Payday Loans

Keresés

"Az ország szíve" nem magyar?
Magyar emberek életrajza

benedek elek

Benedek Elek
Édes anyaföldem!
Egy nép s egy ember története

http://mek.oszk.hu/05800/05867/05867.htm#12


egyetem pest

Tizenkettedik fejezet
Ebben egy székely fiú igen megütődik azon,
hogy "az ország szíve" nem magyar


Most pedig, türelmes íróasztalom, minekelőtte világhódító útjára indul a székely fiú, engedd, hogy kövesse meg az édes anyaföldet. Te, ki mindennapos tanúja vagy a hontalanná lett öreg ember sorvasztó kínjainak; az édes anyaföld után való halálos vágyakodásnak; te, aki aggódva nézed, mint akad el az öreg ember tolla minduntalan; mint száll sóhajtás után sóhajtás Kelet felé, mindig Kelet felé; hinnéd-e, hogy ez az öreg ember valaha könnyű, oly könnyű szívvel vált meg e földtől? Sorvasztó kín, halálos vágyakodás, megtört szív, megalázott lélek: mi megkövetést kívánsz még, édes anyaföldem?

Hiszen ha hátára vehetné ez a világhódító útjára induló fiú a szülei házat; a virágos-, a gyümölcsöskertet, az erdőt, a mezőt. Ha szépen letehetné annak a nagy városnak a szélén a házat, a kertet. Ha ott, a nagy város szélén is hallhatná erdő zúgását, vadgalamb szólását - ki volna boldogabb?

Édesapám megcsinálja az "osztályt". Négy gyermeke van, három kiszállott - kiszállani készül a negyedik is.

- Egyik ujjam olyan, mint a másik; egyik gyermekem olyan, mint a másik - mondja ő, s négy egyenlő részre osztja földjeit. Az osztály ellen egyikünk sem emel szót. Mind a négy részből megtart magának egy-egy részecskét. Szabad eladogatnom a földjeimet, ha nem elegendő a pénz, mit édesapám ad. Szabad, de csak Gábor bácsinak.

- Meghalnék bánatomban - mondja édesapám -, ha idegent látnék szántani a földemen.

Meghalna bánatában! Meghalna, meg. Az ő szerelme a föld iránt nem felszínes szerelem, mélyes-mélyen a gyökere. Ezer esztendeje gyökeredzik a szerelemnek ez a fája - kinek volna lelke kiszaggatni e fa gyökerét?

Az én szerelmem még felszínes szerelem. Szinte kéjelgek a gondolatban, hogy a földet - tudományra váltom. Megilletődve búcsúzkodom erdőtől, mezőtől; meg-megsajdítja szívemet édesanyám szüntelen kesergése; de a nagy, ismeretlen város csábítóan mosolyog felém a messzeségből, lelkem szüntelen ott kalandozik: az övé vagyok már. Milyen kicsiny ez az én világom! Gyermek vagyok még, nem látom: ebben a kicsiny világban benne van az egész nagy világ. Mely könnyen mondok le az első darab földről! A másodikról, a harmadikról. Minek nekem a föld?

Édesanyám úgy elsirat, mintha temetőbe vinnének. Vigasztalom: - Ne sírjon, édesanyám. Lássa, István nagyapám kétszer járta meg Pestet, amikor a franciára ment - s visszajött. A pap bácsi is járt Pesten, sőt azon is túl, Nagynémetországban - ő is visszajött. Visszajövök én is.

- Lám, lám - mondja édesapám -, mekkorát változott a világ. A nagyapád ennek előtte hetven esztendővel lóháton járta meg Franciaországot; a pap bácsid ennek előtte harminc esztendővel szekéren ment Kolozsvárig, delizsánszon Pestig; te meg véges-végig vasúton mégy...

Véges-végig. Valóban, már vágtat a gőzparipa Brassótól Budapestig. Székely falut alig érint egyet-kettőt, de a székely megszokhatta ezer s annyi esztendő során, hogy ő csak védje a keleti határt, majd valamikor aztán ő is kap egy szép csendesen mendegélő körvasutat, amelyen kerenghet körbe-karikába enmaga körül. Valóban, már vágtat a vasút. "A madár repült csak eddig, most az ember is repül." Repülhet a csíki székely fiú is, ha a pesti egyetemre igyekezik, ám elébb két álló nap döcöghet szekéren, rettenetes erdei utakon, akkor aztán neki is fütyöl a gőzös.

Az én kicsi falum kiváltságos falu. Tiszta időben idehallik a ló nélkül szaladó vaskocsik dübörgése. A nagybaconi cserépvetők már hordják is a cserepet a vasútra, s regélik, hogy nagy dicsőség érte a székely cserepet: viszik Pestig, még azon is egy sánta arasszal túl. Felelevenül az 1835-i zsinat emléke, amikor Bodola püspök a nagybaconi templom szószékéről hirdette V. Ferdinánd dicsőségét, akinek uralkodása alatt "bejött" a ló nélkül szaladó kocsi. Keresztes Sámuel székely huszár hitetlenül csóválta fejét, sőt Istent is káromolta mondván: Olyan Isten nincs, hogy azt megcsinálja, íme, megcsinálta - Isten segedelmével - az ember.

Két erdővidéki ifjú ül a gőzparipára, csudálatosan a két legkisebb a faluból. A "kerékfúró" Bodosból az egyik, a "kenyérsütő" Kisbaconból a másik. A bodosi ifjú: Budai József, aki - orvosnak készül. Mit mondok? Készült. Mindjárt a kezdet kezdetén megiszonyodik a hullától, búcsút mond az orvosi pályának, bemegy a vámházba: ez a pályatévesztett székely fiúk menedéke. Székely ember az igazgató, s megtelik a vámház székely fiúkkal. De meghal az öreg Budai, a hajótörött fiú hazamerészkedik, igen szép birtokát eladja az öccsének kilencszáz pengő forintért. Kiszámította, hogy három esztendőre ennyi éppen elegendő neki. Minden hónapra esik huszonöt pengő forint. Három esztendő alatt kitanulja a tanárságot - igen, tanár lesz belőle. A Kőrösi Csoma Sándorok fajtájából való ez az ifjú. Jóformán üres zsebbel s egy pálcával indul ősmagyar hazát kereső útjára Kőrösi Csoma Sándor - így indul második útjára Budai József is. Háziszőttes ruhájához hű maradt. Oly igénytelen, mint egy remete. A magyar költőkről nem beszélve, Shakespeare-t csakhogy végig nem szavalja. Nyári vakációkon vadcsemetéket szemez nemesre, s nemcsak az ősi kert fáit nemesíti meg (ami már nem is az övé), de sorra járja a falu kertjeit, s tetszik, nem tetszik a gazdának, ahol vadcsemetét talál, megnemesíti. Apostoli lelkességgel tüzeli a "fapipás" székelyt a méhészkedésre; szilaj haragra lobban, ha megértésre nem talál: ő, aki máskülönben oly szemérmetes, könnyen elpiruló, mint egy leány. Hogy ismeri az állat- és a növényvilágot! Hát a köveket! Szabó Józsefnek, a híres geológusnak, ő a legkiválóbb tanítványa, majd asszisztense, s hiszed, nem hiszed, a háziszőttes ruhához, a nyakkendőtlenséghez mindvégig hű marad.

Amikor ketten a gőzparipára ülünk, elfogyott már két esztendő, s azzal hatszáz pengő forint. Sem több, sem kevesebb. Még egy esztendő, s József - kész tanár. Igen, együtt ülünk a gőzparipára. Vászon kézitáskája mellett hoz egy kis zsákocskát: mindenféle kövek, kavicsok benne. Én is viszek egy vászon kézitáskát, s ebben egy csomó népballadát, dalt, mesét. Délben ülünk fel, s másnap késő este dohog be vonatunk a Nyugati pályaudvar üvegfödele alá. Tündéri fényben ragyogónak képzeltem el az ország szívét - ím, az első csalódás. Gyengén világított, rosszul kövezett, zegzug utcákon botorkálunk - József tudja, hová, merre. Becsönget egy ódon, lesüppedt, földszintes ház kapuján: itt lakott tavaly. De a szobácska már másé: tovább botorkálunk, s éjfél után sárgára meszelt öreg házba csöngetünk be. A Széna téren vagyunk, mely később veszi föl a hittérítő Kálvin nevét. A sárgára meszelt ház egyemeletes: két mérges oroszlán vicsorítja ránk a fogát. Ez a Két oroszlán-szálló. Két jámbor székely fiú itt alussza át az első éjszakát.

Reggel nyakunkba vesszük a várost. Lakást keresünk. Egy kis szobácskát, mely messze sincs az egyetemtől s olcsó is. Utcából ki, utcába be, végre a Síp utcában kikötünk. Ott, a 10-ik szám alatt egy kis szoba kiadó. Javakorabeli, barátságos képű zsidóasszony fogad. Előszoba nincs, egyenest a konyhába lépünk. A konyhától jobbra egy tágas, kétablakos szoba, utcára néző. Nemcsak az utcára néz, de a zsinagógára is. Ebben a szobában laknak Schächter Miksa szülei. Mellette egy kis oldalszoba, egyablakos. Két ágy, talpalatnyi közelségben. Egy kis asztal, egy kis dívány, egy ruhaszekrény - ez a bútorzat. Kicsiny kis szoba, de utcára néz ez is, s egy hónapra tíz pengő forint. Ennyit kértek, alku nélkül megadjuk. Közben hazajön a Miksa gyerek. Eleven, okos szemű fiú, beszédében, modorában nincs semmi zsidós. De ezt én csak később állapítottam meg róla, mert most még a faji vonás is ismeretlen előttem. Hatéves koromban láttam az első zsidót. Fiatal legény volt, s az én kis falumban nyitott boltot a boldogtalan. Ez volt a falunkban az első bolt. Alig-alig vásárolt e boltban a nép.

Nem amiatt, mert a boltos zsidó. Az én kis falumhoz közel Barót, ennek a hetivásárjaira viszik be az eladni való egy-két véka gabonát; itt veszik meg a gyertyát, a borsot, a pántlikát, a fejkendőt s miegyebet. Itt találkoznak a vidékbeli atyafiakkal, jó ismerősökkel. Itt tudják meg egymástól: hány hét a világ. Minek nekünk bolt?

Egyszer csak hírül hozzák édesanyámnak, hogy a bótos éhezik. Száraz kenyéren tengődik, s hol van, hol nincs az is. Attól kezdve minden délben küld az éhező zsidónak egy fazék levest. Én is viszek neki több ízben. A bolt hamarosan bezárul, a zsidó fiú eltűnik. Isten tudja, hová.

Tizenkét év múltán ismerem meg a második zsidó fiút: Schächter Miksát. Orvosnövendék, de nagy szeretettel foglalkozik a magyar históriával, s elsőéves korában lefőzi a filozoptereket: a mohácsi vészről írt dolgozatával. Az egyetemi pályadíjat ő nyeri meg.

Jókai diákkorában, A zsidó fiú című művével versenyez az Akadémia koszorújáért. Országszerte játsszák A zsidó honvéd című népszínművet. Már a vén kollégiumban legendás híre van egy zsidó ifjúnak, aki süket, gyámoltalan, élhetetlen, s akinek mennydörgős vezércikkeit csak úgy falja a diákság. Mezei Ernő a neve.

Kikeresztelkedett zsidó ritka, mint a fehér holló. Schächter Miksa szülei ortodoxok, már virradat előtt fent vannak, hangosan imádkoznak, s velük Miksa is. Miksa vallásos zsidó s kuruc magyar.

Az egyetemen csak lassanként különböztetem meg az idegen nevű fiúkat. Sok zsidó fiúról sokáig azt hiszem: szepességi szász. A névmagyarosítás még nem divat, s filozófián kevés a zsidó fiú, az orvosi meg a jogi egyetemen évről évre növekedik a számuk, de még kisebbségben vannak. Német a nevük, de magyarságukhoz nem férhet kétség. Ez a nemzedék - magyar lelkű. Sem az országban, sem az egyetemen zsidókérdés nincs. Ennek a nemzedéknek az apja, a nagyapja, a magyar szabadságért harcolt 48-ban, s 49-ben "Világostól hozza a nagy bánatot", akár az én édesapám.

Greguss Ágostonnak, az esztétika tanárának legkedvesebb tanítványa: Hahn Adolf, vörös képű, vörös hajú fiú. Minden hét keddjén, délután, két ingyenes órát szentel nekünk Greguss. Magasabb fajtájú önképzőkör ez: novellát, verset, irodalmi és esztétikai dolgozatokat olvasunk fel, s azon melegében agyonbíráljuk egymást. Itt tűnik fel egy halovány arcú, szőke hajú, cingár fiúcska okos és kemény kritikáival: a tizenhét éves, koraérett, székely eredetű Ambrus Zoltán ez. Itt tűnik fel tömör nyelvű Macaulay-fordításával a tatárképű Engel Dávid. Ma Engel, később Angyal: a legjelesebb s legmagyarabb historikusaink egyike.

A budai hegyek közt van egy villa: ebben lakik Greguss Ágost, ez a finom lelkű ember, hozzá mindenben méltó életpárjával. Vele sétál át öt-hat tanítványa minden héten - vacsorára. Ezt az öt-hat kitüntetettet Hahn Adolf válogatja össze. Csendes, halk beszédű fiú, tekintély köztünk. Sűrűn jelennek meg tőle könyvkritikák, irodalmi tanulmányok a nagy lapokban. Kevés az író, kevés a könyv, jelentéktelen könyveknek is tárcát szentel a sajtó. Ennek a Hahn (később Havas) Adolfnak a munkája (nagy lelkiismeretességgel végzett munkája) Petőfi összes műveinek jegyzetes kiadása.

Greguss Ágost háza több a háznál: enyhe, meleg fészek. Gyermeke nincs. Egy növendékleány, nevelt leánya, eleveníti az enyhe fészket, s hetenként a tanítványok teszik elevenebbé. Irodalmi kérdéseket vitatunk meg, s a székely Mihály József meg a szász Hoffmann Frigyes a legügyesebb vitatkozók. Már első este meghat figyelmével a házi gazda. Savanyúvizes üveget tesz elém, mosolyogva mondja: - ihol, székely poéta - borvíz!

Az volt, az, borvíz. Borszéki borvíz. A borvizek királya.

Poéta?

Igen, igen, verseket firkálok. Humoros verseket az Üstökös-nek. A vén kollégiumban ér a "hihetetlen" nagy dicsőség, hogy egyszerre két versemet adja ki az Üstökös. A Jókai Üstökös-e. Íme, Jókai olvasta a versemet, s ki is adta! De csak Pestre kell jönnöm, s gyorsan ér a második csalódás! Jókai neve ott ragyog az újság élén, de sejtelme sincs róla, mi van abban. De hát csak írom, írom tovább a humoros verseket Üstökös-nek, Bolond Istók-nak: édesanyám nem ismerne rám. Lám, de jókedvű az ő bús, beteg tejen nevelt fia!


Szerencse, hogy nincs hájjal kenve a vén egyetem: megenném egy falásig, étvágyam oly mohó. Ha össze nem ütköznének az órák, mind beírnám indexembe a nyelv és irodalom körébe tartozó tárgyakat. Három oldalt így is tele írok.

Gyulai Pál elé tartom először az indexemet. Bessenyeitől a két Kisfaludyig bezáróan "méltatja" e kor költőit, s külön ingyenes órát szentel Petőfinek. Éles, szúrós szeme megakad egyhangú nevemen.

- No, barátom, a maga neve sem való versbe.

Így kezdődik az ismeretség.

- Versbe nem, de vers alá talán jó lesz - hebegem bátortalanul.

- No, majd meglátjuk.

Szaladok Heinrich Gusztávhoz. Kérdi: - Hogy hívnak? Szörnyen megsértődik az "egyetemi hallgató" úr, hogyne sértődnék, amikor őt már két esztendeje illeti meg az urazás. De zsebre vágom a sértést. S mert a magyar ember esze tudvalevően igen gyorsan vált, hetek múltán rájövök, hogy nem volt az sértés, csak a kitűnő német tanár - magyartalansága.

Lótok-futok, sorba írják be nevüket a francia és angol nyelvmesterek, a román nyelv rendkívüli tanára, sőt hely jut a magyar nyelvnek meg az összehasonlító nyelvészetnek is...

Folytatom a vén kollégiumban megkezdett utat: ex omni aliquid, nihil bene. Na, ennek előreláthatóan rossz vége lesz.


Az 1877-ik esztendő őszén pillantom meg Pestet és Budát. Nagy város falusi fiúnak, de én nagyobbnak, jóval nagyobbnak; szebbnek, jóval szebbnek képzelem. Az Andrássy útnak még Sugár út a neve, s még ócska ruhás bódék éktelenkednek az elején. Nem tudom, tervelik-e a nagy körutat: a helyén zegzug utcák, kevés emeletes, sok földszintes ház. Az utcák neve felemás: magyar és német. Több, sokkal több a német, mint a magyar cégtábla. Kétkerekű taligák nyikorognak, rajtuk hordó, a hordóban Duna-víz. A taliga mellett sváb paraszt mendegél, s be-bekiált a kapukon: Donauvassz! Sehol sem hallod: Duna-víz!

A magyar szó az utcán, vendéglőben, kávéházban, ha nem is oly ritka, mint Kisfaludy Károly idejében (Hej, maholnap a magyar szó - Ritka, mint a fehér holló!), bizony, gyéren csendül feléd. Ezen igen megütődik a székely fiú.

A hosszú Sugár úton talán még csak egy kávéház. Székely diákpajtásaimmal bemegyünk, asztal mellé telepedünk. Feketét rendelünk és újságot. A pincér csupa német újságot rak elénk.

- Hozzon magyar újságot!

- Nincs!

Négy "nagy lepedős" magyar napilap van (Pesti Napló, Hon, Ellenőr, Egyetértés), szépirodalmi napilap (Fővárosi Lapok), az egyetlen szépirodalmi napilap a föld kerekén; élclapunk is kettő: az Üstökös, a Borsszem Jankó; vannak képes lapjaink (Vasárnapi Újság, Magyarország és a Nagyvilág), s ezekből egyetlenegy sincs. Dühösen hagyjuk ott a kávéházat, háborog a lelkünk: hát ez a város az ország szíve?!

A kocsma is, talán az egy Kis Pipa kivételével, csupa német. Valamennyinek a falán ott lóg egy ízléstelen, durva hangú, magyargyalázó bécsi élclap: a Kikeriki. Néhány belvárosi kávéházban húzódik meg a maroknyi magyarság, írók és vidéki tekintetes urak. Az íróknak külön szobácskájuk van a Kis Pipá-ban, külön asztaluk a Kammon-ban, a Koroná-ban, a Pilvax-ban. Sóvárogva nézek a külön szoba, a külön asztalok felé: vajon lesz-e valaha helyem itt?

Mi ad magyar színt az ország szívének? Még a kultúra templomai sem mind magyarok. A Nemzeti Színház üres, a Gyapjú utcai német színház csordulásig teli. De van már egy második színháza: megnyílt a Népszínház. Blaháné csodát művel, a sváb és zsidó fülekbe és szívekbe belecsilingeli a magyar szót. Ő az ország szívének legsikeresebb s legolcsóbb magyar nyelvmestere. Az ő magyarosító munkája az államnak egy krajcárjába sem kerül.

Rácsos kert közepén Budapest legszebb épülete: a Nemzeti Múzeum. Kik látogatják? A diákok. S vasárnaponként - a magyar és sváb parasztok. A tudós Akadémiának hatalmas palotája a szőke Duna partján. Minden héten felolvasnak a tudós urak. Néhány akadémikus a közönség. Ide csalogatja a magyar úriosztályt s a diákságot a Kisfaludy Társaság, de kényelmesen elfér a kisteremben az ájtatos hallgatóság. - Még kisdiák Pekár Gyula, akiért az asszonyok majdan megostromolják az előszoba üvegajtaját. Sőt be is törik.

Nem, nem, a magyar szóért, a magyar novelláért, a magyar költeményért, a magyar tudományért egyetlenegy üveges ajtót sem tör be a magyar.

A magyar irodalomból csak egyetlen ember él: Jókai. Ha ugyan egyedül abból. Két újságnak is szerkesztője - név szerint, honatya is. Bizony kisül, hogy ő is jó felerészben egyébből él. Mikszáth Kálmán még valahol Szegeden szegénylegénykedik. Költők, írók színe-java vagy újságíró, vagy tisztviselő. Aki sem ez, sem az, tengődik, mint a Toldi lova, vagy ha jobban tetszik: a Thököly kuruca. Időnként a Kis pipa gazdája, az öreg Karikás, dupla auflágot tétet a költő csuspájzára, s - egy adagot sem fizettet. Így él a költő, aki csak - költő. S mert minden költő féligmeddig bolond, a nemzet bolondja - nem szűnnek meg énekelni annak a nemzetnek, amely rájuk sem hederít.

Mindezt látja a székely fiú, de azért sóvárogva néz a Kis pipa külön szobája, a kávéházak külön asztalai felé - vajon lesz-e valaha helye itt?

Hetek múlnak, hónapok múlnak, de csak messziről vagyok bátor: szárnypróbálgatásaimat az újságoknak postán küldözgetem. A szerkesztőségek küszöbét átlépni nem merem. Emlékszel, nyájas olvasó, arra az esztendőre, "amikor az öregek megfiatalodtak"? 1867 volt az az esztendő. Még csak tíz esztendő múlt el azóta, 1877-et írunk, várnod kell még legalább húsz esztendőt, amikor a fiatalok öregnek születnek. Amikor a csóré szájú gyerek bátran lejt be a szerkesztőség ajtaján, s úgy nyújtja át a kéziratát, mintha egyenesen az Olimpusz tetejéről, szárnyas lovon röppent volna be. Az az ifjúság, az én ifjúságom, gyámoltalan, szemérmetes, félve kopogtat az ajtón, ha ugyan odáig merészkedik. Hideg, téli estén százszor sétál el egy ódon ház előtt, melynek födele alatt három újságot szerkesztenek öreg és öregedő urak; százszor tekint fel az ablakokra, melyek mögött a "beérkezettek" szántják a papirost; százszor áll meg a kapu előtt, tapogatja meg a keblén melengetett gyermeket, s végül is kifagyva, dideregve somfordál haza; lábujjhegyen tapogat át egy szobán, melyben csöndesen alszik, álmodik egy öreg pár ember arról az időről, amikor doktor úr lesz a Miksa gyerek, s megaranyozza életük alkonyát...

Vajon mit álmodnak az én szüleim, messze, messze, a kis faluban? Álmodnak-e a gyámoltalan fiú vergődéseiről?

Elé-elészedem drága kincsemet: a népballadákat, a dalokat, a meséket, újra meg újra olvasom, s újra meg újra megfogadom: holnap - lesz, ami lesz, viszem a kincsemet Gyulai Pálhoz. Már két kötet népköltési gyűjteményt adott ki a Kisfaludy Társaság: Gyulai az egyik szerkesztője, Arany László a másik. "Legyen a mienk a harmadik! Vidd el már az öreghez!" - bátorít Jób messziről. Végre is - egy életem, egy halálom - hónom alá csapom a kincset, felbátorkodom a félelmetes emberhez. A Sándor utcában a ház, amelyben az írók rettegett kritikusa lakik. Emeletes ház, tágas udvara s kis kertje van. Két szárnya van a kert felé, első emeleti bal szárnyán komor, vénember remetéskedik: Szendrey Ignác, Petőfi és Gyulai apósa. Ezé a vénemberé a ház. Az emelet jobb szárnyán, kertre néző kis szobában szerkeszti Gyulai a Budapesti Szemlé-t meg az Olcsó Könyvtár-t. Innen szórja a villámokat Jókai felé. Itt fúrja-faragja, csiszolja a Romhányi-t melyen annyit rágódnak az élclapok, s egyben, úgy látszik: igazuk van: töredék marad a nagyszabásúnak indult költemény. Töredék, szép töredék, szebb, sokkal szebb, "bár soha be nem fejeződött volna" sok-sok költeménynél.

Gyulai írószobája kicsiny, egyszerű és - rendetlen. A szűkre szabott asztalkán Szemlé-k és Olcsó Könyvtár füzetek, kefelevonatok, kéziratok, ismertetésre beküldött könyvek összevissza dobálva, egymás hegyén-hátán. Alig egy-két tenyérnyi üres hely az asztalkán, ezen az üres helyen e pillanatban Olcsó Könyvtár ívet korrigál. Van tanítványa temérdek, aki ezt az unalmas, fárasztó munkát készséggel elvégezné, de ő csak magában bízik, a maga szemében, a maga lelkiismeretességében. Igaza van. Ő még ama régi, ódon szerkesztők közül való, akik olvasatlan, fésületlen kéziratot a nyomdába le nem adnak. Komolyan veszi a felelősséget. Amin az ő neve van, annak minden soráért, szaváért, betűjéért ő felel, nem más. Az ő Szemlé-jében, az ő Olcsó Könyvtárá-ban a rövid i - rövid, a hosszú í - hosszú.

Bár az Olcsó Könyvtár korrigálásában zavarom meg, s ráadásul vastag kéziratcsomót szorongatok, szívesen, nyájasan fogad a félelmetes kis ember. Ilyen kis növésű ember még csak egy van az egyetemen (s talán ebben a mahomet-nagyvárosban is): Szabó József, a geológia tudós professzora, de aligha tévedek: a filozófiai fakultáson e két kis ember - a legnagyobb.

- Nos, mi jót hozott, barátom?

- Székely népdalokat, balladákat, meséket.

- Aztán ismeri-e a Vadrózsák-at?

- Gyermekkorom óta.

- Hát a Kisfaludy Társaság kiadványait?

- Azokat is.

- Az Erdélyi János gyűjteményét is?

- Azt is. Ezek még sehol sem jelentek meg.

- Nono. Meglátjuk.

- Összenéztem a gyűjteményemet az összes népköltési gyűjteményekkel. Csak itt-ott találtam egyiknek-másiknak a változatára.

- Nono, meglátjuk.

Átveszi a kéziratcsomót, forgatja, lapozgatja, meg-megáll, olvasgatja, aztán egyszerre csak ráüt egyre, s kissé süketes, méla hangon olvasni kezdi A fogoly katoná-t.

Leszállott a páva
Tengernek partjára,
Tengernek partjáról
Nagy török császárnak
Dali udvarába.
Onnét szálla páva,
Kényes páva madár
Tömlec ablakára:
Ottan fúdogálá
Szomorú énekit
Szomorú rabságban
Egy székely katona.
"Hej, páva, hej, páva!
Császárné pávája!
Ha én páva volnék,
Jó regvel felkelnék,
Folyóvizre mennék,
Folyóvizet innám,
Szárnyim csattogtatnám,
Tollamat hullatnám.
Fényes tollaimat
Szép leány felszedné,
Bokrétába kötné,
Az ő édesinek
Kalapjába tenné.

Így indul a népballada. Ablakában ül a császár szép leánya, hallja a székely katona szomorú énekét, szalad az istrázsához, kinyittatja a tömlec ajtaját, fogoly katonáról levéteti a nehéz vasat, két gyenge karjával átöleli, palotába felvezeti.

"Enyém vagy te mostan,
Szép fogoly katona!"
"Van nekem szeretőm,
Császár szép leánya!"

Ajtón hallgatózik a nagy török császár, berúgja az ajtót, székely katonának fejét véteti, tengerbe dobatja, leányát meg toronyba záratja. Onnét siratozza császár szép leánya szép fogoly katonát; onnét fúdogálja szomorú énekit: Hej, páva, hej, páva! Éjjel sem alhatik, nappal sem nyughatik a nagy török császár, folyton e dalt hallja: hej, páva, hej, páva! Kihozatja a toronyból, tűzbe vetteti, de tűz meg nem égeti császár szép leányát, gyönge violáját.

"Egyszerre vigyétek,
Tengerbe vessétek
Beste-lélek lányát,
Székely katonához!"
Egyszeribe vitték,
Tengerbe vetették.
Tenger befogadta.
Szépen eltakarta,
Székely katonával
Egy helyre habarta
Császár szép leányát,
Gyönge violáját.

- Szép, szép, igen szép. Ez is szép - lapozgat tovább -, ez is. Ez sem rossz ez az - Ugron János. Maga persze Ugron Gábort tartja a legnagyobb magyarnak? - szegezi mellemnek a váratlan kérdést. - Véres szájú, népbolondító az, barátom. Van benne őserő, de tudatlan: A székelyeket persze megbolondította. Hogyne! Szépen - szaval. Hol mennydörög, hol rikoltoz. Ez kell a magyarnak. Lássa, Orbán Balázs - az különb ember. Az is bolondítja magukat, de legalább írt egy könyvet. Olvasta-e A Székelyföld leírásá-t?

- Ó, hogyne.

- Micsoda beszéd ez: ó, hogyne? Ez már Pesten ragadt magára. A magyar ember így felel: Olvastam. No, lássa, az az Orbán Balázs a Székelyfőd minden faluját bejárta; minden hegyét megmászta; minden váromladékát felkutatta. Amit látott, hallott, feljegyezte; ahogy tőle telt, megírta; szegény ember létire kinyomtatta - ez becsülendő benne. Sokszor elveti a sulykot; írni nem tud; sok a könyvében a fellengző, üres frázis, de munkája - becsületes munka. Ő is gyűjtött meséket, el is hozta nekem, mindjárt elékeresem. Maga újraírhatná--

Nyomban lekuporodott a könyvszekrény aljába, kettős ajtaját kétfelé tárta. Szent Isten! Mi tenger kézirat van itt eltemetve! Turkált, morgott a "félelmetes" ember, s ha lehet, még rettenetesebben összevissza dobálta a fakulni kezdő kéziratcsomókat. Hümmögött, nyöszörgött, s hümmögésnek, nyöszörgésnek vége: nem találja Orbán Balázs meséit.

- No, majd máskor! - s becsapja az ajtót.

Megrémít a gondolat, hogy az én "kincsem" is ide kerül. Látja arcomon az ijedelmet, mosolyogva nyugtat meg:

- Ezt az asztalra teszem. Nézze meg jól: ide teszem.

Megnéztem.

- Vasárnap jöjjön el tíz órakor. Végigolvassuk a gyűjteményt. Aztán itt marad ebédre. Isten áldja. Korrektúrát kell csinálnom.

Már ott is ül az asztalkánál, duruzsolva olvassa az Olcsó Könyvtár legújabb füzetét.

Boldogan sietek a Síp utcába, s éjjel-nappal az elkövetkezendő vasárnapról álmodom. Be jó volna, ha most hirtelen itt teremnének azok az udvarhelyi diákok, akik a kötőke-estére felöltöztettek. A puritán Budai József kinevet, amint hosszan elálldogálok a tükör előtt, újra meg újra csokorba kötöm a nyakkendőt. Ő már ebédelt Szabó professzornál, s bár e nagy alkalomra sem kötött nyakkendőt - igen jó étvággyal evett - mondja ő.

Már ott vagyok a kis dolgozószobában. Hol Gyulai, hol én olvasom a balladákat, egy-két gyengét kidob, aztán újra végiglapozgatja, hármat-négyet kiválaszt.

- Ezeket bemutatom a Kisfaludy Társaságban.

Szívem hangosan dobog. Nem akarok hinni a fülemnek.

Következnek a szerelmi dalok. Van ebből vagy kétszáz. Sokat kirostál, de marad elég. Egyik-másik annyira tetszik, hogy kétszer olvassuk: először én, azután ő. Süketes, mélázó hangján búsabbá lesz a búsongó dal:

Én csak hírül hallom keseredett szüvel,
Hogy az én édesem mással jáccadozik.
Ékesen, kegyesen ölelgeti nyakát,
Kláris ajakával csókolja ajakát.
Oda sem mehetek, nem is üzenhetek,
Arról azt gondolja, hogy én mást szeretek.
De ha azt gondolja, hamisan gondolja,
Hamis gondolatja el is kárhoztatja.
Csendesen folyó víz télben megaluszik,
De az én bús szüvem soha meg nem nyugszik.
Én csak olyan vagyok, mint szélvészben madár,
Kit a záporeső elvadászott immár.

Nyílik az ajtó, belép egy serdülő fiú. Gyulai egyetlen fia. Kreol arcú, mosolygós szemű, formás testű gyerek. Kálmán a neve.

- Apa, kérem, tálalva van.

Özvegy ember Gyulai Pál: egyetlen fiának s két serdült leányának él ("a három árva"), becézi, kényezteti őket, mindenképpen pótolni akarja az anyát. Kálmánt túlontúl is kényezteti, rontja. Rajta-rajtakapják, hogy ölébe ülteti a nagy kamaszt. S hallják, gyakran hallják: Van-e pénzed, Kálmán? Természetesen, egy a felelet mindig: - Nincs. S a puritán apa, a szőrszálhasogató, a más szemében a szálkát is meglelő kritikus - tömi pénzzel a Kálmán gyereket, nem látja, hogy enfia vesztén munkál...

A lányokat már ismertem - látásból. Margit az egyik, Aranka a másik. Margit híres szépség. Kreol arc, fekete szem, ébenfekete haj. Az aranyifjúság körülzsongja a bálokon. Három bálványozott Margitja van ez idő szerint Pestnek, mind a három ragyogó szépség: legszebb, legragyogóbb Gyulai Margit. Aranka betegeskedő, borongó, otthon ülő leány. Nem szép, de meg-megszépíti fájdalmas arca, bús szeme.

Az ebéd egyszerű, polgári ebéd. Leves, pecsenye, almás rétes, sajt, gyümölcs.

Margit, a világszép Margit, ebéd alatt gyakran köhécsel, az apja aggodalmasan tekinget reá. Margit, a világszép Margit, el van jegyezve a Halálnak. De a Halál másodiknak marad az ő fagyos csókjával: Margit, a világszép asszony, alig ízleli meg a gyönyörűséget, sírba hervad, mint a pap bácsi Márikája. Szép, igen szép versekben siratta el világszép Margitot az édesapja!

...A feketét a dolgozószobában isszuk meg. Újra munkába fogunk, egész délután olvassuk a gyűjteményt, s mire végére jutunk a nótának, mesének, ránk esteledik. Nyílik az ajtó, szobalány jelenti most, nem a Kálmán gyerek, hogy kész a vacsora. Hiába szabadkozom, vacsorára is ott kell maradnom. De már csak négyen ülünk az asztalnál. Kálmánról kisül, hogy ebéd után elment sétálni, s azóta - sétál. Feltűnik nekem, hogy Petőfi és Gyulai apósa ebédről is, vacsoráról is elmarad. Közvetlen mellette a meleg családi fészek, s nem kívánkozik belé? Magában ebédel, magában vacsorázik, nyilván még mindig dohog arra a parasztfiúra, "perel" vele, aki elrabolta tőle az ő leányát. Aki a világirodalom legszebb dalait írta, mind Júliához és Júliáról, de végre is - paraszt volt és parasztul viselkedett...

- Értékes gyűjtemény - mondja vacsora után Gyulai -, de amíg sajtó alá kerül, még sokkal pótolhatja. Kriza hagyatékában is vannak balladák, nóták, mesék, ezeket is belevesszük. Az Orbán Balázs meséit is. Most pedig hazamegy, lefekszik, lefekszem én is. Tyhű! - nézi meg az óráját - már elmúlt tíz óra. Várjon barátom, várjon.

Kikotorász a mellényzsebéből egy piculát, s hiába tiltakozom, markomba erőszakolja.

- Van pénzem, tanár úr.

- Jó, jó. De miattam csukták a kaput magára!

Jaj, Istenem, ha ezt látja világszép Margit, föld alá süllyedek szégyelletemben. De világszép Margit nem látja, ő már alszik puha ágyában, ő már álmodik a királyfiról, aki eljön érte, s elviszi messze, messze, ahonnan - nincs visszatérés.


Közeledik a nyár, a székely fiú készülődik hazafelé. A professzor urak sorra írják alá az indexet: nyüzsög benne a "jelesül", a "kitűnően kollokvált", az "igen szorgalmas", de az összehasonlító nyelvészet után - csak név: Budenz József. Valahol a budai hegyek közt kajtatom fel a világhíres nyelvtudóst, rám néz, fejét csóválja, hümmög, s végre kedvetlenül veti oda a nevét. Már első óráján alig tudja elfojtani nevetését a neveletlen székely fiú. Minden harmadik-negyedik szava: "hád én". A második órán már összeszámolom a "hád én"-jeit: 227 gyűlt egybe. Maga írta és litografálta jegyzeteket oszt ki tanítványai közt a derék ember, összegyűl egy nagy csomó nálam is, csupa szó és szó - a lelket nem találom. Az első padban ülnek hű tanítványai, ezek áhítattal lesik ajkáról a vogul, osztják, mordvin, cseremisz szavakat. Többnyire zsidó fiúk. Már kezd kiformálódni bennem a fajt fajtól megkülönböztető vonás. Szegény fiúk, jóval szegényebbek, mint én, de jobban is tűrik az éhséget, mint én. Ők szívósak, kitartók, én s az én fajtám - nem az. Mind gyérebben járok el a tudós professzor előadásaira, aztán egyszerre úgy elmaradok, hogy idegenül néz rám, amikor az indexet elébe teszem.

Némi szorongás fog el - mi lesz a vége ennek? De ilyenkor legyint a magyar: sohasem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. Igen, igen, valahogy lesz - toldja meg a székely ember -, de jól nem... Hiszen ha csak az irodalomtörténetből kellene diplomát szereznem! De össze van bogozva vele a nyelvtudomány. Egy kissé meg kellene ismerkedni a finn, a vogul, az osztják, a cseremisz atyafiakkal is. Tisztelem az atyafiságot, de csak messziről. Ó, az irodalomtörténet - az más.

Gyulai rám bízza előadásának jegyzetes kiadását. Fel kell olvasnom minden ívet kiadás előtt.

- A maga stílusa egyszerű, világos. Annak a másiknak cikornyás, zavaros.

"Az a másik" szépen pénzelt a jegyzetekből - én ráfizetek. Tíz krajcár egy litografált ívnek az ára, ez is, az is adós marad.

- Osztán mikor fizeti vissza? - kérdezte az egyszeri székely a másik egyszeri székelytől, amikor a kölcsönpénzt leolvasta. - Hát amikor pénz lesz, akkor karácsony lesz - mondta a másik egyszeri székely. Értsd: amikor pénze lesz, akkor neki karácsonya lesz. Ez a karácsony, természetesen, sohasem következik el. Az én adósaim karácsonya sem.

Kezdem sejteni, hogy sohasem lesz professzor belőlem, de ha az nem, hát mi? Szerelmes verseimnek csak a címei jelennek meg képes újságok szerkesztői üzeneteiben, ott is a "nem közölhetők" sorában. Még elég korán belátom, hogy nem lesz belőlem sem Petőfi, sem Arany, márpedig: vagy - vagy. Átcsapok a prózára: egy egész esztendő eredménye egy kisded tanulmány a népballadáról - Emília Családi köré-ben.

Mikszáth neve kezd feltünedezni, "rajzolja" a palócait, s az ő utánzói tollán egyszerre egy új, "se hús, se hal" műfaj lopódzik be az irodalomba: a rajz. Boldog, boldogtalan a népet rajzolja, ki-ki a maga népét. Voltaképpen fotográfiák ezek. Lélek nélkül való fotográfiák. E fotográfiáknak egy hódmezővásárhelyi zsidó fiú, Iritz Dávid a legszorgalmasabb mesterembere. Irányi Dezső név alatt fotografálja a vásárhelyi parasztokat, s egyik lefotografált paraszt ostorral kergeti végig Vásárhely piacán. Nyilván ő az első "üldözött" zsidó. Magam is fotografálni kezdek, le is fotografálom egy volt tanáromat, de mire megjelenik a fotográfia egy képes újságban, már tisztában vagyok azzal, hogy ez nem irodalom. Ma is szégyenkezve gondolok rá: mily csúnya polémia sarjadt ki e fotográfiából.

Két esztendő - sok idő, talán három esztendeig is elhúzhatom, amíg színt kell vallanom: nem leszek tanár. De vajon lesz-e erőm a színvallásra? Elhessegetem a kellemetlen bogarat - mi minden történhetik addig! Már viszek haza annyi dicsőséget, hogy egy nyáron elélhetek ebből. Egy csomó humoros vers - nyomtatásban. Egy cikkecske a Családi kör-ben. Néhány nagy lepedős újság, amelyekben meg van örökítve, hogy Gyulai Pál a Kisfaludy Társaságban bemutatott négy székely népballadát. Hátha még azt is megírták volna az újságok, hogy az öreg Szász Károly mindegyre "felsikoltott", mint Kazinczy Ferenc, ha új talentumot fedezett fel: szép! szép! ó, de szép! A fogoly katona hallása közben szinte elolvadt a jó öreg. Én meg állok, állok, kipirult, diadalmas arccal, hátul, a padsorok mögött, s mosolygok befelé. Hátha tudnád, amit én...

Gyerünk tovább!


Budai Józsefnek elfogyott a három esztendeje, harmadik esztendővel a harmadik háromszáz pengő forintja. Sem háza, sem földje, de van diplomája. Nekem van házam is, földem is, de nincs s félős, nem is lesz diplomám.

De József is füstre teheti a diplomáját: nem tudja, mit kezdjen vele. "Tiszta kitűnő" József diplomája. Mondják, az első kitűnő diploma a természetrajzi szakon. Szabó professzor asszisztense a bosnyák ellen harcol, József helyettesíti: ha valaki, ő kaphatna tanári széket. Szabó professzor fel is ajánlja készséggel a támogatását, de József, a leányosan szemérmes József, megesküszik az "istenekre", hogy amíg Tisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, állami iskolában nem lesz tanár. Neki az Állam és Tisza Kálmán egy személy. József, a leányosan szemérmetes József, feneketlen gyűlölettel szavalja Bartók Lajos versét, melynek ez a refrénje: Akinek kutyája van, szólítsa Tiszának. Az Államot, vagyis Tisza Kálmánt nem hajlandó szolgálni; a református kollégiumokban nincs neki való üresedés. Nincs, mert alig kezdünk a tanártermelésbe, már el is jutunk a túltermeléshez. Öregedő, diplomás filozófusok kurta nadrágos fiúcskákat sétáltatnak a Duna partján; sokan a postához, a vasúthoz, a vámhivatalhoz menekülnek - hát József hová menekül? József Pest közelében, egy uraság gyümölcsösébe menekül, diákcsemeték helyett facsemetéket nemesít. Fizetése egész esztendőre nyolcvan pengő forint, teljes ellátás (talán egy pár csizma is): József nagyobb úr a királynál. Ám az uraságot meglátogatja egy barátja, a kertészt, a háziszőttes ruhást, a nyakkendőtlent - nem mutatja be: József, a leányosan szemérmetes József búcsút mond az uraságnak, a kertnek, indul hazafelé.

Közben József a gyümölcstenyésztésről, a méhészetről igen sok okos cikket ír. A méhészetnek már egyesülete is van, az egyesületnek szakközlönye is. Kriesch műegyetemi tanár a szerkesztője, a méhészet fanatikusa, aki a szerkesztői üzenetekben így lelkesíti a magyart:

Méhészetnek rendületlenül
Légy híve, ó magyar!

A lelkes ember nagyra becsüli Józsefet, felszólítja: vállalja el az egyesület titkárságát, 600 pengő forint a fizetés, s emellett a hivatal mellett kertészkedhetik is valahol Pest közelében. József vállalja, de megtudja, hogy az egyesület néhány száz pengő forint segélyt kap az Államtól - nem, nem, soha, amíg Tisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke!

Most, ha regényes korrajzot írnék, költött históriákkal, anekdotákkal tarkítottat, félbeszakítanám József pályafutásának rajzát: a következő kötetre hagynám e pálya folytatását és alkonyát. Ravaszul megvárakoztatnám az olvasót, mint ahogy ezt minden magához való eszű író cselekszi. De ez a könyv sem nem regény, sem nem regényes korrajz. Mindössze annyi a hamisság a címében, hogy nemcsak egy népnek, nemcsak egy embernek a története, de többé is, köztük a Budai Józsefé is. Nem várakoztatom a nyájas olvasót - hátha kezemből kihull a toll? Fittyet hányva hát minden irodalmi szabálynak, egy lélegzetre teregetem elé József életét és pályáját, röviden, igen röviden.

József nyakába veszi a nagyvilágot, megy, mendegél, s egyszerre csak egy kis faluba ér. Magyar és román lakta erdélyi falucska ez. Iskola is van benne, mégpedig községi, de tanítója nincs. József megpályázza, s bár nincs tanítói, csak tanári diplomája, megválasztják. Meg. Éppen jókor, neki való időben történik ez: követválasztás esztendejében. József boldog, van az ellenzéknek is jelöltje. Nosza, fanatizálja a népet, szidja Tisza Kálmánt, de nem sokáig, mert a vármegye főispánja Bánffy Dezső. Ez az ember nem ismer tréfát: csendőrszuronyok közt zsuppoltatja Józsefet haza, a falujába, ahol neki már sem háza, sem földje, de van édesanyja, aki keblére ölelje a "tékozló" fiút. Azt a tékozló fiút, aki már sok-sok ezer fát ültetett, oltott, szemzett, új gyümölcsfajtákat teremtett: s aki, lám, mégis tékozló, mert házát, földjét eltanulta, s a vég? Csendőrök hozzák haza az özvegy anyához: itt a fiad!

Mi a haza?, kérdi a költő. - A legjobb anya, feleli ugyanő. - Mért legjobb anya? Mert mindent ad. Szeressük hát! Azért szeressük, mert mindent ad? És ha, szegény, nem tudna mindent, sőt semmit sem adni, ne szeressük? A haza más néven: állam. S mi az állam? Fejőstehén. Az a fejőstehén, amelyet senki sem szeret etetni, de mindenki siet megfejni. Igen, a haza csakugyan a legjobb anya. És én ezzel a legjobb anyával egy szintre állítom a "tékozló" fiú anyját. Az igazi, a valóságos tékozló fiúét is.

Meggyalázva kerül haza Budai József, s az édesanyának nincs hozzá egy zokszava. A kopaszodó fejű fiút kisgyermekként dédelgeti, vigasztalja; könnyeit visszafojtja, csak titokban siratozza szerencsétlen fiát. Öreg asszony, öreg fiú együtt ültet, palántál, kapálgat az ősi kertben; együtt hallgatják a szorgalmas méhek zümmögését; együtt fogják be a kirajzó méhcsaládot; együtt nemesítik a vadcsemetéket, ültetik más földbe a "gyöknemeseket".

De szép, de bájos idilli élet ez!

Hiába került haza József csendőrszuronyok közt, a nép megérzi benne a nagy embert! Azt az embert, aki szüntelen a halhatatlanságnak dolgozik. Már nem csúfolják Bodost; már nem kukukkolnak a bodosi ember után. Már nem csúfolják a hosszúra nőtt pityókával, amely a szomszéd földjébe nyúlik át; no, most, kié a pityóka? Csudálkozva hallják, látják, hogy a legfinomabb almák, körték, szilvák a bodosi kertekben teremnek. Ezeknek a fáját mind Budai József oltá! Ez a csuda ember folyton újabb meg újabb fajták teremtésén töri a fejét, s nemhiába töri. Összepárosítja a batulalmát az aranypárménnal, s lesz a párosításból új alma: batul a formája, aranypármén a színe, s gyümölcsszedéstől új gyümölcsszedésig eláll. Mikor aztán beültet minden talpalatnyi földet, ami csak beültethető: amikor már csak a vénemberek kopasz feje beültetlen, s csak a száraz fuszujkakaró beoltatlan, József ismét nyakába veszi a világot. Tíz esztendő múltán kincses Kolozsváron bukkan fel puritán alakja. Háziszőttes ruhában, nyakkendő nélkül; professzor a községi leányiskolában. Községiben, amely az államtól nem kap segélyt. És esküszik az "istenekre", hogy kivándorol Amerikába, ha tíz esztendőn belül nem Apponyi lesz a - miniszterelnök. Az 1890-ik esztendőt írjuk akkor: Tisza Kálmán uralmának utolsó esztendejét.

Apponyiból nem lesz miniszterelnök sem tíz, sem húsz, sem harminc esztendőn belül, József pedig nem mehet Amerikába, mert képtelen itt hagyni a hazát, az édes anyaföldet, az édes anyaföldön a legjobb anyát, aki minden nyáron szívrepesve várja a "tékozló" fiút. József ma vénember, a miskolci református kollégiumban nemesíti a gyermek- s a miskolci szőlőskertekben a vadcsemetéket. Innen küldi haza, az édes anyaföldre boldognak, boldogtalannak a gyöknemes szilva-, meggy-, cseresznyecsemetéket; innen készülődik haza - teleültetni zölderdő-zúgásos, vadgalamb-szólásos szép Erdővidéket, s aztán - pihenni a bodosi temetőben. És József nem mehet haza fát ültetni, nem mehet haza meghalni: József, a faültető, a halhatatlanságnak dolgozó József szertenéz, és nem leli honját a hazában... Epedve néz ő is Kelet felé, mindig csak Kelet felé, a bodosi hegyek, a bodosi kertek felé - szegény öreg barátom, hová jutottunk, mire jutottunk!

LAST_UPDATED2