Mennyei Király, Vigasztaló, igazságnak Lelke,
ki mindenütt jelen vagy és mindeneket betöltesz,
minden jónak kútfeje és az életnek megadója,
jöjj el és lakozzál mibennünk,
és tisztíts meg minket minden szennytől,
és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkünket!
(részlet Aranyszájú Szent János liturgiájából)

Arckép - PRO
Aranyszájú Szent János (344-407): ma is megdöbbentően modern

A Kalkuttai levél harmadik oldalán idézetet olvashatunk Aranyszájú Szent Jánostól, ami rávilágít arra a szétválaszthatatlan kötelékre, ami az Eucharisztia és a szegényekkel való szolidaritás között létezik:

„Szeretnéd kifejezni hódolatodat a Megváltó teste iránt? Annak a teste iránt, aki ezt mondta: Ez az én testem. És aki azt is mondta: Amit nem tettetek eggyel is a legkisebbek közül, velem nem tettétek. Fejezd ki Krisztus iránti hódolatodat azáltal, hogy javaidat megosztod a szegényekkel”. (50. homília Máté evangéliumáról)

Ki volt ez az ember, akit a keleti keresztények az „aranyszájú” jelzővel illetek, mert költői talentumait imádságba tudta foglalni? Életének mely oldala az, ami még ma is bátoríthat és ösztönözhet minket?

János életében három erővonal húzódott: egyfajta különös és szenvedély fűtötte képesség Krisztus evangéliumának magyarázatára azzal a nyelvezettel, amit korának kultúrája használt; erős hangsúly azon, hogy az Evangélium üzenete a társadalmi viszonyokban is következménnyel kell, hogy járjon; és fáradozás azért, hogy az istentisztelet szép legyen és az elvont teológus elmélkedést átemelje költői formába.

János a kisázsiai Antióchiában született, a mai Törökország területén, arisztokrata család gyermekeként. Édesanyjának hite nagy hatást gyakorolt rá, a Szentírást tanulmányozta a helyi iskola vezetőinek szárnya alatt, akik arra törekedtek, hogy lefordítsák a Biblia gondolatait görögre anélkül, hogy eredeti jelentésüket elvesztenék.

Ahogy el tudott jönni otthonról édesanyjától, aki szerette volna maga mellett tartani, hogy legyen „otthoni szerzetes”, kiment a közeli hegyekbe és a társadalomtól elvonulva magányosan imádságos életet kezdett. De lelkiismerete felébredt és kétségek gyötörték: valóban szükséges elmenekülni a társadalmi problémák elől, hogy tiszták maradjunk és az evangéliumhoz ragaszkodjunk, vagy ki kell menni a világba az emberek közé tanúságot téve Krisztus szeretetéről, úgy, ahogy azt az általa annyiszor ismételgetett „emberek barátja” kifejezés takarja?

Végül a visszatérés mellett döntött és lemondott a világtól való teljes elszigeteltségéről. Visszament Antióchiába, ahol 386-ban pappá szentelték. Hamarosan közismert lett arról, hogy képes különböző biblia szövegeket az egyszerű emberek élethelyzeteivel és kérdéseivel összekapcsolni. Képes volt megállás nélkül két órát is beszélni, miközben a hallgatóság dicsérte és tapsolt neki. Válaszként a gazdagok fényűzésére és lustaságára, hangsúlyozta a dolgokban való közös részvételt, a munkát, és a rabszolgák felszabadításának szükségességét; felszólított a javakban való osztozásra egyéni és közösségi szinten egyaránt (még az Antióchiában levő szegénység felszámolásával is megpróbálkozott). A szolidaritás több volt számára a jól működő lelkiismeretnél, szinte már szentségként élte meg, mint Krisztus egyfajta valóságos jelenlétét a világunkban. Miközben gyakran elmélkedett Jézus szavairól: „amit ezek közül a legkisebbek közül tesztek, azt nekem teszitek”, arra a következtetésre jutott, hogy a szegény ember egy „másik Krisztus” és „az oltár szentsége” látható kell legyen az „utcán” is, a „testvér szentsége” által.

Tiltakozása ellenére 397-ben a Bizánci Birodalom fővárosának érsekévé választották, elsősorban előadói képességei miatt. Kostantinápolyban folytatta az emberek iránt elkötelezett életet, megtöbbszörözte a kórházak és a menedékhelyek számát, vidéken is széles körben hirdette az Evangéliumot, az éppen letelepülő gótoktól sem félve.

Igen bátor volt kényes politikai helyzetekben, szembeszállt egy miniszterrel, aki meg akarta szüntetni a menedékjogot, viszont ugyanezt az embert megvédte egy fölkelés alkalmával a tömegtől, amikor kétségbe esésében a bazilikában keresett menedéket. Megpróbálta a főpapságot vallásosabbá formálni és a császári udvart emlékeztetni az Evangéliumból fakadó kötelességeire.

Ez túl sok volt ellenségeinek, akik összefogtak ellene és elérték, hogy 404-ben Örményországba száműzzék. Három évig ott élt házi őrizetben. De még így is, széleskörű levelezése, sok-sok látogatója, beleértve az otthoniakat is, igencsak aggasztotta a hatalmon levőket, ezért még messzebbre, a Fekete-tenger északi partvidékére küldték. A fárasztó utazást gyalog tette meg Kománába, ahol szörnyen legyengülve fölkészült a halálra, fehérbe öltözött, megáldozott, imádkozott a körülötte levőkért és kilehelte lelkét, miközben ezt suttogta: „Dicsőség Istennek mindenért”.

Néhány kérdés ahhoz, hogy Aranyszájú Szent János élete visszhangozzék a mi saját életünkben:

Hivatása nem mindig édesanyja elvárásainak megfelelő módon vezette: kell-e nekem is valamit tennem olykor az ellen, amit tőlem várnak mások?

A „testvér szentsége” kapcsán: milyen helyet foglalnak el életemben mások és mások szükségletei?

Végül is szerzetesi fogadalmának megfelelő életet élt az emberek között: nekem milyen fogadalmam van? Mi a keresztények szerepe a mai társadalmakban politikai téren? Szükséges-e olykor, Krisztus nevében, elutasítani a hatóságokat vagy az aktuális divatot?

*

Aranyszájú Szent János az imáról

Aranyszájú Szent János konstantinápolyi püspök, egyháztanító 347 körül született, és 386-ban szentelték pappá. Antiochiában prédikált nagy sikerrel: meglátta a Szentírás mély lelki értelmét, anélkül, hogy allegorikusan magyarázta volna, és rámutatott a konkrét alkalmazásra is. 398-ban konstantinápolyi püspök lett. A császári udvar elleni kritikájával magára vonta a császárnő haragját. Pontusban halt meg száműzetésben, 407-ben.

Legfőbb kincsünk az imádság, az Istennel való beszélgetés; hiszen ez találkozás és együttlét Istennel. Amiként testi szemünk fényessé lesz, mihelyt a fényt megpillantja, úgy ragyog és tündöklik az Isten felé forduló lélek is, szavakkal le nem írható isteni fényben. Persze azt az imádságot értem, amelyik a szív mélyéből fakad, nem pedig csak bizonyos megszokásból történik: nem meghatározott alkalmak és időközök szabják meg, hanem éjjel és nappal szünet nélkül tör elő.

Mert gondolatainkat nemcsak akkor kell Istenre irányítanunk, amikor belefogunk az imádkozásba, hanem az Isten utáni vágyakozásunkat és a reá való emlékezésünket is kapcsoljuk bele mindennapi teendőink végzésébe: a szegények gyámolításába, egyéb gondjainkba és üdvös jótékonykodásainkba. Isten iráni szeretetünk, mint a só, ízt ad mindennapi életünknek, és olyan lesz, mint a kedves ételáldozat az Úr előtt. Ne sajnáljuk, ha sok időt fordítunk is rá, mert egész életünkben mindig nagy haszon árad ránk belőle.

Az imádság a lélek világossága, Istennek igazi megismerése, közvetítő Isten és az emberek között. Az imádság által a magasba emelkedő lélek az egekbe hatol, és kimondhatatlan ölelésekkel karolja át az Urat. Mint a csöppnyi gyermek az anyjához, úgy sír fel, és könnyezve esdi az isteni táplálékot; saját kívánságai szerint kér, de az ajándék, amit kap, különb az egész látható világnál!

Az imádság tiszteletre méltó követünkként van jelen Istennél, megvidámítja a lelket, lecsendesíti érzéseit. Amikor kimondom e szót: imádság, ne szavak egymásutánjára gondolj, hiszen az sóvárgás az Isten után, szavakba nem önthető, kimondhatatlan áhítat, nem is emberi teljesítmény, hanem az isteni kegyelem műve, amelyről az Apostol is azt mondja: „Nem is tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen. A Lélek azonban maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtozásokkal” (vö. Róm 8, 26).

Az imádságnak ezt a kegyelmi ajándékát, ha valaki megkapja az Úrtól, ez el nem rabolható kincs lesz számára, és ez a mennyei táplálék teljesen betölti a lelkét. Aki pedig ezt megízleli, az az Úr iránti bensőséges örök szeretetre gyullad, és szívét mintegy lobogó tűzként hevíti. Az imádkozásnak ezt az eredeti módját megvalósítva, díszítsd lelked házát szerénységgel és alázatossággal, tedd ragyogóvá az igazságosság fényével; ékesítsd jó cselekedetekkel, mint művészi aranylemez-díszítéssel, és tedd mutatóssá azt - cifra és díszes kövek helyett - hittel és nagylelkűséggel. Mindezek fölé hajlékod betetőzéséül építsd fel az imádság boltozatát. Tökéletes házat építs tehát az Úrnak, hogy abban, mint fényes királyi házban, láthasd őt vendégül: őt, akinek már-már mintegy élő mását hordozod kegyelme által lelked templomában az imádság erejéből.

( Forrás: Imaórák Liturgiája II. 57-58.)

*

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea

(részlet)

Abban az időben egy palástos ezüstszobrot állítottak fel a Hagia Sophia templom melletti téren, Eudoxia császárné tiszteletére. A katonák és az előkelők nyilvános játékokat tartottak. Ez persze egyáltalán nem tetszett Jánosnak, ínikor látta, hogy mindez a templom gyalázatára van. Ezért szokásos bátorságával, ismét nyelvének fegyverével szállt harcba. Jóllehet könyörgő szavakkal kellett volna az uralkodókat meggyőznie, hogy hagyjanak fel az ilyen játékokkal, nem ezt tette, hanem az ékesszólás általa használt indulatos stílusában becsmérelte mindazokat, akik ilyeneket cselekszenek. A császárné ismét saját becsmérlésének tekintette ezt, és újból azon kezdett fáradozni, hogy összehívják a zsinatot János ellen.

János sejtette ezt, és ekkor mondta el a templomban leghíresebb beszédét, azt, aminek ez a kezdete: Újra őrjöng Heródiás, újra rajta a roham, ismét tálcán akarja megkapni János fejét” (vö. Mt 14,1–10). Ez a lépés még nagyobb haragra gerjesztette a császárnét.

*

Pázmány Péter: A nyelvnek vétkeirűl

(részlet)

Azért, szerelmes atyámfiaí, elsőben Istent kérjük, hogy nemcsak őrzőket, hanem ajtókat rendeljen szent malasztjával nyelvünk oltalmára. Azután magunk is vigyázzunk, és úgy őrizzük nyelvünket, mint lelkünket. Féljünk az Isten fenyegetésétül: mert nemcsak a világi és üdő szerént való büntetéssel ostorozza a szidalmazó és emberszóló nyelvek gonoszságát; hanem a pokolnak örökkévaló tüzével is ostorozzuk tehát nyelvünk esetit: és másolhatatlan fogadással arra kössük magunkat, hogy valamennyiszer esküvés, szitok, emberszólás jő ki nyelvünkön; mindannyiszor vagy bizonyos alamizsnát adunk; vagy valami testi sanyargatással magunkat megbüntetjük. És mindezek felett gyakran eszünkben forogjon, amit Aranyszájú Szent János nem egy helyen feljegyzett: tudniillik, hogy a mi nyelvünk és szájunk oly edények, melyekben Isten eleibe vitetnek a dicsíretek, hálaadások, könyörgések. Azért ha senki nem merné ganéjjal undokítani a tálat, melyben kedves eledelek; vagy a supplicatiót, melyben könyörgések vitetnek a világi fejedelmek eleibe: hogy merjük mi az Isten tálait és könyörgő eszközit, a mi nyelvünket és ajkinkat, undok vétkekkel rútítani? Ha iszonyodunk attúl, hogy amely kehelyben az Urunk szent teste, vére volt, azt korcsmára küldjük, és a közitallal mocskoltassuk: ah, ne cselekedjük azt, hogy a Krisztus szent testének, vérének első ajtaját és tányérját, melyen hozzánk jő az oltáriszentségben; tudniillik, szájunkat és nyelvünket, az ördög és a gonosz bűnök szolgálatjára fordítsuk.

*

Arckép - kontra

Aranyszájú Szent János

Joannész Khrüszosztomosz (kb. 350-407) atya szintén előkelő helyet foglal el a keresztény történelem szentatyái között és - többek között - az ortodox tanfejlődést elősegítő munkássága is erre a szerepre jogosítsa. Már maga a neve jelentése: khrüszosztomosz, 'aranyszájú' jelzi kiemelt szerepének dicsőségét. Tényleg megérdemli, hogy mi is megemlékezzünk néhány mondatban Aranyszájú Szent Jánosról.
Élete részletes bemutatásától eltekintve, 398-ban éri el karrierje csúcsát, mikor is Arkadiosz császár beleülteti a konstantinápolyi püspöki székbe, ami majdnem felért egy társuralkodói tisztséggel. A császári udvarra gyakorolt kártékony hatását hamarosan sokfelé kezdték megismerni. Hatalmi helyzetét kihasználva biztosította Arkadiosz pogány ellenes rendeleteinek egymásutániságát, már a püspöki szék elfoglalása után egy évre, július 13-án kiadott ediktumban megjelent a császári könyörtelenség: elpusztítani, lerombolni a tartományok vidéki pogány templomait, szentélyeit. Évekkel később hatalma tetőfokán, 403-ban aktívan segítette a 'szürke csuhások' bandáinak Palesztinában történő fosztogatásait, rombolásait. Khrüszosztomosz volt a kezdeményezője a híres efezusi Artemisz templom lerombolásának is, a bontáshoz szükséges költségeket a 'saját' zsebéből állta.
Khrüszosztomoszt krónikus gyomorbetegség kínozta, ami állandóan elrontotta hangulatát, megmérgesítette kedélyét. Talán ennek köszönhetően sértett meg nagyon sok püspöktársát, elöljárót, nemest, befolyásos dámát, - ami még nem lett volna nagy baj – de többször megbántotta Eudoxia császárnőt is, aki meg is utálta ezért főpapját. Alaposan összeveszett egy másik fanatikus félművelt főpappal Theophilosz pátriárkával, aki Khrüszosztomoszt a 'világosság angyalának köntösében bújtatott sátánnak' nevezte. Ő meg válaszképp szép keresztény zsargont használva 'őrjöngő Herodiásnak' nevezte Theophilosz, aki az ő fejét akarja a tálcán látni.
Hiába tartott ékesszóló prédikációkat már jóval Konstantinápolyba érkezését megelőzően, türelmetlen gyűlölete mindig felszínre tört.
Antiokban, 390-ben Khrüszosztomosz így prédikált egyházának női egyenjogúsága érdekében: „Falakat kellene építeni a templomban a nők különválasztására, mert az előttünk lévő atyák is fontosnak tartották, hogy titeket deszkafalakkal elkerítsenek és benneteket ilyen elkerített részbe parancsoljanak. De most mindenkitől úgy hallom, erre nincs szükség, mert Krisztusban nincs nő meg férfi. Ám a helyzet most pont ennek az ellenkezője. A nők a kuplerájok szokásaival hivalkodnak, míg a férfiak nem jobbak a gerjedt csődöröknél.” (Lane-Fox)
A zsidókról így ír: „Sajnálatra méltó nyomorult zsidók … Elérkezett az idő, hogy tudassam: a zsinagógákban démonok tanyáznak, de nem csak magában az épületben, de a zsidók lelkében is. Ezért történt, hogy isteni szolgálatra a zsidók alkalmatlanná váltak, de a lemészárolásra pont kiérdemelten megfeleltek.” (Zsidók ellen, I. Homília)
A rabszolgák helyét nagyon világosan szabja meg: „A rabszolga tudja hol a helye, engedelmeskednie urának, miáltal engedelmeskedik az Istennek is.” Mint minden félművelt ortodox atya Khrüszosztomosz is hadilábon állt a világi tudományokkal, hirdette: „világi tudástól tisztítsd meg elmédet.” Nem lehet csodálkozni, ha a nagy matematikusról, Püthagoraszról így ír: „Püthagorasz tízezerféle boszorkányságot gyakorolt, de csak a bolondokat tudta megtéveszteni. Azonban az embereket hasznos dolgokra tanítani képtelen volt.”
Teljesen mindegy hány száz Homíliát írt, az is mindegy milyen óriási tekintélyt szerzett magának a későbbi évszázadok folyamán: a lényeg, hogy aktív részese volt egy sötét, kegyetlen pusztításnak, amit támogatott, amit helyeselt.
Az ő idejében és környezetében egy olyan jelenség nyert egyre nagyobb teret, amire korábban még nem volt példa. Egy dühödten elkeseredett vallási meggyőződéstől fűtött kampányt láthatunk, - olyat - amit még eddig nem élt át emberiségünk. Korábban is voltak templomrombolások, vallásüldözések, de ilyen méretű, a társadalom minden intézményét, lakossága minden rétegét érintő, az ember szabadságába, belső lelki életében így beleavatkozó szisztematikus kártevés: példátlan volt a történelemben.
A tömegek az V. században még mindig nem özönlöttek a keresztény templomokba, főleg az értelmiségi réteg, arisztokrata családok, iskolázott közhivatalnokok még mindig nem akarták elfogadni az új ruhába öltöztetett régi pogány megváltót, a keresztény Jézust. Vérrel, vassal, tűzzel kellett ezért pusztítani a régi hitvilágok minden megnyilvánulását, emlékét.
Amikor turistaként csodáljuk az antik világ pogány templomainak, szentélyeinek romjait, akkor az idegenvezetők elfelejtik megemlíteni, hogy azokat nem az idő vasfoga romosította, mert bizony szilárdan gránitból, faragott bazaltkövekből voltak azok megépítve ... hanem nagy részüket vallási őrületben tobzódó keresztény bandák rombolták le, megfosztva emberiségünket számtalan kulturális örökségétől.

http://egyhazatyak.blog.hu/2010/03/11/aranyszaju_janos_1