Szabó Lőrinc: Vang-An-Si

– Hiába! – hallotta ezerszer 
Sen-Tszung, a sárkánytrón ura. 
– Nincs remény! – és ijedten nézett 
a remete Vang An Si-ra. 
– Jobb nem tudnod, hogy mi van ott kint! – 
dörögte három ezredév 
és a Tanácsban csak a szent bölcs, 
Vang-An-Si rázta a fejét. 

Fejét rázta és így kiáltott: 
– De! tudd meg! s ne felejtsd soha! 
Én, Vang-An-Si, neveltelek föl, 
én és a filozófia; 
most tied a trón: megcsináljuk, 
mit még senki se mert, akart, 
az Isten Országát a földön, 
én, a gondolat, s te, a kard! – 

– Császár, ne akarj tudni semmit! – 
könyörgött a rémült Tanács. 
– Sen-Tszung, – könyörgött a szent, – tárd ki 
varázstornyod négy ablakát! 
– Ne, császár, ne hallgass a népre! 
– Császár, hallgasd meg népedet! 
És szólt Sen-Tszung, az ifjú császár: 
– Vang-An-si, én neked hiszek! 

A torony négyfelé kitárult, 
a Tanács meghajtá fejét 
és Sen-Tszung, mit császár sohsem tett, 
hallgatta, miért sír a nép; 
a négy ablak négyfelé tárult, 
és begyűjtötte mind a kínt, 
mit fél Ázsia szíve néma 
viharként döngött odakint. 

S a vihar feljajdult Keletről: 
– Császár nincs munka, nincs kenyér! 
Kifoszt az uzsorás, a kalmár! – 
sírt a milliótorkú Dél. 
– A bér! a tőke! – zúgta Észak 
és Nyugat zúgta: – A papok! 
Sápadtan hallgatta a császár 
a négy beszélő ablakot. 

Sápadtan hallgatta a császár, 
amit még nem hallott soha: 
hogy a szabadság nem szabadság, 
a jog az őserdők joga, 
hogy a szegényt a fenevad pénz, 
mint a tigris a nyulat, eszi, 
s a világ csak nézi a gyengét 
és legfeljebb megkönnyezi. 

Irtózva hallgatta a császár, 
hogy átkozódtak a szívek, 
hogy elsírták mind, amit szemébe 
nem mondtak volna soha meg; 
irtózva hallgatta a néma 
mennydörgést, amit a kulik 
kétszázmillió szíve vert és 
az imát: – Ég Fia, segíts! – 

Az ablak bezárult. – Hiába! 
Nincs remény! – mondta a Tanács. 
De van! – tört ki Vang-An-Si, – császár, 
akard s itt lesz az új világ! 
– Akarom! – szólt és megölelte 
szent bölcsét Sen-Tszung: – Akarom! 
Tanítóm voltál, most is az vagy, 
Kezedben minden hatalom! – 

És Vang-An-Si dolgozni kezdett 
és dolgozott tíz éven át. 
Védte a gyengét, tőrbe csalta 
a tigrist és a banditát. 
– Pénz, műhely s bolt: az államé mind, 
– hirdette, – én kereskedem, 
s mit agy és kéz, mint munka termel, 
elosztom becsületesen! – 

Tíz évig dolgozott a szent bölcs, 
büszkén, hogy amit most csinál, 
ezer év múlva is csak álom 
lesz más népek fiainál; 
békét hirdetett s ölt nyugodtan, 
ha ölnie kellett neki, 
angyalok voltak a katonái 
s angyalok a hóhérai. 

Tíz évig dolgozott Vang-An-Si 
és dolgozott mindenkiért, 
kétszázmillió szíve volt és 
a vén világ arcot cserélt; 
látta: roppant számok és tervek 
bölcs kényszerben hogy építik 
szerencse, önzés, bűn s örök harc 
fölé az ész és rend álmait. 

Tíz év… S a szent hívta a császárt 
és a Tanácsot. – Kész vagyok, 
itt a művem! – s az új világra 
kitárta a négy ablakot. 
Boldogan hajolt ki a császár, 
Vang-An-Si boldogan figyelt: 
köröttük a birodalomnak 
kétszázmillió szíve vert. 

Csend volt, mint mindig, titok és csend, 
de hatni kezdett a varázs, 
megszólalt kétszázmillió szív 
s a titokból lett vallomás: 
– Öld meg! – zúgta egy hang. Utána 
égig csapott a düh s a vád: 
– Öld meg! – Kit? – kérdezte a császár. 
– Vang-An-Sit, a pokol fiát! 

– A bölcsek bölcsét? – A bolondot! 
– A szentet? – Ördög szentje volt! 
– Hallod? – nézett a bölcsre Sen-Tszung. 
– Öld meg: mindenkit kirabolt! 
Öld meg! – az átok mint a tenger 
özönlött a császár felé. 
– Őrültek! – kiáltott Vang-An-Si 
és kilépett a nép elé. 

– Őrültek! Elűztem a kalmárt!… 
– A tied éppúgy becsapott! 
– Bankpénz helyett… – De katonákkal 
Hajtottad be a kamatot! 
– Az úri tőke… – Spicliké lett! 
– A papok… – Azért nincs eső! 
– Munkahadsereg… – Mint a börtön! 
– Jövőtök… – Ma kell, nem jövő! 

És már megint égig csapott 
a vihar, tombolt az új világ: 
– Most remény sincs meggazdagodni! 
Császár, öld meg a bestiát! 
– Őrültek! – suttogta a császár 
s becsukta a négy ablakot, 
s elnémult kétszázmillió szív 
s az önzés újra hallgatott. 

Elnémult kétszázmillió szív, 
csak kettő beszélt odabent. 
– Hiába! – sóhajtott a császár. 
– Nincs remény! – sóhajtott a szent. 
– Úgy-e, mégis a régi rend jobb?! – 
tapsolt a győzelmes Tanács. 
És Vang-An-Si befalaztatta 
a szent torony négy ablakát.