Kőműves Kelemen --------------- Már hat napja raktuk. Mit tud rágni az emberen hat ilyen nap! -- a köveket úgy fogtam meg, s raktam a helyükre, mintha simogatással, lapogatással kellene megóvni az összedűléstől. S tudtam, hogy úgysem óvom meg. -- Jobb, ha hazamegyünk -- mondta Izsák naponta harmincszor is. Olyan volt ez már nála, mint másnál a káromkodás. A fogát szívta és nyújtotta, keservesítette a szavakat: joobb, ha haazamegyünk, úúgyis a fene eszi az egészet... -- Máté még káromkodott is, abba-abbahagyva a kőrakást. -- Kelemen, hogy is van ezzel a várral, hát átok ül ezen a vidéken. Nem tudjátok? Itt hagyta egy asszony a gyerekét az erdőben. Elpusztult, megették a farkasok. S mikor jött a negyedik haszontalan nap meg az ötödik meg a hatodik, s Izsák egyre szaporábban mondogatta a hazamenést, s Máté egyre nehézkesebben nyögve hagyogatta abba a kövek emelgetését -- a szentségit, hát sohasem lesz már ennek vége --, akkor mégis kellett történni valaminek. Raktuk a falakat, s dőltek azok. Éjszaka a robajra ébredtünk: hogy megint dől -- s ebéd közben arra fordult ki a szánkból a falat: hogy megint dől. S néztük, csak néztük a környéket, köveket meg erdőt, s gondoltunk szellemekre, itt hagyott asszonyra, meg arra, hogy mi lesz ezután. -- Valami majd csak történik -- mondta Boldizsár, s epeömlést kellett az embernek kapni, ha ránézett: meghízott a hat nap alatt. -- Hogy csinálod? Mi elsorvadunk bele, te meg gömbölyödsz. Máté azt morogta, hogy Boldizsár maga az ördög -- de nem látszott olyan igazi, szarvas, patás, sallangos ördögnek. Még csak kese-képű, szikkadt Mefisztónak se, aki az agyában befelé viseli a szarvait -- ha ördög, hát elhájasodott, elgazduramosodott ördög --, gondoltam a hatodik napon este, amikor Boldizsár azt javasolta, hogy valamit csak kéne tenni. Hát kéne. De ő már tudta is, hogy mit. S beszélt, beszélt, hogy a rontást el kell űzni a vidékről, lélekkel kell megtámasztani a falakat; rossz lélek dönti, jó lélek támogassa. -- Hisz benne van a mi jó lelkünk, napok óta már csak hálni jár belénk. De hálásra is odaadnánk, csak ne omolna a fal. Csak kő maradjon kövön. Hát csak hallgattuk, s figyelmesen néztük Boldizsárt, ő meg minket: hogy ki mit forgat a fejében? S harapott a szalonnából: egy asszony vétke -- mondta --, rossz asszonyé... Hát egy jó asszonynak kell kiigazítani. -- No hiszen -- gondoltam s velem a többiek is, Máté még a káromkodást is abbahagyta -- mióta építik asszonyok a várat? -- De nem úgy -- mondta Boldizsár. S elmondta, hogy jó lélek kell a falba, asszonyt kell beleépíteni. Az majd tartja belülről. S néztük, mint bolondot, hogy honnan vegye az ember az asszonyt, meg melyik bolond engedi, hogy befalazzák. De beszélt Boldizsár, s a többieknek egyre elborult a képe -- hij, mondta Izsák -- azanyád, vakarta a tarkóját Márton --, s láttam, hogy baj lesz már. Láttam, s szóltam is: Menj, te Boldizsár, szamarakat beszélsz. Hogy a saját feleségünket falazzuk a falba? -- Nem -- mondta Boldizsár --, csak egyet. A legelsőt -- S ezt rágták már a többiek is, látszott a szemükön meg a körmükön, ahogy karcolgatták szemlesütve maguk mellett a köveket. S arra gondolt mindegyik, hogy tizenketten vagyunk, meg arra, hogy... Persze hogy arra, a mögöttük levő hat napra. Én is. Ha ez a hat nap, az nincs mögöttünk, akkor nem esik ilyen nehezére felelni az embernek. Boldizsár meg még továbbmondta: hogy jön még egy újabb hét, meg nem is egy, hanem akár három is -- s egyre rosszabb lesz. S milyen lesz az a rosszabb, ami rosszabb az eddiginél? -- Meg aztán -- mondta Boldizsár -- elvállaltuk az építést, arra is gondoljunk. Gondoltunk, de egyébre még inkább. -- Mert azt hiszem, hogy holnap, holnaputánra már látni, hallani is fogjuk a szellemet. Amint a falat dönti. S aki meglátja ... -- No hát -- mondta Máté. Többet nem szólt, de ez olyasmit jelentett, hogy ő vállalja. Izsák még gondolkozott. Boldizsár egy szót se szólt, csak nézett bennünket, jobbra, balra, a szeme meg olyan volt, mint egy malacé -- ettől a szúrós malacszemtől féltünk valamennyien. -- Ami azt illeti -- nyögte ki Izsák, s ezzel már ő is elkötelezte magát. Láttam, hogy nem marad el a többi se. Gergely soká gondolkozott, s később már csak engem nézett Boldizsár meg a többi is, akik mind vállalták. Mihók, Karuj, Illés, mind a tizenegy. -- Te is -- mondta nekem Boldizsár. -- Hát te -- feleselt bennem az ellenkezés. Mire csóválta a fejét Boldizsár, inkább a többinek, mint nekem: hát el lehet azt róla képzelni, hogy ő nem. S befejezte a tanácskozást, ajánlotta is, hogy kössük meg az egyezséget rögtön. Meg is kötöttük. Mégiscsak ördög volt, mert egy negyedóra múlva már láttuk a szekeret az úton. Tudta, miért kell sietni. -- Kelemen, én úgy látom, a te feleséged -- mondta Boldizsár, pedig láttam akkor már én is, nemcsak a szekeret, a lóról, kocsistól vagy a fehér kendőről is megismertem volna, amivel integetett messziről. De hisz megismertem volna én a zörgéséről is. De nem ért még oda, s néztek a többiek, hogy mit szólok. Néztek, s egyik másik szorosabbra fogta a csákánya nyelét, s a szemükben volt, hogy: az egyezség. Én nem szóltam semmit, de ők annál inkább beszéltek a szemükkel meg az öklükkel, ahogy összeszorult: hogy akire a sors ráhozta. Meg hogy: másra is ráhozhatta volna. S a vár, aminek fel kellett volna épülni, úgy feküdt ránk, mint egy nagy éjszaka, feketén és lidércnyomásosan. -- Hát én nem -- mondtam, s láttam, hogy mozdul a Karuj kezében a csákány, s parázslik a Máté szeme, Gergely meg közelebb jött egy-két lépéssel. -- Hát az egyezség! -- de még mindig nem szóltak egy szót sem. Ami rosszabb volt, mintha szóltak volna. Nekem kellett volna szólnom, hangosan, vagy nem is szólni, hanem nekimenni Boldizsárnak, annak az ördögnek. Nem volt már más segítség. De Anna megérkezett, s köszönt nyájasan, mintha a legjobb helyre jött volna. Fogadták, de nem olyan nyájasan: ott füstölgött a levegőben a harag. Haragudtak Annára, meg féltek tőle, amiért mindjárt meg fogják ölni. Kérdezte is: Mi van kegyelmetekkel? -- Mi van, mi van -- lehet is erre felelni. S igyekeztem is nem felelni, csak a gyerek után kérdezősködtem meg az otthoni állapotok után. Mintha nem lett volna az már mindegy. Beszélhettem volna még egy darabig, hagytak időt a többiek, de a végén már azt kívántam, hogy bár ne hagytak volna. S már sürgette volna bennem a félelem, hogy legyünk túl rajta, ha túl kell lenni. S egy darabig még nem is hitte. Nevetett azzal a kislány-nevetéssel, hogy: ti bolondok. Aztán nevetett még, de már komolyabban, ijedtebben, s a szeme sarkából rám villant a tekintete, hogy vele nevetek-e én is. De nem nevettem, a követ meg a mohát néztem magam előtt. S akkor abbahagyta a nevetést, s tudtam, hogy most ő is csak néz, meg a többiek is, hallgatagon, de az eltelt hat napra gondoltak, meg a szellemre, ami a falat dönti, meg a véka aranyra, meg arra, hogy hálistennek nem az ő feleségük... s akkorra már Anna úgy nézett mindannyiunkat, mint gyilkosokat. S azok is voltunk már, nem egyebek. Aztán nekiláttunk, és raktuk a követ -- a hangját se hallatta, a szavát se, de sütöttem le a fejem közben, hogy a szemével ne találkozzam, s láttam, hogy ezt teszi a többi is, hogy ne kelljen ránézni. Beszélni meg nem lehetett, csak Boldizsár mert, az ördög, a pokolfajzat, s a szavára úgy rezzentünk mindig össze, mintha a templomban káromkodna valaki. -- Hé, ide még egy kanál habarcsot, Máté -- s tudtam, hogy az Anna válla körül rakják már. -- Így ni -- mondta Boldizsár. Ördög volt, sátánfajzat volt, mert nem omlott a fal, állt keményen, peckesen, reggelre is meg másnap reggelre is, és egyre magosodott. Volt, aki belülről támogassa. De ezt nem merte hangosan kimondani senki, s nem is beszéltünk ettől kezdve már semmit -- még jóreggelt se, meg jóestét se, s megint eltelt hat nap, aztán még hat, aztán számolatlanul még sok, míg készen voltunk már, s a vár tövéből néztük, ezt mind mi raktuk, s nem féltünk már a szellemtől, amelyik döngette, de igen attól, amelyik tartotta. -- Bevégeztük -- mondta Máté hang nélkül, mikor levette a kalapját, de ijedten mindjárt fel is tette, mert nem lehetett már levett kalappal állni a vár előtt, s hallgatott minden: a kő is, az asszony is benne, meg az emberek is, akik közérakták. S tudtam, hogy már nincs mit beszélni erről -- nekünk csak az építés maradt meg, nem a szó -- és a munka meg a félelem: és úgy éreztük, hogy saját húsunk, csontunk van a várba berakva.
(1947)
*
Sarkadi Imre - Én, Kőműves Kelemen Magas Déva várát építeni kezdték, Annak életügyét semmibe se vették, Amit reggel raktak, estére leomlott, Amit este raktak, reggelre leomlott. Tizenkét kőmíves azt a törvényt tette, Melynek felesége hamarabb jön ide, Rögtön megfogassák, s bedobják a tűzbe, A szép fehér hamvát keverjék a mészbe. Rádióra alkalmazta: Wisinger István (1969) Kőműves Kelemen - Gábor Miklós Anna, a felesége - Vass Éva Boldizsár - Mádi Szabó Gábor Kőművesek: Áts Gyula, Izsóf Vilmos, Mécs Károly, Papp Zoltán és Szabó Gyula Vándor - Bihary József Balladamondó - Jancsó Adrienne Dramaturg: Lóránd Lajos Rendező: Török Tamás Hossz: 69 perc