Vas István: Három császárszobor
A Kapitólium terén Marcus Aurelius-szobor: Ércfilozófus érclovon. Lehet-e? Volt idõ, mikor Bölcsesség meg a hatalom Egyesült birodalmakat Teremteni, megmenteni? Vagy talán ez is csak a mi Legendánk, kései vigasz, Történelem... mit tudom én, Ebbõl mi igaz, nem igaz, Mit tud a regényes-makacs, Javíthatatlan képzeled?
De ezt a letört kõfejet, Konstantin kolosszus-fejét, Ezt ismerem. A bölcsesség Az illyr arcból kimaradt, Csak összefogó akarat, Mely csal és öl és fenyeget, Barbár, alattomos erõ, Az élteti e holt szemet, Hozzá a megújult idõ Hatalmi eszköze, a hit, A megtért és a térítõ, Mely megvakul és megvakít.
A császár egyik kõkeze Is megmaradt s most látható, Külön. A megnyúlt mutató- Ujj mintha éppen intene – Talán a világnak javallt Valami újat, eszmeit. Mellette még egy lényeges Kõtag: az óriási talp, Mely tapos, és ha kell, kitart: Az eszmének érvényt szerez.
S a harmadik! Constantius penészes Zöld vasfeje. Itt nincs erõ már, csak erõszak. Õs Bizánc. Jaj, ez is milyen ismerõs! Modern Bizáncok mestere E fej s meredve vallja az egészet: A hazugságot, borzadályt, Kenetteljes szemforgatást, Képmutatássá vált hitet, Eunuchokat, spicliket, Zsinatot, máglyát, hitvitát, Császári döntést, intrikát, Gyáván gyilkos tekintetet, Összeroppant gerinceket, A jámbor ölni-buzdulást S az észrevétlen pusztulást.
Forrás: Vas István, Válogatott versei. 1999., Budapest, Unikornis.)
*
Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 19. szám KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: MARCUS AURELIUS
Sárgán hever itt a középkori Róma, de lángol az alkony, mint véres oroszlán s te fönn lovagolsz még a Capitolium ősi tetőjén, Marcus Aurelius.
Bronzfejü cézár, aranyszakállu, vak ragyogásu szoborszemeiddel őrködve vigyázol s én állok előtted.
Császári felség, emberi nagyság, roppant pogányság örök igazza, bamba tömegtől visszahuzódó, trón magasában egyedül élő, koldus imperátor.
Nem kancsal apostol, nem zagyva keletnek elmebetegje, fönséges irótárs, együtt a sziv és fő, fájdalom és bölcs messzetekintés, elhagyatott e sanyaru földön, az, aki él és az, aki fél és látja a törvényt reszketve, de higgadt lépttel megy a sirhoz, az értelem égő lámpája kezében, megvetve a barbárt, mindazt, mi hazugság.
Semmi, ami barbár nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyu. Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel rádión beszélnek, a jósok, a boncok, a ferde vajákos, ki cifra regéknek gőzébe botorkál, csürhe-silányok, kik csalva-csalatva egy jelre lehullnak s ugy fintorog arcuk, mint a bolondé.
Csak a bátor, a büszke az kell nekem, ő kell, őt szeretem, ki érzi a földet, tapintja merészen a görcsös, a szörnyü Medusa-valóság kő-iszonyatját s szól: «ez van», «ez nincsen», «ez itt az igazság», «ez itt a hamisság», s végül odadobja férgeknek a testét. Hős kell nekem, ő, ki déli verőben nézi a rémet, hull könnye a fényben és koszorúja izzó szomoruság.
Messze vagyok már, messze röpültem, messze az olcsó, hig dudaszótól, dél és nyugat között csapong az én lelkem, mindig szabadabban. Álarcomat itten elvetem, aztán ujra felöltöm s járok mosolyogva, tanulva a türést, a hosszu alázat gőgös erényét, szenvedve a mocskot, rejtve riadtan rongyokra szakitott, császári palástom.
Hadd emelem föl, hadd emelem hát tiszta, hitetlen, kétkedve-cikázó, emberi pára- lelkem tefeléd most, ki jöttem a pannon halmok alól s élek a barna Dunának, a szőke Tiszának partjai közt. Jaj, hadd emelem föl mégegyszer a szívem testvéri szivedhez, Marcus Aurelius.
(Róma)
|