Vasárnap (augusztus 21.), m1

Amadeus
amerikai filmdráma, 160 perc, 1984

rendező: Milos Forman
író: Peter Shaffer
forgatókönyvíró: Peter Shaffer
zeneszerző: John Strauss
operatőr: Miroslav Ondrícek
díszlettervező: Karel Cerny
jelmeztervező: Theodor Pištěk
producer: Saul Zaentz
executive producer: Michael Hausman, Bertil Ohlsson
látványtervező: Patrizia von Brandenstein
vágó: Michael Chandler, Nena Danevic

szereplő(k):
F. Murray Abraham (Salieri)
Tom Hulce (Mozart)
Elizabeth Berridge (Constanze)
Simon Callow (Schikaneder)
Christine Ebersole (Katerina)
Jeffrey Jones (II. József)

Ez a film megrendelhető DVD formátumban.
Feliratozva a Teletext 334. oldalán.

"Mozart és Salieri: a tehetség és a középszerűség ellentéte, örök harca sokakat megihletett már. Milos Forman szakított e művészi hagyományokkal. Filmje nem a középszerűség szívósságát és a zseni törékenységét ábrázolja. Az Amadeusban két súlyos egyéniség mérkőzik, ütközik meg. Forman Salierije cseppet sem kisszerű, csupán a tehetség félreismerhetetlen nagyvonalúsága hiányzik belőle. Az a fajta művészi és emberi természetesség, ami Mozartot igazán naggyá tette... Mozart halálos ágyánál Salierinek lassacskán megvilágosodik: hiába a düh és a görcsös akarás, a tehetség egészen más anyagból van. Mozarttal olyan ember távozott, aki valóban a teremtő kegyeltje volt."

Milos Forman
Született: 1932. február 18.

FILM:  

(25 z šesdesátých) (cseh-szlovák dokumentumf., 2010) (TV-film) színész  
(Life and Film (The Labyrinthine Biographies of Vojtech Jasny)) (szín., sp. dokumentumf., 2009) színész  
(Miloš Forman: Co tě nezabije...) (szín., cseh dokumentumf., 2009) (TV-film) színész  
(Dobře placená procházka) (cseh musical, 2009) (TV-film) rendező  
(Générations 68) (szín., francia dokumentumf., 2008) színész  
Goya kísértetei (szín., mb., sp. filmdráma, 2006) rendező, forgatókönyvíró Vetítik: TV2: Hétfő (Augusztus 29.) 0:35
Goya kísértetei DVD  
(Tell Them Who You Are) (szín., am. dokumentumf., 2004) színész  
Charlie: Charles Chaplin élete és művészete (szín.-ff., mb., am. dokumentumf., 2003) szereplő Charlie: Charles Chaplin élete és művészete DVD  
Ég velünk (szín., mb., am. rom. vígj., 2000) színész Ég velünk DVD  
Ember a Holdon (szín., mb., angol-német-japán-am. vígj., 1999) rendező 
Filmrendező portrék: Milos Forman (am. portréf., 1999) (TV-film) szereplő  
Larry Flynt, a provokátor (szín., fel., am. filmdráma, 1996) rendező 
- Golden Globe díj (1997) - Legjobb rendező
- Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (1997) - Arany Medve
- Oscar-díj (1997) - Legjobb rendező jelölés Larry Flynt, a provokátor DVD  
(Proč Havel?) (csehszl. dokumentumf., 1990) (TV-film) szereplő  
Valmont (szín., hb., am.-francia rom. dráma, 1989) rendező, forgatókönyvíró Vetítik:  
Valmont DVD  
Féltékenység (szín., mb., am. vígj., 1986) színész Féltékenység DVD  
Amadeus (szín., mb., am. filmdráma, 1984) rendező 
Amadeus DVD  
Ragtime (szín., hb., am. filmdráma, 1981) rendező  
Hair (szín., hb., am. musical, 1979) rendező 
Hair DVD és Blu-ray  
Száll a kakukk fészkére (szín., mb., am. filmdráma, 1975) rendező 
Így látták ők (szín., am.-német film, 1972) rendező  
Elszakadás (szín., mb., am. vígj., 1971) rendező, forgatókönyvíró  
(I Miss Sonia Henie) (ff., jug. rövidf., 1971) rendező  
Tűz van, babám! (szín., mb., csehszl.-olasz vígj., 1967) rendező, forgatókönyvíró  
Egy szöszi szerelme (ff., mb., csehszl. vígj., 1965) rendező, író, forgatókönyvíró Egy szöszi szerelme DVD  
(Kdyby ty muziky nebyly) (ff., csehszl. dokumentumf., 1964) rendező, forgatókönyvíró  
Fekete Péter (ff., mb., csehszl. filmszat., 1963) rendező, forgatókönyvíró Fekete Péter DVD  
Verseny / Meghallgatás (ff., mb., csehszl. zenés f., 1963) rendező, forgatókönyvíró  
(Štěňata) (ff., csehszl. film, 1957) (TV-film) forgatókönyvíró  
(Nechte to na mně) (ff., csehszl. vígj., 1955) forgatókönyvíró  

***********************************************************************

Almási Miklós: A forradalom zenéje
(Jean Starobinski: 1789. Az értelem jelképei.
Fordította Lőrinszky Ildikó. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 288 oldal, 2400 forint. )

A könyv témája egyetlen évszám mint hívószó: 1789. Mi történt a szellem különböző szféráiban közvetlenül a híres dátum előtt/után? Azaz miben sejthetjük a robbanás előkészületeit (utóhatását) színházban, zenében, divatban, festészetben vagy akár a köznapi élet alakulásában? Történetkritika és szellemtörténeti körkép. A dolgozat úgy született, hogy hárman elhatározták, hogy az elmúlt háromszáz évből kiemelnek egy-egy évet, és körbejárják, mi minden rejlik a dátum mögött. Yves Bonnefoy 1683-at választotta – elemzése a barokkról szól, a dátum a Szent Péter-templombéli baldachin keletkezési évét jelöli. Gaetan Picon 1863-at emelte ki, a “visszautasítottak szalonját”, még pontosabban az impresszionizmus győzelmi menetét vizsgálja. Starobinski a Bastille lerombolásának évét: mi készítette elő, és milyen szellemi következményekkel járt a forradalom? A kollektív kísérlet mögött az a hipotézis rejlik, hogy egy-egy évszám valahogy fokuszálja egy korszak szellemi erőfeszítéseit. Benne, akár egy nagyító által mutatott képben, fellelhető a Nagy Esemény előzményeinek és következményeinek hálója. Felejtős tézis, óhatatlanul erőltetett példahalmazzal.

Starobinskit, a kultúrtörténészt a forradalom érdekli. Nem elégíti ki az a szenvedélyes kritika, ami Francois Furet elemzése óta kötelező gyakorlat lett ebben a témában. Furet ugyanis a kommunizmus történelmi forrásait a jakobinus terror módszereiben látta, és fordítva, számára a Gulág volt a kulcs a Terreur megértéséhez. A posztmodernben pedig az egész véres periódus büntibe kerül – a felvilágosodással együtt felejtősnek ítéltetik. Starobinskinak nem tetszik ez a strikt ítélet, bár ő is kritikusan vizsgálja ezt a sorsfordulót, viszont meghagyja annak világtörténetet formáló szerepét. Vizsgálata – kritikája – szellemtörténeti: hogyan épül ki a forradalom előtt és alatt egy sajátos mitológia, illetve világmegváltó eszkatológia a régi rend pusztítása és az emberiség új korszakának víziója körül? Sokak által koptatott téma, Starobinski azzal újít, hogy a sok szál közül – indításként – egyet emel ki: a “szimbolikus politizálás” keletkezését.

Számára az tűnt fel, hogy ezekben az években hirtelen végtelenül fontos szerepet kap a jelképek használata. Így David festményein (Horatiusok esküje, Brutus-képek – az antik póz variációi), a szabadkőművesek rítusaiban az ész liturgiája, a politikai arénában a nyilvános eskü teátrális jelenetei, a színpadon a “szabadító opera”; építészetben a “beszédes építmények” feltűnése – nyilvános oltárok, síremlékek. Jelképinfláció. Miért önti el ezt a korszakot a szimbólumok, allegóriák tömege? A válasz nem is olyan egyszerű, hiszen eddig úgy (is) magyarázódott a Forradalom, mint a felvilágosodás filozófiájának betetőzése, tehát a gondolat, azaz a kép nélküli eszme győzelme. A forradalom köznapjait és művészeti pragmatikáját viszont a képek, a könnyen lefordítható szimbólumok uralják. Hogyan oldható fel ez az ellentmondás?

Szerinte a szimbólumteremtés a forradalmi utca gyakorlati parancsa volt. A felvilágosodás elvei, az 1789 előtti évek temérdek tézise túlságosan elvontnak bizonyultak – vagyis a tömegek számára ehetetlenek maradtak. Ugyanakkor nőtt az elkeseredés, amiből az utcán már készült az erőszak, de a tömeget csak homályos indulatok vezették, anarchia fenyegetett. Ezért valaminő vezérlő csillag kellett: az eszményt össze kellett kapcsolni a tömeggyakorlattal. E két tendencia kompromisszumából született a forradalom képi retorikája, a szimbólumok, allegóriák, jelképes aktusok arzenálja. A szimbolikus politizálás az elveket fordította le a tömegek nyelvére. Mondja Starobinski.

Van benne valami: a szimbolikus politizálásnak van mozdító ereje, beleég a tömegek lelkébe. Ugyanakkor mindig rejt valami kétértelműséget – netán hazugságot -, valamit, amivel be kell etetni a jónépet (aki nem olvassa a számokat, elemzéseket). Starobinski elemzése a jelképek eme hullámvasútját mutatja be. Szinte minden forradalmi jelképnek van emelkedő és hanyatló ága, fénykora és önkritikája. Induláskor pl. az éj, a sötétség birodalma jelzi az utat – ezt fogja elsöpörni a lázadás -, és helyét a fény birodalma foglalja el. A sötétség és a fény küzdelme (a Nap, azaz a “szoláris mítosz”) az indulás mindennapi jelképe. Igen ám, de hamar kiderül, hogy a “fény birodalma” is csak ígéret, nem marad ártatlanság mennyországának. Már Goya képén megjelenik ismét az éjszaka, a rémület, a sötétség hatalmainak uralma. Majd a sortűz villanása (Kivégzés, 1808-ból).

De a szimbólumok mint politikai-kulturális közétkeztetési forma csak a könyv indító tézise – a dolgozat inkább az 1789-et előkészítő, követő irodalmi, zenei, építészeti és egyéb szellemi alakzatok elemzése. Kiderül, hogy a forradalom indító szimbólumait az ancien régime legjobbjai dobták be a köztudatba, vagyis mintegy a romlás humuszából támadt az új világ köznyelve. A ci-devant-ok csak a forradalom első generációját alkották (Mirabeau), de a gyutacsot a lázadáshoz a régi rend dőzsölését megörökítő típusok kínálják. Valmont vicomte (Laclos: Veszedelmes viszonyok) cinizmusa indítja be a lelkiismeret lázadását. A festők (Guardi, Tiepolo) titkon szintén kirakják kérdőjeleiket a pompa mellé – mellékalakjaikban kifigurázzák megrendelőiket, abszurd boszorkányszombatként ábrázolják az udvari ünnepeket. A forradalmi szellem belekeveredett már az ancien régime köznapjaiba is. Ugyanakkor 1789-nek és a rákövetkező éveknek nincs saját termésű művészete. A forradalom nem teremtett új művészetet – előkészítői és kritikus követői voltak -, a mozgalom maga művészileg néma maradt. Starobinski a szellemtörténet szálain haladva kideríti, hogy a mozgalom igen hamar a klasszicizmusba torkollik, ami más, mint a forradalom egykori ígérete és jelképrendszere. Hát ez nem nagy cucc, iskolás áttekintés: a mai órán ismétlünk…

Jobban sikerült a művészet és forradalom egymásra vetítése a zenei példázatokban. Pontosabban a mozarti operák újabb olvasatai. A forradalom zenéje. (Ha már jelkép, akkor nem Rouget de Lisle Marseillaise-e…?) Amúgy meg némi bátorság kellett ahhoz, hogy a forradalom erőterébe sorolja e műveket, de nála ez az értelmezés szellemes piruetteken táncolva mesélődik. Vagyis megbocsátható. Itt van pl. a Varázsfuvola átvilágítása. Starobinski elszakad a szabadkőműves értelmezési hagyománytól, és az operacselekmény problematikus pontjaira kíváncsi. Addig, ugye, világos a sztori – meg a zene -, hogy Tamino keresi Paminát, szerelmét, de mikor végre megtalálja, nem kaphatja meg, amíg néhány próbatételen át nem küzdi magát. Sokféle szövegmélye lehet ennek a próbasorozatnak. (Felnőtté válás gyötrelme, a vágytól a spiritualizált szerelemig, az önlegyőzés kiharcolásáig stb.)

Starobinski érinti ugyan ezeket is, de végül felteszi a sztori szempontjából legizgalmasabb, feminista kérdést: miért van az, hogy Pamina a cselekmény során mindvégig értelmetlenül szenved? Miért kell a lánynak vakon küszködnie, miközben a fiút Sarastróék minden eszközzel segítik? Tamino ugyanis kezdettől fogva tudja, hogy bár a szenvedés nagy, a próbák végén (ha helyt áll) elnyeri szerelmét. Vagyis Tamino tudatosan vállalt szenvedéssoron megy keresztül, hátszél van, jutalom kitűzve, szenvedésének van értelme. A vágyat kell legyőznie, hogy magasabb szinten – szublimált alakban, mondja Starobinski, Freudot idézve – kaphassa meg a lányt. A felemelkedés a lényeg: felemelkedés az emberlét magasabb fokára. Mindegy: a fiú kap feladatot, segítséget, célt, a lány, Pamina viszont csak szenvedő áldozat. Fogalma sincs, mért gyötri a sors: elveszti apját – nem tudja, miért -, elveszti szerelmét, aki nem akar hozzá még szólni sem, sehol semmi biztatás. Nem csoda, hogy az öngyilkosságtól – az utolsó pillanatban – csak a három gyerek menti meg. Nincs válasz.

Tamino megkapja jutalmát: a szerelmesek egymáséi lesznek, a sötétség hatalmai letűnnek. De ez csak a felszín. Valójában nem Tamino, hanem a fuvola győz, Tamino (öntudatlanul) e hangszer szolgája; a darab a zene hatalmáról, még pontosabban a harmónia kivívásáról szól – mondja Starobinski. A harmónia pedig nemcsak a magánszférát fogja átlengeni, hanem társadalomformáló erő, a megváltás maga, hogy ne mondjam: az Utópia szigete, ígérvényben. Ennyiben kapcsolódik a forradalom előkészületeihez: ígéret és az ember (emberiség) felemelése.

Mozart már a jelképesdi bolhapiacán való kutakodás elején felbukkan, a Cosě fan’ tuttéval. Hogy a szerelmeseket könnyen el lehet csábítani: micsoda frivol história. Nem véletlenül – mondja Starobinski, merthogy szerzője, da Ponte velencei volt, abból a városból volt való, ahol utoljára lobbant még fel a rokokó szerelmi játék irodalmi, zenei témaként. “Fiordiligi és Dorabella gyermekien ártatlan, hűtlen szívében a szerelem az a múló pillanathoz kötődő izgalom, az a jövő és múlt nélküli szédület, mely a rokokó korszakának állandó élménye. Az előnyben részesített szerető mindig az, aki szerencséjére éppen ott van. Kegyetlen igazság ez, mely Mozart zseniális előérzetének köszönhetően a melankólia fátylát borítja erre a könnyed darabra.” De Starobinski tovább játszik: a darabban szereplő egyik kellék Mesmer mágnesvasa, és Mesmer rendelte a Bastien és Bastienne c. operát – egyébként pedig a mesmeri magnetizmus a kor mániája, s miért pont Mozart ne kapná ki ezt a kuriózumot?


Jean Starobinski: 1789. Az értelem jelképei. Fordította Lőrinszky Ildikó. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 288 oldal, 2400 forint

MOZGÓ VILÁG ONLINE