. Elhatározták, hogy Cordilla vele menjen, mert megigérte, hogy rá hagyja országát, mint jogszerű örökösére, tekintet nélkül arra, mit engedett át előbb másik két leányának és férjeiknek. S midőn a sereg és hajóhad elkészűlt, Leir leányával és vejével tengerre szállt, s midőn Britanniába érkeztek, győzelmes csatát vívtak ellenségeikkel, s Maglanus és Henninus elestek. Ezután Leirt visszahelyezték trónjára, melyen még két évig uralkodott s azután meghalt, mindössze negyven éven át uralkodván. Holttestét Leicesterben temették el, a Dore medre alatti sírboltban, közel a városhoz.”
A krónika azután még Cordelia sorsával is foglalkozik. Lear halála után ő lép a trónra s több éven át boldogan uralkodik; de aztán föllázadnak ellene unokaöcscsei, az albaniai Morgan és a cornwallisi Conidagus; legyőzik, börtönbe vetik s oly szorosan tartják, hogy kétségbeesésében megöli magát.
Gloster grófnak és két fiának történetét, mely párhúzamosan halad Lear és leányainak történetével, s oly művészileg van bele szőve, hogy nem mint egyszerű epizódot, hanem mint a dráma cselekvényének kiegészítő részét kell tekintenünk, Shakspere Sidney Fülöp Arcadiá-jából vette. Itt egy paphlagoniai király szerepel, ki épen úgy, mint Gloster, hitelt ad törvénytelen fia, Plexistus, áskálódásainak a törvényes fiú, Leonatus ellen, s ez kénytelen futás által menteni meg életét. Plexistus ekkor letaszítja atyját a trónról, megvakítja és nyomorba dönti. A boldogtalan apát Leonatus veszi oltalmába, vezetője lesz bújdosásában s megmenti életét, midőn egy magas szikláról le akar ugrani. Eddig tart a hasonlóság. A mi ezután történik, annak semmi köze sincs Edgar és Edmund történetéhez. A korcs Plexistus meg akarja gyilkolni testvérét, de ez ellenáll s szövetségesekre talál; a pontusi király is hadat küld segítségére, a nép fellázad Plexistus ellen és elűzi. A vak király Leonatus fejére helyezi a koronát s abban a pillanatban meghal.
Shakspere életében Lear király az akkori közönség legkedveltebb darabjai közé tartozott, a mit a több negyedrét kiadáson kívül az is bizonyít, hogy ugyan-e tárgyról s ugyan-e czím alatt egy más dráma is jelent meg, kevéssel a valódi Lear után, s ennek népszerűségét akarta a maga számára kizsákmányolni. Alig van a költőnek darabja, mely oly gazdag volna összeütközésekben, mint ez. Mintha megbomlott volna a világ egész rendje, szétszakadnak mind ama kötelékek, melyek az embereket egymáshoz fűzik, a családi, állami, társadalmi életben egyaránt; minden téren ellentétben és harczban állnak egymással az emberek; a kiket a természet és az emberi törvény egymás szeretetére és tiszteletére utal, föltámadnak egymás ellen, az emberi állat lerúgja magáról a békókat, melyeket vallás, állam, polgárosodás, műveltség, emberiesség reá raktak, hogy megférjen hozzá hasonlóival. Az atya eltaszítja gyermekét, a leányok elűzik apjokat és életére törnek, a testvér áskálódik testvére ellen, az atya fia ellen támad, a fiú atyja életére tör, a hitves férje élte ellen leselkedik s életében másnak igéri kezét, a nővérek egymás hatalmára és életére törnek, az uralkodó elűzi hűbéresét, a szolga ura ellen támad és megöli, a pártok harczon kelnek egymás ellen s a külföld fegyverrel avatkozik az ország belső ügyeibe, míg végre az elszabadúlt emberi szenvedélyek zűrzavaros tombolásába beleszól a halál felségszava és csendet parancsol mindenkinek, gonoszaknak és jóknak, hibásoknak és ártatlanoknak egyaránt. Az emberi szenvedélyek e zordon tragédiájának valóban nem lehet más megoldása, mint a melyet, régi forrásaitól s a többi feldolgozásoktól eltérőleg, a költő adott neki; és Shakspere úgynevezett javítói, kik a színházi közönség idegeinek kíméléséből Lear király befejezésének borzalmasságát is enyhíteni óhajtották, (például életben hagyva Cordeliát és a trónra emelve Edgarral, kivel az egész drámán végig szerelmi idyllt sző, s életben hagyva Leart és Kenttel együtt kényelmes kolostori magányban engedve befejeznie életét) nemcsak beavatkozást követtek el a költő felségi jogaiba, hanem bántó disharmoniával fejezték be a szenvedélyek hatalmas hangversenyét. A szavak, melyekkel Kent a szörnyű éjjeli zivatart jellemzi, alkalmazhatók a fellázadt emberi indulatok viharára is, melynek dörgése az egész drámán végig hangzik.
Még a setétség kóbor népe is
Elrémül a zord ég tekintetén
S odvába rejtezik. Mióta férfi lettem,
Tűz áradást, mint ez, ily szörnyű kitörését
A menydörgésnek, s ily vad förgeteg
Dörömbölését, nincs emlékzetem, hogy
Hallottam volna; ember alkata
Nem bír meg ennyi kínt és rémülést.
Lear ábrázolása minden nemzet tragikus szinészeinek legnemesebb becsvágya volt, s a legnagyobb tragikusok, kik Shakspere halhatatlan alakjainak adtak életet, Othello, Macbeth, Hamlett társaságából soha sem hagyták ki Lear király-t. A magyar színpadon már e század második tizedében, 1812-ben, előfordúl; a nemzeti színházban eleinte a fordító neve nélkül adták, később Vajda Péter és Egressy Gábor fordításában. Vörösmarty, ki Julius Caesart már 1839-ben lefordította, a forradalom után, nyéki magányában fogott Lear király-hoz, mely azonban csak halála után, 1856-ban jelent meg, az újabb nemzeti könyvtár kiadóinak költségén. Vörösmarty fordításában foglal helyet Lear király a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában is, s ugyanezt a fordítást használja a nemzeti színház 1870 óta.
Lear és Oedipus! Ez a két nagy képviselője a gyermekeitől megbántott atya haragjának és fájdalmának, az ó- és az újkorban. Mindkettő ellen hálátlanúl feltámadnak gyermekeik, mindkettőt elűzik, nyomorba döntik, mindkettőnek ajkán átokká válnak az áldás szavai. Sophokles és Skakspere, az ó- és az újkor két legnagyobb drámai költője örökítette meg az atyai fájdalom alakjait. De nagy különbség van a kettő között, s e különbség nem csupán a két költő különbsége, hanem a két külön világnézeté, melynek mindegyik kifejezést ad. Oedipusban az ókor pogány világnézete, az elkerülhetetlen végzetben való hit, Learban az újkor keresztény világnézete, az emberi szabad akaratban való hit van kifejezve. Oedipus eszköz az istenek kezében, Lear saját sorsának kovácsa; azért Oedipus átkaiban, melyeket hálátlan fiaira mond, az isteni harag hajthatatlansága és fensége nyilvánúl, s ő maga, eszének épségét megőrizve, teljesített földi hivatásának öntudatával és nyugalmával indúl önként alvilági útjára; Lear átkaiban, melyeket hitszegő leányai ellen szór, a fellázadt harag kitöréseiből kihangzik az egyéni fájdalom hangja és az elkövetett hiba öntudatának vádja; esze nem tud ellenállni ennyi csapásnak és megbomlik, s kétségbeesetten, a legnagyobb fájdalom súlya alatt hal meg. Oedipus megátkozza hálátlan fiait s megjósolja vesztöket, de jó és szeretett gyermekének, Antigonénak halálát nem látja. Ez a fájdalom, a legnagyobb valamennyi közt, Lear számára van fentartva, ki sértett hiúságból eleinte eltaszította kedvelt gyermekét, az egyetlen jót leányai közt, s akkor veszti el, midőn megismerte értékét. Végperczét nem a befejezett szörnyű hivatás öntudata teszi istenileg nyugodttá, mint Oedipusét; hanem az elkövetett egyéni hiba és igazságtalanság önvádja teszi kétségbeejtővé.
Megmenthetném! s örökre oda van.
Cordelia, Cordelia, várj egy kevest. Hah!
Mit mondasz? Mindig nyájas volt szava,
Szelíd és halk – nőben dicső dolog…
…S az én szegény kis
Bolondomat megfojtották. Nincs, oh nincs
Már benne élet. Mért kéne élnie
Patkánynak, ebnek, lónak, ha neked
Lélekzeted nincs. Ó nem fogsz te többé
Eljönni, nem, soha, soha, soha!
Gomboljatok ki kérlek – köszönöm
Látjátok ezt? Nézzétek őt. Nézzétek ajkait,
Ide nézzetek, ide nézzetek.
Így hal meg kétségbeesetten, a vigasz legkisebb sugara nélkül, utolsó perczig üldöztetve öntudatától. A halál valóban megváltás, az egyetlen megoldás reá nézve, az egyetlen kivezető út a szörnyű helyzetből, melyet elkényeztetett akarata teremtett számára. Mily más szavakkal vesz búcsút az élettől Oedipus, kinek végperczét semmi elkövetett hibának emléke sem keseríti meg, mert a mi rosszat tett, nem saját elhatározásából tette, hanem az istenek tették általa.
Menjünk hát, sürget már az istenek jele,
Menjünk halasztás nélkül sírhelyem felé.
Jertek, leányim; én leszek vezéretek
Ez útamon, miként eddig ti voltatok.
Jertek, ne fogjátok kezem; hadd leljem én
Magam fel a szent sírt, hol végzetem szerint
Nyugodni fognak hamvaim e föld alatt…
Megyek, megyek már és bevégzett éltemet
Hades honába rejtem. Kedves idegen!
Szálljon reád, hazádra s népeid fölé
Az ég áldása, és a boldogság ölén
Gondoljatok reám, ki többé nem leszek.
Így indúl végső útjára Oedipus. Mint az istenek kiválasztott eszköze, még halálában is eltér a közönséges emberektől; nem hal meg, nem rothad el teste, nem hamvasztják el földi maradványait; élve száll alá az alvilágba és Theseuson kívül senki sem tudja a helyet, hol elhagyta e földet. Mint egész életében, úgy halálában is valami természetfölötti van, s épen azért búcsúszavai magasztosak ugyan és fölemelik a lelket, de Lear fájdalmának zavaros kitörései, zilált szavai, kétségbeesett halála jobban meghatnak, inkább szívünkhöz szólnak, mert emberiebbek, mert általunk, emberek által jobban megérthetők, mert benne, hibájában úgy, mint szenvedésében, az emberi természetet, minmagunkat látjuk s együtt érzünk vele.
Learban az elkényeztetett emberi akarat tragédiáját látjuk. Az akaratét, mely akkor is megőrzi erejét és igényeit, midőn értelme, ítélete meggyöngűlt s nem tarthatja fenn vele az egyensúlyt. Ez vezeti az igazságtalanságra, melyet Cordelia ellen elkövet s ez bírja azon oktalan tettre, melylyel országát, hatalmát oda adja másik két leányának. A hosszú uralkodás, a fejedelmi mindenhatóság, az udvari tömjén és hízelgés, a föltétlen engedelmesség, melyet egész életén át tapasztalt, – ezek voltak, melyek akaratát elkényeztették, s az aggkortól meggyöngűlt elméje mindezt önmagának, saját személyének és nem a hatalomnak tulajdonította, s elhitette vele, hogy ugyanazon hódolat és tisztelet fogja körülvenni személyét akkor is, ha nem lesz vele összekötve a hatalom varázsa. És midőn mindebben csalódnia kellett, midőn látta, hogy nemcsak leányai fordúlnak ellene, hanem még a szolgák is, elméje nem bírja el a hirtelen fordulatot és megbomlik. Az akadályok, melyeket akarata talál mindenfelé, nem ezt törik meg, hanem gyöngébb részét, az értelmet, s őrültségében még mindig a mindenható király hangján beszél, kinek akarata nem ismer korlátot. De a szenvedések megtisztítják lelkét a salaktól, s a szeszélyes, lobbanékony, zsarnoki Learnél, ki a hízelgést mintegy adó gyanánt rója ki leányaira, sokkal magasabban áll az őrültségéből magához tért, ellenségeinek fogságába esett Lear, a ki megismerte és megbánta hibáját, melyet hatalmának mámorában elkövetett. Egyik legszebb része az a drámának, midőn a vele együtt fogságba esett Cordelia előtt lefesti a boldogságot, mely börtönükben vár reájok, hol menten a világ minden hiú fényétől együtt és egymásnak fognak élni.
…Menjünk a fogságba: ott
Fogunk mi, mint kalitban a madár
Dalolni ketten. Áldásom ha kéred,
Letérdelek s kérem bocsánatod!
Így élünk majd, dallunk, imádkozunk,
És agg regéket mondunk, nevetünk
Az arany lepkéken, s mint mulatkozik
A kóczos nép az udvar hírein,
És közbeszólunk, hogy ki nyer, ki veszt,
Ki van benn vagy künn, és oly rejteményes
Arczot veszünk fel, mintha kémei volnánk
Az isteneknek. Börtönünkben így
Kivárjuk a viszálkodó nagyok
Fondor világát, mely árad s apad
A hold szerint…
Ily áldozatra, oh Cordeliám,
Még isteneink is tömjént gyújtanak.
*
Lamb fivérek: A Lear király meséje
Lear királynak, Britannia királyának három lánya volt: Goneril, Alban herceg felesége; Regan, Cornwall herceg felesége, és Cordelia, aki még lány volt, s Franciaország királya és Burgundia fejedelme vetélkedett a szerelméért, éppen ezért ez idő szerint mindketten Lear király udvarában tartózkodtak.
Az öreg király nyolcvanéves is elmúlt már, megviselte a kor, meg a kormányzás fáradalma, és elhatározta, hogy többé nem vesz részt az államügyekben, hanem minden gondot és bajt ifjabb erőknek ad át, hogy ideje maradjon felkészülni a halálra, amely már nem lehet nagyon messze. E szándékkal hívatta magához három lányát, mert az ő ajkukról akarta megtudni, melyikük szereti őt legjobban, s királyságát olyan arányban akarta szétosztani közöttük, ahogyan a szeretetük megérdemli.
Goneril, a legidősebb kijelentette, jobban szereti apját, mint kimondható, drágább előtte, mint szeme világa, drágább, mint az élet és a szabadság, és elmondott még egy sereg ilyen fogadkozást, csupa olyasmit, amit könnyű színlelni, ha nincs mögötte igazi szeretet, csak néhány magabiztosan kiejtett szó kell hozzá. A király gyönyörűséggel hallgatta, amint lánya maga biztosította őt szeretetéről, mert azt hitte, hogy valóban szívéből jött, s apai gyöngédségének rohamában rá és férjére ruházta hatalmas királyságának egyharmadát.
Aztán második lányát szólította, és megkérdezte tőle, mi mondanivalója van. Regant ugyanabból a kongó ércből gyúrták, mint nővérét, vallomása egy jottával sem maradt el az előző mögött, hanem kijelentette, hogy amit a nővére szólt, az mind semmi ahhoz a szeretethez képest, amellyel ő viseltetik őfelsége iránt, és minden más örömöt halottnak talál, olyan gyönyörűséget okoz neki az, ahogy drága apját és királyát szereti.
Lear király áldotta az eget, hogy ilyen gyöngéd szívű gyermekekkel ajándékozta meg, s Regan tetszetős bizonygatásai után nem tehetett egyebet, mint hogy őt és férjét megajándékozza királyságának egyharmadával, mely kiterjedésre felért azzal a résszel, amelyet már odaadott Gonerilnak.
Aztán legkisebb lányához, Cordeliához fordult, legvégső örömének nevezte, és megkérdezte tőle, mit tud hát ő mondani, mert bizonyosra vette, hogy majd Cordelia is ugyanolyan szeretetteljes szavakkal örvendezteti meg, amilyeneket nővérei elmondtak, sőt úgy gondolta, Cordelia kifejezései majd annyival túláradóbbak lesznek a két idősebb nővér szavainál, amennyivel ő is mindig jobban kegyelte, becézte Cordeliát a másik kettőnél. De Cordelia megcsömörlött testvérei hízelgésétől, tudta, hogy egészen más van a szívükben, mint az ajkukon, látta, hogy mézes-mázos szavaiknak nincs egyéb célja, mint kicsalni az öreg királytól tartományait, hogy ők és férjeik még apjuk életében uralkodhassanak - ezért nem felelt egyebet, csak hogy őfelségét kötelességéhez képest szereti, sem jobban, sem kevésbé.
A királyt felháborította kedvenc lányának ez a látszólagos hálátlansága, s azt kívánta tőle, fontolja meg beszédét, jobbítsa szavait, nehogy szerencséjét megrontsa.
Cordelia erre elmondta apjának, hogy apját látja benne, aki fölnevelte és szerette, ő pedig ezt a tartozást úgy rója le, amint illik és méltó: szereti, engedelmeskedik neki, és mindenek fölött tiszteli. De nem nyithatja száját olyan nagyzoló szavakra, mint nővérei, azt sem ígérheti neki, hogy senki mást ezen a világon nem szeret. Miért mentek férjhez nénjei, ha azt mondják, hogy csak apjukat szeretik? Ő, ha egykor tán férjhez menne, akkor azé lesz majd a fél szerelme, gondja és tartozása, akivel jegyet váltott; úgy, mint nénjei, hogy csupán atyját szeresse - férjhez sem megy.
Cordelia komolyan szerette öreg apját, majdnem olyan túlzóan, mint ahogyan nővérei állították magukról, és ezt nyíltan meg is mondta volna bármikor máskor lányhoz illőbb, szeretőbb szavakkal, mindezek nélkül a fenntartások nélkül, amelyek valóban kissé hálátlanul csengtek; de nővéreinek ravaszul hízelgő szavai után, amikor látta, milyen szertelen jutalmat nyertek ezekkel a hízelgésekkel, úgy gondolta, az a legillőbb eljárás, hogy hallgat és szeret. Ez felülemeli érzelmeit a számítás gyanúján, s tanúságot tesz arról, hogy ő is szeret, de nem a nyereségért, s minél kevésbé mutatós a fogadkozása, mint nővéreié, annál igazabb és őszintébb.
Ez a nyílt beszéd, amit Lear király büszkeségnek nevezett, annyira felbőszítette az öreg uralkodót - aki mindenkor, még élete delén is sokszor volt szeszélyes és indulatos, most pedig az aggkori gyermetegség annyira elhomályosította értelmét, hogy nem tudta megkülönböztetni az igazságot a hízelgéstől, sem pedig a tarkára festett beszédet a szívből jövő szavaktól -, hogy sértődött dühében visszavonta királyságának megmaradt és Cordelia részére fenntartott harmadát, elvette tőle, és egyenlő arányban felosztotta a két idősebb nővér és férjeik, Alban és Cornwall herceg között. Ezeket magához szólította, s valamennyi udvari emberének színe előtt fejedelmi koronát adományozott nekik, s kettejükre ruházott minden jövedelmet, uralkodást és végrehajtó hatalmat, ő maga csak a király nevét tartotta meg, egyébként lemondott királyságról, de azzal a kikötéssel, hogy megtart magának kíséretül száz lovagot, és ezekkel együtt havonta felváltva két lánya palotájában kap ellátást.
Királyságának e fonák felosztása - melyet csöppet sem a józan ész tanácsolt, hanem sokkal inkább a szenvedély - egész udvarát álmélkodással és szorongással töltötte el, de senkinek sem volt bátorsága ahhoz, hogy odaálljon a király és fellobbant haragja közé, csak Kent gróf szólt egy jó szót Cordeliáért, erre azonban a szenvedélyes Lear király halálbüntetés terhe mellett megtiltotta neki, hogy beszéljen, de a jó Kentet nem lehetett elriasztani. Mindig hűséges volt Lear királyhoz, akit tisztelt, mint uralkodóját, szeretett, mint az édesapját, s úgy követett, mint mesterét; életét eddig is csak zálognak tartotta a király ellenségei számára, s kockára merte tenni, amikor Lear király megmentéséről volt szó. És most, amikor Lear király volt legnagyobb ellensége önmagának, a királynak ez a hűséges szolgája most sem feledkezett meg régi elveiről, hanem férfiasan szembeszállt Lear királlyal, hogy jót tegyen vele, és csak azért volt hozzá udvariatlan, mert Lear király elvesztette az eszét. Leghűségesebb tanácsosa volt a királynak az elmúlt időkben, és most is azért könyörgött neki, lásson jobban, engedje, hogy ő legyen a szeme világa, kövesse az ő tanácsát, mint ahogy már sok nehéz ügyben megtette és hozza helyre tüstént legjobb belátása szerint ezt az undok elhirtelenkedést, mert életét teszi rá, hogy Lear király ifjabb lánya nem szereti őt kevésbé, s nem is mind léha szív, kinek halk szózatát a puszta padló vissza nem veri. Amikor a hatalom a hízelkedésnek bókol, ott a becsület nyíltsággal tartozik. Ami pedig Lear király fenyegetését illeti, mit is árthat az neki, akinek élete amúgyis a király szolgálatára áll? Semmilyen fenyegetés nem tarthatja vissza a kötelességet attól, hogy szót emeljen.
A derék Kent gróf független becsületessége csak még jobban felszította a király haragját, és mint az őrjöngő beteg, aki megöli orvosát, és halálos nyavalyáját szereti, száműzte hűséges szolgáját, s csak öt napot adott neki arra, hogy megtegye előkészületeit az utazásra, mert ha a hatodik napon gyűlölt személyét a brit királyságban megtalálják, ez a perc a halála lesz. Kent pedig elbúcsúzott a királytól, és azt mondta, hogyha a király jobbnak látja így viselkedni, akkor száműzetés volna otthon maradnia. Mielőtt elment, az istenek oltalmába ajánlotta Cordeliát, a drága szűzet, aki olyan jogosan érzett, és olyan bölcsen beszélt, s csak azt kívánta, hogy a két idősebb nővér nagyhangú beszédeinek megfeleljenek a szeretet tettei, aztán elindult, amint mondta, hogy öreg lábakkal új országba menjen.
Erre aztán beszólították Franciaország királyát és Burgundia fejedelmét, hogy meghallják Lear király elhatározását legkisebb lánya felől, és tudassák, továbbra is kérik-e még Cordelia kezét, most, amikor elvesztette apja kegyét, és nincs semmi vagyona, ami ajánlaná, csak saját személye. Burgundia fejedelme elállt a házasságtól, nem volt hajlandó feleségül venni ilyen feltétellel, de a francia király, amikor megtudta, miféle hiba miatt vesztette el Cordelia apjának szeretetét, hogy csak természetének lassúsága miatt, mert nem volt képes nyelvét olyan hízelgésre fogni, mint nővérei -, kézenfogta a fiatal lányt, kijelentette, hogy erénye olyan hozomány, mely többet ér egy királyságnál, kérte Cordeliát, búcsúzzon el nővéreitől és apjától - akármilyen szeretetlen is volt az apja -, és jöjjön vele, legyen az ő hitvese és a szép Franciaország királynője, mert szebb tartományok fölött uralkodhatik, mint nővérei. Burgundia fejedelmét megvetésében »vizes hercegnek« nevezte, mert szerelme az ifjú hajadon iránt perc alatt úgy elfolyt, mintha víz lett volna.
Cordelia aztán könnyes szemmel búcsúzott el nővéreitől, s arra kérte őket, szeressék nagyon apjukat, s váltsák be fogadkozásukat, ők azonban mérgesen azt felelték, ne írjon nekik elő semmit, ők ismerik kötelességüket, hanem járjon ura kedvében, ki - mint ahogy gúnyosan kifejezték magukat - a szerencse kolduskenyeréhez juttatta. Cordelia elindult, nehéz szívvel, mert ismerte nővéreinek ravaszságát, és jobb kezekre szerette volna bízni apját, mint amilyenekben otthagyta.
Alighogy Cordelia elment, nővéreinek ördögi hajlamai kezdtek valódi színükben megmutatkozni. Még végére sem ért az első hónap, melyet Lear király megegyezésük szerint legidősebb lányánál, Gonerilnál akart tölteni, az öreg király kezdte észrevenni a különbséget az ígéret és a teljesítés között. Ez a nyomorult nő megkapott mindent, amit apja elajándékozhatott, a koronát is a fejéről, de most zúgolódni kezdett még a királyságának kis maradványai ellen is, melyeket a király fenntartott magának, mert képzelgésének tetszett az a gondolat, hogy még mindig király. Goneril látni sem bírta sem apját, sem apja száz lovagját. Valahányszor apjával találkozott, mindig összeráncolta szemöldökét, s ha az öregember beszélni szeretett volna vele, betegséget színlelt, vagy akármit, csak hogy látnia se kelljen apját. Nyilvánvaló volt, hogy apja öregkorát fölösleges tehernek érezte, kíséretét szükségtelen tékozlásnak. Nemcsak hogy most már ő maga sem igen fejezte ki kötelességét apja iránt, hanem példájáról, sőt talán titkos utasításaitól is felbuzdulva, még a szolgái is tüntetően elhanyagolták Lear királyt, és vagy nem voltak hajlandók parancsait teljesíteni, vagy még megvetőbben úgy tettek, mintha nem is hallanák. Lear királynak végül is észre kellett vennie, hogy lánya viselkedése megváltozott, de amennyire csak tudta, szemet hunyt ez előtt, mint ahogy az emberek általában nem szívesen hiszik el azokat a kellemetlen következményeket, amiket saját tévedésük és makacsságuk idézett elő.
Az igazi szeretetet és hűséget épp annyira nem lehet elidegeníteni, ha rosszul bánnak vele, mint amennyire az álnokságot és a szívtelenséget sem lehet kiengesztelni, ha jól bánnak vele. Ez nyilvánvalóan kitűnik a derék Kent gróf példájából: Lear király ugyan száműzte, és Kent életét kockáztatta, ha megtalálják Britanniában, mégis úgy döntött, hogy ott marad, és elvállal minden következményt, ameddig van rá lehetőség, hogy hasznára lehet urának, királyának. Ebből látható, milyen silány fortélyokra és alakoskodásokra szorul néha a szegény hűség, de semmit sem tekint alantasnak vagy méltatlannak, ha szolgálatot tehet ott, ahol kötelezettséget érez! Ez a derék gróf szolgának öltözött, levetett minden pompát és előkelőséget és felajánlotta szolgálatait a királynak, aki nem ismerte fel ebben az álruhában, megtetszett neki az ismeretlen szolga válaszainak nyíltsága, vagyis inkább az a nyerseség, amelyet a király iránt tanúsított. Ez a nyerseség egészen más volt, mint az a sima, olajos hízelgés, amelytől Lear királynak épp elég oka volt megundorodnia, minthogy láthatta lányainál, mi jár együtt ezzel a hízelgéssel. Az alkut hamar megkötötték, Lear szolgálatába fogadta Kentet Caius néven - mert most így nevezte magát -, és nem is gyanította, hogy ez a szolga az ő hajdani legkedvesebb embere, a hatalmas és előkelő Kent gróf.
Ez a Caius hamarosan módot talált arra, hogy megmutassa hűségét és szeretetét királyi ura iránt, mert amikor Goneril udvarmestere még aznap tiszteletlen volt Lear királyhoz, s szemtelenül fintorgott rá és pimaszul válaszolt, amire kétségkívül titkon úrnője is bátorította -, Caius nem tudta elviselni, hogy ilyen nyilvánosan megsértsék a király felségét, nem sokat teketóriázott, hanem gáncsot vetett neki, és a modortalan szolgát berakta a kutyaólba, Lear király pedig e barátságos szolgálatáért egyre inkább megszerette.
De nem Kent volt Lear király egyedüli barátja. A maga helyzetének megfelelően, s amennyire ilyen jelentéktelen személyiség kimutathatja szeretetét, a szegény udvari bolond, azaz tréfacsináló, aki a palotában lakott, ameddig Lear királynak volt palotája, mert abban az időben az volt a szokás, hogy királyok és magasrangú személyiségek bolondot tartottak, legalábbis így nevezték, hogy komoly ügyeik után elmulattassa őket - szóval ez a szegény bolond ragaszkodott Lear királyhoz azután is, hogy elajándékozta a koronáját, s szellemes mondásaival ébren tartotta a király jókedvét, bár nem állhatta meg, hogy néha tréfát ne űzzön urából, amiért olyan oktalan volt, hogy odaadta koronáját és mindenét lányainak. Ilyenkor aztán, mint ahogy rímelgetve kifejezte magát:
Szilaj gyönyörtől sírtak ők,
Én dallék a bánat miatt,
Hogy ily király e bohók között
Bújóskát játszogat.*
Ez a becsületes bolond bőviben volt az ilyen kusza mondásoknak, daltöredékeknek, és magának Gonerilnak a jelenlétében is sok keserű gúnyban, elevenbe vágó tréfában öntötte ki szívét. Így például egyszer a királyt az ökörszemhez hasonlította, amelyik a kakukkfiókát mindaddig táplálja, míg végre az szegény fejét bekapja és megeszi. Azt is mondta, hogy a szamár bezzeg megérzi, mikor a szekér húzza a lovat - azt akarta ezzel mondani, hogy Lear király lányai, akiknek hátul kellene járniuk, most apjuk elé kerültek -, s hogy Lear király nem Lear király többé, hanem csak Lear király árnyéka. Ezért a szabadszájúságáért aztán egyszer-kétszer meg is fenyegették azzal, hogy megkorbácsolják. Lear király persze most már kezdte észrevenni a hidegséget és tisztelethiányt, de ennek a hiszékeny, elvakult apának nemcsak ezt kellett elszenvednie méltatlan lányától: Goneril most már nyíltan megmondta neki, hogy apját mindaddig nem látja szívesen palotájában, ameddig az öreg király ragaszkodik hozzá, hogy száz lovagból álló kíséretet tartson, mert ez a kíséret fölösleges fényűzés, csak arra jó, hogy ricsajjal és lakomázással töltse be az ő udvarát; ezért arra kérte apját, csökkentse kíséretének számát, ne tartson maga mellett csak öreg embereket, olyanokat, mint ő maga, akik illenek vénségéhez.
Lear király eleinte nem akart hinni szemének és fülének, nem tudta elhinni, hogy saját lánya beszél hozzá ilyen szívtelenül. Nem tudta elhinni, hogy lánya, aki koronát kapott tőle, most kíséretét igyekszik megcsonkítani, és sajnálja tőle azt a tiszteletet, ami megilleti öreg korát. De amikor Goneril továbbra is megfeledkezett kötelességéről, és ragaszkodott kéréséhez, az öregember olyan haragra gerjedt, hogy átkozott sárkánynak nevezte, azt mondta róla, hogy hazudik, és valóban hazudott is, mert a száz lovag csupa válogatott viselkedésű, ritka jellemű férfi volt, értették tisztük minden részletét, s egyáltalában nem volt szokásuk a ricsajozás és lakomázás, ahogy Goneril mondta. Megparancsolta továbbá, nyergeljék fel lovait, mert száz lovagjával együtt másik lányához, Reganhoz akar menni; aztán a hálátlanságról beszélt, erről a márványszemű ördögről, amely ha gyermekben lakik, utálatosabb a tenger szörnyénél. És elátkozta legidősebb lányát, Gonerilt, hogy hallani is rettenetes volt: azt kívánta, sohase legyen gyermeke, vagy ha lesz, hát azért éljen, hogy visszafizesse anyjának azt a gúny és megvetést, amit Goneril tanúsított apja iránt, hadd érezze, hogyha az ember gyereke hálátlan, az élesebben fáj, mint a kígyó foga. Goneril férje, Alban herceg mentegetőzni kezdett, nehogy Lear király azt hihesse, neki is része van ebben a gonoszságban, de Lear király végig sem hallgatta, hanem dühében megnyergeltette lovait, s kíséretével együtt elindult Regannak, másik lányának palotája felé. És Lear király azt gondolta magában, milyen kicsinek látszik most Cordelia hibája - ha ugyan hiba - testvére bűnéhez képest, és erre sírni kezdett, aztán meg elszégyellte magát, hogy olyan teremtmény, mint Goneril, annyira megrendítette férfiasságát, hogy megríkatta.
Regan és férje pompázó udvartartás közepette éltek palotájukban, és Lear király előre küldte szolgáját, Caiust, egy levéllel a lányához, hogy készüljön fel a fogadására, ő maga pedig kíséretével követte Caiust. De úgy látszik, Goneril megelőzte atyját, ő is levelet küldött Regannak, apját szeszélyességgel és mogorvasággal vádolta, s azt tanácsolta testvérének, ne is fogadja be apjukat olyan nagy kísérettel, amilyet magával hoz. Ez a futár egyidőben érkezett Caiusszal, találkozott is vele, és ki más volt, mint Caius régi ellensége, az udvarmester, akit Caius az ólba vágott, amiért pimaszul viselkedett Lear királlyal. Caius nem állhatta ennek a fickónak a tekintetét, gyanította is, hogy mi járatban van, ezért elkezdte gúnyolni és ki is hívta párbajra, s amikor ezt a fickó visszautasította, Caius becsületes indulatának hevében alaposan megverte, amit ilyen bajkeverő és gonosz üzenetek hordozója meg is érdemelt. Ez azonban eljutott Regannak és férjének fülébe, s elrendelték, hogy Caiust kalodába zárják, bár apjuknak, a királynak volt a követe, s mint ilyennek, joga volt a legnagyobb tisztelethez. Így aztán, amikor a király belépett a kastélyba, a legelső, akit meglátott, hűséges szolgája, Caius volt, amint éppen e gyalázatos helyzetben ült.
Ez persze rossz előjele volt a rá váró fogadtatásnak, de még rosszabb is következett, amikor lánya és veje után érdeklődött, s azt mondták neki, hogy a herceg és felesége egész éjjel utazott, ezért nem fogadhatják apjukat, és amikor végül Lear király határozottan és dühösen ragaszkodott hozzá, hogy látni akarja őket, kijöttek üdvözlésére, de ki mást látott társaságukban, mint a gyűlölt Gonerilt, aki eljött, hogy elmondja saját történetét, és testvérét atyjuk, a király ellen uszítsa.
Ez a látvány nagyon felizgatta az öreg embert, s méginkább az, hogy Regan kézen fogta Gonerilt, mire Lear király megkérdezte Gonerilt, nem szégyelli-e magát, ha apjának fehér szakállára tekint? Regan azonban azt tanácsolta apjának, menjen haza Gonerillal, éljen nála békében, bocsássa el fele kíséretét és kérjen bocsánatot Goneriltól, mert ő már öreg, nincs benne kellő megfontoltság, ezért szükséges, hogy olyanok vezessék és kormányozzák, akik megfontoltabbak nála. Lear király azt felelte, hogy fonák dolog volna, ha térdre kellene borulnia, és saját lányához könyörögnie táplálékért és ruháért, elsorolta érveit az ilyen természetellenes függőséggel szemben, s kijelentette: eltökélt szándéka, hogy sohasem tér vissza Gonerilhoz, hanem ittmarad Regannál száz lovagjával együtt, mert - úgy mondta - Regan nem felejtette el fél országát, amit jegydíjul adott neki, hiszen az ő tekintete nem olyan vad, mint Gonerilé, hanem szelíd és kedves. Azt is mondta, mintsem hogy visszatérjen Gonerilhoz fele kíséretével, inkább átmegy Franciaországba, és valamilyen nyomorult évdíjat kér a francia királytól, aki legkisebb lányát feleségül vette minden hozomány nélkül.
De csalódott, ha szeretőbb bánásmódot várt Regantól, mint amilyet Goneril részéről tapasztalt. Mintha csak felül akarná múlni nővérének gyermeki hálátlanságát, kijelentette Regan, hogy úgy gondolja: ötven lovag is túl sok ahhoz, hogy Lear királyt szolgálják - huszonöt is elegendő. Ekkor Lear király szinte megtört szívvel fordult Gonerilhoz, s azt mondta, hogy vele megy, mert hiszen az ő ötvene kétszerte huszonöt, s így szeretete is kétannyi, mint Regané. De erre meg Goneril szabadkozott, és azt mondta, mi szükség, hogy huszonöt is kísérje? Vagy tíz? Vagy akár öt? Ha egyszer az ő szolgái vagy húga szolgái is ápolhatják? Így ez a két gonosz lány szinte versengett egymással, melyikük tud kegyetlenebb lenni öreg apjukhoz, aki olyan jó volt hozzájuk, apránként meg akarták őt fosztani egész kíséretétől s mindattól a tisztelettől - elég kevés maradt neki, aki valaha egy királyság fölött uralkodott -, amit meghagytak neki annak jeléül, hogy valaha király volt! Persze a ragyogó kíséret nem fontos a boldogsághoz, de királyból koldussá lenni, millióknak parancsolni, azután egy szál kísérő nélkül maradni - nehéz változás; és nem is annyira az hasított ennek a szegény királynak a szívébe, hogy mit fog szenvedni kíséret nélkül, mint inkább lányainak az a hálátlansága, hogy megtagadják tőle a kíséretet. Annyira, hogy a két nővér szeretetlensége és az a gyötrelem, hogy olyan ostobán szétosztott egy királyságot - kezdte megzavarni ép eszét, és mialatt beszélt, maga sem tudta mit, bosszút esküdött e természetből kivetkezett banyák ellen, mégpedig olyan példás bosszút, amitől megretten az egész föld.
Miközben így elhalmozta őket üres fenyegetésekkel, amiket gyönge karja sohasem tudott volna beváltani, leszállt az éj mennydörgő viharral, villámmal és esővel, és mert lányai továbbra is kitartottak elhatározásuk mellett, hogy nem engedik be kíséretét, Lear király előparancsolta lovait, és inkább nézett szembe a szabad ég alatt a vihar dühöngésével, mint hogy egy födél alatt maradjon ezekkel a hálátlan lányokkal. Azok pedig azt mondták, hogyha akaratos emberek maguk okoznak bajt maguknak, ez az ő igazságos büntetésük, eltűrték, hogy apjuk ilyen állapotban elmenjen, s nyugodtan bezárták mögötte a kaput.
Vad szél fújt, az eső és vihar növekedett, amikor az öreg ember elrohant, hogy megküzdjön az elemekkel, mert azok sem olyan durvák, mint lányainak gonoszsága. Körös-körül sok mérföldnyire alig akadt egy bokor, s itt a pusztán, szemben a vihar dühével a sötét éjszakában, bolyongott Lear király, és dacolt a széllel és mennydörgéssel; rászólt a szélre, hogy fújja be a földet a tengerbe, vagy dagassza meg a tenger hullámait, amíg elárasztják a földet, és nyoma sem marad annak a hálátlan állatnak, ami az ember. Az öreg királynak már nem volt más társa, csak a szegény bolond, aki még mindig vele maradt, és vidám ötleteivel igyekezett tréfát űzni a balsorsból, azt mondta, hogy pajkos egy éjszaka az úszásra, s a király jobban tenné, ha bemenne és lánya áldását kérné:
Kinek csak egy kis esze van,
Ejh-hajh, mi annak zápor s szél!
Elégli sorsát, mert eső,
Az napról napra esdegél*
és esküdözött, derék egy éjszaka ez ahhoz, hogy lehűtse egy úrhölgy büszkeségét.
Ilyen szegényes kíséretben volt ez a hajdan nagy uralkodó, amikor rátalált örökké hű szolgája, a most Caiusszá változott, derék Kent gróf, aki mindig nyomon követte, bár a király nem ismerte fel, hogy ő a gróf. Így szólt Lear királyhoz:
- Ó, uram, te vagy? Kik az éjszakát kedvelik, nem kedvelnének ilyen éjszakát. Ez a szörnyű vihar búvóhelyükre űzte a vadállatokat. Az ember alkata nem bír meg ennyi kínt és rémülést.
De Lear király rápirított Kentre, és azt mondta, hogy ahol nagyobb betegség fészkel, ott a kisebb alig érezhető. Ahol nyugodt a lélek, kényes ott a test, de az ő lelkében a fergeteg minden érzetet elvett érzékeitől, kivéve azt, ami ott szorul szívében. Aztán a gyermeki hálátlanságról beszélt, s azt mondta, olyan ez, mintha a száj megmarná a kezet, amiért táplálékot ad neki, mert a gyermeknek a szülő jelenti a kezet, a táplálékot és egyáltalában mindent.
De a derék Caius kitartott kérései mellett, hogy a király ne maradjon kint a szabad ég alatt, és végül is rábeszélte őt, térjen be a pusztán egy kis nyomorult kunyhóba. A bolond lépett be elsőnek, de rémüldözve visszahőkölt, és azt mondta, hogy kísértetet látott. Mikor a kunyhót megvizsgálták, kiderült, hogy ez a kísértet nem más, csak egy szegény őrült koldus, aki ebbe az elhagyott kunyhóba mászott menedékért, s ördögökről beszélt, ezzel ijesztette meg a bolondot. Azok közül a szegény holdkórosok közül való volt, akik vagy tébolyultak, vagy úgy tesznek, mintha azok volnának, mert ezzel több irgalmat csikarhatnak ki a szánakozó falusi emberekből. Bejárják a vidéket, szegény Tamásnak nevezgetik magukat, azt szokták mondani: »ki ad valamit szegény Tamásnak?« -, és tűket, szögeket és rozmaringtöviseket szúrnak karjukba, hogy véreztessék. Ilyen ijesztő dolgokkal, részint imákkal, részint eszelős átkokkal hatják meg vagy ijesztik meg a rudatlan falusiakat, akik aztán alamizsnát adnak nekik. Ilyesféle volt ez a szegény fickó is, és amikor a király meglátta őt ilyen nyomorult állapotban - egyéb sem takarta meztelenségét, csak egy vászondarab az ágyékán -, meg volt róla győződve, hogy ez a fickó is valamilyen apa, aki mindenét odaadta lányainak és ilyen állapotra jutott, mert úgy gondolta, egyéb sem hozhat valakit ilyen nyomorult helyzetbe, csak az, ha gonoszak a lányai.
Ebből és sok más ilyen zavaros beszédből a jó Caius egyszerre világosan látta, hogy Lear király elvesztette ép eszét, és lányainak rossz bánásmódja valóban megtébolyította. Most aztán az érdemes Kent gróf hűsége sokkal fontosabb szolgálatokban is megmutatkozhatott, mint amikre eddig alkalma nyílt. A király néhány rendíthetetlen hívének segítségével ugyanis királyi urának személyét virradatkor Dover várába szállították, mert neki, Kent grófnak leginkább itt voltak barátai, itt nyomott a latban legtöbbet a szava; ő maga pedig hajóra szállt Franciaország felé, Cordelia udvarába sietett, s ott olyan megható szavakkal adta elő Cordeliának királyi apja szánalmas helyzetét, és olyan élénk színekkel ecsetelte nővérei embertelenségét, hogy ez a jó és gyöngéd lány könnyezve kérlelte férjét, a királyt, engedje meg neki, hogy hajóra szálljon Anglia felé, és adjon neki elegendő katonát ahhoz, hogy leverje ezeket a kegyeden lányokat és férjeiket, és újra trónjára helyezhesse apját, az öreg királyt. Férje teljesítette kérését, ő pedig elindult, és királyi hadseregével Doverben partraszállt.
Lear királynak sikerült elszöknie őreitől, akiket a jó Kent gróf rendelt mellé, hogy gondot viseljenek rá tébolyában. Néhány ember Cordelia seregéből ráakadt, amint éppen Dover közelében bolyongott a mezőn, szánalmas állapotban, őrjöngve, magában hangosan dalolva, koronával a fején, amit ő maga font magának szalmából, csalánból és a búzamezőn szedett gizgazból. Cordelia szívből vágyódott rá, hogy meglássa apját, de az orvosok tanácsára elhalasztotta ezt a találkozást mindaddig, amíg alvással és gyógyfüvek hatásával nyugodtabb eszméletre nem térítik. Cordelia minden aranyát és ékszerét odaígérte ezeknek az ügyes orvosoknak, ha meggyógyítják a királyt, és segítségükkel Lear király csakhamar olyan állapotba jutott, hogy megláthatta lányát.
Megható látvány volt a találkozás az apa és lánya között; látni, hogyan küzdött az öreg királyban az öröm, hogy még egyszer megláthatja valaha legkedvesebb gyermekét, s a szégyen, hogy ebben a gyermeki jóságban éppen az részesíti őt, akit olyan kis hibáért tagadott ki. Ez a két szenvedély küzdött benne a betegség maradványaival, s ez néha annyira összezavarta félőrült agyát, hogy alig emlékezett rá, hol van, vagy ki az, aki olyan kedvesen csókolgatja őt, és szól hozzá, ilyenkor aztán arra kéne a körülötte állókat, ne nevessék ki, ha azt hiszi, hogy ez az úri hölgy az ő lánya, Cordelia. Aztán látni őt, amikor térdreborult, hogy bocsánatot kérjen lányától, ő pedig, a jóságos hölgy, szintén letérdelt, hogy áldást kérjen apjától, és azt mondta neki, nem illik hozzá, hogy térdeljen, az az ő kötelessége, mert hiszen ő Lear király lánya, az ő hű és igazi lánya, Cordelia! Aztán megcsókolta apját, hogy - így mondta - lecsókolja róla nővéreinek minden gonoszságát, és azt mondta róluk, szégyellhetik magukat, hogy öreg, fehérszakállú édesapjukat kiűzték a hideg éjszakába, amikor az ellenség kutyáját is, még ha meg is marta volna - ilyen szépen fejezte ki magát - tüze mellé bocsátotta volna olyan éjszakán. Aztán elmondta apjának, hogyan jött át Franciaországból azért, hogy segítséget hozzon neki, Lear király pedig azt felelte, hogy Cordeliának felejtenie kell, és meg kell bocsátania neki, mert ő már öreg és bohó, és azt sem tudja, mit cselekszik; Cordeliának bizonyára nagy oka volna arra, hogy ne szeresse őt, nővéreinek azonban semmi okuk sem volt erre. De Cordelia azt felelte, hogy neki sincs semmi oka, és nénjeinek sem volt.
Hagyjuk hát ezt az öreg királyt szerető és kötelességtudó lányának védelmében. Cordeliának és orvosainak végül is sikerült alvás és orvosságok segítségével nyugalomra hangolni a zavaros és kusza indulatokat, amelyeket másik két lányának kegyetlensége lelkében viharrá fokozott. Térjünk vissza ezekhez a kegyetlen lányokhoz, és mondjunk róluk is egy-két szót.
A hálátlanságnak e szörnyetegeitől, akik olyan álnokul viselkedtek saját öreg apjukkal, azoktól azt sem lehetett elvárni, hogy férjeikhez hívebbek lesznek. Hamar beleuntak abba, hogy akár látszólagosan is tiszteletet és szeretetet tanúsítsanak irántuk, és nyíltan kimutatták, hogy más férfi felé fordultak szerelmükkel. Véletlenül úgy esett, hogy bűnös szerelmük tárgya ugyanaz a személy volt, Edmund, az elhunyt Gloster gróf természetes fia. Árulásával sikerült neki kitúrni az örökségből és grófságból Edgar bátyját, a jogos örököst, és gonosz cselszövéseivel elérte, hogy most ő maga volt a gróf. Gonosz ember volt, méltó arra, hogy olyan gonosz teremtések szeressenek bele, mint Goneril és Regan. Amikor Cornwall herceg, Regan férje, éppen ebben az időben meghalt, Regan azonnal kinyilatkoztatta azt a szándékát, hogy férjhez megy Gloster grófhoz, ez viszont felébresztette nővérének féltékenységét - ez a gonosz gróf ugyanis különböző alkalmakkor neki éppúgy szerelmet vallott, mint Regannak. Goneril talált rá módot, hogy méreg segítségével eltegye nővérét láb alól, de ármányait leleplezték, s férje, Alban herceg börtönbe zárta ezért a tettéért is, meg azért is, mert fülébe jutott Regan bűnös szenvedélye a gróf iránt. Goneril a csalódott szerelemnek és haragnak hirtelen rohamában véget vetett saját életének. Így hát a mennyei igazságszolgáltatás végül is utolérte ezeket a gonosz lányokat.
Miközben mindenkinek a szeme ezen az eseményen csüngött, s megcsodálták azt az igazságszolgáltatást, amely megnyilvánult megérdemelt halálukban, ugyanezeket a szemeket hirtelen más látvány vonta el, hogy megcsodálják ugyanannak a hatalomnak rejtelmes útjait, a fiatal és erényes lánynak, Cordeliának mélabús sorsában - pedig úgy látszott, mintha az ő jótettei szerencsésebb véget érdemeltek volna. De szomorú igazság, hogy az ártatlanság és a jámborság nem mindig jár eredménnyel ezen a földön. Az a hadsereg, amit Goneril és Regan küldött ki a gonosz Gloster gróf parancsnoksága alatt, diadalt aratott, és Cordelia börtönben halt meg ennek az elvetemült grófnak az ármányai folytán, aki nem szívesen látta, hogy bárki is közte és a trón között áll. Így hát az ég ifjúkorában magához vette ezt az ártatlan hölgyet, miután a gyermeki kötelességtudás csodálatos példáját mutatta meg benne a világnak. Lear király nem sokkal élte túl kedves lánya halálát.
Mielőtt meghalt, a jó Kent gróf, aki mindig öreg ura mellett maradt, lányainak legelső méltatlanságától kezdve hanyatlásának e szomorú korszakáig - igyekezett megértetni vele, hogy ő ugyanaz, aki Caius név alatt követte, de Lear fájdalomtól megzavarodott agya ebben az időben már sehogyan sem tudta felfogni, hogyan lehetséges ez, és hogyan lehet Kent és Caius ugyanaz a személy; így hát Kent nem akarta fölöslegesen zavarni most már ilyen kimagyarázkodásokkal, s amikor Lear király hamarosan meghalt, a királynak ez a hűséges szolgája az öreg kortól is, meg öreg királyának meggyötrése fölött érzett bánatában is, rövidesen követte a sírba.
Hogyan érte utol az ég ítélete a gonosz Gloster grófot, akinek árulásait fölfedték, és őt magát párviadalban leszúrta fivére, a jogszerinti gróf; hogyan lépett Britannia trónjára Lear király halála után Goneril férje, Alban herceg, aki ártatlan volt Cordelia halálában, és sohasem bátorította feleségét apjával szemben elkövetett aljasságaira -, mindezt szükségtelen itt elmesélni. Lear király és három lánya meghalt, márpedig történetünk csak az ő sorsukkal foglalkozott.
