Ballada a Parlamenthez Faludy mester tiszteletére
(1992 Férfibánat)
Most, hogy a bitó árnyékában állok, a parlament eszéhez apellálok. Mert jogában áll minden féregnek, dögnek védekezni ha életére törnek, a kutya vonít, a kígyó sziszeg, a farkas üvölt, s ebben a hideg, tetves ketrecben ahová bezártak: csak én, csak én fogjam be a pofámat?
Persze: nem nékem állna a deres, ha úr lehetnék vagy gazdag nemes, de mivelhogy szegény bitang vagyok, a vallatásnál csak pofont kapok, s most hogy még hozzá kínpadra ítéltek, ha hegyes szögekkel a húsomba tépnek, ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak: most is, most is: fogjam be a pofámat?
Nem - ha a fejemben még több szalma lenne, mint amennyi szalma nőtt már eddig benne, ha most a parlament elé nem állnék, a végső lehelletig nem protestálnék, hogy ártatlan vagyok, s ha siralomházba zárnak, a bitó alatt a martalócok várnak, míg a szuronyok merev négyszögben állnak, hát még akkor is fogjam be a pofámat?
Nem: látjátok nem hiába firkálok, mert ha e verset ki nem gondolom, fölöttem folyna már régen az árok, s csalán nőtt volna már a gyomromon. Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak, az urak előtt soha ne fogd be a pofádat.
*
Ballada a senki fiáról
(1988 Tiltott gyümölcs)
Mint nagy kalap borult reám a kék ég, És hű barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség S halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, S szájam széléig áradt már a sár, Utam mellett a rózsák elpusztultak S leheletemtől megfakult a nyár, Csodálom szinte már a napvilágot, Hogy néha még rongyos vállamra süt, Én, ki megjártam mind a hat világot, Megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyott mezőkön birkóztam a széllel, Ruhám csupán egy fügefalevél, Mi sem tisztább számomra, mint az éjjel, Mi sem sötétebb nékem, mint a dél. A matrózkocsmák mélyén felzokogtam, Ahogy a temetőkben nevetek, Enyém csak az, amit a sárba dobtam, S mindent megöltem, amit szeretek. Fehér derével lángveres hajamra S halántékomra már az ősz feküdt, És így megyek, fütyülve egymagamban, Megáldva és leköpve mindenütt.
A győztes ég fektette rám a sátrát, A harmattól kék lett a homlokom, S így kergettem az Istent, aki hátrált, S a jövendőt, amely az otthonom. A hegytetőkön órákig pihentem S megbámultam az izzadt kőtörő t, De a dómok mellett fütyülve mentem S kinevettem a cifra püspököt: S ezért csak csók és korbács hullott árva Testemre, mely oly egyformán feküdt Csipkés párnák között és utcasárban, Megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs borom, hazám, se feleségem És lábaim között a szél fütyül: Lesz még pénzem és biztosan remélem, Hogy egy nap nékem minden sikerül. S ha megúntam, hogy aranytálból éljek, A palotákat megint otthagyom, Hasamért kánkánt járnak már a férgek, És valahol az őszi avaron, Egy vén tövisbokor aljában, melyre Csak egy rossz csillag sanda fénye süt: Maradok egyszer, Francois Villon, fekve Megáldva és leköpve mindenütt
http://www.hobo.hu/index.php?lang=1&modules=direct&id=66
|