BABITS MIHÁLY Ádáz kutyám
Ádáz kutyám, itt heversz mellettem. Amióta a gazdád én lettem, ez a hely a legjobb hely tenéked: nem érhet itt semmi baj se téged. Rajtam csügg a szemed, hív imádás együgyű szálán csügg, boldog ádáz.
Mert boldog ki jámborul heverhet valami nagy, jó hatalom mellett. S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád bosszújára megrablod a konyhát s csirkét hajszolsz vadul a salátás ágyakon át: jámbor, noha - Ádáz.
Elcsavarogsz néha messze innen, el is tévedsz kóbor hegyeinkben; avagy titkos kalandjaid vannak. Ág tép, gonosz ebek rádrohannak, zápor is lep, szőröd-bőröd átáz: ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.
Visszajössz, mert ugyan hova mennél? Hol lehetne egyéb helyed ennél? Szimatodból ezer láthatatlan ösvény vezet téged mindenhonnan hívebben, mint bennünket a látás: minden ösvény ide vezet, Ádáz.
Tudod, hogy itt valaki hatalmas gondol veled, büntet és irgalmaz, gyötör olykor, simogat vagy játszik, hol apádnak, hol kínzódnak látszik: de te bízol benne. Bölcs belátás, bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.
Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál, bizalommal tudnék én is Annál megpihenni, aki velem játszik, hol apámnak, hol kínzómnak látszik, égi gazda, bosszú, megbocsátás, s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!
*
Babits Mihály: Psychoanalysis Christiana Mint a bókos szentek állnak a fülkében kívülről a szemnek kifaragva szépen, de befelé, hol a falnak fordul hátok, csak darabos szikla s durva törés tátog:
ilyen szentek vagyunk mi!
Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket, hogy bús darabjai még érdesen csüngnek, érdesen, szennyesen s félig születetlen, hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?
Krisztus urunk, segíts meg!
Hallottunk ájtatós, régi faragókat, kik mindent egyforma türelemmel róttak, nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem: tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.
Bár ilyenek lennénk mi!
Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével, s hamit temagadból szégyenkezve nézel, tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által az Isten is nézi, az Isten is látja!
Krisztus urunk, segíts meg!
Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak-réme, amikor magad vagy az Itélő kéme?! Strucc-mód fur a percek vak fövenye alá balga fejünk -- s így ér a félig-kész Halál,
s akkor mivé leszünk mi?
Gyónatlan és vakon, az évek szennyével löknek egy szemétre a hibás cseréppel, melynek nincs csörgője, s íze mindörökre elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.
Krisztus urunk, segíts meg!
Ki farag valaha bennünket egészre, ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne, ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló, legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?
Szenvedésre lettünk mi.
Szenvedni annyi, mint diadalt aratni: Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni, míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya beállítson majdan szobros csarnokába.
Krisztus urunk, segíts meg!
*
Tóth Árpád: Isten oltó-kése
(1928.)
Pénzt, egészséget és sikert Másoknak, Uram, többet adtál, Nem kezdek érte mégse pert, És nem mondom, hogy adósom maradtál.
Nem én vagyok az első mostohád; Bordáim közt próbáid éles kését Megáldom, s mosolygom az ostobák Dühödt jaját és hiú mellverését.
Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szivembe metsz, Új szépséget teremni sebez engem.
Összeszorítom ajkam, ha nehéz A kín, mert tudom, tied az én harcom, És győztes távolokba néz Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.
|