Payday Loans

Keresés

A legújabb

Haynau egyházi áldozatai
Az emberi életminőség/boldogság
2011. október 06. csütörtök, 08:26

haynau

Zakar Péter
Haynau egyházi áldozatai


Az egyház és állam bonyolult kapcsolatrendszere az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszakában még mindig tartogat számunkra feltárásra váró problémákat. Az egyik ilyen kérdéskör az egyházak megtorlás során elszenvedett veszteségeinek a számbavétele. További vizsgálat tárgyát képezhetné a forradalomnak az egyháziakra, és fordítva, a lelkészeknek a polgári átalakulás menetére gyakorolt hatása. Ami a megtorlást illeti, Hermann Egyed a katolikus egyház vonatkozásában elvégezte ugyan a munka oroszlánrészét,148 de a protestáns felekezeteket ért veszteségekről még nem rendelkezünk hasonló összefoglalással. Tanulmányunkban a Julius Jakob von Haynau táborszernagy 1849. május 30-i kinevezésétől 1850. július 6-i felmentéséig terjedő időszakban a rögtönítélő bíróság, illetve hadbíróság által halálra ítélt, majd kivégzett magyarországi egyházi személyekről szeretnénk vázlatos képet nyújtani. A tragikus emberi sorsok felidézése kapcsán bepillantást nyerhetünk egy mindeddig csak érintőlegesen vizsgált kérdéskörbe, nevezetesen a forradalom és szabadságharc liberális egyházi interpretációjába is.

Az osztrák politikusok csalódottan érzékelték, hogy még az udvarhoz legtöbb szállal kötődő katolikus egyháziak is tömegesen vettek részt a magyar szabadságharcban. Ennek megfelelően politikai szinten elsősorban a katolikus egyháznak a forradalmi elemektől történő megtisztítását szorgalmazták. Elégedetlenségüknek a legismertebb megnyilvánulása az 1849. július 3-i osztrák minisztertanács, ahol Alexander Bach ideiglenes belügyminiszter így fakadt ki: „A felkelők tanai a katolikus egyháziak körében számos követőre és buzgó élharcosra találtak. Ha vissza akarjuk vezetni a magyarországi katolikus egyházat rendeltetéséhez, akkor meg kell tisztítanunk valamennyi olyan elemtől, akik a vallásra és az államra nézve veszélyesek...”149 Kevésbé ismert, hogy az egyházi kérdésekben komoly tekintélynek örvendő Bach a magyarországi egyházi méltóságokkal kapcsolatos lesújtó véleményét Palugyay Imre nyitrai püspök 1849. július 25-én javasolt kitüntetése kapcsán is megismételte.150

Az ideiglenes belügyminiszter véleménye csak a megdöbbenés és a bosszúság érzékeltetésére alkalmas, hiszen a döntés Magyarország teljhatalmú katonai és polgári kormányzójának, Haynaunak a kezében volt. Mielőtt a részletekbe bocsátkoznánk, érdemes röviden összefoglalni a megtorlás jogi megalapozását, különös tekintettel az egyháziakra. V. Ferdinánd király Schönbrunnban kelt, 1848. október 3-án kibocsátott manifesztuma feloszlatta a magyar országgyűlést, Jellačić bárót teljhatalmú cs. kir. biztossá nevezte ki, Magyarországot pedig hadi törvények alá vetette. A cs. kir. hatóságok szerint mindenki, aki ezt követően (Magyarországon 1848. október 8., Erdélyben 1848. október 18.) engedelmeskedett a magyar hatóságoknak, az pártütő és hazaáruló volt. Noha a megtorlás már a szabadságharc alatt megkezdődött, a honvédség fegyverletételét követő tömeges megtorlás alapelveit Haynau cs. kir. táborszernagy, a magyarországi cs. kir. csapatok főparancsnoka 1849. július 1-jén Győrött kiadott kiáltványa fektette le. Ez a kiáltvány olyan rögtönítélő haditörvényszékek felállításáról rendelkezett, amelyeknek hatásköre a katonákra és a civilekre egyaránt kiterjedt. Meghatározta azok körét, akikkel szemben eljárást kellett kezdeményezni, oly módon, hogy szinte mindenki, aki nem támogatta a cs. kir. erőket és azok szövetségeseit, az büntethetővé vált. Ugyanakkor szeretnénk hangsúlyozni, hogy a megtorlás alapelveit az osztrák minisztertanács is megtárgyalta, és 1849. június 28-án jóváhagyta.151

Haynau proklamációjából az egyháziak ellen lefolytatott vizsgálattal kapcsolatban különösen az alábbi részeket kell kiemelnünk. Rögtönítélő eljárásnak kell alávetni azt, aki „... a népet lázadásra csábítja, ... a pártütő kormánytól vagy az általa kinevezett biztosoktól még parancsot elfogad, vagy annak engedelmeskedik, ...a hozzája bocsátott proklamációit vagy egyéb rendeléseit a cs. kir. polgári és katonai hatóságoknak, melyeket közhírré tenni hivatalos állásánál fogva köteles, kihirdetni elmulasztja, vagy azokat elsikkasztja, ... a népfelkelést a cs. kir. ausztriai vagy cs. orosz seregek ellen felhívja, rendezi vagy vezérli...”. 152

Külön kitért a kiáltvány arra, hogy eljárást kell kezdeményezni mindazok ellen, akik a császári kormányhoz hű személyek elítélésében, megbüntetésében, illetve az ilyen jellegű jogi eljáráshoz kapcsolódó cselekményekben (például vagyonelkobzás) vesznek részt. A rendkívüli haditörvényszékeket Haynau arra utasította, hogy több „bűntett” fennforgása esetén a főbűntett kivizsgálására szorítkozzanak. A bíróságok így lelkészek esetén elsősorban a felségsértő beszédek, illetve cselekmények után kutattak, amelyek halálbüntetést vontak maguk után. Haynau jogérzékét jellemzi az a kitétel, miszerint a papság kilátásba helyezett dotációját a felkelés gyors elnyomásától tette függővé. A táborszernagy több ízben, így 1849. július 28-án is megfogalmazta a magyarországi lelkészekkel kapcsolatos elvárásait: „Minden vallásfelekezet lelkészeitől megvárom, hogy községeikre békítő irányban kezdjenek hatni, s óvakodjanak mindentől, ami a pártütőknek kedvezhetne. Ôket teszem tehát mindenek felett felelősekké a csendért és a rendért az országban, és számot tartok igyekezetükre, visszaterelni községeiket a törvényes fejedelmük iránti engedelmességre és hívségre, a törvények tiszteletére s a véres lázadástóli méltó irtózatra.”153

A manifesztumokból az elrettentés szándékán túlmenően jól érzékelhető az a jozefinista egyházpolitikában gyökerező meggyőződés, hogy a lelkészek feladata elsősorban az állam érdekeinek szolgálata és előmozdítása. Paradox módon a magyar kormányzat – praktikus okoknál fogva – az egyházak társadalmi mozgósító erejét igyekezett kihasználni, és ennek érdekében nyomást gyakorolt az egyházi vezetésre. Az egyháziak ilyen módon a szabadságharc alatt két tűz közé kerültek, és többnyire kivívták valamelyik harcoló fél nemtetszését.154

Haynau első egyházi áldozata Rázga Pál evangélikus lelkész volt, akit 1849. június 18-án akasztottak fel Pozsonyban. Rázga Bazinban született egyszerű, szlovák polgári családban 1798. december 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, majd Modorban algimnáziumba, Pozsonyban pedig főgimnáziumba, illetve a pozsonyi evangélikus líceumba járt. A Blaskovich János által alapított híres nevelőintézetben, az alsó-ausztriai Blankenbergben néhány évig tanítóskodott, majd az ott összegyűjtött pénzzel, illetve a Szeleczky-ösztöndíjjal Bécsbe ment, hogy teológiai és orvosi ismereteit az ottani egyetemen tökéletesítse. 1823-ban a bécsi lutheránus szuperintendens, Wächter avatta lelkésszé. Először a karintiai Trebesingben, majd a szomszédos Zlámban szolgált, mindkét helységben különös gondot fordított az iskolaügyre és a helybeli templom építésére. Az 1830-as évek közepén a modori evangélikus egyházközség meghívására tért vissza Pozsony megyébe. Maradandó alkotása ebből az időszakból az egyházmegye idős lelkészei, valamint azok özvegyei és árvái számára létrehozott gyámintézet.155

1839-ben Prágába hívták lelkésznek. Itt sikeres gyűjtést szervezett a lelkészház és az iskolaépület felépítése költségeinek fedezésére. Egyik prágai utóda, Karl Eckhardt elismerően emlékezett meg Rázgának az építkezéssel kapcsolatos lelkiismeretes tevékenységéről. Emellett kiemelte kiváló szónoki képességét, de említést tett rendkívül szenvedélyes természetéről is, amely hozzájárult ahhoz, hogy 1846-ban elhagyta Prágát. Eckhardt szerint valamennyi szomorú összetűzés legfőbb oka az volt, hogy az evangélikus lelkész nem érzett magában elhivatottságot a lelkészi pályára, amely egy ilyen kiváló szellemű, tehetséges és szenvedélyes természetű embernél még sokkal élesebben és kellemetlenebbül jelentkezett.156

Rázga Pozsonyba tette át székhelyét, ahol 1846 tavaszán elmondott beköszöntő beszédének néhány sora már előrevetítette későbbi sorsát: „Erőm, tehetségem a tied szeretett gyülekezet; életem a hazáé! Az egyháznak örömmel adom meg, amit adhatok, hazámtól el nem vonom soha, amivel tartozom.”157

Rázga örömmel üdvözölte az 1848-as európai forradalmakat. „Három szó járja be a világot... – hangoztatta egyik prédikációjában – igen, ismeritek az egyenlőség, testvériség és szabadság igéinek szent csengését, amelyeknek ítélete oly eldöntő hazánk jelene és jövője, egy új, jobb korszak, a népek és uralkodók jutalma szempontjából.”158 Szakított a forradalmakat elítélő konzervatív teológiai állásponttal is, sőt az 1848-as forradalmakban az evangéliumi testvériség leghatékonyabb terjesztőit látta. A konzervatív teológusokkal szemben, akik a forradalmak alatt Isten és ember elleni vétket, lázadást és gyilkolást értettek, Rázga a forradalmat önmagában erkölcsileg semlegesnek látta, amelyet célja, illetve megvalósulásának módja alapján kell megítélni. „Ha a revolutio által egy elnyomott ... nép jogait törekszik kivívni, ha jelszava egyenlőség, testvériség, szabadság, ha tiszteli a vagyonbátorságot és a vagyon szentségét, az ily forradalom Isten és ember előtt igazságos, s így tőle félnünk nem lehet, nem kell.”159

Rázga beszédeiben olyan sok e lázas hónapokban az evilági probléma, hogy azt hívei is kifogásolhatták, de ő erre is válaszolt. Ne mondjátok – intette híveit –, hogy miért a szószékről hangzanak el ezek a szavak! „Nem akarok egy olyan vallás szolgája lenni, amelynek tanítása és alapelvei nem valamennyi ember felemelését, nemesebbé tételét, megszentelését, boldogságát ... célozzák.”160 Még a bitófa árnyékában sem tagadta meg liberális elveit, ezt bizonyítja Pozsonyban 1849. június 13-án tett vallomásának részlete is: „Meggyőződésem, hogy egy lelkésznek azokat, akiket rábíztak, általában a népet nem pusztán a mennyei transzcendentális üdvözülés-, hanem a földi boldogság bizonyos részének élvezete felé is vezetnie kell.”161

Mondanivalója természetesen nem merült ki az elavultnak ítélt világi intézmények bírálatában. Hasonlóan kritikusan szemlélte saját egyházát is. A Pressburger Zeitungban 1848 novemberében hosszasan próbálta cáfolni azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy az alapos keresztény meggyőződés a politikai liberalizmussal összeegyeztethetetlen. A lelkész – szerinte – annál kevésbé maradhat távol a politikától, mivel a reakció és a haladás kategóriájának szemszögéből vizsgálva a vallási reakció egyúttal mindig politikai reakció is. A teológusok felelősségét is abban látta, hogy a protestáns igazhitűséget ne kössék az önkényuralmi rendszerek támogatásához. A lelkészek feladata – amint azt katolikus és református lelkésztársai is hangsúlyozták – a nép felvilágosítása, méghozzá nem csupán jogairól, hanem kötelességeiről is. „Ezt az áldozatkészséget kell a népben felkelteni és megerősíteni azért, hogy a szabadság, nemzeti egység és függetlenség igaz ügye győzelmet arasson, és nehogy az elvakított nép a nemzeti szeparatizmus, avagy a tulajdonellenes kommunizmus üdvprófétáinak a kezébe kerüljön.”162

A nép felvilágosítása, a népre leselkedő politikai veszélyek sorában Rázga Pál szerint is előkelő helyen szerepelt a nemzeti szeparatizmus. Hogyan is vélekedett erről ez a szlovák származású és német anyanyelvű lelkész, aki maga nem is beszélt magyarul? Számára a szabadságharc nem pusztán a magyar nemzet küzdelme volt, hanem az itt élő népek jogaiért, fejlődéséért vívott küzdelem, amelyet Isten (aki egyenlőnek teremtett valamennyi embert) is támogatott. Mit kell értenünk e kifejezés, „haza” alatt? – tette fel a kérdést. „Egy országot, amelyben a magyar nemzetiség uralma érvényesül, vagy egy olyan országot, amelyben magyarok, szlovákok [Slave] és németek nemzeti egyenjogúságukra való tekintettel szabadon és boldogan élhetnek.” 163 A szerző számára természetesen csak az utóbbi volt elfogadható, ezért is sürgette külön újságcikkben Wesselényi Miklós ez irányú törvényjavaslatának elfogadását.

Az előzmények ismeretében nem lehetett kérdéses, hogy 1848 őszén melyik fél mellett foglalt állást. A Pressburger Zeitung 1848. szeptember 19-i számában arról tudósít, hogy Pozsonyban egy patrióta egyesület („Der patriotische Verein”) alakult, amely üléseit a Schiller kertben tartja. Tagsága 132 főből áll, akik arra törekednek, hogy mindenki csak a törvényes magyar kormánytól fogadjon el utasításokat.164 Ennek az egyesületnek Rázga egyik meghatározó alakjává vált. Hagyatékában megtalálható a Hazafiúi Egylet számos irata, felhívása és hirdetménye is. Eszerint az egylet népgyűlések segítségével felvilágosítóan kíván hatni a népre.

„Akarunk továbbá – olvashatjuk a hirdetmény fogalmazványában – erős gát lenni a hazaáruló fondorkodások özöne ellen, s erős véd álnok, hazug vagy megvakított hazaellenség rohama ellen; végre akarunk a még mindég hatalmas, s a sötétben mászó reakciónak... nyíltan útját állani...

Az egylet feladatul tűzi magának minden, az országhoz tartozókban hazaszeretetet165 ébreszteni, táplálni s terjeszteni, és az idegeneknél a Magyar honérti rokonszenvet előteremni...

Munkásságában ezen egylet nem teend semmi különbséget a nyelv-, vallás-, születés-, és polgári állásra nézve, emlékezvén azon eldönthetlen tételről: miszerint mindenki a népből Magyarhonnak fia.

Mi akarjuk a magyar nyelvet mint diplomatikai és hongyűlési nyelvet tisztelni és tiszteltetni, ez kívántatósága a törvénynek és egységnek, melyre törekszünk.

Az egylet befolyását avval jelentékesítendi: hogy minden és ki-ki, valamint a hatóságok is, magokat egyedül a magyar törvényes országkormányhoz tartsák, és semmi parancsokat más felől el ne fogadjanak...”166

Kimondták, hogy keményen szembeszállnak a kémrendszerrel, és felvilágosítólag, ezzel együtt nyugtatólag kívánnak hatni a népre, majd programjuk végén leszögezték:

„Az egylet végre minden, a politikai jogaiban megsérült honpolgárért, legyen az sajtó által, vagy más célirányos utakon, síkra lépend, á[l]talában védője lesz, s támasza az igazságtalanul üldözötteknek és elnyomottaknak, ellensége pedig azoknak, kik a csendnek, rendnek és biztosságnak útját állják.”167

Az egyesület második, 1848. szeptember 14-én tartott gyűlésén ideiglenes elnököt választottak Szerdahelyi Miklós személyében, akinek helyettesítésével egy Klemm nevű fiókpénztári hivatalnokot bíztak meg. Másnap gyűjtést indítottak egy ágyú felszerelése érdekében, és kiáltványt bocsátottak ki „Freiwillige hervor!” címmel. A polgárokat aggasztó kérdések tisztázására (például éjszaka a városban erős katonai őrjáratok vonultak fel-alá) küldöttséget menesztettek a polgármesterhez, aki igyekezett megnyugtatni őket. Az egyesület programját 6000 példányban kinyomatták, s megkezdték egy tüzérosztály szervezését is. Követelték, hogy a nemzetőrség a városon kívül is viselhessen fegyvert (ez az óhajuk hamarosan teljesült), és támogatták a bécsi önkéntesek felruházása érdekében indított akciókat.168

Másnap megjelentek az egyesület plakátjai, amelyek belépésre szólították fel a hazafias polgárságot, egyúttal tudatták a pozsonyiakkal, hogy (fentebb idézett) programjuk nyomtatásban is megjelent.169 Szeptember 17-én tartott gyűlésükön javasolta valaki, hogy intézzenek a magyar országgyűléshez egy hűségnyilatkozatot. A javaslatot támogatták, a nyilatkozat elfogadására 1848. szeptember 21-én délután négy órára a vigadóba újabb összejövetelt hirdettek meg. A kitűzött időpontban a címerekkel és zászlókkal feldíszített teremben hatalmas tömeg gyűlt össze, s a jóváhagyott feliratot hétszáz polgár látta el kézjegyével. A gyűlésen Rázga és Klemm lelkesítő beszédet intézett az egybegyűltekhez, amit a hallgatóság nagy lelkesedéssel fogadott.170

Viktor Prato gróf, a 23. (Ceccopieri) sorezred hadnagya szerint Rázga a népgyűlés elején rögtön magához ragadta a szót és kijelentette, hogy gyűlésüket a városi népesség toborzása céljából hívták össze. Megállapította, hogy a haza veszélyben van, és mivel az uralkodó nem véd meg minket, az Országos Honvédelmi Bizottmány elrendelte az újoncozást. Jelentkezésre buzdította a katonakorú férfiakat, majd így folytatta: „Én magam is – ha szükség lesz rá – tanáccsal és tetteimmel is támogatni foglak titeket.”171

Október 18-án a nemzetőrség és az összesereglett pozsonyiak lelkesítésére beszédet mondott a „Zöldfa” vendéglő 24. számú szobájának erkélyéről: „Ausztria, ez a kicsiny, szánalmas országocska arra törekszik, hogy uralkodjon Magyarország fölött – mondta többek között, majd így folytatta – el akarunk vonulni és győznünk kell; mert ha legyőzetünk, akkor... városotok, Pozsony, Bécs nyomorult elővárosa lesz, ti pedig, akik megéritek ezt, koldusok lesztek. Ha azonban a hatalmas magyar nemzet győz, akkor a paraszt az ablakban fog állni és kedélyesen egy hosszú szárú pipát fog szívni, a szatócsból kereskedő lesz, a falvakból városok fognak kinőni. Ezért ragadjatok fegyvert! Fel Bécsbe! Le a Kamarillával, le a gyáva szoldateszkával...!”172

Rázga beszédében már ekkor határozottan a dinasztia és az osztrák kormány ellen, illetve Magyarország függetlensége mellett érvelt. Maga is csatlakozott a Henrik Justi parancsnoksága alatt kivonult nemzetőrökhöz, és Köpcsényben újabb beszédet intézett az ott összegyűlt honvédekhez és nemzetőrökhöz. A helyi plébános, Michael Prauditsch szerint, amint Rázga megérkezett a táborba, a honvédek rögtön hallani akarták, de ő türelemre intette őket, míg többen össze nem gyűlnek. Beszédében sürgette, hogy valamennyi jelenlevő vonuljon Ausztria ellen és harcoljon hősiesen. Követelte a Bécs környékén állomásozó cs. kir. seregek megtámadását és a magyar nemzet ellenségeinek megsemmisítését. Ugyanakkor magyarázatot adott a magyar csapatok visszarendelésére is, amelyet a határ átlépése körüli huzavona idézett elő. Eszerint Jellačić csak haladékot kapott a fegyver letételére, de ha ezt nem teszi meg, akkor erre a magyaroknak kell rákényszeríteni a bánt. Miután a már csüggedő nemzetőröket és honvédeket fellelkesítette, a pozsonyi nemzetőrség tábori lelkészeként elkísérte őket a schwechati csatába is, ahol a magyar hadsereg október 30-án vereséget szenvedett.173

Visszatérve otthonába részt vett a Pozsonyban – az OHB rendeletének megfelelően –felállított vizsgálóbizottmány munkájában, amely kiszűrte a magyar szabadságharc szempontjából nem kívánatos leveleket a postai forgalomból. A politikailag ellenséges hangvételű irományokat Rázga Újházi László Pozsony megyei kormánybiztosnak adta át. Munkája nem volt eredménytelen, hiszen Csány László főkormánybiztos 1848. november 19-én arról tájékoztatta az OHB-t, hogy V. Ferdinánd király és Windisch-Grätz herceg proklamációit Pozsonyban letartóztatták.174

Amikor 1848. december közepén a cs. kir. főhadsereg támadása megindult, Rázga barátai figyelmeztették a lelkészt, hogy menekülnie kellene. Ô azonban elhárította ezt a lehetőséget: „Ne sértsetek. Gyáva volnék, ha elhagynám polgártársaimat, akik az én tanácsomra siettek a hazát védeni.”175

Miután a cs. kir. hadsereg 1848. december 18-án bevonult Pozsonyba, a városi elöljáróság listát készített azokról, akik a forradalom alatt kiemelkedő szerepet játszottak Ezen a listán természetesen Rázga neve is szerepelt, így Wrbna altábornagynak, a cs. kir. II. hadtest akkori parancsnokának utasítására a hatóságok megjelentek Apácapálya u. 24. sz. alatti lakásán és őrizetbe vették. Nejének és öt gyermekének siránkozása közepette a városháza börtönébe hurcolták, ahol rövid ideig Szerdahelyi Miklóssal raboskodott együtt. Ezt követően viszont átszállították a Vízikaszárnyába, amelynek ablakait annyira bedeszkázták, hogy csak minimális fény hatolhatott be a letartóztatottakhoz.176

Windisch-Grätz herceg 1848. december 24-én utasította Johann Kempen von Fichtenstamm altábornagyot, a pozsonyi katonai kerület parancsnokát, hogy állítson fel egy katonai vizsgálóbizottmányt Pozsonyban. A későbbi átszervezésektől függetlenül ez vizsgálta ki Rázga ügyét is. A vizsgálat politikai befolyásoltsága teljesen nyilvánvaló. A bizottmány már január 10-11-én rendelkezett súlyosan terhelő vallomásokkal. Georg Wilhelm Megerle pozsonyi színházigazgató, Josef Baumann és Moritz Weichelberger színészek már ekkor pontosan felidézték a „Zöldfa” erkélyéről elmondott beszédet. Ítélet azonban csak azt követően született, hogy Julius Jakob von Haynau táborszernagyot 1849. május 30-án a magyarországi cs. kir. hadsereg fővezérévé nevezték ki.177

1849 júniusának elején felújították az eljárást. Rázga vallomásában arra hivatkozott, hogy az egyesület nem volt az államra nézve veszélyes. Nem volt demokratikus, hanem mindössze patrióta beállítottságú. Tagadta, hogy részt vett volna az egyesület programjának összeállításában, illetve azt állította, hogy a pesti országgyűlésnek elküldött hódoló nyilatkozat ellen szavazott. A vádpontok között szereplő illegális toborzást, illetve lázító újságcikkek publikálását sem ismerte el. Szerinte csak a Hurban vezette szlovák felkelők ellen prédikált, és nem volt tudomása a császári házat fenyegető veszélyekről. Arra is hivatkozott, hogy beszédeit Újházi utasítására mondta el, a leveleket pedig pecsétjük feltörését követően rögtön átadta a kormánybiztosnak. „Isten és a lelkiismeretem előtt tiszta vagyok” – fejezte be vallomását.178

A tanúvallomásokból azonban meglehetősen pontosan rekonstruálni lehetett forradalmi tevékenységét, így tagadásával nem ért el eredményt. A tárgyi bizonyítékok (újságcikkek, a patrióta egyesület plakátjainak és prédikációinak fogalmazványai, pénzadománya az ágyúöntéshez stb.) is alátámasztották a terhelő vallomásokat. A vizsgálatot vezető Schindelar hadbírónak viszont az okozott nehézséget, hogy Magyarországot csak az 1848. október 3-án kelt császári manifesztum helyezte haditörvények alá, és Rázga kifogásolt tevékenységének egy része még ezen időpont előtt történt meg. Ez sem hozta azonban zavarba az előterjesztés megfogalmazóját, aki kötél általi halálbüntetést javasló sorait többek között a novemberben (!) kiadott császári manifesztumokkal, valamint „a Pozsonyban uralkodó rossz hangulattal” (!) is alátámasztotta.179 A hadbíró terhelő tanúként tekintett olyan beidézett személyekre is, akik nem tettek terhelő vallomást. August Raabe, Rázga lelkésztársa például vonakodott terhelő vallomást tenni a vádlottra, ennek ellenére a hadbíró őt is felsorolta Rázga előtt a terhelő tanúk között.180 Még súlyosabb formai hiba a hadbírói előterjesztésben Karl Keller vincellér terhelő tanúként történő szerepeltetése, hiszen ő szó szerint azt vallotta, hogy nem hallotta a lelkész köpcsényi beszédét.181

A hadbíróság, amely Kempen parancsára ült össze, 1849. június 16-án kötél általi halálra ítélte, és az ítéletet az altábornagy még aznap jóváhagyta. Amikor Haynaut a pozsonyi prímási palotában egy asszonyokból álló küldöttség kereste fel, Magyarország teljhatalmú ura állítólag csak ennyit mondott: „Lógnia kell, elrettentő példa gyanánt valamennyi lázadó számára!”182 A császári hatóságok feltehetően még aznap foganatosítani akarták az ítéletet, de erre bizonyos „körülmények” (a pozsonyiak felháborodása) közepette nem volt lehetőségük, így a kivégzést június 18-án hajnalra halasztották.183 Június 17-ről 18-ra virradó éjszaka az ötgyermekes evangélikus lelkészt a várba kísérték, majd hajnali négy órakor a Szamárhegyen felakasztották. Kempen szerint állhatatosan viselkedett utolsó perceiben is, és néhány szép gondolatot mondott el a jelenlevőknek.184

Rázgától eltérően hadbírósági eljárás nélkül, puszta rögtönítélő eljárást követően végezték ki 1849. július 12-én Manszbarth Antal római katolikus-, és Szikszai János református lelkészeket Nagyigmándon. Mindketten Csákberényben működtek, ami a község szellemiségét alapvetően meghatározta. A helyi lakosság és Lamberg Rudolf gróf uradalmának alkalmazottai több ízben összezördültek 1848-49-ben. A lakosok korlátlanul vadásztak az uradalom erdeiben, mire az ottani vadászok puskatűzzel igyekeztek távol tartani a hívatlan vendégeket. Ennek eredményeként a főkolomposokat mindkét részről bevitték a megyei börtönbe. A lakosság folyamatosan fenyegette a császári érzelmű tisztviselőket, akik közül a fővadászt, a jegyzőt és a kántortanítót 1849-ben rövid időre be is zárták a székesfehérvári börtönbe. Hasonló sorsra jutott egy harcias özvegy is, aki Szikszai feleségével ellentétben Kossuthtal szemben foglalt állást. Amikor 1849 júliusában a császári alakulatok elfoglalták a móri járást, Csákberényt tartották a legrosszabb szellemű településnek, a két lelkészt pedig különösképpen megbízhatatlannak. Július 11-én hajnalban letartóztatták őket és Mórra, majd másnap hajnalban Nagyigmándra kísérték a két foglyot.185

Winyewski százados, a 30. Nugent gróf sorezred főtisztje Schütte altábornagynak küldött, 1849. július 11-én kelt jelentésében a következőkben marasztalta el a letartóztatottakat: „Mind a katolikus plébános, mind pedig a református lelkész Csákberényen a népfelkelésről prédikáltak, az egyházközségeket folyamatosan izgatták a császári kormány ellen, sőt követelték, hogy ha a császári katonaság megérkezne, akkor ők maguk más fegyverek híján kövekkel üssék agyon őket.”186 Manszbarth Antal polgári származású, középtermetű, 27 éves római katolikus pap csákberényi szolgálatát megelőzően a Luzsénszky családnál volt nevelő. Halálát követően jelentős könyvtárat hagyott az utókorra. Szikszai János Fokszabadiban született, 50 éves, nős, három gyermek atyja, szigorú erkölcsi fegyelmet megkövetelő ember volt.187

A két papot Hub István fővadász, Buder Endre csákberényi jegyző és Axmann József kántortanító jelentette föl, akik 1849-ben rövid ideig császári érzelmeik miatt börtönben ültek.188 Haynau a nagyigmándi főhadiszálláson még július 12-én délelőtt jóváhagyta a két halálos ítéletet egy meglehetősen hosszúra sikerült indoklás keretében, amelyben a már ismertetett tényállás mellett megemlíti, hogy a népfelkelés ténylegesen létezett, illetve hogy a vádat hiteles tanúk is alátámasztották. Így azután „elrettentő példa gyanánt” megerősítette a két lelkész golyó általi kivégzését. A lövések pontban fél tizenkettőkor dördültek el.189

A különben meglehetősen császári beállítottságú helybeli plébános, Mester István a következőket jegyezte fel e szomorú eseményről: „A ref[ormátus] lelkész190 Komáromba menekülvén, háza üresen maradt, ezért a cs. kir. katonaság által fogháznak használtatott. Igen sokan, többnyire polgári rangból voltak ott elcsukva. Július 12-én korán reggel hozattak oda Manszbarth Antal csákberényi plébános és Szikszai János csákberényi ref. lelkész. Kik rögtön halálra ítéltetvén még aznap 12 órára főbe lövettek. Nekem jutott azon nehéz kötelesség, a szegény plebánost halálra előkészíteni és végső óráiban vigasztalni. A plebános 27, a ref. lelkész 50 éves volt. Eleget könyörögtem Haynau előtt ezekért, de mind haszontalan volt...”191

A kivégzett tetemek napestig a tűző napon hevertek, így ellepték őket a legyek. Mester István csak este kapott arra engedélyt, hogy paptestvérét minden szertartás nélkül (!) elföldelhesse.192 A kivégzett plébános megrendítő tanúságot tett hitéről, amikor végrendeletébe – többek között – az alábbiakat jegyezte fel: „...ártatlanul halok meg – ellenségeimnek szívből megbocsátok és hiszem, az Isten irgalmas lészen szegény lelkemnek. Édes szülőim! Testvérjeim! Rokonim! Bocsás[s]anak és imádkozzanak érettem!”193

Mindössze négy napot kellett várni a következő egyházi mártírra. 1849. július 16-án hajnali négy órakor végezték ki Mészáros Dávid sopornyai római katolikus lelkészt Pozsonyban. Mészáros a Nyitra vármegyei Hosszúfalván született 1800-ban. 1849. május végén ünnepi szentmisét, „Te Deum”-ot tartott a magyarok győzelméért. Ezt követően a 20. (Welden) sorezred 3. zászlóaljának katonái letartóztatták. Mészárosnál Kossuth Lajos és Jeszenák János rendeletei mellett a függetlenségi nyilatkozat egy példányát is lefoglalták, ami nem volt a legjobb előjel a pozsonyi hadbíróságon lefolytatott eljárás előtt. További problémát jelentett, hogy öt híve (Baranyi József, Georg Kosicsar, Georg Gall, Szekeres József és Franz Gall) terhelő vallomást tett ellene a hadbíróságon. Eszerint a karácsonyt követő második vasárnapon Mészáros arról prédikált szlovákul, hogy hívei ragadjanak köveket és téglákat, dobálják meg vele ellenségeiket, a németeket azért, hogy azok ne tudjanak betörni. Az ominózus ünnepi misén pedig állítólag arról beszélt, hogy az ország nem vált meg Ferdinánd királytól, a jelenlegi császár, Ferenc József pedig nincs megkoronázva, és ezért nem is Magyarország királya. Azt is kifejtette, hogy Magyarországot fele részben megtisztították az ellenségtől.194

A vádlott vallomásában arra hivatkozott, hogy nem a saját meggyőződését fejezte ki a prédikációban, hanem pusztán egy felkelőktől kapott rendeletet olvasott fel híveinek szlovákul. A kődobáláshoz pedig hozzáfűzte: „Nem az a kötelességünk, hogy harcoljunk, hanem az, hogy imádkozzunk, hogy Isten világosítsa meg szívünket és adjon nekünk békét:”195

Kovács hadbíró azonban elsősorban arra hivatkozva, hogy Sopornyán nem állomásoztak honvédek, elutasította a kényszerre történő hivatkozást. Nem fogadta el azt az érvelést sem, hogy Mészáros az események hátterében katonai összeesküvést gyanított. Így tekintettel a tényállásra fegyveres felkelésben való részvételért (!), illetve ellenséges proklamációk birtoklásáért golyó általi halálbüntetést javasolt.196 Hivatkozási alapul Mária Terézia katonai törvényei, valamint az ellenséges proklamációk birtoklásának tilalmát kimondó 1849. február 11-én kelt rendelet szolgált. Kovács százados javaslatát július 14-én a hadbíróság egyhangúlag jóváhagyta az ilyenkor kötelezően felmerülő vagyonelkobzással egyetemben (ez Mészáros esetében 65 forinthoz juttatta az államkincstárt). A vádlottat 15-én lefokozták (Entweichung), majd másnap hajnalban az ítéletet végrehajtották.197

Az ítélet végrehajtása ellen Forgách gróf pozsonyi kanonok kísérelt meg fellépni. Először Kempent, majd Haynaut kereste fel, hogy kegyelmet kérjen az elítélt számára, de nem érte el célját.198 Már Hermann Egyed felfigyelt arra,199 hogy miként kommentálta Kempen Forgách kísérletét: „... mintha papként nem állna a törvény hatálya alatt [ti. Mészáros – Z. P.]”. Ez a mellékmondat egyúttal arról is árulkodik, hogy Magyarország új urai mennyire nem voltak tisztában azzal, hogy éppen ezekkel az ítéletekkel játszották el a magyarországi katolikus egyháziak támogatásának lehetőségét. Az eddig tárgyalt három esetben számos közös vonás található: jogi képtelenségek, elrettentő célzat és Haynau személyes felelőssége. A nyár folyamán a katonai és polgári személyek ellen hozott ítéletek jogi megalapozatlansága, illetve aránytalansága olyan mértékű volt, hogy augusztus elején ez már az osztrák minisztertanács ülésén is szóba került.200

Ezt követően a pesti cs. kir. hadbíróságon hoztak további halálos ítéleteket egyházi személyek ellen, amelyeket végre is hajtottak. Meglehetősen keveset tudunk Kantsúr András szokolyai lelkész ügyéről, akit 1849. augusztus 27-én lőttek főbe. Letartóztatását a később elbocsátott Tár András bíróval egyetemben Wiederkehr cs. kir. hadnagy foganatosította augusztus 26-án. A református lelkész magas, széles vállú, szakállas ember volt, aki utolsó éjszakáját nyugtalanul töltötte. Rabtársával, Kőnig Mór káplánnal közölte egy porkoláb, hogy a fogoly földijei egy orosz futárt agyonvertek, de a tanácsára elásták. Vesztére azonban az orosz tiszt földi maradványait és táskáját megtalálták a református lelkész házában.201

A hevenyészet hadbírói előterjesztés szerint Kantsúr egy lázadó, „rabló hordától” kapott pénz birtoklásában volt vétkes, amelyet egy császári futártól erőszakos úton tulajdonítottak el augusztus első napjaiban. Kempen altábornagy naplójából is csak annyit tudhatunk meg, hogy a rögtönítélő katonai bíróság összeült Kantsúr ügyében, aki „...egy császári futártól elorzott pénz rejtegetésében segédkezett”.202 Az egész eljárás, illetve az ítélet végrehajtása egyetlen nap alatt lezajlott. Jellemző, hogy a hadbírói előterjesztés és Kempen megerősítő záradéka jóval az ítélet végrehajtását követően, 1849. szeptember 24-én született meg.203

A következő áldozat 1849. szeptember 7-én fél tizenegykor Streith Miklós lippai születésű (Temes megye) 49 éves vértesboglári plébános volt, akit káplánjával, Kőnig Mórral együtt tartóztattak le. Feltűnő, hogy Csákberény (Manszbarth és Szikszai egykori állomáshelye) és Vértesboglár nem esnek messze egymástól. A két papot még augusztusban tartóztatták le, és ezt követően a pesti cs. kir. hadbíróság foglalkozott az ügyükkel. Streith rovására írták, hogy 1848. december végén felolvasott a szószékről egy magyar proklamációt, amely a honpolgárokat az ellenség berohanása esetén javaik elásására, házuk porrá égetésére, valamint a kutak és a borkészletek megmérgezésére szólította fel. 1849. július közepén pedig a kormány és Kossuth június 27-én kelt, általános népfelkelést és keresztes háborút meghirdető kiáltványát olvasta fel. Népfelkelésre bíztatta híveit és hozzáfűzte, hogy a vasvilla a legelőnyösebb fegyver a számukra a lovasság ellen, hiszen ha ügyesen forgatják, akkor szúrni és ütni is lehet vele. Megnyugtatta híveit, hogy csak nyugtalanítaniuk kell az ellenséget, az élelmiszer- és lőszerszállítmányok elvételére kell törekedniük, ami nem lesz nehéz számukra, hiszen káplánjuk fogja őket a szent kereszttel a harcba vezetni. Streith a császári kiáltványokat a magyar proklamációkkal szemben érthetetlenül olvasta fel.204

Kőnig ellen még súlyosabb vádak fogalmazódtak meg. Ô ugyanis 1849. június 3-án felolvasta a függetlenségi nyilatkozatot, majd 12-én egy függetlenségi ünnepélyen a császári házat gyalázta, és arra oktatta az embereket, hogy felhívás esetén csatlakozzanak a népfelkeléshez, hiszen egy magyar nem ismerhet szebb halált annál, mintha a hazájáért hal meg. A káplánt időközben – noha erre a vizsgálat során nem derült fény – kinevezték Vértesboglár, Szár, Vérteskozma és Gánt községek népfelkelő csapatainak parancsnokává. A tényállást több tanú, így Schweininger Ádám, Kraintz István, Stank Ferdinánd, Bravetz Jakab és Tilly Mihály tanúvallomása is megerősítette.205

Mindkét vádlott kényszerre, illetve a megtorlástól való félelemre hivatkozott. A proklamációk felolvasását nem tagadták, de Streith arra hivatkozott, hogy ő a katolikus ellenes oroszok elleni fellépésnek tartotta a népfelkelést, és tagadta, hogy lőszer- és élelmiszerszállítmányok megtámadására ösztönözte volna híveit. A császári ház iránti jó érzelmeit bizonyítandó megemlítette, hogy a cs. kir. hadsereg visszavonulását követően egy sebesült horvát katonát bekötözött és kórházba szállította. Amikor a pákozdi csatát követően a halottak és sebesültek kirablásáról értesült, szigorúan intette híveit, hogy ne kövessenek el ilyen embertelenséget. Kőnig tagadta, hogy pártolta volna a népfelkelést. Nemcsak Ignaz Weigerle plébános tanúvallomására hivatkozott, hanem egy tanító és egy vadász megidézését is sürgette, akik bizonyíthatták volna, mekkora gyötrelmet jelentett neki, amikor parancsot kapott a függetlenségi ünnepélyen a prédikációra. Végül bevetette a döntő érvet: ő nem szabad akaratából kísérte el a népfelkelőket, hiszen plébánosa akaratának nem szegülhetett ellen. Wilhelm Mittlacher206 hadbíró mindkét vádlottra kötél általi halálbüntetést javasolt kiszabni felségsértés bűntette miatt, hivatkozva a katonai törvényekre és Haynau 1849. július 1-jei proklamációjára. A hadbíróság elnöke, Deyák őrnagy megelégedett volna 20, illetve 15 éves börtönbüntetéssel, de a hadbíróság szótöbbséggel a plébánost kötél általi halálra, káplánját viszont a félelemre és a reá nehezedő morális kényszerre hivatkozva 15 évi vasban eltöltendő várfogságra ítélte.207

Streith ítéletének indoklása szerint a vádlott a lázadó kormány számos proklamációját kihirdette a szószékről, 1849 júliusában a cári orosz seregek ellen népfelkelésre hívta fel a népet, ismertette velük a legalkalmasabb fegyvereket (!), minden mise után az oroszok pusztulásáért imádkozott, végül a császári kormány rendeleteit – a magyarokkal ellentétben – egészen érthetetlenül olvasta fel. Kempen, aki élt kegyelmezési jogával és a halálnemet golyó általi halálra változtatta, csak annyit jegyzett fel naplójába, hogy Streith a pártütés és a népfelkelés érdekében prédikált.208 A halálraítéltet a hadbíróság mellé beosztott, a honvédségtől a császári királyi hadsereghez átállt tábori lelkész, Ungváry György209 vigasztalta utolsó perceiben. Czigler Ignác tábori főlelkész rajta is végrehajtotta a lefokozást, így szeptember 7-én polgári öltözetben nézett farkasszemet a halállal. Az első sortűz után még életben volt, a második már teljesen szétrobbantotta koponyáját. Holttestét 1868-ban a Damjanich tábornok özvegye által irányított bizottság több mártír holttestével együtt exhumáltatta, és a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.210 Nyirák Ignác székesfehérvári nagyprépost rövid latin versben állított emléket egykori pályatársának.211

Haynau következő egyházi áldozata Gonzeczky János, nyugalmazott katonacsaládban született 1803. november 4-én Budán. Anyja, Czigler Rozina egy budai német polgár leánya volt, apja, Gonzeczky Sebestyén lengyel ősöktől származott. A budavári Nagyboldogasszony plébániatemplomban keresztelte meg Lubsits Ignác plébános. Tanulmányait Máramarosszigeten és Szatmáron végezte jeles eredménnyel, 1828. április 5-én szentelte pappá Hám János szatmári püspök.212 Rövid ideig tartó szatmári káplánkodás után 1829. március 5-től kezdődően a 39. (Dom Miguel) sorgyalogezred tábori lelkészeként teljesített szolgálatot. Az ezred toborzási központja Debrecenben működött, így legénysége zömében magyar anyanyelvű volt. 1837. szeptember 30-án – saját kérésére – visszahelyezték a szatmári egyházmegyébe.213

Szatmáron szerepet játszott az isteni szeretetről nevezett zárdaszűzek letelepítésében, akik Johann Michael Leonhard apostoli tábori helynök (tábori püspök) 200 000 forintos alapítványának szándéka szerint közlegények és tizedesek leánygyermekeit nevelték volna. Gonzeczky javasolta a tábori püspöknek az intézet Szatmárra helyezését, és az ő kérésére vállalta el Hám János szatmári püspök az intézet felügyeletét. Közbenjárására a város egy 3965 négyszögöl terjedelmű telekkel, 10 000 forinttal és építőanyaggal járult hozzá a vállalkozás sikeréhez. Leonhard és Hám szívós küzdelmének eredményeképpen a bécsi haditanács is áldását adta az építkezéshez, s a munkálatokat Hám kérésére Gonzeczky felügyelte. Eközben a szatmári gimnáziumban is tanított.214

1842. február 26-án visszatért a katonasághoz: először a 2. (Lajos bajor király) dragonyosezrednél szolgált, majd egy 1844. május 24-én kelt rendelettel áthelyezték a mezőhegyesi katonai ménesintézethez. Gonzeczky 1844. június 17-én érkezett Mezőhegyesre, s itt már javában folytak Ferdinand Handl építész tervei alapján a templomépítési munkálatok. Az 1845-ben tető alá került klasszicista épület ma már „műemlék jellegű építmény”.215

Gonzeczky 1846 májusában már azt jelentette feletteseinek, hogy várhatóan a templom építése június végére befejeződik. Érdeklődött, hogy a templom consecratiojára (felszentelésére) vagy pusztán benedictiojára (megáldására) kerül-e sor, és jelentette, hogy a szertartással kapcsolatos költségeket a ménesintézet vezetése nem kívánja magára vállalni. Az Apostoli Tábori Helynökség válaszában leszögezte, hogy a ménesintézet parancsnokságától függ, hogy a templomot felszentelteti-e, avagy megelégszik a megáldással.216 Végül a fiskális szempontok döntöttek: a templom megáldását 1846. június 12-én vasárnap Gonzeczky végezte el.217 Természetesen reá hárult a templom felszerelésének beszerzése is. A plébánia védőszentjének, Szent Györgynek hatalmas oltárképét Pesky József pesti akadémiai tanárral festtette meg. A legtöbb berendezési tárgyat Bécsből hozatta, az orgonát pedig a neves aradi orgonaépítővel, Wegenstein Lipóttal készíttette.218

Az újonnan kinevezett lelkész nehéz anyagi helyzetére jellemző, hogy már 1844. július 27-én kelt levelében kérte illetménye kiegészítését.219 Ô ugyanis 1844-től évi 510 forintnyi zsoldot húzott,220 míg az 1821. szeptember 17-én, illetve 1824. november 20-án kelt császári rendeletek évi 600 forintban határozták meg a mezőhegyesi tábori lelkész fizetését.221

Gonzeczky lelkipásztori tevékenységével felettesei is elégedettek voltak. Czigler Ignác tábori főlelkész 1846. október 31-én kelt jellemzése szerint a latinul, magyarul, németül és valamennyire románul, illetve olaszul beszélő mezőhegyesi lelkész állásának betöltéséhez elégséges képességekkel és megfelelő képzettséggel bírt. Erkölcsös életmódja mellett buzgó volt a lelkipásztorkodásban, szorgalmasan foglalkozott a betegekkel, jó eredménnyel oktatta a gyerekeket hittanra, prédikációi érthetőek voltak és azokat mindig megtartotta.222

Az 1848-as forradalmi hullám és az ennek következtében felgyorsuló polgári átalakulás ellenérzéseket keltett a többségében idegen ajkú mezőhegyesi tisztikar körében. A császárhű legénység 1849 januárjától kezdve panaszkodott a helyi lelkész magatartására. Gonzeczky 1848 decemberének végén elhagyta a misék végéről a császárért való imádkozást, és azt egy hazafias imádsággal pótolta, majd 1849 márciusának közepétől kifejezetten a magyar hadsereg győzelméért fohászkodott. 1849. január elején felolvasta a szószékről Kossuth december 22-én kelt, Magyarország népeit általános népfelkelésre felszólító kiáltványát.223 Februárban egy Répásy Mihály tábornok jelenlétében tartott szentmisén úgy nyilatkozott, hogy „átkozott legyen az, aki az osztrák dinasztiának engedelmeskedik”. A szentmisét követő ebéden Répásy tréfásan meg is jegyezte, hogy ezt a prédikációt Windisch-Grätznek nem lenne szabad meghallgatnia.224 1849. március 31-én beküldte a magyar hadügyminisztériumba szokásos évnegyedi jelentését, de ennek tartalmát nem ismerjük, az illetékes tisztviselő (Vidasics Ede tábori főlelkész) viszont helyeslően tudomásul vette azt.225

A húsvétot megelőző nagyböjtben Gonzeczky 878 hívét gyóntatta meg, és Mezőhegyesen összesen 1263 fő vett részt a húsvéti ájtatosságon. Április 15-én, húsvét utáni első vasárnapon már arról prédikált, hogy „a bűnös uralkodóház beküldte bérenceit az országba azért, hogy raboljanak, fosztogassanak, és hogy testvéreinket megöljék”. Ismét erőteljesen megfenyegette a scwarzgelbeket: „átkozottak legyenek azok, akik a magyar szabadság elnyomására törekednek, és a bűnös dinasztiához ragaszkodnak”, valamint „azok, akik a magyarok ügyének ellene szegülnek”, „átkozott legyen a gyermek az anyaméhben, amelyik nem a magyarokkal tart”.226 Április végén a szószékről kihirdette a függetlenségi nyilatkozatot, majd egy hosszú beszédet tartott, amelyben különösen Magyarország függetlenségének a fontosságát emelte ki. Április 21-én kelt jelentésében ugyanakkor felszólalt a magyar nyelvű ügyvitel ellen, de ezt elöljárói elutasították, azzal érvelve, hogy a mezőhegyesi pap a magyar nyelvben is kellő jártassággal bír. Május elején – a vett parancsnak megfelelően – halotti anyakönyvi kivonatokat küldött be a hadügyminisztériumba.227

Májusban Gonzeczky feljelentette a magyar hatóságoknál Karl Zappel őrmestert, aki a magyarok ellen hangolta az iskolásokat. Zappelt e vádak alapján letartóztatták, és a szegedi rögtönítélő törvényszék elé állították, ahol csak a hadjárat osztrák szempontból szerencsés befejezésének köszönhette, hogy megmenekült a haláltól.228

A magyar kormány az orosz beavatkozás ellensúlyozására keresztes háborút hirdetett, és általános népfelkelésre hívta fel a lakosságot. A lelkészeknek 1849. május 27-től kezdődően meghatározott napokon körmeneteket és szentbeszédeket kellett tartani, június 6-ra pedig – felekezeti tekintet nélkül – országos böjtöt hirdettek. Horváth Mihály vallás- és közoktatás ügyi miniszter rendeletének eleget téve Gonzeczky júniusban öt körmenetet tartott, amelyen a magyarok győzelméért imádkoztak, és ezek végeztével minden alkalommal felolvasta a szószékről a cári hadsereg elleni keresztes hadjáratra felszólító proklamációt és Horváth Mihály forradalmi szellemű imádságát.229

A mezőhegyesi tábori lelkész 1849. augusztus 6-án még megeskette Macsurek Ágostont Hönsch Annával, 7-én délelőtt pedig még eltemetett egy cseh nemzetiségű ménesintézeti szolgát. Gottschlig cs. kir. százados 1849. augusztus 21-én kelt jelentése szerint miután Boxberg ezredes egy osztály lovassággal augusztus 8-án vagy 9-én visszafoglalta a ménest, őt Haynauhoz küldték a besenyői (újbesenyői – Z. P.) főhadiszállásra azzal a kéréssel, hogy a lovasosztályt a ménes biztosítása érdekében hagyják helyben. Haynau parancsára ő nevezett meg három embert, akiket magyar érzelműnek tartott: Johann Warady főhadnagyot, dr. David Wachtel főorvost és Gonzeczky Jánost. Gottschlig rosszul emlékezett az időpontra, hiszen a lelkész letartóztatását Haynau az óbesenyői főhadiszálláson 1849. augusztus 7-én esti fél kilenckor rendelte el. A foglyokat még aznap Makóra, majd másnap hajnalban Szegedre kísérték.230

Gonzeczky ügyének alakulását viszonylag jól nyomon tudjuk követni, mivel a vizsgálati anyagok szinte kivétel nélkül rendelkezésünkre állnak. Gonzeczkyt az elsők között szállították Pestre a hadbírósági eljárás lefolytatására. A pesti cs. kir. rendkívüli haditörvényszéket 1849. augusztus 12-én állították fel, és a mezőhegyesi lelkész már augusztus 13-án vizsgálati fogságban volt.231

Gonzeczky ügyében először Karl Müller lovaskapitány tett vallomást 1849. augusztus 24-én, felidézve a lelkész 1849. április 15-i prédikációjának súlyosan felségsértő sorait, amely szerint átkozottak azok, akik az osztrák dinasztia hívei. További terhelő adatokra nem emlékezett, csak általánosságban hangsúlyozta, hogy a lelkész egész prédikációját ennek a témának szentelte.232 Ezt követően kapta kézhez a bíróság Karl Zappel cs. kir. őrmester szeptember 9-én kelt írásbeli vallomását, mely szerint Gonzeczky jóindulattal viseltetett ugyan a magyarok ügye iránt, de mindaddig, míg Boxberg báró volt a parancsnok, jól mentek az ügyek. Abban a pillanatban viszont, amikor a minisztérium Pándyt nevezte ki a ménestelep parancsnokává, a lelkész is teljesen a „rebellisek” hívévé vált. Elhagyta az uralkodóért mondott imádságot, és azt egy hazafias imával pótolta. Az 1849. április 14-i trónfosztást önként kihirdette és megfenyegette a magyarok ellenségeit. Amikor a kórusról egy imát kezdett énekelni a császárért, a lelkész rászólt, hogy ezt nem kellett volna tennie. Mint írta, igyekezett Gonzeczky beszédeit hatástalanítani, de ezért meg kellett szenvednie. Május 15-én Gonzeczky vádjai miatt letartóztatták (részletezte a vádpontokat is), és a magyar forradalmi bíróság halálra ítélte. Zappel szeptember 30-án a bíróság előtt szóban is megerősítette vallomását, ami perdöntő volt azért is, mert Haynau rendeletei szerint azokat, akik egy császárhű alattvalót a magyar bíróságok előtt feljelentettek, haditörvényszék elé kellett állítani.233

Vádlott társai közül Gonzeczky ellen vallott Johann Wárady főhadnagy is 1849. szeptember 14-én. Mint mondta, Gonzeczky tábori lelkész prédikációiban a magyarok mellett nyilatkozott. Ô is felidézte az ominózus Répásy jelenlétében tartott februári mise néhány felségsértő gondolatát. Kiemelte, hogy a pap rendkívül indulatosan beszélt, s arra is rámutatott, hogy a vádlott újságokból is olvasott fel kiáltványokat, ugyanakkor elismerte, hogy ezt csak hallomásból tudta.234 Gonzeczky másik vádlott társa, dr. David Wachtel főorvos viszont nem veszítette el lélekjelenlétét. Ô szeptember 15-én azt vallotta, hogy Gonzeczkyvel, akivel szolgálaton kívül csak ritkán találkozott, nem állt közelebbi kapcsolatban. Foglalkozása nem engedte meg a templom meglátogatását (sic!), és így a lelkész prédikációi sem ismeretesek számára.235

E napon került sor a vádlott pap első kihallgatására is. Gonzeczky előadta, hogy 1849. július elején (a kihallgatás időpontjában már halott) Répásy tábornok parancsára misét mondott, és utasításának megfelelően a szabadságról prédikált. Prédikációjában a szabadságot úgy értelmezte, hogy megszűnt a földesuraknak való alávetettség, de – vallomása szerint – a dinasztiát egy szóval sem említette. Elismerte, hogy február elején is prédikált, de azt állította, hogy a „Felséges Dinasztiáról” akkor sem tett említést. Kossuth december 22-i kiáltványa felolvasásának tényét elismerte, de azzal mentegetőzött, hogy Pándy parancsára cselekedett, a Horváth Mihály-féle rendeletek részbeni teljesítését is elismerte, de hangoztatta, hogy eltért az előírásoktól, és Horváth forradalmi imáját sem imádkozta el. Azt is megemlítette, hogy a proklamációkat olyan gyorsan olvasta fel, amilyen gyorsan csak tudta, hogy minél hamarabb végezzen velük.236

Szeptember 30-án Karl Zappel őrmester szóban is megerősítette korábbi, írásban tett vallomását. Ebben kiemelte, hogy a vádlott minden vasárnap, illetve ünnepnapon elmondta a magyar fegyverek győzelméért az imádságot. A trónfosztás és a függetlenség kihirdetését követő prédikációjának felségsértő gondolatait szó szerint is felidézte, de emlékezett a Répásy jelenlétében bemutatott február végi misére is, és megismételte a magyar hatóságok vele szemben lefolytatott eljárásáról korábban már közölt adatokat. 1849. október 1-jén valószínűleg öt tanút hallgatott ki a bíróság. Anton Baumgarten vallomása azonban jelenleg sajnos nem található a fennmaradt iratanyagban. Franz Wippler és Josef Mayer hadnagyok, valamint Johann Haikelberg közlegény egybehangzóan állították, hogy a mezőhegyesi tábori lelkész 1849. április 15-én több felségsértő kifejezéssel terhelt prédikációt tartott. Wippler szerint többször is megismételte, hogy átkozottak azok, akik a magyar szabadság elnyomására törekednek, és a bűnös dinasztia hívei. Ezen túlmenően csak Haikelberg mondott annyit, hogy Gonzeczky megtartotta a magyarok győzelme érdekében elrendelt körmeneteket.237 Ferdinand Handl építész – akit 1844 áprilisában rendeltek Mezőhegyesre – adta meg a vádlottnak a kegyelemdöfést. Nemcsak megerősítette a fentebb elhangzott terhelő vallomásokat, hanem azokat újabb adatokkal is kiegészítette. Szerinte a lelkész valamennyi prédikációjában a lázadó kormány iránti engedelmességre szólította fel híveit. Átnyújtotta a hadbíróságnak Gonzeczky hazafias imádságának egy példányát, továbbá elmondta, hogy a vádlott aktív szerepet játszott a keresztes hadjáratban, öt körmenetet tartott és a magyarok győzelméért imádkozott. Megerősítette a lázító prédikációk felolvasásának és a felségsértő prédikációk elmondásának a tényét is.238

Ezután már csak arra volt szükség, hogy a vádlottat szembesítsék a tanúvallomásokkal. Erre 1849. október 2-án került sor. Miután ismertették Gonzeczkyvel Müller, Wárady és Wippler egybehangzó vallomásait, továbbra is kitartott korábban tett állításai mellett, és tagadta, hogy a dinasztiát sértő kifejezésekkel illette volna. Ami az imádságokat illeti beismerte, hogy 1848. december végétől elhagyta a császárért való imádságot, és azt egy másik, Johann Michael Leonhard tábori püspök imádságos könyvéből származó imával cserélte fel. Beismerte azt is, hogy 1849. március közepétől a Handl által benyújtott imát mondta el a szentmisék után. Erről annyit közölt, hogy egy aradi futár útján, nyomtatott formában került hozzá, és azért mondta el a szentmisék után, mert úgy értesült, hogy az országban mindenütt ezt imádkozzák. Elismerte a december 22-i Kossuth-féle proklamáció felolvasását is, miután felmutatták neki a Pester Zeitung december 29-i számát, de hangsúlyozta, hogy azt egyetlen szóval sem magyarázta. Mint mondta, Horváth Mihály proklamációját kétszer olvasta fel, de nem fűzött hozzá magyarázatot. Négy körmenetet is tartott, de azokon nem a népfelkelésért, hanem a békéért imádkozott. Ezt követően olvasták fel neki Zappel és Handl vallomását. Zappel ügyében beismerte, hogy miután a gyerekek elmesélték neki, hogy az őrmester gyakran nyilatkozik az osztrákok mellett, ő ezt jelentette Pándy ezredesnek, aki parancsot adott a vádirat összeállítására. Elismerte, hogy bűnös Zappel letartóztatásában, de hangoztatta, hogy nem számolt a következményekkel. A trónfosztást viszont nem hirdette ki és nem is magyarázta híveinek. Handl és Zappel vallomásának felolvasását követően hamis tanúskodással vádolta őket. Végezetül beismerte azt is, hogy egy ízben rászólt Zappelra, amikor az a császárért elénekelt egy éneket, de azért, mert az intézet kompromittálódásától tartott. Miután ismét szembesítették Baumgarten és Wippler hadnagyok, Handl építész, Zappel őrmester és Haikel közlegény vallomásával, még mindig tagadta a felségsértés bűntettét. Ezt válaszolta: „Gott verzeihe Ihnen! Ich verzeihe es. Das habe ich nie gesagt”. (Isten bocsássa meg Önöknek! Én megbocsátom. Sohasem mondtam azt.) Különösképpen tagadta, hogy a trónfosztással kapcsolatban felolvasott volna valamit. Végül annyit tett hozzá vallomásához, hogy a két proklamációt, illetve a kifogásolt prédikációt a felkelők parancsára olvasta fel és tartotta meg.239

Schönbach hadbíró 1849. október 3-án összegezte a tanúvallomások alapján rekonstruálható tényállást és megállapította, hogy a vádlott az 5. haditörvénycikk és Mária Terézia törvénykönyve 6. §-ának 3. artikulusa szerint felségsértés bűntettében vétkes. Elutasította Gonzeczky védekezését, aki a felkelők általi erőszakra és parancsokra hivatkozott. A hadbíró úgy vélte, tekintetbe lehetett volna venni, hogy a vádlott minden esetben pusztán csak parancsot teljesített volna, de a tanúvallomások szerint a puszta parancsteljesítésen is túl ment. Ugyanakkor súlyosbító körülményként vette figyelembe eddigi állását, s mindezek alapján kötél általi halálbüntetést javasolt, az ilyenkor automatikusan felmerülő vagyonelkobzással együtt.240

A hadbíróság 1849. október 5-én egyhangúlag jóváhagyta az előterjesztést. Az ítéletet Kempen altábornagy erősítette meg október 6-án, és szokása szerint golyó általi halálra enyhítette. Gonzeczky nagy bátorságról és lelki nyugalomról tett tanúbizonyságot utolsó óráiban. Szombaton került a siralomházba, de egy császári katona közreműködésével egykori ordináriusa, az akkor éppen Pesten tartózkodó Hám János szatmári püspök közbenjárását kérte. A Bécsből Szatmárra hazatérő Hám – akit erélytelensége miatt az osztrák kormány lemondatott az esztergomi prímási székről – minden feltűnés nélkül Pesten, a szervita rendházban húzta meg magát, amikor eljutott hozzá a kétségbeesett üzenet: „Jézus szent nevére kérem excellenciádat, mentse meg életemet. Gonzeczky”. A püspök maga mellé vette oldalkanonokját, és kihallgatásra jelentkezett Haynaunál. A táborszernagy átvette ugyan a kegyelmi kérvényt, de Gonzeczky életét nem akarta garantálni.241

Podolski, a cs. kir. III. hadtest rendőrfőnöke részletesen beszámolt Karl Noéhoz intézett 1849. október 8-án kelt levelében a kivégzésekről. Eszerint a mezőhegyesi tábori lelkész rendkívüli lelki erővel bírt. Jóízűen evett és ivott, a vesztőhelyen pedig egy percekig tartó beszédet mondott. Ebben igazságosnak mondta a rá kiszabott ítéletet, a bírónak – hangoztatta – nem szabad emiatt aggályoskodnia, és beismerte, hogy a „korszak rajongása magával ragadta”. Végezetül hallgatóságát a dinasztiához fűződő hűségre intette.242

Podolski leírását egy ponton a Pressburger Zeitung is megerősíti. Az október 13-án megjelent számban ugyanis arról olvashatunk, hogy Gonzeczky „kiszolgált katonához méltó bátorsággal” halt meg, hiszen nem engedte, hogy szemeit bekötözzék.243 Kivégzéséről Kőnig Mór, illetve Mezősy László is közölt néhány részletet. Kőnig Mór (Streith egykori káplánja) 1880-ban publikált visszaemlékezésében egyértelműen Pándy Somát okolta Gonzeczky letartóztatása és kivégzése miatt. Szerinte Pándy a világosi katasztrófa után is meg akart maradni állásában, „... de a megtörténteket eltagadni nem lehetvén, áldozat kellett, kire a bűnt ráfoghassa; feljelentette tehát Haynaunál, hogy a mezőhegyesi plébános, orvos s egy Wárady nevű főhadnagytól – mint dühös magyaroktól tartván, kényszerítve volt parancsainak kiadására”. Kőnig Mór szerint a vádlott pap bámulatos eréllyel védte magát, de miután egy szembesítés során Pándy szemébe mondta a vádakat, halálra ítélték. Gonzeczky „hevesen kitört a kétszínű feladó s az igazságtalan ítélet ellen, s kivégzéséig roppant felindulásban maradt. Midőn halálra vitelekor az alsó folyosón végigment, felkiáltott a felső emeletre: »Isten veletek társak! Néhány perc múlva egyesülök Streithel!«”244

Kőnig Mór leírásának értéke éppen tévedéseiben rejlik. A periratok ugyanis egyértelműen bizonyítják, hogy a beszámolóban Zappel és Pándy teljesen összekeveredett nála, hiszen az egykori ménesparancsnokot nem is idézték meg az eljárás során. De honnan vette Kőnig, hogy Pándy az áruló? Minden bizonnyal magától Gonzeczkytól. Legalábbis erre enged következtetni Mezősy László 1892-ben publikált visszaemlékezése. Mezősy már nem emlékezett pontosan az eseményekre, de elítéltetése előtt sokat beszélgetett Gonzeczkyval, így bizonyos lényeges momentumok mégis megragadtak benne. Egy ízben a lelkész azt mondta neki: „Pándy Sámuel ezredesem ... nem fog idekerülni mihozzánk”. Adjuk át a szót Mezősynek, aki az utolsók között beszélt az elítélttel: „Vasárnap este beeresztett hozzá a profosz búcsúzni; egy új koporsó volt a szobájában. »Megcsináltattam magamnak koporsómat, volt egy kis pénzem, legalább ne heverjek, mint állat, takaró nélkül.« Beszélgettünk, búcsúztunk vagy egy fél órát, igen nehezen eresztett el, de reám nézve kínos volt a további időzés. »Köszöntse Pándy ezredest odahaza barátom.« Ez volt utolsó szava, s elváltunk örökre.” Két óra körül, mikor fegyveres kíséretével utolsó útjára indult, az elítélt még megkocogtatta zárkájuk kis ablakát, de Mezősynek nem volt lelki ereje megszólalni, így a halálraítélt csak zárkatársával szólhatott: „»Én már három óra múlva nem leszek az élők közt, köszöntse a foglyokat, köszöntse lakótársait, szerettem volna még Mezősyvel is beszélni«” – mondta Gonzeczky.245 Vesztőhelyen elmondott ironikus szavait vádlott társai nem hallották a cellákban. 1849. október 8-án hajnali öt óra körül az udvarról a sorkatonaság mozgására lettek figyelmesek a foglyok, majd hamarosan fegyverropogás hallatszott.

Egykori egyházmegyéjében nem feledkeztek meg a tragikus sorsú papról. Szepessy Sámuel máramarosi főesperes eljutatta Hám János szatmári püspökhöz Gonzeczky – feltehetően utolsó – levelének másolatát, amelyben az kérte édesanyját és paptársait, hogy imádkozzanak érette. Hám október 16-án kelt körlevelében papjaihoz és híveihez fordult, hogy imádkozzanak Gonzeczky lelki üdvéért.246

Ezt követően – kizárólag 1848-49-es szerepvállalása miatt – már nem végeztek ki több egyházi személyt. Többeket halálra ítéltek ugyan, de az ítéleteket minden esetben börtönbüntetésre enyhítették. Igaz, volt olyan eset, amikor a szabadságharcban teljesített szolgálatot súlyosbító körülményként vették figyelembe a vizsgálat során (például Gasparich Kilit esetében), továbbá távollétükben szögezték ki a bitófára Horváth Mihály, Mednyánszky Cézár és Rónay Jácint nevét is.247

A mérleg így is eléggé elszomorító. Nyilvánvaló, hogy nem azok bűnhődtek halállal, akik az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban a legsúlyosabb felségsértéseket követték el. Gonzeczkyt kivégezték, de a hivatalát 1849. április 14-e után is ellátó felettesét, Vidasics Ede tábori főlelkészt még csak be sem börtönözték. Streith halállal lakolt, mert a vasvilla használatáról szólt, de a helyi népfelkelő erők parancsnoka, Kőnig megúszta börtönbüntetéssel. A büntetések tehát nem minden estben arányosak az elkövetett cselekmények súlyával. Haynau által is elismert célként fogalmazódott meg a lakosság megfélemlítése, amely Rázga, Manszbarth és Szikszai esetében is könnyen bizonyítható. Nem lehet elhanyagolni az időtényezőt sem, hiszen az osztrák minisztertanácson belül, nem is beszélve az európai közvéleményről, egyre erőteljesebb tiltakozás bontakozott ki Haynau módszerei miatt.

Eltekintve az eljárások törvényességének megalapozottságától, amelyekhez komoly kételyek fűződnek, a vizsgálatok jogi szempontból több ponton is aggályosnak tekinthetők. Rázga esetében terhelő tanúként szerepeltek olyanok, akik nem vallottak a vádlottak ellen. Megeskettek olyanokat, akik a vádlottak nyilvánvaló ellenségei voltak, holott lett volna jogi lehetőség ilyen alapon megtagadni a megeskettetést. Kantsúr ítéletét jóval a végrehajtást követően erősítették meg. A kődobálásra való felhívás fegyveres felkelésként történő értékelése ma már tragikomikus önkényeskedésnek tűnik. Mészáros Dánielt kivégezték néhány proklamáció felolvasása miatt, holott ezen az alapon százával lehetett volna papokat és lelkészeket kivégeztetni.

A kivégzéseket tehát elsősorban a vélt katonai és politikai célok motiválták. Gyorsan ki kellett végezni (többek között) néhány egyházi személyiséget is, mivel az egyháziak tömegesen vettek részt a szabadságharcban, és mivel ez hatékony eszköze volt a helyi lakosság megfélemlítésének. A kivégzések azonban hosszú távon nem a monarchia stabilitásának irányában hatottak. Hatásukra az egyházakon belül tovább erősödött a nacionalizmus, a konzervatív ordináriusok pedig – részben a brutális megtorlás hatására is – egyre jobban eltávolodtak az önkényuralomtól. A kivégzésekért felelősség terheli az uralkodót és a minisztertanácsot is, hiszen csak meglehetősen jelentős idő elteltével léptek fel Magyarország teljhatalmú kormányzója ellen. A személyes felelősség megoszlik Haynau és Kempen között, noha utóbbi hivatkozhatott felettese utasításaira. Mindketten katonák voltak, akik tetteik egyházpolitikai következményeit, azoknak a birodalomra gyakorolt hatását képtelenek voltak felmérni.
Zakar, Péter



148 Hermann Egyed: A magyar katolikus egyház az osztrák katonai diktatúra és az abszolutizmus idejében. Gödöllő, 1932. (a továbbiakban: Hermann E. 1932.)

149 Bach előterjesztésének vonatkozó részét közli: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-49-ben. S. a. r. Andics Erzsébet. III. kötet. Budapest, 1965. 330-331.

150 Österreichisches Staatsarchiv Haus-, Hof- und Staatsarchiv (a továbbiakban: ÖStA) Kabinet Kanzlei Vorträge 1849:2481. Bécsi kutatásainkat 1998-ban a Magyar Ösztöníj Bizottság Collegium Hungaricum ösztöndíja tette lehetővé.

151 Hermann Róbert: Megtorlás Heves és Külső-Szolnok vármegyében, 1849-1851. In.: Mátrai tanulmányok. Szerkesztette Horváth László. Gyöngyös, 1995. 124-132.; Hermann Róbert: Megtorlás az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után. Változó világ, 27. Budapest, 1999. (a továbbiakban: Hermann R. 1999.) 19-21.

152 Gyűjteménye a Magyarország számára kibocsátott Legfelsőbb Manifestumok és Szózatoknak, valamint a cs. kir. hadsereg főparancsnokai által Magyarországban kiadott Hirdetményeknek. Buda, 1849. I. füzet 94., 96-98.

153 A kiáltványt idézi Hermann E. 1932. 17.

154 Hermann Egyed: A magyar katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973.2 427.

155 Schrödl József: A pozsonyi ág. ev. egyházközség története. I. rész. Az egyházközség külső alakulása. Pozsony, 1906. (a továbbiakban: Schrödl 1906.) 445.

156 Kumlik, Emil: Pozsony und der Freiheitskampf 1848/49. Die dreizehn Pressburger Märtyrer. Aulich, Batthyány, Jeszenák. Andere Urteile. Pozsony – Budapest, 1905. 67. Feltűnő, hogy Kumlik könyvének magyar változatában Eckhard ezen megállapítását nem idézte fel, lásd Kumlik Emil: A szabadságharc pozsonyi vértanúi. Pozsony, 19982. (a továbbiakban: Kumlik 1998.) 72.

157 Kumlik 1998. 71-72.

158 Hadtörténelmi Levéltár (a továbbiakban: HL) Abszolutizmus kori iratok (a továbbiakban: Absz. ir.) Pozsonyi Kriegsgerichcht (a továbbiakban: Pr. Krg.) 1849-2/433/b. fol. 390.

159 HL Absz. ir. Pr. Krg. 1849-2/433/b. fol. 409.

160 HL Absz. ir. Pr. Krg. 1849-2/433/b. fol. 391.

161 HL Absz. ir. Pr. Krg. 1849-2/433/b. fol. 239-240.

162 Pressburger Zeitung (a továbbiakban: PZ) 122. sz. (1848. november 23.) 797-798., valamint PZ 126. sz. (1848. november 28.) 825-826.

163 PZ 58. sz. (1848. szeptember 7.) 377.

164 PZ 67. sz. (1848. szeptember 19.) 444.

165 Itt és a továbbiakban a kiemelések a korabeli szerzőktől származnak.

166 HL Absz. ir. Pr. Krg. 1849-2/433/b. fol. 398-399. Fogalmazvány.

167 Ibid. 399. fol.

168 PZ 73. sz. (1848. szeptember 26.) 486-487. Az egyesületnek egy német (Bayer), egy magyar (Fekete) és egy szlovák (Kosstelny) jegyzőkönyvvezetője volt.

169 HL Absz. ir. Pr. Krg. 1849-2/433/b. fol. 400. Nyomtatvány.

170 PZ 70. sz. (1848. szeptember 22.) 464.

171 HL Absz. ir. Pr. Krg. 1849-2/433/b. fol. 324-329.

172 HL Absz. ir. Pr. Krg. 1849-2/433/b. fol. 262.

173 HL Absz. ir. Pr. Krg. 1849-2/433/b. fol. 262-264, 313-316. fol.

174 Csány László kormánybiztosi iratai. 1848-1849. II. kötet. S. a. r. Hermann Róbert. Zalai Gyűjtemény, 44. Zalaegerszeg, 1998. 40-42.

175 Kumlik 1998. 73. Emil Portisch, aki 1933-ban két kötetben a laikus közönség számára összefoglalta a város történetét, nem állta meg, hogy ehhez a jelenethez hozzá ne fűzze: „Ma ilyenfajta vezérek már nincsenek. Mindig ők az elsők, akik elszaladnak.” Portisch, Emil: Geschichte der Stadt Pressburg / Bratislava. Volksstümliche darstellung in 2 Bänden. Pozsony, 1933. (a továbbiakban: Portisch 1933.) II. k. 461.

176 HL Absz. ir. Pr. Krg. 1849-2/433/b. fol. 256.; Kumlik 1998. 74.; Portisch 1933. II. k. 461.

177 Hermann R. 1999. 24-25., 71-73.

178 HL Absz. ir. Pr. Krg. 1849-2/433/b. fol. 226-255.

179 HL Absz. ir. Pr. Krg. 1849-2/433/b. fol. 256-277.

180 HL Absz. ir. Pr. Krg. 1849-2/433/b. fol. 301-302.

181 HL Absz. ir. Pr. Krg. 1849-2/433/b. fol. 304-305.

182 Portisch 1933. II. k. 462.

183 HL Absz. ir. Pr. Krg. 1849-2/433/b. fol. 220-221.

184 Das Tagebuch des Polizeiministers Kempen von 1848 bis 1859. Bev. és s. a. r. Mayr, Josef Karl. Bécs – Lipcse, 1931. (a továbbiakban: Kempen 1931.) 141.

185 Vadász Antal: Csákberény története. Székesfehérvár, 1982. (a továbbiakban: Vadász 1982.) 36-40.

186 Winyewski Schüttének. Mór, 1849. július 11. Eredeti tisztázat. ÖStA Kriegsarchiv (a továbbiakban: KA) Alte Feldakten 1972. d. Generalkommando in Ungarn. Az Alte Feldaktenből idézett iratokat Hermann Róbert bocsátotta rendelkezésemre, akinek ezúton is köszönetet mondok.

187 A két áldozat életrajzát lásd a 39. sz. jegyzetben megadott helyen dátum nélkül. További adatok: Vadász 1972. 40-41.; Pauer, Johannes: Historia dioecesis Alba-Regaliensis ab erecta sede episcopali 1777-1877. Székesfehérvár, 1877. 433.

188 Hermann 1999. 67.

189 Schütte – a cs. kir. magas hadsereg-parancsnokságnak. Mór, 1849. július 11. Eredeti tisztázat Haynau 1849. július 12-én Nagyigmándon kelt saját kezű hátiratával. ÖStA KA Alte Feldakten 1972. d. Generalkommando in Ungarn.

190 Stettner Ignác, akit Komáromban Kosztolányi Mór előterjesztésére kineveztek a VIII. hadtest tábori lelkészének. Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848-49-ben. METEM Könyvek, 23. Budapest, 1999. (a továbbiakban: Zakar 1999.) 154.

191 Nagy István: Nagyigmánd töredékek a múltból. Nagyigmánd, 1996. 77.

192 Az 1848 és 1849-ik évi szabadságharczban részt vett római és görög katolikus paphonvédek albuma. Szerkesztette Ambrus József. Nagykikinda, 1892. 34., hivatkozott rá Hermann 1932. 23. is.

193 A végrendeletet közli: Vadász 1982. 41., valamint: Források Székesfehérvár történetéből I. Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története. Szerkesztette Csurgai Horváth József, Hudi József és Kovács Eleonóra. Székesfehérvár, 1998. (a továbbiakban: Csurgai Horváth – Hudi – Kovács 1998.) 425.

194 HL Pr. Krg. 1849-2/135. fol. 758-759.

195 HL Pr. Krg. 1849-2/135. fol. 760.

196 A kődobálás mindenesetre sajátos módja hazánkban a fegyveres felkelésben való részvételnek a 19. század közepén!

197 HL Pr. Krg. 1849-2/135. fol. 761-766. Kumlik 1998. 89. oldalon tévesen állítja, hogy Mészárost a nagyszombati ütközet után közvetlenül letartóztatták, valamint azt is, hogy a vádlott nem ismerte be az ellene emelt vádakat.

198 Kempen 1931. 143-144. Itt a napló datálásába hiba csúszott, hiszen eszerint Forgách 13-án kérte az ítélet elengedését, amikor azt még meg sem hozták; a végrehajtásra pedig eszerint a valóságos időpont előtt két nappal, 14-én került sor.

199 Hermann 1932. 24.

200 Az osztrák minisztertanács jegyzőkönyvének vonatkozó részét közli: Az aradi vértanúk. S. a. r.: Katona Tamás. II. kötet. Budapest, 1979. 11-12.

201 K[őnig] [Mór]: Streith Miklós emlékezete. In.: Gyászlapok a magyar szabadságharc történetéből. S. a. r.: Boross Mihály. Székesfehérvár, é. n. (a továbbiakban Kőnig é. n.) 94-95. Kőnig az 1880-as évek elején vetette papírra emlékeit, így leírása nem mindig illik Kantsúrra (azt állítja, hogy október vége felé végezték ki, illetve hogy az Alföldön volt református lelkész stb.), de ennek ellenére valószínűleg erről az esetről emlékezett meg.

202 Kempen 1931. 150.

203 HL Absz. ir. Pesti Kriegsgericht (a továbbiakban: P Krg.) 1849-2/330. fol. 464.; Kacziány Géza: Magyar vértanúk könyve. Budapest, 1906. 67., 78.; Spira György: A pestiek Petőfi és Haynau között. H. n., 1998. 661.

204 HL P Krg. 1849-1/364. fol. 298-300.

205 Kőnig é. n. 66.; HL P Krg. 1849-1/364. fol. 298-300.

206 Hermann Egyednél tévesen Gillacher. Hermann E. 1932. 31.

207 Hermann E. 1932. 31-32.; HL P Krg. 1849-1/364. fol. 301-303, 315-316.

208 Kempen 1931. 152. Ismételten le kell szögeznünk, hogy ilyen alapon a magyarországi papok és lelkészek többségét ki lehetett volna végezni.

209 Ungváry György a szabadságharcban a 3. (Ferdinánd) huszárezred tábori lelkésze volt, majd 1849. május 24-én kinevezték budapesti térlelkésznek. Zakar 1999. 159-160.

210 Kőnig é. n. 84-86.; Hermann E. 1932. 33.

211 „Vir pius, praestans, humilis, pudicus, / Sed nimis prudens, nimium favendo / Patriae offendit, pyriaque culpam / Glaade piavit.” Csurgai Horváth – Hudi – Kovács 1998. 453.

212 Bajnai Beke István: Gonzeczky János és az 1848/49-es szabadságharc. Gonzeczky János mezőhegyesi tábori lelkész emlékére, mártírhalála 150. évfordulójára. Mezőhegyes, 1999. (a továbbiakban: Bajnai 1999.) 15.; Kertész Pál: Emlékezés Gonzeczky János szatmáregyházmegyei papról, 1848-49. szabadságharcunk vértanújáról. Budapest, 1941. (a továbbiakban: Kertész 1941.) 15.

213 ÖStA KA Personalevidenzen Sp. 4/1. Schematismus der k. k. Militärgeistlichkeit (a továbbiakban: Schem. Milgeist.) I. k. 67.

214 Kertész 1941. 19-30.

215 ÖStA KA Schem. Milgeist. I. k. 133., 311.; Bajnai István: A mezőhegyesi katolikus egyházközség története (1785-1995). Mezőhegyes, 1998. (a továbbiakban: Bajnai 1998.) 10-13.; Inventarium. Mezőhegyes, 1844. június 21., Consignation über der obigen [K. k. Mezőhegyeser Militair] Feld Kapelle befindlichen Protocolle. Mezőhegyes, 1844. december 31. Mindkét irat: Mezőhegyesi r. k. plébánia levéltára. Leltárak, d. sz. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Bajnai István mezőhegyesi római katolikus esperes-plébánosnak, aki a plébániai levéltár iratainak tanulmányozását számomra lehetővé tette.

216 Czigler Ignác – Az Apostoli Tábori Helynökségnek. Buda, 1846. május 19. Eredeti tisztázat, mellette a tábori püspökség válaszának fogalmazványa (Bécs, 1846. május 23.) ÖStA KA Apostolisches Feldvikariat Geschäftsakten 1846:535.

217 Kertész Pál nagyon helyesen a templom megáldásáról írt, amelyre Czigler Ignác magyarországi tábori főlelkész felhatalmazása alapján került sor. Kertész 1941. 17., vö. Bajnai 1998. 14.

218 Bajnai 1999. 18.

219 Czigler Ignác – Gonzeczky Jánosnak. Buda, 1844. október 7. Eredeti tisztázat. Mezőhegyesi római katolikus plébánia. Vegyes iratok (a továbbiakban: Mez. vegy. ir.). Eredeti iktatószáma: 677.

220 Gonzeczky János – A mezőhegyesi ménes[intézet] parancsnokságának. Mezőhegyes, 1849. január 5. Fogalmazvány. Mez. vegy. ir., szám nélkül.

221 Leonhard, Joh. Michael: Verfassung der Militär – Seelsorge in den k. k. österreichischen Staaten, mit Rücksicht auf die Rechte und Pflichten des Civil – Clerus in militär – geistlichen Angelegenheiten. Bécs, 1842. 62-64.

222 National Tabelle und Conduite Liste über saemtliche in Ungarn, Croatien, Slavonien und Banate angestellten k. k. Regiments- Invalidenhaus- Festungs- und Garnisons-Caplane im Jahre 1846. Buda, 1846. október 31. ÖStA KA Personalien Conduite Liste der Militärgeistlichen 1846-1859. Nr. 315. Gonzeczky viseleti jegyzékének forrásértékét növeli, hogy összeállítója, Czigler Ignác nem hallgatta el beosztottainak fogyatékosságait sem.

223 Kossuth december 22-i felhívását közli Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. S.a.r. Barta István. Budapest, 1952. 839-843.

224 A februári miséről lásd Johann Warady vallomását a pesti cs. kir. hadbíróság előtt. Pest, 1849. szeptember 14. HL Absz. ir. P. Krg. 1849-1/248. 386 fol. Répásy megjegyzése ugyanott Karl Zappel vallomásában (Pest, 1849. szeptember 30.) 389-390 fol.

225 Gonzeczky évnegyedi jelentése, illetve az arra küldött minisztériumi válasz: MOL H 75 1849:9688 (iktatókönyv 10. k.), 1849:10076.

226 A húsvéti ájtatosság adatai: MOL H 75 1849:25989 sz. melléklete. Franz Wippler és Josef Mayer hadnagyok, valamint Johann Haikelberg közlegény 1849. október 1-jén tett vallomásait lásd HL Absz. ir. P. Krg. 1849-1/248. 391-394. fol.

227 MOL H 75 1849:9688 (iktatókönyv 10. k.), 1849:11529, 1849:13237 (iktatókönyv 11. k.), 1849:25989.

228 Karl Zappel vallomása (Pest, 1849. szeptember 30.), illetve ez ügyben Gaal Eduardhoz írt levele (Szeged, 1849. szeptember 9.) HL Absz. ir. P. Krg. 1849-1/248. 381-383. és 389-390. fol.

229 Ferdinand Handl vallomása (Pest, 1849. október 1.) HL Absz. ir. P. Krg. 1849-/248. 395-398. fol. Horváth Mihály lelkészekhez intézett rendeletét (Pest, 1849. május 18.) és a körmenetek után felolvasandó imádságot többek között közli: Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez. 1848-1849. S. a. r. Pap Dénes. II. k. Pest, 1869. 452-458.

230 Gottschlig százados – K. k. Militair Districts Commando zu Pest. Pest, 1849. augusztus 21. HL Absz. ir. P. Krg. 1849-1/248. 376-377. fol.; ÖStA KA Alte Feldakten 1838. d. Hauptarmee unter Haynau. 1849-8/135., 155., 174.

231 Individual Consignation über die seit Errichtung des Kriegsgerichtes nämlich 12ten August bis Ende December 1849 zum Tode verurtheilten Arrestenten. Pest, 1850. június 14. HL Absz. ir. P. Krg. 1850-5/95. 80. fol.

232 Karl Müller vallomása (Pest, 1849. augusztus 24.): HL Absz ir. P. Krg. 1849-1/248. 378-379. fol.

233 Zappel levele és vallomása: HL Absz. ir. P. Krg. 1849-1/248. 381-383. és 389-390. fol.

234 Johann Wárady vallomása: HL Absz ir. P. Krg. 1849-1/248. 386 fol.

235 Dr. David Wachtel vallomása (Pest, 1849. szeptember 15.): HL Absz ir. P. Krg. 1849-1/248. 387-388. fol.

236 Gonzeczky János vallomása (Pest, 1849. szeptember 15., illetve október 2.): HL Absz ir. P. Krg. 1849-1/248. 401-402. fol.

237 Franz Wippler, Josef Mayer és Johann Haikelberg vallomása: HL Absz. ir. P. Krg. 1849-1/248. 391-394. fol.

238 Ferdinand Handl vallomása: HL Absz. ir. P. Krg. 1849-1/248. 395-398. fol.

239 Gonzeczky János vallomása: HL Absz ir. P. Krg. 1849-1/248. 401-402. fol.; Gottschlig, Zappel, Gonzeczky vallomását, illetve Scönbach hadbíró „votum”-át kivonatosan ismertette Hermann E. 1932. 39-40.

240 HL Absz ir. P. Krg. 1849-1/248. 407-408. fol., másolata: HHStA Kabinetsarchiv Geheimakten Nachlaß Schwarzenberg 10. d. Fasc. VIII. Nr. 402. 26-28. fol.

241 Irsik Ferenc: Hám János a szent emlékű szatmári püspök élete. Átdolgozta és újabb adatokkal bővítette Bodnár Gáspár. Szatmárnémeti, 1903. 98-101.; Hermann E. 1932. 40-41.

242 Podolsky – Karl Noéhoz. Pest, 1849. október 8. ÖStA Verwaltungsarchiv Nachlaß Bach név és d. sz. A levél fénymásolatának megküldéséért Bonhardt Attilának ezúton is köszönetet mondok.

243 PZ Nr. 236. (1849. október 13.) 1054., magyar fordítását közli Bajnai 1999. 21.; Hernann E. 1932. 41.

244 Kőnig é. n. 92-93.

245 Mezősy László: Az uj épületben. 1849. jul. 19. nov. 10-ig., in.: 1848/49. Történelmi Lapok, 1. (1892. december 1.) 23. sz. 239.

246 Dánku Pál: A Szatmár vármegyei római katolikus papság szerepe a szabadságharcban. In.: Forradalom és szabadságharc a Felső-Tisza-vidékén. Szerkesztette Takács Péter. Nyíregyháza, 1998. 96.

247 Hermann R. 1999. 96-97.
Szeged, 2000.07.01.