Shakespeare

JULIUS CAESAR.

(Fordította: Vörösmarty Mihály)

SZEMÉLYEK
Julius Caesar.

Octavius Caesar, 
Marcus Antonius, 
M. Aemilius Lepidus, triumvirek Caesar halála után. 

Cicero, 
Publius, 
Popilius Lena, senatorok. 

Marcus Brutus, 
Cassius, 
Casca, 
Trebonius, 
Ligarius, 
Decius Brutus, 
Metellus Cimber, 
Cinna, összeesküttek Julius Caesar ellen. 

Flavius, 
Marullus, tribunusok. 

Artemidorus, cnidosi sophista. 

Jós.

Cinna, költő. 

Egy másik költő.

Lucillus, 
Titinius, 
Messala, 
Ifjú Cato, 
Volumnius, Brutus és Cassius barátjai. 

Varro, 
Clitus, 
Claudius, 
Strato, 
Lucius, 
Dardanius, Brutus szolgái. 
Pindarus, Cassius szolgája. 

Calpurnia, Caesar neje. 
Portia, Brutus neje. 

Senatorok, Polgárok, Őrök, Cselédek, Katonák. 




BEVEZETÉS

Shakspere életében Julius Caesarnak egy kiadása sem jelent meg; a népszerű darabot a szinészek gondosan megóvták a könyvárusi űzérkedéstől. Először az 1623-ki folio-kiadásban, tehát a költő halála után, látott napvilágot. Származási idejére nézve hiányzanak a tételes adatok; de a munka benső ismertető jeleiből ítélve legnagyobb valószínűséggel 1596–1600 közé lehet tenni, abba az időszakba, melyben a költő tevékenységének legmagasabb fokán állott, s melyből IV. Henrik, Hamlet, Othello s más remekművei származnak. Ugyanez időre utal Drayton „The Barrons’ War” (A bárók harcza) czímű hőskölteménye, melynek első kiadása 1596-ban, másodika 1603-ban jelent meg. A második kiadásban van egy versszak, mely az elsőből hiányzik, s mely nyilvánvaló utánzása Antonius szavainak, melyekkel a tragédia végén Brutust jellemzi: 

Szelid volt élte s úgy vegyültenek
Az elemek benne, hogy fölkelhete
A természet s világnak mondhatá:
Ez férfi volt. 

A mit Drayton hőskölteményében Mortimerről mond, nem egyéb, mint e sorok kibővítése. A második kiadás idejében tehát, 1603-ban, Shakspere Julius Caesarja már befejezett és ismeretes munka volt. Még közelebb vezet születési évéhez egy másik újjmutatás, mely Weever „Mirror of Martyrs” (Vértanúk tűkre) czímű, 1601-ben megjelent költeményében foglaltatik. Négy sora, mely a néptömeg ingadozó voltáról szól, világos czélzás Shakspere Julius Caesarjára: „A sokfejű tömeggel elhitette Brutus beszéde, hogy Caesar nagyravágyó volt; midőn az ékesszóló Marcus Antonius megmutatta erényeit, ki más volt a gonosz, mint Brutus?” E szerint tehát Shakspere Julius Caesarja nem készülhetett 1600. után, sem 1596. előtt. 

A költő forrása ebben is, mint római drámáiban általában, Plutarch volt, melyet North fordításában ismert. Említenek ugyan egy Julius Caesar czímű latin drámát Cedestől, melyet 1582-ben az oxfordi egyetem tanulói előadtak, de nehezen lehetne bebizonyítni, hogy Shakspere ezt használta, sőt egyáltalában ismerte volna. Julius Caesar története akkoriban nemcsak az iskolai drámákban, hanem a színpadon is gyakran előfordúlt. Henslowe említi naplójában, hogy 1602-ben négy költőnek fizetett díjat Julius Caesar drámájáért, s két évvel később Lord Stirling írt drámát ugyane tárgyról: mindezek versenytársai lehettek Shakspere akkor már népszerű tragédiájának s e világhírű hős nevével igyekeztek a közönség figyelmét magukra vonni. 

A jelen dráma cselekvénye a 44-ik év Lupercalia-ünnepétől a 42-ki philippii ütközetig terjed, tehát két évnél többet foglal magában. Anyagját a költő, mint mondtuk, Plutarchból, Caesar, Brutus és Cassius életrajzaiból merítette. Forrását a részletekben is híven követte; csak igen kevés van, mi szabad leleményének köszönheti létét, ilyen például Brutus magánbeszéde a végső elhatározás előtt; Brutus beszéde a néphez és részben Antonius híres beszéde; végre néhány részlet Cassius és Brutus sardisi nagy összezörrenésében, mint az, hogy ekkor érkezik Brutushoz Portia halálának híre. Hogyan használta fel a történeti elbeszélést költői czéljára és hogyan adott neki drámai életet, legjobban kitűnik, ha forrásának egyes helyeit összehasonlítjuk a dráma megfelelő részeivel. 

Brutus és Cassius első beszélgetésének Plutarch következő helye felel meg: „Cassius kérdé Brutust, el van-e határozva márczius hónap első napján megjelenni a szenátusban, mert a mint hallá, Caesar barátjai e napon rá akarják venni a szenátust, hogy Caesart királynak nevezze. Brutus azt felelé, hogy nem lesz ott. De ha értünk küldenek, mondá Cassius, mi lesz akkor? Akkor, mondá Brutus, részemről nem szándékozom hallgatni, hanem ellenmondok és inkább meghalok, hogysem szabadságomat elveszítsem. Cassius felbátorodva és e szót megragadva mondá: Ej, micsoda római engedné meg, hogy meghalj szabadságodért? Mit! nem tudod, hogy Brutus vagy? Azt véled, aljas kézművesek írják a leveleket és tekercseket, melyeket naponkint praetori székeden találsz s nem a legnemesb férfiak és legjobb polgárok? Nem, légy meggyőződve, hogy más praetoroktól ajándékokat és nyilvános játékokat kívánnak; de tőled, mint őket megillető kötelességet, a zsarnokság megszűntetését várják, s készek a legvégsőt eltűrni éretted, ha csak megmutatod, hogy az a férfiú vagy, kinek tartanak.” 

Brutusról így ír: „Brutus, ki jól tudta, hogy érette Róma legnemesebb, legbátrabb férfiai koczkára tették éltöket, a házon kívül oly rendbe szedte vonásait, hogy senki sem láthatta arczán a nyugtalanságot vagy gondot. Mihelyt azonban beköszöntött az éjszaka és ő házában volt, egészen ki volt cserélve; mert vagy fölébreszté a gond, midőn aludni akart, vagy oly mély gondolatokba merűlt, hogy mellette levő neje észrevette, mily csodálatosan nagy dolog nyomja lelkét. Neje Portia Cato leánya volt, ki nem mint szűz ment nőül Brutushoz, hanem mint fiatal özvegy, első férje, Bibulus halála után, kitől Bibulus nevű fia volt, s ez később egy még meglevő könyvet írt Brutus tetteiről és sorsáról. Ez ifjú hölgy, kitűnően jártas lévén a bölcsészetben, tele szeretettel férje iránt, nemes érzelmű és nem kevésbbé bölcs létére nem akarta előbb megkérdeni férjét, mily gondok nyomják lelkét, míg önmagát próbára nem tette; elővett egy kis ollót, minőt a borbélyok a körömvágásra szoktak használni, s ezzel nagy sebet ütött czombjába, hogy vére kicsordúlt és a seb fájdalma heves ázba ejtette. És legnagyobb fájdalmában így szólt férjéhez: „Én, Cato leánya, – mondá, – nőddé lettem, nem hogy csupán megoszszam ágyadat és asztalodat, mint az ágyas, hanem azért is, hogy jó és balsorsod társa legyek. Házasságunkra nézve semmi hibát sem találhatok ugyan benned, de én miként bizonyítsam be előtted kötelességemet és hogy mennyit akarnék érted tenni, ha nem tudnám állhatatosan viselni veled a boldogtalanságot és szenvedést? Megvallom, a nő szelleme közönségesen gyengébb, hogy a titkot biztosan megőrizze; de mégis, Brutus, a nevelésnek és erényes férfiak társaságának van némi ereje, meggyógyítni a természet hibáját. És nekem még az előnyöm is van, hogy Cato leánya és Brutus neje vagyok. Mindazonáltal mindebben nem bíztam el magamat, míg tapasztalás által meg nem győződtem, hogy semmi fájdalom és szenvedés nem vehet rajtam erőt.” E szavakkal megmutatta neki a sebet czombján és elmondta, mit tett önmagának kipróbálására. Brutus elbámult azon, a mit hallott és kezeit égnek emelve könyörgött az istenekhez, engednék meg úgy hajtania végre vállalkozását, hogy méltónak találtassék ily nemes hitvesre.” 

A gyilkolás jelenetét így írja le: „Caesar eleinte visszaútasítá könyörgésöket, de midőn mindegyre tolakodóbbak lettek, hevesen eltaszít őket magától. Ekkor Cimber két kézzel megragadta Caesar ruháját válla fölött, és Casca, ki mögötte állt, először rántott tőrt és vállán találta Caesart, de nem ütött rajta nagy sebet. Caesar megragadta kezét és latinúl kiáltott: Oh áruló Casca, mit művelsz? Casca más részéről görögűl kiáltott testvérére, jöjjön segítségére. Midőn többen reá rohantak, Caesar körűl nézett, hogy elmeneküljön; de midőn meglátta Brutust, ki kivont karddal készen állt a csapásra, elbocsátá Casca kezét, arczára voná köntösét és engedte, hogy mindnyájan reá csapjanak. Az összeesküvők megegyeztek, hogy senkit sem ölnek meg Caesaron kívül és a többieket mind felkérik, védjék szabadságukat. Valamennyi összeesküvő, Brutuson kívül, jónak tartá Antoniust is megölni; de Brutus nem akarta megengedni, mert először, mint mondá, nem tisztességes dolog, másodszor mert remélni lehet érzületének változását, s nem kételkedik, hogy Antonius, mint nemes lelkű bátor férfiú, ha Caesart halva tudja, készséggel segítségére lesz hazájának szabadsága visszaszerzésében.” 

A mi a forum jelenetét illeti, Plutarch annyit mond, hogy az összeesküdtek véres kardokkal vonúltak végig az utczákon, felszólítva a népet, vegye vissza szabadságát. Brutus mindent elrontott, midőn megengedé Antoniusnak Caesar eltemetését; mert midőn nyilvánosan felolvasták Caesar végrendeletét, melyben mindegyik polgárnak hetvenöt drachmát hagy, a népnek pedig a Tiberisen innen fekvő kertjeit, felébredt a nép szeretete és mindenki nagyon sajnálta őt. Azután, midőn Caesar holttestét a piaczra vitték, Antonius gyászbeszédet tartott fölötti régi római szokás szerint, és mivel észrevette, mily részvétre indítják szavai a köznépet, arra irányzá ékesszólását, hogy szívöket még nagyobb gyászra bírja, s fölemelvén Caesar véres ruháját, megmutatá, mennyi szúrás esett rajta. Ez a népet csakhamar oly dühre és lázadásra ingerlé, hogy többé nem lehetett rendet tartani közte, mert némelyek így kiabáltak: „Öljétek meg a gyilkosokat!” mások padokat, asztalokat, táblákat ragadtak fel, mint azelőtt Clodius temetésénél történt, s mindent egy halomba rakva meggyújtották s reá téve Caesar holttestét, elégették a legszentebb tér közepén. És midőn a tűz fellobogott, itt-ott üszköket kaptak fel s az összeesküdtek házaihoz futottak, hogy felgyújtsák. De az összeesküdtek előre látták a veszélyt és bölcsen elmenekültek. 

Brutus és Cassius sardisi találkzását így adja elő: „Mint rendesen történni szokott oly embereknél, kiknek mindegyike sok baráttal s ugyanannyi alárendelt vezérrel bír, mindenféle történetek és panaszok voltak forgalomban. Mielőtt tehát bármily más dolgot kezökbe vennének, együtt egy kis kamarába vonúltak, megparancsolván, hogy mindenki távol maradjon, s bezárták magok mögött az ajtót. Aztán kiönték egymás előtt panaszaikat, fölhevűltek és hangosan beszéltek s egymást vádolták, míg végre mindketten könyekre fakadtak. Egy bizonyos Marcus Phaonius azonban, ki Cato barátja volt és most a filozófust játszotta, nem bölcseséggel és szerénységgel, hanem bizonyos őrjöngő hevességgel, e Phaonius az ajtónállók daczára a kamarába hatolt és gúnyos mozdulatokkal szavalá a verseket, melyeket Nestor Homernál mond. Cassius nevetett rajta, de Brutus kidobta az ajtón s kutyának és álcínikusnak nevezte. De bejövetele félbeszakítá ezúttal czivódásukat, és szétmentek. Másnap a sardisiak panaszára Brutus elítélte és becstelennek nyilvánította Lucius Pellát, mert vádolták és rábizonyították, hogy hivatalában lopott és sikkasztott. Ez ítélet nagyon ellenére volt Cassiusnak és hevesen megrótta Brutust, hogy ily szigorú és merev efféle időben, s egy kis elnézés inkább helyén volna, mint ily rossz oldalról venni a dolgokat. Brutus ellenben válaszolá, gondoljon martius idusára, midőn megölték Julius Caesart, ki az országot nem zsákmányolta ki, hanem csak pártfogójok volt azoknak, kik raboltak és loptak.” 

Cassiusról a philippii ütközet előtt ezt olvassuk: „Messala tudósít, hogy Casius egynéhány barátjával sátrában vacsorát s az egész idő alatt igen komolynak és gonddal terheltnek látszott, szokása ellenére, s az estebéd után megragadta kezét és sokáig tartotta, barátsága jeléűl, és görögűl mondá: „Messala, biztosítlak és tanúmmá teszlek, hogy mint a nagy Pompejus akaratom ellen vagyok kénytelen országunk szabadságát egy csata koczkájára vetni. Mindazonáltal jó kedvűeknek és bátraknak kell lenniük, tekintetbe véve jó szerencsénket, melyet megbántanánk, ha nagyon kételkednénk benne, ámbár rossz tanácsot követünk.” És Messala írja, hogy Cassius ez utolsó szavai után búcsút vett tőle s a következő estére vacsorára hívta, mert születése napja volt. Az ütközet kezdete előtt Brutus és Cassius búcsút vettek egymástól. Cassius beszélni kezde és mondá: „Az istenek, oh Brutus, adjanak ma nekünk győzelmet, hogy további életünket békében tölthessük egymással. De mivel az istenek úgy rendelték, hogy a legnagyobb dolgok bizonytalanok az emberek között, és mivel mi, ha a csata máskép dől el, mint óhajtjuk és várjuk, nehezen fogjuk viszontlátni egymást, mire vagy akkor elszánva, futni-e vagy meghalni?” Brutus így felelt: „Mivel még ifjú vagyok s nem igen járatos a világban, nem tudom, miként, a bölcsészet egy bizonyos szabályára építek, mely szerint Catot nagyon kárhoztatám, hogy megölte magát, oly cselekedet lévén ez, mely sem nem megengedett és jámbor az istenek előtt, sem nem bátor azemberek szemében, mivel nem vetjük magunkat az isteni gondviselés alá, s nem fogadjuk állhatatosan és szilárdúl azt, a mit reánk küld, hanem hátrálunk és elfutunk. Most azonban, veszélyek közepette lévén, ellenkező véleményen vagyok; mert ha nem az istenek akarata, hogy e csata reánk nézve szerencsésen dőljön el, nem akarok tovább reménykedni, hanem lerázom magamról e nyomorúlt világot s megelégszem sorsommal, mert életemet adtam hazámért martius idusán, a miért egy más szebb világban fogok élni.” Cassius mosolygott, midőn e szavakat hallá, átölelte őt és mondá: „Előre hát! és támadjuk meg ily érzülettel ellenségeinket; mert vagy győzünk vagy nem lesz okunk a győztesektől félni.” 

Portia haláláról, mely a drámában a sardisi czivódás folyamán jut Brutus tudtára, Plutarch ezt írja: „Brutus neje, Portia, a filozóf Nicolaus és Valerius Maximus tudósítása szerint, meg akarta magát ölni; mivel azonban barátjai állandóan szem előtt tartották és őrizték, izzó parazsat tett szájába, s ezt csukva tartá, és ily módon veszett el. Ellenben létezik egy levele Brutusnak, melyben barátjainak szemrehányást tesz, hogy Portiát elhanyagolták, s ez betegsége miatt jobbnak tartá megválni az élettől.” 

Hogy Shakspere Julius Caesarja már a költő életében az akkori közönség legkedveltebb darabjai közé tartozott, a sok versengő Julius Caesar-dráma keletkezése bizonyítja, és az a gond, melylyel a szinészek megóvták e darabot a könyvárusi űzérkedéstől. A magyar közönségnek is mindig szívesen látott darabja volt a színpadon. Fordítását a nemzet egyik legnagyobb költőjének köszönhetjük: Vörösmarty már 1839-ben lefordította Julius Caesart; a nemzeti színházban 1842-ben kerűlt először színre s azóta folytonosan játékrenden van. 

Vannak, kik e dráma ellen azt a kifogást emelik, hogy hiányzik belőle a drámai egység, a mennyiben hőse már közepén meghal s ez által a drámát két részre osztja. E kifogás azonban magától elesik, ha tekintetbe veszszük, hogy Shaksperenél és kortársainál a dráma czímszerepe még korántsem jelenti szükségképen a dráma hősét. A czímekkel általában nem sokat törődtek, s épen nem tartották szükségesnek, hogy akár a dráma tartalmát, akár a hős nevét foglalják magokban. Így volt ez az antik drámáknál is, így Shakspere korában is. A czímet néha valami egészen véletlen, esetleges körülmény adta a darabnak, a minek példáját láthatjuk Shakspere több vígjátékában is. A jelen drámának a költő Julius Caesart adta czíműl, mert e világhírű név legismertebb volt közönsége előtt, s mint praktikus színigazgatónak, vonzó czímről kellett gondoskodnia; de a dráma valódi és tulajdonképeni hőse Brutus. 

Brutusról Shakspere a következő jellemzést találta forrásában, Plutarchban: „Mondják, hogy Brutus erényeiért a nép előtt kedvelt, barátjainak drága volt, hogy a legjobbak csodálták és még ellenségei sem gyűlölték. Mert nyájas volt és nagylelkű, harag, élvezet és nyereségvágy iránt érzéketlen, s szilárdúl és változatlanúl megőrizte az illendő és jogos felől való meggyőződését. És kedveltségét és hírnevét leginkább előmozdítá a szándékai iránt táplált bizalom.” Ez alapvonások megtartásával festette a költő Brutus alakját, az antik világ férfi eszményét állítva benne elő. Magánéletében a gyöngéd, figyelmes, igazságos és méltányos embert látjuk, ki föltétlen odaadással viseltetik neje, Cato leánya iránt, s még rabszolgáinak is jólelkű és kíméletes ura. Bocsánatot kér szolgájától, Luciustól, kit hiába fárasztott egy könyv keresésével, és szolgálatára mint valami szívességre kéri fel. 

Sokat zavarlak; ám te kész szives vagy.
…Nem kéne tisztedet
Erőn felül is kényszerítenem. 

Ez erényeit viszi át a közéletbe, midőn őt, a szívjóság és abstract gondolkozás emberét a pártharczok közepébe ragadja az idők viharja. De a mi a magánéletben erény, a politikusban sokszor végzetes hibává lehet. Az absolut becsületesség, az őszinte hit, a meggyőződésnek úgyszólván naivitása oda viszi, hogy előbb a nagyobb gyakorlati akaraterőnek eszközévé, majd a geniális lelkiismeretlenségnek áldozatává lesz. Órgyilkosa lesz Caesarnak, barátjának és jótevőjének, tisztán eszményi szempontból, erkölcsi tekintetből, a haza és szabadság szeretetéből. Győztes ellenfele, Antonius, adja meg neki a legfényesebb bizonyosságot azon szavaiban, melyeket holtteste fölött mond: 

Ez volt a legnemesbik római,
Mindnyája közt; a többi lázadók,
A mit tevének, ő kivűle, mind
Kajánságból tevék nagy Caesar ellen.
Ő tiszta szándékból és egyedül
Közjó miatt szövetkezett velök. 

És hogy mi vezeti őt Caesar meggyilkolására, a tiszta erkölcsi indokot, minden magyarázatnál világosabban megmondja ő híres magánbeszédében: 

Neki meg kell halni. A mi engem illet,
Személyes ok nem indit ellene,
Csupán a közjó. Ő koronát kiván.
Kérdés: ezáltal mily természetet vált?
…A nagyság visszaél
Hatalmával, midőn azt elszakitja
A lelkiismerettől. És valót
Itélve Caesarról, nem vettem észre,
Hogy szenvedély uralkodnék eszén;
De köz tapasztalás szerint alázat
Az ifjú nagyravágyás lépcseje,
A melyhez arczczal áll a felmenő;
De hátat fordit vég fokára jutva
A lajtorjának, fellegekbe néz,
Megvetve, melyen feljutott, az aljas
Lépcsőt. Így Caesar is tehet. Nehogy
Tehessen, előzzük őt. 

Ha ily jellem, nemes indoktól vezérelve, erőszakos kézzel megzavarja a világrendet, az események, az elmaradhatatlan következmények csakhamar fejére nőnek, széttépik a fölidézett kisértetek. Erénye, jósága, becsületessége végzetessé válik reá nézve. Azonnal az összeesküvés sikerűlte után két oly politikai hibát követ el, mely maga után fogja vonni bukását. A többi összeesküdtek Antoniust is meg akarták ölni; csak Brutus szegűl ellene, szívjóságból, és Antonius lesz az, ki le fogja őt verni. Megengedi Antoniusnak, hogy gyászbeszédet tartson Caesar holtteste fölött, kegyeletből és méltányosságból, s Antonius beszéde ellene zúdítja a római népet. Elvont idealismusában azt hiszi, mindenki oly nemes, mint ő, mindenkit ugyanazon eszmények lelkesítnek, s a római népnek szabadságról, hazaszeretetről beszél, s ez a nép annyira sem érti, hogy szaván föllelkesűlve őt akarja kikiáltani Caesárnak, majd Antonius beszédének meghallgatása után föllázad ellene és halálra keresi. Midőn kitör a polgárháború s hadaival a keleti tartományokba vonúl, nem gondolja meg, hogy a hadviselésre pénz kell, rosszalja a gyakorlatiabb Cassius eljárását, ki ott hajtja fel a pénzt, a hol találja, míg ő „nem tud galádúl pénzt szerezni s inkább szívét veretné drachmákká, mint bármi csalfasággal előcsikarja a paraszt kérges kezéből silány keresményét.” Csakhogy a szívből vert pénzzel nem lehet a legiókat eltartani! Elítéli és megbünteti azokat, kik bármily használható és ügyes eszközök, de nem oly becsületesek, mint ő maga. Becstelennek nyilvánítja Lucius Pellát, ki nagyon használható parancsnok, de ajándékot fogadott el a sardisiaktól. Hiába figyelmezteti a gyakorlatiabb jellemű Cassius, hogy „ily időben nem illik minden kis hibát úgy latra vetni;” a „becsületes forradalmárok”, Brutustól a girondista vezérekig, soha sem tudták megérteni, hogy ha ők egyszer, bár magasabb szempontból, megbontották a világrendet, nyomukban új meg új hibák, bűnök, kihágások támadnak, melyekkel a gyakorlati ember megalkuszik és felhasználja azokat, de a merev becsületességnek fejére nőnek és eltemetik. Brutus nem tud megalkudni, s nem fogja a kisebbekben eltűrni azt, a miért a legnagyobbat megölte: 

Emlékezz martiusnak idusára!
Nem jog miatt vérzett nagy Julius?
Ki a gazember, a ki döfni hajlott,
Ha nem jogért? S most minmagunk, kik a
Világnak első emberét ledöftük,
Csupán mivel rablók védője volt,
Mi most kezünket fertőztessük-e
Rút szerzeménynyel? s gazdag tiszteink
Nagy terjedelmét egy marék szemétért
Elvesztegessük? Inkább eb legyek
S ugassak holdat, mint ily római.


Erényének túlsága volt, mely bűnre ragadta; az volt, mely végső elbukását okozta. Így lesz Brutus, az eszményi republikánus, magasztos tragikus alakká.

*

SHAKSPERE SZÍNMŰVEI

FORDÍTJÁK TÖBBEN
BEVEZETÉSEKKEL ÉS JEGYZETEKKEL ELLÁTTA
CSIKY GERGELY
JAVÍTOTT KIADÁS
KÖZEL 600 ILLUSTRÁTIÓVAL
1886
BUDAPEST
KIADJA RÁTH MÓR

http://mek.niif.hu/04500/04587/html/magyar.htm