Ambrus Zoltán: Giroflé és Girofla

Szerző hangoskonyv @ 2010/08/06

Kiadó: Magyar Rádió | Játékidő: 03:03:04 (183:04)
Szereposztás: Mécs Károly, Seress Zoltán, Vándor Éva, Szerencsi Éva, Bodor Tibor, Antal lászló
Dramaturg: Vágó Péter | Zenei munkatárs: Hegedűs Emmi
Rendezte: Csajági János | Bitráta: 96 Kbps / 32 mHz / Stereo
Kategória: Rádiójáték

A leggyöngédebb regény és a legszebb szerelmi történet. Az ember halk, finom rezdülésű dolgokra gondol, melyeket félig átélt, félig átálmodott, s amelyek a távolság sugártörésében mindig szebbek, jelentősebbek lesznek számára, olvasmányokra, melyeknek lelke beleszivárgott életébe, őszi tájakra, melyeknek ezer sárga színe fölött alkonyati ködök lebegnek… szép szomorúságokra. Talán egy melódia, melyet egy százszor szeretett fehér kéz vert ki a billentyűkön – a szobába zöld függönyökön szűrődött a délutáni fény – valami eltávozásra, éjjel, egy néma vidéki vasútállomásról, mikor a vasbika a sötét messzeségbe fúrja barna fejét, csupa búcsúzásra, csupa színehagyott érzésre, melyek alig jelentenek valamit s amelyek mégis a legérzékenyebb ember lelkiéletét holdudvarként sugározzák be. Egyszerű szerelmi történet, amit Ambrus Zoltán Giroflé és Girofla-ban elmond, de ahogy egy ilyen szerelem keletkezik, ahogy átviharzik két ember fölött, kik az elbeszélés során közel férkőznek hozzánk, ezt nálánál szebben senki sem mondotta el.

_________________________________________

Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 14. szám · / · FIGYELŐ
FENYŐ MIKSA: Giroflé és Girofla
(Ambrus Zoltán regénye)

A leggyöngédebb regény és a legszebb szerelmi történet. Az ember halk, finom rezdülésű dolgokra gondol, melyeket félig átélt, félig átálmodott, s amelyek a távolság sugártörésében mindig szebbek, jelentősebbek lesznek számára, olvasmányokra, melyeknek lelke beleszivárgott életébe, őszi tájakra, melyeknek ezer sárga színe fölött alkonyati ködök lebegnek... szép szomorúságokra. Talán egy melódia, melyet egy százszor szeretett fehér kéz vert ki a billentyűkön - a szobába zöld függönyökön szűrődött a délutáni fény - valami eltávozásra, éjjel, egy néma vidéki vasútállomásról, mikor a vasbika a sötét messzeségbe fúrja barna fejét, csupa búcsúzásra, csupa színehagyott érzésre, melyek alig jelentenek valamit s amelyek mégis a legérzékenyebb ember lelkiéletét holdudvarként sugározzák be. Egyszerű szerelmi történet, amit Ambrus Zoltán Giroflé és Girofla-ban elmond, de ahogy egy ilyen szerelem keletkezik, ahogy átviharzik két ember fölött, kik az elbeszélés során közel férkőznek hozzánk, ezt nálánál szebben senki sem mondotta el. S a következőkben ezt újra meg újra ismételni fogom.

*

Vidovics Ferenc és Haller Mira szerelme. A kis vidéki város miliője. Az első találkozás, mikor a leány bemutatja magát: Az én nevem Mira. ("Akárcsak azt mondta volna: - Tetszik neked ez a név? Ha igen, tedd el a szívedbe. Neked adom.") S a nyugtalanító befejezés, mikor Vidovics megszökteti Mirát s ez búcsúzó levelét átadja a szolgának. ("Hajlott hátú, beteges, öreg ember volt; Mira arra gondolt: vajon van-e leánya?") Ahogy kezdődik ez a szerelem... talán az a legszebb ebben a regényben. Ahogy először meglátogatja a Haller nővéreket a kisvárosi színház páholyában, ahogy rájuk les a piactéren, ahogy kedvességeket mond Lolának - közönséges kedvességeket, melyekről el akarja hitetni önmagával, hogy nem őszinték, a tettetett szkepszis, mellyel a lány a kedvességeket fogadja, a szentjánosi kirándulásnak száz apró semmisége, édes orgonaillata, az olvasó lelkében sokáig rezonáló halk zenéje.

*

Valaki figyelmeztetett, hogy ilyen gyöngédséget - a törékenységig finomat - csak Keller Gottfriednél találunk. Hogy ebben találkozik ez a két szélsőség: Ambrus-Keller Gottfried. A Grüner Heinrich némely részletére gondolok a "vasárnapi idill"-re, a tanítóra és leányára. "A ház fehérre volt mázolva, a faoszlopok vörös színűre, az ablaktáblákra nagy kagylók voltak festve; az ablakokból fehér függönyök lengettek és az ajtóból - kecses lépcsőkön - elénkbe jött kis unokahúgunk, karcsú és gyöngéd, mint a nárcisz, fehér ruhában, aranybarna hajú, kékszemű, kissé öntudatos homlokú, mosolygó ajkú. Keskeny arcocskáján egyik pirulás hullámzott a másik után, finom csengettyűhangocskája alig hallgatóan hangzott s minden pillanatban tovacsengett." Vajon nem Mira liliomgyöngédsége jut eszünkbe, Ambrus finom pasztellvonásai, melyeknek nyomán az érzelmeknek, hangulatoknak gazdag világa kél. S éppúgy szövődnek a halk vonatkozások Anna és Henrik között - a harmatcsepp - finomságoknak ez a megejtő sorozata - mint Ambrus Zoltán regényében, mely a leggyöngédebb regény és a legszebb szerelmi történet.

*

"Eközben rohanva közeledett az óra, amelyben el kellett válniok. Már csak egy pár napjok volt. Számlálták: öt nap, négy nap... s aztán nem látják egymást többé. Egyre halkabban, egyre kevesebbet beszéltek. De minduntalan együtt voltak, amikor lehetett; s ha ajkukon megszakadt a szó, beszélt a szemök. Úgy nézték egymást, mint ahogy a kedves halottunkat nézzük, akire nemsokára ráborítják a koporsó fedelét. A szem nem tud betelni az elköltöző látásával; mintha fel akarná színi, mintha örökre magához akarná ölelni a drága vonásokat. Aztán szól hozzá: üres, tehetetlen, hiábavaló búcsúszavakat." Csupa virágtragédia sír Vidovics és Mira búcsúzkodásában. Ahogy közeledik az óra, mely Haller Mirát más városba viszi, ahogy nagy együtthallgatásban várják, szüntelenül arra gondolva, hogy mindjárt itt lesz, ahogy egy-egy jelentéktelen szó keresztüloson a szobán - nagy szomorú felhők tovaszakadt foszlánya - és tompán, idegenül rebbenti meg a fázós csendet, ahogy a színház előtt elválik a lánytól - Mira ma búcsúzik Mezőberény közönségétől -, ahogy kikíséri a vasúti állomásra, mindebben annyi átélt bensőség, annyi igaz szomorúság van, hogy az ember "a meghalt kedves" gondolatától nem is tud szabadulni. Egyszer azt írtam: Azt a gyönyörűséget, melyet Ambrus Zoltán elbeszéléseinek elemzésénél érzünk, majdnem mindig fájdalmas vonások nemesítik meg. Elbeszéléseinek szépségei meghatnak. Megérezzük mögöttük az író szíve remegését. Ambrus Zoltán a szó legnemesebb értelmében élményeit mondja el novelláiban: csak így lehet, hogy ezek az elbeszélések a mi életünknek is fejezeteivé válnak, hogy egyes jelenetek oly mélyen vésődnek emlékezetünkbe, mintha átéltük volna őket.

*

A Giroflé és Girofla befejezése nyugtalanító. Szép nyitánynak érezzük Ambrus regényét s nyugtalanul hősei jövőjébe kémlünk. Mi lesz ebből a két emberből, akiket önnön lelkük viharja egy magányos szigetre vetett? Mit jelentenek ezek holnap egymásnak és mit jelentenek nekünk? (Arra a jelenetre gondolok, mellyel - a Háború és béke utolsó fejezetében - Tolsztoj Natasa és Péter házasságát jellemzi.) Mély emberi érdeklődés fűz hozzájuk s nem regény-kíváncsiság: szeretnénk, ha ez elbeszélés szép hullámzású folyama abban a széles mederben hömpölyögne tovább, melyben megindult s amelybe az író - az elbeszélésből megállapítható ez - eredetileg belekomponálta. Oly nehezen válunk meg Vidovics Feri és Haller Mira szerelmének történetétől és oly félően gondolunk arra, hogy ez másképp is lehet.

___________________________

AMBRUS ZOLTÁN - MEK

Ambrus Zoltán: Ambrus Zoltán levelezése
http://mek.oszk.hu/05900/05974

Ambrus Zoltán: Giroflé és Girofla
Regény
http://mek.oszk.hu/07200/07266

http://www.gutenberg.org/files/30232/30232-h/30232-h.htm

Ambrus Zoltán: A gyanú
http://mek.oszk.hu/04500/04517

Ambrus Zoltán: Midas király
http://mek.oszk.hu/05200/05286
Ambrus Zoltán: Őszi napsugár ; A gyanu
http://mek.oszk.hu/04200/04260
Ambrus Zoltán: Solus eris
http://mek.oszk.hu/04300/04378
Ambrus Zoltán: A tóparti gyilkosság
Kisregények és válogatott elbeszélések
http://mek.oszk.hu/04900/04985
Ambrus Zoltán: Törpék és óriások
http://mek.oszk.hu/05100/05103

Ambrus Zoltán: A türelmes Grizeldisz
http://mek.oszk.hu/05400/05482
Ambrus Zoltán: Vezető elmék
Irodalmi karcolatok
http://mek.oszk.hu/08600/08654

____________________________

Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 6. szám
Schöpflin Aladár: Ambrus Zoltán

A beavatottak közül mindenki tudta, hogy Ambrus Zoltán mély elkedvetlenedésben töltötte utolsó éveit. Úgy érezte, már feleslegessé vált, kiesett a világból, a szava nem érdekel senkit, munkájának nincs hatása. Erre azzal felelt, hogy egyre jobban visszavonult a világtól és elsősorban a magyar irodalmi világtól. Cikkeit írta még, de csak külföldi dolgokról, ha nagynéha rászánta magát egy színházi kritika megírására, elvből csak külföldi darabról írt, a magyar irodalom dolgaiba még célzásokkal sem szólt bele. Hogy ezáltal mekkora távolság nyílt közte és a mai magyar világ között, azt mindenki láthatta a sajtó nekrológjaiból; parentálóinak nagyrésze nem tudott róla mit mondani, csak a lexikális adatokat és itt-ott másoktól hallott méltató szavakat ismételte. A mai fiatal nemzedék nagyobb része már alig olvasta műveit s alig tudta megérteni, mit jelentett nekünk, idősebbeknek, Ambrus.

Mi nem tudtunk egy bizonyos keserű érzés nélkül reánézni. Ami utolsó éveiben teljessé vált, az mint tragikus árnyék kísérte végig egész pályáját. Mindig magányosan állt ebben a mi világunkban, nem tudott bekapcsolódni a körülötte folyó élet váltakozó áramaiba. Ő volt az az író, akit csak dícsértek, de nem hallgattak meg. Ha jól emlékszem, Ignotus díszítette fel az írók írója jelzővel s ez a jelző a kelleténél is találóbb volt. Az írók írója nem válhatott soha a közönség írójává. A szava nem kapott soha rezonanciát a közönség érdeklődéséből. Visszhangtalan írónak lenni a legkeserűbb dolog. Soha nem érezni azt a golf-áramot, amely alulról, az olvasók sokasága felől jön, soha nem látni meg saját szelleme tükörképét mások tetszésében, mindig tudni, hogy amit ír, az jóformán csak monológ, mert nincs, aki meghallgassa. Látni mások, kisebbek és értéktelenebbek sikereit, a másfelé futó népszerűséget. Lassankint elveszteni a hitet az írói pálya értékében. Bebocsátani a szívbe a bénító kételkedést: hát érdemes? Nem volna okosabb örökre abbahagyni?

Alig van magyar író, akit annyian és köztük a legkiválóbbak, annyit és olyan őszintén magasztaltak volna, mint Ambrust. Irodalmi társaságok büszkélkedtek nevével tagjaik sorában. Fiatal írók úgy járultak elébe, mint a tanítványok a Mester elé, félénk tisztelettel. Mikor még a század első évtizedében műveinek gyüjteményes kiadása megjelent, az egész magyar irodalom, mindenki, aki csak jelentett valamit, felvonult mellette és kürtölte kiválóságát. Ahány könyve megjelent, mind újra felharsant a magasztalás. Csak a közönség hallgatott. Akárhogy magasztalták, nem tudott rájönni könyveinek az ízére. Egy könyve sem érte el a többszöri kiadás sikerét.

Nem kegyetlenség ezt megállapítani most, halálakor, olyasvalakinek, aki a részvétlenséget eleitől fogva fájdalmas csodálkozással nézte. Nem kegyetlenség már csak azért sem, mert Ambrus éppen azoknál a tulajdonságainál fogva nem tudott a kevesek írójából a sokak, mindenki írójává lenni, amelyek mint művésznek legnemesebb tulajdonságai. Közte és a magyar olvasóközönség között nagy atmoszféra-különbség volt, az ő javára. A szellemi levegője tisztább s nagyobb magaslatokról való volt, mint azoké, akiknek írt. Műveltsége, ízlése, írói attitüdje előkelőbb volt, mint amilyennek szabad lett volna lenni magyar íróénak a XIX. század végén. Független egyéniség volt, nem úszott korának semmiféle áramlatával. Akik, vele egykorúak, nála népszerűbbek lettek, azok mind úsztak valami árral, ő az ár mellett úszott - nem ellene, csak mellette - egyedül, mindenkitől függetlenül. Kortársai mind belekapcsolódtak lelkileg az olvasóközönséget jelentő magyar intelligencia ízlésébe, erkölcsi állapotába, ideológiájába, hozzá tartoztak, tagjai is voltak, nemcsak írói s ez a közönség önmagát látta és élvezte abban a tükörben, melyet műveikben elébe mutattak. Ambrus nem tartozott semmiféle embercsoporthoz, fölötte állt mindegyiknek. Írásában tiszta művészi szándék vezette. Egy optimista levegőjű korban pesszimista lelkiállapottal jött, a millennium körüli cigányzenés, toastos Magyarországban a melankólia hangján szólott. Írásainak alig van társadalmi, vagy politikai rezonanciája. Nem a társadalmat rajzolta, hanem az embert, önmagában, elszigetelve társadalmi vonatkozásaitól. A tett eleme hiányzott műveiből, holott minden írásmű, mely nagy hatást tesz az emberekre, egy bizonyos mértékig tett is. Lényének passzivitása átáramlott írásába s passzívvá tette iránta az embereket. Regény- és novellaíró volt, embereket ábrázolt és más volt a lélektani tudata, mint a közönségeé. Fejlettebb és mélyebb, de más. Az írói sikernek egyik alapfeltétele, hogy írónak és közönségnek azonos legyen, legalább a lényeges pontokon, az elképzelése emberről és világról, cselekedetek motívumairól, életideálokról és erkölcsi mértékekről. Ez az azonosság nem volt meg az Ambrus esetében s ebből olyan temperatura-különbség származott, amelyet nem tudott kiegyenlíteni semminemű művészi érték.

Örök a harc a művész és közönsége között. A közönség azt kívánja, hogy a művész mondja azt, amit ő hallani akar. A művész független akar lenni s azt akarja mondani, tekintet nélkül a közönség kívánalmára, amire belső kényszerűség szorítja. Ebben a küzdelemben rendszerint a közönség a győztes, mert az ő szuverén tetszése vagy nem-tetszése dönti el a művész emberi sorsát. Szerencsés művészek, akik nagyot tudnak alkotni, megalkuvás nélkül, a közönséggel egyetértésben, mert a lényükben van consensus koruk embereivel. Még szerencsésebbek, akiknek nagysága olyan szuggesztióval tud hatni, hogy rákényszeríti magát az emberekre. Szerencsétlenek azok, akikben nincs meg sem a nagyságnak parancsoló ereje, sem a consensus adottsága, de megvan a koruktól és embereitől való függetlenség. Ezek közé tartozott Ambrus Zoltán.

Atelier-tekintély volt, a legkitünőbb a maga korában s az is maradt mindvégig. Újrafelvétel nélkül, mert egész lénye, világfelfogása, ízlése és stílusa tipikusan fin de siécle, a XIX. század utolsó éveiből való. Ezért nem tudott megbarátkozni a huszadik század irodalmának sem szellemével, sem stílusával, még a franciával sem, holott műveltségénél és veleszületett lelki alkatánál fogva mindig a francia szellemmel tartott kongenialitást. Lemaitre kitünő magyar tanítványa utolsó évtizedében már a zsémbes öregúr szerepét játszotta a mai világgal szemben s írásaiban, akármilyen élvezettel ízleltük ízlését a kifejezés módjában és okosságát a bon sens-ideál alkalmazásában, mindig éreznünk kellett, hogy ez az ízlés, ez az okosság nem a mai világ ízlése és okossága.

A magyar irodalom története bizonyára előkelő helyet, ha helyes mértékkel ítél, első helyet fog neki adni a mult század kilencvenes éveiben feltünt nemzedék tagjai között. Szomorú arra gondolni, hogy ennek a nemes és tiszta léleknek, ennek a mély elmének és meleg szívnek, ennek a mindenekfelett nagy stílművésznek a szavát csak az irodalomtörténet hallgatja meg, a maga kora tiszteletteljes közönnyel ment el mellette.