Payday Loans

Keresés

A legújabb

A napfény íze, 1999-2011. PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
Zsidókérdések Magyarországon - Zsidókérdések Magyarországon

zsidosorsok

A napfény íze

színes, magyarul beszélő, magyar-osztrák-kanadai-német történelmi dráma,

170 perc, 1999

rendező: Szabó István
író: Szabó István
forgatókönyvíró: Szabó István, Israel Horovitz
zeneszerző: Maurice Jarre
operatőr: Koltai Lajos
díszlettervező: Kovács Attila
jelmeztervező: Szakács Györgyi
producer: Hámori András, Lantos Róbert
executive producer: Jonathan Debin, Rainer Kölmel

szereplő(k):
Ralph Fiennes (Sonnenschein Ignác/Sors Adam és Ivan)
Jennifer Ehle (Sonnenschein Valerie)
Rosemary Harris (Sonnenschein Vali)
Rachel Weisz (Sors Gréta)
Molly Parker (Sors Wippler Hannah)
Deborah Kara Unger (Carola)
William Hurt (Knorr Andor)
Miriam Margolyes (Rózsa)
John Neville (Sors Gustave)
Andorai Péter (Anselmi)
Gálffi László (Rossa)
Törőcsik Mari (Kató)

Ez a film megrendelhető DVD formátumban.


A rendező saját forgatókönyvéből készült filmje egy magyar család három nemzedékének története; a felemelkedésé, a bukásé, a kudarcoké, szerelmeké és a küzdelmeké (A film címe a nagypapa által felfedezett Napfény elnevezésű likőrre utal). A családtörténet három főhősét (nagyapa-apa-fiú) Ralph Fiennes játssza. A film egy zsidó család mindennapjait, gondjait, szerelmeit, mutatja be a magyar történelem viharos évtizedeiben. Az első generáció hőse Ignác, a császárhű bíró. Felesége, Vali úgy gondolja, hogy eladja magát a császárnak, megszállottja munkájának, ezért magánélete tönkremegy. A család fiatal tagjai csak úgy tudnak érvényesülni, ha megváltoztatják zsidó vezetéknevüket. A Sors mellett döntenek, melynek jelentése: " jóslat, végzet, feladat, sors." Ignác fia, Ádám a vívás olimpiai bajnoka lesz. Ennek elérése érdekében meg kell keresztelkednie, hiszen magas szinten zsidó nem vívhat. Őt is elérik a háború viszontagságai, munkatáborba viszik, ahol fia előtt halálra kínozzák. A harmadik generáció Ivánban testesül meg, aki nem tudja megbocsátani magának, hogy apja halálakor csak tehetetlenül, mozdulatlanul állt. Beáll az ÁVO-ba, megkezdődnek a kihallgatások, a koncepciós perek. 1956-ban forradalmár, szónok.
A film az Oscar-díj mellett három Európa-díjat is kapott: egyet a forgatókönyvért, a másikat Koltai Lajos operatőri munkájáért, és a harmadikat a tehetséges, jóképű Ralph Fiennes főszereplői alakításáért.

Bemutató dátuma: 2000. január 27. (Forgalmazó: InterCom)

Díjak és jelölések:
Európai Filmakadémia (1999) - Legjobb férfi alakítás: Ralph Fiennes
Európai Filmakadémia (1999) - Legjobb forgatókönyv: Szabó István, Israel Horovitz
Európai Filmakadémia (1999) - Legjobb film jelölés: Hámori András, Lantos Róbert
Golden Globe díj (2001) - Legjobb film - drámai kategória jelölés

*

Gyógykeserű
2000. március 9.

Szabó István nagyon várt filmjét messze megelőzte a híre. A budapesti bemutatóra már három Európa-díjjal érkezett A napfény íze, amelyet a legjobb férfialakításért (Ralph Fiennes), a legjobb operatőri munkáért (Koltay Lajos) és a legjobb forgatókönyvért (Szabó István-Israel Horovitz) kapott. Magyar filmet emberemlékezet óta nem ért ekkora tisztesség, utoljára éppen Szabó István 1981-es Mephistója hozott világsikert, többek között egy Oscar-díj képében. De magyar film-e A napfény íze?
Természetesen. Magyarok - vagy legalábbis magyar származásúak - a producerei, magyar a rendező, az operatőr, a látvány- és a jelmeztervező, a színészek jó része. És a legdöntőbb érv: Magyarországon játszódó, sajátosan magyar történetről van szó.
Természetesen nem. Mások pénzén készült, idegen nyelven beszél, producerei a messzi tengerentúlról valók, nem éppen Hollywoodból, de Kanadából; a főszerepeket többnyire ismeretlen külföldi színészek játsszák, idegen a zeneszerző és az angolszász filmes és színházi körökben otthonosan mozgó forgatókönyvíró.
Szabó István nagy ívű elbeszélése egy magyarországi zsidó család négy nemzedékének sorsát követi nyomon az Osztrák-Magyar Monarchia békeéveitől két világháború és a holokauszt poklán át a kommunizmus új vészkorszakáig. Valójában csak a két középső generáció életútját látjuk kezdettől a végig: az alapító atyáról annyit tudni, hogy falusi kocsmárosként kikísérletezte egy gyógyfüvekkel ízesített gyomorkeserű receptjét (és ezzel még nem érnek véget az Unicumra tett utalások; a film felismerhetően a Zwack Likőrgyár telephelyén játszódik), aztán gyorsan kitűnik a képből; a család történetét elbeszélő dédunoka sorsát meghatározó eseményeket pedig többnyire csak jelzésszerűen, utalások formájában adja vissza a film. A dédapával felrobban a szeszfőzde, és 12 éves fia hóna alatt a receptkönyvvel elindul szerencsét próbálni. Az új likőr a család után (Sonnenschein) a Napfény íze elnevezést kapja.
Egy előnyös házasság, a titkos recept és a Monarchia liberális levegője elégségesnek bizonyul a családi vállalkozás felvirágoztatásához, Manó már egyetemre, külföldi tanulmányútra küldi a fiait. Az idősebbik, Ignác az alkalmazkodás hérosza. Karrierje szépen ível fölfelé a császári és királyi bírák rendjében, még egy képviselői helyet is felajánlanak neki, de minden lépcsőfokon le kell mondania valamiről, szerelemről, függetlenségről, végül a nevéről is.
Kényszer hatására szabadon a beszélő Sors nevet választják maguknak. A konformizmus tipikus zsidó életminta, de legalább olyan jellemző az izgága, radikális zsidó is, aki a szocializmus, a forradalom, a világmegváltó tanok hívéül szegődik. Erre a képletre ismerünk Ignác öccsében, Gusztávban, aki az örökös második szerepére van kárhoztatva eminens bátyja mellett. A békebeli jó világnak aztán véget vet az első világháború, a Monarchia feldarabolása és a trianoni tragédia. Ignác hadbíróként szolgálja végig a háborút, és megkönnyezi Ferenc József halálát, aki egyszer még személyes meghallgatásra is érdemesítette őt. A vesztes háborút követő zűrzavar a családot sem kíméli, Gusztáv emigrációba kényszerül, Ignác belerokkan világa elvesztésébe.
Fiai, Ádám és István már újra egy konszolidálódó társadalomban választanak pályát, alapítanak családot. Ádám a vívásra tesz fel mindent, előbb magyar bajnok lesz, majd 1936-ban aranyérmet nyer a berlini olimpián. Sportkarrierjének csúcsán elvakítja a siker, nem hajlandó tudomásul venni, merre tart a világ, nem akar elmenekülni. Munkaszolgálatosként az orosz frontra viszik, és ő az életével fizet egy illúzióért. Kamaszfia, Iván végignézi apja megalázását és meggyilkolását, de a család más tagjaival ellentétben ő túléli a háborút, és szenvedélyes antifasizmusa mihamar a berendezkedő új kommunista rendszer táborába, azon belül is az államvédelemhez sodorja.
Iván csak lassan, fokozatosan jut el a kommunista rémuralommal való szembesülésig; részt vesz az ötvenhatos forradalomban, börtönbe kerül, majd ismerős helyszínen látjuk őt viszont: ugyanabban a hivatalban, ahol a nagyszüleiből Sors lett, ő visszaváltoztatja a nevét Sonnenscheinra.
Kiindulásként el kell fogadnunk, hogy A napfény íze nem európai művészfilm, nem is szerzői film, nem csak - sőt nem elsősorban - magyar közönségnek készült. Nem kérhetjük számon rajta a magyar történelem eseményeinek pontos rekonstrukcióját, a szakmai körökben is vitatott kérdések megválaszolását. Saját műfaján belül viszont - széles nézősereghez szóló, igényes zsánerfilm - nem sok hibát róhatunk fel neki. Látványvilága, a fényképezés, a díszlet, a jelmez, hibátlan: szép is, hiteles is. A forgatókönyv mestermunka a maga nemében, amelynek - helyenként ugyan bántóan lapos motívumok alkalmazásával - sikerül követhető egységbe rendeznie közel száz év történéseit és számos szereplő életútját. (A film háromórás; de nem azért hosszú, mert sokat mutat, hanem azért, mert itt-ott bőbeszédű és didaktikus.) A zene egyszerű iparosmunka, hatásában pedig katasztrofális: minden kényes ponton a legrosszabb irányba, a közhelyek felé viszi el a filmet, hangsúlyozza és felerősíti a hibáit.
A napfény ízének üzenete már nem is lehetne világosabb: vállald önmagadat! Minden, ami túllép ezen a lapidáris igazságon - a történelem ábrázolása, az asszimiláció mint választás megítélése, Magyarország és a magyarok képe a filmben, erkölcsi kérdések - heves viták tárgyává vált a szakmában és az internetes fórumokon. Könnyen lehet, hogy Szabó István törököt fogott. Ez a nemzetközi forgalmazásra készült film a külföldi nézőnek csak egy mozi a sok közül. De idehaza sorban állnak az emberek a pénztárak előtt, és az említett viták is magyarok között folynak.
Alapvetően ideológiai viták. És ez az én bajom. Mert nagyon jó, hogy van egy olyan magyar mozidarab - mindent összevéve amellett teszem le a garast, hogy mégis magyar -, amely érdekli és foglalkoztatja a hazai közönséget, és ez javára írandó A napfény ízének. De egy film értékét nem döntheti el az, hogy helyes álláspontot foglal-e el teszem azt az asszimiláció megítélésében. Tisztelem Szabó Istvánt, korai filmjeinek - az Apát nemrég választották be minden idők legjobb tizenkét magyar filmje közé a honi kritikusok - közvetlensége, személyes hangja szinte példa nélkül áll a korszak hazai termésében, és több mint harminc év elteltével sem veszítették el a hatásukat. Újabb filmjeiben azonban, legyenek bármilyen értékesek, mesterien kimunkáltak, túl sok a tézis, túl kevés az ember. Eleven, csupa ellentmondás hősök, szabálytalan sorsok helyett tipikus figurákat látunk korspecifikus helyzetekben, jó és rossz választásaik a kor dilemmáit képviselik, jellemük és életpályájuk ideológiai és ideologikus kategóriáknak feleltethető meg. Szabó első trilógiája a rendező élményeit osztotta meg a nézővel - a Mephisto-hármas és A napfény íze a gondolatait.

Bori Erzsébet, Mancs

*

Családregény
2000. január 28.

Az arany zsebóra - a dédapáé volt, aztán apáról fiúra öröklődött, s végül valamelyik történelmi kanyarban elveszett - végigkíséri a történetet. Az óra Szabó István névjegyszerű motívuma, sok filmjében szerepel, most is fontos metafora: egy évszázad - egy család életének, értékrendjének, boldogságának és szenvedésének jelszerű mértéke. A Napfény íze - széles ívű alkotás, egy zsidó család története, s áttételesen a század történetfilozófiai kritikája. A Sonnenscheinek hőse - első generációt alapító Manó - gyógyvízmixtúrájával lett híres és gazdag valahol Óbudán. Fia már doktorál, nevet szerez magának, hadbíró az első világháborúban - asszimilálódik. Szabó azonban nem is annyira a külső történéseket bogozza: a szerelmek rajza vezeti kezét (és Koltai Lajos kameráját), bennük tűnik elő az emberi titok. Ez a merev jogász például elveszi unokahúgát vagy tán fordítva, az okos-szép Vali (Jennifer Elhe) hódítja meg a fiút? Mindegy: a film egyik legszebb szekvenciája e tomboló, intellektuálisan és erotikusan egyaránt izgalmas szerelem és házasság. Ami mégis válással végződik.
Attól jó ez a film, hogy hősei bonyodalmasak, mint mi mindnyájan, ha engedünk a kíváncsi szemnek: csak a magántitok mentén élhető át a másik ember, és csak e titkokban mutatkozik meg a történelem valódi arca. A házasság nem volt egyszerű, lázadni kellett az apai szigor, a vallás, a család ellen, s aztán később lázadni a korrupt Monarchia ellen: e generáció keményen hitt Ferenc Józsefben, a felvilágosult rendben és a megfelelés parancsában. Vali viszont nem bírja nézni férje kompromisszumait, elhagyja. És mi lett e nagy lázadás díja? Háború, kommün, üldöztetés.
A következő generációnak csak látszólag könnyebb. Ádám magyarosítja nevét - különben nem fogadják be -, vívóbajnok lesz, olimpiát nyer, sorsában Petschauer Attila történelmi képe villan elő. (Őt is - mint a család férfialakjainak újabb és újabb reinkarnációit - Ralph Fiennes alakítja, nagyszerűen.) Ádám igazi magyar hős, de a kiközösítést és üldöztetést nem kerülheti el: a zsidótörvényeket (bár nem kéne) rá is kiterjesztik. És itt, a pokol kapujában megint csak a szerelem árulkodik a titokról: testvére felesége "csábítaná" el, s beszélné rá az emigrációra, addig, amíg lehet... És máris itt vagyunk e század nagy kérdésénél: menni vagy maradni? Hányféle családban, hányféle okból merült fel ez a dilemma, kinek így, kinek úgy - javarészt megoldhatatlanul. Ádám marad, és agyonverik valamelyik munkatáborban.
A háború után Iván - a harmadik generáció főalakja és a történet narrátora - kerül a következő bugyorba: meggyőződésből rendőrtiszt lesz, aztán legjobb barátját kell elítélnie, majd maga is börtönbe kerül. Ám itt is a szerelem vall a korról: igaz, ekkor már csak lopott félórákra telik, akkor is az államvédelmi nyomozóktól rettegve, de még ez a fájdalmas viszony is a láthatatlan emberi lényegről mesél: az árulásról, az önáltató hazugságról és a megtérésről. Iván itt, a pokol mélyén találja meg önmagát. Ráérezve nagyanyja életfilozófiájára, ismét felveszi a család elhagyott nevét, és végre embernek érzi magát.
Mély film. Szabó a döntő kérdést teszi fel: érdemes volt-e asszimilálódni? És a válasz majdnem egyértelmű, ki-ki maradjon az, ami, az identitás elvesztése, illetve kikényszerítése a század legnagyobb bűne volt. Most ez így összefoglalva száraz fecsegésnek tűnik, de a film antikolt, melegbarna képi világa, az egész mű bölcs distanciája, valamint az epizódok tabutörő feszültsége elvarázsol. Emberi történet szenvedélyekbe csomagoltan elmesélve. Nem vallomás, nem vád, nem filoszemita sztori, nem valaminek a cáfolata: egyszerűen sorstörténet. Annyira, hogy elfelejtkezel az időről is: a három óra tán hosszú, itt viszont funkciója van. Ezt az életfilozófiát csak akkor éled át, ha az idő beléd ég, ha ráérzel a nagymama zongorajátékának rezignált bölcsességére vagy a Törőcsik Mari alakjába rejtett mély igazságra: az egyszerű emberek többet tettek az üldözöttekért, mint ahogy gondolnánk. És még ráérezhetsz a csodás pillanatok narratívájára: az éjszaka folyamán kivirágzó köves udvar meséjére, a visszatérő motívumok üzenetére (eltört meisseni csészék ismétlődő, babonákkal teli jelenetzárásaira, a falióra hangjára és arra a végképp kódolt üzenetre, hogy a záróképek előtt miért tűnik el dédapa receptkönyve egy kukában, a hagyaték, amit évtizedekig kerestek, tőle remélve a csodát...)
Fájdalmas film: az eddig el nem mondott történelem pontos, distancírozott és ezért megrázó dokumentuma.

Almási Miklós

*

A Napfény Íze
Sunshine 1999


Elmenekülhetünk-e a saját sorsunk elől? Befolyásolhatjuk-e egyáltalán alakulását? Környezetünk változása mennyiben határozza meg saját önazonosságunkat? Szabó István filmje egy magyar zsidó család, a Sonnenscheinok történetében, a magyar és európai történelem fájdalmas tükrében vizsgálja az egyéni önazonosság kérdéseit.
A Sonnenschein család története a XIX. századi Osztrák-Magyar Monarchiában indul, a vidéki kocsmáros fia Pestre költözik és a családi likőrreceptnek köszönhetően sikeres és vagyonos polgárrá válik. Gyermekeit taníttatja, fia, Ignác, ragyogó jogászi karrier előtt áll – ha megváltoztatja a nevét. A századforduló társadalmában ugyanis a gazdasági felemelkedés nyitva áll mindenki előtt, a politikailag is jelentősebb pozíciók betöltésénél azonban már akadályt jelent a "nem magyar" név. Ignác, testvére, és velük együtt élő unokatestvére ugyanakkor szerelme Vali, a sokat mondó "Sors" nevet választják.

Ignác teljesen azonosul a Monarchiával, legfőbb eszményképe a császár, akihez mindenek fölött lojális. Hiába vette feleségül a család rosszalása ellenére Valit, hiába vannak gyermekei, élete az államhoz kötődik. Szimbolikusan is érthető, hogy a Monarchia szétesésével nem leli helyét a világban, egészsége is megroppan, csak pár évvel éli túl Ferenc Józsefet.
Fia, Ádám, tinédzserként tapasztalja meg a Horthy-világ antiszemitizmusát és megaláztatását azzal ellensúlyozza, hogy sikeres vívóvá kűzdi fel magát. Az igazi sikerekhez, a nemzetközi bajnokságokhoz azonban a vitézi klubb tagjává kell válnia – ahova nem kerülhet be zsidó vallású.

Ádám testvérével együtt kikeresztelkedik és a magyar olimpiai csapat tagjaként Münchenben aranyérmet szerez csapatának és hazájának. Biztonságban érzi magát, nem tartja elképzelhetőnek, hogy a bevezetett zsidótörvények rá is vonatkozzanak: ő Sors Ádám magyar olimpiai bajnok. Ezt ismételgeti még az internálótábor őt megalázni akaró csendőre előtt is – míg halálra nem kínozzák.
Iván fia végignézi mindezt és 45 után a bosszúállásban találja meg életcélját. Rendőr lesz és őszinte meggyőződéssel veti bele magát a tisztogatásokba, a háborús bűnösök felelőségrevonásába. Csak amikor rádöbben, hogy más szempontok érvényesülnek mint az igazság, amikor koncepciós perekben kell résztvennie, amikor Auschwitzot megjárt felettesére "cionista összeesküvést" kellene rábizonyítania, akkor döbben rá, hogy a hatalommal való azonosulása csalódást okoz.

Részt vesz az 56-os forradalomban, ezért börtönbe kerül és szabadulása után kiégve tér haza nagyannyához, Valihoz. Az idős asszony halála után talál rá az egykori papírra, ami nagyszülei névváltoztatását dokumentálja. Sors Iván ismét felveszi a Sonnenschein nevet, és családja történetének elbeszélésében célt talál életének.
Ha a nézőnek sikerült kibírnia a kerek három órát a moziban, van utána min gondolkodnia. Szabó az elmúlt évszázad viharos és sok tekintetben még fel sem dolgozott történelmét egy speciális perspektívából mutatja be. Bár a koncepció érthető, a feldolgozott anyag túl sok, alig lehet befogadni ilyen mennyiségű tragédiát. A párhuzamokra és ismétlődésekre épülő dramaturgia egy idő után (talán azért is, mert ismerjük a történelmi hátteret) kiszámíthatóvá, szinte unalmassá válik. Nehéz eldönteni, hogy Ádám és Iván figurája szándékosan egysíkú és kidolgozatlan – vagyis a tragikusan rövid élet, illetve identitászavar eredménye – vagy csak így sikerült.

Az, hogy mindhárom főhőst Ralph Fiennes alakítja, kicsit egybemossa a figurákat. Ez hátrányos a film élvezhetősége szempontjából, ugyanakkor a három generáción végigvonuló identitászavart egybekapcsolja. A Sonnenschein/Sors család tagjai apránként adják fel identitásukat az asszimiláció kedvéért – és mindíg csalódniuk kell választott eszményeikben. Az identitás keresése, az azonosulni vágyás általános emberi problémák, de különösen tragikusan jelenik meg az európai zsidóság történetében. Legmarkánsabban Ádám figurájánál láthatjuk: nemcsak vallását változtatta meg, de maga is megvetéssel fordul el a "korrumpálható zsidóktól" – és ragaszkodása feltételezett identitásához halálát okozza.
Az ellenpélda Vali, aki végigkiséri mindhárom férfi életét. Míg azok a társadalmi elismerésért görcsösen ragaszkodnak egy eszméhez és feladják saját azonosságukat, ő állandó, emberi értékeket hordoz és mégis képes mindíg alkalmazkodni az aktuális világhoz. Kűzd szerelméért – de elhagyja, amikor rádöbben, hogy a férfi más, mint amilyennek hitte. A polgári jómódból lecsúszik megtűrt lakóvá – mégis igyekszik boldog lenni, legalább emlékeiben, melyeket gondosan őriz. Ebből a szempontból nézve nem igazán követhető Iván katarktikus jellegű megváltozása a történet végén. Cselekedetei azt sugallják, hogy ő is valós identitását vállalja és így megleli belső békéjét – de, hogy mi motiválja erre, miután a negyanyja után maradt családi emlékeket látványosan a szemétre hányja, nem egészen világos.
A Napfény íze az egyén helyéről és lehetőségeiről szól a világban: meg kell találni az egyensúlyt az alkalmazkodás és az identitás őrzése között, meg kell tartani a gyökereket, még ha csak a privát szférában is. Mert az az egyetlen biztos vonatkoztatási pont, a történelem, a világ, a társadalom változásai, viharai között.
-zita-

*

Grzegorz Bubak Szabó István avagy a történelem tükre
A napfény íze

Szabó István, magyar rendező a XX. századot egy epikus filmmel zárta; A napfény íze egyben saját filmművészetének is összegzése. E filmben a rendező munkásságára jellemző összes eddigi motívum megjelent.

Nem hiányozhattak tehát az olyan témák, mint az egyén biztonságának kérdése az őt körülvevő valóságban, vagy az identitás-keresés problémája a villámgyorsan fejlődő világban. A filmben a rendező kedvenc témaköre, Közép-Európa és Magyarország történelme is helyet kapott. Egy budapesti zsidó család három generáción át követett sorsa csak ürügyül szolgál az asszimiláció, a gyökérvesztés, a totalitárius rendszerekben való élet és az ezzel együtt járó veszélyek bemutatásához. Először az Osztrák-Magyar Monarchia tárul elénk, majd a Horthy-rezsim, végül pedig a Rákosi – Sztálin legjelesebb diákja – nevével fémjelzett kommunizmus. Látszólag különböző korszakok, de mint az Szabó filmjéből is kitűnik, az emberi drámák lényegében változatlanok, a történelem önmagát ismétli a jelszavakkal, szlogenekkel, ígéretekkel. S mindeközben kirajzolódik a keserű felismerés, hogy az ember saját biztonsága érdekében képes lemondani szabadságáról, és képes elfogadni egy erőszakkal fenntartott politikai rendszert. A rendező egy mélyreható megfigyelő tudományos érdeklődésével tanulmányozza hőseinek gyengeségét, akik a sors által osztott kudarcok, csapások ellenére sem tudnak tapasztalataikból a jövőre vonatkozó tanulságokat levonni. A soron következő generációk megismétlik atyáik, nagyapáik hibáit. A Habsburg államapparátusban magas pozíciót betöltő tisztviselő, a két világháború közötti jobboldali diktatúrában élő kiváló sportember valamint az erősödő kommunista rezsimben tevékenykedő buzgó fasisztaüldöző ifjú ugyanazon rendszerek áldozataivá válnak, amelyekbe határtalan bizalmukat vetették. A vak lojalitás, az engedelmesség, a hatalom és a döntések tévedhetetlenségébe vetett hit semmit sem ér, a hősök gondosan felépített világa és társadalmi kapcsolataik, amelyek segítségével helyüket keresték az életben, az első adandó alkalommal kíméletlenül megsemmisülnek. A hiszékenység elbukik, nem jelenthet megoldást mássá válni, mint amit a származás mutat. Más módon kell szembeszegülni a XX. század olyan veszedelmeivel, mint amilyenek a rendező szemében a nacionalizmus, a más nemzetiségűekkel vagy más vallásúakkal szembeni gyűlölet. „Ismerd saját helyedet és cselekedj saját lelkiismereted szerint!” – közvetíti hőseinek a rendező. A napfény íze tragikussága mellett azért mégis megszólaltat egy optimista felhangot, sugároz egy csöppnyi reményt, hogy az egyén befolyással lehet önnön sorsára. Bizonyos elvek semmilyen körülmények között, semmilyen politikai rendszerben nem avulnak el, amennyiben az ember nem hagyja, hogy mások döntsenek élete felett. Szabó a tudatos döntéshozatalt, a tettekért vállalt felelősséget, a totalitárius rendszer struktúráival való szemtől szemben fellépést méltatja.

Ezért tán, hogy következő érdekes filmje, a Szembesítés témája épp a könyörtelen, gyilkos diktatúrában tevékenykedő művész alakja köré épül. A rendező érdeklődésének középpontjában a művészet és politika közötti kapcsolat áll. E kérdéskör már Szabó ’80-as években forgatott híres trilógiájában is megjelent, leglátványosabban az Oscar-díjas Mephistóban ragadható meg. Milyen mértékben tudja megőrizni függetlenségét a művész, és tevékenysége mennyiben hitelesíti, igazolja a hatalom politikáját?

A háború utáni Berlinben az ismert karmestert, Wilhelm Furtwänglert „náci-átvilágító” bizottság elé állítják a III. Birodalommal való együttműködés gyanújával. A Mephistóban a Brandauer által alakított figura lényegében nem volt kitéve környezete ítéletének (kivéve a konformizmusát és gyávaságát bíráló egyéni szemrehányásokat), e feladatot a rendező – aki csak az események egymásutániságát ábrázolta – úgymond a nézőre hárította. A Szembesítésben viszont a karmesternek egy, az új háború utáni rendet képviselő, agresszív vádlóval szemben kell álláspontját bizonygatnia. Épp az amerikai kihallgató tiszt vádjaiban találjuk a művész háborús karrierjére vonatkozó tények interpretációját vagy nem ritkán túlinterpretálását. A két, egymástól homlokegyenest eltérő világ, két diametrálisan különböző morális nézőpont összeütközése nem hagyja érintetlenül a párbaj egyik résztvevőjét sem. Az egyenes gondolkodású amerikainak nincsenek problémái a jónak a rossztól való elválasztásával, számára a fehér az fehér, a fekete az fekete, közte nem létezik semmi, nincs felmentés a kollaborálásra, vagy arra, ha valaki saját hasznára hódol be a gyilkosoknak, még ha nem is vesz részt közvetlenül a bűntényekben. Viszont azt, hogy a vallató nem marad közömbös Furtwängler érvelésére, mutatja, hogy szükségét érzi összegyűjteni erejét a soron következő kihallgatás előtt, így újra végignézi a náci haláltáborokat dokumentáló archív felvételeket, hogy a vádlott iránt érzett mindennemű részvéttől megszabadulhasson. A karmester a korábban, már a Mephistóból is jól ismert érvekre – a náci állam működésére vonatkozó tudatlanságára – hivatkozva állítja, hogy semmilyen módon nem támogatta a hatalmat, kapcsolatait annak képviselőivel pedig a minimumra korlátozta. Magyarázatul a zene szolgál, amely nélkül a művész életképtelen, ezért marad az országban, hogy mindennemű konzekvenciára való tekintet nélkül teljesíthesse misszióját.

Két okból is nehéz bármelyik hős mellett egyértelműen letenni a voksot, vagy elfogadni az egyik nézőpontot. Először is, egyik figura sem egyértelmű annyira, hogy feltétlenül megbízzunk benne. Az Amerikait nem vezérli teljes objektivizmus tetteiben, a karmester életrajza sem egészen tiszta, ezért egyikük sem maradéktalanul megbízható. Másfelől bűnténynek számít-e az ember eltökéltsége, hogy a körülmények ellenére a saját életét élje? Hiszen a szövetségesek egyszerű polgárokat, tanárokat, cipészeket, vasutasokat stb. nem állítottak ítélőszék elé kollaborálás vádjával, pedig közvetett módon az ő munkájukat is felhasználták a rendszert építő gyilkosok. Az ehhez kapcsolódó következő probléma az, hogy egyenlő mértékben kell-e meg/elítélni a totalitárius rendszerben karrierjét építő művészembert – és mondjuk egy péket. Igaz, mindketten valamilyen mértékben a rezsim szolgálói voltak, de össze lehet-e őket hasonlítani? A rendező hajlamos e máig aktuális kérdést a belső felelősségtudat aspektusából vizsgálni. A felelősséget saját tetteinkért és döntéseinkért, amelyeket később nem kellene szégyellnünk vagy megtagadnunk. E gondolatok pedig már A napfény ízét is felidézik! Fazekas Eszter észreveszi e kontextusban a rendező epizódszerepét a Mephistóban, aki Göring fogadásán az egyik vendégként így szól beszélgetőtársához: „Szörnyű, hogy részt kell vennem ebben.” E megjegyzést nem csupán Höfgen világára vonatkozóan kell érteni, hanem szélesebb kontextusban, a világon mindenütt, ahol a művészeket a hatalom saját propagandájának támogatására használja fel. Érdemes megjegyezni, hogy a Szembesítés egy színházi darab alapján készült, amelyet azonban olyannyira átfordítottak a film nyelvére, hogy nehéz benne felfedezni a forrásmű elemeit.

Szabó legújabb filmjében, a Csodálatos Júliában (2004) viszont a színház világa uralkodik osztatlanul, ezúttal teljes mértékben kiiktatva a politikát. A film William Somerset Maugham Színház című elbeszéléséből készült (a művet először 1962-ben filmesítették meg Alfred Weidenmann rendezésében), Ronald Harwood forgatókönyve alapján. Harwood készítette a Szembesítés forgatókönyvét is (saját művéből), valamint a Zongorista szövegkönyvét Władysław Szpilman emlékirataiból, és Charles Dickens Twist Olivérjét is Roman Polański filmjeihez.

Szabót a valós világ és a színpadi valóság közötti határ összemoshatósága érdekli, a kamerával nyomon követi a színész teljes ön-odaadását szerepének. A címszereplő (az Arany Glóbusszal díjazott és Oscarra jelölt Anette Bening) ismert színpadi színésznő, sztár, a közönség kedvence, akit férje, és egyben a színház igazgatója, Michael (Jeremy Irons) halmoz el szerepekkel. Időnként emlékeztet a svéd Karenre a Találkozás Vénusszal című filmből, szeszélyes, hangulataiban kiszámíthatatlan, ellentmondást nem tűrő és környezetét maga alá rendelő díva. Az ismétlődő szerepek, előadások, sikerek fárasztóvá kezdenek válni, ráadásul tudatosítják az idő elkerülhetetlen múlását; a színésznő 45 éves korában fáradtnak, öregnek érzi magát és pihenésre vágyik. Júlia a hétköznapokban is folyamatosan szerepel, ismerősökkel vagy ismeretlenekkel találkozva az utcán mindig a játszott színdarabok hősnője marad. Még férjével való kapcsolatában is több a színjáték, a számítás, mint az érzelem, házasságuk egyébiránt – ahogy a férj szavaiból is kitűnik – modern kapcsolat, mindkét fél rendelkezik egy privát szférával, amelybe a másik nem avatkozik be. Júlia gyakorlatilag mindent a színpadnak szentel, a hozzá közelállókat eszközként kezeli, kész akár „holttesteken keresztül” elérni művészi céljait. Egyszerűen így kell viselkednie, ha a csúcson akar maradni, tudja, hogy mögötte már számtalan fiatal, türelmetlen tehetség várakozik.

A látszólag eltérő tematika és az angol valóság behatóbb elemzés után sok hasonlóságot mutat a Mephistóval. A cselekmény ugyanabban a történelmi időszakban játszódik: Németországban hatalomra kerül Hitler, Angliában pedig egyre növekvő nyugtalansággal figyelik a Kontinensen zajló eseményeket, habár a Csodálatos Júliában nincs közelebbi politikai utalás a helyzetre. Visszatérő figura viszont a saját, elszigetelt világában élő színész, aki a színpadon, a nagyközönség előtt szeretné beteljesíteni álmait. Júlia – szerencséjére – más politikai rendszerben él, számára idegen mindenféle paktum, vagy a totalitárius rendszertől való bárminemű függés. Máshol élve minden bizonnyal alá kellett volna vetnie magát mindezeknek, ha sztár akar maradni.

A berlini színház számító színészével ellentétben Júlia mégis megmutatja valódi arcát. Akkor történik mindez, amikor egy – egyébként a fiával egykorú – fiatalember iránt érzett szenvedélyes fellángolás ráébreszti, hogy nem bír nélküle élni. Átváltozását – a maszk levetését – a környezetében lévők reakcióját figyelve követhetjük nyomon, akik igencsak meglepődnek az „új”, „más” Júlia viselkedésén. Nem emelkedett többé, nem heveskedő, arrogáns, hanem kedves, szimpatikus, természetes. Autentikus életörömét nem a színpadból meríti, hanem a való világból, amelyben valójában mindeddig csak várakozott két szerep között. Szerencsétlenségére, amilyen gyorsan beleszeretett ő Tomba, az ugyanolyan hirtelenséggel fordul el tőle; hiábavalóak a liaison megmentését célzó drámai próbálkozások, a kétségbeesett és szánalmas féltékenységi jelenetek, a régi szép pillanatok végérvényesen elmúltak. Nem marad más hátra, Júliának vissza kell térnie a kíméletlen színésznő szerepébe.

A Csodálatos Júliában már nem az erkölcshöz és politikához kapcsolódó fundamentális kérdéskörök kerülnek a középpontba, hanem inkább a szokásos, hétköznapi emberi kapcsolatok, a pillanat öröme, az élet értékeinek megbecsülése. Úgy tűnik, hogy éppen e „másság”, frissesség, „könnyedség” adja a film erejét, bizonyítva, hogy alkotója nagyszerű képességekkel rendelkezik egy teljességében szórakoztató film elkészítéséhez is.

(A cikk a Kino című lengyel lap 2005/5. számában jelent meg. Fordította: Pászt Patrícia)

*

Kárpáti Ildikó Édes-keserű
Szabó István: A napfény íze

Mi jut eszedbe arról, ha valakit Sonnenscheinnek hívnak? - kérdezi a filmbeli egyik Sonnenschein a másiktól. - A szerelem, én és az, hogy zsidó - hangzik a válasz.

Nos, ha az ember a 20. század Európájában él, akkor - és remélhetőleg csak akkor - ez utóbbi nem jár következmények nélkül.

Mi jut eszedbe arról, ha valakit Sorsnak hívnak? - kérdezem magamtól. Jelen esetben az, hogy magyarosított név. Mely persze embereket takar, de valami sokkal többet is. Sors - a lexikon meghatározása szerint: "életkörülményeink szükségszerű alakulása". A Sorssá változott Sonnenscheinek életkörülményeit pedig a 20. század magyar történelme alakítja szükségszerűen. Bizonyos dolgok szükségszerűen megtörténnek velük, nem számít, mit éreznek, mit szeretnének vagy választanának maguknak. A 20. század valahogy nem a szabad választás időszaka volt. Sors Ignác, Sors Ádám és Sors Iván sorsa részben vagy egészében a mi sorsunk is.
Mindig olyan történelemtanárt szerettem volna, mint Szabó István. Aki nem az évszámokat, hanem az összefüggéseket, nem az események sorát, hanem élő és érző emberek történetét meséli el. Aki éppúgy be tudja bizonyítani, hogy a történelem és vele együtt az ember mindig változik, fejlődik, alakul egy kicsit, mint azt, hogy mindig minden ugyanolyan marad.
Örök változás és mégis örök állandóság. Ez az, ami a történelemben és az emberekben annyira érdekes Szabó István, "a nagy mesélő" számára.
Mikor a Sors család harmadik nemzedékének története is véget ér, úgy érezzük, minden megváltozott. A császárságból fasizmus, majd szocializmus lesz... annak is vége egyszer. Ez talán változás. Hívő zsidó bölcsészből keresztény sportoló, majd egy semmiben sem hívő, de szabad ember lesz. Talán ez is különbség.
Jó lenne azt mondani, hogy ez azt jelenti: az idő megváltoztatja azt a belső értékrendet, amely szerint az emberek élnek. Kár, hogy ez nem igaz. Inkább az történik, hogy a történelem lassan felőrli ezeket az értékrendeket, használhatatlannak, sőt hazugnak és igazságtalannak állítja be őket, ugyanakkor nem nyújt helyettük másikat. Cserepekre törnek - akár a családi étkészlet darabjai. Az a belső, óramű-pontosságú igazságérzet, mely alapján az első Sors még bíróként ítélkezik, a harmadik Sors esetében már csak rákényszerített előírások rendszere.
Ezt a kiüresedést azonban úgy is felfoghatjuk, mint kivívott szabadságot. Az első Sors minden gondja abból származik, hogy nem tud egyszerre megfelelni a császárnak, a jognak, magyar és zsidó voltának. - Vajon miért van az, hogy a történelemben ezeknek az értékrendeknek mindig összeütközésben kell lenniük?
A további Sorsoknak nincs mit tenniük: egyikről-másikról le kell mondaniuk, mert a történelem által teremtett, egyre élesebb helyzetekben az ellentmondások is egyre élesebbek lesznek. A második Sors már nem hisz a fennálló hatalomban, sem a vallásban, csak önmagában, saját tehetségében, és szeretné hinni, hogy magyar. Egy koncentrációs táborban azonban még ez is túl sok a túléléshez. A harmadik Sorsnak pedig semmi sem marad, csak a bosszúvágy, a düh. Hinni azért ő is szeretne valamiben, de mivel a választott értékrend nem belülről fakad, nem sikerül sokáig megőriznie.
Végül csak egyetlen, ám a legfontosabb értéket sikerül átmenteni sok generáció távolságából: a választás szabadságát. Azt, hogy végre kipróbálhatjuk, ami eddig sohasem sikerült: nem mindig megfelelni, igazodni valamihez, hanem a magunk választásai szerint élni, ami persze sokkal nehezebb.
Császárság, fasizmus, szocializmus - egy uralkodó, egy törvény, egy akarat. Ez ugyanaz. Hithű zsidó bölcsész, vagy keresztény sportoló, vagy sem ez, sem az. Az is ugyanaz. A politikai rendszerek dokumentumai és az emberek tárgyai mind egy súllyal esnek a szemeteskocsi mindent jótékonyan elnyelő és megsemmisítő gyomrába.
A film elején egy 12 éves fiú érkezik egy városba, szinte semmilye sincs, csak a szabadsága. A film végén egy kicsit idősebb fiú ugyanott ugyanazzal rendelkezik. Semmi sem változott.
A kettő közt eltelt időben sokan éltek és haltak meg, sok minden történt és múlt el szinte nyomtalanul. Sorsék nappalijában az ingaóra rendre újabb és újabb év szilveszterét üti el. Akárhogy is forduljon a család sorsa, az óra mindent egyforma mértékkel mér. A dédnagyapa képe a falon mindig minden felett ugyanolyan - kissé rosszalló - arckifejezéssel ítélkezik, s tovább öröklődő sétabotjának is mindegy, ki támaszkodik éppen rá.
De nem csak a tárgyak, az emberek sem változnak. Sors Valéria mint fiatal lány, mint testvér, feleség, anya és mint nagymama mindig ott áll a Sors család összes férfi tagja mellett. Soha nem változó, örök, nyugodt, biztos pont. És akárhány arca van, mégiscsak Ralph Fiennes az, aki a mindenkori főszereplőt életre kelti. Persze három különböző embert látok, más jellemek, más Sorsok. Mégis, az állandóság biztonságérzetet ad, azt az érzést, hogy ezt az embert már ismerem, sőt már szeretem is.
A napfény íze mesterien elkészített film. Nem is lehet más, hiszen Szabó István mestere a filmnek. Ez a mű nagyon átgondolt, képről képre kitalált, a dialógusok tisztességesen megírtak, még a kisebb szerepekre is az azokra a legmegfelelőbb "nagy színészeket" kérték fel, és végre bebizonyították azt is, magyar közegben sem feltétlenül kell, hogy a tömeg három embert jelentsen. Mindez megelégedettséggel és mindenféle jó érzéssel tölti el a sokkal szerényebb, vagy éppen silányabb kivitelezésű hazai filmekhez szokott nézőt, aki tudat alatt sejti, hogy ez minden produkciótól elvárható lenne. Ez a film azonban többet nyújt az elvárhatónál.
Többet, mert a rendező gondosan ügyel a részletekre is. A szereplők jelleme nem csak hangsúlyos jelenetekben, vagy a dialógusokban mutatkozik meg, hanem az összes beállítás minden rezdülésében. Sors Ignácot abból az apró mozdulatból véljük megismerni, ahogy óvatosan megérinti karját ott, ahol azt a császár is megérintette, Sonnenschein Manót abból, ahogy óvatosan fel-felpillant apja képére, Katót egy ölelésből, Valériát a mosolyából. Megismerjük és megértjük őket jól elhelyezett, villanásnyi jelekből. És apró, ritmikusan visszatérő párhuzamok teszik egységessé, kifejezővé a filmet. Ahogy a család minden újabb tagjáról kiderül, hogy egy kicsit azért babonás; ahogy visszaemlékszünk egy régi fényképre egy berlini múzeumban látható szoborról; ahogy minden újabb Sorsot felkér az aktuális hatalom, hogy állítson össze bizonyos személyeket tartalmazó listát; ahogy mindegyikük az újabb és újabb rend katonaságának ruhájába öltözik; ahogy ugyanazon asztal mögött ülő újabb és újabb emberek rendelik őket kihallgatásra; ahogy újra és újra látjuk őket ugyanazon a padon vagy ugyanabban a kávézóban; ahogy az utolsó fiú végül visszaveszi a család eredeti nevét minden ritmikusan visszatér, akár az ingaóra üteme. Az emberi szív, az élet lüktetése.
Lehet, hogy Rózsa nagymama egy gonosz hárpia, mégis minden kisebb tragédiánál olyan kedvesen sírja el magát. Lehet, hogy Sonnenschein Manó azért nem mert igazán boldog lenni, mert félt, hogy egyszer majd nagy árat kell fizetnie ezért; és bár igaza lett, mégis ő szól kedvesen feleségéhez: "nagyon kérem, ne sírjon már Rózsika", hiszen ami igazán fontos, az nem veszhet el soha. Ami pedig igazán fontos, az csak a remény, hogy: érdemes.
Sors Valéria, akit "lenyűgözött ez az új találmány", hosszú élete során végigfényképezi a fél évszázadot. Megörökíti és dokumentálja. Az ő fényképezőgépe a rendező szemszöge. (Talán ezért is vannak az első, Lánchídról készült Lumičre-tekerccsel kezdődően eredeti dokumentumfelvételek a filmben.) Az idős asszony azt tanítja unokájának, hogy ő mindig csak azt próbálta meglátni, ami szép az életben. Alighanem ezt mondja Szabó István is nekünk. Hiszen ez az egyetlen lehetséges életfilozófia. Soha nem tudjuk megítélni a felkínált értékrendekről, hogy melyik jó és melyik rossz, szerencse, hogy nem is kell ezt tennünk. Elég, ha azt tudjuk, hogy mindig folytatni kell, hiszen az élet folytatása az érték.
Ez minden, ami tudható. És ez elég is. Amikor a film elején a 12 éves fiú elindul, még három mesebeli útravalót is magával visz: az apja botját, óráját és a receptkönyvet, melyben a gyógyhatású likőr, a Napfény íze leírása található. Akár a hétmérföldes bakancs, a terülj-terülj asztalka, vagy a láthatatlanná tévő süveg, ezek elegendőek is a boldoguláshoz. A bölcsességhez azonban mindent el kell veszíteni. A dédunokának már csak a bot marad, vagyis a folytatás kényszere. Tovább kell menni, tovább kell lépni, az idő, az anyagi javak nem számítanak.
Ezért volt hát mindez, a Sonnenscheineknek ezt kell keserves sorsukkal megtanulniuk. De sikerül, az utolsó Sonnenschein szabadon lépdel. A háttérben Szabó István: ez az ő üzenete.
Milyen a napfény íze? Azt hiszem - jó gyógylikőrhöz illően - édes-keserű. De én szeretem. Mint ahogy azt is szeretem, hogy Szabó István a történelemtanárom, mert jó hallgatni, ahogy történeteket mesél nekünk, rólunk. Hiszen nem azt akarja megmondani, hogy ami volt, hogyan volt, hanem azt, hogyan lehet mindezzel együtt tovább élni.




LAST_UPDATED2