MEGHÍVÓ

A Magyar Írószövetség Bibó István születésének a 100. évfordulóján,
2011. augusztus 6-án 16 órakor megkoszorúzza Bibó szobrát.
(A parlamenttől északra, a felső Dunaparton)
Beszédet mond Miklóssy Endre
Csoóri Sándor versét Erdélyi György mondja el.

*

BIBÓ ISTVÁN

VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK

TARTALOM

Első kötet
1935–1944
Második kötet
1945–1949
Harmadik kötet
1971–1979
Negyedik kötet
1935–1979

http://mek.oszk.hu/02000/02043/index.phtml

ELTORZULT MAGYAR ALKAT, ZSÁKUTCÁS MAGYAR TÖRTÉNELEM

FEJEZETEK

AZ ALKATI MEGHASONLÁS KÉRDÉSE
A MAGYAR FEJLŐDÉS ÚTJA A SZABADSÁGHARCIG
A SZABADSÁGHARCTÓL A KIEGYEZÉSIG
A KIEGYEZÉS ZSÁKUTCÁJA
A KIEGYEZÉSTŐL A MONARCHIA ÖSSZEOMLÁSÁIG
A MAGYAR ELLENFORRADALMI KORMÁNYZÁS ZSÁKUTCÁJA
MAGYAR KÖZÉLET SZÁZESZTENDŐS FORDÍTOTT KIVÁLASZTÁSA: HAMIS REALISTÁK ÉS TÚLFESZÜLT LÉNYEGLÁTÓK
MAI PROBLÉMÁK
EGYÉNI ALKAT ÉS KÖZÖSSÉGI ALKAT
ALKAT ÉS FEJLŐDÉS, ALKAT ÉS REAGÁLÓKÉPESSÉG
ALKAT ÉS POLITIKA
http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/350.html

*

Balog Iván:
Ki volt Bibó?

Elhangzott Szegeden, az Évfordulós arcképcsarnok kiállítás megnyitóján,
2009. szeptember 04-én.

Ki volt Bibó? A köztudatban mindenekelőtt forradalmár, a Nagy Imre-kormány tagja, aki 1956. november 4-ének hajnalán, amikor a bevonuló szovjet csapatok elfoglalták a Parlamentet, egyedül maradt az épületben, hogy a megszállókkal tárgyaljon, és tervezetet fogalmazzon meg a magyar kérdés tárgyalásos rendezéséről, miközben minisztertársai már elmenekültek. Tudjuk, hogy emiatt később életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és szabadulása után sem egyezett ki a Kádár-rendszerrel, hanem élete hátralevő részét belső emigrációban, elfeledve töltötte. Az is ismert, hogy halála után, a kádárizmus utolsó évtizedében, az úgynevezett „puha diktatúra” idején, a második nyilvánosságban újra felfedezték, és az ellenzék különböző frakciói számára ő vált a közös példaképpé, előbb Bibó temetésén, majd a Bibó-emlékkönyvben. A rendszerváltás idején egy ideig valóságos Bibó-reneszánsz következett, azóta azonban Bibót - a kötelező, hivatalos tiszteletköröktől eltekintve – újra egyre nagyobb csend övezi.

Hogy ezt a különös figurát megértsük, érdemes röviden feleleveníteni élete és pályája más, fontosabb epizódjait is. Annál is inkább, mert városunknak nagyon is sok köze van hozzá: édesapja volt a szegedi egyetemi könyvtár első igazgatója, ő maga Szegeden, a piaristáknál járt gimnáziumba, majd itt végzett jogot, a Horváth Barna által alapított ún. „szegedi iskola” tagjaként lett külföldön is elismert nemzetközi jogász, közigazgatási szakértő és jogfilozófus, és 1946 és 1950 között a szegedi jogi karon a politika professzora volt. (Jegyezzük meg: városunk és egyetemünk Bibó recepciójában is fontos szerepet töltött be: a Bibó István Emlékbizottság 1989-ben nagyszabású konferenciával adózott Bibó emlékének.)

Bibó azonban elsősorban nem tudósként, hanem politikusként és közíróként ismert. Már 1937-ben részt vett a Márciusi Front programjának megszövegezésében, majd 1945 után a Nemzeti Parasztpárt tagjaként egy évig belügyminisztériumi osztályvezető volt. A koalíciós időszak pályafutásának egyik csúcspontja, elsősorban azonban nem is az általa betöltött tisztségek, hanem tanulmányai miatt, amelyekben a formálódó magyar demokrácia legfőbb problémáira próbált megoldásokat javasolni. Ezeket az esszéket kettős cél vezérelte: egyszerre próbálták teljes mértékben felszámolni a Horthy-rendszer és a kapitalizmus örökségét, és megakadályozni az egypártrendszerű kommunista diktatúra bevezetését. Bibót eközben egy többpártrendszerű, tehát demokratikus szocialista társadalmi rend felépítésén munkálkodott. Tanulmányaiban más, olyan kérdéseket is feszegetett, amelyek ma is foglalkoztatják a történelem és a közélet iránt érdeklődőket: a második világháborús vereség és a magyar Holokauszt okai, hazánk helye Európában és viszonyunk a nagyhatalmakkal, valamint szomszédainkkal. Mindezekben a tárgykörökben Bibó mindenekelőtt az értelmes párbeszéd megteremtésének lehetőségét kereste, és megpróbált felülkerekedni azokon a félelmeken, amelyek a hideg polgárháború légkörét teremtették meg az országban. Pártatlanul közelített a magyar közélettet megosztó, állandóan újratermelődő konfliktusokhoz, mint amilyen a népi-urbánus ellentét, és nem szembeállítani, hanem összekapcsolni igyekezett az olyan értékeket, mint haza és haladás, nemzet és demokrácia. Ekkor is abban a szerepben lépett fel, amelyet jogászként, a nemzetközi kapcsolatok szakértőjeként sajátított el. Bibó békéltetőként, közvetítőként, valóságos politikai pszichoterapeutaként igyekezett eljárni, aki úgy próbálja megoldani a kibékíthetetlennek létszó ellentéteket, hogy közben rámutat: a szemben álló feleknek vannak közös értékeik, tehát van „harmadik út”, csak maguk sem veszik észre.

Bibó törekvései azonban kudarcot vallottak. Hiába próbálta a kommunistákat meggyőzni a diktatúra bevezetésének értelmetlenségéről, nem hallgattak rá, és az országnak a terror és a nyomor jutott osztályrészül, Bibó pedig nem taníthatott, nem publikálhatott többé, és egészen 1956-ig csak könyvtárosként dolgozhatott.

Bibó életének második és igazi csúcspontja az 1956-os forradalomban jött el, ahol miniszter lett. A Nagy Imre-féle demokratikus szocializmus volt az a közös platform, amelyben a Márciusi Front programjának örökösét láthatta. Ekkor, a munkástanácsokban láthatta a gyakorlatban megvalósulni a harmincas években született írásának, A szabadságszerető ember tízparancsolatának szellemiségét: a szabadságot nemcsak a zsarnokság, az alá-fölérendeltség, a patrónus-kliens viszonyok akadályozzák, hanem a kizsákmányolás is.

Bibó azonban akkor vált a magyar politikai élet egyik legfőbb tekintélyévé, vezetőjévé, a munkástanácsok számára irányadó ideológussá, amikor a forradalom már reménytelen utóvédharcait vívta, vagyis a szovjet intervenció után. Hiába próbált - indiai közvetítéssel is - szovjet-amerikai megegyezést kieszközölni a forradalom vívmányainak megmentése érdekében, próbálkozása az egyik fő vádpont lett az ellene indított perben. Úgy tűnik tehát, hogy Bibónak életében az örök vesztes szerepe jutott.

Műveivel halála után kezdett igazán sikereket aratni, először az ellenzék különböző csoportjainak körében, majd mindenekelőtt 1989-ben, amikor hirtelen elképesztő Bibó-konjunktúra váltotta fel a korábbi üldözést, meg nem értést és agyonhallgatást. Sorra jelentek meg korábban kiadatlan ötvenhatos művei éppúgy, mint a róla szóló méltatások. Úgy tűnt, hogy Bibó lesz, Bibó lett a rendszerváltás vezérlő csillaga.

A dagályt aztán rövidesen apály, majd kiábrándulás követte. A Harmadik Köztársaság ünnepségein mindig hangzanak el Bibó-idézetek, de egyre üresebben csengenek, miközben a pártok egymást vádolják a bibói örökség és egyben a rendszerváltás értékeinek elárulásáért. Mi a baj? Miért van ismét Bibó-felejtés?

Igazából nincs újabb Bibó-felejtés, de csak azt tudjuk feldolgozva megőrizni emlékezetünkben, amit megértettünk – és egyvalamit nem gondoltunk át. Azt, hogy Bibó és 1956 örökségének felelevenítése nem a rendszerváltást alapozták meg, hanem a kádárizmus felszámolását. Azét a kádárizmusét, amely a forradalmat hazug módon ellenforradalomnak minősítette, és álnokul azzal vádolta, hogy restaurálni akarja a kapitalizmust. Az igazság viszont az, hogy Bibó 1956 után nem is engedte volna a választáson indulni azokat a pártokat, amelyek vissza akarták volna állítani a nagy magántulajdont. Ezért lehetett az ő nevét a zászlóra tűzve megdönteni a kádárizmus alapdogmáját, az „ötvenhatban restaurációs jellegű ellenforradalom volt” tételt. De ugyanezért lehetett Bibóra hivatkozva 1989-ben megkísérelni elodázni az államszocializmus teljes felszámolását is! És ugyanezért nem lehet(ett) rá építeni a nyolcvankilences rendszerváltást, amely visszaállította a nagytőke uralmát. Lehet igent mondani a rendszerváltásra, és lehet Bibó hívének lenni, de a kettőt teljesen összeegyeztetni nem, mert a demokratikus szocialista Bibó alapján állva ma nem lehetne hazánkban polgári demokrácia. Ha a bibói hagyatékot magunkévá akarjuk tenni, akkor ezekben a kérdésekben is tisztán kell látnunk, mert máskülönben csak a nosztalgiázás marad.