Ratkó József
HALOTT HALOTTAIM


ki hiányzik közülünk ki hiányzik 
ki hiányzik közülünk ki hiányzik 
ki hiányzik a jövő fehér falai közül 
ki hiányzik a favágók a mesteremberek közül 
a költők közül a parasztok közül 
a szülők közül ki hiányzik 
ki hiányzik közülünk ki hiányzik 
Budai Nagy Antal mellől ki hiányzik 
ki hiányzik Dózsa György seregéből 
Bethlen úr mellől ki hiányzik 
ki hiányzik Rákóczi talpasai közül 
ki hiányzik közülünk ki hiányzik 
ki hiányzik a felnégyeltek közül 
a karóba húzottak közül 
a kerékbe töröttek közül ki hiányzik 
ki hiányzik a jövő fehér falai közül 
az akasztottak közül ki hiányzik 
a regimentből ki hiányzik 
ki hiányzik az őszirózsás 
koszos cselédek közül 
ki hiányzik a jövő fehér falai közül 
ki hiányzik közülünk ki hiányzik 
ki hiányzik közülünk ki hiányzik? 

Halottaim, halott halottaim. 

Nem szül nekem a fa fiút, 
csak madarat, csak madarat. 
Kikapart méhek az odúk, 
lakatlan kismama-hasak. 
Rám ki hasonlít, ki hasonlít, 
ki őriz az időben engem? 
Elevenszülő szerelem, 
segíts, segíts meg engem! 

Tündöklik ez a tél, szívemet megérinti, 
hóhártyás talppal megtapossa, 
pompázik, kényeskedve sétál. 
Páváskodó, halálos évszak, 
bögyében a holtak kihűlnek. 
Az ég derengő inkubátor, 
feltöltve füsttel, stronciummal. 
Hol vagytok, édeseim, népem, 
korahalottaim, zabi-halottaim, 
holtak között lelencek, anyátlanok, 
kitagadottak az időből, 
hol vagytok, édeseim? 

Miasszonyunk, miasszonyunk 
fekszik a műtőasztalon, 
most hoz halálra titeket, 
nem kínlódik, öle alatt vödör; 
és ott, a még anyaölmeleg 
vérkocsonyában, a kocsonyás 
vérmocsárban, süppedő 
vérlápban, véringoványban 
kicsi virág, kicsi virág, 
úsztatja két pici karját, 
állát föl, föl, föltartja, 
fuldoklik, kiáltozik: 
anyám, édesanyám 
fogadj vissza engem 
hatalmas öledbe 
nem csináltam semmit 
nem csináltam semmit 
első fürdővizem 
a te véred vala 
az lett utolsó is 
az lett utolsó is 
s elhallgat. Meghalt? Meg sem született. 
S nem halhat meg, aki nem élt még, 
s nem élhet, aki meg sem született. 
Mert a halál a születőké; 
mert az élet a születőké. 

Tömegsír ez a vödör? ez a szerelem-illatú 
és fém-illatú és vérrel illatozó? 
Nemzet-sír? Vörösmarty látomása? 

Kerülnek innen tűzre, szemétre, 
fejükön vérből korona, 
égnek a kicsi-Dózsák 
sercegve-sisteregve. 
Ki esz föl titeket, 
hitetek kibe épül, 
húsotok kit nevel 
szerelemre, forradalomra? 
Mi készül itt, milyen irtóztató 
rend, hogy ennyi az áldozat? 
Milyen forradalom veretett itt le? 
Mennyi Werbőczi s Zápolya 
kell ennyi halálhoz? 

Köttetett béke a halállal, 
nagy-szégyenű, iszonyú. 
S amit nem végzett el a fegyver, 
deres, hüvelykszorító, kaszatömlöc, 
karó, tüzes trón, akasztófa, kerék, 
elvégzik most a szikék, 
nikkelkanalak, csipeszek, 
elvérzik ez a nép. 

Kerülnek innen tűzre, szemétre, 
egymillió, kétmillió, 
kezükön vérből kesztyű, 
mellükön vérből vért, 
fejükön vérből korona. 
Griffen, szarvasbogáron 
indulnának haza. 

Az ég derengő inkubátor, 
feltöltve füsttel, stronciummal. 
Műszerfény: meteor villan. 
Félnek az én édeseim ezen a dombon. 
Nem jár itt farkas, hogy örökbe 
fogadná párosával őket. 
Tántorgó tenyerű öregek 
szedegélnek nagymama-arccal. 
Melyiket a millió közül? 

Itt vagytok-e mind, a jövőből 
örökre hiányzók, halott halottaim, 
akiknek nem jut élet, 
akiknek nem jut halál? 
Itt vagy-e kicsi énekesem, drágám? 
mintha én ettelek volna meg, 
torkomból fölénekelsz: 
hóhér-anyácskám, gyönyörűm, 
gyönyörtől zengő hegedűm, 
játsszunk: ki szeret engem? 
s énekel az a másik is, szépet lát, hómosta 
födetlen leánytestet, száját fölszakítja az ének: 

akarsz-e szeretni velem? 

Bemutatlak a holtaknak; 
apám-anyám mit szól hozzád, 
mit mondanak a csípődre, 
derekadra – jó-e szülni? – 

Jaj, édeském, jaj, vérecském, 
csípőm ki se kerekedett, 
fülem ki se türemkedett, 
szülőrésem meg se nyílt még, 
ujjaimat hártya fogja – 
hogy tudnálak én szeretni? 

Azt mondja erre a fiú, kiénekelve a rothadó, meleg 
rongyok, cserepek, trachomás üvegdarabok, szalmaszálak, 
málló félcipők, csontok, kenyérhajak közül, fölénekelve a 
romlás púpjából, ahova lökték: 

jaj, édeském, jaj, vérecském, 
ujjaidat fölnevelem, 
csípődet kigömbölyítem, 
gyöngyvé rakom fogaidat, 
szülőrésed meghasítom, 
kerülhetsz a hátam mögé, 
szeress engem! 

S így alapíttatik horda, nagycsalád, nemzetség, törzs, új nép, 
ebből a szerelemből, s vándorol jövőt foglalni, 
hazát foglalni, élők és halottak közül örökre kitaszítva. 
Tőlük izeg, vonaglik, lökdösődik, kúszik odább ez a domb. 
Mert nem ketten vannak és nem százan vannak. Kétmillió szerelem, 
kétmillió korahalottam, fele a földé és fele a tűzé, 
nézd, hogy igyekszik odakötődni fához, kimetszett 
köldök-gyökerével a földhöz, beletapadni kidobott bögre ölébe! 
S megépül halott-Magyarország, ők nemzenek új kicsiket, és 
lesz vala közülük költő, akinek szájából kivirágzik végre 
a szegénységünket, lóvátett reményeinket visszavarázsló 
hatalmas ének! 

Forrás: Szép Versek 1972, 239-243.