Payday Loans

Keresés

A legújabb

A kommunizmus bűntettesei és áldozatai - egy meg nem alkuvó orvos PDF Nyomtatás E-mail
2011. október 22. szombat, 21:23

kundera hangos2


Képtalálat a következőre: „kundera a lét elviselhetetlen könnyűsége”

A lét elviselhetetlen könnyűsége (Teljes), adaptáció, amerikai, dráma ...

https://videa.hu/.../a-let-elviselhetetlen-konnyusege-teljes-adaptacio-a...
2017. febr. 27.
A(z) "A lét elviselhetetlen könnyűsége (Teljes)" című videót "AnaMie88" nevű felhasználó töltötte fel a(z ...

 

A lét elviselhetetlen könnyűsége
(The Unbearable Lightness of Being)

színes, amerikai dráma, 166 perc, 1988

rendező: Philip Kaufman
író: Milan Kundera
forgatókönyvíró: Philip Kaufman, Jean-Claude Carriére
zeneszerző: Mark Adler
operatőr: Sven Nykvist

szereplő(k):
Daniel Day-Lewis (Tomas)
Juliette Binoche (Tereza)
Lena Olin (Sabina)
Derek de Lint (Franz)
Erland Josephson

Tomas, a neves prágai agysebész, agglegényként éli mindennapjait. Igazi nőfaló, akinek a párkapcsolatokról sajátos filozófiája van: ha látóteredbe kerül egy nő, légy résen minden pillanatban, de soha ne kötelezd el magad. Amikor azonban megismerkedik a monogám Teresával egyszeriben felrúgja elveit, és elveszi a lányt feleségül. Tomas azonban továbbra sem mond le szeretőjéről, Sabrináról, akit viszont csöppet sem zavar, hogy a férfi csupán szexuálisan vonzódik hozzá. Hamarosan a két nő megismerkedik egymással, s ki tudja, hogyan folytatódna ez a szerelmi háromszög, ha mindez nem éppen az 1968-as évben, a Prágai Tavasz idején történne.

A világhírű film Milan Kundera azonos című regénye alapján készült, mely Magyarországon egészen a rendszerváltásig tiltólistán volt.

Díjak és jelölések:
BAFTA-díj (1989) - Legjobb adaptált forgatókönyv: Philip Kaufman, Jean-Claude Carriére

Képtalálat a következőre: „kundera a lét elviselhetetlen könnyűsége”

*

 

KUNDERA: A lét elviselhetetlen könnyűsége

Első mondat:
"Az örök visszatérés gondolata rejtélyes, és Nietzsche zavarba ejtette vele a többi filozófust: micsoda képtelen gondolat, hogy amit már átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlés is ismétlődhet a végtelenségig."
Milan Kundera regénye a szűkebb értelemben vett sztori, valamint filozófiai-történelmi-politikai eszmefuttatások mesteri ötvözete, amely azonban mindig megőrzi szépirodalmi jellegét. Főhőse egy jó nevű sebész, Tomá, nagy szoknyabolond, naponta váltogatja szeretőit. S egy szép nap e Don Juan-i figura mögött felsejlik egy másik legendás férfialak, Trisztán; hősünk beleszeret egy kisvárosi pincérnőbe, Terezába, s feleségül veszi. Korábbi gazdag és mozgalmas szexuális életéről azonban nem tud és nem akar lemondani, jóllehet ezzel elmondhatatlan fájdalmat okoz az egyetlen valóban szeretett lénynek. Tomá ellentmondásos alakja mögé háttérnek Kundera felrajzolja a prágai tavasz eseményeit, majd 1968 drámáját, az orosz inváziót, az első napok euforisztikus gyűlöletét, végül a normalizáció éveinek megaláztatásait. Tomá és Tereza a nemzeti remények bukásával Svájcba költözik, de később hazatér, hogy otthon vállalja sorsát. Sabina, a festőnő, Tomá egyik szeretője, az emigráció útját választja, megkapaszkodik odakint, de minden kötöttségtől megszabadulva a lét elviselhetetlen könnyűségét érzi. Jellemző életérzés ez korunkban, amikor a történelem és a technika a világot olyan jövő felé vezeti, melyet az ember sem alakítani, sem előre látni nem képes.
LIBRI.HU

*

Képtalálat a következőre: „kundera a lét elviselhetetlen könnyűsége”

Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége

A könyvet olvasva egy ideig vissza-visszalapozgattam a legelső oldalakra, nem azért mintha az ott olvasottakat nem értettem volna, hanem egyszerűen fogalmazva érdekesnek tartottam az ott felvetett filozofikus gondolatokat, amelyek a kíváncsiságot fokozó cím tartalmára ugyan még nem adtak választ, de az elkövetkezendő mélyleszálláshoz egy ígéretes „bemelegítőként” hatottak.
Szóval az örök visszatérés rejtélyes gondolatával indul a mű, mely „azt mondja, hogy az élet, mely egyszer s mindenkorra eltűnik, s mely nem tér vissza, árnyékhoz hasonlít, nincs súlya, eleve halott, és ha ez az élet szörnyű, gyönyörű, magasztos volt, e szörnyűség, szépség vagy magasztosság nem jelent semmit.” Az egyszeriség, a mulandóság enyhítő körülmény, hiszen „hogyan ítélhetnénk el valamit, ami elmúlik?” Ellenben az örök visszatérés gondolatánál a súlypont az ismétlődés következtében a felelősségre helyeződik. „Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés, ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyűnek mutatkozhat. De vajon a nehéz valóban szörnyű, a könnyű, pedig valóban csodálatos?” Könnyű és nehéz. Az ebben rejlő filozófiai dilemma kíséri végig a regényt, esetenként az azonos című fejezetek formájában, de mint említettem, ez csak a „bemelegítés”.
A ’60-as évek végén, többnyire az egykori Csehszlovákiában játszódó történetnek négy főszereplője van. Tomas, a sebész, felesége Tereza, továbbá Tomas legemlékezetesebb szeretője Sabina, valamint Sabina egyik szeretője, Franz. Persze itt nem valami szirupos szappanopera bontakozik ki az olvasó szeme előtt, hanem bármelyikünk mindennapjainak éles és kíméletlen kontúrral megrajzolt lélektanáról szól a grandiózus méretű töprengés.
Az elvált Tomas beleszeret egy kisvárosi pincérnőbe, Terezába, akit hamarosan feleségül vesz. Tomas szoknyabolond, falja a nőket és ezen, házassága alatt sem tud változtatni, a kétségbeesésig elkeserítve ezzel Terezát. A kezdeteknél Tomas még nem tudja, mit hoz Terezával a sorsa, de miként fő jellemvonása az empátia készsége, az együttérzés, a beleélés készsége a másik személy helyzetébe, ezért képtelen vele szakítani. Ennek ellenére a végzet rendelése folytán egyre mélyebb és elszakíthatatlan érzelmi szálakkal kötődnek egymáshoz. Míg Tomas Terezában egyetlen szerelmét találja meg, a többi nővel futó kapcsolatai pusztán a testiségre korlátozódnak. Tomas minden nőben a legrejtettebb másságot keresi és ezt a szex által véli elérendőnek. Kapcsolatukon a ’valóban így kellett lenni’ és a ’másként is lehetett volna’ dilemmája kísért végig, felvetve azt a feltételezésszerű gondolatot, miszerint a lehetőségek birodalmában végtelen számú meg nem valósult szerelem létezik.
Sabina a festőnő, művészlélek. Tomast követően Svájcban összejön Franzzal, aki a könyvei és álmai világában él, de ezek helyett legbelül egy valódi világ után áhítozva. Végig valamiféle „nagy menetelésszerű”, monumentális életérzés kiteljesedésére vágyik, de „nem tudta, hogy éppen az, amit valószerűtlennek tartott (a dolgozószobák és a könyvtárak magányában végzett munka), az ő valódi élete, míg a felvonulás, ami szerinte a realitást jelentette, csak színház, tánc, álom, ünnepség, más szóval: álom.” Erős jellem, de csak kifelé. Akiket szeret azokkal gyenge, gyengesége jóságában nyilvánul meg. Felesége mellett nem tud kibontakozni igazi énje, ezért a Sabinával való viszony során elválik. De ekkor a nagy szerelemben, mert ez az, bomba robban, Sabina váratlanul elhagyja. Franz csak később érti meg az egészet.
Sabina volt az, aki kisöpörte Franz életéből, amit nem szeretett, így esélyt adva Franznak az önmegvalósulásra. Profánul fogalmazva, ez volt a haszna kapcsolatuknak.
És Sabina? „Szerette Franzot, s közben már valahol másutt, valahol messze járt.” Sabinát a szabadság végtelen tere és távlata tartja bűvöletének fogságában. „Sabina drámája nem a súly drámája, hanem a könnyűségé. Nem teher szakadt rá, hanem a lét elviselhetetlen könnyűsége. Az árulás pillanatai mindeddig izgalommal és örömmel töltötték el: új út nyílik előtte, s az út végén az árulás újabb kalandja várja. De mi van akkor, ha ennek az útnak egyszer vége szakad? Az ember elárulhatja a szüleit, a férjét, a szerelmét, a hazáját, de ha már se szülei, se férje, se szerelme, se hazája, mi marad, amit elárulhat? Sabina űrt érez maga körül. És ha összes árulásának a célja éppen ez az űr?”
A regény történéseit és főként azok többféle látásmódból kielemzett mozgatóit, azok áttételes volta miatt egy recenzió keretén belül képtelenség még sűrítve is összefoglalni. De ez nem is cél. A regény szereplőinek cselekedetein legtöbbször kritikai jelleggel végighúzódik az a hozzáállás, hogy korántsem biztos, hogy helyesen cselekednek, de abban biztosak, hogy azt teszik, amit tenni akarnak. A regény azt vizsgálja, hogy mi az emberi élet a csapdában, amellyé vált. „Az ember élete egyszeri, ezért sohasem fogjuk tudni megállapítani, melyik döntésünk volt jó és melyik rossz. Az adott helyzetben csak egyszer dönthetünk, s nem adatott meg nekünk egy második, harmadik, negyedik élet, hogy különféle döntéseinket összehasonlíthassuk.” „Einmal ist keinmal” –olvashatjuk egy helyütt a műben – azaz, „ami csak egyszer történik, mintha meg sem történt volna”.
A regényben olvashatunk elmélkedéseket a hűségről, árulásról, fényről, sötétségről és giccsről. A giccsel, a szív húrjaival és az érzelmekkel való manipulálással kapcsolatos gondolatok engem például erősen emlékeztettek Weöres Sándor A teljesség felé című művében Az Érzelgésről és Az emberismeretről című fejezeteiben felvetett hasonló gondolatokra. Kiemelkedő jellemzője a műnek, hogy az ismert élethelyzeteket, a történetet rövid, igazán velős, továbbgondolkozásra késztető filozófiai- lélektani-politikai eszmefuttatásokba ötvözi, egy lendületes, érdekfeszítő stílust állítva elő ezzel.
Feltétlenül megemlítendő a mű értékeként, hogy kiváló, szituációba ágyazott elemzéssekkel találkozhatunk benne az 1968-as csehszlovákiai kommunista-ellenes felkelésről („prágai tavasz”), majd az azt követő orosz invázióról és az azutáni évek nyomott hangulatáról. Lényegbetalálóan vázolja fel az író a bolsevizmus ember- és léleknyomorító kegyetlen és gyakran alattomos módszereit és a rendszert, amelyet ez által teremtett.
Egyszer megkérdezték tőlem, hogy ez a regény miért szerepel a manapság összefoglalóan legtöbbször csak gótikusnak (vagy dark-nak) nevezett szubkultúrához köthető irodalmak között is? Én azt válaszoltam, hogy ennek oka abban keresendő, hogy az élet és az emberi jellemek analizálásában olyan mélységeket ér el a regény, hogy egyes jelenetei, például a szereplők álomképeiben, már az élet és a halál misztikus mezsgyéjén mozognak, az adott epizódra vonatkozó szimbolikus töltettel.
Számomra a regény a legjobb könyvek közé tartozik, amiket valaha is olvastam; mindenképp dobogós helyezés.

Andriska István

 

*

 

Képtalálat a következőre: „kundera a lét elviselhetetlen könnyűsége”

 

*

A lét elviselhetetlen könnyűsége

Nietzsche az örök visszatérés gondolatát a legsúlyosabb tehernek (das schwerste Gewicht). Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés, ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyűnek mutatkozhat.

De vajon a nehéz valóban szörnyű, a könnyű pedig valóban csodálatos?

A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. Csakhogy minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb. Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadak, semmi jelentőségük sincs.

Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?”

Ilyen, s ehhez hasonló dilemmák fejtegetésével kezdődik a regény. Mindez arra szolgál, hogy megalapozza és előkészítse a filozofikus hangulatot, amely körül szövi a művet.

A helyszín Csehszlovákia, az események a 60-as évek végén, a prágai tavasz időszakában játszódnak. Kundera mesterien ötvözi a könyv történelmi, politikai és filozófiai szálait. A regény főhőse a neves sebészorvos és szoknyavadász, Tomáš. Elvált férfi, megannyi szeretője van. Egy napon beleszeret Terezába, a pincérnőbe, akit feleségül vesz. Ám eddigi életével ezután sem tud felhagyni, igaz, lelkiismerete erősen gyötri, de továbbra is falja a nőket. Tereza életét megkeseríti a féltékenység. A férfi így az egyetlen embert bántja, akit képes szeretni, de ugyanakkor nem tud lemondani a más nőkkel való testi érintkezésről sem. Minden asszonyban, lányban azt az individuális tulajdonságot akarja felfedezni, amely megkülönbezteti őket a többi nőtől. Sajnálja Terezát, képes beleélni magát a helyzetébe, megérti felesége szenvedését, akihez ezért egyre mélyebb kapcsolat fűzi. Így alakul ki Tomáš, egyszerre Don-Juan és Trisztán természetét magába foglaló kettős, ellentmondásos alakja.

További szereplők a regényben Tomáš legfontosabb szeretője, Sabina, a festőnő, valamint a nő egyik szeretője, Franz. Sabina Svájcban kapaszkodik meg – ahonnan Tereza és férje már korábban hazatér, hogy otthon építgessék sorsukat. Sabina élvezi a szabadságot külföldön, a lét elviselhetetlen könnyűségét. Franz beleszeret Sabinába; mikor a nő elhagyja, akkor is utána sóvárog. A férfi valójában egy jóságos, gyengéd jellem, aki az álmait kergeti, s felesége mellett nem tudja vállalni a valódi énjét, ezért elválik tőle. Sabina ekkor hirtelen elhagyja, hogy visszatérhessen saját szabadságába. Franz később hálával gondol a nőre, hiszen ha ő nem lett volna, még mindig együtt lenne a feleségével, és nem élhetné a saját álmait.

A regény szereplői valójában mind-mind hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal. Önmagukat, saját helyüket és boldogságukat keresik a világban. Kundera mindezt hihetelen filizófiai, lélektani mélységben tárja elénk eszmefuttatásaiban és elemzéseiben.

Mindenki feltette már magában azt a kérdést, hogy „mi lett volna, ha…”, vagy „jól döntöttem-e, amikor…” Mindannyian találkoztunk már a könnyű és a nehéz út közötti választással. Mindenkiben felmerültek már ezek a dolgok, csak nem mondtuk ki őket hangosan, nem foglalkoztunk velük tudatosan. Milan Kundera könyve talán segít kissé közelebb kerülni önmagunkhoz.

„Az ember élete egyszeri, ezért sohasem fogjuk tudni megállapítani, melyik döntésünk volt jó és melyik rossz. Az adott helyzetben csak egyszer dönthetünk, s nem adatott meg nekünk egy második, harmadik, negyedik élet, hogy különféle döntéseinket összehasonlíthassuk.”

„Mindnyájunknak szükségünk van rá, hogy valaki nézzen bennünket. Aszerint, hogy milyen fajta tekintet felügyelete alatt kívánunk élni, négyféle csoportba vagyunk sorolhatók.

Az első csoportba azok tartoznak, akik végtelen számú névtelen szempár tekintetére vágynak, más szóval a közönség tekintetére. […] A második csoport tagjainak az élethez sok ismerős szempár tekintetére van szüksége. […] Aztán itt vannak a harmadik csoportba soroltak, akik arra vágynak, hogy imádott társuk tartsa őket szemmel. […] Végül nézzük a negyedik csoportot, azoknak a ritkaság-számba menő embereknek a csapatát, akik távol levő személyek imaginárius tekintetétől kísérve élnek.”

Bódor Katinka

 

*

Kapcsolódó kép

 

*

Kundera - A lét elviselhetetlen könnyűsége


Már a Genezis legelején olvashatjuk: Isten azért teremtette az embert, hogy az ő kezébe adja a hatalmat a madarak, halak és állatok fölött. Csakhogy a Genezist ember írta s nem ló. Korántsem biztos, hogy a más lények fölötti uralkodást Isten valóban az emberre bízta. Úgy tetszik, inkább az ember találta ki Istent, hogy az erőszakkal megkaparintott hatalmat, amit a tehén meg a ló fölött gyakorolt, szentté tegye. Igen, a szarvas vagy a tehén megöléséhez való jog az egyetlen dolog, amiben az egész emberiség a legvéresebb háborúk idején is testvériesen egyetért.

Ezt a jogot természetesnek tartjuk, mert a hierarchia csúcsán mi, emberek vagyunk. De nem kell hozzá más, mint hogy a játékba belépjen egy harmadik, mondjuk, egy másik bolygóról érkező látogató, akinek Isten azt mondta: „uralkodni fogsz az összes többi csillag lényei fölött", és a Genezis természetessége egy csapásra kérdésessé válik. Akkor egy marslakó által szekérbe fogott ember, vagy egy másik, akit esetleg egy tejútbeli lény sütöget a nyársán, talán felidézi magában a borjúszeletet, amit annyiszor vagdalt a tányérján, és bocsánatot kér (későn!) a tehéntől.

Tereza hajtja maga előtt az üszőket, pillanatonként rendre kell utasítani valamelyiket, mert a borjak virgoncak, és le-letérnek az útról a szántóföldre. Karenin kíséri őket. Két éve már, hogy naponta kimegy Terezával a legelőre. Roppant élvezte, valahányszor szigorúan megugathatta, leteremthette az üszőket. (Istene őt bizta meg, hogy uralkodjon a teheneken, és Karenin erre büszke volt.) Most azonban nagy keservesen lépked, és csak három lábát használja; a negyediken seb van, amely vérzik. Tereza sűrűn lehajol hozzá, és megsimogatja a hátát. Két héttel a műtét után nyilvánvalóvá vált, hogy a rák nem húzódott vissza, és Karenin egyre betegebb lesz.

Útközben a szomszédasszonnyal találkoznak, aki gumi­csizmában szaporáz a tehénistállóba. - Mi ütött a kutyusba? - áll meg az asszony. - Mintha sántítana!

- Rákja van. Meg fog halni - mondja Tereza, és érzi, hogy torka összeszorul, nehezen jön ki rajta a hang. A szomszédasszony látja Tereza könnyeit, és már-már dühös: -Jaj, istenem, csak nem fog egy kutya miatt sírni! - Nem akarja bántani Terezát, rendes asszony, szavaival inkább vigasztalná. Tereza ezt tudja, végtére is elég hosszú ideje él itt ahhoz, hogy megértse: ha a falusiak minden nyulukat úgy szeretnék, mint ő Karenint, egyet sem ölnének meg, és hamarosan éhen halnának a jószágukkal együtt. Mégis ellenségesnek érzi a szomszédasszony szavait.

- Igaza van - mondja tiltakozás nélkül, de gyorsan elfordul tőle, és folytatja útját. Ügy érzi, egyedül maradt a kutya iránti szeretetével. Szomorú mosollyal állapítja meg, hogy jobban kell titkolnia szeretetét, mint ha hűtlenségét rejtegetné. A kutyaszeretet megbotránkoztatja az embereket. Ha a szomszédasszonya azt hallaná, hogy ő megcsalja Tomást, titkos egyetértése jeléül vidáman hátba vágná.

Tereza tovább ballag hát üszőivel, az állatok oldala olykor súrolja egymást, s ő arra gondol, milyen kedvesek ezek a jószágok. Békések, jóhiszeműek, néha gyerekesen csintalanok; kövér, ötvenes asszonyságokra emlékeztetnek, akik úgy viselkednek, mintha tizennégy évesek lennének. Nincs meghatóbb a játszadozó teheneknél. Tereza rokonszenvvel nézi őket, és megállapítja (minduntalan visszatérő gondolata ez már két éve), hogy az ember úgy élősködik a tehénen, mint a galandféreg az emberen: a tőgyére tapadt, akár a pióca. Az ember a tehén élősdije - alighanem így határozná meg állattanában az embert a nem-ember.

Ezt a meghatározást tekinthetjük puszta tréfának, és elnézően mosolyoghatunk rajta. Csakhogy amint Tereza komolyan foglalkozik vele, ingoványos talajra lép: gondolatai veszélyesek, és elsodorják őt az emberiségtől. Már a Genezisben Isten az ember kezébe adta a hatalmat az állatok fölött, de értelmezhetjük ezt úgy is, hogy ezt a hatalmat csak kölcsönözte. Az ember nem birtokosa, hanem igazgatója a bolygónak, akinek egy napon felelnie kell az igazgatásáért. Descartes határozott lépést tett előre: „a természet urává és birtokosává" emelte az embert. Es bizonyára valami mély összefüggés van abban, hogy éppen ő tagadta meg végleg az állattól a lelket: az ember birtokos és úr, mondja Descartes, ezzel szemben az állat csak automata, megelevenedett gép, „machina animata". Az állat sírása nem sírás, hanem egy rosszul működő gépezet csikorgása. Ha egy szekér kereke nyikorog, ez nem azt jelenti, hogy a szekér szenved, hanem hogy nincs megkenve. így kell értelmeznünk az állat sírását is, és nem kell bánkódnunk a kutya miatt, melyet a kísérleti laboratóriumban elevenen felszabdalnak.

A borjúüszők legelnek a réten, Tereza egy fatönkön ül, és Karenin fejét gazdája tédére hajtva, odasimul hozzá. Terezának eszébe jut, hogy talán tíz éve kétsoros hírt olvasott az újságban: arról tudósított, hogy valamelyik orosz városban minden kutyát agyonlőttek. Ennek az eldugott és látszólag jelentéktelen hírnek olvastán fogta el Terezát először a rettegés e túlontúl nagy szomszéd országtól.

Ez a két sor előhírnöke volt mindannak, ami később bekövetkezett. Az orosz megszállás első éveiben még nem volt terror. Mivel a megszálló rendszert szinte az egész nemzet ellenezte, az oroszoknak új embereket kellett keresniük a csehek között, és tűzzel-vassal hatalomra juttatniuk őket. De hol keressenek ilyen embereket, amikor a kommunizmusba vetett hit és az oroszok iránti szeretet meghalt? Olyanok között, akik valamiért bosszút akartak állni az életen. Az ő agresszivitásukat kellett egyesíteni, táplálni és készenlétben tartani. Gyakoroltatni kellett őket, eleinte ideiglenes céltáblák segítségével. Ezek a cél­táblák az állatok voltak.

Az újságok ekkor cikksorozatokat indítottak, és levélírókat toboroztak. Az írások például azt követelték, hogy a városokban irtsák ki a galambokat. Ki is irtották őket. A legnagyobb hadjáratot azonban a kutyák ellen indították. Az embereket még a megszállás okozta katasztrófa tartotta kétségbeesésben, de a sajtó, a rádió, a televízió másról sem beszélt, mint a kutyákról, melyek piszkítják a járdákat és parkokat, s ezzel a gyerekek egészségét veszélyeztetik, melyek továbbá haszontalanok, ám mégis táplálják őket. Olyan pszichózis alakult ki, hogy Tereza fél­tette Karenint a feltüzelt csőcseléktől. Csak egy évvel később irányult a felgyülemlett (és állatokon edzett) düh az igazi céltáblára: az emberekre. Kezdődtek a munkahelyi tisztogatások, a letartóztatások, a bírósági eljárások. Az állatok végre fellélegezhettek.

Tereza még mindig Karenin fejét simogatja, mely békésen pihen az ölében. így töpreng magában: Rendesen viselkedni egy másik emberrel nem érdem. Terezának jól kell bánnia a falusiakkal, különben nem élhetne köztük. Sőt, Tomáshoz is muszáj szeretetteljesnek lennie, mert Tomásra szüksége van. Sohasem fogjuk tudni biztonsággal megállapítani, hogy kapcsolatunk egy másik emberrel mennyiben az érzelmeink, szeretetünk, idegenkedésünk, jóságunk vagy haragunk eredménye, és mennyiben határozza meg ezt a kapcsolatot az erők viszonya, mely kettőnk közt fennáll.

Az igazi emberi jóság csak olyasvalaki iránt nyilvánulhat meg kristálytisztán és szabadon, aki semmiféle erőt nem képvisel. Az emberiség legalapvetőbb, igazi erkölcsi próbaköve (mely oly mélyen rejtekezik, hogy szemünk nem látja), a viszonya azokhoz, akik ki vannak neki szolgáltatva: az állatokhoz. S itt vallott az ember végzetes kudarcot, annyira végzetest, hogy az összes többi ebből fakadt.

Az egyik üsző odament Terezához, megállt, és nagy barna szemével hosszan nézte. Tereza ismerte ezt a borjút. Nevet is adott neki, Markétának hívta. Szerette volna az összes tehenet elnevezni, de túl sok volt belőlük. Hajdanán, bizonyára negyven évnél is régebben, ebben a faluban minden tehénnek volt neve. (S mert a név a lélek jegye, megállapíthatom, hogy Descartes-nak fittyet hányva nevezték el őket.) Csakhogy a falukból később nagy, szövetkezeti üzemeket csináltak, és a tehenek egész életüket két négyzetméteren tengették az istállóban. Azóta nincs nevük, „machinae animatae"-k váltak belőlük. A világ Descartes-nak adott igazat.

Szüntelenül Tereza lebeg a szemem előtt, amint ül a fatönkön, simogatja Karenin fejét, és az emberiség kudarcán töpreng. S nyomban egy másik jelenetet látok: torinói szállodájából kilép Nietzsche. Egy lovat lát az utcán, melyet ostorral ver a kocsis. Nietzsche a lóhoz megy, és a kocsis szeme láttára átöleli nyakát, és zokog.

Ez 1889-ben történt, s ekkor Nietzsche már szinte eltá­volodott az emberektől. Más szavakkal: éppen ebben az időben tört ki rajta az elmebaj. Azt hiszem azonban, hogy gesztusának éppen ezért van nagy horderejű jelentősége. Nietzsche bocsánatot kért a lótól Descartes-ért. Őrültsége (azaz elszakadása az emberektől) akkor kezdődik, amikor a lovat siratja.

Es ez az a Nietzsche, akit szeretek, mint ahogy szeretem Terezát is, akinek a térdén a halálosan beteg kutya feje nyugszik. Egymás mellett látom őket: mindketten lelépnek az útról, melyen az emberiség, „a természet ura és birtokosa" menetel előre
ParaBlog H

*

Képtalálat a következőre: „kundera a lét elviselhetetlen könnyűsége”

MEFISZTÓ MALAC ÉS KAKAS TONCSI
Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége / Színház- és Filmművészeti Egyetem
2009.01.06.

A jeles regény színpadra vont változatát tanulta be Kerényi Imre rendező-tanár osztálya. Az előadás vall az alkotók diktatúraképéről, a prágai tavaszról, a Beatles slágereinek változatlan vonzerejéről, de alig hajlandó valamit is elárulni Kundera művének titkaiból.

A világszerte talán legismertebb kortárs kelet-európai regény színpadi adaptációja nem előzmény nélkül való kísérlet, hiszen amint azt a kiadott színlap is jelzi, az előadás egyként támaszkodik Milan Kundera emblematikus, bár mára kissé megkopott varázsú, 1984-es prózaremekére és Philip Kaufman 1988-as filmváltozatára. A lineárissá formált, s ilyeténképp alapvető jellegzetességében elváltoztatott narráció, s a filozofikus kitérők mellőzése tehát nem példátlan szentségtörés. Ám ami a Juliette Binoche és Daniel Day-Lewis főszereplésével készült mozifilm esetében működőképes megoldásnak és összességében vállalható koncessziónak tetszett, az jóval kevésbé tűnt megindokoltnak az Ódry Színpadon.

Fekete György átírása ugyanis jószerével lecsutkázta a cselekményt, s miközben szívfájdalom nélkül elhagyta a regény néhány előzékenyen dramatizált, s az előadás diktatúra - titkosrendőrség-tematikájába éppenséggel illeszkedő jelenetét (mint például a főszereplő Tomás és fia találkozását egy ellenzéki petíció aláírása/alá nem írása körül), inkább kellemes Beatles-számokkal elegyítette és az Oidipusz-motívum sulykolásával terhelte meg az előadást. Kundera eszmefuttatásainak többsége, így természetesen a beethoveni “es muss sein” is a veszteséglistára került, míg néhány a szereplők szólamaiban kapott helyet, s ha lehet, ez még kínosabb megoldásnak bizonyult. Mert mi tagadás, amikor a szerelem és az együttalvás vélt összefüggései hangzottak fel a színpadon, abban a pillanatban a néző lelki szemei előtt felrémlett egy szemelvényes Müller Péter-felolvasás nyájas képzete.

Alighanem a Kundera által oly részletesen kifejtett, a Sztálin-fiú halálával, a székelés, Scotus Eriugena és Gustave Doré fölemlítésével kísért giccs-téma is elpangott volna Fekete átdolgozásában, ha Kerényi Imre rendezése - akarva-akaratlanul - nem irányította volna figyelmünket lépten-nyomon e motívumra. A névtáblák szorgos felmutogatásával kísért, kivetített felhőátvonulással indított és lezárt történetmesélésben ugyanis komoly szerep jutott a giccsnek. Karel Gott Lady Karneváljának kéretlen és obligát megidézése vagy a davajgitáros orosz kényuralom közhelyes megvillantása éppúgy ezt a regisztert idézte, mint az a tény, hogy a regény utolsó részében megemlített, kutyaként nevelt lábas jószág, Mefisztó malac mondhatni az előadás főszereplőjévé nőtte ki magát. Az ártatlan kismalac hosszú jeleneteket töltött a színpadon, s boldogtalan sivalkodását átmeneti távozásai után még hosszú perceken át hallhatta a víg kedélyű ifjúsági közönség.

“Ha érzésünk nem csal, egy nagy színésznő indult útnak a tegnapi estén. Kallós Boriskában sejtjük a jövő Kakas Toncsiját” - parodizálta annak idején Karinthy Frigyes a vizsgaelőadásokat tárgyaló újságcikkek tenorját, s alkalmasint ehelyütt nekünk is a nyiladozó tehetségekről kellene értékelést adnunk. Nos, a két főszereplő, Csórics Balázs és Trokán Anna rokonszenves, színészi vonzerővel megáldott ifjú ember, s ha játékukon érződik is némi nyerseség és póz, azért színpadi fegyelmük már most példásnak, teljesítményük ígéretesnek ítélhető. A disznókedvelő agyműtétest Kis Domonkos Márk népies ízekkel, a kisdoktort Gulyás Balázs kamaszos bájjal, míg a kulcsszereplővé növesztett belügyest Fejszés Attila ironikus-önironikus játékokkal tette értékelhető színpadi alakká. A magabiztos muzikalitásnak majd’ valamennyi színre lépő birtokában volt, s egyvalamit alighanem mindannyian megtanultak a színészmesterségből e produkció során. Éspedig azt, hogy lehetőség szerint ne vállaljanak a jövőben közös színházi fellépést egy röfögő kismalaccal.

Szerző: László Ferenc

 

*

Képtalálat a következőre: „kundera”

Kundera az esszéista és Kundera a regényíró - C3

www.c3.hu/scripta/lettre/lettre70/Phillips1.htm
Kunderának, akit legjobban a kilenc regényéről ismer az olvasó – köztük olyanokról, mint A lét elviselhetetlen könnyűsége és A nevetés és felejtés könyve – ... játék a kedvenc történeteink fölött – mert minden irodalomkritika annak tetszik –, hogy Kundera nyelvezetét használjam, elviselhetetlenül könnyűnek érződhet.

*

 

Milan Kundera - A lét elviselhetetlen könnyűsége
írta eFeM, 2009. szept. 30. 20:21

Másodjára olvastam el ezt a regényt. Azért vettem elő újra, mert alig emlékeztem rá, csak az maradt meg bennem, hogy tetszett a könyv és olvasónaplót akartam írni belőle "memóriapótlónak". Még Jirí Wolker verses kötetét is magam mellé készítettem, ha szükség lenne rá, de a költő neve valószínűleg egy másik regényében szerepelt Kunderának, talán "Az élet máshol van"-ban, legalábbis a Google találatai szerint. Rájöttem, hogy két dolgot süllyeszt el az agyam gyakorlatilag azonnal, az egyik az unalmas, a másik a sokkoló részek. A regény első kétszáz oldalán gyorsan túl voltam, tudniillik imádom a lélektani, filozofikus gondolatokat, majd következett a vallatós rész, a tömény politika, amitől úgy éreztem egy pillanatra - hiába kaptam már belőle korábban ízelítőt -, hogy át lettem verve, az első kétszáz oldal amolyan beetetés csupán, hogy az író rám zúdíthassa végre mindazt a sérelmet, amit a '68-as orosz megszállás miatt volt kénytelen elszenvedni. Ha van valami, amit halálosan unok az a politika. Amin még nagyon nehezen vergődtem át magam az utolsó 20-30 oldal. Karenin haláltusáját olvasva mondatonként meg kellett állnom. Én nagyon sajnálom az embereket is, ha szenvednek, de egy magán segíteni nem tudó, szerencsétlen állat, egy kutya szenvedését "végignézetni" velem az egyenlő a megkínzásommal. Egy 400 oldalas könyv már ránézésre is rettenetesen sok, legalábbis nekem. Ezt is simán meglehetett volna írni fele annyi oldalon.

A történet főszereplői Tomas, Teresa és kutyájuk Karenin, mellékszereplők Sabina, Franz, Marie-Claude, esetleg Tomas fia meg a szerkesztő. Tomas sebész volt, fiatalon nősült, de házassága, amiből a fia született hamar felbomlott. Ezt követően következetesen próbált eleget tenni annak az elhatározásának, hogy kapcsolatait az erotikus barátságból sohasem engedi átcsapni a szerelem erőszakosságába. Teresa, a vidéki pincérlány iránt is inkább csak részvétet érzett, de ez a részvét elhatározása ellenére egy életre a lányhoz kötötte. Teresa menekült a szülői házból, leginkább anyja számára ordenáré viselkedése taszította a férfi felé, aki bárki lehetett volna: Tomas iránt érzett szerelme nem a férfi személyének szólt, hanem a megmentőnek. Tomas Teresa mellett sem hagyott fel korábbi életvitelével, naponta váltogatta a szeretőit, azután is, hogy feleségül vette a lányt. Teresa pedig tűrt, csak nyomasztó rémálmok formájában közölte férjével a szemrehányásait.

Sabina, a festőnő volt Tomas egyik szeretője, de mind közül a legemlékezetesebb a férfi számára. Viszonyuknak az sem vetett véget, hogy Tomas feleségével elhagyta Csehországot, hogy Svájcban telepedjenek le: Sabina akkor már Genfben élt. Tomast az orosz megszállás után egyik orvos ismerőse, Franz invitálta Zürichbe, akivel egy külföldi konferencián ismerkedtek össze.

Teresa egy idő után egyre nehezebben viseli Tomas nem szűnő kapcsolatát Sabinával. Van egy különleges jelenet kettőjükkel, amikor Teresa, aki fényképészként dolgozott Svájban (s nem mellékesen az állását Sabinának köszönhetően) képeket készít Tomas szeretőjéről annak műtermében az ellenségesség legcsekélyebb jele nélkül. Végül Teresa megelégeli a megaláztatást, és visszautazik Prágába. Tomas bár tisztában van vele, mit kockáztat, egy hétnél tovább nem bírja a lelkiismeret-furdalást, és Teresa után megy. Ezt követően veszíti el állását az Oidipusz-cikke és hajlíthatatlansága miatt, és lesz az elismert sebészből ablakpucoló.

Kundera itt visszakanyarodik Franzhoz, a svájci orvoshoz, akiről elárulja, hogy Sabina szeretője. Kunderára egyébként is jellemző, hogy kiszól a regényből, amit én általában nem díjazok, de ebben a regényben a kiszólás pozitívan hatott rám. "Regényeim alakjai az én saját, meg nem valósult lehetőségeim" - írja két történet között. Franz szerelmes Sabinába, számára a titkolózás nyomasztó, akkor érez megkönnyebbülést, mikor végre bevallja Marie-Claude-nak, hogy viszonya van, és elhagyja az asszonyt. Sabina viszont úgy érzi Franz elárulta őt és szó nélkül kilép a férfi életéből.
"Mielőtt eltűnt a szeme elől, Sabina még a kezébe nyomta Herkules seprőjét, s ő kisöpörte életéből mindazt, amit nem szeretett. Ez a váratlan boldogság, ez a jó közérzet, ez a szabadságból és új életből fakadó öröm volt az ajándék, amit Sabina reá hagyott."

Kundera gyakran él az ismétlés eszközével. Az időben hol előre szalad, hol vissza. Szereplői végletes tulajdonságokkal bírnak, viszonyaik már-már betegesek, érzelmileg infantilisek. A cselekmény szempontjából látszólag lényegtelen, olykor botrányos eszmefuttatásai meg-megakasztják a történetet, stílusa számomra mégis rendkívül élvezetes, meglátásai zseniálisak. Bár egyik szereplő sem áll közel hozzám, ha választani kellene, Teresát jelölném meg kedvenc szereplőmnek a mérhetetlen állatszeretete miatt, ami már a földbe ásott varjú megmentésénél tetten érhető és Karenin iránt teljesedik ki igazán.

"Sohasem fogjuk tudni biztonsággal megállapítani, hogy kapcsolatunk egy másik emberrel mennyiben az érzelmeink, szeretetünk, idegenkedésünk, jóságunk vagy haragunk eredménye, és mennyiben határozza meg ezt a kapcsolatot az erők viszonya, mely kettőnk közt fennáll. Az igazi emberi jóság csak olyasvalaki iránt nyilvánulhat meg kristálytisztán és szabadon, aki semmiféle erőt nem képvisel. Az emberiség legalapvetőbb, igazi erkölcsi próbaköve (mely oly mélyen rejtekezik, hogy szemünk nem látja), a viszonya azokhoz, akik ki vannak neki szolgáltatva: az állatokra. S itt vallott az ember végzetes kudarcot, annyira végzetest, hogy az összes többi ebből fakadt."

Számomra a könyv a véletlenekből eredő egyszeri, megismételhetetlen döntések drámájáról szól. Nincs második lehetőség, a "Mi lett volna ha" gondolata mérgezi az elhibázott életeket, különösen akkor, ha a döntést egy nem létező, eszményi eléréséért hozták meg.

Van egy olyan elképzelésem, hogy ez a borító Sabina egyik festményére utal. Az áruló Sabináéra, aki csak azért sem tette, amit elvártak tőle. A könyv címe is az ő életén keresztül nyer értelmet:

"A dráma az életben mindig kifejezhető egy metaforával, a súllyal. Azt mondjuk, az emberre rászakadt valami teher. Ezt a terhet az ember vagy elbírja, vagy nem bírja el, összeroskad alatta, birkózik vele, vereséget szenved vagy diadalmaskodik. De mi történt tulajdonképpen Sabinával? Semmi. Elhagyott egy férfit, mert el akarta őt hagyni. Üldözte őt Franz ezután? Bosszút állt rajta? Nem. Sabina drámája nem a súly drámája, hanem a könnyűségé. Nem teher szakadt rá, hanem a lét elviselhetetlen könnyűsége."

Nem bántam meg, hogy újraolvastam a könyvet. Bármennyire is furcsának tűnnek A lét elviselhetetlen könnyűségének szereplői, sajnos sokkal több közük lehet a valósághoz, mint első olvasatra gondolnánk. Én semmiképpen nem ajánlanám húsz év alatt ezt a regényt.

*

Képtalálat a következőre: „kundera a lét elviselhetetlen könnyűsége”

Kommunizmus
2009.08.04. - Jasmioneee

"Aki úgy gondolja, hogy a közép-európai kommunista rendszereket kizárólag bűnözők hozták létre, az nincs tisztában egy alapigazsággal: a bűnös rendszereket nem bűnözők hozták létre, hanem lelkes emberek, akik hitték, hogy a paradicsomba vivő egyetlen utat fedezték fel. Derekasan védték meggyőződésüket, és ezért sok embert kivégeztek. Később kiderült, hogy szó sincs paradicsomról, a lelkes emberekből következésképp gyilkosok lettek.
Ekkor mindenki nekiesett a kommunistáknak: Ti vagytok felelősek az ország nyomorúságáért (elszegényedett és lepusztult), önállóságának elvesztéséért (orosz függőség alá vettetett), a justizmordokért!
A megvádoltak így feleltek: Mi nem tudtuk! Bennünket becsaptak! Mi hittünk! Lelkünk mélyén ártatlanok vagyunk!
A vita tehát két kérdésre szűkült: Valóban nem tudták? Vagy csak úgy tesznek?
Tomáš (akárcsak az egész, tízmilliós cseh nemzet) figyelte ezt a vitát, és arra gondolt, hogy a kommunisták közt biztosan akadtak olyanok, akik nem voltak azért annyira tudatlanok (hiszen tudniuk kellett valamit a forradalom utáni Oroszországban elkövetett és azóta is napirenden lévő borzalmakról). Többségük azonban feltehetően valóban semmiről sem tudott.
És Tomáš a következő meggyőződésre jutott: nem az az alapkérdés, hogy tudták-e, vagy nem tudták, henem hogy ártatlan-e az ember csak azért, mert nem tudta. Mentes-e a trónuson ülő tökfej mindennemű felelősségtől csak azért, mert tökfej?
Tegyük fel, hogy a cseh államügyészt, aki az ötvenes évek elején halált követelt az ártatlan vádlottra, az orosz titkosrendőrség és országának kormánya félrevezette. De hogyan lehetséges, hogy ma, amikor már tudjuk, hogy a vádak abszurdak voltak, a vádlottak pedig ártatlanok, ugyanez az államügyész lelke tisztaságát bizonygatja, és mellét döngeti: az én lelkiismeretem tiszta, nem tudtam, hittem! Hát nem éppen abban rejlik jóvátehetetlen bűne, hogy nem tudta, hogy hitte?
S ekkor Tomášnak eszébe jutott Oidipusz története: Oidipusz nem tudta, hogy saját anyjával hál, mégis, amikor rájött az igazságra, nem érezte magát ártatlannak. Képtelen volt nézni a tragédiát, amit tudatlanságával okozott, kiszúrta a szemét, és vak emberként elhagyta Thébát.
Tomáš hallotta a belső tisztaságukat védelmező kommunisták kiabálását, és arra gondolt: tudatlanságotok okozta, hogy ez az ország talán évszázadokra elvesztette szabadságát, ti meg azt kiabáljátok, hogy ártatlannak érzitek magatokat? Hogy bírjátok ezt nézni? Hogyhogy nem vagytok megrémülve? Láttok ti egyáltalán? Ha volna szemetek, ki kellene szúrnotok, és el kellene mennetek Thébából!"

/Milan Kundera, A lét elviselhetetlen könnyűsége, részlet/

 

*

„Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz, mint Jézus Krisztus a keresztfához. A gondolat hátborzongató. Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik. Ezért nevezte Nietzsche az örök visszatérés gondolatát a legsúlyosabb tehernek (das schwerste Gewicht).
Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés, ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyűnek mutatkozhat.
De vajon a nehéz valóban szörnyű, a könnyű pedig valóban csodálatos?
A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. Csakhogy minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.
Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadak, semmi jelentőségük sincs.
Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?”

Vannak pillanatok, amikor az ember eltöpreng, merre tart az élete. Visszanéz, aztán előre. Helyesen cselekedett-e bizonyos helyzetekben, a megfelelő döntéseket hozta meg? Amit az adott perc igazol, vajon milyennek fog tűnni napok, hónapok, évek távlatából? Elképesztővé válna a szorongás, ha folyvást szavaink és tetteink lehetséges jövőbeli hatásán tépelődnénk; elborzadnánk, ha előre látnánk, a legkisebb aprósággal milyen lavinát indíthatunk el. Milyen édes hát a tudatlanság, milyen könnyű! És milyen veszélyes is – hányan védekeznek vele, s nem vállalják tetteikért a felelősséget – a nehezet. Könnyű és nehéz – mindig lehet választani, már ha hiszünk a választás létében. A kérdés örök: a tettek vajon befolyásolhatóak-e, történhettek-e volna másképp a dolgok, s vajon meddig terjednek következményeik?

Milan Kundera is ezzel a problémakörrel foglalkozik, miközben filozófiai, történelmi és politikai színezetben tálalja a `68-as prágai tavaszt, s az események sodrásában vergődő szereplők életét. Egy orvos, egy pincérnő, egy festőnő, és még néhányan mások, mind ebben a zűrzavarban álmodják az életüket, bizonytalanul keresik a boldogságot és önmagukat, ám hiába, hiszen csupán küszködnek kapcsolataikban és munkájukban, nem lelve helyüket a világban. Talán úgy tűnhet, különleges alakokat ismerhetünk meg Kundera regényeiben – tévedés. Hiszen hány és hány ezer orvos, pincérnő vagy művész éli világát körülöttünk, ahogy a regénybeliek – vannak szerelmi kalandjaik, elbocsátják őket, menekülnek a külvilág és önmaguk elől – csupán azt nem látjuk, mi zajlik a lelkükben, abban a mélységben, amit még maguk sem ismernek (el).

Kundera szakadatlanul ezt a teret kutatja, és könyörtelenül feltárja az olvasók előtt. Olyan meglátásai vannak, amelyek sokakban felmerültek talán, de sosem körvonalazódtak egészen – ezért is olyan élvezetes az ő sorait olvasni, hiszen saját magunkat is megismerjük általa. Hadd idézzek is néhány sort a példa kedvéért: „Mindnyájunknak szükségünk van rá, hogy valaki nézzen bennünket. Aszerint, hogy milyen fajta tekintet felügyelete alatt kívánunk élni, négyféle csoportba vagyunk sorolhatók. Az első csoportba azok tartoznak, akik végtelen számú névtelen szempár tekintetére vágynak, más szóval a közönség tekintetére. […] A második csoport tagjainak az élethez sok ismerős szempár tekintetére van szüksége. […] Aztán itt vannak a harmadik csoportba soroltak, akik arra vágynak, hogy imádott társuk tartsa őket szemmel. […] Végül nézzük a negyedik csoportot, azoknak a ritkaság-számba menő embereknek a csapatát, akik távol levő személyek imaginárius tekintetétől kísérve élnek.”

Vajon ki melyik csoportba sorolná önmagát? És vajon melyik csoportba sorolnák magukat azok, akikről úgy hisszük, ismerjük őket? Megismerhetjük-e a lélek apró rezdüléseit, megérthetjük-e őket, és el tudjuk-e őket fogadni? A könyv rengeteg kérdést vet föl, és örülhetünk, ha akár egyre is tudunk bizonysággal válaszolni. Kundera műve rejtélyes utazás a testi és lelki mélységekbe, önmagunkba. Talán az út végén leülünk, és eltűnődünk, mit is tapasztaltunk az út során, és talán megértünk valamit a világból. Talán nem. Mindenesetre az emlékek velünk maradnak. „Es muss sein”.

Makai Nóra - 2014. március 22.


Képtalálat a következőre: „kundera ”

 

 

 

LAST_UPDATED2