Reményik Sándor
Pilátus
(Jn 19,22)
A pörnek vége. Elvégeztetett... Véres a kereszt tövében a fű. A helytartóban forr a néma düh S egy gondolat tépi a másikat.
„Rongy csőcselék, én unlak titeket, Unom a vágyatok, a hitetek, A papjaitok ragyogó ruháját, A mellükverő messiásokat, A nap hevét ez átkos ég alatt, A zagyva szókat, buja színeket, És magamat és uramat, a császárt, Ki bíróvá tett ilyen nép felett.
"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe. Amíg unottan odalöktem nékik.
Szegény bolond! Pedig csak álmodott, Csak álmodott egy létráról az égig. Csak álmodott, de ezeknél tán szebben. Már szürkül fenn a Koponyák hegye - Vajjon álmodik-e még a kereszten?
Valamit szólt nekem az igazságról, Azután némán vérzett, ragyogott. Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda? Felelé: "én vagyok".
Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!
A csőcselék morajlott mint a tenger, Én untam, untam amazokat, ezt is. Egy messiással több vagy kevesebb, Pilatus lelke nem lesz nehezebb És könnyebb tán ez istenverte föld, Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.
"De jaj! vajjon kire szállott a vére?!"
Az alkony megy, az est, az éj leszáll, De a helytartó nyugtot nem talál.
"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe És nekem nem volt elég fegyverem, Nem volt elég lándzsásom odakünn, Vagy - vagy üres volt talán a szívem? Eh mit bánom én, a bölcs szív üres, Bús madarak, el a szívről, hess!
"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe. Mi közöm hozzá? feszítsétek hát, Te véres kezű, szennyes csőcselék, Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást! Él-e, meghal-e, egy marad az átok, Isten se váltja meg ezt a világot. Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát! Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt. Ki tudja, talán mégis király volt!”
Csend most. De hallga! most az éj kopog, Pilatus pitvarában a papok. „Uram, mi véled egyet így nem értünk, Ahogyan írtad, botránkozás nékünk, Rexnek, Uram, csak ő mondta magát, Nem készítetted jól a Golgothát!”
Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén! Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.
(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.) Pilatus nő, ahogy beszélni kezd: „A Messiástok megmenteni késtem, De négy betűt a keresztjébe véstem, E négy betű az én becsületem, Hajótöröttségem utolsó roncsa, Hitetlen hitem, büszke makacsságom, Egy akarat az akaratlanságon.
E négy betű az én becsületem. Hadesre! ez a négy betű marad! Ha alá kéne temetnem e várost, Rómát, az Imperatort, magamat: E négy betű az én becsületem!!
Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan, Halljátok: amit megírtam, megírtam.”
Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd S áll a zsoltáros éjben a kereszt
|