Payday Loans

Keresés

Jack London bámulatos élete PDF Nyomtatás E-mail
2011. július 28. csütörtök, 15:10

harsanyi_zsolt

Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám
Harsányi Zsolt: Jack London bámulatos élete

hajo_1

A fantáziám azzal játszik, hogy a magyar glóbuszra helyezi át a sorsát egy különös és viharos amerikai embernek, Jack London nevű írónak. Aki ott, az angliai nemes birtokos család késő ivadékaként egy távoli határempóriumban bukkant fel, hogy a nagy ófővárossal egyező nevét az amerikai nyomorból felküzdje, azt nálunk Buday Jánosnak hívták volna és a kolozsvári külváros nyomorából igyekezett volna az élet felszínére.

Jack Londonnak sikerült: világhírű és dúsgazdag ember gyanánt halt meg. Buday János azonban egész biztosan elzüllik. Tehetsége elkallódik döglődő fiatalkorában és nem tudja meg soha senki, hogy ez a tehetség valaha élt egy friss és álmodó lélekben. Jack London, mikor mint fiatal írót csúnyán kiuzsorázták, "A vadon szava" minden kiadási jogáért kénytelen volt beérni kétezerhétszáz dollárral, vagyis majdnem kettőszáz millió magyar koronával. Ájulj el, te vidéki talentum, és ha felocsúdtál, még imádkozni se merészelj azért az őrült csodáért, hogy kétszáz millióval kiuzsorázzanak. Magyarnak születtél, Buday János és abból akarsz élni, hogy jól tudsz elmondani dolgokat magyarul Magyarországnak, London János abból igyekezett élni, hogy jól tudott mesélni angolul az egész földkerekség angol olvasóinak, akikből csak az egyetlen Londonban annyi van, mint kerek Magyarországon.

A magyarokról nem sokat tudott ez az Jack London. Valami keveset mégis: a kaliforniai birtokán valaha jóval előtte élt egy rejtélyes magyar, aki ott szőlőt telepített és akinek nyomaira London ráakadt. "Scorn of Women" című alaszkai tárgyú művének egyik női főszereplője egy Lisznyai nevű magyar nő. A név helyesírása pontos. Azonkívül azt is tervezte, hogy híres hajóján, a Snarkon a Fekete-tengerről feljön a Dunán Budapestig, majd Bécsig. De ez csak terv maradt.

Özvegye megírta az életrajzát két vaskos és már a témánál fogva is lebilincselően érdekes kötetben. Az özvegy, Charmian Kittredge maga is jeles író és igen eszes nő. Szenvedélyes freudista, még a férje életének utolsó évében lett azzá a férjével együtt. De csak szenvedélyes és nem gyakorlott freudista. Korunknak tipikus jelensége ez a papír-freudizmus, amely a klasszikus lélektani ábrák példáin igen szép intelligenciával, előítéletmentesen igazodik el, de az élő élet rejtelme előtt megáll. Az özvegy ebben az életrajzban nyilván olyannak írja le az urát, amilyennek megszerette: nyílt, okos, egészséges, izmos, pompás, szép fiúnak, jónak, erősnek, szilárdnak, akinek hősi gyermekpillantása előtt az egész anyagi világ örökösen derűs harmóniában él, akinek számára csak nehézség van, de ellentmondás nincs. "Jackben nem volt semmi paradox" - mondja Jack Londonné. Pedig az ő Jackjében minden paradox volt. Mint ahogy, ha már ennél a szónál tartunk, minden ember a világon csupa paradoxon. A tiszta víz már csak elég átlátszó, mégis a két legellentétesebb elemnek, a tűzölőnek és a tűzetetőnek a vegyülete. És a feleség könyve nem tud nekünk megfelelni azokra a kérdésekre, hogy a férje hogyan lehet egyszerre a legtüzesebb szociáldemokrata agitátor és ugyanakkor a zsarnoki szigorral munkáltató földbirtokos, hogyan lehet egyszerre az emberi jóság tudatos irodalmi hirdetője és ugyanakkor szenvedélyes követelője az Egyesült Államok világháborús hadbavonulásának, hogyan lehet egyszerre kollektivista álmodozó és ugyanakkor Kipling brit imperializmusának fajvédő rajongója, hogyan lehet egyszerre az amerikai szabadságharcok szerelmese és ugyanakkor Írország megvető ellensége. Mi majd próbálunk megfelelni a kérdésekre, ha már feladtuk őket.

Jack Londont, ha John nevű ükapja át nem költözik Amerikába, Sir Jack Londonnak hívták volna. Előkelő angol nemesi családból származott, abból a vidéki birtokos fajtából, amelyhez a mi dzsentrink is nagyon sokban hasonlít és amelyben a nyugodalmasan pipázgató, tekintetes urak között éppen úgy a legfurcsább csodabogarak akadnak, mint nálunk. A hajdani Sir John London, mint jenki-imádó, megharagudt a saját hazájára és kiment az újvilágba a függetlenségi háborúban Anglia ellen küzdeni. Otthon persze lefolytatták ellene a hazaárulási eljárást és az ősi London-birtokot kurtán-furcsán elkobozta a fiskus. A mi Jackünk gyerekkorában még nagyban mozgolódtak az angliai rokonok, hogy az udvarházat visszapereljék a kincstártól.

A későbbi író apja, akit szintén Jánosnak hívtak, mint a család legtöbb tagját, jómódú vidéki fiatalember volt, aki a család címét már nem használta. Valami vasútépítésnél ismerkedett meg a vállalkozó lányával és elvette feleségül. A jókora hozományon birtokos lett. De az asszony özvegyen hagyta egy csomó gyerekkel. John London roppantul búslakodott az asszony után, fájdalmában spiritizmusra adta a fejét, hátha így érintkezni tud az elholt kedvessel. A szeánszokon megismerkedett egy Flora Weldmann nevű lánnyal, Ohio egyik alapítójának jómódú unokájával és addig idézte elholt felesége szellemét, amíg ezt a lányt elvette. Csak polgári esküvővel, mert felekezeten kívüliek voltak mind a ketten.

Gyereküket, Jacket sem kereszteltették meg, aki 1876. január 12-én született San Franciscoban, de szülővárosának a közeli Oakland nevű kisvárost tekintette mindig, mert első emlékei ott ébredtek.

Nézzük meg ennek a két szülőnek visszamaradt portréját. A férfi ábrándos, lovagias és élhetetlen, nyugalomszerető, a békességért minden odaadó, szelíd, naiv és beteges. Az asszony hirtelen indulatú, babonás, alacsony intelligenciájú, házsártos, mindenért mást okoló, hatalmaskodó természet, aki valami súlyos terheltséget hord magában: eleinte csak egy-egy hisztérikus dührohama van, de később kiüt rajta a búskomorság. Ez a két ember örömtelen, börtönszerű házaséletet élt. Flora azért volt spiritiszta, mert a szellemektől akarta megtudni az akkoriban ott is nagyon divatos lutri nyerőszámait, a férje pedig túlságosan puha volt ahhoz, hogy az ilyesmitől visszatartsa, azonkívül elég gyerekes természetű ahhoz, hogy a szellemfaggatásban és a lutri-izgalomban magának is öröme teljék. A pénzüket persze folyton vesztették és a családfő mindenféle mesterséghez kapkodott, hogy a felszínen maradjanak: volt farmer, varrógépügynök, gyermekpanzió-tulajdonos, konyhakertész, burgonynagykereskedő. A lutri közben ette a pénzt és mire a kis Jack, elvégezvén az elemit, tíz éves lett, Londonék vagyonából nem maradt egy árva cent sem.

A tíz éves kis emberre rázuhant a legsiralmasabb nyomorúság. Kenyér után kellett néznie, az apja, aki egy vasúti balesetből törött bordákkal került kórházba, nem tudta eltartani. A gyerek elment lapkihordó rikkancsnak. Mivel a nyomdától messze laktak és villamosra nem futotta, hajnali négykor felkelt, begyalogolt a reggeli lapokért, kihordta őket, nyolcra elment iskolába, délben egy jégkihordó kocsi munkásainak segített rakodni, délután megint iskolába ment, utána kihordta az esti lapokat és már igyekezett is az ágyba, mert másnap reggel négykor kellett kelnie. Vasárnap nem volt iskola, tehát egész nap kuglit állított és limonádét árult az oaklandi városligetben. Közben pedig folyton olvasott, akkora mohósággal, amelyet már betegesnek lehetett nézni. Öt éves korában már írt és olvasott, noha sosem emlékezett arra, hogy valaki tanította volna. És még egészen apró korában került a kezébe Quida regénye egy kis olasz parasztfiúról, aki világhírű művész lesz. A regényben fontos szerepe volt a fiú nővérének is és Jack, aki Eliza nevű féltestvérét mindig nagyon szerette, a regényben megrendülve a saját sorsát vélte olvasni. A világhír álma már ekkor kigyulladt benne. De egyelőre keményen dolgozó kisgyerek volt csupán, aki az iskola meg a munka tízperces szüneteiben, vagy az álmából ellopott időben foglalkozhatott a nagyok könyveivel. A munkáját úgy végezte, mint egy álomlátó, a könyvek világában élt és a betű csodálatos tartományai nyíltak meg előtte.

Így végzett el négy középiskolát. Az amerikai közoktatási rendszer a negyedik középiskolai osztály után erősebb cezúrát tesz, mint a mienk, itt dől el az amerikai fiú számára, hogy tudományos pályára megy-e, vagy kiteszik az életbe, boldoguljon szabad pályán ezzel a végzettséggel, amely ott teljesen elegendő. A rongyos nadrágú, mezítlábas, gyakran éhes rikkancs, akiben a betű hatalmas lidérce villogott, kézzel-lábbal tovább akart tanulni. Az apja éppen rendőr lett, az álom nem látszott elérhetetlennek. De a szülei becsapták. Kínos és megrendítő ilyet még olvasni is. Megígérték neki, hogy ha a nyári vakáció két hónapja alatt beáll dolgozni valami gyárba és segít a családnak, akkor ősszel tovább taníttatják. Jack beállott egy konzervgyárba. A pokolba is beállt volna. A vége az lett, hogy a szülei ott hagyták a gyárban. Lutrira kellett a gyerek pénze.

A fiú egy esztendeig dolgozott a konzervgyárban és hogy mi volt számára ez az esztendő, az "The Apostate" című elbeszélésében olvasható. Ismert dolog, hogy minden ipari állam között Amerika indusztriális élete szolgál a legrikítóbb statisztikai adatokkal a gyermekmunkásokkal való visszaélésről. Jack óránként 10 centet kapott, de mivel bő alkalom nyílt különórákra, képtelen erőfeszítéseket tett. Megtörtént, hogy egyhuzamban harminchat óráig ült a bádogdobozokat zabáló gép mellett. De nem hördült fel, összeszorított szájjal hordta haza a pénzt. Csak egyszer akarta megölni magát. Azokat a centeket, amiket az anyjától visszakapott cigarettára, félre rakta, hogy egy kis szandolint vegyen magának. A San Franciscoi-i öböl a maga furcsa és veszedelmes szélviszonyaival és vízáramlataival paradicsoma a vitorlás sportnak. Hónapokon át rakta félre a centeket a gyönyörű csónak álmával a lelkében, ahol majd a vasárnapokat olvasással fogja tölteni. Az anyja rájött erre a pénzre és elvette tőle.

Charmian Kittredge roppant óvatosan bánik elhalt férje anyjával az életrajzban. Érzi helyzete kényes voltát az anyóssal szemben. De ha ízléses marad is, sorai között a jó szem sokat olvashat. És amely adatokkal ő adós marad, azok annál bővebben megtalálhatók Jack London hátramaradt levelezésében. Sivár gyermekkorának csak egy lemondó, lágy apa gyávasága és egy beszámíthatatlan, kicsinyes, rideg anya vak önzése maradt emlékül a későbbi esztendőkre. Életének egyik legelső emléke az volt, hogy négy éves korában bokrétát szorongatva odalép az anyja elé valami köszöntőt mondani, de az anyja valami házi baj miatt éppen izgatott lévén, vak dühében teljes erőből elrúgja maga elől a megdöbbent gyereket. Egy későbbi emlék: Jack valami rosszat csinált és az anya indulatosan ragaszkodott ahhoz, hogy az apa verje meg a gyereket. John még sohasem ütötte meg a fiát, de a zsarnoki asszony előtt meghunyászkodott, botot fogott és a fiút csúnyán elverte. Majd a verés után elbújt a fiúval, a nyakába borult, átölelkezve zokogtak mind a ketten és az apa így szólt: "Rá kell hagyni a mamára mindent, hiszen tudod, hogy ő más, mint mink." A gyermeki lélek túlozva stilizáló ítélete ilyenkor erősen színez: a világosat hófehérre, a homályosat feketére. Jack London teljes életében meghatottsággal gondolt vissza az apjára, de az anyja mindig idegen volt neki.

Későbbi életében úgy vésődött bele a lelkébe Spencer egy mondata, mint a fakéregbe forradt betűk: az ember minden cselekedete összetett eredő, amely az összetevők folytán a legkisebb ellenállás vonalán tolódik előre. The line of the least resistance - ez a kifejezés az egyetlen elve Jack London egész irodalmi munkásságában és magánéletében a materialista lélektannak. Hogy ezt a most már majdnem tizenhat éves gyári munkásra igen szépen rá lehet húzni, az bizonyos. Naponta eljárt az oaklandi kikötő partján, ahonnan végigláthatott az egész öblön és a híres Arany Kapu öbölbejáratán, amelyen túl a Csendes-óceán mesebeli tükre terjedt. A tengerészeket megilletődött tisztelettel nézte, a hajókat a kikötőben nevelkedett vitorla-szakértő gyerek sóvár szemével majd felfalta. Egy szép napon félfüllel azt az újságot hallotta a kikötőben, hogy valami Francia Frank nevű osztriga-kalóznak a kis vitorlása, a Razzle-Dazzle, vagyis Zenebona teljes felszereléssel száz dollárért eladó. Jackben majd felrobbant a szív. A bádogdobozok testet-lelket senyvesztő munkája után esténként egy egymással nem beszélgető család rideg köre várta, amely elszedte a pénzét, itt pedig, mint a tündéri sellő, egy vitorlás bukkant fel a habokból, dagadó vásznain az örök szabadság, az önállóság, a viszontagság, a kaland hímzett álmaival. És a fiatal munkás a "least resistance" vonalán tolódott előre, elrohant Prentis anyóhoz, hajdani néger dajkájához, akit nagyon szeretett és máskor is meglátogatott, és akiről tudta, hogy megtakarított pénze van.

Eddig a sorsa hasonlított az amerikai proletárgyerekek akármelyikének sorsához. Most azonban váratlan szökkenéssel a valószerűség fölé lendült, hogy hosszú ideig ott is maradjon, számunka Jókai-szerű fantasztikumban. Jack megkapta a száz dollárt és másnap reggel hajóskapitány volt. Úgy bizony, kapitány, mert a tengerésznyelv még a legrozzantabb bárka tulajdonosát is skippernek nevezi. Akinek hajója van, az kapitány. És ezt az önérzetet a mennyekig dagasztotta még valami. Francia Franknak volt egy babája, akit az öböl matrózainak virágos apacsnyelve a Kalózkirálynő néven ismert. Csak úgy emlegették, hogy a Királynő. Ez a lány, afféle kikötői macska, úgy rajtafelejtette átadáskor a szemét a tizenhat éves, feltűnően csinos kapitányon, hogy a macskák szokása szerint, amelyek tudvalevőleg nem a gazdájukhoz, hanem a gazdájuk hajlékához ragaszkodnak, ott maradt a hajón. Jack egy matrózt is szerződtetett és kifeszített vitorlákkal rohant bele a három embernyi köztársaság, sőt királyság kormányzásának megvalósult tündérálmába.

San Francisco öble elég gazdag osztrigában. Magánvállalkozók külön öbölrészekben gondosan ápolt osztrigatelepeket is tartanak, egyéb helyeken az osztrigahalászat joga közkincs. A kikötő söpredékének jó része abból él, hogy este ilyen kis vitorlásokon ártatlan képpel elindul osztrigát halászni, éjszaka szépen odavádol valamelyik magántelephez, kifosztja, reggel pedig dús pénzért eladja a zsákmányt a kikötő orgazdáinak. Ezek a san francisco-i osztrigakalózok. Ezt csinálta Jack is. Az óránként tíz centtel javadalmazott gyilkos gyári munka után most a szó szoros értelmében részegre kereste magát, mert az csak természetes, hogy hirtelen önállóságában a csőcselék között rákapott az ivásra. Mivel túl fiatal volt, nagyon is igyekezett magát a férfiak közt férfinek mutatni, víg cimborának, aki szeret inni és jó fogáskor szívesen fizet. Nem egy lumpoláskor száz dollárt fizetett ki a csapszékben. A hajókon is folyton vendégeskedtek és dőzsöltek. Egy ilyen hejehuja után ébredt fel mámoros álmából, hogy a hajója éjjel kigyulladt, jó része megégett, ő össze-vissza van verve és a kalózcimborák az egész hajót lekopasztották. Erre társasviszonyba lépett egy kalóztársával, akinek megvolt a maga jó kis vitorlása. Ketten folytatták tovább az orvhalász-üzletet, de fő örömük a vitorlás-bravúrokban tellett. Szenvedélyes és pokolian vakmerő fickó volt a másik. Jack úgy megtanulta ebben az időben a vitorlázást, hogy egész életén át szaktekintélynek számított. A családját - egy rendőr családját - bőven segítette a rablott osztrigák árából.

Egy esztendeig tartott ez a gyöngyélet: rablás, részegség, durva hahoták, véres ökölcsapások és mindenek felett a sósvíz levegőjének isteni felelőtlensége, a teljes szabadság. A túlságos teljesülés után jön a túlságos csömör. A kalózságba beleunt fiú sorsa a normális polgári egyensúlyozottság hiányában megint az ellenkező pólusig fordul: betyárból elment pandúrnak. Ennek az osztrigakincsnek nemcsak orvvadászai voltak, hanem csőszei is. Bizonyos gerilla szervezetű rendőrség őrködött az osztrigatelepek körül, amely tűzzel-vassal üldözte a vízen portyázó tolvajokat. Jack London pénteken még hivatásos osztrigatolvaj volt, szombaton már hivatásos öbölrendőr. Igaz, hogy bizonyos zsiványbecsülettel átköltözött egy másik halászati körzetbe. A feleség könyve ehhez a különös álláscseréhez azt a megjegyzést fűzi, hogy Jack London alapjában véve tisztelte a törvényt és bizonyos megkönnyebbülésére szolgált ugyanazoknak a vitorlás bravúroknak a törvényes oldalára átállani. Szépítés ez csupán, ha megbocsátandó is. Az útleírások, kalózregények, tengeri történetek gyermeki olvasója sem nem tiszteli, sem meg nem veti a törvényt, egyszerűen nem érzi és nem érti. A törvény a nagyoknak való, a gyerek az osztrigarablásban az izgalmas és kalandos bravúrt látja éppen úgy, mint a tolvajok hajszolásában. A véres verekedés is beleütközik a kaliforniai büntetőtörvénykönyvbe, a részeg botrányokozás is, de ezeket éppen úgy űzte tovább. Ami őt baloldalról jobbra vitte, az a vadon tenyésző ifjúság természetes büntetőjogi színvakságában valami egészen más volt: a vadászat láza, a hajsza, az üldözés, az izgató hajrá Wild West mámora, amely, ha meggondoljuk, egyszerre érthetővé teszi előttünk, miért éppen a nemzeti kölyökkorát élő Kalifornia lett a világ mozicentruma és klasszikus földje azoknak a filmeknek, amelyek ipari kultúrájához kettő kell: a vállalkozó szellemű tőke teste és a kalandos szellemű fogyasztó lelke. Jack, a kalózfickó, ugyanúgy élt, mint most a rendőrfickó. Előbb a tilos osztrigára vadászott, most az osztriga veszedelmes vadászaira. Egyszer majd hogy meg nem ölte egy kínai orvhalász, ahogy maga meséli "The Yellow Handkerchief" című novellájában. Különben pedig ivott. Rettenetesen ivott. Volt huszonegy olyan napja, mikor egyhuzamban részeg volt és egy negyedórára sem józanodott ki. Részegségében verekedésekbe keveredett, véresre verték, egyszer kórházban ébredt fel szesztől bűzösen, beszakított koponyával és sejtelme sem volt, hol bántották, merre járt. Ne felejtsük el, hogy mindez hatósági személlyel történt.

A nem egészen tizennyolc esztendős idegrendszer, amely öt esztendőn át baromi munkában sínylődött, három esztendőn át pedig a zabolátlan szabadság minden szelepét tombolva lökte ki, most megbillent. A neuraszténia nem csupán a monoklis világvárosi életélvezők betegsége. Sőt ezeké sokkal kevésbé, mint a piszokba és pálinkába züllött szertelen farkasoké, akiknek nem a futó nikotinmérgezés és sétahiány a bajuk, hanem a szó orvosi értelmében vett idegeik pocsékoló roncsolása. Jack London meghasonlott önmagával és a fiziológia nála erősebb törvényei összecsaptak a feje fölött: részegen beleugrott a tengerbe, hogy meghaljon. Elkezdett úszni kifelé a nyílt óceánra, hogy ne tudjon majd visszajönni, ha életösztöne felébred. Ahogy úszott, részegen, de a részeg ember forró lírájával, könnyezve énekelt egy halotti dalt a vízen. Csakhogy a víz hideg volt, a kifelé úszó ember, ahogy múltak a negyedórák, józanodni kezdett, az életösztön csakugyan felülkerekedett benne, de most már olyan messze volt a parttól, hogy holtfáradt karjával-lábával nem is gondolhatott a kiúszásra. Már haldoklott, mikor két véletlenül arra cirkáló görög halász kifogta.

A szesszel megégette a száját, tisztában volt vele, hogy mindennek főként a szesz az oka. Rázott egyet izmos fiatal vállai Sámson gyanánt és a részegség palotája, ahol eddig raboskodott, összeomlott. Arra ítélte magát, hogy ne ihassék: leszerződött matróznak a Sophie Sutherland nevű, Kaliforniából a Japán fölötti szibériai partokra induló fókavadász-hajón, amely semmiféle szeszt nem vitt magával. Ment is a matrózkodás kitűnően, dolgozott két ember helyett, egy véres verekedésben csekély kora ellenére is rangot alapított magának, éjszakánként pedig titokban olvasott egy ravaszul ágyába szerelt lámpa pislogásánál, hogy matróztársai észre ne vegyék ezt a nevetséges, férfiatlan szokást. Csakhogy a Bonin-szigeteken kikötött ám a hajó. Jack kiszállt és egy japáni csapszékben gésákat, japáni zenét és soha nem látott szeszeket talált. Másnap reggel a kikötői őrház küszöbén találták holtrészegen, teljesen meztelenül, még a ruháit is lelopta róla valaki. A szesz démona, akinek Amerikában John Barleycorn, vagyis Árpamag Jankó a neve, amely címmel később regény is írt az ivás tragikumáról, mintha különböző véletlenek képében incselkedett volna vele. Yokohama kikötőjében a fókavadász-skipper fia maga mellé vette a szimpatikus és intelligens matrózfiút, hogy szokás szerint udvariassági látogatásokat tegyenek a többi hajókon. Egy nagy amerikai gőzösön az elegáns tiszt a szalonba vezette őket és miközben amerikai szokás szerint azonnal whiskyt kezdett tölteni három vizespohárba fröccskészítés céljából, odaszólt Jacknek: "Mondja, hogy mikor." Ami azt jelenti: mondja, hogy mikor elég a whisky, a többi aztán víz lesz. Jack azonban még nem látott úri fogadószobát soha életében és ezekről a társadalmi szólásformákról fogalma sem volt. Zavartan mosolygott. A tiszt csak töltötte a whiskyt és még kétszer szólt: "Mondja, hogy mikor." Jack kínos zavarában kényszeredetten engedelmeskedett a félreértett felszólításnak és kivágta: "Mikor!" Ekkor már a vizespohár színültig volt szesszel. Jack úgy tett, mintha szándékosan viccet mondott volna és erőltetve nevetett. Mivel pedig ugyancsak amerikai szokás, hogy az első pohár szódás whiskyt egyhajtásra ki kell inni, Jack azonnal lerészegedett. Egész yokohamai tartózkodása alatt részeg is maradt. De általában az út és a fókavadászat erőteljes, friss, kemény dolog volt. Jack London résztvett a matrózpajtások napi életének bárdolatlan tréfáiban. Megnyúztak egy hatalmas fókát és a fagyos, véres, zsíros, undok tetemet belopták egy társuk ágyába, akinek az volt a szokása, hogy meztelenül aludt. A gyanútlan matróz belefeküdt a fókába, majd a nyavalya törte ki a babonás rémülettől és az egész fedélköz a hasát fogta nevettében.

Otthon megtartott magának valami aprópénzt a legszükségesebbekre, különben egész hét hónapi keresményét odaadta a családjának. És itt állt ismét a világban, a magasba való vágyakozás szárnyain a legaljasabb nyomor szörnyű súlyával. Tanulni szeretett volna, álmaiban egy csodálatos tündér integetett feléje: az Egyetem. Nem lehetett, mennél gyorsabban állás után kellett néznie. Beállott egy szövőgyárba. A baromi munka ólmos-álmos, lihegő napjai kezdődtek megint. Folyton különórázott. Reggel ötkor kelt, hogy idejére begyalogolhasson a távoli gyárba. Dolgozott késő estig. Este villamoson ment haza és minden áldott este elaludt az ülésen. A kalauz már ismerte a fáradt, fiatal munkást. A kellő megállónál felrázta és letette. Ő gyalogolva szendergett a néptelen utcákon, otthon éjféltájra benyitott, leült az asztalhoz és nyomban elaludt. Az anyja odakészítette a vacsorát és felköltötte. Félig alva evett és nyomban elaludt megint. Nap-nap után úgy vitték az ágyába és ott vetkőztették le. Reggel ötkor már talpon volt. Ez így ment hónapokig. Közben kisütötte, hogy ha elmegy elektromossági munkásnak, még intelligens sorba is kerülhet mint elektrotechnikus. Elment a közúti vasút áramfejlesztőjébe és ott előadta a munkavezetőnek, hogy elektrotechnikus szeretne lenni. Ravasz, vén kutya volt ez a munkavezető. Megmagyarázta a fiatalembernek, hogy minden mesterséget alulról kell kezdeni és felvette egyelőre szénlapátolónak. Jack rettenetes munkát végzett és csak hetek múlva jött rá, hogy becsapták. Jelentkezése előtt való napon ment el a telepről két szénlapátoló, vele, aki kapóra jött, elvégeztették egy bérért mind a két ember munkáját.

Ebbe az időbe esik egy elszigetelt irodalmi sikere is. A San Francisco Call című újság huszonöt dolláros novellapályázatot írt ki. A pályázat megragadta Flora asszony sóvár figyelmét. Elkezdte ösztökélni a fiát, hogy írjon valamit. A szövőgyárból halálos-fáradtan hazakerült munkás hallani sem akart munkáról. De az anya, akit a huszonöt dollár mód nélkül felizgatott, nem hagyta békén. Jack sóhajtott egyet és két éjszakát még külön feláldozva, a gyúródeszkán leírta azt a tájfunt, amelyet a Sophie Sutherland Japán mellett élt át. A novellát beküldte a lapnak, csak hogy anyjától nyugton maradhasson, és el is felejtette az egészet. És pár hét múlva megtörtént a hihetetlen eset: az újság nagy hűhóval hirdette, hogy a pályázatot egy fiatal szövőgyári munkás nyerte meg. Jack anyja huszonöt dollárt kapott, de Jack vérszemet. Azonnal nekiült és ontotta a novellákat. Azonban egytől-egyik visszajött valamennyi, mint közölhetetlen. Amerikában a lapok visszaküldik a be nem vált kéziratokat.

A pályázat diadala nagy volt, de annál fájdalmasabb az utána következő csalódás. Ha eddig a legszörnyűbb munkával törte magát, egy illúziótól megkapta hozzá azt a támaszt, amelynek a szövőszék előtti görnyedéstől sajgó hátát megvethette. Ez az illúzió egy hirtelen fellángolás tűzijátéka után hirtelen elhamvadt. Minek dolgozni, ha nincs a nagy cél? A családja iránti kötelesség ellen már úgy is lázadozni kezdett, csak alkalom kellett a nyílt pártütésre. Ebben az időben szervezte egy Kelly nevű agitátor-tábornok a kaliforniai munkátlanokat abba a katonai alakulatú seregbe, amelynek az volt a célja, hogy zárt sorokban elvonuljon a keleti államok irányába mezei munkát keresni. A reménye-foszlott fiatal munkás otthagyta a szénlapátolást. Esze ágában sem volt mezei munkát keresni, hiszen éppen a munka elől menekült. Csak ment a többiekkel, mert azok mentek. Egy alkalmas helyen megugrott a többiektől és ott állott isten szabad ege alatt, mint csavargó, akinek hátán háza, kebelében kenyere. Rótta az országutat vidáman és gondtalanul, mint a többi hobó, ahogy Amerikában hívják őket. Megtanult a vasúti kocsik alatt a tengelyen utazni, megtanulta a koldusok és tolvajok jassznyelvét, a házak falára írt titkos jeleiket, megtanult szállást kérni és ételt koldulni. Furcsa egy csavargó volt ez, aki ha árokparton találkozott egy másik, csavargóvá züllött intelligens emberrel, Nietzschéről, Marxról kezdett vele vitatkozni. "The Road" című kitűnő könyvében meséli, hogyan ríkatta meg kéregetés közben kitalált érzékeny élettörténetekkel a falusi vénkisasszonyokat. A meseszövő és részletfestő írói tehetség már dolgozott benne. Ohióban egy rendőrt, aki be akarta kísérni, egy óra hosszat tartott szóval, bámulatos kalandokat mesélt neki, a rendőr szájtátva hallgatta és végül is még ő adott pénzt a csavargónak, hogy menjen és egyék valamit a kocsmában. Egyébként a rendőrtől úgy megtanult félni csavargókorában, hogy a hatóságoktól való félelem egyik legmélyebb indulata lett és mikor egyszer később, világhírű író korában Oaklandben meglátott egy csődületet rendőrrel, minden ok nélkül kétségbeesett futásnak eredt. Nem csoda, New Yorkban az utcán egy rendőr minden ok nélkül agyba-főbe verte, Niagara községben pedig azon a címen, hogy nincs állandó lakása, harminc napi kényszermunkára ítélték. Megkóstolta ezt is. Fejét megnyírták, fegyencruhába öltözött. A fegyház brutalitásairól csak "The Roving Star" című regényét kell elolvasni.

Mint kiszabadult fegyenc tért haza egy évi csavargás után Oaklandbe. Otthon már nem talált akkora nyomort. Eliza nővére elég jól ment férjhez. Jack elhatározta, hogy most elvégzi a középiskolát. Ez a bámulatos legény, aki volt már rikkancs, tanuló, limonádé-árus, jégrakodó, konzervgyári munkás, osztrigatolvaj, rendőr, matróz, szövőmunkás, szénlapátoló, novellanyertes, csavargó és fegyenc, élt már vadházasságban, kitanulta a börtönt, kéregetett, kifizetett kétszáz dolláros lumpolásokat, volt saját vitorlása, ébred már kórházban bevert koponyával, megfürdött-meghempergett mindenféle mocsokban, bűzben és durvaságban, fogkefét még sohasem használt és felső fogsora a pálinkától teljesen kihullott - ez a legény tizenkilenc éves korában nekiült biflázni az ötödik gimnáziumot. Minden tettében valami gigászi energia fűtötte. Naponta tizenhat órát tanult, végefelé többet is. Egy félév múlva kezében volt az a bizonyítvány, amely nálunk az érettséginek felel meg. Azonnal beiratkozott az egyetemre. Hogy tanulhasson és ne szoruljon teljesen az Eliza segítségére, házról-házra járt munkát keresni, néhol szőnyeget porolt, másutt fát vágott. De az egyetemből hamarosan kiábrándult. Rájött, hogy professzorai csupán elmondják azokat a könyveket, amelyeket olcsóbban és gyorsabban ő is elolvashat. Ennélfogva kilépett az egyetemről és elment egy vidéki kadétiskola mosókonyhájába kisegítőnek. Számos könyvében ír erről a mosókonyháról és azt mondja, hogy minden munka között ez volt a leggyötrőbb.

Ekkor 1896 volt, vagyis az az esztendő, mikor hirtelen az egész világon elterjedt az alaszkai aranymosások legendás gazdagságának a híre. A világ minden részéből özönlöttek a kalandorok Alaszkába, Kalifornia lakossága meg éppen boszorkánytáncot járt az aranyláztól. Lehet-e kétség, hogy Jack London azonnal indult Alaszkába? Csak azt nem tudta, honnan vegye a pénzt. A szerencse a kezére járt: Eliza férje is megkapta a tömeglázat, mindenét pénzzé tette és mivel már nem volt fiatalember, szívesen maga mellé vette a türelmetlenségtől toporzékoló húsz éves sógorát. Napokon belül együtt volt a lázasan összevásárolt felszerelés. Elindultak. De Shepard sógor az út első nehezebb pontján megszeppent, az egész felszerelést Jackre testálta, maga pedig szépen hazaballagott. Hogy mi volt az Alaszkába való utazás, milyen rettenetes dolog volt átkelni a Chilcoot-szoroson, ahol halottak szegélyezték az utat, milyen megrendítő szenvedéseket kóstált feljutni az aranypor kietlen és gyilkos vidékére, azt itt kár volna elmondani, az író alaszkai tárgyú írásai valóságos monográfiáját adják az ottani szenvedéseknek. Százszor volt életveszedelemben csak azért, hogy végül is megkapja a skorbutot, a kincskeresésnek neki se foghasson, csak borzasztó kínok és nélkülözések után félholtan, repedező, vérző szájjal megadja magát az életösztönnek: csak vissza, vissza, haldokolva száz és száz kilométeren át, amíg olyan vidékre ér, ahol a skorbutja ellen egyetlen nyers krumplit találhat. Otthon ezalatt az apja azzal az illúzióval hunyta be örökre a szemét, hogy Jack milliomos gyanánt fog visszajönni és minden bajnak vége lesz.

Haza is jött, de betegen és koldusszegényen. Egy szerelem is hazahozta. Ő azt hitte, hogy egy lányba szerelmes, holott csak abba volt szerelmes, amit egy lány a magafajta legénynek jelenthetett: a kellemes szalonba, a jószagú, ápolt körmű fiatal hölggyel való irodalmi beszélgetésekbe, zongoraszóba, könyvtárpolcokba, illedelmes étkezési szabályokba. A lány alakja abból a levelezésből, amit folytattak, olyan ismerősen plasztikusnak áll elénk: az egész világon mindenütt megvan ez a lány, ez a légies, vézna, fehérbőrű, aranyszőke, tyúkeszű, hiú kis jószág, akinek jómódú papa, mama és fiútestvér árnyékában még soha nem esett semmi baja, aki azt hiszi, hogy a férfiak mind az ő külön imádatára rendeltettek. A fiú számára ő a messzi jövőben integető varázslatos, finom, úri élet szimbolikus tündére volt. A családot pedig érdekelte ez a különös, igen csinos vadember, akinek matrózléptei alatt döngött a föld és akinek hihetetlen kalandokat látott szeméből gyermekien jó és naiv rajongás árad a szalonjukra. A vadember maga később "Martin Eden" című regényében mondja el ennek a szerelemnek történetét, külső adatokban híven, belső adatokban naiv, szépítő romantikával. Nem történt itt egyéb, mint hogy Jack London kezdett beletanulni az úriemberségbe maga is, és amilyen mértékben kezdett meghódítani ruhakefét, nyakkendőt és ajtón való kopogtatást, ugyanolyan mértékben halványodott folyton az a nő, aki az ő számára mindennek az elérhetetlenségét jelentette.

A nagy határt most már átlépte. Ekkor, huszonegy éves korában határozta el, hogy nem testi munkából fog megélni, hanem az eszét használja. Író lesz. Kísértésbe esik az ember, hogy megnézze, hogyan fest Haeckel biogenetikai alaptétele erre az életre húzva, hogyan festenek az emberiség fejlődésének fő állomásai ebben a pályában, amely állati sorban kezdte és egy - pár százezer esztendeig tartó - napon áttér a spirituális életformára. Annyi bizonyos, hogy Jack Londonban egy termeszhangya energiája lakott. Úgy tanulta az íróiságot, mintha egy teniszezni nem tudó ember feltenné magában, hogy megélhetés céljából kiképzi magát tenisztrénernek. Először is angol nyelvi tanárnőt fogadott órabérért. Ez ugyanannyi, mintha egy magyar munkás, aki magánúton letette az érettségit és már egyetemre is járt, elhatározván hogy magyar író lesz, felfogadna egy polgáriskolai tanárnőt, hogy igeragozást és Mikes Kelement tanuljon tőle. Pedig ez lehet naiv dolog, de csak így helyes és így okos. Általában roppantul amerikai dolog, hogy abban a körben, amelyet a Jack Londonról szóló munkák tüzetes tanulmányozásával szinte személyesen ismertem meg, hogyan adták-vették a tudományt, akárcsak egy kötés kaliforniai búzát ab San-Francisco. Jack megtanulta az angol irodalomtörténetet pénzért egy tanárnőtől és a kurzus végén azonnal alkura lépett egy fényképésznő ismerősével, aki akkor fejezett be egy matematikai kurzust, hogy csereórákat adnak egymásnak. Az óráknak egységáruk volt, aki tanított, közben egyebet tanult, és amint többet tudott, felemelte az óradíjat. Vagyis magántőzsdei kurzusa volt a görög kurzusnak is. Ne tagadjuk, Spengler olvasói: ezé az amerikánizmusé a jövendő. Elolvastam Alfred Kerr "Yankee-Land" című könyvét, a legkitűnőbb útleírást, amely valaha megfordult kezemben. Mint ahogy Rembrandt arcképei előtt az a szilárd és biztos tudatom van, hogy ezek a portrék művészi értékük mellett fotografikusan is hibátlanul hasonlítanak az ábrázoltakhoz, akiket pedig soha nem láthattam, éppen olyan szilárdul és biztosan érzem, hogy Amerikáról, amelyet még nem sikerült látnom, Kerr adja eddig a legpontosabb és legplasztikusabb lelkű képet. A Kerr könyvébe a stílus minden zökkenése nélkül odatehetem illusztrációul ezt a fiatalembert, ki az írói pályára való előkészületeit jutányosan, de azért a legjobb bevásárlási forrásnál szerzi be. Közben a munkateljesítményt fokoznia kellett, mert nővérének, aki ekkor már nem segíthette, nem lehetett sokáig terhére. Tanult tehát naponta nyolc órát, másik nyolc órán át pedig gyakorlásul összeírt tücsköt-bogarat, epikus hőskölteményt byroni stanzákban, szociológiai tanulmányt és tréfás bökverset össze-vissza. Be is küldözte lapoknak mindet, de mind vissza is jött.

Egy szép napon aztán nem jött vissza a "To the Man on Trail" című novella. Az Overland Monthly című havi folyóirat értesítette az ismeretlen beküldőt, hogy a novellát elfogadják, a szerző szíveskedjék befáradni a szerkesztőségbe. A szerző befáradt, berohant, berepült. Ott a szerkesztő ezt mondta neki: "Az utóbbi években kevés ilyen erős dolgot olvastam. Keveset fizethetek önnek, fiatalember, mert kevés a hirdetésem, a lap nyomdáján és papírján nem spórolhatok, csak az írón van módomban spórolni. Ez már így van. De bizonyára van önben üzleti érzék: adjon nekem olcsón novellákat, én ezzel szemben a folyóiratom összeköttéseinél fogva erős reklámot csinálok önnek a napilapokban." És az ifjú költő, akiben valóban akadt üzleti érzék, hiszen angolszász-amerikai vér folyt benne, belement a dologba.

Ettől fogva London írói pályája zökkenés nélkül haladt egyenesen felfelé. Modern színeivel, kalandos elhatározásával, gépszerű és ernyedetlen adminisztrálásával olyan benyomást tesz ez az írói pálya, mint az aeroplán, amely nem kevesebbet tett fel magában, mint hogy ércmasina létére fel fog repülni a levegőbe. Nekikeseredett vajúdással hörgött, túrt és zihált a földön évekig, egyszer aztán szépen elvált a földtől és nyílegyenesen felszállt a kék mennyekig. Jack London hamarosan érezte a jó reklám üdvös hatását, lassanként rájött, hogy az amerikai szerkesztők nem szfinxek, hanem figyelmetlen, következetlen és becsapható lények. Sorra szedte elő a visszautasított kéziratokat és megint végigházalta velük a lapokat. Addig küldözgette őket az Egyesült Államok száz meg száz folyóiratához, mígnem valahol megragadtak. Több sansza volt, mint Buday Jánosnak, az bizonyos. Különös örömére szolgált a novellákat és verseket olyan szerkesztővel elfogadtatni és megfizettetni, aki nem is sejtette, hogy ugyanezt a kéziratot már visszaküldte egyszer. Némelyik kéziratot pedig csak azért igyekezett valahol elfogadtatni, hogy a honorárium legalább az eddig befektetett súlyos postaköltséget hozza vissza. Egy év múltán már ki tudott adni egy alaszkai elbeszélésekből álló novellakötetet és már írta "The Daughter of the Snow" című első regényét.

Újabb szerelmét Strunszky Annának hívták. Egy bevándorolt zsidó család roppan eszes, roppant csinos, tizenhét éves lánya volt ez, kicsit kékharisnya is: szociológiával foglalkozott az orosz zsidók végzetes szokása szerint. Jack nem bírt vele. Más lányt az ember végre is magához ránt és megcsókolja: lesz, ami lesz. De ezzel a Strunszkyval a szerelem társadalomtudományi jelentőségéről kellett vitázni, a házasság szociális szerepéről, Nietzsche és Schopenhauer felfogásának e tekintetben szembeszökő ellentéteiről. Mi, a középosztály szerencsésebb sorban felnőtt fiai, ismerjük ezt a rémes nőtípust, amellyel szemben nagyon szeretném egy kis testi fenyíték érdekében felfüggeszteni a férfi-lovagiasságot. De ez a szegény amerikai ifjú, aki kalandjaiban csak a halálveszedelmeket ismerte meg, a szalonfeministákat nem, elvesztette a fejét. Miután már abba is beleesett, hogy "Kempton-Vace Letters" címen a lánnyal közösen írt egy afféle szerelem-metafizikai könyvet, amely a szerkesztői üzenetek etikai magasságából szemléli a férfi és nő közötti barátságot, az orránál vezetett fiatal hím medve dühös és pokoli keserűségében, a zsúr-szerelmesek dacos lépésével elvett egy akármilyen lányt. Ezt az akármilyen lányt Bessie Maddernnek hívták, egészséges volt, fiatal és közönséges. A dacos ifjú már régebben ismerte, most szemügyre vette, azt mondta magában, hogy ez jó lesz, még aznap megkérte és egy héten belül megesküdött vele, ezzel arra ítélvén magát, hogy mindhalálig egy véresen sajgó pontot hordozzon a lelke mélyén.

A szerelem nélküli házasságokból is születik gyerek, ez már emberi dolog. Jack Londonnak két kislányt szült a felesége. A második gyerek születéséről szóló hírt Olaszországban kapta az apa. Egy lap ugyanis felszólította volt, hogy utazzék Afrikába és írjon helyi cikkeket az angol-búr háborúról. De mire San Franciscoból New Yorkba ért, a búr tábornokokat már vitték Angliába. Utált otthonába semmiképpen sem akart visszamenni, elment tehát Londonba, hogy beköltözzék a Whitechapel nyomornegyedébe és a civilizált világ e legszörnyűbb spelunkájáról könyvet írjon. Hetekig lakott ebben a bűzös emberi mocsárban és a szívfacsaró könyvet "The People of the Abyss" címmel meg is írta. Utána aztán elutazott egy kicsit Párizsba, Berlinbe, Rómába, Nápolyba nézegetni. A gyermeke születéséről szóló távirat itt megmozdított valamit a szívében. A hebehurgya házasságból való menekvés vágyát lelkének belső gépezete azzal az ellentétes vágyódással maszkírozta, hogy ezt a lehetetlen és sivár házaséletet türelemmel és jóindulattal foltozza meg. De otthon a köznapi élet kis súrlódásai hamar lekaparták elhatározásairól a vékony hazugságot. És jött a rendes lefolyása azoknak a szégyenletes és csúnya strindbergi válópereknek, mikor az otthagyott asszony a női kicsinyesség ostobaságában éppen azokkal a tulajdonságokkal igyekszik széthulló tűzhelyét visszafogni, amelyek miatt az ura otthagyta: jönnek a vádaskodások, az anyagi kérdések kapzsi kihegyezése, a tárgyalásokon való dühös szitkozódás, a gyerekeknek revolver gyanánt való kihasználása. A férj ebben az időben ezt írta egy barátjának: "Vigyázzon, hogy ha házasodik, mert ha baj van, az asszony nagyon szenved."

Mire a válást kimondták, Jack London már világhírű író volt. Megírta a "The Call of the Wild"-ot, rögtön utána a "The Sea-Wolf" címűt, amelyek sikerétől Anglia és Ausztrália is visszhangzottak. Az orosz-japáni háborúban ő volt a Hearst-lapok haditudósítója, míg egy japáni szolga véres megfenyítése miatt a hadvezetőség haza nem küldte. Azonkívül szerelmes is volt, ezúttal alaposan, komolyan és rendesen. Annak a folyóiratnak, amelyben írói pályája elindult, a kiadóhivatali igazgatója magához vette örökbe egy árva unokahúgát, bizonyos Charmian Kittredge nevű lányt, aki érdekes és okos nő volt, szenvedélyes lovas, briliáns zongorista, olvasott elme, kissé előkelősködő, de ugyanakkor anyáskodó, szóval éppen a kellő fajta. Jack Londonnak magánál öregebb, finomabb és előkelőbb nőre volt szüksége, ezt a vágyat a különböző okok túl is determinálták benne. Először is mindig idegenkedett a búskomor anyjától, akit - joggal vagy jog nélkül - gyári szenvedései fő okának tartott, tehát egy anyáskodó, fölényes médium szerelme kellett neki a benne rekedt anyaimádathoz. Másodszor az energikus self-made man-ek természetes ösztöne, hogy egy náluk finomabb és előkelőbb nő leigázásával tegyék fel benső énjük tükre előtt győzedelmi öntudatukra a koronát. Harmadszor Jack Londonban a lelke mélyre dugva, be nem vallottan és öntudatlanul, az angol dzsentri-udvarházba visszakívánkozó sznob fájdalmas nosztalgiája élt. Összes műveiben lapozgatva legalább hat olyan modern, angolszász fiatalembert olvastam meg, aki királylányt vett feleségül, persze nem európait, hiszen reális íróról van szó, csak egzotikus királylányokat, de mégis csak uralkodónőket, akiknek meghódításánál az író kedvére kigyönyörködhette magát annak a csengésében, hogy queen... her throne... their court... Ez visszatérő motívum a műveiben és benne magában is. Viszont a lánynak is nagyon-nagyon való volt ez az ember. A munkáltató lányát mindig vonzza a legkülönb munkásnak való meghódolás, az eszes és fölényes nőt mindig vonzza a naiv módon értelmes ember, a polgári nőt mindig vonzza a kalandor vonású férfi, azonfelül a kezdő írónők roppant könnyen szerelmesek tudnak lenni a híres íróba, mert szeretnek még irodalmilag is a férfitől függeni és szeretik még irodalmilag is párharcba vonni a szexuális ős ellenfelet.

Jack London felolvasó körúton volt, amikor megkapta a táviratot, hogy válását jogerősen kimondták. Szocialista agitátor is volt tudniillik, amire későbben még rátérünk. Egyszóval távirattal hívta Chicagóba Charmiant, akivel - kellő garde mellett - már régebben együtt lakott. Huszonnégy órás dispenzációval esküdtek és nászéjszakájuk alatt folyton szólt a telefon és folyton kopogtattak az ajtón és folyton táviratokat hoztak, mert az amerikai sárga sajtó fürgesége egy pillanat alatt széthordta a távirati híradást, hogy Amerika legtöbbet emlegetett írója megházasodott. Mikor a fáradságos és hosszú felolvasó-körútnak vége volt, gyönyörű nászutat tettek Kuba szigetén és Közép-Amerika színes, érdekes spanyol vidékein. Akkor aztán megcsinálták fészküket a San Franciscóval szomszédos Sonoma megye egy elragadó szépségű erdős helyén, Glen Ellen község mellett. Jack London haláláig ezen a birtokon élt. Már amennyire ő egyhelyben tudott maradni. Hogy csak röviden fogjuk össze: innen ment el saját vitorlásán, a Snarkon két évig tartó, híres csendes-óceáni és ausztráliai útjára, amelyet tíz évre tervezett, de a különféle tropikus betegségek hazakényszerítették, innen ment el a mexikói háborúba haditudósítónak, ahol majd elvitte a vérhas, itt élte át a san franciscói földrengést maga is, innen ment egy négyesfogattal hetekig tartó túraútra Kalifornia és Oregon területén, innen tette három-négy hónaponként ismétlődő jacht-kirándulásait folyton dolgozó írógéppel a fedélzeten, innen ment olykor New Yorkba üzleti dolgokat intézni, innen ment Honoluluba hónapokon át gyönyörködni Hawaiiban és tanulmányozni a leprát, innen ment egy szénszállító hajón körülutazni a világ végét, vagyis Dél-Amerika déli végénél a Horn-fokot. A felesége mindig vele, akár a pokol fenekére is. Minden jel szerint igen boldog és gyengéd házaséletben élte le Jack London az élete utolsó negyedét, tizenegy esztendőt, tizenegy, mindig gondoktól dúlt esztendőt. Folyton gondok emésztették, pedig a vagyona erősen és állandóan gyarapodott. Ahogy Glen Ellenben egy kis földet vett magának, eleinte kizárólag a vidék szépsége miatt, egyszerre csak megbőszítette a földszag. Az a vehemens sóvárság gyulladt ki benne, amely a világ valamennyi kurtanemességének internacionális, ősi vonása. Folyton vette és vette és vette a szomszédos holdakat, mindig hitelbe és bankkölcsönnel, és mindig szélesedett a birtoka, de sohasem tette le nyugodtan a fejét a párnára. Ennek a hihetetlenül gazdag életnek, amely nyughatatlan indulatainak maga előtt is ismeretlen végső öblét keresve szanaszét kalandozott az egész erkölcsi és földrajzi földgömbön. most elévillant a legmélyebb magva: a föld. A rikkancs, a fegyenc, a gyárimunkás, a japáni matróz, az író most eszmélt rá, hogy ő agrár-lény.

Ha birtokán a napi szemlére lovagolt ki, boldogan gúnyolta magát lovastengerésznek. Mindig azt hirdette és "The Little Lady of the Big House" című regényében az agrárfantázia wellsi színeivel adta elő, hogy neki a föld maga nem kell, ő csak mint gazdasági reformátor akarja megmutatni hazájának a modern birtokvezetés helyes útját. Ez szép és fennkölt mondat, de szkeptikusan fogadom. Igaz, volt benne abból a romantikus neo-hazafiasságból, amely közös sajátja minden kezdő nemzetnek a honfoglalás idején, sőt ennek a hazafiasságnak egy regényt is szentelt "The Valley of the Moon" címmel; de alapjában véve százszor jobban imádta Angliát, és ha az írekről volt szó, rögtön méregbe jött. Az ő gazdasági szenvedélye nem a honpolgáré volt, hanem Sir Jack Londoné. És a szenvedélye impozáns dolgokat sajtolt ki belőle. A birtokon nem keresett semmit, a szenvedélyes gazdák szokása szerint a terméseredményt folyton invesztálta, sőt egyre növekvő irodalmi jövedelmét is a birtokára költötte. Azt már láttuk idehaza, hogy valaki azért írhat, mert a birtokából különben is megélhet. De az már teljességgel amerikai dolog, hogy valaki a regényei jövedelméből hódolhasson agrárszenvedélyének. Ha magyar író földet vesz az összekuporgatott pénzecskéjén - előfordult már ez is -, akkor elkezd pihenni, hogy szebbeket írjon. Ez az ember földet vett és még többet írt és rettenetesen hajszolta magát, hogy a pénzt mintagazdaságba ölhesse. De csinált is gyönyörű gazdaságot. Mi őt kutyaírónak ismerjük, hazája sokkal inkább nagy agrárapostolnak ismeri, aki lázító szocialista írásai mellett mindenek csodálkozására az amerikai földmívelés számos új alapelvét fektette le a maga birtokának példájával és a mezőgazdaságot meg állattenyésztést nem egy olyan agrártechnikai találmánnyal lepte meg, amit azóta már országszerte használnak. Sőt van egy sertésetetője, amely más világrészekben is elterjedt. Mire meghalt a hajdani rikkancs, több ezer holdas birtok maradt utána gyönyörű fajménessel, sertésnemesítő teleppel, hatalmas tejgazdasággal, remek tenyészjuhokkal, kőbányákkal, egy alagcsövezést tápláló hatalmas tóval, amelyet ő maga épített és népesített be haltenyészettel, egyszóval óriási baromfitenyészettől kezdve telepített eukaliptusz erdőig volt itt minden, amit amerikai gazda kieszelhet. És a saját vallomása szerint minden szépirodalmi művét habozás nélkül hajlandó lett volna odaadni azért a sikerért, amit valamely gazdasági tanulmánya aratott a gazdák között valamely szaklapban.

Jack London egyáltalán nem tisztelte a maga irodalmát. Egy fiatal íróhoz intézett leveléből való a következő mondat: "Ön szeret írni? Irigylem érte. Én őszintén utálom a munkát. De igen sokat írok, mert muszáj. Rájöttem, hogy ezen a pályán tudok a legtöbbet keresni." Kissé kiábrándító önvallomás egy híres írótól, még Amerikában is. És ha felteszem magamnak a kérdést, hogy művész lehet-e, aki ezt leírta, szinte zavarba jövök, mert "A vadon szava" gyönyörű könyv és van egy-két elfelejthetetlenül remek novellája. A megoldást megadja az a személeti módszer, amelyet művészemberek pályájának vizsgálatánál a legcélszerűbbnek látok követni: az úgynevezett művészemberben örökös polgárháborút vív lelkének két fele, a művész és az ember, akinek céljai teljesen ellentétesek. E szempont a művészembereket két nem egészen élesen elhatárolt csoportra osztja: az egyik fajta, amelyikben a művész az erősebb, áldozatul hozza egyéni kényelmét és anyagi boldogulását, úgy hogy az ember néha belé is pusztul, míg s sokkal gyakoribb másik fajta, amelyikben az ember az erősebb, művészi koncessziókat tesz, tehetségeit indusztrializálja és a művészt gyakran tönkreteszi magában. A bécsi Staatsmuseum természetrajzi osztályában láttam egy különös madarat, egy japáni kakast, amelyik olyan, mint a magyar kakas, csak éppen hét méter hosszú farktollai vannak. A japániak úgy tenyésztik ki, hogy a kis kakas farkára nagy kőtömböt tesznek, így aztán a kakas mozgási szabadságot keresvén addig darwinizál magában, míg a farktollai megnyúlnak. Ez a kakas a címermadara a modern magyar irodalomnak, amelynek tollaira a sors a szociális képtelenség szikláját hengerítette, most aztán a koncessziók kínjában hét méter hosszú színmű-irodalmat exportál, hogy mozoghasson. Jack London is a koncessziók embere volt, benne az ember úgy bánt a művésszel, mint okos zsarnok a rabszolgával: taníttatta, művelte, de lenézte és rettenetesen kihasználta. És ha már annál a szónál tartunk, hogy zsarnok, el is érkeztünk egyéniségének alapvető színéhez.

Nagyon szép és tanulságos biológiai látvány, hogyan festették át egymást a szülők tulajdonságai a gyermekben. Az anyai kapzsiság és az apai lovagiasság az ügyes és megbízható üzletembert szülték, az anyai hiúság és az apai vállalkozó kedv a rekordokért élő-haló, vakmerő sportembert, az anya terheltsége és az apa ábrándozó hajlandósága a művészt, de az anya terheltsége és az apa gyenge akaratereje az iszákos embert. Egyet aztán az apa csekélyebb, színtelenebb egyénisége nem tudott ellensúlyozni: az anya konok ridegségét és hatalmaskodását. Ez ugyan módosult az apától kapott lovagias méltányossági hajlammal, de azért bizony ugyanaz a zsarnokság maradt, amelyet a hinduktól kezdve a bushman négerekig a föld száz népei nyögnek.

Aki túlontúl és feltűnően szereti a kutyát, arról biztosra lehet venni, hogy vagy gyerekesen és kicsordulóan szentimentális, vagy cézári hajlamok szunnyadnak benne. E két véglet közül az elsőhöz Jack Londonnak nem volt semmi köze, annál inkább a másikhoz. Jack London a tehetségével is pontosan úgy bánt, mint a kutyával és ugyanígy bánt volna az írekkel és búrokkal is, ha rajta áll. A birtokán kőkemény szigorral kormányozta az embereket, gazdasági rendszerének egyik fő tétele az volt, hogy aki hibát csinál, azt azonnal el kell csapni. Mindenkit jól meg kell fizetni, de könyörtelenül ki kell szedni belőle képességei száz százalékos teljesítményét, mondja saját birtokán a szocialista agitátor. "Vezetők mindig lesznek a világon - mondta - az alkalmazottaim azért keresnek nekem és nem maguknak, mert én okosabb vagyok, mint ők." Ezt egy ősi peer is mondhatta volna az angol felsőházban. Lehetett-e valóban szocialista ez az ember? Mert felületes szemléletre úgy áll a dolog, hogy Jack London húsz éven keresztül véresszájú forradalmárnak számított, az utca tömegének tartott lázító beszédek miatt nem egyszer gyűlt meg a baja a rendőrséggel, számos propaganda-körutat tett az országban és politikai barátaihoz írt leveleit így írta alá: "Yours for the revolution". Mindezek ellenére azt merem mondani, hogy Jack London minden lehetett, csak igazi szocialista nem.

A szó magasrendű értelmében az a szocialista, aki társadalmi különbségek nélkül akarja látni a világot. Ép jogérzésű lélekkel megáldott kultúrember nem is lehet más, mint szocialista. De mivel, mint Diderot mondja, a természet sem urat, sem szolgát nem óhajtott teremteni, ez az ép jogérzésű ember egyformán fel kell, hogy háborodjék az erőszak ellen felfelé is, lefelé is. A kollektivizmus a legszebb álom, amit az emberek kieszelhettek, a bolsevizmus a legaljasabb és leggyalázatosabb szemtelenség. Én nem tűröm, hogy egy gróf uralkodjék felettem, mert embersége nem különb a magaménál, de azt sem tűröm, hogy a cserepező munkás uralkodjék felettem, mert én sem óhajtok őfölötte uralkodni, sőt őszinte rokonszenvvel nézem, ha sorsa érdekében szervezkedik. Jack London pedig az osztályuralom helyére új osztályuralmat akart tenni. Ő akart uralkodni. Azok élén, akiket csőcseléknek nevezett, mint ez felesége könyvében olvasható, le akarta győzni azokat, akiket imádott, mint ez lelke mélyén olvasható. Ő szerelmes volt a származással és uralkodással ékes angol középosztályba, melynek vérszerinti, de kitagadott fia volt és ez a szerelem állandóan a vad gyűlöletnek azon a határmesgyéjén mozgott, amely a reménytelen imádattal mindig együtt jár. Így indított irtóháborút az amerikai középosztály Coriolanusa a Wall Street Rómája ellen, háta mögött a Spartacus sajnálatra méltó és borzasztó áradatával. De mialatt a demagógiáig felejtkező radikalizmussal lengette a vörös kalapácsot, közben éppen olyan szenvedélyesen hirdette az angolszász faj egyedül üdvözítő uralmát, a vörösbőrűek és feketék feltétlen szolgaságát, a gettókérdés égető voltát, a búrok elnyomását, Írország bukásának méltányos voltát. Az uralkodó osztály ellen való heves lendülete rögtön össze is omlott, mikor a végső vonalon kellett színt vallani. Kiütött a világháború és Sir Jack London imádott Londonának világuralma forgott kockán. Az amerikai szociáldemokrácia - lévén első erkölcsi parancsa az emberölés ellen való tiltakozás - igen természetesen állást foglalt a beavatkozás ellen. Mit tett erre az író, aki Marxnak a termelési fölöslegre vonatkozó nemzetgazdasági tételéből a "the Iron Heel" című forradalmi vezércikk-regényt írta? Azonnal kilépett a pártból és asztalt verve követelte az Egyesült Államok intervencióját Anglia mellett. Egész rendes háborús uszító lett belőle, mint ahogy soha nem is volt más, hiszen a forradalmi regény is háborús uszítás, mégpedig elég gyenge könyv, olyan, mintha a tizenöt éves H. G. Wells egy témáját a tizenöt éves Upton Sinclair írta volna meg.

Gondolkodásának alapvető törvénye a logika volt. Írói nyelve is a félreérthetetlen, világos és tiszta mondatok nagyon szép angol nyelve. "A vadon szava" a Sorbonne-on az angol stilisztika segédkönyvéül szolgál. Materialista volt testestül-lelkestül, minden metafizikának indulatos ellensége, egész világát a tények könyörtelen vegyi és matematikai viszonyára alapította. Nem félni a valóság farkasszemétől és tényeket csak tényekre építeni: gyönyörű életszemlélet, amely Verulami Baconon keresztül a modern tudományt alapította meg és Freudon át ajtót nyitott a közművelődés egy egészen új korszakába. De Jack London énjében túlságosan erős ellentmondások voltak, amelyek útját szegték annak, hogy nyílt és erős elméjének nagy képességeivel nagy író és nagy gondolkozó lehessen belőle, pedig lehetett volna. Talán lett volna is, ha tovább él, a lélekanalízis új tudományával való megismerkedés valósággal beteggé tette, úgy felizgatta, egy óriási világot látott kinyílni maga előtt és már tervei is voltak: az angolszász faj tömeglelkét akarata egy nagy műben analizálni. Ha életben marad, talán a saját lelkében is sok olyasmit tisztázott volna, ami a tiszta látása elé tolakodott. Így hitet tett ugyan a valóság könyörtelen uralma mellett és saját szavai szerint "mindig kapának nevezte a kapát", de mihelyt kedvenc előítéleteiről volt szó, a "fiat justitia et pereat munus" jelszavához mindig odaírta: "kivéve, amikor nem". Csak abban lehet nagy valaki, amiben hisz. Jack London igen nagy író lehetett volna, de ennek csak a lehetőségét mutatta meg, mert nem hit az írás szentségében, nagy szocialista lehetett volna, de nem lett, mert csak fenntartással hitt minden ember egyenlő jogában. De viszont teljes hittel hitt a Kalandban és mint a kalandok embere, mint örökösen nyughatatlan hajós az élet vizein, mint örökösen kíváncsi és látni vágyó Ádám, mint a homo sapiens kutató vágyával forrongó ősember az igazán nagy életet élők sorába tartozott. Ennek az életnek a regénye bámulatos és megragadó regény, amelyet Casanova, Cellini vagy Trenck élete mellé kell állítani. Ebben a viszonylatban még zsarnoki hajlamai is rokonszenvesekké válnak: a teremtés koronája ő, az Ember, akinek meg nem hajló homlokára a Naprendszer fénye süt, akinek lelke Archimédész köreiben, Kolumbusz iránytűjében és Amundsen hőmérőjében lüktet, és aki Einstein dimenzióit megrengető daccal kiáltja: "Et si fractus illabatur orbis!"

Negyven éves volt, mikor urémiája megölte. Pompás atlétaszervezete, amelyet viharban, szeszben, alaszkai fagyban, gyári munkában, túlhajtott sportban eszeveszetten pocsékolt, így is meglepően sokáig bírta. Egész életén át programszerűen kényszerítette magára, hogy soha ne aludjék öt és fél óránál többet, legzsengébb éveiben agyonitta magát és élete vége felé megint erősen inni kezdett. Ekkorra már a hajdani Apolló termetű és Héraklész egészségű ember elhízott, reumás lett, szívbajos, vesebajos, ideges, pyorrheás és minduntalan légcsőhurutos. Egy novemberi reggelen japáni inasa nem tudta fölkelteni. Éjjel szélhűdés érte. Egész nap eszméletlenül haldoklott, estefelé meghalt. Mialatt tágas és úri bőséggel berendezett földesúri házának egyik szobájában felravatalozták, a hálószobájában Szekiné, a japán szolga pontosan és gondosan kikészített mindent a gazdájának éjszakára, úgy mint minden este? egy csomó meghegyezett ceruzát, egy skatulya erős cigarettát, gyújtót, napilapokat, folyóiratokat, könyveket, kefelevonatokat, gazdasági szaklapokat, papírblokkot, termoszban tejet, ivóvizet és limonádét. A bódultan támolygó özvegy megrendülve kérdezte az inast, hogy mit csinál.

- Mi Japánban így szoktuk, hogy valaki meghal - felelte az elefántcsont képű ázsiai fiú.

A holttestet elégették az oaklandi krematóriumban. Az urnát, mivel a halott nem tartozott semmiféle felekezethez, egyházi ceremónia nélkül eltemették a birtok egy idillikus tisztásán. Ekkor pihent meg életében először.

LAST_UPDATED2