Szőcs Zoltán írásai SZABÓ DEZSŐRŐL
http://szocszoltan.nethu.net/szabo-dezso-es-a-magyar.html

Szabó Dezső és a magyar zsidóság

Tisztelt Konferencia, Hölgyeim és Uraim!


Előadásomat egy nem túl meglepő, de tárgyunk szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható fontosságú konstatálással kell kezdenem: Szabó Dezső nem volt zsidó. Felmenői történelmi korokig visszamenően erdélyi protestánsok voltak. Apai ágon őskolozsváriak, azon belül is az úgynevezett hóstátiak közül valók, akik Kolozsvár legrégibb polgárait adták. Anyai ágon a kalotaszegi Türe községhez köthető családfája. Ha van erdélyi magyar írónk – és most a származására utalnék -, akkor Szabó Dezső mindenképpen az. Érthetően semmiféle családi vagy rokonsági vonatkozások nem inspirálhatták őt arra, hogy a zsidó entitással foglalkozzon. Egy kivételével, nem is tudnék megnevezni írását, amely a zsidóságot önálló témaként vizsgálná. Nem érdekelte őt a zsidóság. Mint ahogyan nem érdekelték kimutatható mértékben a lengyelek, a portugálok vagy az Észak- Hollandiában őshonos frízek sem. Nyugodtan megállapíthatjuk: négy évtizedes írói munkássága alatt kizárólag és csakis a magyarság nemzeti problémáival, kiváltképpen jövőjének kérdéseivel foglalkozott. Számára csak ez jelentett megoldandó feladatot, más nem érdekelte. Hogy aztán a magyarság helyzetének, gondjainak, nemzetünk létkérdéseinek, XIX. és XX. századi fokozatos és megállíthatatlan leépülésünk – máig tartó – folyamatának elemzése közben gyakran emlegetésre kerül írásaiban a zsidóság, az más kérdés, ami már egymagában véve is valamit jelez társadalmi és történelmi sajátságainkból.

Szabó Dezső viszonya a világ nem magyar etnikumaihoz gyermetegen egyszerű és kiszámítható, szinte krisztusi volt: mindenkit ostorozott és ellenségének tekintett, aki a magyarságnak így vagy úgy ártott, annak kárára volt vagy abból élősködött. Ezzel szemben mindenkit természetes szövetségesének, tágabb értelemben vett családjának tartott, aki a magyarság sorsát előbbre vinni, könnyíteni, felemelni segített.


Fajelmélete nagyon sajátos fajelmélet: két féle embertípust különböztetett meg: a gazembert és a becsületeset. És semmi társadalmi vagy etnikai hovatartozás nem befolyásolhatta őt abban, hogy kit hová tartozónak minősítsen e két kategórián belül. Zsidókérdést nem ismert, magyarkérdést annál inkább. S hogy a magyarkérdés analízisei közben belebotlott a zsidókérdésbe, nem ő kárhoztatható érte, amiként az erdész sem, ha a tölgyesbne járván a fák számbavétele közben fagyöngyre lel.



Szabó Dezső úgy foglalkozott a magyar zsidósággal, hogy tulajdonképpen soha nem is vele foglalkozott, de amikor nemzeti létünk mélystruktúráját tárta fel kutató tekintete, mindig és minden ideggócnál ott találta a magyar zsidót és általában szignifikáns pozícióban. Választhatott: vagy ignorálja életművéből a zsidókérdéssel való foglalkozást – ami maga után vonja a magyarkérdéssel való beható foglalkozás feladatát is- , vagy továbbra is foglalkozik fajtájának és nemzetének kilátásaival, de akkor kénytelen bevonni vizsgálódásai körébe az önmagukat már nagyon is otthon érző jövevényeket.


Az utóbbit választotta.


***

1923- ban Szabó Dezső a Rokamból- romantikában elejt egy érdekes mondatot: “A kor másik nagy szenvedélye az antiszemitizmus. Az a gyűlölet, amelyet az utolsó évtizedek gazdasági fejlődése, a világháború és a két forradalom eseményei kiváltottak a tömegekből. ERRŐL A KÉRDÉSRŐL, AMELYNEK TUDATOSSÁ TÉTELÉBEN OLY NAGY EGYÉNI FELELŐSSÉGEM VAN, talán alkalmam lesz közelebbről külön tanulmányt írni.”*


(* Szabó Dezső: Rokamból- romantika, Élet és Irodalom, 
1923./5. sz. (július hó), 36. old.)

Elismeri tehát saját felelősségét – bár én a felelősség szó helyett inkább eredményességet mondanék – a zsidókérdés tudatossá tételében, ami azért külön kiemelendő, mert csupán a status quo megláttatásáról van szó, nem pedig kitalálásáról vagy megteremtéséről, amint azt gyakran számlájára írnák zsidó kritikusai.

A teljesség igénye nélkül tekintsünk bele néhány írásába, amelyek a kérdés tudatossá tételének állomásaiként értékelhetők a Szabó Dezső- i életmű korai szakaszában. Az 1907/ 08- as tanévet kiemelném ebből a szempontból, de Szabó Dezső közírói tevékenységének kezdetét is ehhez az időszakhoz kötném. Az ekkor még magyar- francia szakos középiskolai tanárként működő író a kolozsvári Református Kollégium miliőjében szerezte meg egyéniségének legmeghatározóbb vonásait, ezért számára kezdetben ismeretlen a zsidókérdés, mint társadalmi kihívás. De amikor elkezdte tanárkodását, hirtelen találkozott vele. Ha valaki veszi a fáradságot és a székesfehérvári, a nagyváradi, a sümegi, vagy az ungvári állami főreáliskolák korabeli évkönyveiben, ahol a vallás is feltüntetve volt, megnézi Szabó Dezső osztályaiban a zsidó tanulók és tanárok számarányát, láthatja, hogy némely tanévben kisebbségben érezhette magát a református franciatanár. A Fejér megyei Naplóban 1908. március 5- én megjelent FAJI MORÁL c. cikke is egy zsidó tanártársával való vitájának utózengete. Az írás óriási felhördülést váltott ki, a megyei lapok mindegyikében pro vagy kontra reagáltak rá hovatartozása szerint az olvasók. A 87 évvel ezelőtti sajtóvita részleteire most nem térünk ki, de érdemes idézni a FAJI MORÁL néhány gondolatát:

“Mindenki tudja, milyen új fejlődést nyitott meg a kereszténység a morál terén. Azelőtt volt görög ember, római ember, zsidó ember, de ember nem volt. Ezt a legmagasabb földi fogalmat a kereszténység teremtette meg, hogy irgalmunkon át rokonnak lássuk mindazokat, kik lelkileg szeretni és szenvedni tudnak.


A kereszténység előtt a faji morál volt az emberi lélek törvényadója. Ez a morál, melyet együttélő közösségek életösztöne teremtett meg, asszerint értékeli a tettet, hogy milyen hasznot hajt a fajnak. Ez a morál aztán az a nagy erő, mely egy ökölbe tudta szorítani a faj minden izomerejét. A faji morál legélesebb, legtipikusabb, legváltozatlanabb formáját a zsidóknál láthatjuk. Az a jeruzsálemi zsidó katona, ki szembeköpi Titus katonáját s az a zsidó szocialista agitátor, ki szembeköpi a gój Magyarországot, ugyanazon erőnek a megnyilatkozásai: az intranzigens zsidó gyűlöletnek az idegen iránt.” A továbbiakban a Talmudot, mint etikai tanításgyűjteményt tekinti át Szabó Dezső és megjósolja, hogy az egy olyan könyv, amelynek utolsó lapjára oda lehetne írni: folytatása következik.
Ha tovább vizsgáljuk, hogy a pályája kezdetén lévő Szabó Dezső alapvetően hogyan nyilatkozik a zsidóságról, valószínűleg meglepődünk, mert több benne a pozitívum, mint várnánk, a kritika pedig kivétel nélkül mindig defenzióból, védekező alaphelyzetből indul ki és a már meglévő, a magyarságot méltánytalanul érintő helyzetek korrigálásának békés és diplomatikus felvetéséből áll. Számos helyen burkoltan vagy nyíltan figyelmezteti a zsidóságot, hogy szertelen terjeszkedése és szerzési vágya olyan szélsőséges dimenziókat kezd ölteni, hogy annak szükségszerű visszahatása nagyon súlyosan érintheti majd őket. Amikor idézőjelesen, de Szabó Dezső kvázi filoszemitizmusáról beszélnek, ezekre az írásokra gondolnak. Nézzünk néhány jellemző példát.

1914 júniusában a Huszadik Században a következő sorokkal zárja le a közte és Dr. Patai József zsidó lapszerkesztő között korábban lezajlott sajtópolémiát, melynek tárgya a hazai zsidóság szerepének értékelése volt:

“Dr. Patai cikke őszintén, mélyen meghatott. Ha bármely irány ilyen emberiességgel nyilatkozik meg: az én irányom is és képviselőjét testvéremnek érzem. Mert nem X irány és nem Y irány az igazság: minden emberi áramlat ez, mert az ellentétes igazságok csak a logikában zárják ki, de az életben feltételezik egymást. Ám hasson dr. Patai igazsága, amennyiben a zsidó faj erőit, emberi mély értékeit megőrzi és hatóvá tenni tudja. De hasson az én igazságom, mindannyiszor, mikor a zsidó fajiság és felekezetiség, a más emberformák ellen támadást, gyűlölködést akar jelenteni. Hiszen ezzel csak nem az uniformizálást hirdetem! Mély problémák a felvetett kérdések. És higgye meg dr. Patai, hogy az, ami vitánknak nemes tónust adott, éppen az, hogy zsidóságunkból és magyarságunkból mindketten emberré tudtunk ágaskodni.”*

(* Patai József: Harc a zsidó kultúráért, Múlt és Jövő kiadása, é. n. 115. old.)

1918- ban Kner Imrének a gyomai nyomdatulajdonosnak levelet ír Az elsodort falu kiadása kapcsán. Ebből idézünk:

“... Hihetetlen, hogyan értette Ön a regényem. Ez a regény ezerszer forradalmibb, mint a nemzeti tanács, és teljesen, ordítóan az ő programja, sőt! Ez még a forradalommal szemben is a nép jogait követeli. A zsidósággal szemben éppen a program alapján, a minden faj egyenlő hozzájutása érdekében az élethez mer bátor és igaz szavakat hangoztatni, éppen a faji elfogultság, a pénz- imperializmus és ősi babonák ellen. Ez egy szükséges kritika azzal a fajjal szemben, mely, ha nem volna, nálunk kémiai úton kellene előállítani, de amelyet meg kell menteni önmaga bűneitől, s attól, hogy egy gőgös, elfogult pénz – feudalizmus legyen.


Amit a magyarságról szólok, az éppen emberi igazság egy sokféleképp megrabolt, buta, balek fajért.”*

(* A könyv mestere (Kner Imre levelezése), Magyar Helikon kiadó, Bp., 1969. 36. old.)
És hogy mennyire nemcsak a pályája kezdetén álló Szabó Dezsőt jellemzi ez a hang, álljon itt egyetlen példaként – a fellelhető sok tucat közül – egy 1934 karácsonyán adott interjújának részlete. Beszélgetőpartnere Szombati Sándor volt:

“Zsidótemplomban egyszer voltam, egy drága felejthetetlen zsidó tanárom kérésére. Hosszúnap volt. Mondhatom megdöbbentő hatással volt rám. Egy pillanatra mintha megéreztem volna ennek a jobb sorsra érdemes fajnak egész tragédiáját. Most persze azt kérdezi: hogyan? Én... és a zsidóság? De én mindjárt felelek is: én mindig elismertem és nagyrabecsültem a zsidóság erényeit és értékeit. Mindig csodáltam bennük a tudásszomjat, a családi élet szentségét és azt a tiszteletet, amellyel szellemi nagyjainkra felnéznek... Amikor tanárkoromban nem egyszer kirándulni vittem az osztályomat, míg a keresztény fiúk mind a szabadban hancúroztak, veszekedtek és egymást csúfolták, addig a zsidó fiúk percről percre jöttek hozzám új kérdésekkel: ennek a növénynek mi a neve? És ennek? És ennek? A zsidóság tudásszomja csodálatos...” *

(* Szombati Sándor: Az “elsodort” Szabó Dezső, Társadalmunk, 1934. dec. 21.)


Ezeket a mondatokat már a javakorabeli író mondotta, bizonyítván egyben azt is, hogy milyen tiszteletre méltó következetességgel volt képes képviselni álláspontjait egész élete folyamán. Több citátummal most ne múlassuk az időt, érdekesebb ennél, ha ezen utolsó, Szombati Sándornak adott interjú néhány szavát kiragadjuk: “Mindig csodáltam bennük – mondja Szabó Dezső – a családi élet szentségét és azt a tiszteletet, amellyel szellemi nagyjainkra felnéznek.”


Hoppá, hogy is van ez? Érvényesek volnának napjainkban is ezek a hatvan évvel korábbi tapasztalatok? Nyilatkozhatná- e szabó Dezső ugyanezt, ha kortársunk lenne? Beszélhetne- e a családi élet szentsége felett örködő zsidóságról, amikor a zsidóirányítás alatt, zsidópénzen működtetett nemzetközi filmipar, szórakoztatóipar, a szatellit tévézés és a rádiózás mást sem hirdet, mint a kötelmek nélküli szabad “önmegvalósítás” eszményét, az érosz dominanciáját, az abortuszt, mint az “anya személyiségi jogát”, és a női egyenjogúság feminista jelszavai alatt a nőtől elvitatja legfőbb történelmi szerepkörét, az otthont megteremtő, családösszetartó feladatot. Vagy amikor egy zsidó író javaslatára komolyan felmerülő parlamenti kérdéssé válhatott a magyar fiatalság drogosításának hatósági legalizálása. És beszélhetne- e a tiszteletről Szabó Dezső, amellyel szellemi nagyjainkra felnéz a magyar zsidóság, az 1947- 48- ban Németh Lászlót, Kodolányi Jánost, Szabó Lőrincet, Tamási Áront, mint fasiszta háborús bűnöst, bíróság elé állítani akaró Steiner- Zsolt Bélák után; Rosenfeld- Rákosi Mátyás és Appel- Aczél György szisztematikus nemzetrombolása után; a svájcisapka- ügy után; a Landeszmann- nyilatkozat után; a nemzetünk legkiválóbbjait a médiából kirekesztő vagy becsmérlő és lejárató zsidó akciók korában? Ez a '34- es interjú tehát nemcsak azt fedi fel előttünk, hogy a Mester hogy viszonyult a zsidósághoz, de azt is, hogy változó fogalmakkal állunk szemben: amikor Szabó Dezső 'magyar zsidóságot' mond, nem feltétlenül arra gondol, amit ma e fogalom takar. Mintha kissé magabiztosabb lenne a magyar zsidóság, mint az ő idején volt.

De amúgy nagy általánosságban is baj van itt a fogalmakkal: használjuk őket nyakra- főre, de jelentésük határai a ködös parttalanságba vesznek. A Szabó Dezsővel kapcsolatosan legtöbbet felemlegetett vádpont antiszemitasága lenne. Majd, ha megjelenik végre a Szabó Dezső Bibliográfia, akkor talán képet alkothatunk róla, hány százszor olvasták fejére az antiszemitizmus bűnét már 1907- től kezdődően halála napjáig bezárólag. Halálát követően, ahogy tűntek el művei a boltokból és a könyvtárakból, amilyen gyorsított tempóval vándoroltak kötetei a zúzdába, úgy nőtt gigantikussá és felülmúlhatatlanná antiszemitizmusa. Külön kedvencem e tárgyban Darvas Szilárd 1946- os cikke, amely Szabó Dezső “tajtékzó antiszemitizmusát” tárja fel a gyanútlan olvasó előtt,* valamint Pető Gábor Pál 1989- es írása, mely szerint: “Nem túlzás, ha Szabó Dezsőt a magyarországi Holocaust egyik szellemi felbujtójának tekintjük.”** 


(* Darvas Szilárd: Vita egy sír körül, Új szó, 1946. július 7.
** Pető Gábor Pál: Szabó Dezső nem érdemel utcát, szobrot, 
Magyar Nemzet, 1989. január 7.)

Azt, hogy ki antiszemita, és hogy Szabó Dezső az volt- e csakis abban az esetben lehet tudományos igénnyel megválaszolni, ha a vitapartner még a beszélgetés előtt definiálja, mit ért antiszemitizmuson. Amíg ez a fogalom nem lesz pontosítva, egzakt módon behatárolva, hanem marad annak a képlékeny, közelebbről meg nem határozható tartalmú, mesterségesen mitizált és fantomizált főbűnnek, amely helyszínre, szituációra, személyre való tekintet nélkül bárkire könnyedén rákattintható, mint az automata bilincs, addig nem valószínű, hogy érdemben tárgyalni lehet róla.


Mitől lenne antiszemita Szabó Dezső? Soha kezet nem emelt egy zsidóra sem, fiatalon négyszer párbajozott ugyan, de bizonyíthatóan keresztényekkel, fegyveresen nem harcolt a zsidóság ellen és másokat sem szólított fel ilyenre, nem fosztott ki, nem károsított meg, nem jelentett fel zsidókat, nem gyújtott fel zsinagógákat, semmiféle olyan szervezetnek, pártnak a tagja nem volt, amely efféle célokat tűzött maga elé. Sőt, példa nélküli személyes bátorsággal heroikus küzdelmet folytatott Hitler és Szálasi nevetségessé tételére, hiteltelenítésére, a magyar nyilasmozgalom, a fasizálódó közélet megfékezésére, az elvaduló politikai légkör kijózanítására. Ő írta meg 1942- ben és adta ki 1943/ 44 telén – ezt csinálta volna utána, aki meri! - a magyar irodalom egyetlen '45 előtt született antifasiszta regényét.*

(* A megfojtott kakas- t először 1943 tavaszán folytatásban leközölt a Film, Színház, Irodalom, majd '43 végén önálló könyvként is megjelent, mint a Film, Színház, Irodalom Könyvtára 1. kötete.)

Ő volt a Hűség Háza nyilas vezetői előtt az egyik kiszemelt “hazaáruló”, akit formálisan halálra is ítéltek a nyilasok és csak az alkalomra vártak. Ezzel kapcsolatosan olvasható dokumentumértékű beszámoló Unghváry Sándor Mit láttam az Andrássy- úti nyilasházban? című 1939- ben megjelent kötetének 76. oldalán.*


(* Unghváry Sándor: Mit láttam az Andrássy úti nyilasházban?
(A hungarizmus élete és bukása), Új- Somogy Nyomda és Lapkiadó Rt.,
Kaposvár, 1939. 104. p.)

Csak érdekességként jegyzem meg, hogy néhány évvel később, már az ostromlott Budapesten egy nyilas alakulat haladt a József körúton és valamelyikőjük ténylegesen belőtt Szabó Dezső II. Emeleti lakásának ablakán. Csak a véletlennek köszönhető, hogy a “hazaárulónak” szánt golyó célt tévesztett.

Hogy mennyire nem mese a nyilasok vele szemben tervezett bosszúja, röviden elmondanék egy ma már csak kevesek számára ismert történetet. A két háború között a német követség politikai tanácsadója volt az a Dr. Michaelis, aki mivel az Eötvös Kollégiumban végzett, majd egy Bajcsy- Zsilinszky lányt vett feleségül, anyanyelvi szinten bírta a magyart. Kiváló német hazafi volt, de maga is – titokban – antihitlerista érzelmű. Nyilván ez is közrejátszhatott, hogy Szabó Dezsőnek nagy bámulója volt, minden sorát olvasta, előadásait látogatta. 1944. március 19- én, amikor a németek megszállták az országot, Dr. Michaelis azonnal felismerte a veszélyt, ami Szabó Dezsőre leselkedett, ezért felkereste Winckelmann SS- tábornokot és ravasz ötletességgel a következőket mondta neki: Van itt ez a bizonyos Szabó Dezső, aki egy nagyon jelentős nemzeti író, komoly tömegek számára a legmértékadóbb egyéniség és főleg az értelmiségiek között. Erre a Szabó Dezsőre, aki nagyon szertelen ember, évek óta acsarognak a hazai Volksbundisták és a nyilasok. Ha véletlenül valami baj érné, ha valaki rálőne, az veszélyes lázadásba hozhatná a magyar értelmiséget. Winckelmann tábornok, aki minden erővel igyekezett megőrizni a rendet, megköszönte a figyelmeztetést és elrendelte a József körút 31/A fegyveres őrzését. De a dolog nem tartott tovább három napnál, mert a Mester, miután megtudta, hogy őrzik a házat, felháborodottan dühöngött a német őrök miatt, mondván, hogy ezek szerint ő fogoly! Hiába mondták neki, ő sem akarta elhinni XX. Századi történelmünk eme abszurd fintorát, miszerint a legradikálisabb német- és Hitler- ellenes magyar közíró személyi biztonságát német fegyveresek szavatolják a hazai nyilasokkal szemben. Szabó Dezső annyira neheztelt a dolog miatt, hogy az őrzést Dr. Michaelis újabb közbenjárására beszüntették.

De mégis és mégis, de akárhogy is: Szabó Dezső antiszemita.

Könnyen ráfogható, mivel emberfia az utóbbi 60- 80 évben még nem tudta úgy definiálni az antiszemitizmust, hogy azt a zsidók is kompetensnek fogadják el. De miért csodálkozunk, hiszen az antiszemitizmus eleve nem definiálható anélkül, hogy a zsidóság fogalmát ne definiálnánk. De itt ugyanakkora a káosz, mint amott. Mitől zsidó a zsidó? Ha őt kérdezzük, pozitív válasz helyett negatív információt kapunk: a zsidóság nem faj, nem nemzeti kisebbség, nem kulturális kisebbség, egyáltalán nem is kisebbség, nem etnikum, de még csak nem is felekezet, hiszen ateista zsidók is vannak. Még abban sincsen egyetértés közöttük, hogy magyar zsidóként vagy zsidó magyarként definiálják önmagukat. Hogy mitől zsidó a zsidó, ahhoz a nem zsidónak semmi köze, de ha mégis antiszemitának minősíttetik, akkor a retorzió nem marad el. Mert ebben az esetben valakit el lehet marasztalni antiságért egy olyan fogalom viszonylatában, amely sehol sincsen definiálva. Olyan ez, mint az ország, amelynek nem jelölik ki a határait, de ha bárki is áthágja azokat, szigorúan eljárnak vele szemben, mert a határ tisztázatlansága nem mentesít a határsértés bűntettének megvalósulása alól. Mindenesetre furcsa jogi bukfenc, komikusnak is nevezhetném, ha nem lenne véresen, nyaktörősen valódi.

Ennyi előzmény után, jobb ha belátjuk: semmiféle deduktív lehetőségünk, kauzális vagy logikai módszerünk sincsen arra, hogy a Mestert ért antiszemita vádakat cáfoljuk. Ez irányú erőfeszítéseinket adjuk is fel, mert teljesen reménytelen vállalkozás lenne. Helyette inkább vizsgáljuk meg a hírhedett, tajtékzóan antiszemita regény, AZ ELSODORT FALU néhány lapját. 
A II. Kötet közepe táján kerül sor a regény főszereplője Böjthe János és zsidó barátja, Gyöngyi Oszkár emlékezetes beszélgetésére:

“ Miklósból fekete lobogással törtek elő a szavak:

- És az én fajom? Én nem félhetek a fajomért!? Az én fajom nem szenvedett eleget?! A háború folyamán elvetődtem Magyarország minden pontjára. Voltam a fronton, a front mögött, falun és városban. Láttam mindenféle embert, mindenféle viszonyokat. Voltam nyáron a fürdőkben, a Tátrában, a Balatonon, mindenütt, ahol egészséget isznak és örömet élnek. Kik voltak ott? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a színházba, a mulatóhelyekre, mindenüvé, ahol élvezetet zabálnak. Kik élveznek? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a városokba, kiket emelt fel a sárból a háború, kiknek csordult teljes dézsával a háború emlője? Kik lettek az élet urai? Zsidók, zsidók, zsidók. Nézd meg, hova omlik a föld, kik veszik meg a fejős birtokokat, kik lesznek gazdái az elbitangolt udvarházaknak, kiké lesz a szőlő bora, a kalász magva, kik állják körül a föld csecseit? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a bankokba, ahol uralkodik a pénz, a szerkesztőségbe, ahol uralkodik a betű, az üzletekbe, ahol összetorlik a másoktól végzett munka, a központokba, kirendeltségekbe, a trénhez, a gazdasági vállalatokhoz, mindenüvé, ahol biztos az élet és könnyű a haszon. Kiknek folyik pénzt az egész megbomlott élet? Zsidóknak, zsidóknak, zsidóknak. És hol van az én fajom, az én megrabolt, kihasznált fajom? Menj Tirolba, Palesztinába, Flandriába, mindenüvé, ahol hősen, gyermekkedvvel kell meghalni. Kik halnak ott az első sorban? Magyarok, magyarok, magyarok. Menj a kishivatalokba, ahol becsülettel kell éhen halni, postához, vasútra, iskolába, törvényszékre és ezer más helyre, ahol buta becsületesen vacogó foggal kell megállni a végsőkig a sarat. Kik nyomorognak hatszoros munkával, kik fáznak, kik döglenek napról napra éhen? Magyarok, magyarok, magyarok. Magyarország most egy mesebeli óriás koca, millió éhes szájjal, millió csorduló emlővel. A szájak magyar csontot, magyar húst, magyar velőt, magyar szívet rágnak, magyar könnyet, magyar vért, magyar verejtéket isznak, az emlőket ti markoljátok, ti szívjátok és bitang grófi rablók. Hát az én fajom nem szenvedett a múltban? Igen, a tiétek is szenvedett, de most részeg kedvvel fizet a jelen. Mi a fizetése az én fajomnak? És ezt nem szabad kiüvölteni? Oláh, szerb, tót, zsidó beleordíthatja faja jogait a történelembe, ha mi megmukkanunk, az barbár sovinizmus, elfogultság, antiszemitizmus. És te, te sem akarod ezt látni és érteni?” 


AZ ELSODORT FALU írója eldönthette: vagy megvakul és nem veszi észre mindazt, amit leírt, vagy látni meri a valóságot, de akkor antiszemita. Pedig azúttal sem mondott mást, mint ami egész gondolkodói életművének domináns tétele, és ami úgy az Egyesült Államok alkotmányával, mint az ENSZ érvényes alapdekrétumaival egyaránt harmonikusan rokonítja ideológiáját: tanítása nem akarja a nemzet semmilyen rétegét, az ország egyetlen polgárát sem kivonni az egyenlő elbánás elve alól, csupán azt követeli, hogy a magyarsággal szemben is tartsák meg becsületes szigorúsággal ezt az egyenlő elbánást. És mégis mit látunk: az általa felvetett jogos szociális sérelmek, mint antiszemita irodalom van elkönyvelve. Ebből én a logika bamba törvényei alapján csakis két következtetést tudok levonni: vagy az elkönyvelés hamis, vagy a magyar zsidóság társadalmi szerepe asszociális ebben az országban. Ha ez utóbbi bizonyulna igaznak – elismerem -, minden szociális és nemzeti sérelem felhánytorgatása egyben antiszemitizmus is.

A MEGERED AZ ESŐ “Utó- búsúlásában” írja, de nyugodtan írhatta volna AZ ELSODORT FALU kapcsán is:


“ E töredék forradalmi jeleneteiben nagyon sok zsidó szerepel. Ez természetes s a valóság hű követése. Alakjukat, szerepüket úgy írtam meg, ahogy láttam. Nagy elfogultság kell ahhoz, hogy ebben valaki antiszemitizmust lásson. Én ugyanazokat az emberi szempontokat és emberi követelményeket tartom szem előtt a zsidóság megítélésében, mint a saját fajtám, vagy bármely más faj megbírálásánál. Senkisem vádolhat azzal, hogy saját fajtám megmutatásánál nem láttam meg a bűnöket. Amint nem vagyok antimagyar, ha a magyart a maga valóságában látom, nem antiszemitizmus az, ha nem határolom el látásom a zsidók meglátásánál. Én ebben az országban a becsületes magyar- zsidó együttműködést mindkét faj s egy emberibb jövő alapszükségének tartom. De ez csak a kritika teljes szabadságával s minden elfogultság kiírtásával történhetik meg.”

Nem érdektelen, hogyan alakult Szabó Dezső viszonya a magyar zsidósághoz 1919 gyalázatos vörös diktatúrája után, a nemzeti Risorgimento két forradalomban és a Horthy vezette keresztény kurzusban egyaránt elsikkasztott lehetőségének idején. Vitathatatlan, a magyar közélet '19- et követően zsidóellenes fordulatot vett, ami a lehető legérthetőbb következménye volt a véres 133 napnak, amit nem is lehet másként értelmezni, mint elhamarkodott – és Istennek hála – félresikerült zsidó hatalomátvételi kísérletet. A vörös diktatúra felrázta azokat is, akik korábban nem érzékelték: baj van a nemzettel, nem működik ellenségfelismerő képességünk, nem érzékelhető az az egészséges és szükséges nemzeti önzés és védekezés a magyarságban, amely nélkül egyetlen nép sem maradhat életben. 1919 óriási tapasztalata az volt, hogy az a mértékű tömeggyilkosság, amit a magyarság saját sorsa feletti közönye teremtett, nem engedhető meg még egyszer. Az életben maradás feltétele, hogy képes lesz- e a nemzet minél nagyobb tömegekben felismerni a tényt – idézzük Szabó Dezső látleletét: “A magyarság ma Magyarországon csak számában többség. Politikai, gazdasági, szociális súlyban kisebbség.”*
[* Szabó Dezső: A németség útja, Magyar Élet (Szerkesztette: Kádár Lehel), 1931. július. (I. Évf. 1. szám), 17. old.]


Maga a Mester már augusztus első napjaitól rendkívül aktív szervezési feladatokba kezd. Célja, hogy létre segítsen olyan hivatalokat, amelyek rendelt feladatuk gyanánt, intézményesen védik a magyarság érdekeit. Megalakítja a Magyar Írók Nemzeti Szövetségét, a mai Írószövetség jogelődjét, amelynek első elnöke is lesz. Nagyon lelkes, nagyon hisz abban, hogy Kun Béláék négy hónapos uralma elegendő sokkhatás volt az alvó magyarságnak. (Még nem tudhatta azt, amit mi a legutolsó képviselőválasztás óta: fajtánknak 40 évnyi bolsevizmus is kevésnek bizonyult a felébredéshez.) Alig tíz nap telik el a lidércnyomásos napok bukása után, amikor Friedrich István miniszterelnök fogadja azt az írókból álló küldöttséget, amelyet Szabó Dezső vezet. A frissen megalakult írószövetséget meleg szavakkal üdvözli a kormányfő, miután neghallgatja Szabó Dezső beszédét. Ebből idézünk: “ ... a magyar írók a nemzet újjászületésének munkájában minden erejüket készek a kormány rendelkezésére bocsátani. A magyar nem akar többé kizsákmányolt lenni a saját hazájában. A magyarságnak súlyos bűnei vannak és ezekben a bűnökben keservesen megszenvedett. De még súlyosabban megszenvedett azokban, ami benne nemes és jó. A magyarság magyar fővárost, magyar sajtót, magyar gazdasági életet és magyar iskolát akar, hogy így nemzeti munka és közös morál minden szálával szövődjék egyetlen óriási egységgé. A magyar azt akarja, hogy ebben az országban, amely a munka, vér és szenvedés minden jogán a magyarságé, az élet minden stratégiai pontja a magyarság kezében legyen.”*
[* Az eseményről tudósított a Budapesti Közlöny 1919. aug. 11- i esti kiadása.Újraközölve a Havi Magyar Fórum 1993/9. sz. 47. old.]


Íme, ez a beszéde is a tajtékzó antiszemitizmus egy újabb példája volt. És íme a szomorú valóság: ma messzebb vagyunk az írószövetség első elnöke által kitűzött feladatok megvalósításától, mint ők voltak.

Közéleti aktivitása jellemző a húszas évek elejére. 1921- ben például két rendkívül olvasott napilap vezércikkírója: a Virradatban 54 A Népben 29 jelentős cikke lát napvilágot. Ezekből az írásokból is, mint kivétel nélkül minden elemzéséből, jól kihallható két üzenet: az első az, hogy figyelmezteti a magyarságot: vigyázzon, nem babra megy a játék, a zsidó imperializmus nem adta fel országhódító céljait; a másik, hogy mindenkit nyomatékosan óv és lebeszél a kor veszélyes és ostoba divatjáról, az értelmetlen zsidó- heccekről, a progromhangulatról. Impozáns példa erre A Népben 1921. május 5- én megjelent vezércikke, a KÉT FAJ HARCA. Az írás elején arra emlékeztet, hogy a Magyarországért folyó “életversenyben” a zsidóság állítólagos szellemi fölényét szokás felemlegetni. Elismeri: “Mert tényleg van egy bizonyos zsidó felsőbbség. Másképp teljesen érthetetlen volna, hogy az élet minden terén alul kerültünk a versenyben. De milyen természetű felsőbbség ez?” - teszi fel a kérdést, majd körbejárja a lehető válaszokat. Hogy a zsidóság felsőbbsége nem szellemi felsőbbség, azt nagyon hamar bebizonyítja, miután egymás mellé állítja – nem az ezeréves haza szellemi liválóságait, de – a legeldugottabb magyar faluban élő ősi paraszt és a múlt századi galiciáner bevándorlók szellemiségét. Az eredmény lesújtó a zsidó bevándorlókra nézve. Ezek után megállapítja Szabó Dezső, hogy a zsidó felsőbbség morális felsőbbség, amely három jellemzőből áll: “1. Az életharcban a [zsidó] faj minden tagja szolidaritást és segítséget jelent a faj minden tagja számára. 2. Az életküzdelem válságos pillanataiban a [zsidó] faj minden tagja alá tudja rendelni a maga érdekeit a faj érdekeinek. 3. A faj érdekében a kezdeményezés s a felelősség elvállalásának legheroikusabb példáira képesek. [...] Ha a napjainkban kopásig emlegetett keresztény etika abban áll, hogy minden szív megnyílik a másik seb előtt, ha a keresztény etika a testvéri összefogás erejében, a közösségért minden kockáztatás heroikus elvállalásában egész az önfeláldozásig: akkor országunkban is van keresztény etika, de a történelem tragikus humorával – a zsidóságnál van házi használatra. [...] A zsidó küzdelem vezetői a keresztényeket is fajuk eszközévé tudták tenni, a keresztény harcosok hiúságából, apró érdekből, bosszúvágyból a zsidóval is összefognak egymás ellen. Ha valahol az univerzumban egy zsidó seb felpattan, ezer zsidó kéz nyújt gyógyítást feléje. A magyar sebek hiába jajgatnak, elfordult vagy közönyös szívek előtt.”

Hölgyeim és Uraim! A Szabó Dezső felvetette meglátások természetesen 1921- re vonatkoztatandóak, ma már, mivel nem hallunk róluk, nyilván megoldódtak és minden aktualitásukat elvesztették. Akárcsak az írás befejező részének néhány mondata: “Két faj élethalálharcáról van itt szó... (...) ... a zsidó cionista imperializmus itt Budapesten s a hozzáragadó Magyarországon akarja felépíteni az új Siont, az új hazát, világuralmának nyugati bástyáját. A 'kommunizmus' csak elsietett kísérletezés volt ebben az irányban. Azért jajgass szerencsétlen, nyavajás magyar, hogy a zsidó épít, önmagának jövőt, neked sírboltot, és ne a 'destrukció' ellen kuruttyolj.

Ezért nem lehet különbséget tenni zsidó és zsidó között. Ezért veszélyesebb a fehér zsidó, mint a vörös zsidó, ezért hódítóbb a nemzeti zsínű zsidó, mint a nemzetközi zsidó... (...) Mert fehérség, nemzeti színűség, kereszténység csak ügyes fedezetek a zsidónál, honnan biztosabban lődözi imperializmusa irtózatos lövegeit. (...) Mert ügyes a zsidó és magyar a magyar.”


Hosszabban idéztem ezt az írást, mert tömören benne van Szabó Dezső e témában vallott nézeteinek kivonata. De jellemző a Mester következetességére, hogy a 20- as évek közepétől tekintve mindaz, amit a magyar zsidóságot érintően leírt, már nagyobb részt ismétlése korábbi publikációinak. És ezt, mint elismerést hangsúlyoznám: elvi következetessége csupán a megfogalmazás és a stilizálás területén enged meg permutációt, de a mondandó lényege stabilan ugyanaz marad. Így például a fent említett, Budapesten épülő “új Sion” sem új gondolat az életműben. Emlékeztetnék a még Sümegen írt, majd 1914 elején a Nyugatban megjelent francia címet viselő kis remekműre az HOMMAGE AUX MOURANTS- ra, amely szép példa rá, hogy Szabó Dezső mennyire kezelhetőnek, diplomáciailag, észérvekkel megváltoztathatónak vélte ezen magyarországi “életverseny” kimenetét. Hiszen az HOMMAGE AUX MOURANTS- ban is avval próbálja fékezni a hipertrofikus zsidó terjeszkedést, hogy emlékeztet rá, milyen sokat köszönhet a zsidóság a befogadó magyarságnak, ezért lojálisan el is várható tőle, hogy megszerzett hatalmának és vagyonának arányában vegye ki részét az ország szociális és nemzeti problémáinak orvoslásában. Azaz: nagyobb mértékű szolidaritást követelt a Magyarországon, magyar munkán, magyar verejtéken meggazdagodott magyar zsidóságtól a haza gondjai iránt. Érdemes néhány sort beleolvasnunk ebbe is: “De éppen azért s mert a mostani modern Magyarország óriási arányban az ő munkájuk s mert 2000 év óta sehol annyit és olyan egységeset nem produkáltak, mint nálunk: fatális és el nem alkudható kötelességei vannak a zsidóságnak.” Bár, el kell ismernünk, hogy maga Szabó Dezső is kissé megmosolyogta később ezen jóhiszemű hozzállását, mivel a TANULMÁNYOK ÉS JEGYZETEK 1920- as, első kiadásában a tanulmányt ezzel a lábjegyzettel látta el: “Ilyen elfogulatlanul álltam a zsidósággal szemben, s hogy most múlhatatlan és intranzigens antiszemitizmusra kényszerültem: ez a legjellemzőbb dokumentum a zsidó faj szerepére.”*
(* Szabó Dezső: Tanulmányok és jegyzetek, Táltos kiadás, Bp., 1920. 131. old.)


Szabó Dezső szerepére pedig az – s ezt már mi tesszük hozzá -, hogy ezt a lábjegyzetet örökre elhagyta a TANULMÁNYOK ÉS JEGYZETEK összes többi kiadásából, annak ellenére, hogy nem a Soros Alapítvány sponzorálta őt, mert az ő “múlhatatlan és intranzigens antiszemitizmusa” soha, még véletlenül sem vált a napi politika által szított utcai és piaci antiszemitizmussal rokon jelenséggé. Sőt: 1914- től kezdődően nincs egyetlen olyan terjedelmesebb, átfogóbb írása sem, ahol nyomatékosan nem határolódik el a politikai antiszemitizmus kiszámítható veszélyességétől. “Nagyon megvetem és nagyon károsnak tartom azt a zsidózást, ami mostan divatos...” - nyilatkozza 1925- ben.*

[(*Bácsmegyei Napló, 1925. márc. 22. Újraközölve az ltK 1985/6. számának 707. oldalán. (Budai Balogh Sándor: Szabó Dezső ismeretlen naplója)]

Nem győz figyelmeztetni, hogy a politikai antiszemitizmus német eredetű, és igazi célja nem a magyar fajta védelme a zsidó hódítással szemben, hanem annak elérése, hogy ne a zsidó, de a germán terjeszkedés tehesse ránk a kezét: aggódnak, nehogy a zsidó legelhesse le azt, amit már ők is sajátjuknak gondolnak. Hogy Szabó Dezsőnek a két világháború között ez a rendkívül erőteljes németellenessége, a “német étvágytól” való félelme indokolt volt, azt a német megszállás, majd világháborús tragédiánk igazolta. Ám mégis: 1995- ből visszatekintve és utólag leltárt csinálva a történelmi bűnök, a gazdasági és nemzetellenes merényletek véget nem érő soráról, megkockáztatom, hogy Szabó Dezső ebben az egyben tévedett: úgy tűnik, a magyar nemzeti megmaradás szempontjából a “német étvágy” bizonyult és bizonyul kevésbé veszélyesnek az egyéb étvágyaknál.

Végezetül megemlékeznék arról, hogy nemcsak Szabó Dezső halálának van most az 50. évfordulója, de azon tragikus eseménysornak is, amely a zsidóságot, köztük a magyar zsidóságot a II. Világháború idején sújtotta.

A két évforduló puszta egybeesése nem indokolná, hogy foglalkozzunk a holocausttal, viszont a napjainkra teljesen elterjedt és bizonyos zsidó körök által tudatosan fenntartott rágalom, mi szerint – idézem Rónai Mihály András jellemző véleményét -: “ ... kétségkívül [létezett egy] egyenes vonal, amely Szabó Dezső lelkiidomári hatásából a gázkamrákig volt húzható...”*
(* Rónai Mihály András: A lélekidomár, Népszabadság, 1989. febr. 18. 15. old.)


Nemzeti klasszikusunk emlékét sértené, tudományos konferenciánk színvonalát rontaná, ha most az efféle, semmivel alá nem támasztható, gyűlölettől és bosszútól lihegő rágalmakat kivédeni akarnám. Nem teszem, a Rónai Mihály András- félék amúgy sem hinnének nekem, csak önmaguknak hisznek, mert kivétel nélkül szellemi Nárcissusok. Szóljanak hát helyettem ők – a zsidók. Vitatkozzanak egymással, döntsék el egymás között, hogy melyikőjük véleménye az autentikus.


Mert a Szabó Dezső- i tanításoknak számos zsidó is lelkes híve, szinte prófétája lett, bizonyítván, hogy az ő eszméiből minden magyar ember meríthetett erőt és jövőt magának, függetlenül a származásától.Komlós Aladár, az irodalomtörténész egész életében, Jászi Oszkár életének bizonyos szakaszain leplezetlen híve volt; Szerb Antal jelentőségének nagyságában értékelte őt; Haraszti Sándor pedig az 1948- as fordulat idején is próbálja árnyaltabb elemzéssel kivédeni az egyre szaporodó vádakat, a “fasizmus” címkéjét*

(* Haraszti Sándor: Szabó Dezső, Csillag, 1948. július, 55- 56. old.)

1990- ben két könyv is jelent meg zsidó szerzőktől, akik nagy szeretettel és hálával emlékeznek vissza Szabó Dezsőre: az egyiket az izraeli állampolgárrá vált Dr. Kulcsár István pszichiáter,* a másikat Dr. Linksz Arthur szemész professzor írta**, aki New York- i otthonának féltett kincsei között őriz egy dedikált ELSODORT FALUT. Mert ilyen magyar zsidók is vannak, és hála nekik, rádöbbenhetünk egy értékes felismerésre: a becsületesség és a korrektség minden etnikai és nemzetiségi zúrzavarban is a legnagyobb integráló erő. Ha van.

(* Körmendi Balázs: Zsidó gyónás, Interart Stúdió kiadása,
Bp., 1990. 96. old.

** Linksz Arthur: Harc a harmadik halállal, Magvető kiadó, 
Bp., 1990., 253. 344- 45. old.)

Most mégsem velük szeretnék foglalkozni, hanem egy nagyon tanulságos holocaust emlékkönyvvel, amely 1947- ben jelent meg a Kossuth kiadónál, Pór Dezső és Zsadányi Oszkár szerkesztették. Címe: TE VAGY A TANU! UKRAJNÁTÓL AUSCHWITZIG. A közel 500 oldalas könyv megpróbálja számba venni a szomorú leltárt: a gettókat, a menekülteket, a halottakat, a táborokat, a budapesti és a vidéki zsidóság kálváriáját. A “Szabó Dezső tanúsága” című fejezetben pedig Gáspár László nem kevesebbet mond ki, minthogy a holocaust tragédiáját az okozta, hogy az ország nem hallgatott Szabó Dezsőre, hogy eszméi süket fülekre találtak. Tanulmányát ezekkel a szavakkal zárja: [Szabó Dezső] “A húszas évek legvégén aztán békejobbot nyújtott a magyar zsidóságnak is és előbb hallgatólagosan, majd a szélesebb nyilvánosság előtt is elégtételt nyújtott 'a magyar nemzet zsidó elemeinek', elismerve ezzel, hogy a nyelvében, szokásaiban és magyar eszményeiben élő honi zsidóság is integráns része a magyar nemzetnek.

Szava azonban, sajnos, pusztába kiáltó szó maradt, de próféciáit és tanúságát még ma is sokan megszívlelhetik.”

Ritka szavak egy zsidó tollából, nagy kár, hogy a zsidók sem olvassák mindig egymás műveit.

Hölgyeim és Uraim! Megköszönöm türelmüket, hogy lehetőséget teremtettek arra, hogy halálának 50. évfordulóján, a tudományos konferencia nyújtotta méltó körülmények között, felidézhettem Szabó Dezső tanításainak a magyar zsidósággal kapcsolatos néhány gondolatát. Tettem ezt egy méltóbb nemzeti jövő reményében, a zsidók és nem zsidók okulására és Szabó Dezső nagyobb dicsőségére.


Szőcs Zoltán
(Májusi Magyar Fórum, 1995.
- Szabó Dezső Tudományos Konferencia, 1995.)