„ Ha megismerés nem lett volna, a világ befejezetlen maradna.”

Steiner egyszer úgy fogalmazott, hogy „a gondolkodásban a világ történéseinek egy csücskét ragadjuk meg”. Mi van azonban akkor, amikor a külső fejlődés továbbra is vágtató iramban halad előre és saját életét kezdi kibontakoztatni, mivel a gondolkodás, a tudat nem tud vele lépést tartani? A legutóbbi időben rendkívüli mértékben felgyorsult, és az ember és a Föld létét fenyegető féktelen előrehaladásba vetett hit következményei itt ékesszóló nyelven beszélnek.

Rudolf Steiner e probléma neuralgikus pontjára 1918-ban utalt, amikor azt mondta, hogy az emberek „gondolataikkal nem tudnak emberi módon megküzdeni”. Ezzel nem annyira a fennálló viszonyok kritikájára törekedett, mint inkább arra, hogy felismerjék, elfogadják a kor viszonyinak kihívását az emberi gondolkodás ellen. Az ő számára ez a kihívás már sokkal előbb elkezdődött. Szellemtudományos kutatásainak, az antropozófiának középpontjában kezdettől fogva, tehát a XIX. század 80-as évei óta egy időszerű gondolkodási kultúra kifejlesztésének törekvése állt. Steiner szerint csak az érzeti és nem érzeti világ közti határok leküzdésével megelevenített gondolkodás képes hidat verni a dolgok megjelenése és lényege között, a véletlen és a szükségszerű között, az én és a világ, az ember és a kozmosz között.

„A gyakorlati gondolkodás kifejlesztésé”-ről szóló itt következő előadást Steiner 1909. január 8.-án tartotta Karlsruhéban a Theozófiai társaság tagjainak. Ebben nem annyira a gondolkodás folyamatának aprólékos leírására törekszik - ez korai ismeretelméleti írásaiban megtalálható -, hanem hogy az életpraxisnak megfelelő gondolkodáshoz indítékot adjon gondolati gyakorlatok révén. E gyakorlatok mélyebb értelme az, hogy az ember önmagán tapasztalja azt, amit minden egyes gondolati folyamat jelenthet számára, mindenekelőtt azonban az, hogy a gondolkodást, „a logikát megszeresse”.

A gyakorlati gondolkodás kialakítása

Különösnek látszhat, hogy éppen a szellemtudomány érzi magát hivatottnak arra, hogy a gondolkodás gyakorlati kialakításáról beszéljen, amikor a kívülállók igen gyakran hangoztatott véleménye szerint a szellemtudomány kiváltképpen gyakorlatiatlan valami és semmi köze sincs az élethez. Az ilyen véleményt csak az tartja helytállónak, aki felületesen ítél. Valójában ugyanis az, ami a szellemtudomány lényege, vezérfonal a legesleghétköznapibb élet számára is; a helyesen átélt szellemtudomány pedig minden pillanatban át kell, hogy tudjon alakulni bennünk érzéssé, és akkor lehetővé teszi, hogy biztonsággal és szilárdan álljuk meg helyünket az életben.

Azok az emberek, akik „praktikusaknak” nevezik magukat, azt hiszik, hogy ők a legpraktikusabb alapelvek szerint cselekednek. Ha azonban tüzetesebben vizsgáljuk meg a dolgot, akkor látjuk, hogy az ún. gyakorlatias gondolkodás gyakran egyáltalában nem gondolkodás, hanem továbbgördítése a belénk nevelt ítéleteknek és gondolkodási szokásoknak. Ha egészen tárgyilagosan figyeljük meg az ún. praktikus emberek gondolkodását - azt, amit közönségesen „gondolkodási praxis”-nak neveznek -, akkor láthatjuk, hogy abban igen kevés az igazi praxis, s amit praxisnak neveznek, nem más, minthogy megtanultak tanítómesterüknek, vagy valamelyik feltalálónak a a gondolkodásához igazodni. Ha pedig valaki másképp gondolkodik, arra azt mondják, hogy nem praktikus, mert gondolkodása eltér az emberekbe általában belenevelt gondolkodástól.

Amikor azonban az emberi fejlődés folyamán valami igazán praktikusat találtak fel, az semmiképpen sem származott elismerten „praktikus” embertől. Példa erre a levélbélyeg. A legkézenfekvőbb volna azt gondolnunk, hogy a levélbélyeget valami posta-ügyekben jártas ún. praktikus ember találta fel, holott ez nem így történt. A múlt század elején még igen körülményes dolog volt a levélfeladás. Ha valaki levelet akart feladni, el kellett mennie oda, ahol egyáltalában a levélfeladás lehetséges volt, ott aztán különféle könyveket ütöttek fel s mindenféle körülményes eljárást tettek folyamatba, míg végre a levelet feladhatta. Alig hatvan éve annak, hogy a ma már megszokott egységes viteldíj életbe léphetett. A mai levélbélyeget nem egy praktikusan gondolkodó hivatásos postás találta fel, hanem egy, a posta-ügyektől távolálló Hill nevű angol. S amikor Hill feltalálta a levélbélyeget, az illetékes postaügyi miniszter ezt mondta az angol parlamentben: „Először is nem tételezhetjük fel, hogy a postaküldemények továbbításának leegyszerűsítésével a forgalom olyan hihetetlenül megnövekedik, ahogy azt a gyakorlatiatlan gondolkodású Hill elképzeli, - de tegyük fel, hogy ez mégis bekövetkezik, akkor a londoni posta épület nem elég nagy a forgalom lebonyolítására.”

Ennek az „elismerten praktikus” embernek tehát távolról sem jutott eszébe, hogy a postaépületnek kell a forgalomhoz igazodnia és nem a forgalomnak a postaépülethez. És aránylag igen rövid idő alatt valósult meg az, aminek a megvalósítását egy gyakorlatiatlan embernek kellet kivívnia egy ún. „praktikus” ember ellenállásával szemben: ma már egészen természetesnek találjuk, hogy leveleinket felbélyegezve adjuk postára.

Hasonló eset történt a vasút üzembehelyezésekor is. Amikor 1837-ben, Németországban, - Nürnberg és Fürth között - az első vasútvonalat meg akarták építeni, szakértői véleményt kértek a bajor orvostestülettől. A bajor orvostestület véleménye szerint nem tanácsos vasutat építeni, ha azonban mégsem állnak el ettől a szándékuktól, akkor legalább állítsanak fel a vasútvonaltól jobbra és balra magas deszkafalakat, nehogy az arra járó emberek ideg- és agyrázkódást kapjanak.

Amikor a Potsdam-berlini vasútvonal megépítéséről volt szó, Stengler postavezérigazgató ezt mondta: „Naponta két postakocsit küldök Potsdamba, de ezek sohasem telnek meg; ha az emberek a pénzüket minden áron, az ablakon akarják kidobni, ám tegyék meg közvetlenül.” Az élet reális tényei azonban átcsapnak az ún. „praktikus” emberek feje felett, azoknak a feje felett, akik azt hiszik, hogy ők praktikusak.

Meg kell, hogy különböztessük az igazi gondolkodást az úgynevezett „praktikus gondolkodástól”, amely nem egyéb, mint a belénk nevelt gondolkodási szokásokból származó ítélkezés.

Mai fejtegetéseimet egy olyan kis eseménnyel kezdem, amelyet magam tapasztaltam.

Egyetemi éveim alatt egyszer egy fiatal kartársam jött hozzám, arcán az olyan emberek örömével, akik valami nagyon furfangosat találtak fel s így szólt: „Most éppen X. tanár úrhoz kell mennem (aki akkor az egyetemen a gépszerkesztést tanította), mert nagyszerű találmányom van: feltaláltam egy olyan gépet, amely egész csekély gőzerő felhasználásával és átalakításával hihetetlen nagy munkát tud elvégezni.” S annyira sietett a tanárhoz, hogy többet nem is tudott hirtelenében mondani. A professzort azonban nem találta meg, visszajött hozzám s az egész dolgot kifejtette előttem. A találmánynak mindjárt „perpetuum mobile” szaga volt, - de miért ne lenne egyszer ez is megvalósítható? Miután azonban magyarázatát meghallgattam, a következőket kellett mondanom: „Találmányod valóban éles észre vall, a gyakorlatban azonban összehasonlítható azzal, hogy valaki egy vasúti kocsiban állva, azt roppant erővel tolni kezdi, s azt hiszi, hogy a vonat ettől halad tovább. Ilyen alapelv szerint gondolkodtál, amikor találmányod megszületett.” Kartársam ezt be is látta és letett arról a szándékától, hogy a professzort felkeresse.

Így gubózik be az ember a saját gondolkodásába. Az egészen különös és ritka esetekben ez a begubózás világosan látható, az életben azonban sokan gubóznak be gondolkodásukba, anélkül, hogy ez olyan feltűnő volna, mint a mi példánkban. Aki azonban az emberi gondolkodást mélyebben meg tudja figyelni, az látja, hogy a gondolkodás folyamata a legtöbb embernél úgy zajlik le, hogy az emberek úgyszólván mindig belülről tolják az amúgy is mozgó vasúti kocsit, s azt képzelik, hogy ők hozzák azt mozgásba.

Sok minden történnék másképp az életben, ha az emberek nem volnának ilyen „vasúti kocsiban álló vonattolók.”

Az igazi gyakorlati gondolkodás első feltétele, hogy helyes magatartást és helyes érzéseket tanúsítsunk a gondolkodással szemben. De vajon hogyan érhetjük el azt, hogy a gondolkodásra vonatkozóan álláspontunk helyes legyen? - Aki azt hiszi, hogy a gondolkodás csakis az ember fejében, vagy lelkében játszódik le, az sohasem fog helyes érzéseket táplálni a gondolkodással szemben, mert meglévő helytelen érzései minduntalan eltérítik attól, hogy a helyes gyakorlati gondolkodásra törekedjék és attól, hogy a szükséges követelményekkel lépjen fel gondolkodásával szemben. Ha a gondolkodásra vonatkozó helyes érzéseket akarjuk kifejleszteni, a következőképpen kell vélekednünk: „Mivel az észlelt tárgyakról gondolkodni tudok, s gondolataim segítségével megtudhatok valamit arról, amit észlelek, tehát ezeknek a gondolatoknak már eleve benne kell lenniük abban, amiről gondolkodom. A gondolatokat csak akkor hozhatom ki gondolkodásom tárgyából, ha az szükségképpen gondolatok szerint épült fel.

Képzeljük el, hogy a világ jelenségeit hasonlítják az órához. Az emberi szervezetet igen gyakran hasonlítják az órához, csak éppen a legfontosabbat felejtik el, hogy ti. órásmester is van a világon. Tudnunk kell, hogy az óra kerekek nem maguktól illeszkedtek össze, és nem ők idézik elő az óra járását, hanem volt egyszer egy órásmester, aki az órát összeállította. Ezt ne felejtsük el. Gondolatok hozták létre az órát - a gondolatok szinte beleáramlottak az órába, a tárgyba. A természet alkotásait, a természeti jelenségeket is így kell elképzelnünk. Az ember alkotásainál ez minden további nélkül, szemléltetően látszik, a természet alkotásainál azonban már nem olyan könnyen észrevehető, pedig a természet alkotásai is szellemi ténykedéseknek, szellemi lények ténykedéseinek az eredményei.

Ha valamin gondolkodunk, akkor tulajdonképpen azon gondolkodunk, ami gondolkodásunk tárgyába már eleve beletétetett. A voltaképpeni belső gyakorlati gondolkodást elsősorban az a meggyőződés teszi termékennyé, hogy a világot a gondolkodás hozta létre.

Az igazi gyakorlati gondolkodással merőben ellenkező gyakorlatiatlan gondolkodást - még tudományos téren is - mindig a bizalmatlanság hozza létre, az a tény, hogy nem hisznek a világ szellemi alapjaiban. Ha pl. valaki azt mondja: „Bolygórendszerünk úgy keletkezett, hogy először csak ősköd volt; ez az ősköd forogni kezdett, középponti testté tömörült, amelyből karikák és golyók hasadtak le; ilyen mechanikusan jött létre az egész bolygórendszer”, ha valaki ezt mondja, súlyos gondolkodási hibát követ el. Ezt a tant szépen elhitetik az emberrel s egy mutatós kísérlet keretében, mutatják be az iskolában: egy pohár vízbe egy kis zsírt cseppentenek és egy tűvel az egészet forgásba hozzák. Az eredeti nagy zsírcseppből kis zsírcseppek válnak le, és láthatóvá válik a kis bolygórendszer. Most aztán azt hiszik, hogy a tanulóknak szemléltetően bemutatták, hogy az egész bolygórendszer teljesen mechanikus módon jött létre. Ebből a mutatós kísérletből csak a gyakorlatiatlan gondolkodás vonhat le ilyen következtetést, mert aki a kísérlet eredményét a nagy kozmikus rendszerre vonatkoztatja, elfelejt valamit, amit egyébként talán egészen jó elfelejteni, elfelejtkezik önmagáról, elfelejti, hogy ő maga volt az, aki az egészet forgásba hozta. Ha ő nem lett volna, és nem hozta volna mozgásba az egészet, akkor a zsírcsepp sohasem oszlott volna kisebb cseppekre. Teljes gondolkodását csak akkor vetette volna latba, ha s saját szerepét is megfigyelte volna, és azt is átvitte volna a bolygórendszerre.

Az ilyen gondolkodási hibák - különösen abban, amit tudománynak neveznek - ma igen nagy szerepet játszanak. Mindez sokkal fontosabb, mint ahogy azt általában hiszik.

Ha igazi gyakorlati gondolkodásról beszélünk, akkor tudnunk kell, hogy gondolatokat csak olyan világból meríthetünk, amelyben a gondolatok már valóban benne vannak. Mint ahogy vizet is csak valóban vizet tartalmazó üvegből meríthetünk, úgy gondolatokat is csak valóban gondolatokat tartalmazó tárgyakból lehet meríteni. A világ gondolatok szerint épült fel; csak ezért meríthetünk gondolatokat belőle. Ha ez nem így volna, akkor a gyakorlati gondolkodás egyáltalában ki sem fejlődhetne. Amikor majd az ember teljesen átérzi azt, amiről most beszéltünk, akkor szívesen eltér már az absztrakt gondolkodástól; ha teljességgel bízik abban, hogy a fizikai jelenségek mögött gondolatok vannak, s hogy az élet reális tényei gondolatok szerint jönnek létre, ha majd ez él benne, akkor könnyűszerrel tér át a valóságra, a realitásra épült gyakorlati gondolkodásra.

Aki át van hatva attól a tudattól, hogy a tények világa gondolatokhoz igazodik, az a helyes gondolkodás kifejlesztésének fontosságát is belátja.

Még akkor is, ha csak a hétköznapi élet számára akarjuk termékennyé tenni gondolkodásunkat, még akkor is igazodnunk kell ahhoz, amit a következőkben fogok elmondani. Az elmondandókat csakugyan praktikus alapelveknek kell tekintenünk, s ha gondolkodásunkban állandóan ezekhez igyekszünk igazodni, törekvésünk eredménye bizonyos hatásokban mutatkozik meg: egyrészt abban, hogy gondolkodásunk valóban praktikussá válik, - ha eleinte talán nem is látszik annak, - másrészt pedig abban, hogy az ilyen alapelvek betartása még más, gondolkodásra vonatkozó tapasztalatokat is eredményez.

Tegyük fel, hogy valaki kísérletképpen a következő gyakorlatot hajtja végre: gondosan megfigyel egy olyan eseményt, amelyet módjában van lehetőleg egészen pontosan megfigyelni, pl. az időjárást. Megfigyeli az esti felhőalakulatokat, a naplementét, stb. s a megfigyelt folyamatról pontos képet alkot magának. S most megpróbálja ezt a képzetet, ezt a képet minden részletével együtt egy ideig emlékezetében tartani; ebből a képzetből lehetőleg sokat tart meg másnapig emlékezetében. Másnap kb. ugyanabban az időben, vagy esetleg máskor ismét megfigyeli az időjárási viszonyokat s megpróbál újra pontos képet alkotni róluk.

Aki ilyen módon pontos képet alkot magának az egymást követő állapotokról, világosan látja, hogy ezáltal gondolkodásának benső gazdagsága és átütő ereje fokozatosan növekszik. Gondolkodásunkat az teszi gyakorlatiatlanná, hogy túlságosan hajlamosak vagyunk arra, hogy a világ egymást követő eseményeinek általános és elmosódott képét tartsuk meg emlékezetünkben és a részleteket elfelejtsük. A gondolkodást pedig éppen az termékenyíti meg, hogy az egymásután következő eseményektől pontos képet alkotunk magunknak: ez az értékes és ez a lényeges. Azután megállapítjuk valamely eseményről, hogy az tegnap milyen volt s milyen ma, és a két képet, a tegnapit és a mait, amelyek a valóságban, időben távol esnek egymástól, lehetőleg képszerűen állítjuk lelkünk elé.

Ez a gyakorlat a gondolatok realitásába vetett bizalomnak sajátságos kifejeződése. Ne vonjunk le mindjárt valamilyen következtetést, s ne jósoljuk meg rögtön a ma megfigyelt időjárásból, hogy milyen lesz a holnapi. Ez megrontja a gondolkodást. Bíznunk kell azonban abban, hogy kint a valóságban a jelenségek között összefüggés van, s a mai jelenség valamiképpen összefügg a holnapival. De ezen az összefüggésen ne törjük a fejünket, hanem az időben lejátszódó egymást követő eseményeket először pontos képekben képzeljük magunk elé, azután állítsuk a képeket egymás mellé, s végül engedjük, hogy azok lelkünkben egymásba fonódjanak. Ezt a fontos gondolkodási alapelvet érvényesítenünk kell, ha valóban tárgyilagos gondolkodást akarunk kifejleszteni. Nagyon jó, ha olyan jelenségek megfigyelése közben gyakoroljuk ennek a gondolkodási alapelvnek az érvényesítését, amelyeket még nem fogunk fel értelmünkkel, s amelyek között még nem ismertük fel az összefüggést. Ezért az értelemmel még fel nem fogott folyamatok közötti összefüggés kutatása közben bíznunk kell abban, hogy ezek a folyamatok összefüggéseket hoznak bennünk létre, mert hiszen a külső világban is összefüggnek egymással. Megfigyelésünknek tehát csak képszerűnek szabad lennie és a gondolkodás kizárásával kell végbemennie. Azt kell mondanunk: még nem ismerem az összefüggést, de hagyom, hogy a látottak kialakítsanak valamit bennem, és ha tartózkodom az elmélkedéstől létre is hoznak bennem valamit. Elhihetik nekem, hogy ha az ember a gondolkodás kizárásával lehetőleg pontos képet alkot magának az egymást követő eseményekről, akkor lényének láthatatlan tagjaiban egy bizonyos folyamat megy végbe. A képzetalkotásnak az asztráltest a hordozója. Az asztráltest, mindaddig, amíg az ember elmélkedik, az énnek a rabszolgája. De élete nem merül ki ebben a tudatos tevékenységben, hanem bizonyos vonatkozásban, kapcsolatban van az egész kozmosszal is.

Amilyen mértékben tartózkodunk attól, hogy önkényes gondolkodásunkat működni engedjük és amilyen mértékben képszerű képzetet tudunk alkotni magunknak az egymást követő eseményekről, olyan mértékben hatnak bennünk a világ benső gondolatai, és vésődnek bele ezek a gondolatok asztráltestünkbe, anélkül, hogy tudnánk róla. Amilyen mértékben alkalmazkodunk megfigyelésünk pontosságával a világ folyamataihoz, s amilyen mértékben felvesszük gondolatainkba a világesemények tiszta képét, olyan mértékben válunk lényünk nem tudatos tagjaiban egyre okosabbakká.

Amikor az egymással benső összefüggésben álló folyamatokról alkotott új képet úgy szőjük bele a már meglévőbe, mint ahogy ez az átmenet a természetben is lejátszódott, akkor észrevesszük, hogy gondolkodásunk szinte hajlékonnyá változott.

Így kell eljárnunk, ha olyan dolgokkal állunk szemben, amilyeneket még nem értünk meg. Ha azonban olyan jelenségekkel találkozunk, amiket már megértünk (pl. a hétköznapi élet körülöttünk lejátszódó eseményei), akkor egy kicsit másképp kell viselkednünk.

Valaki, pl., mondjuk a szomszédunk, valamit cselekedett. Gondolkodunk rajta, hogy ezt miért tette. S azt gondoljuk, hogy tettét talán azért hajtotta végre, hogy ezzel holnapi tettét előkészítse. Most pontosan magunk elé képzeljük mai tettét s megpróbálunk képet alkotni arról, amit holnap tenni fog. Elképzeljük, hogy mit fog cselekedni s azután megfigyeljük, hogy csakugyan azt teszi-e, amit elképzeltünk. Másnap esetleg azt vesszük észre, hogy szomszédunk valóban elképzelésünknek megfelelő tettet hajt végre, de az is lehetséges, hogy másképp cselekszik. Mindenképpen meglátjuk, hogy milyen esemény következik be és igyekszünk gondolatainkat e szerint kiigazítani.

Keressünk ki magunknak ilyen eseményeket, hogy ezeknek a jövőbeli kialakulását gondolatban kiépíthessük s figyeljük meg, hogy vajon mi történik? Ez a gyakorlat emberi cselekedetekkel, de más jelenségekkel kapcsolatban is elvégezhető. Ha valamit értünk, igyekezzünk képet alkotni arról, ami véleményünk szerint majd bekövetkezik. Ha az következik be, amit vártunk, akkor ez azt jelenti, hogy gondolkodásunk helyes volt s akkor minden rendben van. Ha azonban nem az történik, amire számítottunk, akkor próbáljuk kisütni, hogy hol követtünk el hibát és igyekezzünk helytelen gondolatainkat kiigazítani. Nyugodt megfigyeléssel vizsgáljuk meg, hogy hol volt a hiba, miből eredt, s mi volt az oka annak, hogy a dolog így történt.

Ha azonban az következett be, amit vártunk, ha tehát véleményünk helyes volt, a legmesszebbmenőén óvakodjunk attól, hogy nagyszerű jóslatunkkal így dicsekedjünk: „Hiszen én már tegnap tudtam, hogy ez következik be.”

Ennek a gyakorlatnak az alapelve ismét bizalomból fakad, abból a bizalomból, amellyel érezzük, hogy a jelenségekben s eseményekben belső szükségszerűség van, tehát magukban a tényekben van az a valami, ami őket előre sodorja. S ez a valami, ami dolgozik bennük s máról holnapra átalakulást idéz elő: gondolati erő. Amikor elmélyedünk valamely jelenségben, az abban ható gondolati erőknek jutunk tudatára. Az ilyen gyakorlatokkal tudatunkba hozzuk ezeket a gondolati erőket, s ha bekövetkezik az, amit előre láttunk, ez azt jelenti, hogy a mi gondolkodásunk megegyezik ezekkel a belső gondolati erőkkel s belső összefüggés keletkezett köztünk és a szóban forgó jelenség reális gondolati tevékenysége között.

Így megszokjuk azt, hogy ne önkényesen, hanem a jelenségek belső természete (szükségszerűsége) szerint gondolkodjunk.

Gyakorlati gondolkodásunkat azonban még más irányban is iskolázhatjuk.

Valamilyen ma végbemenő esemény összefüggésben van azzal, ami tegnap történt. Pl. egy fiatal fiú ma neveletlen volt; mi lehet ennek az oka? Követjük az eseményeket visszafelé mától tegnapig. Megkonstruáljuk az okot, amelyet nem ismerünk, s azt mondjuk: mivel ma ez történt, azt hiszem, hogy ezt az eseményt valami már tegnap előkészítette.

Azután megtudakoljuk, hogy a valóságban mi történt és akkor megtudjuk azt is, hogy helyesen gondolkodtunk-e, vagy sem. Ha megtaláltuk az igazi okot, akkor minden rendben van; ha azonban helytelenül képzeltük el a dolgot, akkor keressük meg a hibát s lássuk meg a különbséget a gondolati folyamat és a valóságos esemény lefolyása között.

Ezeknek az alapelveknek a keresztülvitelére vonatkozóan a legfontosabb az, hogy valóban időt szakítsunk a körülöttünk lévő jelenségek megfigyelésére, vagyis ezeket a jelenségeket úgy figyeljük meg, mintha gondolkodásunkkal bennük lennénk. Mélyedjünk el kellőképpen a jelenségekbe s azok belső gondolati tevékenységébe.

Ha ezt keresztülvittük, akkor fokozatosan észrevesszük, hogy valósággal összenőttünk megfigyelésünk tárgyával s már egyáltalában nincs meg az az érzésünk, hogy az kint van, mi pedig bent vagyunk és gondolkodunk róla, hanem úgy érezzük, hogy gondolkodásunk ő benne él. Ha valaki ezt már egészen magas fokra tudja vinni, akkor sok minden világossá válik előtte. Goethe olyan ember volt, aki magas fokot ért el abban, ami így elérhető, olyan gondolkodó volt, aki gondolataival mindig benne élt a megfigyelt jelenségekben. Heinroth, a pszichológus, 1826-ban „Antropológia” című könyvében azt mondja, hogy Goethének „tárgyi gondolkodása” volt, - Goethe maga pedig nagyon örült ennek a megjelölésnek, mert ez azt jelenti, hogy az ő gondolkodása nem különül el a megfigyelt jelenségektől, hanem bennük marad, s azoknak a szükségszerűsége szerint, működik. Goethe gondolkodása egyúttal szemlélet is volt, szemlélete pedig egyúttal gondolkodás.

Goethe az ilyen magasrendű gondolkodás terén igen sokra vitte. Többször előfordult, hogy Goethe el akart menni hazulról s mielőtt elment volna, az ablakhoz ment s az éppen jelenlévő személyhez így szólt: „Három óra múlva esni fog az eső”, s valóban így is történt. Az égbolt ablakból látható kis darabkájából meg tudta állapítani, hogy az időjárásban néhány óra leforgása alatt milyen változások következnek be. Hűséges és az észlelt jelenség körén belül maradó gondolkodása lehetővé tette annak a megérzését, hogy az előzményekből milyen későbbi esemény keletkezik.

Praktikus gondolkodással valóban többet érhetünk el, mint általában hiszik. Ha gondolkodásunk csakugyan a leírt alapelvek szerint működik, akkor valóban gyakorlativá válik, látókörünk kiszélesedik és a világ jelenségeit egészen másképp közelítjük meg, mint anélkül. Az ilyen gyakorlati gondolkodás fokozatosan egészen új kapcsolatot teremt az ember és a körülötte lévő világ és általában az emberek között. Ha ez a gyakorlati gondolkodás kifejlődik, egy mélyreható folyamat megy végbe az emberben, amely egész magatartását megváltoztatja. Tehát meg kell kísérelnie, hogy gondolkodása útján a jelenségekkel egybefonjon, mert ez valóban igen fontossá válhat számára. Az ilyen gyakorlatok elvégzése a gondolkodás legpraktikusabb alapelvének felel meg.

Azoknak, akiknek a kellő pillanatban rendszerint nem jut eszükbe a helyes tennivaló, egy másik gyakorlatot ajánlunk.

Az ilyen embereknek elsősorban arra kell törekedniük, hogy gondolkodásukkal ne adják át magukat minden pillanatban a világban lezajló eseményeknek, annak, amit a külső jelenségek magukkal hoznak, hanem bizonyos mértékig függetlenítsék magukat ettől. A leggyakoribb eset az, hogy ha valaki egy félórára lepihen, átadja magát gondolatai csapongó játékának, s messzire elkalandoznak gondolatai. Vagy életének valamely gondja villan bele tudatába, s ez foglalkoztatja úgy, hogy teljesen igénybe veszi gondolkodását. Ilyen gondolkodással sohasem éri el azt, hogy a kellő pillanatban a helyes tennivaló jusson az eszébe. Hogy ezt elérhesse, magatartását meg kell változtatnia. Ha van egy félórányi pihenési ideje, eltökéli magában a következőt: „Valahányszor időm van, én magam választom ki gondolkodásom tárgyát, amit saját önkényes akaratommal hozok tudatomba. Most pl. egy régebbi, két évvel ezelőtti sétám alkalmával átélt élményemre akarok gondolni, akkori élményeimet önkényesen gondolataimba idézem, s ha csak öt percig is, rájuk gondolok. Erre az öt percre minden egyebet félreteszek. Én magam választom ki tehát azt, amiről gondolkodni akarok. Nem az a fontos, hogy olyan nehéz gondolkodási gyakorlatot válasszunk, mint az előbbi példában és súlyos gyakorlatokkal hassunk a gondolkodás folyamatára, hanem az, hogy kiragadjuk magunkat az élet lenyűgöző hatásából; olyasvalamit kell gondolkodásunk tárgyául választanunk, ami nem illeszkedik bele hétköznapi életünk menetébe. S ha semmiféle ötletünk nincs, ha éppen semmi sem jut eszünkbe, segítségül veszünk egy könyvet, felütjük, és arról gondolkodunk, amit első pillantásra meglátunk benne. Vagy arról is gondolkodhatunk, amit pl. aznap délelőtt egy bizonyos időpontban, amikor munkába mentünk, láttunk, s amit egyébként figyelemre sem méltattunk volna. Tehát olyasvalamire kell gondolnunk, ami nem tagozódik bele a hétköznapi élet keretébe, s amire egyébként sohasem gondolnánk.

Ha rendszeresen hajtjuk végre ezeket a gyakorlatokat, elérjük azt, hogy kellő időben a helyes ötlet jut eszünkbe. Gondolkodásunk ennek a gyakorlatnak eredményeként mozgékonnyá válik s ez végtelenül fontos a praktikus életben.

Egy másik gyakorlat kiváltképpen az emlékezőképességet fejleszti ki.

Legelőször is próbáljunk a szokott hétköznapi módon egy tegnapi eseményre visszaemlékezni. Emlékeink rendszerint szürkék s belevesznek a háttér szürkeségébe. Többnyire megelégszünk annyival, hogy csak a neve jut az eszünkbe annak, akivel tegnap találkoztunk. Ha azonban emlékezőképességünket ki akarjuk fejleszteni, nem elégedhetünk meg ennyivel, hanem rendszeres gyakorlatként a következőt határozzuk el magunkban: egészen pontosan akarok emlékezni arra az emberre, akit tegnap láttam, valamint arra is, hogy a ház melyik sarkánál pillantottam meg őt s mi volt körülötte. A képét pontosan magam elé akarom idézni. Még a ruháját, mellényét is pontosan, képszerűen akarom elképzelni. A legtöbb ember azonban ilyenkor veszi észre, hogy ezt a gyakorlatot egyáltalában nem tudja végrehajtani. Ekkor látja, hogy mi minden hiányzik ahhoz, hogy képszerű képzete legyen arról, amit tegnap átélt.

A leggyakoribb esetből indulunk ki, tehát abból, hogy az ember nem tudja emlékezetébe idézni tegnapi élményeit. Az emberek megfigyelése valóban a legnagyobb mértékben pontatlan. (Egy egyetemi tanár kísérletével kimutatta, hogy 30 hallgatója közül csak kettő figyelte meg az előtte lejátszódó eseményt helyesen.) Pedig a jó emlékezőképesség a hű megfigyelés gyermeke. Az emlékezőképesség fejlesztése szempontjából éppen az a fontos, hogy pontos legyen a megfigyelésünk. A hű megfigyelés fejleszti ki bennünk a jó emlékezőképességet; a pontos megfigyelés a lelki életnek egy bizonyos kerülő útján áthozza világra gyermekét: a hű emlékezőképességet. Egyelőre azonban nem tudunk pontosan visszaemlékezni tegnapi élményeinkre - mit tegyünk tehát?

Először igyekezzünk tőlünk telhető pontossággal, visszaemlékezni mindenre, amire pedig nem emlékszünk vissza, azt pótoljuk valamivel, ami nem felel ugyan meg a valóságnak, de kiegészíti a képet. A fontos az, hogy teljes képünk legyen. Ha pl. egészen elfelejtettük, hogy barna, vagy fekete ruhában volt-e az, akivel tegnap találkoztunk, akkor képzeljük el talán, hogy barna kabát és barna nadrág volt rajta; ilyen s ilyen gomb volt a mellényén, a nyakkendője sárga volt… ilyen s ilyen volt a helyzet, a fal sárga volt, balról egy magas, jobbról pedig egy alacsony ember ment el mellette, stb.

Mindazt, amire visszaemlékezünk, beleállítjuk a képbe s csak ami a képből hiányzik, amire nem emlékszünk, azt pótoljuk, hogy szellemünkben teljessé váljék a kép. A kép természetesen egyelőre hamis, de ezáltal, hogy a teljes kép létrehozásán fáradoztunk, indítékot kapunk arra, hogy pontosabban figyeljük meg a dolgokat. Az ilyen gyakorlatokat tovább folytatjuk, s ha már ötvenszer megcsináltuk, akkor ötvenegyedszer egészen pontosan tudjuk már, hogy akivel találkoztunk, milyen volt s milyen ruha volt rajta; pontosan visszaemlékezünk majd mindenre, még a mellény gombjaira is. Akkor már semmi sem kerüli el figyelmünket, minden kis részlet bevésődik emlékezetünkbe.

Különösen üdvös a fejlődés nézőpontjából, ha arra ügyelünk, hogy ne csak a nevét és egyes főbb vonásait jegyezzük meg annak, amire emlékezni akarunk, hanem lehetőleg képszerű s minden részletre kiterjedő képzeteket tartsunk meg emlékezetünkben. Ha pedig nem emlékszünk valamire, igyekezzünk a képet teljessé kiegészíteni. Így nemsokára észrevesszük, hogy - mintegy kerülő úton - emlékezésünk fokozatosan egyre pontosabbá válik.

Látható tehát, hogy csakugyan vannak bizonyos „fogások”, amelyekkel gondolkodásunkat praktikusabbá tehetjük.

Kiváltképpen fontos még tudnunk a következőket: az emberben benne él a vágy, hogy ha valamit fontolóra vett, akkor valami eredményhez is jusson. Megfontolja, hogy cselekedetét miképpen hajtsa végre s erre, vagy arra az eredményre jut. Nagyon érthető, hogy ilyen kívánság él bennünk, de ez nem vezet a praktikus gondolkodás kifejlesztéséhez. Az elhamarkodott gondolkodás nem viszi előbbre, hanem inkább hátráltatja az embert. Ezen a téren türelmeseknek kell lennünk.

Ha pl. valamilyen cselekedetet kell végrehajtanunk, és ez kétféleképpen történhet, mert különböző lehetőségek állnak fenn, kell, hogy annyi türelmünk legyen, hogy megpróbáljuk elképzelni, mi következnék be, ha a második cselekvési módot választanánk.

Természetesen mindig meg tudjuk indokolni, hogy miért választjuk az egyik vagy a másik cselekvési módot, de tartózkodjunk a hirtelen elhatározástól, inkább igyekezzünk mind a két lehetőséget aprólékosan elképzelni és mérlegelni. Ez a mérlegelés azonban ne nyúljon túl hosszúra, hanem egy bizonyos idő múlva mondjuk azt, hogy: „Most már elég, többet jelenleg nem gondolkodom erről a dologról.”

Vannak olyan emberek, akik ettől a gyakorlattól idegesek, kapkodók lesznek s azután nagyon nehéz, de nagyon hasznos is ezt az idegességet legyőzni, s azt mondani: „Így is lehet és úgy is lehet dönteni, de egy ideig most nem gondolok erre.” Ha lehetséges, halasszuk elhatározásunkat másnapra, akkor mérlegeljük újra a két lehetőséget. Másnap pedig észrevesszük, hogy időközben a tények megváltoztak, mi másképp döntünk, mint ahogyan előző nap döntöttünk volna, és elhatározásunk sokkal indokoltabb, mint amilyen előző napi elhatározásunk lett volna. A tényeknek megvan a maguk belső szükségszerűsége, s ha nem cselekszünk türelmetlen önkényességgel, hanem hagyjuk, hogy ez a szükségszerűség bennünk munkálkodjék, akkor másnapra gazdagítja gondolkodásunkat, és lehetővé teszi, hogy helyesebb elhatározáshoz jussunk. Ez a gyakorlat rendkívül hasznos!

Ha valaki, pl. tanácsot kér tőlünk, vagy valamiben határoznunk kell, legyünk türelmesek, ne döntsünk hirtelenjében. Először vizsgáljuk meg a különböző lehetőségeket, magunkban se határozzunk el semmit, hanem engedjük, hogy maguk a lehetőségek érvényesítsék hatásukat. Hiszen még a falusi nép is azt tartja, hogy fontos kérdésben nem jó mindjárt határozni, jobb ha alszunk rá egyet. De az még nem elég, hogy alszunk rá egyet. Át kell, hogy gondoljuk a két lehetőséget, vagy még jobb, ha több lehetőséget vizsgálunk át, de nem határozunk rögtön s csak egy bizonyos idő eltelte után térünk ismét vissza a dologra. Közben ezek a lehetőségek tovább dolgoznak bennünk tudatos énünk kikapcsolódása alatt. Így belső gondolatokat keltünk életre és gondolkodásunk egyre tárgyilagosabbá és praktikusabbá válik.

Amit az ember keres, azt rendszerint meg is találja, akár a csavarhúzó, akár az eke mellett, akár pedig az ún. kiváltságos osztályok körében él, s ha ezeket a gyakorlatokat rendszeresen végrehajtja, a leghétköznapibb értelemben is praktikus gondolkodóvá válik, és a világ jelenségeit egészen másképp látja és közelíti meg, mint azelőtt. Bármilyen bensőségeseknek látszanak is ezek a gyakorlatok, mégis a külső világ számára hozzák meg eredményeiket s hihetetlen nagy jelentőségük és fontos következményeik a külvilágban nyilvánulnak meg.

Egy példán most megmutatom, hogy mennyire szükséges a valóban praktikus gondolkodás: valaki felmászott egy fára, mert ott valami dolga akadt, lezuhant a földre és holtan terült el. Kézenfekvő gondolat, hogy az esés következtében halt meg. Azt mondjuk tehát, hogy a lezuhanás volt az ok s a halál az okozat. Vagyis úgy látszik, hogy ez a két esemény, mint ok és okozat függnek össze egymással. Ezen a téren óriási tévedés foroghat fenn. Könnyen lehet hogy azt az embert szélhűdés érte a fán és ezért zuhant le. Ugyanaz következett be, mintha elevenen esett volna le a fáról és ő így is átment azokon az eseményeken, amelyek valóban halálának okai lehettek volna. - Így tehát ok és okozat teljességgel összetéveszthető.

A tévedés ebben a példában feltűnő, de legtöbbnyire nem ilyen szembeötlő a hiba. Ilyen gondolkodási hiba igen gyakran fordul elő s nem hallgathatjuk el, hogy tudományos téren napról-napra olyan ítéletek hangzanak el, amelyek ok és okozat ilyen összetévesztésén alapulnak. Ezt csak azért nem tudják az emberek, mert nem jut eszükbe a többféle gondolkodási lehetőség.

Még egy példát hozok fel, egyrészt, mert szemléltetni akarom, hogy az ilyen gondolkodási hibák miként jönnek létre, másrészt pedig, mert meg akarom mutatni, hogy ilyesmi már nem történhet meg azzal, aki a fenti gyakorlatokat rendszeresen végrehajtja. Tegyük fel, hogy valakinek a véleménye szerint a mai ember a majomtól származik. Vagyis: a majomban észlelhető erők tökéletesednek és így jön létre az ember. Hogy a dolog gondolati részének a jelentőségét kidomborítsuk, tegyük fel a következőt: az az ember, aki ezzel a következtetéssel erre az eredményre jutott, valamilyen oknál fogva egyedül van a Földön. Rajta kívül csak azok a majmok vannak a Földön, amelyektől a fenti elmélet szerint az ember származhat. Az ember tüzetesen tanulmányozza a majmokat és kialakítja a legkisebb részletekkel is megegyezően a majom fogalmát. Azután pedig megkísérli - anélkül, hogy valaha is látott volna embert - hogy a majom fogalmából levezesse az ember fogalmát. Csakhamar észreveszi azonban, hogy ezt képtelen véghezvinni: a majom fogalma sohasem változhat át az ember fogalmává.

Ha helyes gondolkodási szokásai lennének, azt kellene mondania: „Fogalmam nem változik úgy át, hogy a majom fogalmából az ember fogalma jöhetne létre, tehát az sem változhat emberré, amit a majomban észreveszek, mert különben a majom fogalmának is át kellene alakulnia az ember fogalmává. Következésképp az általam észrevett tényezőkön kívül kell, hogy még legyen egy olyan tényező is amit nem láthatok.” Ennek a Földön egyedülálló embernek tehát a fizikai majom mögött valami, számára egyelőre nem észlelhető érzékfelettiséget kellene meglátnia, ami emberré alakulhat, hogy azután a majom fogalma őbenne is az ember fogalmává változhasson.

Most nem akarok az ember majomtól való származásának a lehetetlen voltával foglalkozni, csak ennek az elméletnek a gondolkodási hibájára akartam rámutatni. Ha az ember helyesen gondolkodnék, maga a helyes gondolkodás vezetné rá arra, hogy a fenti elméletet csak akkor fogadhatná el, ha feltételezné az érzékfelettiség létezését. Ha ezt jól megfontoljuk, észrevesszük, hogy az emberek nagy része éppen ezt a súlyos gondolkodási hibát követi el. Ilyen hibát azonban már nem követ el az, aki gondolkodását a leírt módon fejlesztette ki.

Aki valóban helyesen gondolkodik, az a mai (főként természettudományos) irodalom nagy részét a benne uralkodó ferde gondolatok miatt, egészen a fizikai fájdalomig fokozódó kellemetlen hatások forrásának érzi. Ezzel természetesen nem a természettudomány és tárgyilagos módszerei által nyert hasznos megfigyelések óriási tömege ellen akarunk szólni.

S így elérkeztünk a rövidlátó gondolkodás fejezetéhez. Valóban igaz, hogy az ember rendszerint nem tudja, hogy gondolkodása éppen nem tárgyilagos, hanem nagyrészt gondolkodásbeli megszokottságok következménye. Egészen másképp alakulnak ki annak az ítéletei, aki teljesen és helyesen ismeri az életet és a világot, mint azéi, aki az életet és a világot csak kevéssé, vagy egyáltalában nem ismeri, mint pl. a materialista gondolkodó. Érveléssel valakit meggyőzni, ha ezek az érvek még olyan súlyosak és helytállók is, nem könnyű dolog. Érveléssel meggyőzni akarni azt, aki alig ismeri az életet, legtöbbször hiábavaló fáradtság, mert hiszen magukat az érveket sem fogadja el, amelyekre állításainkat felépítettük. Ha megszokta azt, hogy mindenben csak az anyagot lássa, akkor pl. a materializmus gondolkodási szokásainak a rabja.

Ma az állítások általában nem érveken alapulnak, hanem gondolkodásbeli megszokottságokon, amiket az ember elsajátított, s amik egész érzésvilágát befolyásolják. Amikor a mai ember érveket hoz fel, tulajdonképpen csak érzései öltik magukra a gondolkodási szokások álarcát.

Így tehát gyakran nemcsak a kívánság az atyja, hanem az összes érzések és gondolkodási szokások is szülői a gondolatnak. Aki ismeri az életet, tudja, hogy milyen kevéssé lehet valakit logikus érveléssel meggyőzni. Ami a lélekben a döntő elhatározást meghozza, az sokkal mélyebben járó valami, mint a logikus érvelés.

A logikus érv legtöbbször csak burkolata, álarca az érzéseknek és gondolkodási szokásoknak.

A logikus érveknek majd csak akkor lesz igazi jelentőségük, ha elértük azt, hogy magát a logikát szerettük meg. A logikus érvek csak akkor válnak valóban döntőkké, ha megszerettük az objektivitást, a tárgyilagosságot. Fokozatosan meg kell, hogy tanuljuk, hogy a kedvenc gondolatok előbbrehelyezése nélkül, objektíven gondolkodjunk, s akkor látókörünk kiszélesedik és praktikus gondolkodású emberekké válunk, de nem úgy leszünk praktikusak, hogy a kitaposott úton tovább haladva ítélkezünk, hanem úgy, hogy a jelenségek természete szerint gondolkodunk.

Az igazi gyakorlatiasság a tárgyilagos gondolkodásnak, a világ jelenségeiből kiáradó gondolkodásnak a gyermeke. A világ jelenségei azonban csak akkor indítanak gondolkodásra, hogyha a felsorolt gyakorlatokat rendszeresen elvégezzük; gyakorlataink tárgya azonban csak olyasvalami lehet, ami még magán viseli az egészség jellegét, amit lehetőleg még nem érintett, nem ferdített el az emberi kultúra, tehát főként természeti jelenség lehet.

Ha a természet jelenségeivel kapcsolatban olyan gyakorlatokat végzünk, mint amilyeneket ma leírtunk: praktikus emberekké válunk. Ez a művelet valóban praktikus az életben. A leghétköznapibb foglalkozásunkba is praktikusan kezdünk bele, ha a gyakorlatiasság alapelemét: a gondolkodást fejlesztettük ki. Amennyiben lelkünket a fenti gyakorlatoknak vetjük alá, a gondolkodás praktikus irányát építettük ki.

A szellemtudomány működésének szükségképpen az az eredménye, hogy igazán praktikus embereket állít az életbe. Nem az a fontos, hogy az ember valamit igaznak tart-e, vagy nem, hanem, hogy elérje fejlődésében azt a fokot, amikor helyesen ítéli és ismeri meg a körülötte lévő jelenségeket. Az a mód a fontos, ahogyan a szellemtudomány a lelkünkbe hatol, és látókörünket kiszélesíti, nem pedig a fizikai jelenségeken túlterjedő, a szellemieket ostromló elméleti okoskodás. A szellemtudomány tehát valóban praktikus a hétköznapi életben is.



Irodalmi források:

Praktische Ausbildung des Denkens. A „Die Beantwortung von Welt- und Lebensfragen durch Anthroposophie” GA 108.
Rudolf Steiner további művei a témáról:
Philosophie und Anthroposophie. Egy tanulmány különkiadásban.
Philosophie und Anthroposophie. Összegyűjtött tanulmányok 1904-23. GA 35
Die Philosophie der Freiheit. Grundzüge einer moderner Weltanschauung. GA 4, zsebkönyv Tb 627, magyarul: A szabadság filozófiája (Genius kiadó - Új Manifest kiadó)